Téma: Olvastam ...

[bacsipista]

Idő és időbeosztás
 
 
    Az a két szó, amely korunk hajszáját leginkább kifejezi, s egyúttal napjaink átkát is tükrözi: nincs időm.

    Pedig van időnk. Hatalmasan megnövekedett a szabadidő, amelyet nem kell kenyérkeresetre fordítanunk. És még sincs időnk bibliaolvasásra, imádkozásra, a gyülekezeti összejövetelek látogatására, az öregek, betegek és magányosok körüli szolgálatra. Valami nincs rendjén nálunk!

    Ha van szabadidőnk, és még sincs időnk, akkor az időbeosztásunkkal van baj.

    Az idő éppúgy javaink közé tartozik, mint sok minden egyéb. Csakhogy nem szaporítható. Minden embernek, tehát a keresztény embernek is csak megszabott mértékben áll rendelkezésére. Az idő Isten ajándéka. Ezért egy napon majd mindenkitől számon fogja kérni, mire használta fel. És ez a számadás nagyon kínos lehet számunkra.

    A keresztény ember azért kapta ajándékba az időt, hogy azt az Úr javára fordítsa. Sürgősen rendet kell teremtenünk ezen a téren, először is azzal, hogy számba vesszük, miként töltjük el napjainkat és óráinkat. Mennyi fölös szabadidőnk van? Ebből mennyi szükséges családunk és pihenésünk számára? Mennyi marad azután szellemi növekedésre és az Úrért való munkára?

    És ezt a számvetést ne vegyük könnyedén! Ne a mi mértékünket, hanem az Úr Jézusét alkalmazzuk. Kereszténynek lenni annyit jelent, mint Krisztus szolgálatában állni. Övé minden időnk. Ő Maga szabta meg a mértéket, amelyet nem lehet következmények nélkül figyelmen kívül hagyni.
 
Igehelyek:
 
Zsolt 31,16: „Életem ideje kezedben van.”
Préd 3,1: „Mindennek rendelt ideje van, ideje van az ég alatt minden akaratnak.”
Préd 9,14: „nem is tudja az ember az idejét.”
Lk 10,41-42: Márta, Márta, sok mindenre van gondod és nyugtalankodol: pedig egy a szüksége dolog.”
Jak 4,13-15: „Tehát akik azt mondjátok: ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyereséget szerzünk; azt sem tudjátok, mit hoz rátok a holnap! Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik. Inkább azt kellene mondanotok: ha az Úr akarja és élünk, ím ezt vagy azt fogjuk cselekedni.”

[bacsipista]

Hogyan tekintek erőmre és egészségemre?

 
    "Életmódomnak köszönhetem, hogy olyan egészséges vagyok. Mindig ügyeltem, hogy se étellel, se itallal, se egyéb módon ne ártsak magamnak, ezért tartom magam olyan jól"  - ilyesféléket hallunk gyakran még keresztényektől is. Elég öntelt megnyilatkozás ugye? Ahogy a szenvedés és a nyomorúság megmérgezheti lelkünket, úgy az egészség és az erő, dicsekvéshez és önteltséghez vezethet.

    Bizonyos, hogy az élet által nyújtott javakkal való fegyelmezett élés bizonyos mértékig befolyásolhatja erőnket és egészségünket. Ugyanígy a mértéktelenség károsan hat.

    Mindezt tudja a keresztény ember. De még ennél többet is. Tudja, hogy testének és szellemének, erejének vagy erőtlenségének eszközzé kell lenniök Isten kezében. Ezért tulajdon egészsége mögött Urának ajándékozó kezét látja. Amit magáénak mondhat, az alázatot és csodálatot vált ki belőle és hálaadásra indítja. De ugyanakkor testi és szellemi erejét, teljes energiáját következetesen és a gyakorlatban Isten szolgálatába állítja; és sohasem dicsekszik azzal, amiről tudja, hogy ajándék.

    Bárcsak mindig így volnánk vele!
 
Igehelyek:
 
Zsolt 68,36:  " Izráel Istene ad hatalmat és erőt a népnek. Legyen áldott az Isten."
Zsolt 101,5:  "A nagyralátót és a keményszívűt el nem szenvedem."
Péld: 21,4:  „A gőgös tekintet és a kevély szív a bűnösök mécsese: vétek."
Ézs 38,16: „Uram... te meggyógyítasz és éltetsz engem."

