Téma: Illusztrációk, példázatok

[bacsipista]

Mosoly egy hajléktalanra

 
     Egyszer egy pap New York Bowery nevű részén járt, ahol sok a hajléktalan. Három barátjával épp a komp felé igyekezett. Útközben láttak egy rongyokba öltözött embert a járdán ülni. Nagyon piszkos volt, és szemmel láthatóan depressziós. Amikor a tekintete összetalálkozott a papéval, intett neki, hogy menjen oda hozzá. A pap meghatottan elindult felé. A barátai azonban gyorsan rászóltak: "Csak nem mész oda ahhoz a csavargóhoz?!" A pap elengedte a füle mellett barátai figyelmeztetését, és odalépett a hajléktalanhoz. Pár szót váltott vele. Aztán rámosolygott és indult a komphoz.
Amint a beszállásra várakoztak, a hajléktalan futva odajött hozzá, és zokogott, mint egy gyerek. Előhúzott egy fegyvert, és azt mondta: "Atyám, ma reggel, mielőtt találkoztunk, arra készültem, hogy befordulok egy sikátorba, és szétloccsantom a fejemet. Amikor ön felbukkant, intettem és ön odajött. Válaszolt a hívásomra és a könyörgésemre. Aztán úgy beszélt velem, ahogy azzal beszélnek, akit szeretnek, de nem ez tartott vissza attól, amit terveztem. Távozóban a szemembe nézett, és rám mosolygott. Hét év óta ez volt az első jele az emberi szeretetnek, ami felém irányult, és el akartam mondani, hogy a mosolya visszaadta ma az életemet." Aztán beszélgettek még egy kicsit kettesben, a pap megtudta, hogy ez az ember valamikor orvos volt a John Hopkins Kórházban. A pap megáldotta, majd folytatta útját.

Később a pap elment a kórházba, és kérdezősködött a férfi felől. Különböző orvosoknak és nővéreknek említette meg az illető nevét, és azt mondták, hogy tényleg orvos volt itt, de valami probléma miatt távozott. Senki sem tudta megmondani, hogy hol tudná megtalálni.

Három évvel később csörög a telefon, és egy kellemes hang üdvözli a papot. "Halló, itt Dr. Lawson. Emlékszik még rám? A kikötőben találkoztunk. Ismét itt vagyok a kórházban. Csak azt akartam mondani, hogy milyen sok múlik egy mosolyon - néha minden egy mosolyon múlik."

forrás: ismeretlen

[bacsipista]

Mi lett volna, ha ...

