„Szikszai Béni: „Útitárs”
Bibliai elmélkedések
az év minden napjára”
„Március 25.
„Menj el tőlem, Uram, mert én bűnös ember vagyok!”
(Luk. 5. 8 )
A nagy halfogás után Péter, látva a maga nyomorúságát, ezekkel a szavakkal borult az Úr Lába Elé. Ott volt ebben a kérésben a megalázkodás, a bűnbánat és a mélységes vágyakozás az Úr után. Péter lett volna a világ legboldogtalanabb embere, ha az Úr nem a szíve indulatai, hanem a szavai szerint hallgatta volna meg, és valóban elment volna tőle. De nem tette, nem hagyta magára bűnbánó gyermekét, hanem megvigasztalta, és elhívta munkatársának a Szent Szolgálatra, az Emberhalászatra. Kiáltottál – e már így te is: „Menj el tőlem, Uram, mert én bűnös ember vagyok!”? Így kiáltani csak az tud, akiben minden összetört, aki olyannak látja magát, mint egy szemétre dobott használhatatlan edényt, és látja maga felé közeledni a Szentet, a Dicsőt, a bűn nélkül való Isten Fiát, s egyszerre tör fel lelkéből az iszonyat a saját szennyes, bűnös mivolta miatt, és a vágy, hogy felemeltessen, megtisztuljon, megpihenjen. „Menj el tőlem, Uram, mert én bűnös ember vagyok!” – ezt a kiáltást nem lehet betanulni, Péter után mondani, ez önkéntelenül tör majd elő a szíved mélyéről, amikor ott állsz életed romjai, bűneid, kudarcaid kellős közepén.
SOHA NEM TAPASZTALT BOLDOGSÁG * Egy asszony, aki megcsalta a férjét, egy idő után már nem bírta tovább hordani bűnének súlyát, és könnyek között mindent megvallott. Majd leborult a megrendült férfi elé s lábait szorosan átkarolva kétségbeesetten kiáltotta: „Űzz el, dobj el magadtól, nem érdemlem meg, hogy rám tekints!” Amikor pedig két erős kar felemelte, s a homlokán ott érezte a megbocsátás csókját, soha nem tapasztalt boldogság töltötte el a szívét.
* Ne csak a lábamat – Ján. 13. 1 – 20”