[bacsipista]

Ifjúkor és öregkor keresztény szemmel
 

    Fiatalnak lenni csodálatos lehetőség, az élet nagyszerű időszaka. A fejlődés az álmok ideje, mozgalmas, törtető korszak, az érés és az életre való előkészület ideje.

    Különleges áldás, ha valaki már fiatalon kereszténnyé lesz, és személyes kapcsolatba kerül az Úr Jézussal. Az ember ilyenkor igen sokat tehet az Úrért. Az egész élet Őérte és Ővele még előtte áll, s ez nagyszerű lehetőség, amelyet azonban könnyen el lehet játszani. Ugyanakkor arról se feledkezzenek meg a fiatal keresztények, hogy egyszer majd ők is öregek lesznek.

    Az idős vagy öregkornak is megvannak azonban a maga szépségei. Sokan, talán a legtöbben sajnálják, hogy megöregedtek, mint ahogy a fiatalok közt is sokan vannak, akik minél hamarább szeretnének idősebbek lenni. Öregebbnek lenni azt jelenti: érettebbnek, bölcsebbnek, tapasztaltabbnak lenni. Az öregkornak éppúgy, mint az ifjúkornak megvan a maga feladata, mégpedig ez: példaképül szolgálni, segítséget és tanácsot adni, ha kérik, sőt – bár ritkán – kéretlenül is. A feladatok átadására való készség a bölcsesség és beilleszkedő képesség jele.

    Nyomasztóvá mindig akkor válik a helyzet, amikor a nemzedékek nem értik meg egymást, ha nem vállvetve, hanem egymás ellen harcolnak. Bizonyos feszültség természetes. De túlzottá válik ez a feszültség még a keresztények együttélésének területén is, ha a szeretet és megértés alapelvét felváltja a gőg és az önteltség. Ezért mindkét nemzedék feladata a harmonikus együttélés. S ha keresztény mivoltunk éppen ebben is láthatóan megnyilvánul, ez csodálatos bizonyságtétel lesz a világ előtt.
 
Igehelyek:

Jób12,12: „Az öreg emberek bölcsek, a hosszú életűek megfontoltak.”
Zsolt 148,12-13: „Ti ifjak a leányokkal, öregek a fiatalokkal együtt dicsérjétek az Úr nevét!”
Préd 12,1: „Örvendezz ifjú, míg fiatal vagy, és vidámítson meg  a szíved a te ifjúságod idején, és élj s a szíved vágya szerint, ahogy jónak  látod! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged!”
Préd 12,3: „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a veszedelem napjai és el nem érkeznek azok az évek, amelyekről azt mondod: nem szeretem őket.”
1 Pét 5,5: „ Ugyanúgy ti ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak.”

[bacsipista]

És ha szenved, vagy beteg az ember?
 
 
 
    A betegség és a szenvedés mindenki számára csaknem a legnagyobb problémát jelenti. Aki nem keresztény módon nézi őket, az szinte képtelen megbirkózni velük. De még Isten gyermekei is elég gyakran elbátortalanodnak tőlük.

    Betegség és szenvedés oda vezethetnek, hogy az ember egyedül őket látja, mint tornyosuló hullámokat, amelyek elzárják a szem elől a mögöttük levőket, és tökéletesen elfeledtetik, hogy bármi is történik velünk, mindaz a mennyei Atya kezéből jön.

    Ha a hívőnek a szenvedés és nyomorúság keresztjét kell hordoznia, ez kitágítja gondolkozásának és ítélőképességének látóhatárát. Tudja, hogy Isten minden vezetése mögött egy szerető Atya szándéka húzódik, aki semmit sem cselekszik cél nélkül. (Itt most nem a saját magunknak okozott szenvedésről beszélünk.) Isten nevelő munkájának az a célja, hogy minket a szívére vonjon. Át akar formálni minket az Ő Fia képére, azt akarja, hogy Krisztushoz legyünk hasonlóak.

    S mindezt csak mély alázattal és reszketve mondjuk ki, abban a tudatban, hogy maga Isten jelentette ki ezeket. Csupán Istentől nyert erő által leszünk képesek hitben megállni bennük. Egyetlen keresztény ember sem képes erre önmagától. De kiegészíti ezt még egy csodálatos bizonyosság: az a tény, hogy Aki ránk bocsájtja és alkalmazza a szenvedést és nyomorúságot, Az egyúttal az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene. Sohasem vagyunk magunkra hagyva! Mindig el vagyunk rejtve az Ő érezhető közelségében.