 
     A kereskedő felesége reggeli áhítatra indult a templomba. Ahogy kilépett a kapun, megbotlott egy kőben és teljes hosszában elvágódott. Várandós volt, terhességének harmadik hónapjában.
Sikoltására kiszaladtak a cselédek, felemelték az úrnőt, bevitték és lefektették.
- Hívjátok az uramat... - suttogta az asszony, de alig mozdultak a szolgálók, már sietve jött a házigazda is. Leült az ágyra, megsimogatta az asszony lecsüngő kezét.
- Doktort! - parancsolta a tétován ott ácsorgó cselédeknek, aztán a feleségére tekintve ezt mondta: - Nincs semmi baj, kedves...
Amikor az öreg doktor megérkezett, a kereskedő kiment a szobából és a kapu előtt megkereste azt a vétkes követ. Nekigyürkőzött, kicibálta a helyéről, aztán teljes erejéből az utca kövezetéhez vágta. Szikrázva pattant apró. darabokra.
- Átkozott - lihegte a kereskedő -, és éppen az én kapum előtt... Kit okoljak érte?! Kit?!
Erőtlennek érezte magát, idegesnek, alig várta, hogy az orvos befejezze a mustrát. Legszívesebben berohant volna a házba, hogy minél előbb megtudjon mindent. Óráknak tűnő percek vánszorogtak ezalatt.
- Minden lehetséges - jelentette ki a doktor a vizsgálat után. - Világra hozhat egészséges gyermeket is, de éppenúgy esendően nyomorultat. Vagy akár halottat. Bízzunk Istenben, uram.
- Nem akarok nyomorékot! - kiáltotta a kereskedő. - Bizonyosságot szeretnék, tudni kívánom a valót!
- Istentől kérdezze... - tárta szét a kezét az orvos. - Tőle, aki látja a nem láthatót is.
Egy hétig feküdt a kereskedő felesége és amikor felkelt a betegágyból, igyekezett nem gondolni az esetre. De az ura szótlan volt, komor, csüggeteg. Többször elment otthonról, a barátok társaságát kereste. Aztán egyszer maga mellé ültette asszonyát és ezt mondta neki:
- Meglátogattam a menhelyet és szörnyű látványban volt részem. Megannyi torzszülött nyújtogatta felém a kezét, bambán rámmeredve, idétlen, makogó hangon kéregettek. Aprópénzt szórtam szét közöttük, de a kezem remegett és megszédültem attól a töménytelen nyomorúságtól.
Az asszony sírt. A kereskedő nem vigasztalta. Keményen, makacsul hallgatott. ,,Az ember - gondolta -, tudjon úrrá lenni még a legreménytelenebb helyzeteken is. A sírás a gyengék menedéke."
- Lakik a városban egy nő - mondta -, Reginának hívják... Sok szerencsétlen asszony, megesett lány kereste már fel. Úgy hírlik jól dolgozik és segít a bajbajutottakon. Hallgass rám és ne ellenkezz. Amit kérek, annak az ártatlannak az érdekében is teszem.
- Négy gyermeket temettünk már el - nézett rá kétségbeesetten az asszony -, és most ezzel meg az angyalcsinálóhoz küldenél? Átkozott legyen a gondolat, mely az agyadban megfogant!
- Akkor hát megszülöd nyomoréknak?
- És ha nem lesz az? Honnan tudod te? Ki mondta ezt neked? A doktor? Ő sem tudja! Egyedül Isten a tudója! Mi vagy te? Isten?
- A fájdalom szól most belőled - csóválta fejét a kereskedő - de könyörögve kérlek, gondolkozz. Ha világ csúfjára nyomorultat szülsz, ítélet alá kerülünk egész életünkre.
Napokig kerülték egymást. Csak a pillantásukban megbújó néma vádaskodás ingerelte a lelküket. Az asszony gyűlölte az urát, de aztán egyre inkább bekerítette a kétségbeesés. A bizonytalanság. Hátha a másiknak van igaza. És a magzat, akit oly féltőn vigyáz a testében, nyomorék. Lefogyott, belesápadt ebbe a gyötrődésbe, míg aztán egy este felkereste azt az asszonyt.
- Már vártalak, lelkem - fogadta Regina és mosolygott rá bátorítóan. A kereskedő felesége nem ilyenre számított az álmokban fösvény éjszakákon. Csúfnak, boszorkánynak képzelte és mindenképpen öregnek. Ez meg csaknem egyidős vele, a háza mint bármely polgáré, a ruhája drága kelméből, ékszerekkel díszítve.
- Megértelek - mondta Regina -, hiszen magam is átok alatt voltam és nyomorékot szültem. Vízfejűt, torzat, ott van a menhelyen, megnézheted. Az uram elhagyott, egyedül maradtam, akkor határoztam el, hogy akinek tudok segítek.
Átvezette a kereskedő feleségét a másik szobába. Szerszámok, fogók, kenőcsök, gyolcsok mindenfelé. Középen dézsa állt. Regina forró vizet töltött bele, meg egy tömlőből valami sárga folyadékot. Az így elkészített lébe füveket, gyökereket, magokat szórt, fehér vászonlepedőt kerített elő. A gríz megizzasztotta a kereskedőné arcát, a növények fanyar, kesernyés szagától öklendezett.
- Vetkőzz le - mondta Regina -, és ülj bele a dézsába. Mindig mondani fogom, mit kell tenned. Ne félj, nem lesz semmi baj.
A kereskedőné szinte önkívületben bontotta ki a felső két gombot a magas nyakú zárt réklin, de a harmadikhoz érve elsötétedett előtte minden. A friss levegőn tért magához.
- Múló gyengeség - nyugtatta Regina -, mindenkivel megeshet ilyesmi. Bent majd pihensz egy keveset, aztán elkezdjük.
- Nem! - A kereskedő felesége úgy szorította a hasára a kezét, mintha máris a gyermeket ölelné. - Ez az enyém! Ha nyomorék, ha torz lesz, akkor is az én testemből, az én véremből való! Nincs olyan hatalom se égen se földön, aki ezt tőlem elszakíthatná!
Megfordult és csaknem rohanva tette meg az utat hazáig. Öt hónap múlva egészséges fiúgyermeknek adott életet. 1564 áprilisát írták ekkor az angliai Stradfordban. A gyermek a keresztségben a Vilmos nevet kapta. Családi neve: Shakespeare.

forrás: ismeretlen

[bacsipista]

A büntetőcédula


 
     András még egy hosszú pillantást vetett a kilométerórára, mielőtt a villogó rendőrautó előtt lelassított: 120 km/h a kitáblázott 90 helyett. Ez már a negyedik ebben a hónapban, mint oly sokszor máskor is. Hogy lehet, hogy valakit ennyiszer lemeszelnek?
Amikor a kocsi lelassított, András lehúzott, de nem teljesen az út szélére; hadd izguljon csak a zsaru a mellette alig fél méterre elhúzó autók miatt.
Megállt.
A rendőr kiszállt a kocsijából, és egy mappával a kezében előre jött.
József? József a gyülekezetből? Még csak ez kellett! András próbált minél jobban elsüllyedni az ülésben. Ez rosszabb, mint a közelgő büntetés maga. A keresztyén rendőr épp egy saját gyülekezetéből való gyorshajtó embert fogott meg. Egy embert, aki egy hosszú, fárasztó és zaklatott nap után sietett hazafelé a munkahelyről.
Szinte kiugrott az autóból, és ment a rendőr felé, akivel minden vasárnap találkozik a gyülekezetben, de eddig még soha nem látta egyenruhában.
- Hát szia, József! Örülök, hogy látlak! Milyen érdekes, hogy itt találkozunk!
- Szervusz, András - semmi mosoly.
- Hú, de szigorúnak látszik a Biztos úr, éppen most kapta el a felebarátját, aki siet haza a feleségéhez és a gyerekeihez.
- Igen, úgy tűnik: elkapta. - József kissé zavartan felhúzta a szemöldökét.
Jó jel!
- Nagyon húzós és hosszú napom volt ma. Asszem kissé túlléptem a limitet - de csak most az egyszer, he-he!
András lefelé sandítva arrébb rúgott egy kavicsot az aszfalton.
- Az asszony finom vacsorát készített, már nagyon vár haza. Érted, mire gondolok?
- Tudom, mire gondolsz. És azt is tudom, hogy már kétes hírnévre tettél szert a körzetünkben az őrsön.
Ajjaj, nem jól áll a dolog, itt az ideje taktikát váltani.
- Mennyit mértél?
- 115-öt. Volnál szíves visszaülni az autóba?
- Várj egy kicsit. Amint megláttalak, én azonnal megnéztem az órát, és épp csak súrolta a 100-at.
A hazugság kegyesnek, célravezetőnek tűnt, és "magától" jött.
- Légy szíves, András, ülj be a kocsiba.
András zavartan bemászott a kocsija ajtaján, és becsapta az ajtót. Bambán bámult előre a műszerfalra. Eltelt egy perc, kettő. Lassan, kelletlenül nyúlt az ablaktekerőhöz, de végül nem tekerte le az ablakot, mert látta, hogy József ír a mappán. Vissza a műszerfalra.
Miért nem kérte ez a jogsimat? Bármi történjék is, az tuti, hogy 1-2 hónapig nem ülök ennek az embernek még a környékére sem vasárnap.
Eltelt még 2-3 hosszú perc, majd egy kopogás az ablakon. András kinézett balra, József volt az, kezében egy félbehajtott papírdarabbal. A bűnös mintegy 3 centire lehajtotta az ablakot, épp csak annyira, hogy a papír beférjen.
- Köszi! - András nem nagyon tudta leplezni a gúnyt az arcán és a hangjában.
József szó nélkül ment vissza a rendőrautóhoz,
András csak nézte a visszapillantóban.
Felemelte a papírt: Nnna, nézzük, mennyi. Álljunk csak meg. Ez meg mi? Tréfa? Nem büntetőcédula, az biztos.
András olvasni kezdett.

