//2//
A lélek halhatatlansága
Természetesen nem minden mítosz alapszik tényen vagy a Biblián. Az ember, miközben Istent kereste, belekapaszkodott egy szalmaszálba, s hagyta magát becsapni a halhatatlanság illúziója által. Amint ez a könyv bemutatja majd, a halhatatlan lélekben való hit vagy annak különböző változatai évezredeken át nemzedékről nemzedékre maradtak ránk. Az ősi asszír-babiloni kultúra emberei hittek egy túlvilágban. A New Larousse Encyclopedia of Mythology ezt írja: A föld alatt, az Apszú végtelen mélységén túl [amely friss vízzel volt tele és körülhatárolta a földet], feküdt a pokoli lakhely, ahova az emberek leereszkedtek a halál után. Ez volt a vissza nem térés földje Ezeken a területeken az örök sötétségben a halottak lelkei között - edimmu -, amelyek mint valami madarak, szárnyköntösbe voltak öltözve, teljes összevisszaság uralkodott. A mítosz szerint e föld alatti világ felett Ereskigal istennő, a nagy föld úrnője uralkodott.
Az egyiptomiaknak is megvolt a maguk elképzelése a halhatatlan lélekről. A léleknek, mielőtt a boldogság egét elérhetné, meg kellett méretnie Maat, az igazság és a pártatlanság istennője ellenében, akit jelképesen az igazság tollaként ábrázoltak. Ennél az eseménynél vagy Anubisz, a sakálfejű isten, vagy Hórusz, a sólyom segédkezett. Ha a lélek elnyerte Ozirisz helyeslését, akkor részesülhetett az istenek boldogságában. Mint annyi esetben, itt is megtaláljuk a lélek halhatatlanságának babiloni elképzelését, ami az emberek vallását, életét és cselekvésmódját erősen befolyásolta.
Az ősi kínai mitológiában találkozunk a halál utáni továbbélés hitével és azzal az elképzeléssel, hogy az ősöket boldoggá kell tenni. Az ősöket élő és hatalmas szellemeknek képzelték, akik mindannyian sokat törődtek élő leszármazottaik jólétével, de rendkívül meg is haragudhattak, ha valami nem tetszett nekik. A halottaknak minden segítséget meg kellett adni. Még társakat is adtak melléjük, akik a halálba elkísérték őket. Ezért néhány Sang-királyt ... mintegy száz-háromszáz feláldozottemberrel együtt temettek el, akiknek a másvilágon szolgálniuk kellett őt. (Ez a szokás összekapcsolja Kínát Egyiptommal, Afrikával, Japánnal és más országokkal, ahol hasonló módon áldoztak fel embereket) (John B. Noss: Man's Religions). Ezekben az esetekben a lélek halhatatlanságába vetett hit emberáldozatokhoz vezetett. ( Prédikátor 9:5, 10 [9:7, 12, Károli]; Ésaiás 38:18, 19.)
A görögök, akiknek mitológiájában nagyon sok isten fordul elő, szintén törődtek a halottaikkal és azok sorsával. A mítoszok szerint Kronosz fia, illetve Zeusz és Poszeidón testvére lett a sötétség komor birodalmának ura. Hadésznek hívták, s róla nevezték el birodalmát is. Hogyan jutott el a meghaltak lelke a Hadészba? Az alvilágban ijesztő lények voltak. Ott volt Kharón, aki azokat szállította kompján az alvilágba, akik röviddel azelőtt haltak meg az élők világában. Kharón szolgálatáért [azért, hogy átvitte utasait a Styx folyón] fizetni kellett, és a görögök gyakran egy pénzérmét helyeztek temetéskor a halottaik nyelve alá, ezzel biztosítva, hogy azok a szükséges viteldíjat ki tudják fizetni. Azok a halottak, akik nem tudtak fizetni, a folyó rossz oldalán maradtak, a senki földjén, és megvolt a lehetőségük, hogy visszatérjenek és gyötörjék az élőket.
A görög mitológia azután hatott a rómaiak lélekről alkotott elképzelésére, és a görög filozófusok, például Platón (kb. i. e. 427-347), erősen befolyásolták a korai hitehagyott keresztény gondolkodókat, akik elfogadták és tanították a lélek halhatatlanságáról szóló tanítást, bár annak nem volt bibliai alapja.