    Aki így tudja elfogadni szenvedését, nyomorúságát és betegségét, az kezében tartja legyőzésük kulcsát. Olyan látást kapott, amely örömet, vigasztalást, erőt és békességet ad a megsebzett szívnek.
 
 
Igehelyek:
 
Róm 8,28: „ Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.”
Zsid 12,5-7.10: „(Így  szól az Úr): „Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését…, mert akit szeret az Úr, megdorgálja és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad. Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek Isten, mint fiaival. Javunkra teszi ezt, hogy szentségben részesüljünk.”
Jób 5,18: „ Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít.”
Jn 16,27: „Maga az Atya szeret titeket.”

[bacsipista]

A keresztény ember és a „változás korá”-nak nehézségei
 
 
    Sokat beszélnek ma az ún. „változás korá”-nak válságáról, amely az emberi élet derekán áll be. Minden ember, tudva vagy nem tudva belekerül ebbe a korba, hacsak előbb meg nem hal.
 
    Az ember érettebb lett, mind hivatásában, mind társadalmilag különleges terheket hordoz és a nemzedékek tekintetében is súlyos felelősség nehezedik rá sok területen. És pontosan ebben az időszakban válik számára kérdésessé a jövője, az egész rohanó élet értelme és támad fel benne szabadulás utáni vágy a nyomasztó terhek alól még a házasság és család terén is. Gyakran ehhez járul, sőt ennek kiváltója az, hogy ráébred saját testi erejének és egészségének véges voltára.
 
    A keresztény ember is ebben a világban él, és nyílván ő is átéli ezeket. Mivel azonban ereje és kitartása nem földi forrásokból, hanem Urából, Jézusból táplálkozik, másként szemléli ezt is. Természetesen számára is kísértést jelent, hogy a használhatatlanná válás következményeitől való félelem miatt maradjon meg továbbra is a kötelességében. De ahol mások erejük végére értek, a keresztény ember – Istenben való elrejtettségében – mindig lát új kezdési lehetőséget Ővele. Mindenekelőtt pedig ismeri az élet értelmét és célját. Ereje kiapadhatatlan forrásból táplálkozik. Terhének mértékét az Úr határozza meg. Természetesen mindezt csak úgy ismerheti fel, ha otthonos a Bibliájában, és imádságban kihasználja a lehetőségeit.

    Ha a keresztény ember kizárólag Urával való személyes kapcsolatától várja a segítséget, akkor, legyen bármilyen nagy a teher és a szorongás, megvan a jogos és nagyszerű lehetősége minden válság legyőzésére Megváltója vezetésével, aki pontosan ismeri teherbírásának határait.

 
Igehelyek:

5 Móz 8,17: „Ne mondd ezt a szívedben: az én erőm és hatalmas kezem szerezte nekem ez a gazdagságot! Hanem gondolj arra, hogy Istened, az Úr ad neked erőt a gazdagság megszerzésére.”
Zsolt 90,12: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”
Zsolt 139,5,23-24: „Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. Vizsgálj meg Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján.”
Zsolt 138,3: „Amikor kiáltottam, meghallgattál engem, bátorítottál, lelkembe erőt öntöttél.”
Kol 3,23-24: „ amit tesztek, lélekből végezzétek, mint az Úrnak és nem embereknek, tudván, hogy az Úrtól veszitek örökségetek jutalmát, mert az Úr Krisztust szolgáljátok.”
 

[bacsipista]

A keresztény ember szemben az élet és halál kérdésével

 
    „Az élet minden, a halál fenyegető veszély, amelytől irtózunk.” Ez a jelszó ebben a világban. A keresztény ember azonban, Isten akaratának megfelelően, másként ítéli meg mindkettőt. Így az egész más hangsúlyt nyer:
 
    Az élet Isten ajándéka!
Hogy mi lesz belőle, az rajtam múlik; de mindenesetre az Úr ítéli meg. A keresztény ember számára tehát az élet Krisztussal való együttlétet jelent a hétköznapokban. Amíg élek, addig van időm, hogy Érte munkálkodjam és Őt dicsőítsem. Ez az élet célja és értelme a Biblia szerint. Életem ideje tehát egy nagyszerű lehetőség.
 