"Kedves András! Egyszer volt egy kislányom, akit 6 évesen elütött egy autó.
Kitalálhatod: egy gyorshajtó. Pénzbírság, 3 hónap a fogházban, és az illető szabad volt; mehetett haza magához szorítani a kislányait, mind a hármat. Nekem csak egy volt, és most várnom kell a mennyországig, amíg újra megláthatom.
Ezerszer próbáltam megbocsátani annak az embernek, és ezerszer gondoltam, hogy meg is tettem. Lehet, hogy így van, de újra és újra meg kell tennem.
Most is.
Imádkozz értem, és hajts óvatosan: nekem egy kisfiam maradt.
József "

András hátranézett, és látta, hogy a rendőrautó megfordul, és elindul visszafelé az úton. Csak bámult a távolba, amíg a kocsi eltűnt. Szétesve ült a kocsiban 20 percig, aztán beindította a motort, elindult,és lassan, az ÚRhoz bűnbocsánatért esedezve hajtott hazafelé, hogy aztán otthon percekig szorongassa magához meglepett feleségét és gyerekeit.
Ne ölj!
Ne kockáztass!
Esélyt se adj rá!

forrás: ismeretlen

[bacsipista]

Itélet

 Történet egyszer, hogy embert tolvajláson kaptak és bíróság elé vitték, mert ellopott egy kenyeret. Amikor a bíró kikérdezte, megtudta, hogy a férfinak nem volt munkája, és a családja éhezett. Sikertelenül próbált elhelyezkedni, és végül, hogy táplálja családját, ellopott egy egész kenyeret.
Jóllehet a bíró elismerte az enyhítő körülményeket, mégis ezt mondta:
- Sajnálom, de a törvény előtt nem lehet kivétel. Ön lopott, és ezért meg kell büntetnem. Elrendelem, hogy tíz dollárt fizessen."
Aztán így folytatta:
- De én magam kifizetem az ön bírságát.
Belenyúlt zsebébe, kihúzta a tízdolláros bankjegyet, és átadta a férfinak. Amikor a férfi átvette a pénzt, a bíró ezt mondta:
- Most pedig ki akarom egyenlíteni a büntetést. Vagyis az ember megtarthatja a pénzt. Továbbá, kérem a törvényszolgát, hogy vigyen körül egy kalapot a bírósági teremben, és minden jelenlevőt megbírságolok ötven centre azért, mert egy olyan városban élnek, ahol valakinek lopnia kell azért,hogy legyen ennivaló kenyere.

 A pénzt összegyűjtötték és átadták a vádlottnak. Ez kiváló példája az igazságszolgáltatásnak, amely szerint teljes kiegyenlítés történik, miközben ugyanakkor irgalmat és kegyelmet is gyakorolnak teljes mértékben.

forrás: internet

[bacsipista]

Próba
 
Egy kikötőben egy gazdag mohamedán kereskedő a hajóskapitánytól Bibliát kért megvételre.
- Mit akar a Bibliával, hisz úgy sem tudja olvasni? - mondta a kapitány.
- Igaz - válaszolt a mohamedán. -  ha azonban idegen kapitány jön hozzám, a Biblia mutatja meg, hogy bízhatom-e benne vagy megakar csalni. Ha asztalomon látja és érdeklődéssel nézi, tisztelettel lapozgat benne, akkor
van hozzá bizalmam, de ha megvetően bánik vele, akkor az ilyen emberrel nem tárgyalok.    
 
forrás: ismeretlen

[bacsipista]

