„Szikszai Béni: „Útitárs”
Bibliai elmélkedések
az év minden napjára”
„December 08
„Én pedig várom az Urat, Aki elrejtette
Arcát Jákob háza elől, és Benne bízom.”
(Ézs. 8. 17 )
Helytelen dolog azzal biztatni magunkat, hogy a keresztyén életben a világosság és a sötétség váltja egymást, a sötétség tehát természetes. Isten Jézus Krisztusban közelivé lett, és az is akar maradni. Benne nincs változás vagy változásnak árnyéka. Akit szeret, ahhoz bemegy és vele lakik. Tanítja az élet ösvényére, vezetgeti, és nyomorúsága miatt meg nem utálja. Boldog az, aki engedelmesen Rábízza magát mindenben, és a zsoltárossal együtt mondhatja: „Az Úrra nézek szüntelen; nem rendülök meg, mert a jobbom felől van.” Miért járunk mégis olyan gyakran sötétségben, ha így is élhetnénk? Miért rejti el mégis Arcát az Úr? Azért mert utálatosságot lát bennünk, meg nem vallott, szeretgetett bűnt, amellyel eggyé válunk, s ha megölné a bűnt, meghalnánk vele együtt mi is. Ezért búsulásában elrejti arcát, és életünk ilyenkor sötétbe borul. Testvérem, hol vagy? A sötétben bűnözöl? Azt teszed, amit te magad jónak látsz, vagy megdöbbensz, és sírva vágyódsz az elfordult drága Krisztus – Arc után? Mikor látta a lelked utoljára Őt? Ne nyugodj bele, hogy elrejtette Arcát, esengj, könyörögj, bízzál! Egy lépést se tovább a bűnbe vivő úton! Állj! Várjad Őt, Akinek a jövetele bizonyos, mint a hajnal.
A JÓ IRÁNY * Ha az éjjeli vándor eltéved, legkönnyebben úgy találja meg a helyes irányt, hogy megkeresi a Sarkcsillagot, és az után tájékozódik. És mit tesz, ha borús az ég, és nem látszanak a csillagok? Kitapogat egy fát, mert tudja, hogy a mohás oldala észak felé mutat. Na és ha fa sincs a közelbe? Akkor leül, és megvárja a hajnalt.
* A pogányok reménysége – Mát. 12. 10 – 21”