Téma: ZSIDÓK-KERESZTÉNYEK / KERESZTÉNYEK-ZSIDÓK

[torokildiko46]

" Falaidra, Jeruzsálem, őröket állítottam. Soha ne hallgassanak, se nappal, se éjjel! Ti, akik az URat emlékeztetitek, ne legyetek némák!      Ne engedjétek, hogy néma maradjon, amíg helyre nem állítja, és dicséretének helyévé nem teszi Jeruzsálemet a földön."  Jesaja 62:6



AZ ÚJSZÖVETSÉG

Isten örök és visszavonhatatlan szeretettel szereti az emberiséget, és ezt megújuló szövetségek formájában, Ábrahámon és utódain (népén) keresztül közli a világgal. E szövetségek sorának beteljesítője az Újszövetség Jesua/Jézus örök és egyetlen áldozata.

 

"Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én mutatok néked. És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz.  És megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei." 1 Móz 12:1-2.

 

Tehát az Újszövetség is zsidókkal, Izrael népével kötettet:
 

„Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr; és új szövetséget kötök az Izráel házával és a Júda házával. Nem ama szövetség szerint, amelyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, amelyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Égyiptom földéből, de akik megrontották az én szövetségemet, noha én férjök maradtam, azt mondja az Úr. Hanem ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívökbe írom be, és Istenökké leszek, ők pedig népemmé lesznek.  (Jeremiás 31: 31,32)

Az Újszövetségben a zsidó prófétáknak adott próféciák teljesedtek be (illetve fognak beteljesedni)
„És egybegyűjtve minden főpapot és a nép írástudóit, tudakozódik vala tőlük, hol kell a Messiásnak megszületnie? Azok pedig mondának néki: A júdeai Bethlehemben; mert így írta vala meg a próféta: És te Bethlehem, Júdának földje, semmiképpen sem vagy legkisebb Júda fejedelmi városai között: mert belőled származik a fejedelem, aki legeltetni fogja az én népemet, az Izráelt.”  (Máté evangéliuma 2 fejezet: 4- 6. )

Az Újszövetség zsidók által, zsidókról és zsidóknak íródott. Minden, eseménye és konfliktusa az első évtizedekben zsidó belügy volt.
 

„Elveszett juhnyáj volt az én népem, pásztorai félrevezették őket, a hegyekben bujdostatták őket, hegyről halomra jártak, elfelejtkeztek az ő tanyájukról. Jeremiás 50:6)”

„Ő pedig felelvén, monda: Nem küldettem, csak az Izráel házának elveszett juhaihoz.” Máté evangéliuma 15:24

„Melyik ember az közületek, akinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt?” Lukács Evangéliuma 15:4

Izrael  Messiás-hitét a zsidó apostolok (küldöttek) hozták el a pogány világnak, ezzel teljesítve Izrael küldetését, hogy a világ világossága legyen. Az elmúlt évszázadok során is, a rejtekben tovább élt a zsidó Jézus-hit. Rabbik, tanítók ismerték fel Jésua (Jézus) személyében és az Újszövetségben a szabadulás és megváltás útját és reményét.
 

„Körülmetéltettem nyolcadnapon, Izráel nemzetségéből, Benjámin törzséből való vagyok, zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus…” ( Pál Apostol, Filippi levél 3,5)

„A te néped és Izrael jövőjének kulcsa Yeshua, a te néped fia!” Joseph Rabinovitz rabbi, 1878, Jeruzsélem, Olajfá hegye

„Az Újszövetség minden sorából, minden szóból, a zsidó szellem  fényt, életet erőt, kitartást, szeretetet, igaz tetteket és reményt önt, és végtelen hitet az  Istenben.”

Lichtenstein Izsák rabbi levele fiához

Az újszövetségi egyház/gyülezet a kezdetekkor, az Izrael nemes olajfájába oltatva a Jézusban, Jesuában hívő zisdókból és a beoltott nemzetekből állt. Hitünk szerint Isten napjainkban e helyreállítás reformációját végzi

[torokildiko46]

Isten hűsége nagyobb

Jurek Schulz

A Biblia egyértelmű a zsidók számára megígért földdel kapcsolatban, ám ha megnézzük közelebbről a témát, felismerjük emberi értelmünk határait.

Isten szövetséget kötött Izrael népével, és e szövetség része a föld ígérete népének. (1Móz 12,7; 15,18; 35,12; 48,4 és így tovább…) A szövetségkötéshez tartozik a szövetséghez való hűség, ami azt jelenti, hogy Isten nem vonja vissza az ígéreteit. Ám ezt a hűséget népétől is elvárja, és figyelmeztet, hogy az engedetlenségnek következményei lesznek.

Ha nem tartod meg és nem teljesíted ennek a törvénynek minden igéjét, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben, és ha nem féled Istenednek, az ÚRnak dicsőséges és félelmes nevét,

Szétszór téged az ÚR az összes népek közé, a föld egyik végétől a föld másik végéig, ott szolgálsz majd más isteneknek, akiket nem ismertél sem te, sem atyáid: fának és kőnek. (5Móz 28,58.64)

De az ígéret ezáltal  nem veszti el érvényességét.

Ha megtérsz Istenedhez, az ÚRhoz, és fiaiddal együtt teljes szívvel és teljes lélekkel hallgatsz a szavára, egészen úgy, ahogyan ma megparancsolom neked, 3. akkor jóra fordítja sorsodat Istened, az ÚR, könyörül rajtad, és újra összegyűjt minden nép közül, amelyek közé elszórt Istened, az ÚR. 4. Ha az ég széléig űzött is el Istened, az ÚR, még ott is összeszed, onnan is elhoz, 5. és bevisz téged Istened, az ÚR arra a földre, amely atyáid birtoka volt, és te is birtokba veszed, jót tesz veled, és jobban megszaporít mint atyáidat. (5Móz 30,2-5)

Változással teli történelem

Istennek ez a hűsége megfigyelhető évszázadokon át. Jákobnak Isten adta az Izrael nevet, melynek jelentése: Isten harcosa, és megerősíti neki még egyszer a föld ígéretét (1Móz 35,12).

De utána fiai eladták Józsefet az egyiptomiaknak, és néhány év múlva az éhség miatt, nekik is, egész családjukkal együtt Egyiptomba kellett menekülniük. Négyszáz év múltán Isten elhívta Mózest, hogy népét vezesse el az ígéret földjére.

Néhány évszázad után, Kr.e. 722-ben asszír fogságba kerültek Izrael északi területein élők, és kb. Kr.e. 605-tól 586-ig tartó időszakban a déli területen élőket Babilóniába deportálták. Ez a tragédia nem jött váratlanul. Isten több próféta által is figyelmeztette népét, hogy ne imádjanak bálványokat, hanem forduljanak Őhozzá. Ám ebben az esetben is Isten hűsége nagyobbnak bizonyult, mint az emberek hűtlensége. A déli vidék lakosai Ezsdrás és Nehémiás vezetésével visszatérhettek az atyáiknak ígért földre.

Másodszor Kr.u. 70-ben, majd véglegesen 135-ben elűzettek a zsidók földjükről. Ettől az időponttól majdnem 1800 éven át csak egy csekély számú maradék élt ott, mint kisebbség az ígéret földjén. De a szövetség ígéretei másodszor is beteljesedtek. 1948. május 14-én Izrael államalapításával befejeződött a zsidók száműzetésének ideje. Újra van nekik nemzeti hazájuk. Először él most több zsidó a hazájában, mint a diaszpórában.

Egy éber szellem

Istenben való tökéletes bizalom volt az, ami Heinrich Jung-Stilling (1740-1817) szemorvost, egy prófétikus látás szerinti cselekvésre indította, amely életének idejében nagyon kockázatosnak, és szinte hihetetlennek tűnt.

„Das Heimweh von Heinrich Stilling” /„Heinrich Stilling honvágya”/című művében írja a következőket utódainak: „El fog jönni az idő, amikor a már csaknem elfelejtett könyveimet megtaláljátok valamelyik sarokban, és csodálkozni fogtok azon, amit az öreg mondott annak idején: Isten kijelentette szolgáin és prófétáin át az ősi időkben, hogy összegyűjti népét a négy szelek felől, ahová szétszóratott…

Az utolsó időkben újra visszaviszi népét oda, arra a földre, amelyet az ősatyáinknak megígért.”

Aztán részletesen leírja: „Ez a nép… majd egy államot fog alapítani, amely nagyon jó helyzeténél fogva magához fogja vonzani világszerte az ipart…  Aki nevetni vagy gúnyolódni akar, az nevessen és gúnyolódjon. Az idő igazolni fogja, amit írtam.”

„És monda nékem: Prófétálj a szellemnek, prófétálj embernek fia, és mondjad a szellemnek: Ezt mondja az Úr Isten: A négy szelek felől jöjj elő szellem, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy megéledjenek!” (Ez 37,9)

Amit annak idején Jung-Stilling az ő bölcs előrelátásában sejtett, azt fejezték ki, a közel kétezer éven át elmondott szavak a peszáh /pászka/ ünnep végén: „Jövőre Jeruzsálemben!”

Minden időben egyértelmű volt e népnek a vágya: visszatérni az eredeti hazába.

A keresztények köreiben is nagyon vitatott ma a föld ígéretének jelentősége.  Talán meghaladja az emberi képzelő tehetséget, hogy Isten egy időben igazságos és szerető Isten lehet. Igazságában megköveteli népétől a szövetséghez való hűséget, azért, hogy megkapják az ígéret földjét. Szeretete pedig gondoskodik arról, hogy az Ő ígéreteit soha sem fogja visszavonni. E két pólus közötti feszültség terében vagyunk. E feszültség feloldása akkor fog bekövetkezni, ha Jézus, a Messiás visszajön, mert akkor minden ígéret be fog teljesedni.

[torokildiko46]

Ishmael és Hágár története

Címkék: Biblia-zsidó történelem, Izsák, Ábrahám, ősapák


Ábrahám úgy döntött, hogy délnek veszi az irányt, és 25 év után elhagyta Hebront, hogy Gerarba költözzön. Ahogy évekkel korábban Egyiptomban egyszer már megtette, most ismét letagadta, hogy Sára a felesége. Attól tartott, hogy a filiszteusok lekaszabolnák őt érte. Azt hívén, hogy Sára Ábrahám nővére, Abimelech, a filiszteusok királya, a palotájába vitette őt. Ott azonban Isten megbetegítette azokat, akik hozzá akartak érni Sárához. Amikor aztán Abimelech megtudta, hogy miért éri háza népét büntetés, bocsánatot kért Ábrahámtól, aki eközben azért imádkozott Istenhez, hogy az gyógyítsa meg őket. S mikor Abimelech látta, hogy Ábrahám szent ember, arra kérte, maradjon Gerarban, s Ábrahám ott is maradt háza népével 26 évig.

Isten Ábrahámnak tett ígérete is itt teljesedett be: amikor ő 100 éves lett, Sára pedig 90, akkor Sára szült egy fiút, akit Izsáknak neveztek el. A nyolcadik napon pedig körülmetélte őt Ábrahám, hogy ő is felvételt nyerjen az Istennel kötött szövetségbe.

Mint tudjuk, nem Izsák volt Ábrahám elsőszülöttje. Ishmael azonban, akit Hágár szült neki, rossz útra tévedt. Még bálványokhoz is imádkozott, amikor azt hitte, apja nem látja. Sára attól félt, hogy Ishmael rossz hatással lesz Izsákra, ezért megkérte Ábrahámot, hogy küldje el őt a táborukból.

Ábrahám értette, hogy miért kéri ezt Sára, de félt olyan helyre küldeni a fiát, ahol csak még gonoszabbá válna. Isten viszont azt mondta Ábrahámnak, hogy cselekedjen úgy, ahogy Sára kérte tőle, és küldje el Hágárt és Ishmaelt. Ábrahám így is tett, és biztosított számukra vizet és élelmet az úthoz.

Hágár és Ishmael azonban eltévedtek Beer Sheba vadonjában, és hamar elfogyott a vizük is. Hágár ekkor egy bokor árnyékába ültette a fiát, míg ő maga arrébb ment egy kicsit és elkezdett sírni. Ekkor egy angyal leszállt hozzá, és azt mondta neki, hogy Isten látta a fia szenvedését, s hogy gondoskodni fog róla. Egy nagy és erős nemzet apjává fogja tenni. S ezzel együtt megjelent egy kűt is a közelben.

Hágár és Ishmael megmenekültek a haláltól és folytatták útjukat. Isten megáldotta Ishmaelt, mert Ábrahám fia volt. Erős férfivá érett az évek folyamán és a sivatag szélén élt. Fantasztikus íjász lett belőle. Megházasodott és rengeteg gyermeke született. A gyermekei is szépen sokasodtak, és ők lettek az ishmaeliták, más néven arabok, a sivatag  vándorai.

[torokildiko46]

Szodoma és Gomora pusztulása



Itt hagytam abba a történet mesélését, remélem vannak még olvasók, akiket érdekel a folytatás.



Az angyalok kiléptek Ábrahám sátrából, és elindultak Szodoma felé, hogy elpusztítsák azt, ahogy Isten megparancsolta.

A szodomaiak nagyon gonoszak voltak. Nem éreztek szolidaritást a szegényekkel, nem voltak barátságosak a városukon átutazókkal, még élelmet vagy vizet sem adtak el idegeneknek. Amikor rájöttek, hogy Lót egyik lánya titokban élelmet adott egy éhezőnek, akkor máglyán égették el őt. Egy másik lány, aki szintén enni adott egy éhezőnek, úgy végezte, hogy bekenték mézzel a testét és a városfalra szegezték, hogy a méhek csípjék halálra.

Az ilyen és ehhez hasonló galád tettek feldühítették Istent, és úgy döntött, hogy emiatt elpusztítja Szodomát és a szomszédos Gomorát is, aminek lakói ugyanígy viselkedtek.

Isten elmondta Ábrahámnak ezzel a két várossal kapcsolatos terveit, de Ábrahám kérte, hogy az ott élő igazak miatt ne pusztítsa el ezeket a városokat. Isten megígérte, hogy ha talál 10 igaz embert, akkor nem fogja elpusztítani Szodomát és Gomorát.

Ábrahám unokaöccse, Lót, sosem felejtette el igazán nagybátyja tanításait s életvitelét. S bár sok évig élt Szodomában, sosem tudott azonosulni az ottaniak idegengyűlöletével, és azt sem tudta elfogadni, hogy bántalmazzák a városon áthaladó idegeneket.

Épp Szodoma városkapujában ült Lót, amikor meglátott két idegent. Üdvözölte őket és annak ellenére beinvitálta őket a sátrába, hogy tudta, az életét kockáztatja ezzel. Az idegenek először nem akartak bemenni a sátorba, de aztán kötélnek álltak.

Nem telt sok időbe, amíg a szodomaiak tudomást szereztek a két idegen jelenlétéről, és körülvették Lót otthonát, azt követelve, hogy adja ki vendégeit. Lót megpróbált a lelkükre beszélni, de minél tovább beszélt, annál idegesebbé vált a tömeg, és be akartak nyomulni a sátorba, hogy végezzenek Lóttal is és a vendégeivel is. Az angyalok azonban visszahúzták Lótot otthonába és megvakították a tömeget, hogy ne tudjanak benyomulni Lóthoz.

Ezt követően pedig elmondták az angyalok Lótnak, hogy most azonnal hagyja el a várost a családjával együtt, mert Isten azért küldte őket, hogy elpusztítsák Szodomát.

Lót vejei azonban szodomaiak voltak, és nem akarták elhagyni a várost. Hajnalban az angyalok kivezették Lótot, feleségét és azt a két lányát, akik még nem voltak férjnél, a városból és megtiltották nekik, hogy visszanézzenek Szodomára.

Amint Lót elérte Zoart, Isten kénkövet és tüzet zúdított Szodomára és Gomorára. A városok, melyek valaha édenkertnek látszottak, sótengerré váltak. Lót felesége pedig kíváncsibb volt annál, minthogy engedelmeskedni tudott volna az angyalok parancsának, s visszafordult, hogy még egy utolsó pillantást vessen a városra, ahol annyi ideig élt. Büntetése nem maradt el emiatt, Isten azonnal sóbálvánnyá változtatta őt.

Lót végülis elhagyta Zoart és ő és leszármazottai Moabot és Ammont népesítették be.

Ábrahám másnap arra a helyre sietett, ahol előző nap imádkozott. A virágzó völgy helyén most csak füstöt látott, kohók nyúltak az égbe, és a tűz martalékává tették a földet. A pusztítás végeztével csak egy hatalmas sótenger maradt, a mai Holt Tenger.

A pusztítás félelemmel töltötte el az ottaniakat. A vándorok elkerülték az ország ezen részét, és az egykor termékeny Szodomába vezető utak teljesen kihalttá váltak

[torokildiko46]

„Hogy köztük lakozzam”
A Dohány utcai zsinagóga története
            A templom nemcsak Budapest egyik nagyszerű látványossága, de mindig is a nagy hagyománnyal rendelkező magyar zsidóság jelképe volt. Mintha a mesés Kelet egy darabja tárulna szemünk elé a közép-európai főváros szívében. Manapság, amikor a közel nyolcvanezer lelket számláló budapesti zsidó közösség hagyományos istentiszteletein felül hangversenyeket is rendeznek ősi falai között, a művészet iránti tisztelet egészíti ki a vallásos hódolatot. Így volt ez hajdanán is, hiszen nem egyszer Liszt Ferenc (és a nagy francia zeneszerző, Saint-Saens) is játszott orgonáján, vagy amikor kiváló kántorok imája töltötte meg az építészeti remekmű legrejtettebb zugait. Ezért vésték a bibliai szöveget a főbejárat fölé: „Készítsetek számomra szentélyt, hogy köztük lakozzam”. Érdekes, hogy a Mózes II. könyvéből való idézetet általában nem így, hanem tévesen („hogy benne lakozzam”) fordítják: holott nem azért kell szentélyt építeni, mintha Isten ott lakozna, hanem azért, hogy a nép között, köztük legyen jelen...)

            A zsinagógák a jeruzsálemi Szentélynek az időszámításunk szerinti 70-ben történt pusztulása után váltak a zsidó vallás központi intézményeivé. A görög eredetű szó a héber bét hakneszet (= a gyülekezés háza) tükörfordítása. S a zsidó templom valóban a közösség háza, a közösség egymásra találásának otthona, mondhatni gyülekezési helye egy-egy város vagy község híveinek. Nem szent hely tehát, mint a hajdanvolt jeruzsálemi Templom: így ne csodálkozzunk, ha egy-egy zsinagógában olykor (a kevésbé fontos imák közben) beszélgetést, csevegést hallunk.

A zsinagógába mindig fedett fővel lépünk (a férjezett asszonyok kendőben), tisztelet jeléül. A fedett fő ugyanis az ókorban a szabad emberek privilégiuma volt, a rabszolga csak fedetlen fővel jelenhetett meg ura előtt. A vallásos zsidó úgy érzi: Isten előtt mindannyian szabad emberek vagyunk…

Templomba lépéskor egy bibliai mondatot ismétlünk, különös módon épp egy idegen próféta, Bileám szavait, aki azért jött, hogy megátkozza Izraelt, ám sátrainak rendezettségét látva, csak áldani tudott: „Milyen szépek a sátraid, Jákob, hajlékaid Izrael”. Ezt a bibliai mondatot több évtizednyi hányattatás (és persez, a mostani felújítás) után végre joggal mondhatjuk el a Dohány utcai zsidó templomról is...