Jézus képe
 
Egy nőt vittek az egyik kórház szülészeti osztályára. Amikor meglátta Krisztus képét a kórteremben, azt kérte az ápolónőtől, hogy vegyék le a képet a falról. Az ápolónő ezt mondta:
- Nincs felhatalmazásom rá, hogy levegyem.
- Akkor szóljon a feljebbvalójának, hogy a lehető leghamarabb távolítsák el a képet - mondta az asszony. A kórházi felettes ugyanazt mondta, hogy nincs felhatalmazása arra, hogy a Krisztus-képet levegye a falról.
Ekkor a nő így méltatlankodott:
-  A férjem katonatiszt, és amikor néhány nap múlva megérkezik, majd tesz arról, hogy lekerüljön a kép a falról.
Elmúlt néhány nap és megérkezett a férj. Az asszony megmondta férjének, hogy a képet vetesse le. A férfi az egyik vezetővel kezdett beszélgetni és így szólt.
-  Feleségemmel együtt nem akarjuk, hogy a fiunk (mindketten abban reménykedtek, hogy fiúgyermekük születik) valaha is feltekintsen annak a zsidónak a képére!
Miközben erről beszélgettek, az a hír érkezett, hogy fiúgyermekük született, aki teljesen és reménytelenül vak.
Sohasem tudott föltekinteni annak a zsidónak az arcképére.

forrás: ismeretlen

[bacsipista]

Egy világtalan a vonaton
 
     
Egyedül voltam egy vasúti kocsiban. Az egyik állomáson egy fiatal lány csatlakozott hozzám - mesélte egy fiatal vak utas.
Kísérői, egy nő, és egy férfi, valószínűleg a szülei lehettek, mert ellátták sok jó tanáccsal.
Mivel vak vagyok, nem tudhattam, hogyan nézhet ki a lány, de kellemes hangja után nagyon szimpatikusnak tűnt.
-Miskolcra utazik? - kérdeztem.
A vonat kigördült az állomásról. Azon gondolkodtam, hogy sikerül-e úgy viselkednem, hogy a lány vakságomat ne vegye észre. Arra gondoltam, ha a helyemen maradok, nem lesz nagyon nehéz dolgom.
- Miskolcra utazom - mondta a lány. Az állomáson a nagynéném fog várni. És Ön hova utazik?
- Sárospatakra, onnan járom majd a szép vidéket - válaszoltam neki.
- Szívesen mennék Önnel, mert én is nagyon szeretem azt a vidéket.Különösen így nyár végén.
- Igen, ezért választottam én is ezt az időt - közben visszagondoltam arra az időre amikor még nem voltam vak.
- A domboldalon sokszínű virág, a nap is barátságon melegít. Este pedig poharazgatás közben beszélgetek az ismerősökkel. Az iskola már elkezdődött és attól sem kell félni, hogy nagy lesz a gyerekzaj.
A leány csak hallgatott. Arra gondoltam, hogy talán egy álmodozó, érzékeny valakinek gondol. Egy hibát elkövettem. - Milyen az idő? - kérdeztem tőle?
Hála Istennek semmi különös gyanúja nem támadt a leánynak. Vajon feltűnt-e már, hogy vak vagyok?
A szavai azonnal meggyőztek, hogy nem vett észre semmit.
- Nézzen ki nyugodtan az ablakon és meglátja! - szólt a legnagyobb nyugalommal.
Végigcsúsztam a padon, és kitapogattam az ablakot. Nyitva volt, kihajoltam,és tettem a vidék szemlélését. Elképzeltem, hogy látom a sok vezetéket is a vasút mellett, és úgy tettem mintha a robogó vonat száguldását figyelném.
-Észre vette-e, hogy az embereknek az az érzése mintha mi állnánk és a fák rohannának?
-Ez mindig így van- hangzott a válasz.
A lány felé fordultam és egy ideig csendben ültünk.
- Önnek jellegzetes arca van - mondom neki. Erre kacagni kezdett, tisztán, mint a csengő, vagy az érc.
- Köszönöm a bókot - válaszolta
-Néha unom már, amikor azt mondják szép kis pofikám van.
Tehát akkor mégis szép kis arca van, gondoltam magamban és így folytattam:-Hát, egy jellegzetes arc lehet nagyon szép is.
- Ön nagyon udvarias- szólt. - Mondja, miért olyan komoly?
- A kisasszony hamarosan megérkezik - szóltam én is.
- Nagyon jól van így, mert nem szeretem a hosszú utazásokat.
Nem árultam el neki, hogy még hosszan elhallgattam volna csevegését. Hangja nemcsak a csengőhöz, és az érchez hasonlított, hanem a hegyi patak csobogásához is. Ha leszáll a vonatról hamarosan el is felejti a találkozásunkat. Nekem az volt az érzésem, hogy egész úton csak reá gondoltam volna, és talán utána is. A vonat befutott az állomásra. A lány felfigyelt a hívó szóra, és jelentkezett, hogy ott van. Feljöttek érte a vonatra, és amikor elment nem hagyott semmit sem vissza, csak enyhe és finom parfüm illatot.
Egy férfi lett a másik útitársam. Csomagjaival bajlódhatott. Ismét az ablak közelébe csúsztam, és néztem kifelé a fényes tájra, amely nekem tulajdonképpen sötétség volt. A társalgást most egy férfival folytattam.
- Sajnálom, hogy nem vagyok olyan vonzó útitárs, mint aki az imént leszállt a vonatról -szólított meg a férfi, hogy beszédbe elegyedjünk.
- Igen érdekes kis lány volt -szóltam- Meg tudná-e mondani, hogy hosszú, vagy rövid haja volt neki?
- Nem emlékszem- válaszolta kissé meglepődöttem. Csak a szemére lettem figyelmes, és nem hajára. Nagyon szép kék szemei voltak. Sajnos nem megy vele semmire sem, mert teljesen vak. Ön ezt nem vette észre?

forrás: ismeretlen

[bacsipista]

Akié a Fiú ...

