Itt azért megint van valami, amit nagyon nem értek.
A Bibliában az áll, hogy Isten először megformálta a testet, utána lelket lehelt bele.
A halál előtti un, élő állapotban tehát egyik nincs a másik nélkül. Ha viszont ez így van, akkor a lelkipásztornak, a gyülekezetnek egyformán feladata kell, hogy legyen, a testvérek testi-lelki állapotára egyaránt figyelni. Nem kiemelten a pásztornak vagy bárki kijelölt személynek, hanem mindenkinek. Nekem, neked, neki...a sorban mellettem ülőnek rám, nekem pedig őrá. Szerintem észre kell venni barátnőn, ismerősön, bárkin, aki közel van hozzám, ha bármi változást észlelek akár testi, akár lelki vonatkozásban. Nem feltétlen megoldani a problémát, de segíteni abban, hogy megtalálja a megfelelő megoldást segíteni, ha módomban áll, meglátogatni, ha beteg, és még sorolhatnám. A lényeg, hogy sose a másikra várjunk. Ez még a világi közösségekre ia kötelező lenne. Egy közösség - különösen a magát kereszténynek valló közösség attól lesz igazán közösség, ha ismeri a közvetlen környezetében élő testvér gondját.baját, legyen az bármilyen természetű. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat...ti ezt jobban tudjátok pontosan idézni...
Talán zavaros, amit leírtam, de néha tényleg az az érzésem, hogy a lelki vonal nagyon erős, de a testiről, a környezetünkről, a nehézségekről mintha szégyellnénk beszélni...pedig a test nincs lélek nélkül és a lélek temploma a test. A gyülekezeteknek pedig ez az egyik feladata kell legyen szerintem...építeni és őrizni ezt az egységet.