Lényeges eszköze a zsinagóga a közösség szerveződésének és megtartásának: imádkozni is csak akkor lehet benne, ha legalább tíz felnőtt férfi van jelen. Ennek magyarázatát a Szentírásban fedezhetjük föl. Mózes Izrael fiainak 12 törzséből egy-egy embert küldött Kánaánba, hogy az országról híreket hozzanak. A visszatérők vállukra vetett rúdon hozták az óriási szőlőfürtöket, ami az ország gazdagságáról, a „tejjel-mézzel folyó Kánaánról” vallott. Ám két ember kivételével (Jósua és Káleb) valamennyien azt állították: a pusztai nép képtelen lesz elfoglalni a számára odaígért földet. Mózes ekkor elmarasztalja a hírhozó „gyülekezet” lázítását. Tehát 10 felnőtt férfi — Mózes szavai szerint is — már közösségnek, gyülekezetnek tekinthető...

A zsidó istentisztelet világszerte, nálunk is, döntő többségében héber nyelven zajlik, a szokások is jobbára megegyeznek az ősidők óta és világszerte ma is gyakorolt rituáléval. Ezt írja elő a hagyomány, s ezenfelül ez fűz össze bennünket a közeli és távoli múlttal, s a világ más tájain élő testvéreinkkel. Imakönyveinkben nap mint nap az örömmel és szenvedéssel teli történelem jelenlétét érezzük. Maga az ima voltaképpen a hajdanvolt áldozatbemutatást helyettesíti, ahogyan azt a bibliai Zsoltárok könyvében olvassuk: „Legyen az én imádságom áldozat Előtted, Uram”.

            A zsinagóga hagyományosan hármas feladata a közös imádkozás, a Tóra (Mózes öt könyvének) olvasása és a tanulás. Ez utóbbival kapcsolatos Jósua ben Gamala főpap i.sz. 64-ből való rendelete, amely szerint „minden olyan községben, ahol legalább tíz felnőtt férfi lakik, építsenek zsinagógát és iskolát”. Ennek köszönhető, hogy azóta is mindenütt, ahol zsidó település létrejön, erről a kettőről meg nem feledkezhetünk. És persze, ennek köszönhető, hogy az ingyenes és kötelező népoktatás — annak idején 6—13 éves korig — éppen a zsidóságban valósult meg először. Különös, de a tanulás még az imánál is előbbre való: a főpap említett rendelete ugyanis így folytatódik: „Amennyiben a községnek nincs elég pénze, hogy zsinagógát és iskolát építsen, akkor csak iskolát létesítsenek, mert imádkozni ott is lehet...

            Ősi előírások szabják meg (vagy éppenséggel ösztönzik) a zsinagógaépítő munkáját. Mindenekelőtt a zsinagóga homlokzatának keletre, Jeruzsálem felé kell néznie: ezért keletkezett egy kisebb törésvonal a Dohány utcai zsinagóga bejáratánál, ami eltér az utca irányától. Belül, a keleti főfalon helyezkedik el a frigyszekrény, amelyben az ősi Tóra-tekercseket őrzik. A frigyszekrényt bársonyfüggöny és kárpit takarja, ezen héber szöveg és zsidó jelképek láthatók: menóra (hétágú lámpás), Dávid-csillag, kettős oszlop (a Szentély oszlopaira emlékeztetnek), oroszlán (Júda oroszlánja) és korona (a Tóra vagy a tudás koronája). A frigyszekrényhez, amely előtt mindig örökmécses ég, lépcsők vezetnek fel. (A hajdanvolt Szentély oltárához 15 lépcsőn vonultak fel a papok és — énekszó kíséretében — a léviták kórusának tagjai.) A Dohány utcai zsinagógában mindehhez még a frigyszekrény fölötti kupola, gyönyörű lámpások, míves szószék, ülések és fémkorlátok is járulnak. A hagyományos zsidó templomokban a Tórát (szombat délelőttönként) a középütt elhelyezett emelvényről (héberül bímá) olvassák, ám egyes modern zsinagógákban, így itt is, a keleti fal közelébe, az „oltárrészbe” helyezték azt át. Ezért a Tóra itt nem a nép közül, hanem fentről a néphez szól, akárcsak a prédikáció...

            A budapesti Dohány utcai zsinagóga ma a világ második legnagyobb és Európában — az amszterdamival együtt — a legmonumentálisabb zsidó templom. Nagysága a korabeli fővárosi zsidóság jelentőségét, magas színvonalú gazdasági és kulturális igényét bizonyítja. A zsinagóga építésére — közel másfél évszázaddal ezelőtt — pályázatot írtak ki, amelyre a kor legjelesebb mérnökei nyújtották be javaslatukat. Végül Ludwig Förster (1797—1863) német építész, a bécsi akadémia tanára nyerte el a pályázatot mór stílusú zsinagógatervével. (Korábban ő tervezte a bécsi nagyzsinagógát is.) Alig négy esztendő alatt végeztek a teljes kivitelezéssel, ami annak idején is rekordidőnek számított. (Hozzávetőleg ennyi ideig tartott a nemrég zárult felújítás is.) Az építésvezető Wechselmann Ignác műépítész (1828—1903), aki később egész vagyonát a Vakok Intézetére hagyta, valóságos csodát művelt. Förster távollétében még az egyik rivális magyar építész munkáját is igénybe vette: így aztán Feszl Frigyes, a Vigadó híres építésze tervezte a templom belső szentélyét. A zsinagóga ünnepélyes felavatására 1859. szeptember 6-án, az őszi zsidó nagyünnepek előtt került sor. (Nem véletlen, hogy a felújítás utáni újjászentelést is éppen szeptember elején valósították meg.)

            A Dohány utcai zsinagógához az elmúlt közel másfél évszázad alatt számos történelmi és kegyeleti emlék fűződött. A szomszédos, azóta lebontott saroképületben (helyén épült a Zsidó Múzeum) született 1860-ban Herzl Tivadar író, újságíró, a zsidó állam, a modern Izrael megálmodója. Emléktáblája a Múzeum lépcsőfordulójában található. (Újabban az előtte keletkezett kis teret is Herzl térnek nevezik.)

A zsinagóga falai között a magyar történelem örömteli és szomorú eseményei is visszhangra találtak. A nemzeti évfordulókat, elsősorban március 15-ét, rendszeresen megünnepelték, ugyanakkor gyászistentiszteletet tartottak a nagy magyar államférfiak (Széchenyi, Kossuth) elhunyta alkalmából is.

            A nemrég lezajlott, nagyszabású felújítás nem az első ilyen esemény az épület történetében. 1929 és 1931 között ugyanis a zsinagóga egész környezetét újjávarázsolták. Akkor emelték a mai Zsidó Múzeumot (hivatalos nevén Zsidó Vallási és Történeti Gyűjtemény), a kupolás Hősök templomát, amely az első világháborús zsidó hősök emlékét őrzi, s amely sokáig, a Rumbach utcai templom megszűnése után, az úgynevezett statusquo (mérsékelten konzervatív) irányzatú pesti zsidóság legfőbb imaházaként működött.

            Az akkori átépítés során alakították ki azt az oszlopcsarnokkal körülvett kertet is, amelyről a tervezők nem is sejtették (holott talán sejthették volna), milyen szomorú szerepet fog egykor betölteni a magyar zsidóság életében. Ekkor ugyanis már — az érlelődő fasizmus jegyében — súlyos megpróbáltatások sorozata indult a zsinagóga történetében. 1931 tavaszán revolveres merénylő golyói oltották ki két hívő életét, 1938 februárjában pedig a szemközti ház tetejéről kézigránátot dobtak az istentiszteletről távozók közé. Végül 1944-ben itt állították fel a pesti gettót: egyik kapuja az árkádsor Wesselényi utcai oldalán volt. A mögötte levő háztömbökben és magában a zsinagógában is közel hetvenezer embert zsúfoltak össze, vagyonuktól és jogaiktól megfosztva, állandó halálfélelemnek kitéve.

Budapest ostroma idején a templomot 27 találat érte, ezek egyike-másika hosszú évtizedeken át látható volt. A templom kertje ekkor lett a mártírok temetője. Itt hantolták el — sokukat tömegsírban — a betegségben és éhen halt vagy meggyilkolt áldozatokat. Többségüket   később   a  hozzátartozók  kérésére   exhumálták   és  a rákoskeresztúri zsidó temetőben helyezték végső nyugalomra. Jórészüket azonban (mintegy hétezer holttestet) nem tudták azonosítani, vagy hozzátartozójuk sem maradt életben: így hamvaik ma is itt nyugszanak...

             A zsinagóga felújítása nemrég fejeződött be. A megújult külső azonban megnyugtatóan és bíztatóan hat az itthoni és az elszármazott zsidó közösségre. Hiszen ez a templom — az egész ország és a világ zsidósága szemében —  a magyar nyelvű zsidó közösség és a magyar zsidó kultúra szimbóluma lett. Előterében kezdődött évekkel ezelőtt a nyitást meghirdető magyar zsidóság nagy szimpóziuma, a Nyári Zsidó Fesztivál és a Magyar Zsidó Könyvnapok máig tartó sorozata.

            A megújult külsejű épület homlokzata fölött bibliai mondat hirdeti a Világ Urának jelenlétét: „Építsetek nekem szentélyt, hogy köztük lakozzam”. Nem a Mindenhatónak van szüksége a templomra, hanem nekünk magunknak, hogy imáink szárnyán és a kultúra értékei révén egyaránt magunk között érezzük Őt, valamint testvéreink és embertársaink együttérzését. Legyen végre ez a nagy történelmi múlttal rendelkező, világszép zsinagóga valóban a „gyülekezés háza”...

Raj Tamás

[torokildiko46]

A szövetség és egy gyermek



Amikor Ábrahám 90 éves lett, Isten újból megjelent számára, s megváltoztatta nevét Ábrámról Ábrahámra, aminek jelentése “több nemzet atyja”. Sára is megkapta Isten közvetlen áldását, s ekkor lett neve Sára, ami azelőtt Sarai volt. A Sára név királynőt jelent. Isten nemzetek anyjává tette Sárát.

Ezt követően Isten szövetséget kötött Ábrahámmal, melynek értelmében neki is és leszármazottainak is követniük kell majd az Isten által kijelölt utat. Cserében pedig megígérte nekik Kánaán földjét s Isteni védelmet és gondoskodást. Szövetségük jelképeként pedig Isten megparancsolta a zsidó férfiak körülmetélését. Minden zsidó fiú csecsemőt körül kell metélni életének nyolcadik napján. Ábrahám hajlott kora ellenére is körülmetéltette magát, csakúgy, mint háztartásának minden férfi tagja, s ezzel létrejött a szövetség a jövő generációk számára.

Ábrahám épp felépülni igyekezett operációja után, amikor Isten 3 angyalt küldött sátrához arab kereskedők képében. Mondta nekik, hogy pihenjenek meg a lugas árnyékában, ő pedig hozott vizet, hogy megmossa a lábukat, Sára pedig készített nekik ennivalót. Csak akkor jött rá Ábrahám, hogy vendégei valójában angyalok voltak, amikor bejelentették, hogy Sára pontosan egy évre erre a napra fiút fog szülni. Mind a kettejük szívét elöntötte a boldogság, és Sára nehezen tudta elhinni, hogy 90 éves korában még szülni fog egy gyereket.

Ábrahám a jövőről hall


A Chedarlaomer felett aratott győzelmet követően Isten ismét megjelent Ábrahámnak, és további védemet és jutalmakat ígért neki. Ábrahám viszont felsóhajtott, hogy mit ér minden gazdagság, ha nincs gyereke, aki folytatná, amit ő elkezdett.

Isten válaszul azt mondta Ábrahámnak, hogy menjen ki a sátra elé, és nézzen fel az égre, majd próbálja összeszámolni a csillagokat. Azt mondta ekkor Isten, hogy annyi lesz gyermekeinek száma, mint ahány csillag van az égen.

Bár Ábrahám már nagyon idős volt, és felesége, Sára is már túl volt azon a koron, hogy gyereket szülhetett volna, mégis hitt Isten ígéretében. Ezért a végtelen hitért Isten újból megjutalmazta. Ismét megjelent Ábrahámnak, ám a mondanivalója nem volt örömteli. Elmondta, hogy Ábrahám leszármazottai rabszolgák lesznek idegen földön, s 400 évig elnyomás alatt fognak élni. De azt is elmondta, hogy megbünteti majd az elnyomókat és visszahozza Ábrahám leszármazottait erre a földre. A negyedik generáció fog majd visszatérni, mert az Amoriták akkorra követik majd el összes bűnüket. A beszéd befejeztével pedig egy láng ereszkedett az Ábrahám által bemutatott áldozatra, a amíg el nem égett az áldozat, addig Isten újra beszélt Ábrahámhoz: “Leszármazottaidé lesz ez a föld, Egyiptom folyójától az Eufráteszig.”

Ábrahám győzedelmének híre gyorsan terjedt, csakúgy, mint nemes jellemének híre. Mindenki tiszteletét és csodálatát kivívta. Boldog lehetett volna, de örömét beárnyékolta, hogy még mindig nem volt gyermeke. Amikor betöltötte 85. életévét, Sára megkérte, hogy házasodjon össze szolgálólányával, Hágárral, aki eredendően egyiptomi hercegnő volt, de Ábrahámmal akart tartani. Ábrahám eleget is tett Sára kérésének, és elvette feleségül Hágárt, aki szült neki egy fiút. Ishmaelnek nevezték el, ami azt jelenti “Isten meghallja majd

[torokildiko46]

IZRAEL ÁLLAMA ÉS A MODERN ZSIDÓSÁG

 

„Visszatérek Cionba, ott lakozom Jeruzsálemben,

és nevezik majd Jeruzsálemet a béke városának,

                                                                      az Örökkévaló Isten hegyét szent hegynek...

                                                                          ...csak az igazságot és a békét szeressétek!”

                                                                                 Zakariás könyve 8.

 

AZ ÁLLAM SZÜLETÉSE

 

                       

            A fasizmus szörnyű pusztítása (a holocaust, héber szóval %!&: soá) után a megtizedelt, családjukat vesztett zsidók egy része Izrael (akkori nevén Palesztina) felé vette útját. Különös, de az angol hatóságok (Palesztina ebben az időben brit mandátumi terület volt) a háború után tovább szigorították a bevándorlási kvótát. (Évente egyre kevesebb zsidó léphetett volna a Szentföldre.) Akiket elfogtak, még ha a náci lágerekből szabadultak is, újra internáló táborba zárták Ciprus szigetén és másutt. Válaszként a zsidó közösség létrehozta az illegális bevándorlási szervezetet: gyakran leselejtezett hajókat béreltek, s az európai kikötőkben zsúfolásig megtelt bárkákkal próbálták áttörni a blokádot. Az áthatolókat (maapilim .*-*53/) a parton a szervezet tagjai pillanatok alatt szétvitték hamis papírokkal a kisebb zsidó településekre. 1945 és 1948 között mintegy 85 000 hontalan holocaust-túlélőt vittek titokban az országba.

            A brit elnyomás és az arab támadások elleni védekezésben létrejött a zsidó földalatti mozgalom is, amely a függetlenség teljes kivívásáig működött. Tagjai főként három szervezetbe tömörültek. Ezek közül a legjelentősebb az 1920-ban alapított Hagana (%1#% = önvédelem) volt, amelyet a palesztinai zsidó közösség (a jisuv "{:*) hivatalos vezetése hozott létre a lakosság biztonsága érdekében. Az illegális bevándorlás megszervezésén túl tömegdemonstrációkkal és szabotázsakciókkal tiltakoztak az angol megszállás ellen. A Haganából szerveződött később Izrael Állam Nemzeti Védelmi Hadserege, a Cahal  (-@%7).

            Az Écel (-7! = Nemzeti Katonai Szervezet) 1931-ben jött létre, s a Haganával ellentétben, nem fogadta el az önmérsékletet: mind az arab, mind a brit célpontok ellen önálló akciókat kezdeményezett.

            A szélsőséges Lechi (*(-) tevékenységét az angol elnyomókkal szembeni küzdelem vezérelte. Akkor váltak külön az Éceltől, amikor az 1940-ben elfogadta a Hagana javaslatát, hogy a II. világháború idejére szüneteltessék a függetlenségi harcot.

            A nemzeti öntudatot és a bibliai kor történetének napjainkban is érezhető valóságát erősítette az úgynevezett Holt-tengeri tekercsek előkerülése 1947-től. A qumráni közösség iratainak feltárásán és a bibliai tekercsek megtalálásán túl rábukkantak a régészek a Bar Kochba-felkelés vezérének eredeti, saját kézzel írt (autochton) leveleire is. (Azóta tudjuk biztosan a hős vezér igazi nevét: Simon Bar Kosziba.) A kutatások a Jordánia által megszállt Qumránban és Vádi Murrabaatban (1953/54), illetve az izraeli Nachal Ceelimben (1959/60) és az i.sz. 73-ban hősi küzdelemben elesett Masszadában (1964) értek el számottevő eredményt. A Holt-tengeri tekercsek egy jelentős része az Egyesült Államokba került, azokat Izrael a 60-as évek során visszavásárolta, majd a jeruzsálemi Izrael Múzeumban nyertek méltó elhelyezést.

            Anglia képtelen volt az egymással szembenálló zsidó és arab közösség érdekeit összehangolni. Ezért, valamint a palesztinai kvóta és a ciprusi tábor elleni nemzetközi tiltakozás és a belső ellenállás miatt kénytelen volt 1947 áprilisában az ENSZ elé tárni a „palesztinai kérdést”. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése 1947. november 29-én külön zsidó és arab államok felállítása mellett döntött. A felosztás tervét a zsidó közösség elfogadta, az arabok viszont elvetették. Az angolok pedig abban bíztak, hogy később visszatérhetnek „rendet teremteni”. Így még a brit kivonulás előtt (részint titkolt segítségükkel) arab terrorista akciók sorozata indult.

1948. május 14-én (a zsidó időszámítás szerint 5708. ijár 5-én), miután az utolsó angol megszálló elhagyta az országot, kikiáltották Izrael Államát. A Függetlenségi Nyilatkozat teljes vallásszabadságot és egyenlőséget biztosít minden polgára számára. Alig 24 órával az ünnepélyes pillanat után azonban öt arab ország reguláris hadserege támadt a fiatal országra. A hiányosan felszerelt, sebtében kiképzett, ám annál lelkesebb izraeli véderő hősies küzdelemben (15 hónapig tartó kemény harcban) állta meg helyét: visszaverte a betolakodókat. A „függetlenségi háború” legádázabb csatái a jeruzsálemi útért folytak. Egy régi római út feltárásával sikerült megkerülni a jordániai Arab Légió által elfoglalt Latrun erődöt, s így Jeruzsálem megmenekült. A fegyverszünet előtti utolsó órákban azonban megszállták a keleti városrészt (ideértve az Óvárost: a Zsidó Negyedet és a Siratófalat), így Jeruzsálemet az ENSZ kettéosztotta.

A függetlenségi háború befejeztével, amely több mint hatezer zsidó áldozatot követelt, az ország építésének ugyancsak heroikus feladata várt Izrael régi és új polgáraira. Megválasztották 120 főből álló Kneszet (;21, = országgyűlés) tagjait és általuk az ország vezetőit: Chájim Weizman lett Izrael Állam első elnöke, Dávid Ben-Gurion pedig az első miniszterelnök. 1949. május 11-én Izrael már elfoglalhatta helyét az ENSZ 59. tagjaként a világszervezetben.

