Szerző Téma: Megtérésem története  (Megtekintve 28763 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Imrepapa

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Megtérésem története
« Válasz #135 Dátum: 2014 Szeptember 01, 18:44:57 »


4. rész



A kollégiumban, ahol éltem, hamar híre ment a velem történt dolgoknak. A nevelő tanárok eleinte csak távolról figyeltek, figyeltettek, informálódtak. Tudták, hogy előtte megszöktem, depressziós voltam. Aztán szép lassan finoman kezdték magukat aktivizálni mondván, hogy az érdekemben teszik. Meg aztán felelősek is voltak a sorsom alakulásáért, fejlődésemért. Állami gondozott voltam és nekik el kellett számolni rólam a feletteseiknek. Mindenesetre nekik ez egy nagy kudarc volt, hogy belekeveredtem egy "szektába" ami a valóságban egy államilag elismert hivatalosan bejegyzett egyház volt. Először szépen kedveskedve próbáltak meggyőzni: "Tudod Imre, amikor a bibliát írták, akkor még nem is tudtak írni." Lerajzoltak egy egyenest két határozott végponttal és azt mondták, hogy „ennyi a mindenség. Az elején egy kis szakasz, ami régen a tudomány volt, és amit nem tudták megmagyarázni, no azt fogták rá az Istenre, abból lett a hit meg a vallás. Ahogy növekedett a tudomány, vele párhuzamosan szorult vissza a vallás és már nem sok idő múlva teljesen meg is fog szűnni.” Egy idő múlva meglepődve tapasztalom, hogy a környezetemben néhány fiú is ugyanezzel az érvekkel próbálkozik. Őket is fel akarták használni ellenem. Azzal is próbálkozott az egyik nevelő, hogy felhívta a figyelmemet a biblia egyik könyvére (Énekek Éneke) mondván, hogy az „tiszta erotika”. Szerintük már az is eredmény lett volna, ha abba az irányba tudnak esetleg elmozdítani. Amikor nem jártak eredménnyel, akkor kezdtek durvulni a dolgok. Hivatott az igazgató és határozottan közölte velem, hogy ez a fajta magatartásváltozásom rossz fényt vet a kollégium hírnevére. Az látják ugyan, hogy a tanulmányi eredményem javult, de nem örülnek, hogy ennek az új hóbortnak a következményeként. Azt tanácsolja nekem, hogy a későbbi szankciók és következmények elkerülése végett szüntessem be a gyülekezetbe járásomat és megtiltotta, hogy bárkinek is beszéljek azokról a dolgokról.
Kissé meg szeppenve ezt meg is ígértem, de mondtam, hogy ez nem megy máról holnapra úgy hirtelen. Majd lassan fokozatosan fogok elmaradozni. Próbáltam megnyugtatni.
Később aztán beigazolódott, hogy a kényszer hatására tett ígéretemet nem tartottam be. Sőt még tovább rontottam a helyzeten azzal a cselekedetemmel, hogy egy hasonló ágrólszakadt sorsú fiút is elvittem a gyülekezetbe, aki hozzám hasonlóan nagyon pozitív élményekben részesült. Ebből aztán nagy botrány lett. A fiú apjának a húga egy a városban lévő másik középiskola igazgató helyettese és párt titkárja volt. A fiút eltávolították a közelemből, mivel már csak néhány nap volt a tanévből. Velem pedig ordított, üvöltött az igazgató: "Nagyon fontolóra veszem a negyedik tanévre való felvételedet a kollégiumba!" Meg sem tudtam szólalni, fel sem fogtam, hogy milyen helyzetbe kerültem. Egy kis kínos csend után újra elhangzott az előbbi fenyegetés, de már nem olyan gorombán, mint az előbb, de szigorúan. Még erre sem válaszoltam, mert nem jutott eszembe semmi. A harmadszori ismétlés már egészen normális emberi hangon hangzott el. És akkor eszembe jutott a következő mondat: "Úgy tudom igazgató úr, hogy azért nem zárhatnak ki, mert ilyen nézeteim vannak, hanem csak  ha keresnek valamilyen kifogást és azért." Erre ismét felemelte a hangját: "Túl sokat tudsz már. Elmehetsz."
Utána értettem meg az alábbi Igét:

Márk. 13.11
Mikor pedig fogva visznek, hogy átadjanak titeket, ne aggodalmaskodjatok előre, hogy mit szóljatok, és ne gondolkodjatok, hanem a mi adatik néktek abban az órában, azt szóljátok; mert nem ti vagytok, a kik szólotok, hanem a Szent Lélek.

Ekkor még a 17. évemet sem töltöttem be és rá néhány hétre jött a pünkösd, amikor az Isten útján való járásra elkötelezett döntésemet a bemerítkezéssel pecsételtem meg.



5. Rész

Végre eljött a nyár és új életemben hajtott a vágy, hogy minél több gyülekezetet, testvéreket ismerjek meg. Kigyűjtöttem magamnak gyülekezetek címeit és elindultam országot járni biciklivel pénz nélkül egy szál ruhában. Sok új megtapasztalásban volt részem. Mindenütt szeretettel fogadtak. Elláttak útravalóval, jó tanácsokkal. Az egyik helyen a prédikátor még ajánlólevelet is írt, hogy a körzetében lévő gyülekezetében fogadjanak, mert jártak már előttem ott hamis atyafiak. Mindenütt elmondtam a történetemet, bizonyságot tettem a közelmúltban átélt megtapasztalásaimról. Volt olyan eset, hogy letört az egyik pedál a bicikliről és én azért adtam hálát, hogy a másik lábam odakötözve tovább tudtam haladni a következő faluig, ahol egy bácsi meghegesztette nekem. Néha még pénzt is kaptam, amit nem tudtam mire vélni, de az Úr gondoskodását láttam meg később ebben is, mert alkatrészt kellet venni a biciklihez. Találkoztam olyan prédikátorral is, akinek megvonták a működési engedélyét, mert egy orosz katonának adott bibliai tárgyú írást, traktátust, melyeket nyugaton nyomtattak, és illegálisan hoztak be az országba. Beszélgetésünk közben jött éppen a postás és hozott neki száz forintot. Akkoriban nagy pénznek számított. Támogatásként kapta egy testvértől. Ő pedig adott belőle nékem tíz forintot és elmagyarázta a tized történetét.
Egy másik gyülekezetben a faliújságon láttam egy rajzot. Egy vasútállomást ábrázolt, ahol már csak a vonat vége látszott. A hangszóróból kisugárzó hang odaírva, "Mennyországba az utolsó vonat elment". Egy későn jövő utas, akin a kabát kigombolva, kalap hátracsúszva a fejéhez kapva mondja: "Éppen ennyit szoktam az imaóráról is késni"
Zeneileg nem voltam képzett, de szerettem énekelni. Az énekek mondanivalója, a tartalma volt az, amiben üzenetet, tanítást találtam. Egyik helyen a prédikátor felesége még le is íratta velem a szöveget, mert annyira találónak, fontosnak tartotta a benne rejlő üzenetet. Így emlékszem rá:

Testvéredet te meg ne bántsd,
Testvéred mindig szeret.
Testvéred útját jól vigyázd,
Ha eltéved te vezesd.

