9. rész.
Ennyi idő távlatából már egy kissé kezdenek összemosódni az időpontok, de azért még van néhány konkrét dátum. A szakmatanulásomat úgy szervezte meg a jövendőbeli munkadóm, hogy havonta egyszer kellett egy fővárosi iskolába menni néhány napra. Ilyenkor a hét végén két nap hozzáadódott a vasárnaphoz és mindenki hazautazott a szüleihez. Egy ilyen hazautazás alkalmával egy eléggé kemény konfliktusban volt részem. Vasárnap reggel, amikor készültem az imaházba, anyám közölte velem, hogy "most nem mész sehova, hanem majd itthon prédikálsz nekünk". Az egész belsőm tiltakozott ez ellen és nemmel válaszolva azt mondtam, hogy én most elmegyek a gyülekezetbe. Anyám válaszában valami gúnyos dacot véltem felfedezni, ami aztán elindította a nővérem szitkozódását, átkozódását. "Menj a baptistákhoz! Keress magadnak egy másik anyát, egy másik otthont!" És csak mondta, mondta, rám zúdítva mind azt, amit a hátam mögött beszéltek rólam. Anyám ezt szó nélkül tűrte, hogy a nővérem elzavart otthonról. Ez annyira megviselt, hogy nem tudtam többé olyan önfeledten elbiciklizni bárhova is úgy mint azelőtt. Valami nagyon összetört bennem. Ez 1968. március vége felé történ. Pár hét múlva kaptunk egy hét tavaszi szünetet a Húsvéttal összekapcsolva, de én már haza nem mehettem. Egyedül maradtam a diákszálláson és nem találtam a helyemet. Volt a városban egy református család, akiket előtte rendszeresen látogattam. Látták rajtam, hogy valami nagyon nincs rendben nálam és próbáltak szeretettel faggatni, segíteni, de nem jártak sikerrel. Kérleltek, hogy "Mond el mi bánt! Beszéld ki magad, az majd jót tesz!" Több napi próbálkozásuk után aztán csak kibuggyant belőlem valami válasz: "Küldje be a lányát és csukja be az ajtót!" Addigra kezdet megfogalmazódni bennem valami kézzel fogható, konkrét elgondolás. A lányokkal való kapcsolatom addig egy józan távolságtartásban nyilvánult meg és eltökélt szándékom volt, hogy nem fogok megházasodni. Pedig ajánlat egyre több volt. Felnőtt hívő asszonyok próbálkoztak, hogy nekik kijelentette az Úr xy leányt, hogy az lesz életem párja. Egy ideig csak értetlenül álltam, de aztán felbátorodva megfeleltem, hogy az ilyen dolgot az Úr először nekem jelenti majd ki. Lányok viselkedésén is néha észrevettem, hogy másként értelmezik a testvéri kapcsolatot, de nem szóltam. Még megbántottam volna őket. Úgy csináltam mintha nem vennék észre semmit és a másik fél szép csendben visszakozott. Maradt továbbra is a testvéri kapcsolat. Leveleztünk, verseket csereberéltünk. Úgy éreztem, hogy egy ilyen kötödés akadályt jelent a biciklis misszió utaimnak. Ugyanakkor a szeretet iránti éhségem, az otthon utáni vágyódásom tudat alatt ott élt bennem. Ez a fajta kettősség pedig belülről kezdett emészteni. A szülői háztól való elüldözés is csak ezt fokozta. Akár mi is volt a szülői háznál, azért mégis csak az anyám volt. Sajnos gyülekezeti hátterem sem volt.
Amikor pedig a református háziasszony beküldte a lányát, a következőt mondtam neki: "Szeretek ide jönni hozzátok. Jól érzem itt magam. Szeretlek is benneteket úgy, mint a testvéreimet, de úgy érzem, hogy téged másképpen is szeretlek." Azonban ezt úgy mondtam el, mintha holnap kellene befeküdnöm a kórházba, mert levágják a lábamat. Meg is próbáltam magyarázni: "Ennek (mármint a másfajta szeretetnek) nem örülök, mert ez engem akadályoz a testvérek látogatásában." Erre ő csak annyit mondott, hogy: "Miért? Együtt nem mehetünk?" Próbáltam még kibúvót keresni és kértem, hogy imádkozzunk ezért a dologért. "Ha nem az Úrtól van, akkor legyen semmivé, vagy pedig legyen meg az Ő akarata." Persze akkor nem gondoltam át, hogy mit is értek azon, hogy az "Ő akarata".
Motivált még egy akkoriban néha - néha a rádióban felcsendülő sláger szövege is:
Van, aki vár, ha hazamégy
És átölel két puha kéz
Apuka: - szól egy pici száj
Hozzá a szív, úgy muzsikál
Kis ágyából reggel, ha rád csicsereg
Gyorsan a szíved mellé, fekteted,
Ha néha az arcán lázrózsa ül
Könnyezve, tréfálsz, míg elszenderül.
