"Egy farizeus arra kérte Jézust, hogy egyék vele. Be is ment a farizeus házába, és asztalhoz telepedett. Egy bűnös asszony pedig, aki abban a városban élt, megtudta, hogy asztalhoz telepedett a farizeus házában, kenetet hozott egy alabástromtartóban. Megállt mögötte a lábánál sírva, és könnyeivel kezdte öntözni a lábát, és hajával törölte meg; csókolgatta a lábát, és megkente kenettel. Amikor látta ezt a farizeus, aki meghívta őt, ezt mondta magában: „Ha Ő volna ama próféta, tudná, ki ez, és tudná, hogy ez az asszony, aki hozzáér: bűnös.” Ekkor megszólalt Jézus, és ezt mondta neki: „Simon, van valami mondanivalóm neked.” Ő pedig így szólt: „Mester, mondd!” Erre ezt mondta Jézus: „Egy hitelezőnek volt két adósa: az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Mivel nem volt miből megadniuk, mind a kettőnek elengedte. Közülük vajon melyikük szereti őt jobban?” Simon így válaszolt: „Úgy gondolom, hogy az, akinek többet engedett el.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen ítéltél” — és az asszony felé fordulva beszélt tovább Simonhoz: „Látod, ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba: vizet a lábamra nem adtál, ő pedig könnyeivel öntözte lábamat, és hajával törölte meg. Te nem csókoltál meg, ő pedig mióta bejöttem, nem szűnt meg csókolni a lábamat. Te nem kented meg olajjal a fejemet, ő pedig kenettel kente meg a lábamat. Ezért mondom neked: neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.” Az asszonynak pedig ezt mondta: „Megbocsáttattak a te bűneid.” Az asztalnál ülők erre kezdték kérdezgetni egymást: „Kicsoda ez, aki a bűnöket is megbocsátja?” Jézus így szólt az asszonyhoz: „A te hited megtartott téged, menj el békességgel!” (Lukács 7,36-50)
Ott van tehát a díszes társaság, amikor bejön ez az asszony. Mit keres ez itt? — ez volt a házigazda első gondolata. (A másik evangélium le is írja, miket gondol közben, amiket Jézus persze pontosan tud.) Mit keres ez itt? Nem tudják, hogy ez az asszony nem keres, mert ő már talált. Sőt, őt már megtalálta az Isten kegyelme. Ő már találkozott korábban Jézussal, és átélte a Szent közelében a maga elveszett, nyomorult, bűnös voltát, és átélte az irgalomnak, a bűnbocsánatnak a csodálatos felszabadító erejét. Éppen az ezért való háláját szeretné valahogy kifejezni. Hogy? Mondja azt: köszönöm szépen? Nem, ő ennél többet szeretne mondani. Mit? Nem is tud mit mondani. Ő szeretne valamit adni. Mit adjon? És akkor kiderül: odaadja mindenét.
Nekünk talán új ez, de van még két bibliai történet, ami ezt megerősíti: Abban a korban is törekedtek az emberek arra, amire ma is sok szülő és nagyszülő törekszik, hogy félreteszek egy kis pénzt a temetésemre, ne a gyerekeknek meg unokáknak a gondja legyen majd akkor, ha megáll a szívem. Abban a korban pedig egy kis illatos kenőcsöt gyűjtögetett, kuporgatott össze még a legszegényebb ember is. Nem balzsamot használtak ők, hanem a kellemetlen szagot próbálták enyhíteni frissen a temetés után azzal, hogy ilyen illatos kenőcsökkel bekenték a holttestet. — Az asszonyok is ezt akarták Jézussal húsvét reggelén, csak Jézus megelőzte őket és feltámadott, és az utcán találkoztak vele. Nem volt szükség kenőcsre. Egy ilyen kis mennyiségű, de drága kenőcsöt illett összegyűjteni, amit egy alabástrom edénykében mindenki eltett, aztán ha szükség van rá, majd előveszik. Ez volt az ő kis vagyonkája, ez volt neki mindene. És ő olyan hálás Jézusnak a bocsánatért, azért, hogy emberszámba vette, hogy embert csinált belőle, hogy teljes feloldozást kaphatott, hogy tisztába tette a múltját, hogy egy új perspektíva, távlat nyílt ki előtte, amit szavakkal nem lehet megköszönni, de szeretné mindenét odaadni hálából, amije van. Itt ez történik, amikor odaguggol a lábához és ezzel a kenőccsel megkeni.
Nem tudom, hogy ki ismeri a bűnbocsánatot nyert bűnösnek ezt a kifejezhetetlen háláját. Ezt a túláradó örömöt, amikor az ember szinte nem tudja abbahagyni az éneklést.
Mindannyiunk életében eljön egy nap, amikor semmi másnak nem lesz jelentősége, csak annak, hogy milyen kapcsolatban vagyunk Jézussal. Mi közünk nekünk Őhozzá. Ismerjük-e Őt, és Ő is minket, és az Ő példázata szerint akkor bemehetünk a menyegzőjére, vagy hiába zörgetünk, azt mondja: távozzatok tőlem, nem ismerlek titeket. És ez itt dől el. Vajon melyik képhez hasonlít a mi mostani lelkiállapotunk? Ez az elegáns részvétlenség jellemez-e minket, ami Simon farizeust, meg az ő mai társait, vagy pedig ez az önfeledt részvétel Jézusnak az életében és szolgálatában, ami az asszonyt jellemezte? Ilyen intézményes, hivatalos, alkalmi kapcsolatunk van-e Jézussal, mint Simonnak, vagy pedig bensőséges, meghitt, személyes szeretetkapcsolat, amit betölt, körülvesz, színez a hála.
(Cseri Kálmán, 2012. november 18. részletek)