    Hogy meddig tart ez az élet, az Isten kezében van.
Egyedül Ő az, aki határt szab neki a meghalás által. Ami az Isten nélkül élő ember számára végzetes esemény, az a keresztény ember számára is borzalmas bizonyos értelemben. A halál eredetileg nem volt benne Isten tervében. A bűn hozta be a világba. A keresztények azonban – a meghalástól való minden természetes félelem ellenére – egészen más belső magatartással nézhetnek szembe a halállal. Tudják, hogy nem a halálé az utolsó szó. Számukra ez kapu, amelyen át az Úr Jézushoz mennek, hogy mindörökké Vele legyenek és átéljék hitük beteljesedését. Mivel tudnak bűneik bocsánatáról, elvétetett tőlük a halál fullánkja. A meghalás után kerülnek oda, ahol tulajdonképpen otthon vannak.
    Ennek tudata elveszi a halál borzalmát, akármilyen félelmetes is ez az „utolsó ellenség”.
 

    Igehelyek:

1 Móz 3,19: „Por vagy, és ismét porrá leszel.”
Zsolt 90,3-10: „A halandót visszatéríted a porba és ezt mondod: térjetek vissza, embernek fiai! Esztendeink ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.”
Róm 8,11: „Ha pedig annak a Szelleme lakik bennetek, Aki feltámasztotta Jézust a halálból, akkor Az, Aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, életre kelti halandó testeteket is, a bennetek lakó Szelleme által.”
Róm 14,7-8: „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának: mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg, ezért akár éljünk, akár meghaljunk, az Úréi vagyunk.”
1 Kor 15,53. 57-58: „E romlandó testnek romolhatatlanságába kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba. De hála az Istennek, aki diadalt ad nekünk, a mi Urunk Jézus Krisztus által! Ezért… legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, tudva azt, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.”

[bacsipista]

A keresztény ember és az öngyilkosság
 
 
    Az öngyilkosságok száma megrendítő rekordot ért el a napjainkban. Nemcsak a gyógyíthatatlan betegek és öregek, hanem a fiatalok között is. Oka többnyire a meg nem értettség, az élettől való félelem, a kilátástalan helyzet. Ne ítéljük meg azokat, akik önkezükkel vetnek véget életüknek. Inkább sajnáljuk őket, és ugyanakkor kérdezzük meg önmagunkat, hogy végzetes lépükben nem tettünk-e önzés és szeretetlenség által részestársak.

    A keresztény ember számára éppoly kevéssé megoldás az öngyilkosság, mint a hitetlen ember számára. Sőt, sokkal több! A keresztény ember számára ez egyenesen lehetetlen. Jézus Krisztus tanítványának igaz és mély, hitből fakadó és életteljes kapcsolata van Urával. Ezért számára nincs végleges kilátástalan helyzet vagy élettől való félelem. Igaz, az ördög őt is megkísérti ilyesmivel, mint bármely embert. De mint keresztény embernek tudnom lehet és tudnom kell legalábbis négy dolgot:
 
1.        Az Atya Isten végtelenül szeret minket. Mindaz, ami bennünket ér, előzőleg az Ő vizsgáló szíve előtt megy el, és így a javunkat szolgálja (Róm 8,28).
2.       A Teremtő Isten adta nekünk az életet. Ha azt tudatosan elvetjük magunktól, ezzel megvetjük az Ő adományát.
3.       Egyedül a Teremtő Isten szabja meg földi életünk tartalmát és végét. Ha ezt önkényesen, önhatalmúan és idő előtt megszakítjuk, ezzel keze munkáját akadályozzuk, és azt fejezzük ki, hogy nem tekintjük számunkra hasznosnak munkálkodását.
4.         Isten az övéit a Maga szolgálatába állította mindaddig, amíg vissza nem híja őket. Aki a szolgálat idejét önkényesen megszakítja, az arról tesz bizonyságot, hogy Isten elhívó akaratát helytelennek tartja.
 
    Az a tudat, hogy, Isten akarata, terve és szeretete vesz körül bennünket, megvéd és biztosít az ördög minden támadásával szemben. Az ördög azonban olykor Isten gyermekének gyönge pillanatait használja ki arra, hogy céljához jusson. Ezért legyen éber lelki gondozói szemünk és szívünk testvéreink állapotára, hogy szükség esetén segítségükre lehessünk, és őket felemelhessük.

[bacsipista]

Barátság és társadalmi érintkezés a keresztény ember életében
 
 
     Isten számos gyermeke mintha elfelejtette volna ezen a téren az Ige szavát:
     „ A világgal való barátság ellenségeskedés Istennel” (Jak 4,4). Ha ezt az igét összefüggésbe hozzuk kérdésünkkel, akkor az érintettek ugyancsak gyakran használják azt az érvet, hogy ez az ige tanításszerűen valami mást jelent. Ennek ellenére jó, ha vizsgálat alá vesszük.