 

        A VILÁG ZSIDÓSÁGA A HOLOCAUST UTÁN

 

A szörnyű vérveszteség, amely elsősorban az európai zsidókat sújtotta, természetesen megrázta a világ egész zsidóságát. Európa számos országában a hitközségek képtelenek voltak újjáalakulni, a megtizedelt népesség több helyütt anyagi javait, megélhetési forrását is elveszítette. Németországban az állam igyekezett segítséget nyújtani a lassan, bizonytalanul oda települőknek (vagy visszatelepülőknek). Kelet-Európában, ahol szintén katasztrofális pusztulás zajlott le (a magyarországi zsidó lakosságnak például kétharmada pusztult el), inkább csak a nyugati zsidó szervezetek álltak az üldözöttek mellé. Erős kivándorlás kezdődött, amelynek csak a rendszer (és az utazási feltételek) szigorodása szabott határt. Nagyobb lélekszámú közösség csupán a Szovjetunió középső és keleti területein, Romániában és Magyarországon (elsősorban Budapesten) maradt.

A Szovjetunióban a II. világháború idején (propaganda célból) támogatták a nem vallásos zsidó szervezetek és a (nem héber, hanem jiddis nyelvű) kulturális orgánumok működését, mindennek azonban Sztálin rémuralma és antiszemita érzelme egyhamar véget vetett. 1948-ban letartóztatták a jiddis irodalom 33 legkiválóbb képviselőjét, majd 1952. augusztus 12-én tárgyalás nélkül kivégezték. A Távol-Keleten, Mandzsúria határán létrehoztak egy mesterséges Zsidó Autonóm Területet, ahova közel százezer embert deportáltak. A Kaukázusban élő „hegyi zsidók” (.**99%) ellenálló törzsét felszámolták. Az egyetemi felvételeknél és az állások, hivatalok betöltésénél súlyos hátrányt szenvedtek a „zsidó származásúak”.

Mindezek híre érthető módon befolyásolta a többi kelet-európai zsidó helyzetét is. A vallásosabbak és a volt polgári réteg tagjai erős mellőzöttséget szenvedtek. Másokat viszont ott találunk (főként Magyarországon) a kommunista párt és a kormányhivatalok vezetői között. Ezek azonban mindenekelőtt testvéreiket tagadták meg. 1948 májusában (amikor a hivatalos politika még az angol gyarmatosítók ellen küzdő Izraelt támogatta) a zsidó fiatalok felvonulást rendezhettek Budapesten a Függetlenségi Nyilatkozat mellett, röviddel később azonban a cionizmus és Izrael Állam említése is a legsúlyosabb politikai „bűnök” közé számított. Cionista perek sorozata kezdődött Kelet-Európában, a nemzetközi zsidó szervezetek irodáit bezárták, itt maradt képviselőit bebörtönözték. A héber nyelv tanítását és a zsidó fiatalok összejöveteleit nem engedélyezték, a hitközségek vezetőit az állami és belügyi szervek jelölték ki és irányították.

Nyugat-Európára az egyenlőtlen fejlődés lett jellemző a II. világháborút követően. Egyedül Svájc és a nagyobb zsidó lakossággal rendelkező Anglia mentesült a fasizmus pusztítása alól: itt tovább fejlődött a zsidó kultúra és a szervezeti élet. Franciaországban ma ugyan több zsidó (mintegy 600 000) él, mint a háború előtt, nagy többségük azonban az észak-afrikai arab országokból kényszerült bevándorolni az utóbbi évtizedek során. Másutt (Olaszországban, Ausztriában, Hollandiában, Dániában stb.) viszonylag kevesen élnek, de szervezeteik szépen működnek. A kelet-európai holocaust túlélők egy-egy nagyobb csoportja telepedett le Svédország és Nyugat-Németország nagy városaiban, valamint a belgiumi Antwerpenben. Spanyolország (különösen Franco bukása óta) visszafogadja (honosítani hajlandó) a mintegy 500 éve elűzött szefárd (*$952 = spanyol eredetű) zsidóságot.

A zsidó kulturális-szellemi központ (a zsidó szervezetek központja is) jobbára az Egyesült Államokba tevődött át a holocaust után. A konzervatív irányzatú zsidóság legnagyobb főiskolája a New York-i Jewish Theological Seminary, a reform irányzatúaké a Cincinnatiban (majd New Yorkban is) működő Hebrew University College, az ortodoxoké a Jeshiva University. A legfőbb zsidó szervezet a Zsidó Világkongresszus (World Jewish Congress) os az USA-ban székel, míg a Cionista Világszervezet és a Zsidó Képviseleti Iroda (héberül: Haszochnut hajehudit, röviden Szochnut ;{1,|2) az 1950-es években Jeruzsálembe tette át székhelyét.

A kelet-európai kivándorlók távoli országokba is áttelepültek. Így erősödtek meg általuk a közép- és dél-amerikai, dél-afrikai, valamint ausztráliai zsidó hitközségek. Ezekbe az országokba több hullámban érkezett (szinte kizárólag Kelet-Európából) a zsidó népesség. Az első bevándorlási hullám századunk elején indult és megszakadt az első világháború idején. A második csoportot a fasizálódó Európából történt kényszerű menekülés szülte, míg a harmadik hullám az egyedül maradt, holocaust túlélők csoportjaiból tevődött. (A Dél-Afrikai Köztársaságban ma hozzávetőleg 120 000, Argentínában kb. 230 000 zsidó él.)

 

        ORSZÁGÉPÍTÉS ÉS HÁBORÚK IZRAELBEN

 

A függetlenség kivívása után a gazdasági, katonai és politikai gondok leküzdésén túl Izrael Államának sok új bevándorló befogadásával és letelepítésével is foglalkoznia kellett. 1951 végéig 687 000 új bevándorló érkezett, ezek közül sokan a holocaust túlélőiként: a függetlenségi háború első négy hónapjában már ötvenezren. Több mint 300 000 zsidó települt ekkor Izraelbe a szomszédos arab országokból, ahol a háborús helyzet és a nacionalista közhangulat miatt többé nem érezhették magukat biztonságban. Igaz, több izraeli arab lakos is elhagyta az országot, csakhogy őket ott nem telepítették le, hanem leszármazottaikkal együtt ma is menekülttáborokban tartják. Izrael zsidó lakossága a függetlenség kivívása idején volt 650 000-rel szemben egy évtizeddel később megközelítette a 2 millió főt.

A gazdasági nehézségek leküzdésében a világ (elsősorban az Egyesült Államok) zsidóságának anyagi segítsége, valamint a német jóvátétel jelentettek biztos támogatást. Ennek ellenére az 50-es években sokan laktak barakkokban, nélkülöztek, de lelkesen építették a városokat és a falvakat, az utakat és a középületeket. Az ország első évtizedének végére a mezőgazdaság (főként a közösségi falvak, a kibbucok jóvoltából) virágozni kezdett, országszerte mintegy 20 000 hektár új erdőt, az utak mentén fasorokat telepítettek. Az ipari termelés és a foglalkoztatottság megkétszereződött. Az iskoláztatás ma 5-16 éves korig kötelező, 18 éves korig ingyenes egész Izraelben (az arab lakosság számára is).

A bizonytalan és mesterséges határok azonban állandó veszélyt jelentettek: illegális behatolók zavarták meg a határ közelében levő települések életét. Hiába hozott az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatot 1951. szeptember 1-én az Izraelbe érkező és onnan induló hajók szabad közlekedéséről, Egyiptom lezárta a Tirán-szorost (a Vörös-tenger izraeli bejáratánál) és megtiltotta az oda irányuló hajók áthaladását a Szuezi-csatornán. 1956 októberében Egyiptom, Jordánia és Szíria (szovjet támogatással) katonai szövetséget kötött, nyilvánvalóan támadó céllal. Ezért Izrael (a magyar forradalommal egy időben) villámháborút hajtott végre: Mose Dajan vezetésével nyolc nap alatt elfoglalták a Gázai övezetet és a Szináj-félszigetet. A fegyverszünet és a visszavonulás kapcsán Egyiptom biztosítékot ígért Izraelnek a szabad hajózásra.

Az állam második évtizede (1958—1968) a konszolidáció jegyében telt el. Izrael exportja megkétszereződött, az ipari fejlődés leginkább a gépgyártásban, a fém- és vegyiparban (főként a Holt-tengerből előállított ásványi anyagok feldolgozása révén), illetve az elektronikában jelentkezett. Megnyitották — a haifai mellett — az asdodi kikötőt, ami jelentősen megnövelte a Földközi-tengeren át lebonyolított kereskedelmet. Tizenegy évi építő munka után megkezdte működését (1964-ben) az országos vízszállító vezeték, amely az ország északi területeiről juttatja el az életet adó vizet az esőben szegény déli vidékekre. A mezőgazdasági feldolgozóipar is jelentősen fejlődött.

Izrael 1965-ben felvette a hivatalos diplomáciai kapcsolatot a Német Szövetségi Köztársasággal, ami annak idején többekben — érthető módon — keserű ellenérzést váltott ki, viszont meggyorsította a közeledést az európai fejlett országokhoz. A titkosszolgálat emberei Dél-Amerikában elfogták Adolf Eichmannt, és 1960. május 23-án Izraelbe vitték, ahol nyilvános tárgyalás után halálra ítélték: 1962. május 30-án felakasztották. Ez volt az egyetlen eset, amikor izraeli törvény alapján halálos ítéletet hajtottak végre. Ugyanakkor a per és az ítélet példamutató jelentőségű a fasiszta bűnök elévülhetetlensége szempontjából.

Ez idő tájt épült fel Jeruzsálemben a Kneszet állandó épülete, a Hadasza Orvosi Központ, a Héber Egyetem új épülete és az Izrael Múzeum. Az izraeli héber kultúra nemzetközi elismertetést szerzett Smuél Joszéf Agnon (1888—1970) író 1966-ban szerzett irodalmi Nobel-díjával. A szorgos építkezést azonban folyamatosan akadályozta az állandó háborús készenlét, a zsidó települések elleni folyamatos határsértések és támadások. A szovjetek által támogatott és tüzelt Egyiptom 1967 májusában ismét csapatösszevonást hajtott végre a Szináj-félszigeten és távozásra szólította fel az ENSZ 1957 óta ott tartózkodó békefenntartó erőit, majd ismét elzárta a Tirán-szorost. Ugyanakkor Szíria és Jordánia is csatlakozott az egyiptomi háborús készenléthez: Izrael ismét minden fronton ellenséges, komoly túlerőben levő arab erőkkel nézett farkasszemet.

A kényszerű helyzetben Léví Eskol miniszterelnök hadügyminiszterévé Mose Dajant nevezte ki, aki azonnal hozzáfogott az ellencsapás előkészítéséhez. (A vezérkari főnök Jichák Rabin volt.) 1967. június 5-én hajnalban megkezdődött a hatnapos háború. Előbb az ellenséges légierőt semmisítették meg, majd délen az egyiptomi hadsereget morzsolták fel, ezután keleten a jordániai támadás visszaverése, végül a Golán magaslaton beásott szíriai erők ostroma következett, ahonnan 19 éven át szakadatlanul bombázták az észak-izraeli településeket. A harcok harmadik napján az izraeli hadseregnek kemény küzdelem után sikerült visszafoglalnia és gyakorlatilag egyesítenie Jeruzsálemet. Az Óváros és a Siratófal újra visszakerült. (Addig, 19 éven át a Dávid-toronyból csak távcsővel imádkozhattak a hívők.)

A hatnapos háború során nyert területek és Izrael tárgyalókészsége sem vezettek azonban békéhez. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. határozata (1967 nyarán) ugyan kimondta: „a térség minden államának joga van a szuverenitás, a területi sérthetetlenség és a politikai függetlenség elismertetésére, s arra, hogy fenyegetéstől vagy támadástól mentes biztonságos és elismert határok között éljen”, az arab országok ezt mégsem fogadták el. 1966 augusztusában a khartumi konferencián kialakított álláspontjuk szerint „nem lehet békét kötni, nem lehet tárgyalni Izraellel és nem lehet elismerni Izraelt”. Így aztán megegyezés sem születhetett, hanem Egyiptom és Szíria — további szovjet támogatással, szakértői közreműködéssel — újabb háborúra készült.

1973. október 6-án szombat (és a legszentebb zsidó ünnep, jom kippur = az engesztelés napja, teljes böjt) reggelén összehangolt, meglepetésszerű támadás indult egyiptomi és szír részről Izrael ellen. A következő három hét alatt, a jom kippuri háború során az izraeli hadsereg megváltoztatta a harc kimenetelét: a támadókat visszaverték és körülkerítették, sőt, egy csapat (Mose Saron vezetése alatt) átkelt a Szuezi csatornán, az Északon levő izraeli erők pedig 32 km-re megközelítették Damaszkuszt.

 

                  A KÖZEL-KELETI BÉKEFOLYAMAT

 

A jom kippuri háború Izrael számára egy évi nemzeti jövedelmének kiesését jelentette. 1974 második felétől azonban újabb fejlődési folyamat indult. 1975-ben Izraelt felvették társult tagként az Európai Közös Piacba, amelynek nyomán ugrásszerűen megnőtt a külföldi tőke beáramlása és az izraeli áruk forgalma Nyugaton. Természetesen az izraeli vállalkozók is megkísérelték a külföldi beruházások megindítását, társulások kialakítását. Az állam harmadik évtizedének végére a turizmus is jelentősen megemelkedett: az évi vendégszám meghaladta az egymillió főt.

Az 1973-i háborús élmény és veszteség mindkét oldalon a béketörekvéseket erősítette. Előbb csupán a csapatszétválasztásról, az Izrael által újabban megszállt területek visszaadásáról esett szó, később azonban — főként amerikai közvetítéssel — a békeszerződés, egymás elismerése lett a párbeszéd témája. A tárgyalások előkészítésében Henry Kissinger, az Egyesült Államok elnöki főtanácsadója játszott kulcsszerepet.

Közben az 1977-i választásokon a centrum- és jobboldali liberális erőket tömörítő Likud pártcsoport aratott győzelmet, ezzel megdöntve a közel három évtizedig kormányzó Munkáspárt (Mápáj, később Máárách) hatalmát. Az új  miniszterelnök, Menachém Begin folytatta a béketörekvéseket és tárgyalóasztalhoz hívta arab partnereit. Anvar Szadat, Egyiptom elnöke 1977 novemberében — megtörve az addigi arab elutasítást — Jeruzsálemben járt, és felszólalt a Kneszetben is. Így Egyiptom lett az első olyan arab ország, amely elfogadta Izrael 1948 óta kinyújtott békejobbját.

Ezt a politikai áttörést a tárgyalások egész sora követte. A folyamatos tárgyalások végén az izraeli és az egyiptomi vezetők 1978 szeptemberében Camp Davidben, az Amerikai Egyesült Államok elnökének rezidenciájában tartottak csúcstalálkozót. Ezen nem csupán a békekötés lehetősége szerepelt, hanem olyan átfogó megállapodás előkészítése is, amely alapjául szolgálhat az Izrael és valamennyi arab szomszédja közti megbékélésnek is. A tervezett egyezmény részletes tárgyalási javaslatot tartalmazott Júdea, Somron (Szamária) és a Gázai övezet (az 1967 óta izraeli ellenőrzés alatt álló területek) politikai státusára vonatkozólag is.

Végül Izrael és Egyiptom vezetői (Begin miniszterelnök és Szadat elnök) Washingtonban (a Fehér Ház kertjében) — Jimmy Carter amerikai elnök jelenlétében — 1979. március 26-án aláírták a békeszerződést. (A két aláíró fél még abban az esztendőben Nobel-békedíjban részesült.) Szadat egyiptomi elnököt röviddel később meggyilkolták, utóda, Hoszni Mubarak azonban kijelentette, hogy folytatni kívánja elődjének politikáját.

Izrael nem engedhette meg, hogy a megszerzett területekről való lemondás árán ismét veszélyhelyzetbe kerüljön. A megelőzés érdekében stratégiai együttműködésről szóló megállapodás született Izrael és az Egyesült Államok között (1981), ami tartalmazza a kölcsönös katonai tájékoztatást is. Még ugyanebben az esztendőben valóban kialakult egy komoly veszély: Izrael kénytelen volt — bravúros légi akcióval — lebombázni az iraki atomreaktort, s így elhárítania egy nukleáris pusztítás lehetőségét.

A békeszerződés értelmében Izrael teljes kivonulást ígért a Szináj-félszigetről, s ennek az ígéretének 1982 áprilisáig eleget is tett. Így a korábbi tűzszüneti vonalakat és fegyverszüneti egyezményeket immár kölcsönösen elismert nemzetközi határok váltották fel. A határokat kölcsönösen a turisták is igénybe vehették.

Izrael politikai kapcsolatai folyamatosan javultak, elsősorban olyan afrikai és ázsiai országokkal, amelyekkel korábban nem volt vagy az arab-izraeli háborúk során megszakadt a diplomáciai, illetve a gazdasági együttműködése. Több fejlődő országnak Izrael kezdett nyújtani műszaki-tudományos segítséget.

 Jóllehet, az Izraellel szomszédos arab országok közül a háborúk során egyedül Libanon tudott semleges maradni, ez a helyzet a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) katonai szárnyának 1970 szeptemberében Jordániából történt kiűzetésük után megváltozott. Ők ugyanis Dél-Libanonban fészkelték be magukat, ahonnan azután rakétáikkal folyamatosan lőtték az észak-izraeli településeket. A gyenge libanoni kormány nem tett semmit, sőt a szíriai katonai befolyás egyre erősebb lett ott. Ezért Izrael 1982 júniusában néhány hetes offenzívát hajtott végre Dél-Libanonban, majd a határ túlsó oldalán (1985 elejéig) katonai erőket állomásoztatott a támadások megelőzése végett. A határ egy része ma is biztonsági zónaként működik.

1984-ben egységkormány jött létre Izraelben, ennek oka azonban nem a politikai vagy a katonai helyzet, hanem a rendkívül súlyossá vált infláció volt. (Az infláció mértéke 1984/85 fordulóján elérte az évi 400 %-ot.) Az (ősi nevet viselő) izraeli pénzt (a sekelt) 100:1 arányban kellett megújítani, megállapodtak a nagy izraeli szakszervezettel (a Hisztadruttal) és megszorító gazdasági intézkedéseket vezettek be. Az infláció megfékezése elősegítette a gazdasági kapcsolatok erősödését a fejlett nyugati országokkal. Még 1985-ben Szabad Kereskedelmi területi Egyezményt írt alá Izrael az Egyesült Államokkal, s ez jelentős mértékben növelte a zsidó állam nemzetközi kereskedelmi helyzetét a világ gazdaságában. Számos ország ezután azért is igyekezett javítani kapcsolatait Izraellel, mert általa közelebb kerülhetett az amerikai piachoz.