     Egy vagyonos ember és a fia minden különleges művészi alkotást össze akartak gyűjteni. Minden megtalálható volt a gyűjteményükben Picassótól-Raphaelig. Gyakran leültek együtt és csodálták a nagyszerű munkákat.
Mikor a vietnami konfliktus kitört, a fiú elment a háborúba. Bátran életét adta, mikor megmentett egy másik katonát. Amikor az apa megtudta, mélyen gyászolta egyetlen fiát. Hónapokkal később, épp Karácsony előtt kopogtattak az ajtón. Egy fiatalember állt az ajtóban, hatalmas csomaggal a kezeiben.
Így szólt:
- Uram Ön nem ismer engem. Én vagyok az a katona, aki a fiának köszönheti az életét. Aznap sok embert mentett meg. Éppen engem vitt biztonságba, mikor egy golyó szíven találta, és ő azonnal meghalt. Gyakran beszélt nekem Önről és a művészet iránti szeretetéről. - A fiatalember felemelte a csomagját. - Tudom, hogy ez nem nagy valami. Nem vagyok nagy művész, de azt hiszem, a fia szeretné, ha ezt megtartaná.
Az apa kinyitotta a csomagot. A fiáról készült portré volt, amit a fiatalember festett. Csodálta, hogy a katona mennyire meg tudta ragadni a fia személyiségét. Az apa szemei megteltek könnyel. Megköszönte neki a képet, és felajánlotta, hogy kifizeti.
- Oh, nem uram, soha nem tudom visszafizetni, amit a fia értem tett. Ez ajándék
Az apa jól látható helyre akasztotta a portét, így ha látogatók jöttek, a fiáról készült kép volt az első, amit megmutatott nekik a kollekcióból.Néhány hónappal később az ember meghalt.
Sor került a képek elárverezésére. Sok befolyásos ember összegyűlt, és izgatottan várták, hogy megvehessék az értékes képeket a saját gyűjteményükbe. A fiúról készült kép az emelvényen volt. Az árverésvezető kopogtatott a kalapáccsal.
- Az árverést ezzel a képpel kezdjük. Ki akarja megvenni ezt a képet?-
Kiáltott valaki hátulról.
- Látni akarjuk a híres képeket. Hagyja ezt!
Az árverésvezető azonban hajthatatlan maradt.
- Mennyi a kikiáltási ára ennek a képnek? Ki kezdi el az ajánlást?
- 100$-ért ?
- 200$-ért?
Egy másik hang mérgesen kiáltotta.
- Nem azért jöttünk, hogy ezt a képet nézzük! Mi Van Goghot, Rembrandtot akarunk! Gyerünk már az igazi képekkel!De az árverésvezető tovább folytatta.
- A fiú, a fiú. Kinek kell a fiú?
Végül egy ember szólalt meg a terem hátuljából. Ő volt hosszú ideig az embernek és fiának kertésze.
- Elviszem 10$-ért.
Szegény ember lévén, az volt minden, amit fel tudott ajánlani.
- Ki ajánl érte 20$-t?
- Adja neki oda 10$-ért! Nézzük a mestereket!
- 10$ az ajánlat. Ki ad érte 20$-t?
A tömeg kezdett mérges lenni. Nem akarták ezt a képet. Sokkal értékesebb festményeket szerettek volna a gyűjteményükbe.
Az árverésvezető csapott a kalapáccsal.
- Először, másodszor, eladva 10$-ért.
Egy ember a második sorból közbekiáltott.
- Gyerünk már a többi képpel!
Az árverésvezető letette a kalapácsot.
- Az aukciónak vége.
- Vége? - szólaltak meg értetlenül. - Mi lesz a festményekkel?
- Sajnálom. Mikor felhívtak, hogy levezessem ezt az aukciót, elárultak nekem egy titkot, mely a végakaratban feltétel volt. Egészen eddig nem mondhattam el. Csak a fiú portréja volt eladó. Aki azt megveszi, az örökölheti az egész vagyont, beleértve a festményeket is. Az, aki elviszi a fiút, megkap mindent.

Isten nekünk adta az Ő Fiát 2000 évvel ezelőtt, hogy meghaljon a kereszten.
Hasonlóan az árveréshez, az üzenet ma is ugyanaz. A Fiú, a Fiú, ki viszi el a Fiút? Hiszen akié a Fiú, az megkap mindent vele együtt.

forrás: ismeretlen

[bacsipista]

Értékes vagy?
 
Egyszer egy tanító előadást tartott a kezében egy húszezressel, 200 ember előtt.
Feltett egy kérdést a hallgatóságnak:
- Ki szeretné ezt a 20 ezrest?
A legtöbb kéz a magasba lendült. Azután így folytatta:
- Ma ezt oda fogom adni valakinek, de előtte mutatok rajta valamit.
Fogta és mindenki szeme láttára összegyűrte.
- Szeretné még valaki megkapni? - kérdezte. Továbbra is kezek tömb kelege a levegőben.
- Nos,- folytatta,- na ehhez mit fognak szólni?
Erre fel, ledobta a földre és sáros talpú cipőjével elkezdte taposni a húszezrest.
- Na, szeretné még valaki megkapni?
 A kezek továbbra is a magasban.
- Kedves hallgatóim, ma ezzel a példával egy nagyon értékes leckét tanulhattunk meg. Nem számított, hogy mit csináltam a pénzzel, ti továbbra is akartátok, mert az értékét nem tudtam csökkenteni. Továbbra is 20 ezer forintot ér. Ugyanígy sokszor az életünkben összegyűrnek minket és beszennyeződünk, a lelkünkbe taposnak és sokszor a mi hibás döntéseink vezetnek ehhez. Ezért sokszor úgy érezzük, hogy ennél értéktelenebbek már nem is lehetünk! DE NEM számít mi történt, vagy mi fog történni, Jézus szemében soha nem veszíted el az értékedet! Számára felbecsülhetetlenül értékes vagy!