Soha se hidd, hogy nem szeret,
Ha nem mosolyg mindig rád,
Ha nem oly szívesen felel,
Mint ahogy te gondolnád.

Testvéred nem adós neked,
De tartozol neki te.
Szeretetét mindig érzed,
Ő a tiéd érzi-e?

Add át az Úrnak életed
Majd Ő csodát tesz veled
Érzed te szeretsz keveset
Testvéred mindig szeret.


Amikor elkezdődött az új tanév az igazgató, új szigorú házirenddel lepett meg bennünket a kollégiumban. "Aki egy óránál tovább igazolatlanul távol van a délutáni tanulási idő alatt, azt azonnal ki fogja zárni a kollégiumból. Ne is kérjen senki kimenő engedélyt, mert úgysem fog kapni." Éreztem, hogy miattam vannak ezek a megszorítások, hogy ne mehessek imaházba. Ezért kezdeményeztem egy beszélgetést ez ügyben, de az igazgató mindig csak halogatta. Persze azért én gyakran kilógtam. Egyszer aztán összefutottam vele az utcán úgy, hogy észre sem vettem, amikor ő meglátott a másik oldalról. Amikor beértem, mondta a napos, hogy be kell hozzá mennem. Diadal ittasan fogadott, nem felejtve el az elmúlt tanév végén tett fenyegetéseit. Számára eljött a megtorlás pillanata. Most a kezembe vagy - gondolhatta. Ahogy beléptem, már zúdultak is rám a kérdések, melyekre nem várt választ. Csak az volt a cél, hogy összeroppantson, megfélemlítsen.
 "Hol voltál?!  Ki engedett el?!  Mért nem kértél engedélyt?!" Nem is tudtam hirtelen mit felelni, de mégis eszembe jutott egy megfelelő válasz. Az utolsó kérdésre válaszoltam: "Azért nem kértem engedélyt, mert azt tetszett mondani, hogy ne is kérjünk, mert úgysem kapunk." Ez az őszinteség meglepte. Szinte teljesen kibillentette az addigi magabiztos állapotából. Hazudozásra, magyarázkodásra számított. Jóval később értettem meg az alábbi Igék igazságát:

Péld. 25.15
Tűrés által engeszteltetik meg a fejedelem, és a szelíd beszéd megtöri a csontot.

Péld. 15.1
Az engedelmes felelet elfordítja a harag felgerjedését; a megbántó beszéd pedig támaszt haragot.

Az volt a büntetés, hogy ismét kitolta egy hónappal a beígért megbeszélés idejét a hétköznapi kimenő engedélyezésével kapcsolatban. Azért még nyomatékosan megjegyezte, hogy ifjúgárda meg KISZ tagokat se enged kimenőre hétköznap. Erre reagálva mégis volt bátorságom megkérdezni, hogy akkor milyen esélyem lehet nekem a büntetés letelte után, hogy mégis el fog engedni. Akkor azt mondta, hogy eldöntötte, hogy hetente egyszer el fog engedni. Azonban egy nem várt esemény, egy tragikusan hirtelen bekövetkezett haláleset ezt a megállapodást is felülírta.





6. Rész


A számomra felejthetetlen kedves prédikátort 54 éves korában ragadta el a halál. 1966. október 13-án, egy csütörtök esti bibliaóra után, éjjel 11 órakor szívtrombózis vitte el. A róla készült megemlékezésekben írtakat csak megerősíteni tudom. "...sokat foglalkozott lelkigondozottainak életproblémáival, és a halálra való felkészüléssel. Mindig derűs, alázatos, szelíd lelkületű, béketűrő, nyílt szívű, szorgalmas munkás volt, akiben a formális vallásoskodással szemben a Szentlélek tüze égett. Derűs optimizmusa, testvérszeretete és az igazság határozott kimondása sokakat megnyert."

Az ő elköltözésekor nagyon nagy űr keletkezett az életemben. Alig egy év telt el az első találkozásunk óta. Apám helyett apám volt. Nem volt többé már senki, a későbbi évek folyamán sem, aki a kritikus pillanatot megérezve feltegye azt a kedves bátorító kérdést:

"Hogy vagy kedves barátom?"

Egy élet minta volt számomra. Sokan azt gondolhatnák, hogy talán túl magasra tette a mércét. Pedig ő csak az Igének igyekezett engedelmeskedni. Azt gondoltam, hogy minden prédikátor ilyen, de ebben keservesen csalódnom kellett a későbbiek során. Olyan emberekben bíztam meg, akikben nem lett volna szabad. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kollégiumigazgatótól hallok gyülekezeti dolgokat. Nem tudtam hova tenni. Az egyházügyi előadó (minden megyei tanácson volt ilyen) tájékoztatta a betöltendő prédikátorállás körüli bonyodalmakról. Mint gyülekezeti tag részt vehettem a zárt körű megbeszélésen, ahol lelketlen viták, érvelések folytak. Egyszer naivan fel is szólaltam, hogy az istentisztelet csak egy óráig tartott, ez a megbeszélés pedig már harmadik órája és mégsem jutottunk megegyezésre. Be is kiabált valaki, hogy: "Ülj le, te még gyerek vagy!" Ez egy kissé kijózanította a jelenlévőket, megijedve attól, hogy visszaesek a megkezdett úton. Akkor mintha tudatlanul kezdtem volna felnőtté válni. Megízleltem, hogy jóságos az Úr és az előre menekülést választottam. A kollégiumigazgató sem adta fel a harcot velem szemben. Kereste továbbra is a fogást rajtam, amivel megpróbálhat a sarokba szorítani. Megtérésem előtti könnyelmű kijelentéseimet próbálta a nyakamba varrni. A kötelező orosz nyelv tanulásával kapcsolatban tettem megjegyzéseket annak idején. Majd számon kért: "Hogy hogy te még KISZ tag vagy?" Elmondtam, hogy elsőskoromba én nem akartam, de megfenyegettek és azért léptem be. Az iskolában is napirendre került ez a téma. A fiúk mondták vissza, hogy egy ilyen vezetőségi gyűlésen az igazgatóhelyettes egy félóráig csak rólam beszélt. Kiléptem a KISZ-ből, de ezzel még nem lett vége a dolognak, mert a katonaságnál újra előjött.