A folyamatos izraeli bevándorlás 1984-ben egy addig kevéssé ismert zsidó törzs, az Etiópiában élő (fekete bőrű) falassák megjelenésével bővült. Sokan — az Etiópiában uralkodó éhínség és a politikai bizonytalanság elől — gyalog indultak neki a végtelenül hosszú útnak, keresztül vándoroltak (gyakran ellenséges környezetben) Szudán és Egyiptom országútjain, sivatagokon át, hogy a Szentföldre vándoroljanak. Az ottmaradtakat (mintegy 17 ezer embert) 1992-ben egyetlen éjszaka izraeli repülőgépek hozták el félig illegálisan testvéreik után. Letelepítésük és beilleszkedésük azóta teljessé vált. Az 1980-as éveket (a Szovjetunió végnapjaiban) az ott élő több mint kétmilliós zsidó közösség elégedetlensége és kivándorlási vágya, tüntetései jellemezték. A szovjet zsidóság tömeges kivándorlása 1989-ben kezdődött. (Egy ideig Magyarországon keresztül bonyolították le.) Az orosz (és más volt szovjet területekről érkező) bevándorlók jelentős változást idéztek elő az izraeli közvéleményben: az újonnan érkezettek már nem a hősi helytállás lelkesedésével, hanem nagyon is reális, mondhatni materiális elvárásokkal kezdték el izraeli életüket. Persze, a kezdeti nehézségeket hosszú távon minden bizonnyal rendkívül pozitív fejlődés követi majd. Az izraeli társadalomnak azonban lassan be kellett látnia, hogy a hőskorszak elmúlt, az ország felnőtt, a kibbucok és a vonzóan szép, áldozatos cionista eszme helyébe jórészt a megfontolt vállalkozások léptek.

 

                                   HOGYAN TOVÁBB?

 

Az 1967 óta Izrael által ellenőrzött területek egy részén (különösen a Gázai övezetben, de Júdeában és Szamáriában is) az arab lakosság — a PFSZ támogatásával — 1987-től belső ellenállásba (arab szóval intifáda), gyakran erőszakos akciókba is kezdett. Ugyanakkor Izrael a béketerv kidolgozásán munkálkodott: 1989-ben olyan javaslatot terjesztett elő, amelynek célja nemcsak a békefolyamat megvalósítása, hanem egy átfogó közel-keleti rendezés keretében a területeken élő arab lakosság végleges státusának kialakítása és az arab államokkal fennálló háborús állapot felszámolása volt. Az amerikai külügyminiszterrel történt közvetítői tárgyalásokon komoly lehetőségként merült fel, hogy a nemzetközi fórumokon a területek lakosai által szabadon megválasztott autonómia képviselői vegyenek részt.

Több hónapon át tartó diplomáciai tárgyalások kezdődtek, amelyek után Madridban 1991. október 30-án békekonferencia jött létre az Egyesült Államok és (akkor még) a Szovjetunió védnökségével. Az üléseken részt vett a libanoni, a szíriai és egy jordániai-palesztin közös küldöttség. Mindez elkerülhetetlenné tette a PFSZ-szel történő közvetlen kapcsolatfelvételt. 1993 szeptemberében levélváltás útján a felek kölcsönösen elismerték egymást. A Palesztinai Felszabadítási Szervezet lemondott az erőszak alkalmazásáról és elkötelezte magát a békés tárgyalások mellett. Ezt követően kezdődött közvetlen tárgyalás Jichák Rabin izraeli miniszterelnök és Jasszer Arafat, a PFSZ elnöke között, a „területet a békéért” izraeli elvek alapján. Létrejött a palesztin autonómia és önkormányzat (1994-ben), s az izraeli katonaság megkezdte kivonulását a területekről. Arafat előbb Jerikóba, majd Gázába települt. (1995-ben megtartották az első palesztin önkormányzati választásokat.) Még 1994-ben Marokkó és Tunézia teljes diplomáciai kapcsolatot létesített Izraellel, és aláírták az izraeli-jordániai békeszerződést. Az év végén Rabin, helyettese, Simon Peresz és Arafat Nobel-békedíjat kapott.

Izraeli és főként arab részről azonban sok ellenzője maradt a békefolyamatnak, a terrortámadások nem szűntek meg, sőt alkalmasint megszaporodtak, s a palesztin önkormányzat nem tudott ezeknek véget vetni. Izraeli autóbuszokat gyújtottak fel, a területeken élő zsidó telepesek állandó fenyegetettségben éltek. 1995. november 4-én este egy Tel-Avivi béketüntetés után az ott felszólalt Jichák Rabin miniszterelnököt egy szélsőséges izraeli diák lelőtte. A gyilkosság döbbenetet váltott ki egész Izraelben és a világ zsidóságában. Hatására világszerte számottevő politikusok és a zsidó szervezetek vezetői a béke mellett nyilatkoztak, Bill Clinton amerikai elnöknek a temetésen elmondott búcsúszavait idézve: 9"( .&-: — salom chavér...

Az 1996-i esztendő eleje a közeledő választások jegyében teltek el Izraelben. Soha nem látott éles küzdelem alakult ki Peresz, Rabin utódja és a Likud jelöltje, Binjamin Netanjáhu között. A választási eredmények végül fej-fej mellett alakultak: soha ilyen szoros verseny nem volt a választásokon, ahol végül is Netanjáhu szerezte meg a lehetőséget a kormányalakításra. (Itt említjük meg, hogy korábban a Kneszet többsége adott bizalmat a kormánynak, most először azonban közvetlenül a nép — köztük a többségükben Pereszt támogató arab lakosság — választhatta meg a miniszterelnököt.)

  Hadd soroljuk fel végül Izrael miniszterelnökeit, akik az ország első fél évszázadában vezették az országot:

Dávid Ben-Gurion                           1948—1954

Mose Sarét                                       1954—1955

Dávid Ben-Gurion                           1955—1963

Lévi Eskol                                        1963—1969

Golda Méír                                       1969—1974

Jichák Rabin                                     1974—1977

Menachém Begin                              1977—1983

Jichák Samir                                     1983—1984

Simon Peresz                                    1984—1986

Jichák Samir                                      1986—1992

Jichák Rabin                                      1992—1995

Simon Peresz                                     1995—1996

Binjamin Netanjáhu                          1996—

 

            Az új izraeli kormányfő biztosította arab szomszédait és a politikai hatalmakat Izrael eltökélt szándékáról a békefolyamatot illetően, valamint a békés és kölcsönösen előnyös kapcsolatok megerősítése érdekében. Ha lehet mondani, a változás csupán abban mérhető, hogy a „területet a békéért” politikájának a helyébe a „békét a békéért” szándéka lépett. Izrael gazdasági és politikai kapcsolatai fokozatosan tovább javulnak: 1996-ban az arab Omanban és Qatarban is felállítottak képviseletet, Oman pedig irodát nyitott Tel Aviv-ban.

Izrael lakossága 1995-re meghaladta az 5 millió lelket, ebből a zsidó közösség száma több mint négymillió, a nem zsidóké (köztük legnagyobb számmal arabok vannak) kb. egymillió. A legnépesebb izraeli városok (1993-as adatok): az egységes Jeruzsálem —Izrael Állam fővárosa — (567 000 lakos), Tel-Aviv (357 000),     Haifa   (247 000),     Holon    (163 000),     Rison Lecijon   (154 000),     Petach Tikva   (151 000),    Bat Jam  (143 000).   Netanja  (143 000)  és  Beér Seva (141 000). Még egy fontos adat: Izrael 1994-ben nemzeti össztermelésének (GDP) 8,6 százalékát költötte oktatási célokra, s ezzel első helyen áll a világon.

 

                                   A VILÁG ZSIDÓSÁGA MA

 

Az 1980-as évek közepétől jelentős változások következtek be, elsősorban a kelet-európai zsidóság életében. A szovjet befolyás alatt élő országok politikai vezetői már régen megbánták, hogy 1967-ben, a hatnapos háború idején diplomáciai szakítást hajtottak végre Izraellel szemben. Noha Magyarországon és másutt még az 1980-as évek közepén is megpróbálkoztak cionistaellenes belügyi akciókkal, ugyanakkor igyekeztek felvenni a kapcsolatot a nemzetközi zsidó szervezetekkel és a nyugati zsidó (vagy éppenséggel izraeli) üzletemberekkel. 1986-ban a Zsidó Világkongresszus, 1987-ben pedig (az Alef-könyvek megjelenése alkalmából) a Memorial Foundation for Jewish Culture (Zsidó Kultúráért Emlékalapítvány) Budapesten tartotta hivatalos ülését. Civil zsidó szervezetek kezdtek létrejönni (Magyarországon elsőként 1988. november 20-án a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület), amire korábban (a kommunizmus idején) nem volt példa.

A kelet-európai változások (1989—1990) és a Szovjetunió megszűnése (1992. január 1.) következtében az ott élő zsidóság szervesen bekapcsolódott a világ zsidóságának vérkeringésébe. A nyugat-európai, amerikai és főként az izraeli zsidó (köztük ifjúsági) szervezetek irodákat tartanak fenn, folyamatos együttműködés alakult ki a helyi és a külföldi vallásos és nem vallásos zsidó csoportok között. Zsidó iskolákat alapítottak, amelyekre a túljelentkezés a jellemző. Olyan helyeken, ahol korábban (a korábbi hivatalos zsidó vezetés szerint) már nem éltek zsidók (így pl. Szlovákiában vagy egyes magyar vidékeken), új hitközségek szerveződtek.

A világ zsidóságának lélekszáma — becsült adatok szerint — ma hozzávetőleg 15—15 és félmillió. Ebből az Egyesült Államokban él mintegy 5 millió 750 ezer, egyedül New Yorkban 2 millió, csupán Kalifornia államban is mintegy 800 ezer. Izraelben több mint 4 millió zsidó él, a volt Szovjetunió területén is közel másfélmillió. Európán belül Franciaország az első 650 000, majd Anglia következik 400 000 zsidó lakossal, Magyarországon 80—100 ezerre becsülik a zsidóság létszámát. A holocaust után is 140 000-es lélekszámú román zsidóság az 1960-as évek közepétől, amikor az ottani vezetés mondhatni „eladta” zsidóit Izraelnek, a zsidó lakosság száma 25—30 ezer főre apadt. 

Szétszórtan élünk még mindig, ám ma már a világszerte száműzetésben (galutban) élő zsidók is állandó kapcsolatot építhetnek egymással és izraeli testvéreikkel. A számítógép (elsősorban a CD-rom) és az Internet segítségével pedig a témába vágó információk tömege pillanatok alatt lehet közkinccsé. A teljes zsidó kultúra és tudásanyag válhat így hozzáférhetővé, csak éppen kellő érdeklődésre és tudásszomjra van szükség. A fiatalok azonban arról sem feledkezhetnek meg, hogy a zsidóságot nem az információk, hanem a könyv népének nevezik...

 

AZ UTÓBBI TÍZ ÉV TÖRTÉNETE

           

            Az elmúlt évek zsidóságát két tragikus esemény rázta meg: az 1995-i Rabin-gyilkosság után (amelyről már szóltunk) a 2001. szeptember 11-i New York-i terrorista merénylet. Az első arra figyelmeztet, milyen veszélyeket tartogat a szélsőséges gondolkodás még a zsidóságon belül is, a második pedig — sajnálatos módon — jól érzékelteti, hogy mindaz a veszély, ami Izraelt és a világ zsidóságát fenyegeti, nem hagyja érintetlenül a kívülállókat sem. Nem lehet és nem szabad a zsidó lét elleni támadást senkinek sem érzéketlenül elbagatellizálnia, mert a terror ma már az egész emberiség ellen irányul.

            2000 őszén, Éhud Barak miniszterelnöksége alatt (1999–2001) megújult az intifáda, főként öngyilkos merénylők okoztak súlyos tragédiákat ártatlan emberek körében. 2001 óta Ariél Saron miniszterelnök sem tudta lecsillapítani a szélsőséges arabok támadásait. A merényletsorozatok visszaszorították az izraeli turizmust is, ami igen nagy kárt okoz az országnak.

A világ zsidósága körében ugyancsak két új jelenségről beszélhetünk. Ezek közül az egyik az Izrael-ellenességgel leplezett újfajta antiszemitizmus, amelyet Izrael Állam politikai ellenfelei — komoly anyagi háttér segítségével — mesterségesen szítanak. Hatása a most kibővült Európai Unióban is érezhető.

Ugyancsak fontos, új jelenség a volt szocialista országokban élők zsidó öntudatának erősödése, ami Magyarországra is jellemző. A kelet-európai és ezen belül a magyar zsidóság jelentőségének növekedését jelzi, hogy az európai zsidó szervezet (ECJC) 2004. májusában Budapesten tartotta harmadik, eddigi legnagyobb horderejű kongresszusát.

A több évezredes múlt, amelyről ez a könyv is szól, most, a 21. évszázad elején nem csupán tanít, de kötelez is bennünket. A népnek, amely a történelem élő tanújaként vesz részt a világ eseményeiben, tudnia kell: Istennek célja van velünk, s erről nem szabad — külső vagy netán belső támadás esetén sem — egykönnyen lemondanunk.

S végül hadd álljon itt a könyv elején idézett bibliai szakasz teljes szövege:

„Szeretet és igazság találkozzanak,

ölelkezzék az igazságosság és a béke,

mert az igazság a földből sarjad,

s az igazságosság az égből tekint alá.

Az Örökkévaló bizony megadja a jót,

országunk is a termését,

mert az igazság Előtte jár,

útra emeli lépteit.”

                             85. zsoltár

 

Raj Tamás

 

[torokildiko46]

Zsidó vallási szimbólumok
1. A menóra
A legősibb zsidó szimbólum kétségtelenül a hétágú gyertyatartó, a menóra. (Ez a szó héberül egyszerűen lámpást jelent.) Párhuzamosan fölfelé ívelő fához hasonlít, amelynek ágai kétoldalt ölelik át a törzsből egyenesen felfelé ívelő főágat. Már az időszámításunk előtti 15. században, Mózes korában is fontos szerepet töltött be: a pusztai Szentély középpontjában állt, s egyetlen percre sem aludhatott ki a lángja. (Az örök lámpás olaját a papok naponta pótolták.) A kor legkitűnőbb ötvöse, Becalél mester készítette színaranyból, drágakövekkel ékesítve a kb. 1 méter magas menórát. (Nevét ma képzőművészeti akadémia és múzeum őrzi Jeruzsálemben.)

A menóra kelyheit a művész úgy alakította ki, hogy három-három oldalsó láng fénye befelé világítson. Nem véletlenül: a menóra fényeinek egyesülniük kell, ahogyan a fa lombjainak is csak egyetlen közös céljuk lehet: hogy felfelé terebélyesedjenek, s hogy gyümölcsöt érleljenek…

Egyesek szerint a hétágú lámpás a hét 7 napját jelenti, s a páros és páratlan napok középpontjában a szombat áll. Mások úgy vélik, hogy az oldalsó lángok a világ “hat irányát” jelzik. (Az ókori ember így fogalmazta meg magában a három dimenziót: előttem, mögöttem, jobbra, balra, fent és lent.) A régi vallásos zsidók úgy vélték, hogy mindezek fölött a “negyedik dimenzió”, az idő felett álló, időtlen Isten uralkodik.

Az időszámításunk szerinti 7. századból fennmaradt jerikói zsinagóga mozaikpadlóján is egy gyönyörű menóra-rajzolat látható. Alatta egy jól ismert zsoltárvers szerepel: “salom al Jiszraél” (= békét Izraelnek). Nem véletlen, hogy a modern Izrael Állama is a menórát választotta nemzeti címeréül.

A jeruzsálemi Templom pusztulása (i.sz. 70) óta a menóra csupán szimbolikus jelentőségű, vallási szerepe nincs. Ennek ellenére előszeretettel helyezik el a zsidó otthonokban és a közösségi házakban, sőt a zsinagógák homlokzatán is, hiszen a menóra jelzi leginkább a zsidósághoz való tartozást. Az ókori Pannóniából menórával díszített olajlámpák, gyűrűk kerültek elő, sőt az egyik aquincumi családi sírkövön három menóra szerepel: nyilván így akarták kifejezésre juttatni ragaszkodásukat hitükhöz és a zsidó közösséghez. (Érdekes, hogy erre a budapesti Zsidó Múzeumban látható sírkőre egy család, apa, anya és gyermek arcképes domborművét faragták, ami ékesen bizonyítja: a zsidó vallás nem mindig idegenkedett az emberábrázolástól.)

A hajdan volt menóráról (amely a legenda szerint Izrael földjébe ásva várja feltámadását) ma két közismert hiteles ábrázolás látható. Az egyiket a római Titus-didalív reliefjén, a másikat (Löw Immánuel rekonstrukciós terve alapján) a szegedi zsinagógában találjuk. Manapság a menórát a vallási gyakorlatban nem használják, de lakásdíszként, zsidó intézményeken, zsinagógákon és mindenféle dísztárgyon előszeretettel szokás elhelyezni. Ám mindenképp és mindmáig ez a zsidó identitás legfőbb szimbóluma.

 

2. A Dávid-csillag
 

Ugyancsak közismert, ősi zsidó szimbólum: két egymásba fordított, egyenlőszárú háromszög. Első régészeti felbukkanása Szidonból (a mai Libanon területéről), az időszámításunk előtti 7. századból való. Egy szidoni zsidó, Ben Aszajáhu sírkövén tűnik fel ez a jelkép, amely azután az észak-izraeli Kfar Náhum (Capernaum) zsinagógájának frízén is előfordul (200 körül).

Európában az első említés a hatágú csillagról, mint a zsidóság szimbólumáról, érdekes módon a magyar történelemhez fűződik. Egy korabeli forrás szerint Mátyás király és Beatrix 1476-ban lezajlott esküvői menetében a zsidók is ünnepélyesen felvonultak. Buda várának bejáratánál “a zsidók élén agg elöljárójuk ment, lóháton, kivont karddal, azon kosár függött, amelyben tíz font ezüst volt. Mellette fia, szintén lóháton, karddal és ezüst kosárral. Utánuk jött huszonnégy lovag, mindnyájan bíbor díszruhában, kalapjukon három szál strucctollal”. Az ünneplő zsidó csoport — így jegyzi fel a krónikás — “boszorkánylábbal”, valójában Dávid-csillaggal díszített zászlóval jelent meg az esküvői menetben.

Az 1964-ben, a budai Várban, a Táncsics Mihály utca 26-ban feltárt szefárd (a korabeli feljegyzések szerint “szír”) zsinagóga bejárata fölötti boltíven szintén találunk hatágú csillagot. (Ez a zsinagóga az XVI. század végén keletkezett, és a középkori budai nagyzsinagógával együtt, 1686-ban rombolták le.) Itt vörös festékkel formált Dávid-csillagot láthatunk, körülötte Áron főpapi áldásának kabbalista módon írt héber szövegével.

Jelképünk héber neve (Magén Dávid) Dávid pajzsára utal: a zsidó hagyomány szerint ugyanis az időszámításunk előtt 1000 körül élt Dávid király katonái ilyen alakú pajzsot viseltek, vagy ezt a jelet vésték pajzsaikra, hogy pikkelyes páncélzatuk ellenére felismerjék egymást. A vakóságban azonban a jelkép még ennél is ősibb eredetű. Egyes ókori keleti népeknél ugyanis a két egyenlőszárú háromszög az ég és a föld, vagy a férfi és a nő békés, harmonikus egymásra találását szimbolizálja. A zsidóság ezt az ősi jelképet vallásos tartalommal, három-három fontos eszme hirdetésével is egybekötötte.