Gondolkodj el ezen, mert az értékünket nem cselekedeteink vagy saját magunk határozzuk meg, hanem AKIÉ VAGYUNK! Te különleges vagy és Jézus akar téged, hogy szeretetével megújítson!
Ezt soha ne feledd el!

forrás: ismeretlen

[bacsipista]

A homokozóban
 
 
     Az egyik szombati napon egy kisfiú a kertjükben lévő homokozóban játszott. Számtalan sok játéka volt, kis traktorok, lapát és formaöntő. Nagyon élvezte a homok adta lehetőségeket és elkezdett utat építeni a játék kocsiknak.
Ahogy építgette egyszer csak elakadt, mivel az útjában volt egy nagyobb kődarab. Annyira az útjában volt, hogy elhatározta, hogy odébb teszi.
Próbálta megemelni, de olyan nehéz volt, hogy nem bírta. Így más módszert választva teljes erejéből nekifeszült a kődarabnak, hogy eltolja. Próbálkozott, próbálkozott, de a kődarab csak éppen, hogy megmozdult. Eltolni viszont nem tudta.
Apja a ház ablakából követte figyelemmel az eseményeket. Látta kisfia próbálkozásait, végül kiment hozzá és ezt kérdezte:
- Kisfiam, miért nem használod minden rendelkezésedre álló erőt?
Fia kissé felháborodva így felelt:
- Apa, de én mindent megtettem ahhoz, hogy arrébb toljam a követ! Nem is adtam fel és nem is akarom, de egyszerűen nem megy.
- Nem, fiam nem használtad minden rendelkezésedre álló erőt - szelíden mondta az édesapja - Nem kérdeztél meg engem, hogy segítenék-e!
Azután az apa felemelte a követ és elvitte az útból.

Sokszor van az ember életében, hogy olyan feladatot próbál megoldani, amire igazából egyedül nem képes.
De mindig jusson eszedbe, hogy van kitől segítséget kérni, a mi drága mennyei atyánktól:
"Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert Ő munkálkodik!" Zsoltárok

forrás: ismeretlen

[bacsipista]

Kígyó

     "A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz - sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják."
Mt 7.13-14

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy indián fiú, akit egy hónapra kiküldtek az erdőbe, mert ez a próba hozzátartozott a törzsi beavatáshoz. Ez idő alatt vigyáznia kellett magára, meg kellett védenie magát, és elegendő élelmet kellett találnia a túléléshez.
Néhány napig rendben is ment minden, egészen addig, amíg egy olyan helyre nem ért, ahol szemmel láthatóan nem volt túl sok ehető dolog. A fiú ennivalót keresve tovább vándorolt, de ahogy teltek-múltak a napok, az csak egyre kevesebb lett. Már nagyon éhes volt, amikor egy nagy hegyhez ért. Amint felfelé haladt rajta, egyszer csak egy csörgőkígyó siklott az útjába. A kígyó megszólalt:
- Kedves fiú, eltévedtem itt a hegyekben, és nem találom a lefelé vezető ösvényt. Tudom, hogy te ismered az utat. Szépen kérlek, vigyél le innét! Különben biztosan elpusztulok idefenn.
A fiú azt válaszolta:
- Ismerlek téged. Te a csörgőkígyó vagy. Egyetlen marásoddal megölhetsz!
A kígyó tovább próbálkozott:
- Kedves fiú, nagyon éhesnek tűnsz.
- Napok óta nem ettem - ismerte el a fiú.
- Ha megmutatod a hegyről levezető utat, megmutatom, hogy hol találsz ennivalót. Terített asztalhoz vezetlek, és táncolok neked.
A fiú hallgatott, a kígyó pedig táncolt neki egy kicsit. Aztán megszólalt a kígyó:
- Ugye szép vagyok, ha táncolok?
- Szép vagy, ha táncolsz, de tudom, mit tehetsz velem. Megmarhatsz és megölhetsz.
- Megígérem, hogy ha leviszel a hegyről, megmutatom neked az ételt, és nem bántalak - felelte a kígyó.
- Megígéred?
- Hát persze.
A fiú levezette a kígyót a hegy lábához, és a kígyó, ígéretéhez híven, megmutatta, hol van az élelem. Olyan lakomát terített a fiú elé, hogy az úgy érezte magát, mint egy király. A kígyó ezután táncba kezdett a fiú előtt, a fiú meg táncolt a kígyóval. Egy szempillantásnál is rövidebb idő alatt a kígyó a fiúra támadt, rárontott, és megmarta. A fiú a földre esett, és felkiáltott a fájdalomtól. Könnyek és jajkiáltások közepette a szemére hányta a kígyónak:
- Megígérted! Megígérted, hogy nem marsz meg!
A kígyó mosolygott, és így felelet:
- Amikor lehoztál, azt mondtad, hogy ismersz engem.