Még egy komoly támadásban volt részem közvetlen az érettségi előtti valamelyik hónapban. Egy postai levélben kaptam egy kis nyomtatott füzetet az NSZK-ból. Ezt talán nem vették észre a postán, pedig működött a cenzúra csak talán én nem voltam még annyira figyelemre méltó a számukra. Az írás címe: "Tisztább mint a gyémánt" (Jelenleg a netten elérhető a következő címen: "Levél az ifjú olvasóhoz"


Tizenéves fiataloknak íródott a fiú - lány kapcsolatról, paráznaságról, házasságról, szülőkhöz való viszonyról, pénzről, irodalomról. Arról, hogy a szépirodalom köntösébe bújva milyen természetes hangon írnak a bűnökről, főhősként beállítva olyan embereket, akiknek az élete nem követésre méltó. Sokat tanultam belőle és másoknak is kölcsönadtam elolvasásra. Az egyik leánytól azonban elvették a tanulószobán és ő mindent bevallott őszintén, hogy kitől kapta. Benne volt a külföldi kiadó címe és ez már megbocsáthatatlannak tűnt. Nekik mindenképpen példát kell statuálni velem kapcsolatban, mert magas beosztású pártemberek gyerekei is járnak abba az iskolába. Azt mondták, hogy nem fejezhetem be az iskolát és beírják a személyigazolványomba, hogy nem léphetek be többé abba a városba.
Ismét előállt az, mint a kollégiumigazgatónál, hogy fel sem fogtam a helyzetemet. Továbbra is jártam iskolába és arra gondoltam, hogy majd szólnak, ha már nem lehet. Nem szóltak. Elhallgatták a dolgot. Gondolom, elolvasták és mélyen belül egyetértettek a tartalmával. Egy idő után iskolán kívül megkérdeztem az egyik tanárt, hogy mit hallott az ügyemről. Érdekes választ adott. "Idefigyelj Imre! Hogy van-e Isten vagy nincs azt csak az Isten tudja, de az iskolában azért vigyázni kell!" Egy másik idősebb fizika tanár egyszer az órán elmondta, hogy semmiféle hangszeren nem játszik, csak harangozni tud. Ebből azért ki lehetett hallani, hogy nem a zeneiskolában tanult meg harangozni. Őt már csak a banketten tudtam megkérdezni, de kitérő választ adott, hogy: "Ő azt akkor elintézte magában." Azonban az utolsó osztályfőnöki órán egy nagyon komoly életre felkészítő prédikációt tartott az elkobzott kis füzetem alapján. Végül 1967-ben leérettségiztem.



Nem elérhető Imrepapa

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Megtérésem története
« Válasz #136 Dátum: 2014 Szeptember 02, 20:22:00 »




7. Rész

A továbbtanulás, a pályaválasztás a környezetemben napirendi téma volt már az utolsó iskolai évben, de én teljesen mással voltam elfoglalva. Megtérésem után egy ideig foglalkoztatott a gondolat, hogy teológiára megyek. Akkor már ismertem néhány teológust és érdeklődtem. Ők is tovább adták a környezetükben és egyszer vendég szolgálóként járt a gyülekezetünkben, egy teológiai tanár. Az volt a sajátos módszere, hogy a jelentkezőket úgy teszi próbára, hogy lebeszéli őket. Aki pedig mégis kitart az elhatározása mellett, az lehet az Úrtól. Velem is ezt alkalmazta, de addigra bennem már eldőlt a nem és akkor meg rá akart beszélni. Nagyon csodálkoztam is rajta, hogy egy ilyen komoly dologban ilyen emberi módszereket alkalmaz. Bennem három dolog miatt lett nemleges a válasz. Már akkor kezdtem felismerni, hogy a prédikátoroknak milyen sok elvárásnak kell megfelelni az Isten akaratán kívül, de még ellenére is. Aztán egyre több embertől hallottam, hogy "had beszéljen csak, hiszen az a szakmája". Ami pedig véglegesen meggyőzött az egy teológussal való beszélgetés volt. Mondtam, hogy akik kijönnek onnan azok milyen szépen tudnak beszélni. Az illető csak legyintett és azt mondta, hogy

 "Én is a térdeimen tanultam meg prédikálni".

 Azóta sok olyan embert értem el bizonyságommal, akikkel teológusként nem is találkoztam volna. Az iskolában látták a szülői háttér hiányát és rám is kérdeztek a továbbiakat illetően, hogy "mi akarsz lenn?" Azt válaszoltam, hogy ember szeretnék lenni. Jó jó, de hát abból nem lehet megélni és a jelentkezési lapomat is el kellene valahova küldeni. Én akkor úgy éreztem, hogy megtaláltam az életem értelmét, célját és ez mellé egy bármilyen foglalkozás is elég nekem a megélhetéshez, ami akkor egy sokad rangú kérdés volt a számomra. Akkor mondták, hogy volt az iskolában egy valaki, aki érettségizett fiatalokat keres szakmunkás tanulónak. Elfogadtam az ajánlatot. A kollégiumból ki kellett költözni. Az igazgató a következő módon közölte ezt velem. "Menj ahová akarsz, most már nagy korú vagy." Haza költöztem anyámhoz és oda vártam a választ is a jelentkezési lapomra, mely meg is jött időben csak én nem kaptam meg. Az volt ugyanis a gyakorlat, hogy anyám felbontotta a levelet, és mivel nem voltam otthon (csavarogtam a hívőknél) bedobta a konyhaszekrénybe és én szeptember 3-án találtam rá véletlenül a tányérok mögött. Pedig a nyár folyamán többször is kérdeztem, hogy jött-e levél, de valahogy elfelejtette. Azért így is felvettek. Leinformáltak és mondták, hogy az iskolában érdeklődve utánam hallották, hogy valami szombatista vagyok és csak azért kérdezik, hogy szombaton dolgozom-e. Akkor még hat napos volt a munkahét. Azt válaszoltam, hogy a szombatünneplők egy utcával odébb vannak, de azt ott is mindig összekeverték. Elmondtam a megtérésem történetét, és azzal fejeztem be, hogy ha ez velem nem történt volna, akkor most nem ülhetnék itt a bácsi előtt a széken. Egy vidéki városban helyeztek el munkásszálláson. Teljes ellátást kaptam és az iskolától havi 180,-Ft ösztöndíjat, ami a későbbiek során emelkedett a tanulmányi eredmény függvényében. Az állami gondozottként kapott ruháim egy darabig még kitartottak. A város egy alig néhány évtizede épült nagy szocialista templom nélküli város volt. Ezt azért említem meg, mert a testvérek sem érdeklődtek utánam. Hogy élsz Imre? Hiszel még? Pedig nagyon jól esett volna még a törődésük. Azért nem adtam fel. Majdnem egy évig egyetlen vasárnapot sem töltöttem a városban. Biciklivel jártam a környező gyülekezeteket. Egyszer az is előfordult, hogy szép napos időben indultam el, de este hazafelé olyan viharos északnyugati szél kerekedett, hogy mire beértem a városba már húszcentis hó volt. Azért voltam hálás, hogy hátulról fújt a szél és szinte hajtani sem kellett már a vége felé. Ötven kilométer volt mögöttem. Legközelebbi látogatásomkor az egyik testvérnő bűnbánatot tartott nekem, hogy őt indította az Úr, hogy adjon nekem száz forintot, hogy a biciklit tegyem fel a vonatra, és úgy utazzak vissza, de ő nem volt engedelmes.




