Tehát Isten fel akarja építeni az életünkben Dávid sátrát, ami az Istennel való bensőséges kapcsolat helye. Bensőséges kapcsolatról beszélünk, de mégsem érdemes ezt csupán önmagunkban otthon élni meg. Dávid sátrában nem egyesével voltak a Léviták, hanem csapatonként énekeltek. A született dalok, amelyek bekerültek a zsoltárok könyvébe (és amelyek nem) mutatják, hogy az imádat személyes dolog, mégis helye van ennek a közösségben. Ezt nagyon jól meg tudjuk élni a gyülekezetben.
Sokat gondolkodtam, hogy az imádat mitől olyan gyönyörűséges, vagy éppen miért mondja az írás, hogy ezen keresztül találnak rá a nem hívők Istenre.
A következő ige egy jó válaszlehetőség erre:
Jel. 19.
10 És leborulék annak lábai elõtt, hogy imádjam õt, de monda nékem: Meglásd , ne tedd; szolgatársad vagyok néked és a te atyádfiainak, a kiknél a Jézus bizonyságtétele van; Istent imádd, mert a Jézus bizonyságtétele a prófétaság szelleme.
Tudjuk, hogy itt egy angyal beszélget János apostollal.
(Érdekes megjegyezni, hogy János tisztában volt azzal, hogy angyallal beszél, és idős, sokat tapasztalt keresztény kora ellenére "ingert" kapott, hogy dicsőítse az angyalt az Istennek rajta lévő nagy dicsősége miatt. Nem döbbenetes? Ez egy nagy figyelmeztetés mindannyiunk számára, hogy találkozhatunk olyan dolgokkal, amiket egyértelműnek gondolunk, mégsem cselekedhetünk rutinból, az érzéseink szerint.)
Isten a saját hasonlóságára teremtett bennünket. Funkcionális tekintetben hasonlóképpen működünk, mint Isten (ha szabad ilyen buta megfogalmazást tenni). Isten a hatalma szavával teremtett mindent, és minden az által áll fent. Mi is amikor beszélünk, nem csupán szavak jönnek ki a szánkból, hanem szellem is, ahogy Istennek. (Emlékezzünk: "Az ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat...") Ráadásul az a nagyszerű dolog történt, hogy Isten a hívőket betölti az Ő szellemével. Tehát imádás közben szellem jön ki belőlünk.
Nézzük meg a dalaink szövegét, amelyet imádáskor éneklünk. Arról szólnak, hogy kicsoda Isten, milyen hatalmas, kicsoda Jézus, mit tett, stb, szóval konkrét bizonyságtételek hangoznak el az imádat közben. Az angyal azt állítja, hogy a "bizonyságtétel a prófétaság szelleme".
Ha egy szóval kellene jellemezni a prófétálást, én világosságnak jellemezném. A prófétálás, mindig előre mutat, célt határoz meg, vagy megvilágítja az adott helyzetet, hogy Isten szemszögéből nem is olyan rossz, mint mi képzeljük, és még sorolhatnám.
Összességében (ez az ige alapján) ez történik az imádatkor: ahogy imádjuk Őt, a bizonyságtétel világosságot hoz arra a helyre, és az emberek elkezdenek "látni".
Ha meggondoljuk hányszor történt ez meg velünk: nem éreztük túl jól magunkat, és dicsőítés közben a szívünk megtelt örömmel, és a végén már úgy éreztük, hogy "ide nekem az oroszlánt is".
Elképesztő, hogy az imádat, amivel az Istennel való személyes kapcsolat bensőségességét éljük meg. Nyilvánosságban hatással van a környezetünkre is. Az imádat meg tudja láttatni az emberekkel az élő Isten valóságát.