Az anyagi világ csörgőkígyója mindig olyan dolgokat ígér, amiket nem tud megtartani. Az élvezetek és a tulajdon is olyan álmokkal hiteget, amelyeket nem tud valóra váltani. A világ tele van üres ígéretekkel, tele van előre gyártott megoldásokkal és könnyű utakkal. De egyik előre gyártott megoldás sem hozza meg azt a beteljesülést és boldogságot, amire mindennél jobban vágyunk. Egyik könnyű út sem vezet az életre...


forrás: internet

[bacsipista]

A szeretet nagymestere



Úgy nőttem fel, hogy tudtam, más vagyok, mint a többiek, és ezt gyűlöltem.
    Nyúlszájjal születtem, és amikor iskolába mentem, az osztálytársaim - akik állandóan gúnyoltak - nem hagytak bennem kétséget a felől, milyennek látnak mások; egy felhasított ajkú kislány, görbe orral, egyenetlen fogsorral, mélyről jövő, némileg artikulátlan beszéddel. Még egy léggömböt sem tudtam felfújni anélkül, hogy be ne fognám az orromat, és ha lehajoltam a kút fölé, hogy igyak, a víz az orromon csurgott kifelé.
    Ha az osztálytársaim megkérdezték, "Mi történt s száddal?", azt mondtam nekik, hogy kisbabakoromban elvágta egy törött üveg. Valahogy elfogadhatóbbnak tűnt balesetre hivatkozni, mint bevallani, hogy másnak születtem. Hétéves koromra szilárd meggyőződésemmé vált, hogy a családomon kívül soha senki nem lesz képes szeretni, vagy akár csak kedvelni.
    Második osztályban Mrs. Leonard lett az osztályfőnököm.
    Azóta sem tudom, mi volt a keresztneve - csak Mrs. Leonardnak ismertem. Töltött galamb típusú, csinos asszony volt, mindig jó illatú, párnás karokkal, csillogó barna hajjal és meleg, sötét szemekkel, melyek még azon ritka alkalmakkor is mosolyogtak, amikor a szája nem. Mindenki imádta. Egyszer azonban történt valami, és attól fogva én a többieknél is sokkal jobban rajongtam érte.
    Elérkezett a rendes évi "hallásvizsgálat" ideje az iskolában. Az egyik fülemre alig hallottam, de ezt gondosan titkoltam, nehogy kiderüljön, hogy még ebben is különbözöm másoktól. Ezért aztán csaltam.
    Megtanultam, hogy a csoportos teszteléseken akkor tegyem fel a kezem, amikor a többiek. A "suttogóteszten" azonban más módszert kellett bevetnem. A feladat az volt, hogy a gyerekek egyenként a falhoz mentek, oldalra fordultak és befogták az egyik fülüket. A tanárnő a tanári asztalról suttogva mondott nekik valamit, amit meg kellett ismételniük. Aztán a másik füllel is végigjátszották ugyanezt. Már az óvodában felfigyeltem rá, hogy senki nem ellenőrzi mennyire erősen fogja be a vizsgálati személy a távolabbi fülét, ezért színleltem.
    Mint általában, most is utolsóként kerültem sorra, de a vizsgálat alatt végig azon gondolkodtam, vajon mit fog súgni nekem Mrs. Leonard. Az előző évből emlékeztem rá, hogy a tanárnő olyasmiket mondott, mint "Kék az ég" vagy, "Van új cipőd?"
    Én következtem. A rossz fülemet fordítottam felé. A másikat először erősen befogtam az ujjammal, azután finomítottam a szorításon, hogy halljak. Vártam, és egyszerre csak meghallottam azt az öt szót, amelyet bizonyára Isten adott Mrs. Leonard szájába, és amely mindörökre megváltoztatta életemet.
    Mrs. Leonard, ez a csinos, jó illatú tanárnő, akit imádtam, lágyan azt suttogta: "Bárcsak az én kislányom lennél!"

                                                                                                       Mary Ann Bird

Read more: http://havannacsoport.hu/index.php/2012-11-04-14-20-07/a-szeretet-nagymestere

[bacsipista]

Csodálatos kincs
 (zsidó legenda)
 

Volt egyszer két gazdag kereskedő, Akiba és Tarphon. Tarphon gazdag családból származott és soha sem ismerte a szegénységet. Így nem foglalkozott a szegényekkel és az egész vagyonát magára költötte. Akiba viszont szegény szülők gyermeke volt és tudta, milyen keserű a szegénység. Így pézének jelentõs részét fordította arra, hogy mások szegénységét enyhítse.
Mivel Tarphon a barátja volt és szerette õt, sajnálta, hogy az soha nem ad semmit a szegényeknek. - Egy napon elment barátjához és azt ajánlotta neki, hogy vesz neki egy csodálatos kincset, kedvező áron. Tarphon örült a kínálkozó alkalomnak és nagy összeget bízott Akibára. Az viszont elment a pénzzel a szegénynegyedbe és elosztogatta azt a szűkölködők között. Nemsokára Tarphon látni szerette volna a kincset, Akiba pedig elvezette a szegénynegyedbe.
- Itt van az a kincs, amiről olyan lelkendezve beszéltél? -  kérdezte Tarphon meglepetten.
- A teljes összeget szétosztottam a szegények között. Gyere és nézd meg a kincsed! - mondta Akiba. A piszkos sikátorból egy házba léptek. Bent sötét volt, a napfény nem hatolt be a szegényes szobába. Csak egy égő tűzhely, egy asztal és néhány szék volt a helyiségben.
- Miért nem adtál ezeknek az embereknek semmit?" -  kérdezte Tarphon.
- Adtam nekik" - válaszolta Akiba - korábban a tűzhely hideg volt, a lábas üres és az emberek a földön feküdtek!
Egy másik házban egy diákot találtak, aki gyertyafénynél olvasott egy könyvet.
- Miért nem adtál semmit ennek a fiúnak?
- Pedig én adtam neki. Korábban sem könyve, sem lámpája nem volt. Nem tudott tanulni, és napszámosként kellett dolgoznia! - mondta Akiba.
Így haladtak házról házra. Tarphon rémülete pedig nõttön nõtt, mikor kezdte felfogni, milyen nagy városában a nyomor és a szegénység. Hazafelé azt kérdezte Akiba:
- Na, hogy tetszik a kincs, amit vettem neked?
Tarphon lesütötte a szemét és azt mondta:
- Megszívlelem a tanításod és még sok drága kincset fogok szerezni, hogy segíthessek a szűkölködőknek."