     A növekvő jólét Isten gyermekeinél itt is a határok elmosódásához vezetett. Társadalmi elkötelezettségből túlságosan gyakran vesznek részt un. magán-rendezvényeken, amelyeken jól érzik magukat. Közben halljuk a mentegetőzést, hogy hiszen ott is a hit dolgairól beszélgettek.

     Ilyen alkalmakkor vajon mennyi időt fordítottál a Jézus Krisztusról való igaz, élettel teljes bizonyságtételre? Vajon az egész nem csupán ürügy vagy kényelmes magyarázkodás-e? Gondoltál-e már arra, hogy ezzel milyen példát szolgáltattál keresztény testvéreidnek, vagy főként gyermekeidnek?

     Annyi bizonyos, hogy a keresztény ember nem gettóban él. A világban él, de nem a világból való. Azzal, amit szívesen megtesz vagy tenni szeretne, szembe kell állítania a Jézus Krisztus követésének keskeny ösvényéről való lecsúszás veszélyét.

     A negatív dolgok (és gondoljunk a hitetlenekkel együtt eltöltött különböző alkalmak lefolyására) mindig erőteljesebben húznak lefelé, mint ahogyan a pozitív dolgok fölfelé tudnának emelni veszélyeztetett helyzetünkben.  Aki valóban ismeri és elismeri saját hajlamait, az óvakodik önmaga túlbecsülésétől.

     E földön a keresztény ember idegen. Normális körülmények között nem is érezheti jól magát a hitetlenekkel való érintkezésben. Ez világosan megvonja a határokat, s ugyanakkor visszautasítja azt a szemrehányást, hogy a keresztények nem gyakorlati emberek. Akinek igazi otthona a menny, annak a szó legmélyebb értelmében idegen a világ.

     Isten gyermekeinek akkor lehet és legyen is kapcsolata a hitetlenekkel, ha ennek az a célja, hogy meggyőzzék őket a megtérés szükségességétől. Hogy ezt a kapcsolatot mennyi ideig és milyen mértékben ápolják, azt Isten Szelleme világosan megmutatja mindazoknak, akik azt Tőle őszintén kérdezik.

 
Igehelyek:
 
2Kor 6,14-15: „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és gonoszságnak, vagy mi köze a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy mi közösség van hívő és hitetlen között?”
Jak 4,4: „Nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel?”

[Elisabeth]

Kedves Bacsipista!

Olyan jó volt olvasni ezeket az írásokat. Had emeljem ki belöle ami különösen megérintett:

Ha a hívőnek a szenvedés és nyomorúság keresztjét kell hordoznia, ez kitágítja gondolkozásának és ítélőképességének látóhatárát. Tudja, hogy Isten minden vezetése mögött egy szerető Atya szándéka húzódik, aki semmit sem cselekszik cél nélkül. (Itt most nem a saját magunknak okozott szenvedésről beszélünk.) Isten nevelő munkájának az a célja, hogy minket a szívére vonjon. Át akar formálni minket az Ő Fia képére, azt akarja, hogy Krisztushoz legyünk hasonlóak.

Az idő éppúgy javaink közé tartozik, mint sok minden egyéb. Csakhogy nem szaporítható. Minden embernek, tehát a keresztény embernek is csak megszabott mértékben áll rendelkezésére. Az idő Isten ajándéka. Ezért egy napon majd mindenkitől számon fogja kérni, mire használta fel. És ez a számadás nagyon kínos lehet számunkra.

A keresztény ember azért kapta ajándékba az időt, hogy azt az Úr javára fordítsa. Sürgősen rendet kell teremtenünk ezen a téren, először is azzal, hogy számba vesszük, miként töltjük el napjainkat és óráinkat. Mennyi fölös szabadidőnk van? Ebből mennyi szükséges családunk és pihenésünk számára? Mennyi marad azután szellemi növekedésre és az Úrért való munkára?

Mennyire igaz!

Szeretettel, Shalom
 

 

[bacsipista]

Kedves Elizabeth Testvérem, örülök, hogy elgondolkodtatott és megérintettek a sorok.
Folytatom tovább a könyvet, és bízom abban, hogy a következő fejezetekben is találsz
építő gondolatokat.