Nincs soha tél csak nyár neked
Ha mosolyog kis gyermeked
Az élet így nem is nehéz
Ha átölel két puha kéz
Itt meghallgatható
Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy 1968 novemberében megházasodtam. Próbáltam úgy szervezni, hogy a református lelkész és a baptista prédikátor közösen, de falakba ütköztem. Mind két fél elzárkózott a közös menyegzőtől, amit egy ideig nehezen tudtam feldolgozni. Azzal is próbáltak támadni, hogy a református szertartásban esküdni kell, ami bűnnek számít. A jövendőbeli munkaadóm is nemtetszését fejezte ki, hogy még be sem fejeztem a tanulmányaimat és még csak 19 éves vagyok. A régi gyülekezetből meghívtam a gitáros fiút és végig énekeltük a régi kedves "Írott énekeket". A világi vendégek csodálkozva hallgatták, de tetszett nekik. A következő év nyarán megtörtént a szakmunkásvizsga és a munkába állásig volt néhány hét szabadságom, melyet valami hasznos dologgal szerettem volna eltölteni. Feleségemmel közösen megbeszélve megegyeztünk, hogy egy biciklis országjárásra egy hétig elmehetek. Ez idő alatt töltöttem be a huszadik születésnapomat és rá négy napra özvegy lettem nyolc hónapi házasság után. Ennek részleteibe nem kívánok most belemenni, mert súlyos teherként nehezedett rám a temetés ügye. Ki szólja majd az Igéket a koporsó mellett. Kedves anyósom valamikor a szabolcsi falujában a Betánia nevű református megújulási mozgalom résztvevője volt és az óta egyre jobban érlelődött benne a bemerítkezés gondolata és ebbéli vágyának engedelmeskedett, amikor a lányával együtt megkeresztelkedett. Azonban a református lelkésznek ezt nem merték elmondani. Féltek tőle. Rám hárult a feladat, hogy a temetéssel kapcsolatban ezt közöljem. Amit én kaptam, azt az ellenségemnek sem kívánom. Mint akibe belevágják a nagy kést és egy óra hosszat vájkálnak benne. Borzalmas volt egy lelkésztől ezeket elviselnem. Apósom pedig ragaszkodott a református temetéshez. A sebek mélyek voltak és úgy nézett ki, hogy soha nem fogom kiheverni azokat. A temetés után minden félét kaptam. Az "őszinte részvét" nyilvánítás is csak üres szavak voltak. Ha most azt mondanám, hogy nem volt könnyű, akkor lehet, hogy hazudnék, mert nem találtam megfelelő kifejezést. Ez már nem az a helyzet, hogy elmondok egy imát és aztán vagy történik valami vagy nem. Újra egyedül, hátország nélkül maradtam.
10. rész.
"A sebek mélyek voltak és úgy nézett ki, hogy soha nem fogom kiheverni azokat." A magam módján úgy próbáltam felülemelkedni a helyzeten, hogy elfogadtam, mint megváltoztathatatlan tényt. Igyekeztem keményen tartani magam. Sírni sem tudtam, hiszen addigi életemben sem tapasztaltam még, hogy esetleg gyógyító hatása is lehet számomra. Egy másik református lelkész hívta fel a figyelmemet az alábbi Igére:
1 Móz. 23.2
És meghala Sára Kirját-Arbában azaz Hebronban a Kanaán földén, és beméne Ábrahám, hogy gyászolja Sárát és sirassa őt.
Számomra teljesen idegen volt a gyász meg a sírás. Még soha nem sírtam ki magamat úgy igazán. Szégyelltem is mások előtt. Elvonultam magányosan egy csendes helyre, ki a szabadba, az erdőbe, a Duna partra és próbáltam felhúzni a könnyeim zsilipjét, melyek már nagyon felgyülemlettek bennem. "Ábrahám is megsiratta Sárát." - visszhangzottak bennem a lelkész szavai. Lassan - lassan megindultak a könnyeim és mintha kezdték volna feloldani a szívem köré nőtt páncélt. Így tanultam meg később a bűneim miatt is sírni. A bűnbánat könnyeit sem ismertem még addig. A további életemben kezdtem megtanulni, hogy az Úr előtt is lehet sírni a kudarcokért, az elrontott élet helyzetekért, de közben járóként is.
Jóel. 2.17
A tornácz és az oltár között sírjanak a papok, az Úr szolgái, és mondják: Légy kegyelmes, oh Uram, a te népedhez, és ne bocsásd szidalomra a te örökségedet, hogy uralkodjanak rajtok a pogányok. Miért mondanák a népek között: Hol az ő Istenök?
A teljes gyógyuláshoz nem kevés időnek kellett eltelni.