A Talmudban olvassuk “az igazságos Simon” tanítását. “Három alapelven nyugszik az erkölcsi világrend: a Tórán, az istenszolgálaton és a szeretet gyakorlásán”. Ezek az ember kötelességei, ezt jelenti a csillag felfelé nyúló háromszöge. Egy másik, minden bizonnyal ugyancsak az igazságos Simonnak tulajdonítható mondás szerint viszont “három dolgon áll a világ, a természettörvényen, az igazságon és a békén”. Ezek mind Istentől függő eszmék, ezeket szimbolizálja a lefelé forduló háromszög. S valóban, ha a törvény és a Tóra, a szolgálat és az igazság, a béke és a szeretet gyakorlása találkozik, akkor mindig harmónia valósul meg a világban…

A kabbala szerint a Dávid-csillag hat ága és a hozzájuk tartozó hat kis háromszög megfelel a világ hat irányának, amelyről már korábban szóltunk. A csillag közepén levő hatszög pedig — akárcsak a menóra középső szára — a világ középpontját jelentő Istent szimbolizálja. Ezért szokás a Dávid-pajzs hatbetűs héber nevét a hat kis háromszögben elhelyezni.

Nehéz lenne felsorolni, milyen sokféle kegytárgyon szerepel-szerepelhet a Dávid-csillag (tudományos névvel a hexagramma). Vannak például olyan széder-tálak, amelyeken csupán a magén Dávid jelzi használati szerepét. (Olykor a csillag hat kis háromszögébe kell helyezni az ünnep jelképes ételeit.) Érdekes azonban, hogy Magyarországon teljesen profán témákban is találkozhatunk a Dávid-csillaggal, így sörös- és szódásüvegeken, vagy téglákon is. A serfőző, vagy a téglagyártó nyilván így akarta kifejezésre juttatni zsidó származását. Ezeknek a sajátos tárgyaknak is vannak szakavatott gyűjtői.

Aranyból-ezüstből készült Dávid-csillagot és a korábban tárgyalt menórát sokan nyakláncként, karkötőként viselnek, s ezek a jelek régi pecsétnyomókon, amuletteken, medálokon is előfordulnak. Persze, vigyáznunk kell, hiszen a hatágú csillag, mint említettük, olykor más kultúrákban is felbukkan, sőt, egyszerű díszítő elem is lehet.

 

3. A kettős kőtábla
 

Szintén ősi zsidó jelkép, csakhogy a menórával és a Dávid-csillaggal ellentétben nem elsősorban a zsidó identitást, inkább a zsidó vallást, a vallásos gondolkodást szimbolizálja. Eredete a messzi bibliai múltba nyúlik vissza: a Szentírás szerint Mózes két kőtáblára írva hozta le a Szináj hegyéről a Tízparancsolatot. Így a kettős kőtábla mindmáig (és nem is kizárólag zsidó körben) az általános emberi erkölcsöt és a mózesi tanítást, a Tórát hirdeti. Ezért szokták azt leginkább zsinagógák, zsidó iskolák és vallási intézmények homlokzatára helyezni.

Ugyancsak a fenti szellemi értékek miatt alkalmazzák a kőtábla-díszítést a zsinagóga belső elemein és kárpitjain, a Tóra-szekrény függönyén, a Tóra köntösén és minden olyan kelléken (művészeti és népművészeti alkotáson egyaránt), amely a vallási gyakorlatot szolgálja. A kettős kőtábla motívuma sajátos, egymáshoz illeszkedő vonalvezetéssel és belsejében többnyire az egyes parancsolatokra utaló szöveggel, vagy számokkal szerepel a zsidó művészetben. Ez azt jelenti, hogy mindkét táblán héber betűszámokat láthatunk (a héber ábécé első tíz betűjét), vagy a parancsolatok kezdőszavait. (Mivel a 2-3. és a 6-10. igék egyaránt tiltó törvények, ezek esetében, nehogy összetévesszék őket, nem csupán a kezdő szó szerepel, hanem a tiltó szócska mellett még egy héber szó jelzi a parancsolatot.)

Vigyáznunk kell: a tárgyakon szereplő kettős kőtábla nem feltétlenül dönthet a tárgy zsidó jellegét illetően, hiszen ez a szimbólum, a héber Szentírás, általános elismertsége okán, és a fent említett vallási tartalom miatt a keresztények számára éppoly szent, így jelképünk a keresztény európai kultúrában is gyakorta előfordul. Csakhogy amíg a keresztény gyakorlat baloldalt kezdi a számozást, addig zsidó tárgyak esetén mindig a jobb oldali tábla az első. Előfordul az is, hogy római számokkal jelzik az egyes parancsolatokat, a sorszámok mégis mindig jobb oldalról, felülről lefelé haladnak tovább.

A zsidó hagyomány szerint az első táblán öt olyan törvény áll, amely az egész néphez szól, s ezek a parancsolatok vallási-erkölcsi jelentőséggel bírnak. Velük szemben a második táblán levő öt ige az egyénhez, minden egyes emberhez szól, s ezek inkább társadalmi-erkölcsi mondanivalót hordoznak. Nem véletlen — hangoztatja a zsidó hagyomány —, hogy az első parancsolat így kezdődik: anókhi (= Én vagyok), ami Isten megnyilatkozását jelzi, míg az utolsó ige e szóval fejeződik be: leréakhá (= a felebarátodé). Vagyis a Tízparancsolat lényege nem más, mint az Egyistenhittől eljutni a felebaráti szeretetig…

Tudnunk kell azt is, hogy a zsidó és a protestáns ábrázolásokon egyaránt öt-öt parancsolat szerepel a két kőtáblán, míg a katolikus szellemű rajzokon, az első táblán három, a másodikon hét igét találunk. Ennek kettős oka van: egyrészt a pogány eredetű képi ábrázolást tiltó második parancsolatot, mintegy elrejtve, beolvasztották az elsőbe, s hogy az igék száma ne változzék, a magántulajdont védelmező tizedik parancsolatot kétfelé osztották. Másrészt a szülőtisztelet törvényét, amely zsidó felfogás szerint az egész néphez is szól, áthelyezték a kizárólag az egyénhez szóló második táblára.

A kettős kőtábla a fent említett művészeti ábrázolások mellett hitközségi iratokon, pecsétnyomókon, levélpapíron is gyakorta felbukkan, akárcsak érméken, gabella-pénzeken és magánemberek által viselt, használt gyűrűn, medálon, ex-librisen. Sűrű előfordulása ékesen bizonyítja a zsidó közösség ragaszkodását bibliai hagyományaihoz, az ősi erkölcsi törvényekhez.

 

3. A mezuza
 

Az egyik legismertebb vallási jelkép a hívő zsidók ajtófélfáin található kis doboz, a mezuza. Ez a héber szó egyszerűen ajtófélfát jelent, mert a mózesi törvény már ősi időben elrendelte: “s írjátok azokat házad és kapuid ajtófélfáira”. Éppen ezért a dobozban található kis pergamen (héberül kláf) lapon a legfőbb zsidó imádság, a “Halljad Izrael” első két szakaszát találjuk, kézzel írt kalligrafikus héber betűkkel.

            A héber mezuza szó mozgót, forgót jelent, noha az ajtófélfa manapság teljesen mozdulatlan. Csakhogy az ókorban ez fordítva volt: a merev ajtó egy rúdra volt erősítve, ez volt az ajtófélfa, amely a földbe és a mennyezetbe mélyesztve körben járt, magával hajtva az ajtószárnyat. A dobozt (héberül bájit) mindig a bejárat jobb oldalára, karnyújtásnyi, vagy másképp szemmagasságban szokás elhelyezni. Általában alul és felül egy-egy szöggel erősítik a falba, de lehet ragasztani is. Ilyenkor a családfő áldást mond, a vallásos zsidók ezt nevezik házszentelésnek.

            Manapság többnyire csak a bejárat fölött látunk mezuzát, holott a hagyomány előírja, hogy minden olyan helyiség ajtajára kell tenni, ahol étkezni vagy aludni szoktak. (Ezért a zsinagógák ajtaján általában ne keressünk mezuzát!) A mezuza jelentősége, hogy ¾ a ház védelmén túl ¾ az egyiptomi csodás szabadulásra és a tizedik csapástól való megmenekülés bibliai történetére emlékeztet: amikor bárányvérrel jelölték meg az ajtófélfát, hogy a halál angyala elkerülje házaikat.

            A mezuza dobozára, tokjára (a bájitra) vonatkozóan csak annyi előírás maradt fenn, hogy felső harmadában ablakot kell hagyni a Saddáj (= Mindenható) felirat láthatóvá tételére, vagy hogy ugyanott ezt a szót (de legalábbis a héber Sin-betűt) fel kell tüntetni rajta. Így aztán nem meglepő, hogy a művészet leginkább a mezuza külső részére “szakosodott”. A doboz készülhetett akár ezüstből, aranyból: a legszebb példányok Lengyelországból, Oroszországból és Itáliából ismeretesek. Nálunk szép faragott fa- és kimunkált fém mezuzákat készítettek, de létezik csont-, kő-, márvány- (alabástrom), porcelán-, kerámia és bakelit, sőt, gyöngyházból, kagyló- és teknőchéjból való mezuza is. A 20. század elején Izraelben gyönyörű olajfa mezuzákat készítettek a jeruzsálemi Becalél Intézetben. Újabban üvegből, gyurmából és más törékeny anyagokból is láthatunk (a giccstől a legművészibb alkotásig) mezuza-házakat.

            A kis pergamen (kláf) tekercs belső oldalán ¾ mint említettük ¾ az imát, külsején a Saddáj feliratot találjuk, valamint egy avgad rendszerű titkosírást: kuzu bemukhszáz kuzu. Ennek jelentése: Adonáj Elokénu Adonáj, vagyis “az Örökkévaló, a mi Istenünk örökkévaló”. A titkosításra azért volt szükség, mert nem egyértelmű a hagyományból, hogy rá kell-e írni Isten nevét a pergamenlap túloldalára. Az viszont szigorú előírás, hogy a Saddáj szó pontosan a “Halljad Izrael” második szakasza első szavának (Vehajá) túlsó felére essék. E szó betűi ugyanis a négybetűs istennév (JHVH = Örökkévaló) betűinek felelnek meg.

            A gyakorta művészi értékű bájit mellett olykor a kláf is igen értékes régiségnek számít. A régi, hibátlan pergamenlapok jóval nagyobb méretűek voltak, mint mai társaik, így könnyen felismerhetők. Használni azonban csal teljesen sértetlen példányt szabad.

 

4. A kipá (sapka és kendő viselet)
 

A talán legjellegzetesebb zsidó viselet, a vallásosabb zsidó férfiak által viselt sapka, a kpá vagy lkkapedli. (Ez az utóbbi jiddis szó voltaképpen a német Kappe = sapka becézett változata.) A modernebb zsidók (és persze az antiszemiták) sábeszdeklinek (szombati fejfedőnek) gúnyolták, holott a hagyomány szerint állandóan viselni kell. (Ha lehet, éppen ezért zsidó körökben kerüljük ezt a kifejezést!) Régente még külön, fekete színű (olykor sötétebb árnyalatú, de szép, színes) hálósapkát is hordtak, hogy éjjel se legyen fedetlen a fejük.

Noha jellegzetesen zsidó ruhadarabnak véljük, a Tóra (Mózes öt könyve) semmiféle előírást nem tartalmaz rá vonatkozóan. Így a sapka viselése nem vallási előírás, csupán népszokás.   

Héberül a kapedlit kipának mondjuk, amely szó kupolát, égboltozatot is jelent. Amikor a sapkát fejünkre borítjuk, úgy érezzük, a Mindenható ege borul fölénk, védelmet és lelki biztonságot nyújtva nekünk. A Véges és a Végtelen találkozik e mozdulatban. Egyesek a Bibliában vélik felfedezni a népviselet forrását: A főpapi ruházat leírásakor Mózes süveg viselését rendeli el a főpap számára. Márpedig — és különösen a jeruzsálemi Szentély pusztulása óta — a saját otthonában, a saját asztalánál minden egyes zsidó maga legyen a család főpapja, asztala pedig a Szentély oltára. Ezért aztán — hangoztatják — sapka is legyen a fején...

Valójában azonban a sapka viselése ősi zsidó (és általában közel-keleti) népszokás. A régiek úgy vélték, ha fedetlen fővel jelennek meg valahol, az valamiféle meztelenségnek számít, amit illetlenségnek tartottak. Persze őseink ennél szigorúbban ragaszkodtak a kipához, aminek sajátos történelmi oka van. A régi rómaiak ugyanis megtiltották rabszolgáiknak a főfödő használatát. A szolga az úr előtt csak fedetlen fővel jelenhetett meg, s a földig kellett hajolnia. (Érdekes, hogy a római eredetű keresztény egyházakban is hasonló módon kell templomba lépni, vagy ahogy mondják, "az Úr elé járulni".) Ezzel szemben őseink úgy vélték: legalább templomaikban és otthonaikban maradjanak szabad emberek, hadd viseljenek sapkát, a fejünk felett. Így lett a kipá, ez az egyszerű ruhadarab, a szabadság szimbóluma.

Amíg a férfiak sapkát, kalapot, addig a vallásos zsidó nők kendőt viselnek. (Ez azonban csak férjezett nők számára kötelező, a hajadon lányok hajadonfőtt maradnak! Nekik ugyanis még “nem kötötték be a fejüket”.)

A sapka és a kendő színe is árulkodó lehet: a vallásosabbak feketét, a “modernebbek” színes, virágos kendőt, színekben pompázó, horgolt kis sapkát viselnek, nagyünnepen és széder este (erről még szólunk) arany- vagy ezüstszállal díszített sapka és kendő dukál. Érdekes, hogy a legszebb, arannyal hímzett ünnepi fejkendők (jiddisül sábesztichl szombati kendő) éppen a modernebb felfogású német zsidók közt keletkeztek a 19. Század során. (A gazdagon díszített mennyasszonyi “csillagkendőről” majd később szólunk.)

 

5. A tálit és tartozékai
 
            Szintén jól ismert vallási jelkép az imaköpeny, a tálit, amelyet a vallásukat szigorúan gyakorló zsidó férfiak minden nap magukra öltenek, miközben a reggeli imát, a sáhritot elmondják. Így az imaköpeny ma a közösségi vagy az otthoni istentisztelethez vagy az istentisztelet előtt és után szokásos közös Talmud-tanuláshoz kötődik, s így szerepel az a zsidó témájú festményeken és zsánerképeken, többek között Kaufmann Izidor (1853¾1921) és Lakos Alfréd (1870¾1961) remekművein.

            A héber tálit szó (jiddisül talesz) voltaképpen ruhát, ruhadarabot jelent. Az ókorban ez volt a zsidó férfiak nappali viselete, amelybe reggelenként éppúgy beburkolóztak, mint a rómaiak a tógába. Mózes törvénye csupán azt írja elő, hogy ennek a népviseleti ruhadarabnak a négy sarkára rojt (héberül cicit, jiddisül cicesz) kerüljön, amely az Istennel kötött szövetségre és a vallástörvény megtartására figyelmeztesse viselőit. “Szólj Izrael fiaihoz, és mondd meg nekik, készítsenek maguknak rojtot ruháik szárnyaira nemzedékeken át, és helyezzenek valamennyi szárny rojtja fölé kékbíbor zsinórt. Legyenek ezek számotokra szemléltető rojtok, hogy lássátok és emlékezzetek az Örökkévaló minden parancsolatára, hogy azok szerint cselekedjetek, s hogy ne kelljen a saját szívetek és saját szemetek szerint keresnetek az utat, aminek következtében vétkezhettek. S hogy emlékezzetek és megtegyétek minden parancsolatomat, és szentek legyetek Istenek előtt.” (Mózes IV. könyve, 15. fejezet 38-40. vers) A hagyományosan négyszer négy szálból csomózott rojt alkotóelemei és a cicit szó betűszám-összege 613, ami éppen a Tórában található zsidó vallási parancsolatok számának felel meg.

            A fentiekből kitűnik, hogy eredetileg csupán a négy rojt fölé helyeztek kékbíbor zsinórt, később azonban már az egész ruhadarab kék-fehér csíkozású lett. Mellesleg ebből a mondhatni nemzeti viseletből alakult ki (már az ókori Makkabeusok korában!) az izraeli nemzeti lobogó sajátos színkombinációja. Mivel az ókori zsidó akkor kelt fölt, amikor a kék égen már láthatóvá váltak a hófehér felhők, a tálit egyúttal egyfajta “ébresztőóraként” is szolgált. Viselője a szobában egy szögre akasztotta, s amikor a kék és a fehér szín különvált, fölkelt, levetette (az izraeli hideg éjszakák miatt) melegebb és értékesebb hálóköntösét, megfürdött, majd fölvette a tálitot, hogy abban imádkozzék, s hogy azután elfogyassza reggelijét.

            Az európai zsidók később már kénytelenek voltak (már valamivel pirkadat előtt) kelni, ezért a csíkokat feketére festették, hogy hamarabb eleget tehessenek vallási kötelességüknek, s hogy korábban kezdhessék el napi munkájukat. Jemenben viszont csak vörös bíbort lehetett találni, ezért tálitjuk pirosas csíkozású.

            Ma már csak a reggeli mánál öltjük magunkra a tálitot, ám a vallásosabban egész nap ruhájuk alatt (de nem közvetlenül a testükön “kis tálitot” (jiddis szóval cidáklit) viselnek. Ennek egyik érdekes változata az úgynevezett “pozsonyi cidákli”, amely csupán deréktól lefelé fogja össze a négy rojtcsomót, így az ing alatt nem kell trikót is viselni. A tálit hajdani tógaszerű viselésére emlékeztet, hogy áldásmondás közben mindmáig fejünk fölé emelve szinte beburkolózunk az imaköpenybe. A 19. századtól viszont a modernebb zsidók (többnyire selyemből) rövidebb, sálszerű tálitot készíttettek maguknak.

            Ellentétben a művészi értékű munkákkal, a vallási életben használt tárgyak sajátossága, hogy a régi sokkal kevésbé értékes, mint az új. A tálitnak és a cicitnek ugyanis előírásszerű (kóser) állapotban kell lennie ahhoz, hogy használhassuk. Ezért pótlásként gyakran láthatunk külön rojtcsomót (cicitet), amellyel a régit pótolhatjuk. Az imaköpeny felső részén elhelyezkedő díszítés (az atará vagy tor) azonban gyakran igen értékes művészi munka lehet, s így önmagában is igen értékes. (A hagyomány szerint a zsidó férfiakat tálitban temetik el, ám minden dísz, atará nélkül.) A legszebb filigrán ezüst, illetve arany szálakból kimunkált paszományos munkák éppen Közép-Európában (az Osztrák-Magyar Monarchia területén, Észak-Itáliában és Lengyelországban) készültek.

            Ugyancsak nagy művészi értéket képviselhet az imaköpeny zacskója, amelyet jiddis szóval bájtlinak nevezünk. Ez a többnyire bársony zacskó olykor művészi, máskor népművészeti hímzéssel készült, s gyakran a tulajdonos héber nevét és évszámot is tartalmaz. (A bájtli lehet egyedi szőtt munka, de készülhet bársonyból, selyemből, vászonból is.) Sajnos, ezek alapos művészettörténeti feldolgozása mindmáig nem történt meg.

 

6. A tfilin és bájtlija

 

            A hétköznapi reggeli istentisztelet fontos kelléke a következő vallási jelkép. A tfilint magyarul imaszíjnak, görög eredetű tudományos szóval filaktérionnak nevezik, holott a szíjak csupán arra valók, hogy azokkal a bal karra és a homlokra erősítsük azt a két kis fekete dobozt (ezek héber neve bájit = ház), amelyekben pergamen lapon (kláf) kézzel írt bibliai idézeteket találunk. A hagyomány szerint ezekkel kötelezzük el magunkat az Örökkévalónak, hogy karunkkal (fizikai) és fejünkkel (szellemi erőnkkel) csak Őt fogjuk szolgálni.