[bacsipista]

A keresztény ember életstílusa
 
 
     Ki tudna erről a témáról elfogultság nélkül beszélni? Vajon nem tértünk-e mindnyájan nagyon messzire attól, ami kezdetben volt, ami az Úr Jézust, az apostolokat és az első keresztényeket jellemezte?

    Valljuk meg becsületesen: A jólét a maga csábító erejével többé-kevésbé mindannyiunkat igézet alatt tart. A minőségi élet, a magasabb életszínvonal utáni vágy és hajsza elnémította Isten Igéjének örök érvényű követelését: „Keressétek először Istennek országát …!” Az „először” a rangsorban elfoglalt hely értékét mutatja. Milyen helyet foglal el az én életemben „Isten országa”, az Úrért való munkálkodás? Hányadik helyre sorolom be azt, ami tulajdonképpen egyedül jogosít fel arra, hogy a „keresztény” nevet viseljem?

    Az ember hatalomra törekszik, befolyásra, érvényesülésre akar szert tenni az üzleti és társadalmi életben. Dicsekszik jövedelmével és azzal, amit már most megengedhet magának. Minden igyekezetével azon van, hogy magasabb keresethez jusson, minél feljebb kerüljön a hivatali ranglistán. S ha emlékeztetik arra, hogy éhezők és nyomorgók is vannak, akkor azzal nyugtatja meg a lelkiismeretét, hogy odavet valamit a fölöslegéből, de úgy, hogy az sose jelent áldozatot a számára. Egyesek talán azt gondolják, hogy ez csak az Isten nélkül élőknél van így. Vajon a keresztényeknél igazán másként van ez?

    A világ lényegéhez és módszeréhez való hasonulással sikerült az ördögnek elcsábítania bennünket a központtól, az Úr Jézustól, és a nagy céltól: hogy „olyanok legyünk, mint Ő”. Hogyan is imádkozhatnak a keresztények ébredésért, amikor magatartásukkal beárnyékolják személyes bizonyságtételüket, sőt a gyülekezetét is?

    Következetes változtatásra van sürgősen szükség. ez mindig az egyesek szívében kezdődik; önmagamnál kell elkezdeni. „Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, és térj meg!” (Jel 2,5) – hangzik Isten felszólítása.

    Az ördög mindig kétféleképpen igyekszik tönkretenni a keresztények bizonyságtételét:

    üldöztetés által,
    félrevezetés által

Nálam is sikere volt?
 
Igehelyek:

1 Sám 2,7: „Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, Ő aláz meg és Ő magasztal fel.”
Pél 23,4: „Ne fáraszd magad abban, hogy meggazdagodj, a magad eszességétől szűnj meg.”
Lk 12,21: (A gazdag emberhez hasonlóan ostoba az, aki) „magának gyűjt és nem Istenben gazdag
1Tim 6,6-10: „Valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe, meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete.

[bacsipista]

Öltözködés és divat a keresztény embernél

 
Ebben a kérdésben olyan ponton éri utol Isten Igéje a keresztény embert, amelyről a legtöbben úgy vélik: ez teljesen magánügy, és senki másra nem tartozik. Ha ez a sokak által vallott nézet igaz lenne, akkor helyesbítenünk kellene a Bibliát. Minthogy pedig ez nem lehetséges, hiszen Isten akaratát fejezi ki, nyilvánvalóan a mi gondolkodásunkban és viselkedésünkben van a hiba.

Ezen a téren Isten nem részletes utasításokat. Az erre vonatkozó akarata azonban világosan felismerhető. Mivel a keresztények Isten lényét bírják és ebben a világban arra hivatottak, hogy az Úr Jézus hasonlóságát sugározzák, ezért sem belsejükben, sem külső megjelenésükben nem lehetnek azonosak a világ embereivel. Természetesen a keresztény ember sem szaladgálhat toprongyos csavargóként. Viszont legbelső kötelezettsége, hogy semmiképpen ne keltsen feltűnést, és puszta külsőségekkel ne fedje el bizonyságtételét. A követ úgy öltözködik, hogy ezzel is méltóképpen képviselje hazáját

Ez alapjában véve vonatkozik mind a férfiakra, mind a nőkre. A Biblia azonban főként az asszonyokat szólítja meg különböző kijelentéseivel. Nyilvánvalóan azért, mert a nők ezen a területen különösen kísérthetők.