8. Rész

Mielőtt tovább mennék, megemlékezem a gyülekezetben eltöltött addigi megtapasztalásaimról, átéléseimről.
A gyülekezetünkben elég gyakran megfordultak vendégszolgálók és igyekeztem a közelükbe férkőzni, hogy a későbbiek során meglátogassam őket. Olyankor mindig nagy örömmel számoltam be az elmúlt időszak átéléseiről, bizonyságairól, de csak a személyes beszélgetésben. Az egyik ilyen látogatáskor a prédikátor oda jött hozzám az istentisztelet előtt és mondta, hogy a végén fel fog kérni bizonyságtételre. Nagyon megijedtem, mert csak ahhoz voltam szokva, hogy személyes beszélgetésben. Kérdeztem is, hogy mit kell olyankor mondani, mert még nem csináltam. Azt válaszolta, hogy amit neki is elmondtam már, azokat mondjam el és ment tovább a szószék felé. Nagyon izgatott voltam mire felszólított. Néhány mondatnál több nem is jött ki belőlem. Aztán ő segített azzal, hogy mondjam el még azt is és emlékeztetett a személyes beszélgetésünkre. Elvitt a körzetébe tartozó gyülekezetekbe is. Kezdtem megszokni, hogy kiállok a testvérek elé és elmondom, hogy mire tanított meg az Úr.
Néhány testvér átadott nekem vallásos tartalmú verseket mondván, hogy tanuljam meg és vasárnap délután mikor egyéb szolgálatok vannak, akkor szavaljam el. Olyankor szokott énekelni az énekkar, a fiatalok előadtak egy - egy új éneket, valaki felolvasott egy - egy verset, bizonyságtétel is hangzott el néha. Nem voltam jó tanuló. Megelégedtem azzal, amit a tanár elmondott az órán. Még az általános iskolában, ha valaki ötösre felelt előttem, akkor közvetlen utána én négyest kaptam. Persze a középiskolában ez már kevés volt. Azért elvoltam a többi között. A verstanulás azonban több odafigyelést kívánt. Belejöttem, és jóleső érzéssel nyugtáztam, amikor egy - egy ilyen szereplés után a gyülekezett szinte kórusban mondta, hogy: "köszönjük". Bibliaolvasás közben azonban elém került egy Ige, ami egy kissé fejbe kólintott.

Eféz. 6.6-7
Nem a szemnek szolgálván, mint a kik embereknek akarnak tetszeni, hanem mint Krisztus szolgái, cselekedvén az Istennek akaratját lélekből,
Jó akarattal, mint a kik az Úrnak szolgálnak és nem embereknek

Ez az embereknek tetszeni akarás volt az, ami szíven talált. Nem kívülről  jött a feddés, amin esetleg lehet vitatkozni, magyarázkodni. Ugyan úgy jött, mint amikor a kollégiumban a fiókba dugva olvastam a bibliát. Gyáván megbújva. Akkor is az Ige intett meg. Nem volt kibúvó. Ismét bűnbánattal kellet megállnom az én Istenem előtt egy olyan dologért, amit a testvérek jó néven vettek ugyan, de mégsem volt az Úrnak kedves szolgálat. Hogyan tovább? Tettem fel magamnak a kérdést. Egy kis szünet után magam kerestem verseket a mondanivaló, a bennük lévő kijelentés alapján. A megtanulás után nem mondtam el azonnal. Vártam vele hetekig, hónapokig, míg megérett bennem. Amikor már nem kellett arra figyelnem, hogy mi következik, el ne tévesszem, hanem a lényegre tudtam koncentrálni. Néhány ilyen akkoriban tanult verset most is el tudok még szavalni. Az ilyen fajta forgolódásaim közben eljutottam olyan kis gyülekezetekbe, szórványba is, ahová csak ritkán jutott prédikátor. Mindig egy különleges alkalomnak számított, amikor vendég jött. Egy ilyen alkalommal felkértek imaórát vezetni. Soha nem csináltam még és nem is tudtam igazán, hogy mit kell olyankor mondani. Ennél nagyobb szorultságba pedig akkor kerültem, amikor egy 8 - 10 fős kis gyülekezetben igeszolgálatra kértek. Visszaemlékszem az első ilyen alkalomra, amikor nyolc percig tartott a vergődésem mire ki tudtam mondani a végső áment. Teljesen idegen és szokatlan terület volt számomra, amire a testvérek kényszerítettek. A bizonyságtétel, a megtanult vers, az éneklés az egészen más volt. Akkor szinte dőlt belőlem az élmény, a megtapasztalás. Lelkesített az átélt valóság, amiről mindig könnyű volt beszélni. De Igét hirdetni, prédikálni az egészen más. Az alkalmatlanság érzésem egyre jobban kezdett elhatalmasodni felettem és néhány Ige is ezt erősítette bennem:

Jak. 3.1
Atyámfiai, ne legyetek sokan tanítók, tudván azt, hogy súlyosabb ítéletünk lészen.

Azt éreztem, hogy óriási felelősség bármit is mondani, Igét magyarázni. Hirdetni Isten üzenetét. És ha nem is üzent, csak én úgy gondolom??? Több laikus Igehirdetőnél is láttam ezt a vergődést, ezt a bizonytalanságot. Még tanult prédikátoroknál is. Évekkel később egy református presbiter barátom volt nálunk vendégségbe és elhívtam a gyülekezetbe. Ő egy (az akkori szóhasználattal élve) "maszek kisiparos" volt. Azt mondta hazafelé, hogy "az az ember úgy szenvedett a szószéken, mint mikor én az adóbevallást csinálom." Azonban az alkalmi Ige szolgálat kényszere egyre jobban kezdett rám nehezedni. Nem tanultam ezzel kapcsolatban és semmilyen támpontom nem volt. Imában fordultam az Úrhoz, mint annyi más dologban és kértem, hogy adjon választ ebben a szükség helyzetben is. Nem kaptam valami rendkívüli vezetést, de kezdtem észrevenni, hogy minden embernek szüksége van kijelentésre, útmutatásra, Isteni vezetésre, válaszra a mindennapi küzdelmeikhez. Olyan kérdések ezek, melyeket talán nem is tudnának megfogalmazni, ha kérdezném. Azonban Isten ismeri ezeket a kérdéseket és a választ is tudja rá. Nekem pedig rá kell hangolódnom arra a mennyei hullámhosszra, mint egy rádiónak és elmondani azt. Akkoriban olvastam valahol, hogy: "Egy prédikációért legalább annyit kell imádkozni ameddig tart"
Évekkel később nagyon szíven talált még az alábbi Igék:

Jer. 23.28-32
... a kinél pedig az én igém van, beszélje az én igémet igazán. Mi köze van a polyvának a búzával? azt mondja az Úr.
Nem olyan-é az én igém, mint a tűz? azt mondja az Úr, mint a sziklazúzó pöröly?
Azért ímé én a prófétákra támadok, azt mondja az Úr, a kik az én beszédeimet ellopják egyik a másikától.
Ímé, én a prófétákra támadok, azt mondja az Úr, a kik felemelik nyelvüket és azt mondják: az Úr mondja!
Ímé, én a prófétákra támadok, a kik hazug álmokat prófétálnak, azt mondja az Úr, és beszélik azokat, és megcsalják az én népemet az ő hazugságaikkal és hízelkedéseikkel, holott én nem küldtem őket, sem nem parancsoltam nékik, és használni sem használtak e népnek, azt mondja az Úr.