Az aztékok, az inkák és a maják is hittek a lélek halhatatlanságában. A halál számukra éppúgy titok volt, mint más kultúrák számára. Szertartásaik és hiedelmeik segítették őket abban, hogy belenyugodjanak a halál tényébe. A halottak valójában élők voltak. Csupán egy másik állapotba kerültek át; láthatatlanok, megfoghatatlanok, sebezhetetlenek lettek. A halottak a törzs láthatatlan tagjaivá váltak.(Bírák 16:30; Ezékiel 18:4, 20.)
Ugyanebben a könyvben olvashatunk arról, hogy az [inka] indiánok hittek a halhatatlanságban; sőt, azt hitték, hogy az ember soha nem hal meg, a holttest egyszerűen ismét élő lesz és rendelkezik majd a láthatatlan szellemi hatalmak erejével. A maják szintén hittek a lélekben, valamint 13 égben és 9 pokolban. Ahová csak fordulunk, azt látjuk, hogy az emberek mindenütt le akarták tagadni a halál realitását, és a halhatatlan lélek volt az a mankó, amire támaszkodtak (Ésaiás 38:18; Cselekedetek 3:23).
Az afrikai mítoszok szintén utalnak arra, hogy a lélek a halál után tovább él. Sok afrikai fél a halottak lelkétől. A New Larousse Encyclopedia of Mythology ezzel kapcsolatban a következőket írja: Ez a hiedelem szoros kapcsolatban áll egy másikkal: azzal, hogy a lélek a halál után tovább él. A varázslók képesek előhívni a lelkeket, hogy azok segítsenek nekik az erejüket használni. A halottak lelke gyakran állatok testébe költözik át, esetleg növények formájában születik újjá. Ezért a zulu nem öli meg a kígyóknak azokat a fajtáit, amelyekben hite szerint rokonainak szelleme lakik.
A délkelet-afrikai maszaik hisznek egy Ngai nevezetű teremtőben, aki minden maszai mellé egy-egy őrangyalt állít védelmezőül. A halál pillanatában az angyal a harcost a másvilágra viszi át. Az előzőekben már idézett Larousse tartalmazza a zuluk halottakkal kapcsolatos egyik legendáját. Ez beszámol az első emberről, Unkulunkuluról, aki e mítosz szerint a legfőbb lénnyé vált. Ő küldte el a kaméleont az emberiséghez a következő üzenettel: Az embereknek nem kell meghalniuk! A kaméleon lassú volt és útközben feltartóztatták. Unkulunkulu elküldött hát egy gyíkot egy másik üzenettel: Az embereknek meg kell halniuk! A gyík érkezett meg először, és azóta egyetlen ember sem kerülhette el a halált. Ugyanez a legenda, csak némileg más formában, megtalálható a bechuana, a basuto és a baronga törzsek között is.
Napimádat és emberáldozatok
Az egyiptomi mitológia az istenek és istennők sokaságát ismeri. Mint oly sok más ősi társadalom tagjai, Isten keresése közben az egyiptomiak is annak az imádatához jutottak el, amitől mindennapi életük függött - azaz a Napnak az imádatáhóz. A Rá (Ámon-Rá) név alatt tehát az ég szuverén urát tisztelték, aki csónakján mindennap átevezett keletről nyugatra. Éjszaka pedig egy veszélyes utat tett meg az alvilágon át.
Az aztékok, az inkák és a maják napimádatának közös jellemzője volt az emberáldozat. Az aztékok a vallási ünnepek egy állandó körét ünnepelték, s ezen alkalmakkor emberáldozatokat mutattak be különböző isteneiknek, elsősorban a napistennek, Tezcatlipocának. A tűzisten, Xiuhtecutli (Huehueteotl) ünnepén a hadifoglyok együtt táncoltak azokkal, akik foglyul ejtették őket; majd ... a foglyokat meglóbálták egy káprázatos tűz fölött; utána bedobták őket a parázs közé, azután még élve kivették onnan, s dobogó szívüket kivágták, hogy felajánlják az isteneknek (The Ancient Sun Kingdoms of the Americas).