A feltűnő külső ellentétéül két lényeges vonást jelöl meg az Ige, amely természetesen a férfiakra is vonatkozik:
„A szelíd és csöndes szellem (1 Pét 3,4)
És ez, ahogy Isten Igéje hangsúlyozza, Isten szemében igen értékes. A keresztények ne keltsenek botránkozást életükkel semmiképpen, ne öltözködjenek tudatosan régimódian, mert így nevetségessé válnak, de ne is legyenek divatbábúk. A keresztény nem karikatúra, hanem Istenre mutató ember.

Mivel Jézus követőinek csak egyetlen céljuk van, hogy Isten előtt kedvesek legyenek és szent életben járjanak, amint Ő szent, ezért mindazt, amit divatosnak és sikkesnek tartanak, mindazt, ami ma az öltözködést diktálja, a szentség mérlegére kell tennie. Nyilván mindannyiunknak van mit módosítanunk.


Igehelyek:

Mal 2,16b-17: „Vigyázzatok magatokra, ne legyetek hűtlenek. Elfárasztottátok beszédetekkel az Urat. Ezt kérdezitek: mivel fárasztottunk?”
1 Kor 10,32: „Meg ne botránkoztassátok se a zsidókat, se a görögöket, se Isten Gyülekezetét.”
Gal 1,10: „Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.”
1 Tim 2,8-10: „Azt akarom tehát, hogy … az asszonyok is tisztességes öltözetben, szemérmesen és mértékletesen ékesítsék magukat, ne hajfonatokkal és arannyal, gyöngyökkel vagy drága ruhával, hanem azzal, ami az istenfélelmet valló asszonyokhoz illik: jócselekedetekkel.”
1 Pét 3,3-4: „Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek …, hanem a szív elrejtett embere a szelíd és csöndes szellem el nem múló díszével: ez értékes Isten előtt.”

[bacsipista]

A keresztény ember és a tulajdon
 

„ A tulajdon kötelez” – ez a kiáltás hangzik napjainkban, a világban.
Ha ez már sokféle társadalmi intézmény alapelveként érvényes, mennyivel inkább az a keresztények között.
Az első keresztényekről azt olvastuk, hogy egyikük sem mondta semmijét a „magántulajdonának”. Súlyos igazság ez, ha jelen helyzetünkre alkalmazzuk.

A Biblia ismeri a magántulajdon fogalmát és el is ismeri azt. Ugyanakkor nem ismeri el azt a jogot, hogy korlátlanul rendelkezhetünk a fölött, amink van. A keresztény ember, aki hisz az élő Istenben, tudja, hogy ezen a téren korlátai vannak:
Alapjában véve mindene, amije csak van, Istené. Ő maga csak sáfár, és Isten sohasem engedi át kizárólagos használatra a tulajdon.
Mindaz, amit az ember magáénak mondhat, Isten ajándéka. Még ha oly szorgos munkával is szerezte tulajdonát, azt végül is Istentől kapott kegyelmi ajándéknak kell tekintenie. Ez jelenti a tulajdonos szívének és magatartásának próbáját. Isten mindeneknek Bírája, egy napon, számon kéri majd, hogyan bántunk a ránk bízott anyagi és szellemi javakkal.

Aki úgy véli, hogy ami törvény és jog szerint az övé, a fölött szabadon rendelkezhet, visszaél javaival, és tagadja az ajándékozó Isten beleszólási jogát. Az ilyen embernek a magántulajdonról alkotott fogalma nem keresztény, és arról árulkodik, milyen keveset ért meg Jézus Krisztus érzületéből.

 
Igehelyek:

Jer 9,23: „Ezt mondja az Úr: … ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag.”
Job 31,24.25.28: „Ha reménységemet aranyba vetettem és azt gondoltam, hogy csak színaranyban bízhatok, ha annak örültem, hogy gazdagságom nagy és sokat szerzett a kezem … ez is bírák elé való bűn volna, mer megtagadtam volna az Istent odafönt.”
Mt 13,22: „A gazdagság csábítása megfojtja az Igét.”
1 Kor 7,29.31: „Az idő rövidre van szabva… akik élnek e világgal, mintha nem élnének vele.”
1 Tim 6,6-7. 10.17: „Valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is viszünk ki semmit belőle…, mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete. Azoknak pedig, akik e világban gazdagok, parancsold meg, hogy ne fuvalkodjanak föl és ne a bizonytalan gazdagságban reménykedjenek, hanem az élő Istenben.”

