Az emberi gyarlóságEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy halász. A nagy tenger, az óceán partján élt. Nagyon szegény volt, minden nap csak annyi halat tudott fogni, amennyit elfogyasztott.
Egy szép reggelen, mikor még a nap is csak ébredezett, a szokottnál messzebbre evezett a parttól. Elmélázva figyelte a vizet. Milyen szép, sötét színe van, milyen szelíden simogatja a csónakot. Felnézett az égre és rácsodálkozott annak szépségére. Még sosem figyelte meg így a körülötte lévő világot. Milyen hatalmas és ő mennyire kicsi…a végtelen tenger, a felhőtlen kék égbolt és a szikrázó napsütés…ő pedig olyan parányi, mint egy hangya a falevélen. És olyan kiszolgáltatott is…
Még végére sem ért a gondolatainak, a napot sötét felhő takarta el és hatalmas mennydörgés jelezte, hogy itt bizony vihar lesz. A feltámadt szél pillanatok alatt felkorbácsolta a tengert. Óriási hullámok dobálták a pici csónakot ide-oda. Tehetetelen volt a természet erői ellen…a csónak egy pillanat alatt ripityára tört.
Az egyik hullám fölkapta, a másik a mélybe húzta. Úgy érezte, itt a vég…Utolsó erejével annyit tudott mondani, hogy:
-Istenem segíts, mert elveszek…
És abban a pillanatban, meglátott valamit. Valamit, amit feléje sodortak a hullámok. Először nem is tudta, hogy mi az, csak mikor közel ért hozzá. A csónakjának egy darabja volt. Utolsó erejét összeszedve belecsimpaszkodott…egy kicsit biztonságban érezte magát és megszólította Istent.
-Uram! Ha megengeded nekem, hogy megmeneküljek, ezentúl embereket fogok kimenteni a viharból.
Úgy tűnt, hogy Isten meghallotta az ajánlatát, mert a vihar ahogy jött, úgy el is ment. Az ég újra kék és felhőtlen lett, a nap szikrázóan sütött és a hullámok szelíden simogatták.
Ráfeküdt a deszkadarabra és várt, hogy kisodródjon a partra.
Mikor kiért, akkor tudta csak megérteni, hogy milyen nagy kegyelemben volt része. Az emberek körülvették és ujjongva üdvözölték. Mindannyian azt mondták, hogy valóságos csoda volt a megmenekülése…
Igen, ez egy csoda volt és ő ígéretet tett Istennek. De, hogyan tudná teljesíteni, hiszen odaveszett az egyetlen csónakja. Nem, ő semmit sem tehet, hiszen ennivalót sem tud ezután szerezni magának. Nincs mivel halásznia.
Amint így mélázik és próbál kifarolni az igéretének bilincséből megpillant egy bárkát, ami megfeneklett a parti homokban.
Egy szempillantás alatt elfeledkezett minden gondolatáról. Odarohant a viharban megtépázott hajóhoz. Csak egyetlen embert talált a fedélzeten…az is alig élt. Súlyosan megsebesült a viharban. A feje vérzett és eszméletlenül feküdt. Odament hozzá, kivitte a partra és ellátta a sebét, élesztgette, gondosan ápolta, etette, itatta…
Nemsokára felépült a hajós és hálából nekiajándékozta a bárkáját.
Innentől kezdve a mi halászunk emberek halásza lett. Ha bajbajutottat látott, ő azonnal megjelent és kimentette. Soha semmi fizetséget nem fogadott el, csak tette a dolgát.
Az emberek pedig hálásak voltak. No, nem neki, hanem a gondviselésnek.
Az egyik ember, akit kimentett a hullámsírból, épített egy kis házikót azon a helyen, ahol megmenekült. Egy picurka templomot, ahol megköszönheti Istennek, hogy megmenekült a hullámsírból.
A másik ember, akit szintén megmentett a halászunk, ezt a kicsi templomot felékesítette díszes oltárt épített bele. A következő már gazdagabb volt, kitrejesztette a templomocskát…gyönyörű katedrálist építtetett hálából…
A szegény halász, meg csak mentette, mentette a fuldoklókat…és azok egyre többet költöttek a hálaadás helyszínére…egyre nagyobb és egyre szebb lett a hely. Valóságos zarándokhely lett belőle.
A halász szeretett volna bemenni és megpihenni azon a helyen, ahol annyi ember életét megmentette…de ruháját megszaggatta a szél, bőrét megcserzette a nap, lába homokos volt…a megmentett, hálás emberek nem engedték őt be, mert bepiszkolja azt a helyet, amit hálából építettek Isten dicsőségére.
A cikk szerzője: Farkasanyó
http://magazin.nekunkszol.hu/az-emberi-gyarlosag/