A fejre való tfilin neve sel ros, míg a kézre valóé sel jád. Azért a balkarra helyezzük a tfilint, mert a Szentírásban a jádhá (= a kezedre) szó a végén hé betűvel szerepel, amit így is lehet olvasni: jád kéhá (= a gyengébb kéz). Egy másik magyarázat szerint viszont a bal felső karon levő tfilint éppen a szívvel szemközt kötjük meg, hogy ne csupán eszünkkel és erőnkkel, de érzelmeinkkel is a Mindenhatóhoz kötődjünk.

            A késő ókori (misnai) héber tfilin szó ’imák”-at jelent, mivel a dobozokban négy-négy bibliai idézet található, amelyek ¾ Mózes törvénye szerint ¾ e vallási jelkép előírását tartalmazzák. Ezek közül a legismertebb a legfőbb zsidó imádságból, a “Halljad Izrael”-ből (héberül Smá Jiszraél) való: “S kösd azokat jelként karodra, és legyenek homlokkötőül szemeid között” (Mózes V, könyve, 6. fejezet 8. vers).

A fejre való tfilin belsejében ¾ a fentiek miatt ¾ kis rekeszek vannak, s ennek megfelelően négy kis pergamen lap látható, míg a kézre valóéban egyetlen pergamentekercsen találjuk a négy citátumot. Ha esetleg a szíjak kötése önmagában nem igazítana el bennünket, úgy is megkülönböztethetjük őket, hogy a fejre való (sel ros) doboz tetején egy héber “sín” betűt találunk.

            Már említettük, hogy a szimbólumokkal szemben a vallási jelképek ¾ köztük a tfilin ¾ használati értéke a fontosabb, így a pergamennek teljesen hibátlannak kell lennie, a szíj nem lehet töredezett vagy szakadozó. A bájit és a szíj fekete festése is egyenletes legyen, különben áldást nem mondhatunk rájuk, s előbb meg kell javíttatnunk őket. A tfilin, a mezuza és a Tóra javítását csak hozzáértő Tóra-másoló (héberül szofér) végezheti. A tfilinnek (persze mindig párosan) régiség értéke is lehet, de ez jóval kisebb, mint a jó állapotban levő újé. A régi tfilinek bájitja jóval nagyobb (vagy ritkábban jóval kisebb) volt, mint a ma szinte tömegesen készülő tfilin-dobozok.

            A tfilin fekete dobozának védelme érdekében (elsősorban Kelet-Európában, a 19. század második felétől) szokássá vált, hogy ezüst bájit-tartót készíttettek hozzájuk. Ezek olykor igen művésziek, és gyakran a tulajdonos neve is szerepel rajtuk. Oroszországban, Ukrajnában és főleg Izraelben ma is lehet ilyet megrendelni.

            Művészeti szempontból ¾ különös módon ¾ a tfilin zacskója, a bájtli is igen értékes lehet, mert ez olykor igen gondosan, gyönyörű hímzéssel készült. A legszebb példányok világszerte éppen Közép-Európából (Magyarországról és a környező országokból valók, és nagyon keresettek a világ régiség-piacain. Amíg a tálit bájtlija hozzávetőleg 40 X 30 cm nagyságú, addig a tfilin-bájtli ennek csupán a fele szokott lenni.

            A bájtli hímzései közt zsidó jelképeket (Dávid-csillagot, a Tóra koronáját, menórát), vagy egyszerűen virágokat és más kedves díszítményeket, színes anyagrátéteket találunk, és igen gyakran hímzett feliratot is. Ezek között a leggyakoribb a tulajdonos világi vagy héber neve, a készítés (héber vagy európai) évszáma, esetleg a héber tfilin (a nagyobb méretű zacskón tálit) felirat, vagy egyszerűen két héber betű: K(áf) és T(áv). E rövidítés feloldása így hangzik: Keter Torá (= a Tóra koronája). Ez utóbbi jelzés (többnyire korona-dísszel együtt) még gyakrabban fordul elő az általunk később tárgyalt tóra-köntösön és a frigyszekrény függönyén.

 

7. A sófár

 

A zsidó vallási és művészeti élet egyik legjellegzetesebb tartozéka ez az ősi hangszer, a sófár, amely még a nomád pásztorkodás korából ered: egyszerű kosszarv, amelyet megtisztítanak, hegyét levágják, és máris fújható. Rendkívül sok bibliai történet fűződik hozzá: a hagyomány szerint az első sófár annak a kosnak a szarvából készült, amelyet a Biblia szerint Ábrahám áldozott fel fia, Izsák helyett. (Izsák feláldozása és a sófár legendás történetét dolgozza fel a híres, az időszámításunk szerinti 5. századból való Béth Alfa-i mozaik.) A mai zsidóság ősei (köztük Ábrahám) főként pásztorok voltak: a végeláthatatlan mezőkön és a sivatagban ezzel a hangszerrel gyűjtötték össze nyájaikat, hívták egybe rokonaikat.

A sófár hangjai szinte végigkísérték a zsidó nép egész történetét. Ez a hangszer szólalt meg akkor, amikor csodálatos módon kivonultak Egyiptomból, a “szolgaság házából”, ez kísérte a Szináj hegyénél az Örökkévaló által adott Tízparancsolat szavait. A sófár hangjára omlottak össze Jerikó falai, mielőtt Izrael fiai elfoglalták volna, és a zsidó néphit szerint ez a hang jelzi majd a megváltás kezdetét, a Messiás eljövetelét.

Ma már csak a zsinagógában, újesztendő és az azt megelőző hónap (elul) reggelein fújják meg a sófárt. Az ókorban az engesztelés napján is felhangzott a sófár, de csak minden 49. esztendőben: ez jelezte az 50. év kezdetét, a jóbélt (innen származik, görög közvetítéssel, jubileum szavunk), amikor a földek visszakerültek eredeti tulajdonosuk birtokába.

A sófár héber neve minden bizonnyal széphangút jelent, mert ez a szó az arámi sapír (= szép) rokona. A jeruzsálemi Szentélyben a sófár nyílását arannyal vonták be, míg a harsonák (hacocrot) szája csupán ezüsttel volt kiverve. A Szentély pusztulása (i.sz. 70) óta azonban tilos arannyal díszíteni a sófárt.

Egyesek szerint a sófár régente több dallamot is megszólaltatott, csak ezek később feledésbe merültek. A ma is használt három hangot előírásosan úgy variálják, hogy az újévi Tóra-olvasás után összesen 30 sófárhang hangzik el. E három sófárhang mindegyikének saját neve és fontos, önálló jelentése van.

1. TKIÁ (= fúvás) — egyetlen éles, egyenes kürtszó a sófár első hangja. Hajdan ez szólalt meg mindig, valahányszor egybe kellett hívni a népet. Később ez jelezte az ünnepek (köztük a szombat) kezdetét és végét. Jeruzsálemben nemrég egy olyan feliratos kőre bukkantak, amelyre ez volt írva: itt szólaltassa meg a kohén (a pap) a sófárt, hirdetve az ünnep beköszöntését és távozását. Manapság így jelzi az engesztelés napján a böjt végét egyetlen, hosszú sófárhang.

2. SVARIM (jelentése: törések) — három elcsukló, sóhajtáshoz hasonló kürtszó. Hajdan akkor szólalt meg ez a hang, ha valaki meghalt, figyelmeztetve a rokonokat, szomszédokat és jó ismerősöket: jöjjenek segíteni a gyászházba.

3. TRUÁ (jelentése: riadó) — hét apró, szaggatott hang. Az ókori Izraelben ez a kürtszó bíztatta a népet háború idején, vagy ha valamilyen próbatétel érte őket.

Jelentős különbség van az izraeli és a magyarországi sófárok között: Izraelben ugyanis, az ókortól kezdve úgynevezett rackajuhokat tenyésztettek, így a sófár sokkal nagyobb méretű és látványosan csavaros formájú, míg az európai (magyar) kosszarv viszonylag kisebb és egyszerűbb. Vigyáznunk kell, hogy a sófár ne legyen lyukas vagy dérült, mert akkor használhatatlan.

A sófár színe sem közömbös: egyes közösségekben ugyanis böjtnapokon, továbbá temetés alkalmával is fújtak, méghozzá fekete színűt. Ugyancsak fekete sófárt használtak régente a közösségi átok (a hérem) kimondására is. Vannak, akik régi sófárt gyűjtenek, és ők éppen ilyet, valamint különleges, faragott szélű példányokat keresnek.

A sófár, mint jellegzetes zsidó hangszer gyakran szerepel a vallásos tárgyú festményeken, s nemcsak a zsinagógai képeken, de rabbi-portrékon és más zsánerképeken is. Néha csupán az asztalra helyezve látjuk azt, mint valamely csendéleti tárgyat, holott hangja a zsinagógában, a megtérést hirdetve, képes a lélek mélyére hatolni.

                                                                                              Raj Tamás

[torokildiko46]

  AZ ŐSAPÁK KORA

            A zsidó nép története mintegy 4000 évvel ezelőtt kezdődött. Ebben az időben a világnak ma legkulturáltabb vidékeit is beláthatatlan őserdők borították. A mai művelt népek ősei még a történelemelőtti ember kezdetleges életét élték. Minden erejüket felemésztette a vadállatok, a természet erői és — nem utolsósorban —  az egymás elleni harc.

            Az emberi civilizáció bölcsője, az ókori Kelet ekkor lépett a történelem színpadára. Az ősi Egyiptomban és Mezopotámiában (a Tigris és az Eufrátesz völgyében) hatalmas birodalmak jöttek létre — ezek emlékeit a múlt századtól régészek hada tárta fel. Viszonylag kevesebb figyelmet szenteltek a két nagy birodalom közti területnek, holott az ottani városállamok gyakran ősibb és magasabb színvonalú kultúrát képviseltek. A világ jelenleg ismert legrégibb városa például Jerikó (|(*9*) a Holt-tenger kapujában: i.e. 8000 körül épülhetett. Két olasz régész a közelmúltban (1984-től) felásta az ókori Ebla városának levéltárát Észak-Szíriában (mai nevén Tell el-Mardih), ahonnan az i.e. 2600-2400 körüli időből (tehát Ábrahám előtt mintegy fél évezrednyi korból) hatalmas írásos anyag és szinte kizárólag bibliai héber nevek kerültek elő. A város királya ez idő tájt Ebrum (héberül Éver 9"3) volt, ami ismét a Bibliát látszik igazolni. (A Biblia elbeszélése szerint ugyanis Ábrahám apjának, Terahnak szépapja volt Éver, akinek nevéből ered népünk és ősi nyelvünk neve: *9"3 — héber. Sokan ezt az ivrí szót ma is mint folyón túlit értelmezik.)

            A mai tudományos ismeretek alapján feltehető, hogy a bibliai Ábrahám, „az első héber” (0&:!9 *9"3) Eblából származott (ősei i.e. 2400 körül, a város pusztulásakor menekültek el onnan), az ugyancsak észak-szíriai Harránban (09() született, majd az Észak-Irak területén levő Ur-Kaszdimba (nem azonos a sumer Ur városával) költözött, ahonnan a bálványimádás elleni tiltakozása miatt kénytelen volt visszatérni Harránba. (Később itt találjuk Ábrahám rokonait.) Az „egyetlen és láthatatlan Isten” forradalmi eszméjét hirdetve innen indult Kánaánba, amely később az Erec Jiszraél (Izrael országa) nevet kapta.

            A zsidó nép őstörténetének foglalatát megtaláljuk Mózes V. könyvében (26. fejezet 5. verstől), amelyet később minden zsidónak el kellett mondania a betakarítás ünnepén, hálát adva Istennek a Szentélyben. Ennek első öt szava minden lényeges tudnivalót tartalmaz, ami a zsidóság kialakulásával kapcsolatos. (A szöveg évről-évre történő elismétlése jelentős mértékben elősegítette a zsidó történelmi tudat kialakulását.) Az említett félmondat így hangzik: „Vándorló arámi volt az ősöm, és lement Egyiptomba”. Vizsgáljuk meg most ezt az öt héber szót külön-külön:

1. */9! „arámi” — ez volt hajdan az Izraellel szomszédos északi ország (Damaszkusz és környéke), majd később a babilóniai és a perzsa birodalom hivatalos nyelve. A sémi nyelvcsalád nyugati ágához tartozik, közeli rokona a hébernek (és az eblai nyelvnek). Őseink úgy vélték, hogy az arámi az ősnyelv, s hogy Ábrahám rokonai is arámiak voltak.

2. $"|!  „vándorló” — ez a kifejezés hozzávetőleg annyit jelent: nomád. Csakhogy az ókori keleti nomádok (a sztyeppei nomádoktól eltérően) állattenyésztés mellett mezőgazdasággal is foglalkoztak. (Vesd össze a bibliai József álmával, aki aratásról álmodik: fivéreinek kévéi leborulnak az ő kévéje előtt.) Őseink nemzetközi közvetítő kereskedelmet is űztek: egy-egy város védelmét vállalva a többi nomáddal szemben, ellátták annak piaci igényeit. (Így tettek Schem-Sikhem városában is, amíg meg nem romlott köztük a viszony.)

3.  *"! „ősöm” — nem véletlen, hogy ez a szó a héberben apát is jelent: a régi héberek apajogú (patriarchális) társadalomban éltek. Ugyanakkor a családi leszármazás és a rokonházasság tilalma (Mózes törvénye előtt) anyai ágon érvényesült. (Ezt nevezik tudományosan matrilineáris viszonynak. A gyermek még ma is az anya után számít, de az apa nevét viseli.) Ábrahám eredeti neve (Ávrám) voltaképpen „nagy ős”-t jelent.

4. $9*& „lement” — mind a bibliai, mind a mai héberben az Izrael országából való távozást lemenetelnek (jeridá), a bevándorlást felmenetelnek (alija) nevezik. Mindez arra utal, hogy a zsidó nép kezdetektől Izraelt tekintette őshazájának. A három „ősapa” közül csak Ábrahám fia, Izsák töltötte ott egész életét, a harmadik, Jákob, aki elsőként viselte az Izrael (-!9�*) nevet, idős korában családjával együtt — az éhség miatt fia, az alkirály József hívására — Egyiptomba települt. Jákob nevét viseli máig a zsidó közösség: „Izrael fiai” vagyunk (-!9�* *1").

5. %/*97/ „Egyiptomba” — az Izraellel szomszédos déli ország neve héberül kettes számú szó (utalva Alsó- és Felső-Egyiptomra), ami azt bizonyítja, hogy őseink belülről ismerték az országot. (Nem úgy, mint például az arabok, akik mindmáig Miszr-nek nevezik azt.) Kétségtelen, hogy a későbbi zsidó (mózesi) törvények egy része és a kulturális örökség bizonyos elemei, például a tízes számrendszer az egyiptomival rokonítható.

[bacsipista]

Nagyon jó ez a történelmi ismertető.

[torokildiko46]

KIVONULÁS ÉS HONFOGLALÁS

 Egyiptomot hosszabb időre (i.e. 1730—1580) egy ismeretlen pásztortörzs, a héberekkel rokon hükszoszok hódították meg. Ők ismertették meg az egyiptomiakkal a lovat, ők használták először a ló vontatta harci szekeret, amely azután Egyiptom legfőbb ereje lett. József minden bizonnyal ekkor lett alkirály, aki rokonait számukra előnyös helyen, a Szináj-sivataggal szomszédos Gósen földjén telepítette le. A  hükszoszok kiűzése után őseink visszamaradtak és a többi legyőzött néppel együtt rabszolgákká süllyedtek Egyiptomban (ők építették Pitom és a későbbi Ramszész raktárvárosokat). Az egyiptomiak a hükszoszok minden emlékét megsemmisítették, ezért őseinkről sem maradtak ott nyomok. A Biblia szavait („új király támadt Egyiptomban, aki nem ismerte Józsefet”) úgy kell érteni, hogy az új dinasztia nem akarta elismerni József és általa a zsidók érdemeit.

Az egyiptomi fogság és szabadulás története mély nyomot hagyott a zsidó nép életében. Egy lánglelkű vezér, Mózes (%�/), aki a fáraó házában nevelkedett, áll a nép élére, s a rabszolgává süllyedt  tömegből az egyistenhit és a szabadság eszméjével egységes népet farag. A Biblia szerint a tizedik csapás éjjelén, i.e. 1450 körül, az első tavaszi hónap (niszán) közepén hozza ki őket „a szolgaság házából”. Hajnalban a fáraó fegyveresekkel veszi üldözőbe, ám nem találja meg egykönnyen őseinket: Mózes ugyanis nem a „királyi főúton” (a „filiszteusok útján”) indul, hanem szokatlan, kerülő ösvényt választ. A hetedik napon, a „Nádas tenger” (4{2 .*) partján találkoznak, itt azonban a tenger kettéválik: a nép „száraz lábbal” átkel, a fáraó harci szekerei viszont a víz martalékává lesznek. Mindez összefügg — a legújabb vélemények szerint — a Szantorini vulkán kitörésével (a történelem legnagyobb ilyen eseménye, a görög Théra szigetén az i.e. 15. század közepén), amelynek nyomán Egyiptom partjainál előbb visszahúzódott a víz, majd hatalmas szökőár keletkezett. (Vesd össze a lehetséges útvonalakkal a mellékelt kis térképen!)

Negyven éves pusztai vándorlás követi a kivonulást, amíg új, lelkében szabad nemzedék születik. (Maga Mózes sem juthat el az „ígéret földjére”, csak halála előtt a Nébó hegyéről láthatja azt.) A kivonulást követő legfőbb esemény (a 3. hónap 6. napján) a Szináj hegyi kinyilatkoztatás, ahol a nép a két kőtáblára írt Tízparancsolatot fogadja el. (Talán nem véletlen, hogy a legrégibb ismert betűírásos emlék, az úgynevezett proto-szináji  felirat éppen itt került elő az i.e. 15. század közepéről, s a 22 óhéber betűből 21 jelet tartalmaz.) Az egyiptomi szabadulás és a kinyilatkoztatás élménye kísérte tovább Izrael népét történelmi útján. Mózes halála előtt még meghódítja a Jordánon túli területet (a mai Jordánia középső és északi részét, Básánt, valamint a Golán-fennsíkot), ahol Reuvén, Gád és Menáse fél törzse nyer elhelyezést. Így Mózes halála után az ország meghódítására kelet felől készülődnek.

A honfoglalást (69!% :{"*,) i.e. 1410 körül Mózes tanítványa és utódja, az Efrájim törzséből való Jósua hajtja végre. Jerikó és Áj városának (a sófár hangjára, illetve csellel történő) elfoglalása után nyílt csatára kerül sor Gibeon mellett, ahol egész nap tartó küzdelem során öt szövetséges királyt sikerül legyőzniük. (Jerikó feltárásakor a régészek megállapították, hogy hatalmas, ősi falai i.e. 1400 körül omlottak le.) Több fallal körülvett város (köztük Hacór és Jeruzsálem) mégsem került a zsidók fennhatósága alá. Jósua halála előtt az ország vezetését a vének tanácsának kezébe adja. A viszonylag gyors izraeli betelepülést igazolja, hogy Haifa mellett nemrég egy i.e. 1400 körüli sírfelirat került elő, rajta négy óhéber betű: "83* — vagyis azt a bizonyos követ egy Jákob nevű honfoglaló ősünk sírbarlangja fölé helyezték. (A legrégibb betűírásos föníciai sírfelirat ennél több mint 100 évvel fiatalabb.)