Mindig egy komoly önvizsgálódásra késztet: "Parancsolt nékem" az Úr, vagy felhatalmazás nélkül próbálok az Ő küldetésébe állni? A végén úgyis kiderül, hogy "használtam-e a népnek."



Nem elérhető Imrepapa

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Megtérésem története
« Válasz #137 Dátum: 2014 Szeptember 03, 21:40:14 »



9. rész.

Ennyi idő távlatából már egy kissé kezdenek összemosódni az időpontok, de azért még van néhány konkrét dátum. A szakmatanulásomat úgy szervezte meg a jövendőbeli munkadóm, hogy havonta egyszer kellett egy fővárosi iskolába menni néhány napra. Ilyenkor a hét végén két nap hozzáadódott a vasárnaphoz és mindenki hazautazott a szüleihez. Egy ilyen hazautazás alkalmával egy eléggé kemény konfliktusban volt részem. Vasárnap reggel, amikor készültem az imaházba, anyám közölte velem, hogy "most nem mész sehova, hanem majd itthon prédikálsz nekünk". Az egész belsőm tiltakozott ez ellen és nemmel válaszolva azt mondtam, hogy én most elmegyek a gyülekezetbe. Anyám válaszában valami gúnyos dacot véltem felfedezni, ami aztán elindította a nővérem szitkozódását, átkozódását. "Menj a baptistákhoz! Keress magadnak egy másik anyát, egy másik otthont!" És csak mondta, mondta, rám zúdítva mind azt, amit a hátam mögött beszéltek rólam. Anyám ezt szó nélkül tűrte, hogy a nővérem elzavart otthonról. Ez annyira megviselt, hogy nem tudtam többé olyan önfeledten elbiciklizni bárhova is úgy mint azelőtt. Valami nagyon összetört bennem. Ez 1968. március vége felé történ. Pár hét múlva kaptunk egy hét tavaszi szünetet a Húsvéttal összekapcsolva, de én már haza nem mehettem. Egyedül maradtam a diákszálláson és nem találtam a helyemet. Volt a városban egy református család, akiket előtte rendszeresen látogattam. Látták rajtam, hogy valami nagyon nincs rendben nálam és próbáltak szeretettel faggatni, segíteni, de nem jártak sikerrel. Kérleltek, hogy "Mond el mi bánt! Beszéld ki magad, az majd jót tesz!" Több napi próbálkozásuk után aztán csak kibuggyant belőlem valami válasz: "Küldje be a lányát és csukja be az ajtót!" Addigra kezdet megfogalmazódni bennem valami kézzel fogható, konkrét elgondolás. A lányokkal való kapcsolatom addig egy józan távolságtartásban nyilvánult meg és eltökélt szándékom volt, hogy nem fogok megházasodni. Pedig ajánlat egyre több volt. Felnőtt hívő asszonyok próbálkoztak, hogy nekik kijelentette az Úr xy leányt, hogy az lesz életem párja. Egy ideig csak értetlenül álltam, de aztán felbátorodva megfeleltem, hogy az ilyen dolgot az Úr először nekem jelenti majd ki. Lányok viselkedésén is néha észrevettem, hogy másként értelmezik a testvéri kapcsolatot, de nem szóltam. Még megbántottam volna őket. Úgy csináltam mintha nem vennék észre semmit és a másik fél szép csendben visszakozott. Maradt továbbra is a testvéri kapcsolat. Leveleztünk, verseket csereberéltünk. Úgy éreztem, hogy egy ilyen kötödés akadályt jelent a biciklis misszió utaimnak. Ugyanakkor a szeretet iránti éhségem, az otthon utáni vágyódásom tudat alatt ott élt bennem. Ez a fajta kettősség pedig belülről kezdett emészteni. A szülői háztól való elüldözés is csak ezt fokozta. Akár mi is volt a szülői háznál, azért mégis csak az anyám volt. Sajnos gyülekezeti hátterem sem volt.
Amikor pedig a református háziasszony beküldte a lányát, a következőt mondtam neki: "Szeretek ide jönni hozzátok. Jól érzem itt magam. Szeretlek is benneteket úgy, mint a testvéreimet, de úgy érzem, hogy téged másképpen is szeretlek." Azonban ezt úgy mondtam el, mintha holnap kellene befeküdnöm a kórházba, mert levágják a lábamat. Meg is próbáltam magyarázni: "Ennek (mármint a másfajta szeretetnek) nem örülök, mert ez engem akadályoz a testvérek látogatásában." Erre ő csak annyit mondott, hogy: "Miért? Együtt nem mehetünk?" Próbáltam még kibúvót keresni és kértem, hogy imádkozzunk ezért a dologért. "Ha nem az Úrtól van, akkor legyen semmivé, vagy pedig legyen meg az Ő akarata." Persze akkor nem gondoltam át, hogy mit is értek azon, hogy az "Ő akarata".
Motivált még egy akkoriban néha - néha a rádióban felcsendülő sláger szövege is:

Van, aki vár, ha hazamégy
És átölel két puha kéz
Apuka: - szól egy pici száj
Hozzá a szív, úgy muzsikál
Kis ágyából reggel, ha rád csicsereg
Gyorsan a szíved mellé, fekteted,
Ha néha az arcán lázrózsa ül
Könnyezve, tréfálsz, míg elszenderül.
Nincs soha tél csak nyár neked
Ha mosolyog kis gyermeked
Az élet így nem is nehéz
Ha átölel két puha kéz