Még délebbre, az inkák vallásának is megvoltak az ősi időkben a saját áldozatai és mítoszai. Ők a szertartásaik során gyermekeket és állatokat ajánlottak fel a napistennek, Iminek és a teremtőnek, Viracochának.
Mitikus istenek és istennők
A legismertebb egyiptomi istentriód tagjai a következő istenek voltak: Ízisz, az isteni anyaság szimbóluma; Ozirisz, a bátyja és hitvese; valamint Hórusz, kettőjük fia, akit rendszerint sólyomként ábrázoltak. Néhány egyiptomi szobron úgy látható Ízisz, mint egy asszony, aki a mellét nyújtja gyermekének; ez nagyon emlékeztet a kereszténységnek azokra a csaknem 2000 évvel később készült szobraira és festményeire, amelyeken hasonló helyzetben figyelhetjük meg a szüzet gyermekével. Idővel Ozirisz, Ízisz férje, a halottak isteneként vált népszerűvé, mert a meghaltak lelke számára egy örökké tartó boldog életet helyezett kilátásba a másvilágon.
Hathor volt a szerelem, az öröm, a zene és a tánc egyiptomi istennője. Ő lett a halottak királynője, aki segített nekik egy létrán át feljutni az égbe. A New Larousse Encyclopedia of Mythology beszámolója szerint nagy ünnepségeket rendeztek a tiszteletére, elsősorban újévkor, amikor a születésnapja volt. A papnők még napfelkelte előtt kivitték Hathor képmását a teraszra, hogy a felkelő nap első sugarai érjék azt. Az ezt követő örvendezéssel megkezdődött a farsang; a nap énekléssel és lerészegedéssel ért véget.
Az egyiptomiak panteonjában sok állatisten és -istennő is szerepelt például Ápisz, a bika; Banaded, a kos; Heket, a béka; Hathor, a tehén; Szobek, a krokodil (Róma 1:21-23). Ebben a vallási környezetben éltek az izraeliták rabszolgaként az i. e. XVI. században. Izrael Istenének azért, hogy a fáraó kemény szorításából kiszabadítsa őket, tíz különböző csapást kellett Egyiptomra küldenie (2Mózes 7:14-12:36). Ezeknek a csapásoknak az volt a céljuk, hogy megalázzák Egyiptom mitikus isteneit.
Róma az ókori Görögországtól sok istent vett át, azok erényeivel és hibáival együtt. Venus és Flora például szemérmetlen prostituált volt; Bacchus részeges duhaj; Mercurius útonálló; Apolló pedig nőcsábász. Úgy tartják, hogy Jupiter, az istenek atyja, mintegy 59 nővel követett el házasságtörést vagy vérfertőzést! (Mennyire emlékeztet ez azokra a lázadó angyalokra, akik földi asszonyokkal éltek vadházasságban a Vízözön előtt!) Mivel az emberek arra törekedtek, hogy utánozzák azokat az isteneket, akiket imádtak, nincs mit csodálkozni azon, hogy a római császárok, például Tiberius, Néró és Caligula kicsapongó életet éltek, házasságtörők, paráznák és gyilkosok voltak.
Vallásukba a rómaiak sok más kultúrából is vettek át isteneket. Imádták például Mithrast, a fény perzsa istenét - ő lett a napistenük, és a szíriai Atargatisz (Istar) istennőt. A görög Artemiszt, a vadászat istennőjét Dianává változtatták, és megvolt náluk az egyiptomi Ízisz megfelelője is. A termékenység kelta istentriádját szintén átvették (Cselekedetek 19:23-28). Nyilvános szertartásaikat a szentélyek és templomok százaiban papok sokasága vezette; ezek fölött állt a pontifex maximus [főpap], aki az államvallás feje volt (Atlas of the Roman World). Ugyanebből a könyvből megtudjuk azt is, hogy a római szertartások közé tartozott a taurobolium; ennél az imádó egy áldozati veremben állt, és megfürdött a felette föláldozott bika vérében. E rítus által megtisztult és megszabadult a bűneitől.
Keresztény mítoszok és legendák?