Fiatal keresztényként sok küzdelemben, kísértésben volt részem. Amikor nagyon szorongatott volt már a helyzet, akkor elvonultam a csendbe, a magányba, a Duna partra... stb. Nem ismertem még azt a kifejezést akkor, hogy "szellemi harc". Tudatlanul csak a szükség miatt mondtam olyanokat, hogy: "Uram te legyőzted a sátánt...Nem lehet, hogy megint bekövetkezzen az a valami.. stb" (már nem emlékezem konkrétan, hogy mi volt az aktuális téma) Ez a fajta tusakodás jól bevált és ebben gyakoroltam magam a nehéz helyzetekben. Azonban bekövetkezett ez a fentebb említett rendkívüli nehéz próbatétel. Elvonultam a csendbe. Megpróbáltam kiönteni a szívemet, de nem ment. Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam imádkozni. Még azt a nevet sem voltam képes kimondani, hogy JÉZUS. Pedig abban a névben erő van. Szoktam másoknak tanácsolni, hogy ha nem is tud mit imádkozni, akkor hívja segítségül Jézus nevét. Talán egy példával próbálom illusztrálni azt az állapotot. (Kimegyek az erdőre fát vágni, és olyan ügyetlenül állok, hogy rám dől a fa. Nem sok híja, hogy végez velem. Kiáltani sem tudok, mert annyira szorít a földhöz. Ha véletlenül arra jön valaki, annak sem vagyok képes jelezni, hogy segítsen. Az egész segélykérésem az állapotom, amit ha meglát Valaki, és könyörülve kiszabadít.)
Tehát ebben a vajúdó, vergődő állapotomban egyszer csak elkezdek beszélni. Szavakat, mondatokat tagoltan egymás után szép lassan. Néhány perc múlva megkönnyebbülök. (Most veszi le rólam Valaki azt a nagy fát, ami rám dőlt) Már meg tudom fogalmazni, hogy köszönöm Uram. Hála tölti el szívem és minden nyomás, szorongató érzés..stb eltűnt. Mi volt ez? Mi történt velem? És néhány igét felidézve próbálom helyretenni magamban a történteket.
1 Kor. 14.2
"Mert a ki nyelveken szól, nem embereknek szól, hanem az Istennek; mert senki sem érti, hanem lélekben beszél titkos dolgokat."
Ekkor értem meg, hogy amit én addig hallottam, mások nyelveken szólását, az azért volt visszataszító, mert versengésből volt, embereknek szólt (hogy ő mennyire tud) és nem az Istennek.
.
1 Kor. 14.4
"A ki nyelveken szól, magát építi; de a ki prófétál, a gyülekezetet építi."
Akkor abban a nehéz órába (és az óta számtalanszor) nagyon megépültem és így könnyebb másokat is építeni.
Az alábbi igék is nagyon ide kívánkoznak még.
Róm. 8.26-27
"Hasonlatosképpen pedig a Lélek is segítségére van a mi erőtelenségünknek. Mert azt, a mit kérnünk kell, a mint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.
A ki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint esedezik a szentekért."
Nem lettem egy csapásra szent ember, de kaptam egy Isteni segítséget, melyet bármikor alkalmazva erőt meríthetek.
Nem kezdtem el erről tanítani, bizonyságot tenni. Az alábbi példával próbálom megvilágítani, hogy miért nem.
(Minden növénynek van látható és láthatatlan része. A látható része a föld feletti. Ágai, levelei, virága, gyümölcse..stb csak akkor lesz kívánatos, értékes a környezete számára, ha a láthatatlan része, a gyökerei jó talajban vannak. A jó talaj pedig a trágyás nedves föld, amibe nem valami gusztusos turkálni. Vagyis ha a láthatatlan részt, a gyökereket feltárom, akkor az a látható résznek a rovására fog menni és az egész növény értéktelenné válik)
Az imaéletem az csak kettőnkre tartozik. A Szerelmesemre és rám. A Vőlegényre és a menyasszonyra. Persze személyes beszélgetésekben, ha előjött a téma, akkor megosztottam másokkal is a megtapasztalásaimat.
Közben elvittek katonának, ahol újabb megpróbáltatások vártak rám. Ott sajnos lehetőségem sem volt a magányba elvonulni, elcsendesedni. Sírni pedig semmi - képpen nem. 1970-71 telén nagyon sok hó esett. Bennünket, katonákat pedig elvittek egy vidéki vasút állomásra havat hányni. Ott nyílt egy kis lehetőségem az ebédszünetben egy kicsit félrehúzódni a váróterem sarkába. Elkezdtem levelet írni a meghalt feleségemnek. Tudtam, hogy csak magamat csapom be, de mégis jólesett kiírni magamból azt a sok keserűséget, szomorúságot, igazságtalanságot. Kb. másfél év telt el és még mindig ott volt bennem a ragaszkodás, a kötödés. Nem volt senkim, se gyülekezetem, se közösségem. Az első kimaradás alkalmával felkerestem a városban a helyi gyülekezetet.
Ezzel egy új fejezet kezdődött az életemben.