 Itt meghallgatható





Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy 1968 novemberében megházasodtam. Próbáltam úgy szervezni, hogy a református lelkész és a baptista prédikátor közösen, de falakba ütköztem. Mind két fél elzárkózott a közös menyegzőtől, amit egy ideig nehezen tudtam feldolgozni. Azzal is próbáltak támadni, hogy a református szertartásban esküdni kell, ami bűnnek számít. A jövendőbeli munkaadóm is nemtetszését fejezte ki, hogy még be sem fejeztem a tanulmányaimat és még csak 19 éves vagyok. A régi gyülekezetből meghívtam a gitáros fiút és végig énekeltük a régi kedves "Írott énekeket". A világi vendégek csodálkozva hallgatták, de tetszett nekik. A következő év nyarán megtörtént a szakmunkásvizsga és a munkába állásig volt néhány hét szabadságom, melyet valami hasznos dologgal szerettem volna eltölteni. Feleségemmel közösen megbeszélve megegyeztünk, hogy egy biciklis országjárásra egy hétig elmehetek. Ez idő alatt töltöttem be a huszadik születésnapomat és rá négy napra özvegy lettem nyolc hónapi házasság után. Ennek részleteibe nem kívánok most belemenni, mert súlyos teherként nehezedett rám a temetés ügye. Ki szólja majd az Igéket a koporsó mellett. Kedves anyósom valamikor a szabolcsi falujában a Betánia nevű református megújulási mozgalom résztvevője volt és az óta egyre jobban érlelődött benne a bemerítkezés gondolata és ebbéli vágyának engedelmeskedett, amikor a lányával együtt megkeresztelkedett. Azonban a református lelkésznek ezt nem merték elmondani. Féltek tőle. Rám hárult a feladat, hogy a temetéssel kapcsolatban ezt közöljem. Amit én kaptam, azt az ellenségemnek sem kívánom. Mint akibe belevágják a nagy kést és egy óra hosszat vájkálnak benne. Borzalmas volt egy lelkésztől ezeket elviselnem. Apósom pedig ragaszkodott a református temetéshez. A sebek mélyek voltak és úgy nézett ki, hogy soha nem fogom kiheverni azokat. A temetés után minden félét kaptam. Az "őszinte részvét" nyilvánítás is csak üres szavak voltak. Ha most azt mondanám, hogy nem volt könnyű, akkor lehet, hogy hazudnék, mert nem találtam megfelelő kifejezést. Ez már nem az a helyzet, hogy elmondok egy imát és aztán vagy történik valami vagy nem. Újra egyedül, hátország nélkül maradtam.


10. rész.

"A sebek mélyek voltak és úgy nézett ki, hogy soha nem fogom kiheverni azokat." A magam módján úgy próbáltam felülemelkedni a helyzeten, hogy elfogadtam, mint megváltoztathatatlan tényt. Igyekeztem keményen tartani magam. Sírni sem tudtam, hiszen addigi életemben sem tapasztaltam még, hogy esetleg gyógyító hatása is lehet számomra. Egy másik református lelkész hívta fel a figyelmemet az alábbi Igére:

1 Móz. 23.2
És meghala Sára Kirját-Arbában azaz Hebronban a Kanaán földén, és beméne Ábrahám, hogy gyászolja Sárát és sirassa őt.

Számomra teljesen idegen volt a gyász meg a sírás. Még soha nem sírtam ki magamat úgy igazán. Szégyelltem is mások előtt. Elvonultam magányosan egy csendes helyre, ki a szabadba, az erdőbe, a Duna partra és próbáltam felhúzni a könnyeim zsilipjét, melyek már nagyon felgyülemlettek bennem. "Ábrahám is megsiratta Sárát." - visszhangzottak bennem a lelkész szavai. Lassan - lassan megindultak a könnyeim és mintha kezdték volna feloldani a szívem köré nőtt páncélt. Így tanultam meg később a bűneim miatt is sírni. A bűnbánat könnyeit sem ismertem még addig. A további életemben kezdtem megtanulni, hogy az Úr előtt is lehet sírni a kudarcokért, az elrontott élet helyzetekért, de közben járóként is.


Jóel. 2.17
A tornácz és az oltár között sírjanak a papok, az Úr szolgái, és mondják: Légy kegyelmes, oh Uram, a te népedhez, és ne bocsásd szidalomra a te örökségedet, hogy uralkodjanak rajtok a pogányok. Miért mondanák a népek között: Hol az ő Istenök?

A teljes gyógyuláshoz nem kevés időnek kellett eltelni.
Fiatal keresztényként sok küzdelemben, kísértésben volt részem. Amikor nagyon szorongatott volt már a helyzet, akkor elvonultam a csendbe, a magányba, a Duna partra... stb. Nem ismertem még azt a kifejezést akkor, hogy "szellemi harc". Tudatlanul csak a szükség miatt mondtam olyanokat, hogy: "Uram te legyőzted a sátánt...Nem lehet, hogy megint bekövetkezzen az a valami.. stb" (már nem emlékezem konkrétan, hogy mi volt az aktuális téma) Ez a fajta tusakodás jól bevált és ebben gyakoroltam magam a nehéz helyzetekben. Azonban bekövetkezett ez a fentebb említett rendkívüli nehéz próbatétel. Elvonultam a csendbe. Megpróbáltam kiönteni a szívemet, de nem ment. Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam imádkozni. Még azt a nevet sem voltam képes kimondani, hogy JÉZUS. Pedig abban a névben erő van. Szoktam másoknak tanácsolni, hogy ha nem is tud mit imádkozni, akkor hívja segítségül Jézus nevét. Talán egy példával próbálom illusztrálni azt az állapotot. (Kimegyek az erdőre fát vágni, és olyan ügyetlenül állok, hogy rám dől a fa. Nem sok híja, hogy végez velem. Kiáltani sem tudok, mert annyira szorít a földhöz. Ha véletlenül arra jön valaki, annak sem vagyok képes jelezni, hogy segítsen. Az egész segélykérésem az állapotom, amit ha meglát Valaki, és könyörülve kiszabadít.)
Tehát ebben a vajúdó, vergődő állapotomban egyszer csak elkezdek beszélni. Szavakat, mondatokat tagoltan egymás után szép lassan. Néhány perc múlva megkönnyebbülök. (Most veszi le rólam Valaki azt a nagy fát, ami rám dőlt) Már meg tudom fogalmazni, hogy köszönöm Uram. Hála tölti el szívem és minden nyomás, szorongató érzés..stb eltűnt. Mi volt ez? Mi történt velem? És néhány igét felidézve próbálom helyretenni magamban a történteket.

1 Kor. 14.2
"Mert a ki nyelveken szól, nem embereknek szól, hanem az Istennek; mert senki sem érti, hanem lélekben beszél titkos dolgokat."

Ekkor értem meg, hogy amit én addig hallottam, mások nyelveken szólását, az azért volt visszataszító, mert versengésből volt, embereknek szólt (hogy ő mennyire tud) és nem az Istennek.
.
1 Kor. 14.4
"A ki nyelveken szól, magát építi; de a ki prófétál, a gyülekezetet építi."

Akkor abban a nehéz órába (és az óta számtalanszor) nagyon megépültem és így könnyebb másokat is építeni.
Az alábbi igék is nagyon ide kívánkoznak még.

Róm. 8.26-27
"Hasonlatosképpen pedig a Lélek is segítségére van a mi erőtelenségünknek. Mert azt, a mit kérnünk kell, a mint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.
A ki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint esedezik a szentekért."

Nem lettem egy csapásra szent ember, de kaptam egy Isteni segítséget, melyet bármikor alkalmazva erőt meríthetek.
Nem kezdtem el erről tanítani, bizonyságot tenni. Az alábbi példával próbálom megvilágítani, hogy miért nem.
(Minden növénynek van látható és láthatatlan része. A látható része a föld feletti. Ágai, levelei, virága, gyümölcse..stb csak akkor lesz kívánatos, értékes a környezete számára, ha a láthatatlan része, a gyökerei jó talajban vannak. A jó talaj pedig a trágyás nedves föld, amibe nem valami gusztusos turkálni. Vagyis ha a láthatatlan részt, a gyökereket feltárom, akkor az a látható résznek a rovására fog menni és az egész növény értéktelenné válik)
Az imaéletem az csak kettőnkre tartozik. A Szerelmesemre és rám. A Vőlegényre és a menyasszonyra. Persze személyes beszélgetésekben, ha előjött a téma, akkor megosztottam másokkal is a megtapasztalásaimat.