Néhány modern kritikus szerint a keresztény hit is tartalmaz mítoszokat és legendákat. Valóban így van? Sok tudós számára Jézus szűztől születése, csodái és a feltámadása nem több, mint legenda. Sőt, néhányan azt állítják, hogy Jézus soha nem is létezett, a róla szóló legendákat az ősi mítoszokból és a napimádat vették át. A mitológia területének egyik szakértője, Joseph Campbell ezt írta: Több tudós felvetette már, hogy nem létezett se [Alámerítő] János, se Jézus - csak egy vízisten és egy napisten. De figyelembe kell venni azt, hogy sokan e tudósok közül ateisták, következésképpen mindenfajta istenhitet elutasítanak.
Ez a kétkedés azonban szöges ellentétben áll a történelmi tényekkel. A zsidó történész, Josephus (kb. i. sz. 37-100) például ezt írta: Néhány zsidó számára Heródes seregének pusztulása isteni bosszúnak tűnt, és feltétlenül igazságos bosszúnak azén, ahogyan Jánossal, az Alámerítővel bánt. Heródes ugyanis halálra adta őt, bár János jó ember volt (Márk 1:14; 6:14-29).
Ugyanez a történész igazolta azt is, hogy Jézus létezése történelmileg hiteles, amikor ezt írta: Élt egy bizonyos Jézus, egy bölcs ember, ha ugyan szabad ót embernek nevezni ..., akit a tanítványai Isten fiának hívtak. Majd így folytatta: Pilátus elítélte ... De még ma sem tűntek el a róla elnevezett messianisták (Márk 15:1-5, 22-26; Cselekedetek 11:26).
Ezért írhatta a keresztény Péter apostol - mint Jézus átváltozásának egyik szemtanúja - szilárd meggyőződéssel a következőket: Nem, nem ravaszul kitalált hamis történetekkel [görögül: my'thos] ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és jelenlétét, hanem azzal, hogy szemtanúivá lettünk a felmagasztalásának. Mert tiszteletet és dicsőséget kapott Istentől, az Atyától, amikor ilyen szavakkal illette őt a magasztos dicsőség: 'Ez az én szeretett fiam, akit én helyeslek.' Igen, ezeket a szavakat hallottuk az égből, amikor vele voltunk a szent hegyen (2Péter 1:16-18).
Az emberi szakértők véleménye és az Isten Szava közötti ilyesfajta ellentét esetén a már korábban emutett alapelvet kell alkalmaznunk: Mi a helyzet tehát? Ha némelyek nem hittek, hitetlenségük talán hiábavalóvá tette Isten hűségét? Távol legyen! Sőt, Isten legyen igaz, még ha minden ember hazug lenne is, amint meg van írva: 'Hogy igaznak bizonyulj a beszédben és győzedelmes légy, amikor vádolnak téged' (Róma 3:3, 4).
Ez a rövid bepillantás a világ néhány mitológiájába megmutatta azokat a közös vonásokat, amelyek közül sok egészen Babilonig (Mezopotámia), a legtöbb vallás bölcsőjéig visszavezethető. Közös szálakat találunk a teremtésről szóló beszámolókban éppúgy, mint azokban, amelyek arról az időszakról beszélnek, amikor félistenek és óriások laktak a földön, s özönvíz pusztította el a gonoszokat. Felismerhető a hasonlóság a napimádattal kapcsolatos vagy a halhatatlan lélekre vonatkozó alapvető vallási elképzelésekben is.
Ha a bibliai álláspontból indulunk ki, meg tudjuk magyarázni ezeket a közös szálakat. Emlékezzünk vissza arra, hogy a Vízözön után, több mint 4200 évvel ezelőtt az emberiség Isten parancsára a mezopotámiai Bábelből szóródott szét. Bár egymástól elválasztva, különböző nyelvű családokat és törzseket alkottak, de ismereteik az addigi történelemről, valamint vallási elképzeléseik kezdetben azonosak voltak (1 Mózes 11:1-9). Az évszázadok folyamán ezek az ismeretek és elképzelések az egyes kultúrákban eltorzultak, kiszíneződtek, s ez számos mondát, legendát és mítoszt eredményezett, amelyek máig fennmaradtak. Ezek a mítoszok, amelyek messze eltávolodtak a bibliai igazságtól, nem vitték közelebb az emberiséget az igaz Istenhez.
Felhasznált irodalom: E.H.Broadbent:Zarándok gyülekezet; Az emberiség Isten keresése