[torokildiko46]

Adolf Saphir: Izráel Messiása. Az élő s az irott Ige

Adolf Saphir

Izráel Messiása. Az élő s az irott Ige



{…}

Jézus nem ember volt csupán; ő zsidó férfiu volt, az Izráel népéhez tartozott. Láttuk már, hogy ez igy volt elrendelve Istennek tervében. Hozzá kell azonban tennünk, hogy Jézus sosem mondott le Isten azon gondolatáról, mely az Izráelnek elsőséget és kiváló helyet szabott meg az Isten országában. Ellene nyilatkozott ugyan az emberi hagyományoknak, a farizeusi kevélységnek és szükkeblűségnek, de megerősítette az atyáknak tett igéreteket. (Rom. 15,8) Jerusálemről ugy szólt, mint a nagy király városáról; szólt a pogányok idejéről, s az Izráel jövendő megtéréséről ő hozzá; s minthogy a Lélek teljesen birtokában volt, előre látja az időt, midőn a törvénynek és a prófétáknak minden jótája és pontocskája beteljesül. Jézus volt az igaz izraelita. Nemzetisége szemmel látható mindenütt. Izráel, a választott nép, az Isten szolgája, a papi nemzet, hiv és teljes kifejezőjére, virágára és tökéletes gyümölcsére talál benne, abban a Jézusban, aki Izráel éltető lelke s gyökere, gyökere és ura Dávidnak.

S épen ezen oknál fogva Jézus a minden emberek és minden népek embere. Az egész katholiczitás1 központja Jerusálem. A zsidók különálló néppé választattak, azonban avégre, hogy őbennök áldássék meg az egész emberiség; Izráel van hivatva minden nép számára világosság és áldás központjává lenni; kiválasztásának alap-oka általános; elszigeteltségének titkos czélja, kiterjedés; rendeltetésének igazi öröme és dicsősége, az egész világra kiterjedő befolyás. Jézus, a zsidók királya, Jézus az igaz izraelita, van rendelve arra, hogy magához vonjon minden embert, hogy uralkodjék minden emberen.

S ami Jézusra nézve, ugyanaz az eset áll az Írásra nézve is. Az is zsidó és katholikus. Katholikus, azaz általános zsidó jellemének nem daczára, hanem éppen következtében. Hogy általánossá legyen, nem szükség átpogányosítani, sem pedig megfosztani zsidó jellemétől. Zsidó jellem az Írásnak nem olyan ruházat, amelybe véletlenül van öltöztetve; maga a test az, melyet Isten tervével megegyezőleg a Lélek készített. Töröld el zsidó jellemét s elveszett a lényeg is. Krisztus és Krisztus eszméi zsidók, s Istennek terve szerint azok.

A pogány és idegen elem az Egyházban igen nagy mértékben lett már forrásává, úgy az elméleti eretnekségnek, mint a valóságos hithagyásnak. S még maga reformatio sem szabadult meg teljesen az idegen elemtől, bárha a pogány elemet majdnem egészen kiküszöbölte is. Sém kötelessége Jafetnek helyet adni, Jafeté nem megváltoztatni Semet. Az evangelisták és az apostolok tettei és tanításai zsidók, máskülönben lehetetlen őket teljesen megérteni.

A Messiás, a bűnök terhét hordozó Bárány, Jézus Krisztus vére s annak tisztító ereje, az Izrael királysága, az ugynevezett „Uj-Testamentom” minden nagy, lényeges és dicső igazsága, gyakran át lettek már alakítva jafetikus abstrakcziókká, azon jóhiszemű reménnyel, hogy a nyugoti értelemnek ilyen módon lesznek hozzáférhetők, tetszők és gyakorlatiak. Ezen eljárásnak végoka azonban valósággal még is a kereszten való megbotránkozás. „Az üdvösség a zsidóktól ered”; és zsidó tényeket s eszméket átpogányosítani (platonizálni) annyit tesz, mint az Evangeliumot meghamisítani, avégett, hogy tessék a Görögöknek, akik bölcsességet kivánnak. A mi theologiánk (még a hívőké is) nagyon is elvont, történelmietlen; tanokat vizsgál logikailag, ahelyett hogy azokat összefüggésben szemlélné az Isten országának s az Egyháznak történetével. Jafetikus az, nem pedig Semitikus; római, logikus, jól rendbeszedett, módszeres és gépies; de nem keleti, mely megegyeznék az Írás modorával, szellemével, mely amaz élő Istennek levegőjét szívja, ki az ő népét meglátogatja, és ujra eljövendő dicsősége megbizonyítására.

Az Írás Jézus Krisztushoz hasonló, mert ő az Izráel lelke, az Írás pedig az Izráel történetkönyve. Nézzük csak az Írást mint szerves növésűt (nem mint kőtömeget, halmozottat, hanem mint élő növényt) sok érdekes tény merül föl előttünk, melyek közül azonban én csupán hármat akarok említeni.

Először: Minden része teljes, s magában foglalja a magot, a csírát; s bárha a következő részecskékben mindig több meg több van a fejlődő magból: a megelőző részecskék ez által nem lesznek sem fölöslegesekké sem elavultakká. Így az egész Evangelium benne foglaltatik a Genesisben; sőt a Genesis harmadik részében a protoevangelium magába foglalja csirájában Istennek egész tanácsát. Benn van az még teljesebben a Leviticusban, még teljesebben Dávid zsoltáraiban, még teljesebben Ézsaiás prófécziájában, még teljesebben Pál apostol leveleiben. Amily mértékben fejlődék, nevelkedék Izráel testben lélekben, (vagyis jobban mondva a Krisztusról szóló kijelentés Izráelben, mert a nép maga mindig messze mögötte maradt Isten dicsőségének) ép oly mértékben fejlődik az Írás is. Nem ugy, mintha a régi tőhez valamit hozzátoldottak volna, (mint kőhalmazhoz más követ) hanem nővény, a szervezet, a test az, ami nől. Gyönyörü és áldott intézkedése a mi nagy és áldandó Istenünknek. Ábrahám örült, örült Dávid is, örült Ézsaiás és örült Pál is; mert mindegyiköknek adva volt minden, bárha különböző fokozatban, más módon és más mértékben.

Azonban habár Pál ezt az egészet teljesebben birja is, mint Dávid vagy Mózes, félre löki-e Dávidot és Mózest, mint ahogy az állványt félre szokás lökni, mikor az épületet már bevégezték?

{…}

Krisztus és az Izráel ekképen függnek egybe, még pedig mindörökre. Az Írás teszen tanubizonyságot e Jehováról, úgy mint az Izráel Dávidjáról, akiben dicsőség árad a nemzetre, és üdvösség a földnek legvégső határáig. Mert az a nagyon uralkodó nézet, hogy Izráel az Egyháznak csak árnyéka, mely eltűnik a láthatárról, miután a typus immár beteljesült: az teljességgel nem irásszerű. Izráel nem árnyék, mely az Egyházban beteljesült s így általa megsemmisített, hanem az az alap, melyen az Egyház épült. (Róm. 11.) És bárha a „pogányok ideje alatt” Izráel, mint nép, félre lőn is téve, Izráel nincs elvetve, mert Izráel az Isten tanácsának nem mulandó, ideig-óráig tartó, hanem lényeges része. Isten nem bánja meg a maga ajándékait és hivásait. Izráel arra lett kiválasztva, hogy legyen Isten népe s legyen központja az ő befolyásának s uralkodásának e földön a jövő időkben. Az Egyház az ő jelen parenthetikus korszakában nem szorítja ki őt. Az Isten országáról szóló könyv beteljesülésre vár; s az Egyháznak, melyet Jézus és az apostolok tanítottak meg, van tudomása e titokról.

Ez a nézet az Írásnak sok szakaszát megmagyarázza, s megmagyarázza egyszersmind azt is, miért homályos sok szakasz, olyan helyek, melyek nem vonatkoznak a jelen állapotra, hanem azon Istenországra, melyről a próféták mind szólanak.

Az Egyház könyvében, Jézusnak s vele a Lélek által egybe kötött testnek, Izráelben gyökerező, s Jerusálemben kezdődő történetét szemléljük.

forrás: http://www.izrael-immanuel.net/?p=2045

[torokildiko46]

Isten hűsége nagyobb
Jurek Schulz

A Biblia egyértelmű a zsidók számára megígért Földdel kapcsolatban, ám ha megnézzük közelebbről a témát, felismerjük emberi értelmünk határait

Isten szövetséget kötött Izrael népével, és e szövetség része a Föld ígérete népének. (1Móz 12,7; 15,18; 35,12; 48,4 és így tovább...) A szövetségkötéshez tartozik a szövetséghez való hűség, ami azt jelenti, hogy Isten nem vonja vissza az ígéreteit. Ám ezt a hűséget népétől is elvárja, és figyelmeztet, hogy az engedetlenségnek következményei lesznek.

Ha nem tartod meg és nem teljesíted ennek a törvénynek minden igéjét, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben, és ha nem féled Istenednek, az ÚRnak dicsőséges és félelmes nevét,
Szétszór téged az ÚR az összes népek közé, a föld egyik végétől a föld másik végéig, ott szolgálsz majd más isteneknek, akiket nem ismertél sem te, sem atyáid: fának és kőnek.
5Móz 28,58.64

De az ígéret ezáltal nem veszti el érvényességét.

Ha megtérsz Istenedhez, az ÚRhoz, és fiaiddal együtt teljes szívvel és teljes lélekkel hallgatsz a szavára, egészen úgy, ahogyan ma megparancsolom neked, 3. akkor jóra fordítja sorsodat Istened, az ÚR, könyörül rajtad, és újra összegyűjt minden nép közül, amelyek közé elszórt Istened, az ÚR. 4. Ha az ég széléig űzött is el Istened, az ÚR, még ott is összeszed, onnan is elhoz, 5. és bevisz téged Istened, az ÚR arra a földre, amely atyáid birtoka volt, és te is birtokba veszed, jót tesz veled, és jobban megszaporít mint atyáidat.
5Móz 30,2-5

Változással teli történelem

Istennek ez a hűsége megfigyelhető évszázadokon át. Jákónak Isten adta az Izrael nevet, melynek jelentése: Isten harcosa, és megerősíti neki mégegyszer a föld ígéretét (1Móz 35,12).
De utánna fiai eladták Józsefet az egyiptomiaknak, és néhány év múlva az éhség miatt, nekik is, egész családjukkal együtt Egyiptomba kellett menekülniük. Négyszáz év múltán Isten elhívta Mózest, hogy népét vezesse el az Ígéret Földjére.

Néhány évszázad után, Kr.e. 722-ben asszíriai fogságba kerültek Izael észeki területein élő lakosok, és kb Kr.e. 605-586 a déli terület lakosait Babilóniába deportálták. Ez a tragédia nem jött váratlanul. Isten több próféta által is figyelmeztette népét, hogy ne imádjanak bálványokat, hanem forduljanak Őhozzá. Ám ebben az esetben is Isten hűsége nagyobbnak bizonyult, mint az emberek hűtlensége. A déli vidék lakosai Ezsdrás és Nehémiás vezetésével visszatérhettek az atyáiknak ígért Földre.

Másodszor Kr.u. 70-ben, majd véglegesen 135-ben elűzettek a zsidók Földjükröl. Ettől az időponttól majdnem 1800 éven át csak egy nagyon kis maradék élt ott, mint kisebbség az Ígéret Földjén. De a szövetség ígéretei másodszor is beteljesedtek. 1948 május 14.-én Izrael államalapításával befejeződött a zsidóknak a száműzetés ideje. Újra van nekik egy nemzeti hazájuk. Először él most több zsidó a hazájában, mint a diaszpórában.

Egy éber szellem

Istenben való tökéletes bizalom volt az, ami Heinrich Jung-Stilling (1740-1817) szemorvost, egy prófétikus látásra indította, amely életének idejében nagyon kockázatosnak, és szinte hihetetlennek tűnt.

Das Heimweh von Heinrich Stilling” / „Heinrich Stilling honvágya” című művében írja a következőket utódainak:

„El fog jönni az idő, amikor a már csaknem elfelejtett könyveimet megtaláljátok valamelyik sarokban és csodálkozni fogtok azon, amit az öreg mondott annak idején: Isten kijelentette szolgáin és prófétáin át az ősi időkben, hogy Isten összegyűjti népét a négy szelek felöl, ahová szétszóratott...
Az utolsó időkben újra visszaviszi népét oda, arra a Földre, amelyet az ősatyáinknak megígért.”

Továbbá részletesen leírja

„Ez a nép... Majd egy államot fog alalpítani, amely nagyon jó helyzeténél fogva magához fogja vonzani világszerte az ipart... Aki nevetni, vagy gúnyolódni akar, az nevessen és gúnyolódjon. Az idő igazolni fogja amit írtam.”

„És monda nékem: Prófétálj a léleknek, prófétálj embernek fia, és mondjad a léleknek: Ezt mondja az Úr Isten: A négy szelek felől jőjj elő lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy megéledjenek!”
Ez 37,9

Amit annak idején Jung-Stilling az ő bölcs előrelátásában sejtett, azt fejezték ki, a közel kétezer éven át elmondott szavak a Pessach/Páska ünnep végén: „Jövőre Jeruzsálemben!”
Minden időben egyéretlmű volt e népnek a vágya: visszatérni az eredeti Hazába.

A keresztények köreiben is nagyon vitatott ma a Föld ígéretének jelentősége. Talánmeghaladja az emberi képzelő tehetséget, hogy Isten egyidőben igazságos, és szerető Isten lehet. Igazságában megköveteli népétől a szövetséghez való hűséget, azért, hogy megkapják az Ígéret Földjét. Szeretete pedig gondoskodik arról, hogy az Ő ígéreteit soha sem fogja visszavonni. E két pólus közötti feszültségi térben vagyunk benne. E feszültség feloldása akkor fog bekövetkezni, ha Jézus, a Messiás visszajön, mert akkor minden ígéret be fog teljesedni

http://www.amzi.org/html/isten_husege.html

[torokildiko46]

Mennyire élőek azok, akiket halottnak hisznek?

Akiket halottnak hisznek, élőbbek mint az ember gondolná! Mindenesetre ez találó a zsidó népre, mert nemcsak a Templom rómaiak által való elpusztítása óta, hanem már korábban is megkísérelték a zsidókat kiírtani - de ők még mindig élnek.

Kezdődött a fáraóval, aki i.e. 1300 körül a hébereket a Nílusba akarta fojtani;
az amálekiták, akik az izráelitákat a sivatagban akarták elpusztítani;
aztán a babiloniak, akik i.e.587-ben a zsidó népet száműzetésbe hurcolták, hogy mint nemzet kioltassék, míg Nebukadneccár megőrült és füvet evett - 70 év után azonban a zsidók hazatértek Cijonra.

Aztán a szír-görög IV. Antiochus Epiphanes próbált szerencsét. Először is a zsidók judaizmusát akarta eltörölni, midőn megtiltotta nekik a körülmetélést és a sabbat ünnepet, majd Isten Templomát disznóáldozattal megszentségtelenítette, míg a szír-görög bitorlóknak a zsidó-Makabeusok előtt kapitulálniuk kellett és a zsidók i.e.167-ben Isten Templomát újra szentelték.

I.sz.70-ben jöttek a rómaiak és elpusztították a Templomot és Jeruzsálem városát, majd szétszórták a zsidókat minden nép közé (az egész akkori Római Birodalom területén. Megj. ford.) Hogy Izráel emlékét kitörölje, Hadriánusz római császár i.sz.135-ben Izráelt átnevezte Palesztinára/Filiszteára. Hogy ezzel tartalmát az Izráel névnek, aminek jelentése: Isten harcosa, örökre kioltsa - úgy mintha soha nem létezett volna.

A zsidók majdnem 2000 éves szétszóratása alatt mindegyik nép megkísérelte pogrommal egészen a 'végsőmegoldásig/Endlösung' a holokausztban a zsidókat megsemmisíteni, ami ahhoz vezetett, hogy a kereszténység egyházai általánosan arra a hitre jutottak, nincsen a zsidóknak jövő többé és az Egyház lépett Izráel helyébe. Röviden: Izráelt halottnak nyilvánították.

A teológiailag halottnak nyilvánított Izráel azonban hirtelen és váratlanul feléledt és hazatért.
Pontosan ez lett sok keresztény egyháznak a sebzett pontja. Nem tudnak az 1948-ban hirtelen hazatértekkel és a zsidó állammal teológiailag mit kezdeni, hiszen Izráel nem létezhet, mert az Egyház vette át Izráel helyét.

Sok Biblia végén a térképeken nem Izráel szerepel, hanem
Palesztina az Ószövetségi időben
Palesztina az Újszövetségi időben
jóllehet Isten kijelentette Izráel a te neved és úgy az ószövetségi mint az újszövetségi időkben Izráel határaiban soha nem volt Palesztina/Filisztea nevü ország. Ennek az ellenkezőjét állítani történelem hamisítás.

Mivel a zsidókat teológiailag halottnak nyilvánították, a Bibliát felületesen ismerő keresztények és asszimilált messiási zsidók a Bibliában megígért zsidó hitgyökerek kirügyezését megkísérlik megakadályozni.
Ezékiel 36-37 -ik részeiben az Örökkévaló a prófétát egy halott csontokkal teli mezőre vezeti és kinyilvánítja neki a három lépcsőben bekövetkező tervet:
1. Az Örökkévaló összegyűjti az elszáradt csontokat és mint hazatérőket viszi Cijonra/Izráelbe. Ott a csontok összetalálkoznak, úgy hogy teljes csontvázzá lesznek.
2. Aztán inak, hús és bőr növekedik a csontvázakra, úgy hogy egy test lesz belőle. A hazatért zsidókból újra egy néptest lesz. Már csak a
3. lépcső hiányzik. Ez akkor teljesedik be, amikor az Örökkévaló az Ő Szellemét az újra megéledett néptestbe fújja.

Látjuk ma, amint az eltünt zsidók a világ minden részéről hazatérnek és problémát jelentenek az Egyház számára.

Amikor az Örökkévaló Ádámot teremtette - jóllehet Isten képére teremtetett - mindaddig élettelen test volt, amíg az Örökkévaló az Ő Szellemét bele nem adta. Ugyanígy van ez Izráel halottnak hitt testével is, ami a harmadik és utolsó fázisban az Örökkévaló Szellemétől megélesztetik.

Aki nem akarja igaz dolognak tartani ezt a tényt, hogy akiket halottnak hittek élnek, csak tekintsen Izráelre, mert a zsidó nép valójában sosem volt halott, hanem a behelyettesítő teológiával elhamarkodottan halottnak nyilvánított. Ahogy Ádám és Éva egymásnak teremtettek, úgy tartoznak együvé zsidók és keresztények is, mert csak akkor lehetnek gyümölcsözők, ha egymást szeretik és elismerik!

NAI israel heute, Ludwig Schneider




http://www.tanitas-sionbol.eu/

[torokildiko46]

Ma  kezdődik a Purim!!!


Raj Tamás főrabbi:

Eszter könyvéről

Purim ünnepére

          Valamennyi ünnepünk szorosan összefügg egy-egy bibliai könyv vagy részlet nyilvános felolvasásával. Ros hasaná (újesztendő) alkalmával Ábrahám és Izsák története, jom kipurkor (az engesztelés napján) Áron áldozata és a Jónás könyve, szukotkor (a sátrak ünnepén) Mózes és Salamon szentélyavató beszédei kerülnek a liturgia középpontjába, és így sorolhatnánk ezt tovább. Különösen igaz ez a megállapítás a legvidámabb zsidó ünnep, a purim esetében: Eszter könyvét (a “megilát”, vagyis ezt a tekercskönyvet) nemcsak felolvassuk ezen a napon, de az egész ünnep története, előírása csakis itt, ebben a szentírási műben olvasható. Ha Eszter könyve nem maradt volna fenn az utókor számára, zsidó ünnepeink sora is szegényebb volna...