Közben elvittek katonának, ahol újabb megpróbáltatások vártak rám. Ott sajnos lehetőségem sem volt a magányba elvonulni, elcsendesedni. Sírni pedig semmi - képpen nem. 1970-71 telén nagyon sok hó esett. Bennünket, katonákat pedig elvittek egy vidéki vasút állomásra havat hányni. Ott nyílt egy kis lehetőségem az ebédszünetben egy kicsit félrehúzódni a váróterem sarkába. Elkezdtem levelet írni a meghalt feleségemnek. Tudtam, hogy csak magamat csapom be, de mégis jólesett kiírni magamból azt a sok keserűséget, szomorúságot, igazságtalanságot. Kb. másfél év telt el és még mindig ott volt bennem a ragaszkodás, a kötödés. Nem volt senkim, se gyülekezetem, se közösségem. Az első kimaradás alkalmával felkerestem a városban a helyi gyülekezetet.
Ezzel egy új fejezet kezdődött az életemben.



Nem elérhető korni

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 13
Re:Megtérésem története
« Válasz #138 Dátum: 2014 November 03, 16:31:24 »
Keresztény családban nőttem fel biblia olvasás volt esténként. Egész kicsi koromtól Isten Igéjére tanítottak szüleim. Mindig azt mondtam,hogy Úr Jézus tükröcskéje akarok lenni aki visszatükrözi az Ő jóságát. Szerettem a misziónárusokról való történeteket és vágy is volt bennem,hogy az szeretnék lenni aki viszi az öröm hírt az embereknek. 13 évesen megszületett bennem a döntés mikor a prédikátor Péter pünkösdi üzenetét olvasta "Térj meg,keresztelkedj meg és veszed a Szent Lélek ajándékát"!  Szívemhez szólt az nap átadtam életemet az Úrnak. Pikkelyek estek le szemeimről másként látva a világot. Bemerítkezéssel pecsételtem meg döntésemet 14 évesen. Hallottam bizonyságokat,hogy miből szabadította meg az embereket Isten. Nem az ragadott meg,hogy csodálatos,hanem engedtem a gonosz csapdáját,hogy még ki sem próbáltad a másik oldalt. Jártam gyülekezetbe de ott motoszkált a gondolat " még nem próbáltad ki a másik oldalt". 20 évesen önnáló életet akartam kezdeni egy kapcsolat által amikor szembesültem,hogy ágyba akar vinni az illető akkor elmenekültem. Édesapám pofonja segített visszafordulni kincsemet megőrizve tisztán belemenekültem egy kereszténynek mondott házasságba. Volt már előző felesége férjemnek,de naivan elhittem,hogy nem az ő hibájából történt a válás meg kell bocsátani a múltját. Megzsarolt egy gonosz dologgal így hozzámentem majd lesznek gyermekeim megvígasztalódom gondoltam. Már a nászút gyötrelmes volt elkezdett komolyan inni egyik sőr a másik után. Már vártam,hogy anya lehessek majd elfelejtem a rémálmot. Hazaértünk jöttek a szankciók rövidre kellett vágatni a hajam általa meghatározott ruhákba járni csak hosszú szoknya  amiben könnyen eleshet az ember. Szüleimtől eltiltva nyomorban éltünk albérletben. Folyamatosan kiáltva Istenhez. Gyermekemet örömmel vártam,de sokszor csoda alapján tudtam táplálni. Nem szóltam senkinek mire van szükségem Isten gondoskodott. Nagyon féltem a férjemtől az agresszív megfélemlitéseitől. Édesanyám lopva látogatott meg a kórházban mástól tudomást szerezve,hogy unokája lett. A sok stressz agresszió miatt egy gyógyíthatatlan betegséggel nézetem szembe chron belek gyulladása olyan állapotba kerültem,hogy kénytelen volt elfogadni szüleim segítségét mivel sem magamat sem 8 hónapos kislányomat nem tudtam ellátni. Kórház következett ahonnan nem látszott visszaút a bibliám volt velem. Azt az igét kaptam   Zsoltárok 118: 17 magyar Károli (KAR)

17.  a Nem halok MEG, hanem Elek, ÉS AZ hirdetem Úrnak cselekedeteit!   Úr elé borulva bántam meg gyávaságom,hogy nem hírdettem hatalmas cselekedeteit Elhatároztam akkor ha kórházba is maradok cselekszem az akaratát. Minél többet beszéltem Jézusról a fájdalom enyhült. Láttam magam elött,hogy haza megyek és felnevelem a kislányomat pedig akkor csont és bőr voltam szinte látható szinten nem volt lehetséges. Mikor annyira összeszükült a bél,hogy műtétre lett volna szükség akkor imádkoztak a testvérek értem és csoda történt. Úgy kerültem ki,hogy Isteni csodának titulálta a javulásomat a főorvosnő. Azt gondoltam most már szeretni fog a férjem azt mondták nem válalhatok több gyermeket,de mégis született két fiam még. Szüleim látták a további agressziót kettős életet házasságunkban. Probáltam Istennek tetsző életet élni,de egyre gyötrelmesebb volt az agresszió megfélemlítések sorozata. Nem vígasztaltak meg a gyermekeim öngyilkos akartam lenni.  10 év után tönkre ment a házasságunk nem akartam elválni mivel nem szabad az volt a szemem előtt. Egészségem csak romlott már kétes volt,hogy fel tudom e nevelni gyermekeimet. Megharagudtam Istenre elkezdtem kostolgatni a másik oldalt amelyik gondolatom nem győztem le,hogy "még nem probáltad ki a másik oldalt"  11 év után elváltunk másik nővel és új gyermekükkel gazdagodva volt férjem. Kerestem a szeretetet más férfiak karjaiban a megbecsülést,de mindezekre megaláztatás szégyen volt a válasz. Lányommal maradtam mivel apja lemondott róla ő fiú párti. Biróságon is kijelentette,hogy csak azért veszi el a fiaimat,hogy rajtuk keresztül zsarolhasson. Iránta valo félelmemet sokáig nem küzdöttem le. 2011-ben megérintett Isten szeretete és letettem az életem a kezébe örökre Jónásként Tárzisz felé futottam nem Ninivébe.   Folytatódik......
Azért ha valaki Krisztusban van,új teremtés az, a régiek elmúltak,íme újjá lett minden
 2Kor 5:17

Nem elérhető korni

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 13
Re:Megtérésem története
« Válasz #139 Dátum: 2014 November 04, 11:38:05 »
2.rész

