Nem ehhez a levélhez szólnék hozzá. Nem rég láttam egy filmet a tv-n a XX. század első felének művészetéről. Avantgarde, kubizmus, dadaizmus, szürrealizmus, futurizmus... Iszonyú volt. Nem vagyok álszent. Hiszem, hogy Isten mindent tud használni, a művészetet sem véletlenül hozta létre. Mégis, ha végignézzük ezeket az irányzatokat konkrétan össze tudjuk kötni bizonyos politikai irányzatokkal, ilyenekkel, mint az anarchizmus, kommunizmus, fasizmus, vad kapitalizmus.... Persze, a korábbi ártalmatlanabbnak tűnő művészeti stílusok (szecesszió, empire) sem különbek. Ha mögéjük nézek, dekadens, fülledt erotikát, hedonizmust látok. Újkori pogányság! Aztán itt van az istenített humanizmus kora! Emlékszem még, milyen hatással voltak rám H. Bosch, németalföldi festő képei. Eszelős kavalkádjai az ópiumos látomásoknak. Tárgyak, emberek, állatok szellemi lények összevisszasága. És kimérák, a képzeletnek olyan teremtményei, amelyek tárgyak alkatrészeit viselték magukon végtagokként... Gyilkosságok, ágyjelenetek a nyílt színen... meztelenség és szenny mindenütt... Hátborzongató. A Prédikátor Könyve jutott eszembe az Isten nélküli tévelygés hiábavalóságáról... Ebben a világban a sátán mindent összekevert, hogy az elhitetett ember eltévedjen a részigazságok és a pillanatnyi gyönyörök útvesztőjében és sohase ismerje meg Istent. Ekkor azonban eszembe jutott Dávid, ahogy énekével és lantjátékával Istent dicsőítette... és a gospel kórusok, és a csodálatos oltárképek, és a Passió című film, és Handel, és Bach, és a Hillsong, és... és.... és.... Hála az Úrnak, Isten számára nincs lehetetlenség. Ő meg tudja érinteni a művészek szívét és használni tudja őket az Ő tökéletes tervében.