         Mégis, ez ma már szinte hihetetlenül hangzik, a talmudi bölcsek sokáig vitatták az Eszter könyve létjogosultságát a héber Biblia művei között. Jól tudjuk, a Szentírás harmadik nagy egységének, a Ktuvim (= Szentiratok) könyveinek kanonizálását (végleges szerkesztését)csak a jeruzsálemi Szentély pusztulása után,  a javnei iskolában, az i.sz. 1. század végén állították össze bölcseink. Néhány könyvnek a kánonba való felvétele körül komoly vita támadt. Ezek közé tartozott Eszter könyve. Azt is tudjuk, miért ellenezték oly sokan a purimi olvasmány kanonizálását: Eszter könyvében ugyanis egyáltalán nem fordul elő Isten neve.

Persze, nem állíthatjuk, hogy a könyvből teljesen hiányzik a vallásos meggyőződés, hiszen Eszter, aki a királyi udvarban eleinte ugyan eltagadja zsidóságát, később többször is bátran kiáll népe mellett. (Ha a király kezdettől tudott volna felesége hovatartozásáról, bizonyára nem enged Hámán zsidóellenes támadásának.) Mordecháj nem hajlandó leborulni a gonosz főminiszter előtt: vallásos zsidó nem hódolhat emberi lénynek. Az egymást követő fordulatos események mögött a hívő ember Isten akaratát sejti, mégis, aki csupán a könyv külső burkát, a látható és olvasható szavakat szemléli, azok között bizony hiába keresi az Örökkévaló nevét. Végül a vitát — különös módon — a könyv címe döntötte el. Eszter eredeti héber neve, mint maga a történet is elbeszéli, Hadassza (= mirtuszvirág) volt, közismert perzsa nevét (jelentése: csillag) csak a királyi udvarba érkezve vette fel. Ám írjuk csak le az Eszter nevet héberül, pontozás nélkül (a pontozásos magánhangzó jelölés csak a Talmud lezárása után alakult ki):

9;2!

 Ha ez a négy betű héber szó volna, így kéne olvasni: eszatér (= elrejtőzöm). Vajon maga az Örökkévaló rejtőzködne a könyv külső burka mögött? Az első pillanatra talán meghökkentő gondolat azonban ott található már Mózes beszédeinek végén, a Tóra egyik fontos tanításaként (Mózes V. könyve 31. fejezet, 16-19. vers):

         “Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: Íme, most megpihensz majd őseid körében, ám ez a nép később fölkel és elcsábul annak a földnek az istenei felé, ahol majd élni fognak, elhagynak engem és felbontják a szövetséget, amelyet velük megkötöttem. Haragom ellenük támad azon a napon, elhagyom őket és elrejtem arcomat előlük, felemésztődnek, sok baj és szenvedés éri őket, s majd így szólnak azon a napon: Nemde azért ért bennünket ez a sok baj, mert a mi Istenünk nincs közöttünk? S én bizony elrejtőzve elrejtem arcomat azon a napon mindazért a rossz miatt, amit elkövettek, hogy idegen istenekhez fordultak. Most pedig írjátok le ezt a dalt, és tanítsd meg rá Izrael fiait a szájukba helyezve, hogy ez a dal legyen az én tanúbizonyságom Izrael fiai számára.”

         Javne bölcseinek, akik az egész Tórát (Mózes öt könyvét) szóról szóra, kívülről ismerték, könyvünk címének láttán természetesen a fenti idézet jutott eszükbe. Úgy vélhették, Eszter könyve a rejtőzködő Isten csodálatos cselekedeteiről szól. Jelzi és jelképezi azt, milyen könnyen kerülhet végveszélybe a zsidóság, ám az Örökkévaló a legnehezebb helyzetből is (hasonlóan váratlan fordulatokkal) megment bennünket. A külső szemlélő Eszter történetében csak az izgalmas cselekményt, a véletlenek játékát látja, ám a hívő ember (misztikus szemléletével) Isten minden sorsot irányító erejét fedezheti fel benne.

         A purimi olvasmány olyan könyv a Szentírásban, amely Izraelen kívül, a diaszpórában (a galutban) játszódik, s minden bizonnyal ott is íródott. (Szerzője talán maga Eszter királyné lehetett.) Talán ez a tény is befolyásolta Javne bölcseit, amikor Eszter könyvét fölvették a Szentiratok közé. Ők végigélték Jeruzsálem pusztulását, amikor i.sz. 70-ben Titus porig rombolta a várost, s a nép legjavát a száműzetésbe hurcolta. Jól tudták, a diaszpóra szerepe felértékelődik a zsidóságban. (Közel két évezrednek kellett eltelnie, amíg Izrael Állama mondhatni a semmiből, csodálatos módon újjászületett.) Talán arra törekedtek a régiek, hogy a galuti zsidóságnak legyen olyan szent könyve, amely a maga sajátos problémáit dolgozza fel, sajátos, diaszpórabeli ünnepet ír elő, méghozzá kicsapongó örömünnepet a mérhetetlen szomorúság közepette...

         Antiszemita támadással, zsidóellenes vádaskodással (ami jellegzetesen a galutra jellemző) ugyancsak Eszter könyvében találkozunk először. A gonosz és becsvágyó Hámán, mihelyt vezető beosztásba kerül, azonnal előírja, hogy előtte mindenki boruljon le. Az egyik magyarázó szerint ezt úgy érte el, hogy nyakába istenképet akasztott, s így a bálványra hivatkozva kötelezte beosztottjait hódolatra. Mordecháj persze megtagadta a kényszerű meghajlást: zsidó ember nem borul térdre ember, s főként nem bálvány előtt. Hámán, aki eredetileg csupán Mordechájon akar bosszút állni, az antiszemitákra jellemző általánosítással, vádjaival már az egész nép ellen fordul.

Rendkívül tanulságosak azok a szavak is, amelyekkel a gonosz miniszter bevádolja Ahasvéros királynál a zsidókat: ”Van itt egy nép, szétszórva és szétszéledve a népek között királyságod minden tartományában. Törvényük különbözik minden más népétől, s a király törvényeit nem tartják meg. Nem érdemes hát megtartanod őket”. Érdemes kielemeznünk a vádakat: a két első vád természetesen megfelel a valóságnak, csak éppen azt “felejtette el” megemlíteni Hámán, hogy a zsidók szétszóródottsága nem nekik maguknak, hanem éppen ellenségeiknek köszönhető, s hogy sajátos törvényeik vallásukból fakadnak. A harmadik vád (a királyi törvények be nem tartása) már valótlanság, s éppen ez lett később az antiszemita “érvelés” sajátos logikája, csúsztatása.

Hámán hatalmas összeget, tízezer ezüstöt kínál a zsidók elveszejtéséért Ahasvérosnak. Honnan vette volna ezt a töméntelen pénzt a nemrég egyszerű emberből naggyá lett, egyébként sem éppen bőkezű miniszter? A válasz kézenfekvő, s ez ismét a későbbi antiszemiták sajátos lélektanának különös felismerését mutatja: a pusztulásra szánt zsidóktól akarta azt elvenni...

Századunk kétségtelenül legnagyobb régészeti eredménye a Holt tengeri tekercsek felfedezése volt. A Holt tenger melletti barlangokból — többek között — bibliai szövegek is előkerültek. Különös azonban, hogy amíg a héber Szentírás minden könyvéből, sőt az abból kimaradt úgynevezett apokrif munkákból is gyakorta több kézirat is előkerült, addig az Eszter könyvének egyetlen töredékére sem sikerült rábukkanni  a régészeknek, sem ott, sem Maszada végvárában. Ugyanakkor egy másik hősnő, Judit történetét feldolgozó könyv töredékei előkerültek, noha azt később nem vették fel a héber kánonba.

Az ellentmondás feloldásához tudnunk kell, hogy Judit könyve a makkabeus szabadságharc korától Jeruzsálem és a Szentély pusztulásáig rendkívül népszerű volt, míg Eszter könyve kevésbé. Judit személye, aki levágja Holofernész fejét és megszabadítja Jeruzsálemet, a hősi helytállás jelképe lett. Ezzel szemben Eszter inkább eszével és szépségével, a “jó” királynál való közbenjárással menti meg népét. A két könyv tehát egymással ellentétes mentalitást sugall: Judit könyve hősi helytállásra, Eszteré a külső hatalom kegyének elnyerésére ösztönöz. (Még akkor is, ha Eszter könyvében fegyveres ellenállásról, Hámánnak és fiainak kivégzéséről olvasunk, hiszen ezeket csak a király engedélyével, a pasák felügyelete mellett gyakorolhatják.) Erre a viselkedésformára, a túlélés esélyére nagy szüksége volt a galuti zsidóságnak, amelynek számára állították össze bölcseink a héber Szentírás harmadik részét. Nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy Eszter könyvének felvétele a Bibliába olyan magatartás- és életformát közvetített a szétszóródott zsidóság felé, amelyből hitüket, tanításaikat, megpróbáltatásaik idején pedig az életörömöt és a túlélés esélyét meríthették.                                       

 

Antiszemitizmus és a zsidók helytállása

Eszter könyvében Közismert tény, hogy a Szentírás (a héber Biblia) az emberi társadalom szinte minden élethelyzetére remek példával szolgál, s hogy ezek a példák az egyén életében, napjainkban is jól használhatók. Különösen igaz ez a megállapítás Eszter könyve esetében, amely éppen a most (az idén március 20-án este) beköszöntő zsidó örömünnep, a purim alkalmával kerül felolvasásra a zsinagógában. A bibliai Eszter könyve ugyanis — a jól ismert vallási tanításon túl — kitűnő pszichológiai tanulságokat nyújt korunk olvasója számára.

A történet Ahasvéros perzsa király (minden bizonnyal I. Nagy Xerxész) lakomájával kezdődik, aki az időszámításunk előtti 485 és 465 között uralkodott a történelem első világhatalmának élén. A perzsák azért szerezhették meg az ókori Kelet fölötti kizárólagos uralmat, mert — ellentétben kései utódaikkal — rendkívül türelmesek voltak: a vallás, a nyelv, a kultúra és a belső bíráskodás területén önállóságot biztosítottak a meghódított népeknek. (Xerxész dédapja, a dinasztiaalapító Kürosz megengedte a zsidóknak a Jeruzsálembe való visszatérést és a Szentély újjáépítését.) Ezen a lakomán a király — nem éppen józan állapotában — szakít korábbi feleségével, majd (hosszas “kísérletezés” után) a zsidó Eszterben találja meg az “igazit”.

Eszter unokabátyja és nevelőapja, Mordecháj ez idő tájt a zsidók bírája véletlenül megtudja, hogy merénylet készül a király ellen. Két udvaronc Ahasváros életére tör. Egy hagyományos zsidó mesegyűjtemény, kiegészítve Eszter könyvét, úgy tudja: a főpohárnok és a fősütőmester mérgezett ételt akart a király elé adni. Mordecháj azonban — Eszter királyné segítségével — a készülő tervről tájékoztatja a királyt. Az ételt egy kutyával kóstoltatják meg, s így fény derül az igazságra. A bűnösöket megbüntetik. Mordecháj nevét pedig beírják a Krónikák könyvébe — jutalomban nem részesül.

Az antiszemiták lélektanával ugyancsak Eszter könyve révén ismerkedhetünk meg a legszembetűnőbb módon a Bibliában. Mordecháj életmentő közbenjárását a zsidó bíró nem kívánja aprópénzre váltani, ám Hámán — úgy tetszik — azonnal a maga javára fordítja: a király megmenekülése után közvetlenül azt olvassuk a Bibliában, hogy Ahasvéros miniszterévé emeli őt. Az irigy és kisstílű, gonosz és becsvágyó Hámán, mihelyt vezető beosztásba kerül, azonnal előírja, hogy előtte bizony mindenki boruljon le. Az egyik magyarázó szerint ezt úgy érte el, hogy nyakába valamilyen istenképet aggatott, s így a bálványra hivatkozva kötelezhette munkatársait és alattvalóit a felé irányuló hódolatra. Természetesen nem kell csodálkoznunk azon, milyen embertípusból lesz az antiszemitizmus szószólója…

Azon sem kell csodálkoznunk, hogy Mordecháj megtagadja a kényszerű meghajlást: zsidó ember nem borul térdre ember, s főként nem bálvány előtt. Jellemző az irigy, hatalomra éhes és ugyanakkor igencsak gyáva ember, az antiszemita reagálása erre a csekély ellenállásra: Hámán, aki eredetileg csupán Mordechájon akar bosszút állni, az antiszemitákra jellemző általánosítással, a király előtt vádjaival már az egész nép, minden egyes zsidó ellen fordul.

Rendkívül tanulságosak azok a szavak is, amelyekkel a gonosz miniszter bevádolja Ahasvéros királynál a zsidókat:

”Van itt egy nép, szétszórva és szétszéledve a népek között királyságod minden tartományában. Törvényük különbözik minden más népétől, s a király törvényeit nem tartják meg. Nem érdemes hát megtartanod őket”.

Érdemes kielemeznünk ezeket a tipikusan antiszemita vádakat! Az antiszemitákra az a jellemző, hogy a közismert igazságot és a nyilvánvaló hazugságot mindig tetszetősen és hatásosan ötvözik egymással. Itt is a két első állítás természetesen megfelel a valóságnak: a zsidók (már annak idején is) különböző országok polgáraiként éltek a szétszóratás, a galut következtében, s a zsidó életforma valóban eltér más népek törvényeitől és szokásaitól. Csak éppen azt “felejtette el” megemlíteni Hámán, hogy a zsidók szétszóródottsága nem nekik maguknak, hanem éppen ellenségeiknek köszönhető, s hogy sajátos törvényeik vallásukból, a Biblia előírásaiból fakadnak. A harmadik állítás már természetesen hamis vádaskodás csupán (a királyi törvények állítólagos be nem tartása) ám az első két állítás sajátos megfogalmazása után mégis hihetően hangzik a kívülálló számára. A zsidók mindenütt hű állampolgárok voltak, akárcsak Mordecháj, ám bármilyen különös, mégis éppen ez lett később az antiszemita “érvelés” sajátos logikája, csúsztatása.

Hámán hatalmas összeget, tízezer ezüstöt kínál a zsidók elveszejtéséért Ahasvérosnak. Honnan vette volna ezt a töméntelen pénzt a nemrég egyszerű emberből felkapaszkodott, egyébként sem éppen bőkezű miniszter? A válasz kézenfekvő, s ez ismét a későbbi antiszemiták sajátos lélektanának különös felismerését mutatja: a pusztulásra szánt zsidóktól akarta azt elvenni...

Az antiszemitizmus kiagyalóira jellemző, hogy mihelyt Hámán és Ahasvéros király szétküldik a zsidók lemészárlására felhatalmazó utasítást a birodalom valamennyi tartományába, a főváros (Szúza, héberül Susán) szinte felbolydult méhkashoz válik hasonlatossá, hiszen a perzsa zsidók — jó állampolgárokként — szervesen beépültek az ország társadalmába. Az antiszemita vezetők azonban mit sem törődnek az ország érdekeivel és állapotával, hanem — mint akik jól végezték dolgukat —, áldomást isznak “sikeres” tevékenységükre.

“A futárok sürgetve távoztak a király parancsával, s a rendeletet kihirdették Susán városában, a király és Hámán pedig elültek inni, miközben Susán városa felbolydult.”

A történet sok szálon folytatódik: Mordecháj közbenjárása elnyeri jutalmát, miközben Hámán is lelepleződik a király előtt. Ám ami ennél is fontosabb: zsidók összegyűlnek, böjtöt hirdetnek, s végül Eszter királyné — magával ragadó szavakkal — megnyeri a király támogatását:

“Hadd helyezzem a lelkemet a kérésembe, a népemet könyörgésembe. Hiszen eladtak engem és a népemet, hogy elpusztítsanak, megöljenek és megsemmisítsenek, s ha csak rabszolgákká és szolgálólányokká adtak volna el minket, hallgattam volna… Ám hogyan tudnám elviselni, ha látnom kell azt a rosszat, amely népemet éri, s hogyan tudnám elviselni szülőhelyem pusztulását?”

Ám egyhamar kiderül: a gonosz Hámán méltó megbüntetése és az államapparátus megnyerése mit sem ér önmagában. A korabeli perzsa törvények szerint ugyanis egy királyi rendeletet még maga a király sem vonhatott vissza. A zsidóknak magukat kellett megvédeniük támadóikkal szemben. Ahasvéros mindössze ehhez a kényszerű önvédelmihez adhatott felhatalmazást. A király által támogatott önvédelem lehetővé tette volna számukra, támadóikkal szemben ugyanazt, amit korábban a visszavonhatatlan rendelet tartalmazott: ellenségeik megölését és teljes kifosztását.

“A király megengedte a zsidóknak, akik különböző városokban laktak, hogy összegyűljenek és helytálljanak az életükért, s hogy elpusztítsák, megöljék és megsemmisítsék minden olyan város vagy tartomány csapatát, akik ellenük támadnak, gyermekeiket és asszonyaikat is, s hogy vagyonukat elkobozzák”

Az eredeti királyi rendelet ádár hónap 13-át jelölte meg a zsidók elleni támadásra és kifosztásukra. Noha Ahasvéros és a hatóságok véleménye erről időközben alapvetően megváltozott, egyes elvakult helyi vezetők és bizonyára még sokan mások kapva kaptak a rablási lehetőségen, és a zsidó közösségek ellen fordultak. Mordecháj tanácsára azonban az egyes zsidó közösségek időben felkészültek a fegyveres támadás kivédésére. A védekezés valóban eredményes volt: támadóikat, köztük Hámán tíz fiát megölték. Érdemes azonban megfigyelnünk: asszony vagy gyermek egyáltalán nincs az áldozatok között, s a legyilkoltak vagyonához sem nyúltak, holott — a király felhatalmazása alapján — megtehették volna!

“Legyőzték a zsidók minden ellenségüket, megölve és elpusztítva őket, s úgy tettek a gyűlölőikkel, ahogyan azok szerették volna tenni velük. Susán fővárosában a zsidók megsemmisítettek ötszáz férfit, és Hámánnak, Hamdata fiának, a zsidók ellenségének tíz fiát megölték, ám a zsákmányra nem nyújtották ki kezüket.”

Talán az is az antiszemitizmus lélektanával magyarázható, hogy Susánban, a fővárosban több ellensége akadt a zsidóknak, mint a vidéki városokban vagy falun. Így aztán a fővárosban a király még egy napig engedélyezi a fegyveres ellenállást a zsidó közösségnek. Ebből következik a máig tartó vallási gyakorlat: ádár 13-án, amikor a védelmi harc folyt, Eszter böjtje névvel gyásznapot (és nem győzelmi örömünnepet!) tartunk, s csak másnap, 14-én, amikor végre megnyugodhattak, következik a jól ismert zsidó örömünnep, a purim. Végül pedig ádár15-én tartjuk a Susán-purimot, emlékezve arra, hogy a hajdani perzsa fővárosban csak egy nappal később sikerült békére lelni zsidó testvéreinknek. Örömteli ünnepet kívánjunk az idén is!