Akkor kifosztottan,reménytelenül felkiáltottam : Istenem megtudsz nekem bocsájtani?  Úgy éreztem magam mikor Jézus mondta a parázna asszonynak eredj el és többé ne vétkezzél,hogy rosszabbul ne legyen dolgod!  Hálás vagyok a közbenjáró szüleimért akik könyörögtek értem. Tudok különbséget tenni,hogy megfelelési kényszerből szolgálni az Urat embereknek megfelelvén vagy kegyelemből. Nekem nagyon sok bűnömet megbocsájtotta ezért nagyon ragaszkodom hozzá. Visszakanyarodva kis történetemre bátortalanul,de benyitottam a pünkösdi gyülekezet ajtaján ahol szeretettel fogadtak. Szégyen érzet ott volt,hogy elváltam. Kaptam egy ígéretet mindent újjá teszek. Isten szeretete elkezdte átformálni életemet és környezetemet. Kihozott az adósságokból  máról holnapra való megélhetésből. Nem hagyott egyedül adott egy Istenfélő férjet otthont a fejem fölé. Azért,hogy adhasson ki kellett tennem az önös érdekeimet ne az én akaratom,hanem az Ő akarata valósulhasson meg az életembe. Volt férjemnek is megtudtam bocsátani és imádkozom érte,hogy Krisztus szeretete ragadja meg. Nem akarom az embereket meggyőzni az élő Istenről hanem rajtam keresztül láthassák meg,hogy él bennem a Krisztus. Hálás vagyok a porból kiemelt és sziklára állította lábamat. Megtanultam azt is csak akkor tudom szeretni a másikat ha az igazi szeretet ismerem. Idősek otthonában dolgozom nővérként és látom mivé válik az ember amit vet azt aratja. Sok ember élete végén döbben rá,hogy nem tud szembe nézni a halállal nem tudja elengedni a sérelmeit nem képes megbocsátani. Csodálatos,hogy Jézus az utolsó ellenséget a halált is legyőzte ezért nincs okunk a félelemre. Mikor meghallják az evangéliumot,mert ott van az inditatás (ha nem intem meg a vérét a kezemből fogja kérni)  aki elfogadja mosolyogva csendesen elalszik. Összegezve keserű volt a másik oldal Isten kegyelme onnan is kiragadott és vele győztesen futhatom meg a hit pályáját.
Azért ha valaki Krisztusban van,új teremtés az, a régiek elmúltak,íme újjá lett minden
 2Kor 5:17

Nem elérhető bacsipista

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 5969
    • Keresztény kincskereső
Re:Megtérésem története
« Válasz #140 Dátum: 2014 November 04, 12:19:20 »
Elolvastam a bizonyságod és mélyen megrendített az a sok nehézség amelyeken keresztül kellett menned. Az a baj, hogy sokan azzal, hogy a templomba vagy gyülekezetbe járnak még nem lesznek keresztények. Az aki követi Jézust  az igen, de aki megmarad magának és testi vágyainak vezetésében az csak futólag hallott Jézusról.
Számomra elfogadhatatlan amikor egy házasságban a férj leuralja a feleségét és rákényszeríti az akaratát.
Sajnos a felekezetek elítélik a válást, de milyen házasság az ahol ilyen dolgok megtörténhetnek? Nem csak az a parázna aki a párja mellett mással létesít szexuális kapcsolatot.
Legyen áldott az életed Korni, kívánom neked tiszta szívemből, hogy tudd feledni a rajtad esett sérelmeket és fogadd el őszinte szívvel, Jézus Krisztus megváltó kegyelmét és élj a szeretetében az Ő útját járva.
"Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává." 1Korintus 6,12

Nem elérhető korni

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 13
Re:Megtérésem története
« Válasz #141 Dátum: 2014 November 04, 16:26:37 »
Köszönöm. Hálás vagyok Istennek,hogy amíg van közbenjáró van reménység. Isten meghallgatja a könnyeinket ki kell tartani a másikért imában.
Azért ha valaki Krisztusban van,új teremtés az, a régiek elmúltak,íme újjá lett minden
 2Kor 5:17

Nem elérhető Nagy Gábor

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 47
Re:Megtérésem története
« Válasz #142 Dátum: 2014 November 30, 12:43:48 »
Üdvözletem!

Nem kerekítem a szót, egy igével szeretném megfogalmazni mit is éltem át az Úr kegyelméből:

 „Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják.”


Azóta eltelt másfél év és az Úr Jézus kegyelme vezet és tanít minden nap! Odáig vezetett az én vezérlő Mesterem, amit álmomban sem gondoltam volna!

Dicsőség neki most és mindörökkön örökké! Amen


Mert mindaz aki kér,kap !
”Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, a kit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, a ki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot.” (Jn 15, 26)

Nem elérhető bacsipista

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 5969
    • Keresztény kincskereső
Re:Megtérésem története
« Válasz #143 Dátum: 2014 November 30, 16:47:38 »
Ámen.

Kedves Gábor maradjon a szíved, és gondolataid is mindig tiszta és bűnöktől mentes!
"Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává." 1Korintus 6,12

Nem elérhető Nagy Gábor

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 47
Re:Megtérésem története
« Válasz #144 Dátum: 2014 December 02, 10:50:18 »
 16. Tudván azt, hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által, mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hitből és nem a törvény cselekedeteiből; Mivel a törvény cselekedeteiből nem igazul meg egy test sem.
  17. Ha pedig Krisztusban keresvén a megigazulást, mimagunk is bűnösöknek találtatunk, avagy Krisztus bűnnek szolgája-é? Távol legyen.
  18. Mert, ha a miket elrontottam, azokat ismét fölépítem, önmagamat teszem bűnössé.
  19. Mert én a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek.
  20. Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.
  21. Nem törlöm el az Isten kegyelmét; mert ha a törvény által van az igazság, tehát Krisztus ok nélkül halt meg.
”Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, a kit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, a ki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot.” (Jn 15, 26)

Nem elérhető Árvai Emil

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 2296
Re:Megtérésem története
« Válasz #145 Dátum: 2023 Június 09, 11:00:08 »
"Amióta Jézus követője lettem..."
Szabados Ádám bizonyságtétele arról, hogy mi változott. (Minden.)

https://777blog.hu/2023/06/08/amiota-jezus-kovetoje-lettem/

Nem elérhető Guti Tünde

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4320
    • www.gutitunde.eoldal.hu
Re:Megtérésem története
« Válasz #146 Dátum: 2023 Június 10, 11:00:19 »
Dicsőség az Úrnak! Ezt igazán üdítő volt elolvasni!
„Vezéreld utamat Igéd szerint, és ne engedd, hogy valami hamisság uralkodjon rajtam!
Gyönyörködöm beszédedben, mint aki nagy nyereséget talált.”
Zsoltárok 119:133, 162.

Nem elérhető Árvai Emil

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 2296
Re:Megtérésem története
« Válasz #147 Dátum: 2023 Június 30, 20:16:01 »

Nem elérhető Árvai Emil

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 2296
Re:Megtérésem története
« Válasz #148 Dátum: 2023 Július 14, 15:33:14 »

Nem elérhető Árvai Emil

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 2296
Re:Megtérésem története
« Válasz #149 Dátum: 2023 Augusztus 01, 12:57:14 »