Read more: http://havannacsoport.hu/?modul=oldal&tartalom=1133665#ixzz1knbk5xY1

[bacsipista]

Elutasított kegyelem

Egy fiatalember, aki életében először volt részeg, a kocsmában verekedés közben embert ölt. Letartóztatták és halálra ítélték. Az egész falu nagyon sajnálta ezt a fiút, hisz addig nagyon rendes életet élt. Egy kérvényt írtak az uralkodóhoz és az egész falu aláírta. Leírták, hogy ez a fiú mindig nagyon rendes volt, soha nem tett semmi rosszat, most történt vele először ilyen. Kérték a királyt, ha lehet, adjon neki kegyelmet.

A király amikor kezébe vette ezt a kérvényt, nagyon meghatódott. Milyen lehet az az ember, aki mellett az egész falu bizonyságot tesz, és annyi ember kér kegyelmet. Azt mondta, kegyelmet adok neki, de én magam fogom elvinni, hadd lássam azt az embert.

Abban az országban a bíró fekete talárban járt és ebben az öltözékben ment be az uralkodó az elítélt cellájába. A fiú felemelte a fejét és ránézett arra aki bejött, azt gondolta, itt a pap. Persze holnap meghalok, küldik a papot. Az uralkodó azt mondta: Fiatalember, jó hírt hoztam magának. - Köszönöm, nem kell a maguk jó híre, holnap úgyis meghalok - nem érdekel a jó hír. - De fiatalember az életéről van szó, a kegyelmet hoztam. - Nem kell a kegyelmük, tartsák meg maguknak. A király tanácstalanul állt ott, és kérte: legalább hallgasson meg engem. - Senkit nem hallgatok meg, ha azonnal el nem hagyja a cellám hívom az őrt és kidobatom.

A király megrántotta a vállát és elment. Azonnal utána kíváncsian jött a börtönőr - na, itt volt a király, mit hozott, kegyelmet? - Jaj nem tudtam - hát a király volt itt? Azonnal adjanak papírt ceruzát, írni akarok a királynak. És írta: Felség, bocsánat, nem tudtam - kell a kegyelem!

Gyorsfutár vitte a levelet. A király egyetlen mozdulattal széttépte. - Ez az ügy nem érdekel tovább.

A következő hajnalon kivégezték a fiút. Ahogy ott állt a bitófa alatt kérte, hagyjanak szólni, az utolsó szó jogán mondani akarok valamit. Aztán belekiáltott a tömegbe: Emberek, nem azért halok meg, mert öltem, én nem a bűneimért halok meg, azért halok meg, mert visszautasítottam a kegyelmet.

Hadd mondjam meg nektek ezen az utolsó estén ebben a templomban, senki nem azért fog meghalni, mert vétkezett, hanem azért, mert Isten felajánlotta a kegyelmet és neked nem kellett!

Elhangzott a szó, hogy elvégeztetett, Jézus Krisztus semmivé akarja tenni az egész múltadat, eltörölni minden bűnödet ingyen. De ha neked nem kell, több szava nincs.

Read more: http://havannacsoport.hu/index.php/2012-11-04-14-20-07/elutasitott-kegyelem

[bacsipista]

Ne csak álmodozz,

Egyszer egy szegény asszony talált egy tojást.
Boldogan hívta magához a férjét és gyermekeit.
- Megszűnt a nyomor- mondta nekik.
- Nézzétek mit találtam: egy tojást. Nem esszük meg, hanem átvisszük a szomszédasszonyhoz, hogy tegye a kotló alá és keltesse ki. Így hamarosan lesz egy csibénk, amelybõl nemsokára tyúk lesz.
Természetesen azt sem esszük meg, hanem hagyjuk, hogy tovább tojjon, hogy legyen sok csirkénk, meg tyúkunk és még több tojásunk.
Nem eszünk sem tojást, sem csirkét, de még tyúkhúslevest sem.
Mindent eladunk, és az árán veszünk egy borjút. Neveljük a borjút, amíg tehén lesz belõle. A tehénnek lesz sok borjúja, nekünk meg lassan egy egész csordánk.
Eladjuk a csordát és veszünk az árán egy telket, a telekre építünk, az egyik részt eladjuk, és veszünk rajta....,
Amíg nagy lelkesedéssel így szónokolt az asszony, a tojás kicsúszott a kezébõl, leesett a földre, és nem maradt belõle más.....csak egy álom.

A mi elhatározásaink is gyakran hasonlítanak ennek az asszonynak a fecsegéseire?

Majd megcsinálom. Majd megmondom. Elfogom érni.
Aztán telnek a napok, az évek és nem csinálunk, nem teszünk meg semmit.

(Szerzõje ismeretlen)