(Jak 1:27 [HNT])
Tiszta és szeplőtlen kegyesség az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban, és tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól.
Szeretnék kicsit leragadni annál, amit írtam: nem várhatok el semmit. Komolyan gondoltam, még ha kiakasztó is, amit írtam.
Számadás csak és kizárólag Isten és közöttem van. Nem mondhatom azt, hogy azért nem ismertem meg jobban Istent, vagy azért nem gyógyultam meg, vagy azért olyan az életem, amilyen, mert a lelkész nem szolgált felém. (Vagy ne csak a lelkészre szűkítsük ezt le, hanem bárki más hívőre.)
Egy kis gyülekezetben ugyanúgy lehet magányosnak, elkallódottnak lenni, mint egy több ezres gyülekezetben.
Voltam tag megagyülekezetben. Ha nem keresi a kapcsolatot a gyülekezeten belül egy házi csoporttal, vagy néhány konkrét testvérrel, akkor egyedül lesz. Egyedül lesz, de nem lesz magányos. Természetesen magányosan sokkal nehezebb hívőnek maradni, mint közösségben. Nem véletlenül alkotta meg Isten a gyülekezetet testvéri közösségnek.
Az eklézsiában Isten ad szolgálatokat, pontosabban szolgálatra ken fel embereket, s ez az egyes gyülekezetekben érvényesül. Nem gondolom, hogy lenne olyan helyi gyülekezete Krisztusnak, ahol ne lenne olyan szolgálat, aki ne bátorítana, akinek ne lenne pásztori szíve...
S ha ennyi ajándékkal megajándékozott gyülekezetben valaki elsikkad, az nem feltétlenül a lelkész hibája, holott nyilván van köze hozzá.
Ami pedig az apostoli kor gyülekezeteit illeti: Pál megemlékezik egy bizonyos Péter nevű tanítványról, aki elkülönülten ül a nem zsidó származású keresztényektől...
Hogy ma divatosabb ez? Kétségtelen igaz.