[bacsipista]

A keresztény ember és a javak helyes felhasználása
 

     Jólétben élünk, soha nem voltunk még ilyen gazdagok, mint napjainkban. Alig-alig találunk embert, akinek gondot jelentene a mindennapi kenyér megszerzése. És ha minden kötél szakad, gondoskodik rólunk az állam. Vajon ezzel együtt jár a teljes elégedettség is? Természetesen így kellene lennie! Gondolunk-e legalább olykor-olykor arra, hogy Isten jóságának köszönhetjük mindezt és, hogy Isten ezzel is meg akar próbálni és bűnbánatra akar indítani?

     Sok mindenünk van, talán túl sok is. De vajon jövedelmünket, s kivált annak fölös részét szabad-e tetszésünk szerint arra fordítani, amire akarjuk.

     Jogilag: igen! Isten felől nézve: nem!

Mindannak helyes felhasználásáról, amink van, és amit megszerzünk, Istennek tartozunk számadással. A gátlástalan költekezést Isten nem hagyhatja jóvá.

A keresztény ember – mondja a Biblia – nem önmagának él és nem saját belátása szerint cselekszik. Isten akaratát és tervét tudakolja. Keresi a lehetőséget arra, hogy a rábízott javak segítségével jót cselekedjék. Akár „az Úr szolgálatában”, akár a világ ínséges népeinek megsegítésében: a keresztény ember érzi felelősségét, és annak megfelelően cselekszik.

A javakkal való helyes élés alapvető titka: a lemondás. Tudatosan le kell mondanunk sok mindenről, amit egyébként „megengednénk magunknak"


Igehelyek:

Péld 13,7: „Van, aki gazdagnak mutatja magát, pedig semmije sincs; van, aki szegénynek, pedig nagy a vagyona.”
Luk 12,19-20: „Ezt mondom a lelkemnek: én lelkem, sok javad van sok évre eltéve, tedd magad kényelembe, egyél, igyál, vigadozzál. Az Isten azonban azt mondta neki: bolond, az éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit készítettél?”
Csel 4, 32: „(A hívők közül) senki sem mondott vagyonából semmit sem a megáénak, hanem mindenük közös volt.”
Róm 2,4: „Vagy megveted (Isten) jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy téged az Isten jósága megtérésre ösztönöz?”
Gal 6,9: „ A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk meg, mert a maga idejében aratunk majd, ha el nem lankadunk.”
1 Tim 6,6.8-10: „Valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel. Ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe, meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete.”

[bacsipista]

Tulajdonképpen mit tehet még a keresztény ember?
 
 
     Elmondhatjuk-e mindezek után, hogy a keresztény ember élete szép, örömteli élet, amelyet érdemes élni? Nem veszi-e körül oly sok parancs és tilalom, hogy jóformán már lélegezni is alig tud tőlük? Mi az, amit még egyáltalában tehet?
     Ezt a számtalan ember által felvetett kérdést a Biblia nem ismeri. A keresztény ember alapjában véve mindent tehet! Nincs korlátok közé szorítva. Két kérdést azonban szüntelenül szem előtt kell tartania:
 
1. Az Úr dicsőségét szolgálja-e az, amit tenni készül?
2. Azzal, amit tenni szándékozik, nem árt-e felebarátjának?
 
 
     Ez a két kérdés mindenképpen új értékmérőt jelent és új határokat szab meg, amelyek a szeretet természetéből származnak. Mivel szeretem az Uramat, ezért számomra döntő az Ő üdvözítő akarata. Ez természetesen korlátot állít önző szívem kívánságai elé.

     Tehát újra meg újra meg kell kérdeznem: az, amit tervezek, és amire vágyom, nem csak a magam javát szolgálja-e? Ha igen, akkor le kell mondanom róla. Ha így engedelmeskedem, ezzel Jézus Krisztus iránti szeretetemet nyilvánítom ki. S ezzel sok kérdés – nem is kérdés többé, mint pl. hogy szabad-e táncolnom, színházba járnom, szeszes italt innom, hitetlenekkel barátkoznom stb. Életemnek új fajta öröme van: az Úr Jézusnak való odaadás. Ő akkor az öröm és életteljesség olyan mértékével ajándékoz meg, amelyről azelőtt sejtelmem sem lehetett.

     A keresztény ember magatartására tehát gyakorlatilag ez a jellemző: nem sajnálkozik, hogy: „Ezt se tehetem, meg azt se tehetem”, hanem örvendezik: „Hála Istennek, hogy már oly sok mindent nem muszáj tennem.”