Több, mint fél év telt el és nem adtam magamról életjelt. Úgy gondolom ideje megosztanom, hogy mi volt ennek a hallgatásnak az oka.
Megbántottak a gyülekezetemben és úgy éreztem, hogy nincs ott már semmi keresnivalóm. Amikor csak rátekintettem arra a személyre akinek a szavai tőrként hasítottak a szívembe, nem tudtam vele többé közösséget vállalni.
Ez miatt elmaradoztam az összejövetelekről és az Istentiszteletről.
Bár olvastam a Bibliát továbbra is, de nem kötött le úgy, mint korábban. Ezért ritkábban vettem a kezembe.
Beszéltem Isten szeretetéről mindezek ellenére, de úgy éreztem, hogy hamisan csengenek a szavaim. Hiszen gyűlölet és megbocsátatlanság van a szívemben valaki iránt, akkor mi jogon beszélek szeretről?
Nem bírtam tovább. Letérdeltem az Úr elé és elmondtam neki, hogy az az ember milyen mélyen megbántott. Meg akarok neki bocsátani, de hasztalan próbálkozom, sikertelen minden törekvésem.
Válasznak azt kaptam, hogy István, akit megköveztek, ő is megbocsátott az ellene támadóknak. Ő is ember volt, mégis meg tudta tenni. Akkor én miért mondom, hogy képtelen vagyok erre?
Újból letérdeltem az Úr elé és elmondtam, hogy meg akarok bocsátani neki. És hallgattam. Vártam. Majd elkezdett folyni a könny a szememből, rázkódott a vállam a zokogástól és hallottam szívemben az ösztönzést, hogy kimondjam: Megbocsátottam.
Nagyon nehezemre esett kimondani ezt az egy szó, talán mert Istennek ezt szívből kellett megtennem, nem felületesen csak odadobva tartalom nélkül.
Kimondtam és leírhatatlan megkönnyebbülésben lett részem.
Elmentem a gyülekezetembe. Átöleltem azt az embert akire haragudtam és szemébe nézve azt mondtam: Bocsáss meg amiért haragudtam rád!
Ő visszaölelt és azt válaszolta: Te is nekem amiért megbántottalak. Rossz napom volt és felelőtlenül viselkedtem. Azóta már én is megbántam.
Ahogy ez megtörtént ismét újra érzem a vágyat, a szeretetet az Úr, és a gyülekezeti testvéreim iránt.
