"Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr, már negyven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva és próbára téve téged, megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem?" (5Mózes 8:2)
Ha bármi rossz történik velünk, a hívő ember első kérdése: Uram, mi a célod ezzel, mit akarsz elérni így az életemben?
Ma erre az egyetlen kérdésre keressünk választ a Bibliából: mi mindenre használja fel Isten a szenvedéseket az életünkben. Négy olyan egyszerű tényt szeretnék említeni, amikről szól a Szentírás is, és amikkel találkozunk a hétköznapi gyakorlatunkban is.
1. Az első, amiről alapigénk is szól, hogy Isten a szenvedések során leplezi le leginkább, hogy mi lakik a szívünkben. Hogy kicsoda valójában egy ember, az mindig akkor derül ki a legegyértelműbben, amikor valami méltánytalanság érte, amikor megalázták, amikor valami fizikai vagy lelki fájdalmat kell elviselnie, vagy váratlanul egy nagy veszteségről kell értesülnie. Kicsit közönségesen nyugodtan mondhatjuk: hogy mi van a szívemben, az akkor derül ki, ha rálépnek a tyúkszememre.
Ezt ennél sokkal szebben így olvastuk alapigénkben: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr, már negyven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva és próbára téve téged, megtudja, mi van a szívedben…”
Isten a pusztába viszi olykor az Ő népét. Kietlen, mostoha körülmények között kell járniuk Isten gyermekeinek, hogy kiderüljön: mi van valójában a szívükben? Mert olyan technikára tettünk szert a képmutatás terén, olyan sok álarcot függesztünk fel az előszobai fogasra, és a szükségnek megfelelően rakjuk azokat magunkra, hogy ha valóban el akarunk jutni igazi önismeretre, akkor ezeknek az álarcoknak le kell hullaniuk. Az igazi arca egy-egy megrázkódtatás során derül ki minden embernek. Az vagyok-e valójában, aki a szenvedéseim közepette vagyok. A szív mélyéről akkor jönnek fel az indulatok, amikor valami ütés éri az embert. Valóban úgy van: a mézes üvegből, ha összetörik is, édes méz folyik, mert az volt benne. Vajon mi folyik belőlünk, amikor törögetnek vagy összetör bennünket valami?
2. A másik haszna a szenvedésnek az, hogy ilyenkor éli át az ember igazán, mennyire rászorulunk Istenre. Amikor viszonylag jól megy a dolgunk, nagy a kísértése annak, hogy elbizakodunk. Sok mindent természetesnek, magától értetődőnek tekintünk, vagy magunknak tulajdonítjuk azokat a dolgokat is, amik pedig Isten naponkénti ajándékai, amiket nem érdemlünk meg, de Ő mégis adja szeretetéből.
A szenvedés mindig megaláz, kicsivé tesz, pontosabban: tudatosítja bennünk, milyen kicsik vagyunk. Milyen az, ha a nagy Isten megvonja tőlünk az Ő ajándékait, amiket nem tekintünk ajándéknak, hanem természetesnek vesszük. Ha csak átmenetileg vagy részlegesen is megvonja az egészséget, a fizikai erőt, a szellemi frisseséget, vagy a mozgásunkban megszokott szabadságot. Kell ez nekünk, hogy lássuk, mennyire rá vagyunk utalva Istenünkre, hogy tudjunk egyre jobban benne bízni, és annak lássuk Őt is, aki, aki a világmindenség ura, aki a mi ajándékozó Atyánk és törődik velünk személy szerint külön-külön. Így tanuljuk meg, hogy erősen és egészségesen is tudjuk Őt dicsőíteni, és a nyomorúságban is tudjuk Őt dicsőíteni. Nem azért, mert nyomorúságot adott ránk, hanem azért, mert Ő attól függetlenül, hogy mi milyen helyzetben vagyunk, ugyanaz. Tanuljunk meg bízni benne, egyedül tőle várni, és egyedül neki megköszönni mindent.
A szenvedés tehát tudatosítja ezt a rászorultságunkat, és ennek sok haszna van.
3. A harmadik, ami egészen nyilvánvaló: a szenvedéseinknek jellemformáló erejük is van. Sokszor elfelejtjük, hogy a sorsunk sok tekintetben a jellemünktől függ. Az igazi gazdagsága egy embernek, ha megedződött, egyértelművé vált, tiszta, s folyamatosan izmosodó jellem. Lehet valakinek sokféle gazdagsága — az élet kritikus helyzeteiben esetleg az egésszel együttvéve sem megy semmire, ha nincs ilyen jelleme. Márpedig ez a jellem a nehézségek legyőzése által, és a mostoha körülményekben megmutatkozó kitartás, állhatatosság által erősödik. Aki tud tűrni, várni, lemondani, annak van igazi lelki gazdagsága.
4. Lépten, nyomon látom, hogy a sokat szenvedett keresztyéneknek van kipróbált hitük. Mi jellemzi ezt a kipróbált hitet? Az jellemzi, hogy soha semmi nem tudja elszakítani Istentől az ilyen embert. Soha semmi nem fordíthatja őt szembe szerető Istenével. Maga az Ördög sem tudja szembefordítani Istennel. Jóbbal megpróbálkozott az Ördög, és nem sikerült neki, mert kipróbált hite volt. Az ilyen ember minden körülmények között ragaszkodik ahhoz az Istenhez, akit már megismert.
Szabad imádkoznunk azért, hogy minél előbb érjen véget minden megpróbáltatás, de el ne felejtsük, hogy Isten a próbák között leplezi le igazán, mi van a szívünkben. A próbák között éljük át, mennyire rá vagyunk utalva az Ő kegyelmére, és mennyire nem természetes az a sok jó, amit ad nekünk folyamatosan. A próbák között edzi a jellemünket, hogy legyen elvehetetlen kincsünk, ami túlél és kibír mindenféle megpróbáltatást és változást. A próbák során lesz kipróbálttá a hitünk. Nem csak hiszékenység, meg hiedelem, meg olyan általános Isten-hit, ami semmit nem segít rajtunk, amiről senkinek sem merünk és tudunk bizonyságot tenni, senkit sem vezetünk Őhozzá, hanem kipróbált hit, amikor valaki elmondhatja: tudom, kinek hittem, és ezt meg is tudom fogalmazni és odaállok a nyomorúságban levők mellé és tartom bennük a lelket, Isten általam, vagy — mint Pál esetében — érettem másokat is megszabadít.
(Részletek Cseri Kálmán 2000.február 27-i igehirdetéséből)