Szerző Téma: Történelem  (Megtekintve 4288 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető torokildiko46

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4486
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Történelem
« Válasz #15 Dátum: 2015 Április 03, 20:26:36 »
MIG A POGÁNYOK IDEJE BE NEM TELIK…GALUT →
PARANCSRA PARANCS, SZABÁLYRA SZABÁLY
Posted on 2015. március 20. péntek by izraelim
Jamie Cowen: A zsidó nép történelme

PARANCSRA PARANCS, SZABÁLYRA SZABÁLY

Maradtak tehát a farizeusok. Ők lettek azok, akik a zsidók életét meg tudták határozni, és ez így van a mai napig is. A rómaiak elleni küzdelemben a farizeusok is részt vettek. Volt közöttük egy Johanan Ben Zachai nevű rabbi, aki – amikor látta, hogy a zsidók vesztésre állnak –, megszervezte, hogy néhányan ki tudjanak jutni Jeruzsálemből a város eleste előtt.

   Miután megtört a zsidó ellenállás, Johanan Ben Zachai elment a római vezetőkhöz és engedélyt kért, hogy a Szanhedrint egy Javne nevű városban újjáalakítsák. Tel Aviv-tól nem messze fekszik ez a kicsiny település, amely a zsidó történelem egyik legfontosabb városának tekinthető, hiszen a Szanhedrin itt alakult újjá.

   75-135 között megy végbe az a folyamat, melynek során a judaizmus rabbinikus judaizmussá válik, és ez teljesen megváltoztatja annak arculatát. A Templom lerombolása előtt főként szadduceusokból állt a Szanhedrin. Javnéban azonban a rabbik mindegyike farizeus, hiszen Ben Zachai csak farizeusokat von be a Szanhedrin újjáalakításába. Az ő követésük válik ezután a judaizmus lényegévé.

   Az egyik legfontosabb kérdés a bűnökért való engesztelés kérdése volt. Ha már nincsen áldozat, nincsen engesztelés. Mivel nincsen Templom, nincsen hol áldozatot bemutatni.

   A hagyomány szerint Ben Zachait felkeresi az egyik tanítványa, és megkérdezi őt a kiengesztelésről. Ben Zachai válasza híressé vált: „Fiam, Isten gondoskodott egy másfajta kiengesztelésről, amely így szól: irgalmasságot és jóságot várok, nem pedig áldozatot.”

   Ezt a hóseási igét Jesua is idézte, de ő a szombat megtartásával kapcsolatosan tette ezt (Hós 6,6), hogy rámutasson: a szabályok mögött látnunk kell egy tágabb értelmezést. Ben Zachai egészen más értelemben használja ezt az idézetet. Ő úgy akarja értelmezni ezt a verset, hogy az áldozatokat helyettesíthetik a jócselekedetek is, és ilyen módon is hozzá lehet jutni a kiengeszteléshez.

   Ezzel az értelmezéssel az a súlyos probléma, hogy a Tóra egyharmadát kiveszi a Bibliából. Nemcsak Jesua megváltását teszi semmissé, hanem az egész áldozati rendszert is.

   Isten tudja, hogy népe nem teljesíti elvárásait, ezért beilleszti a Tórába az áldozati rendszert, amely közvetíti kegyelmét és feloldozást ad a bűnök alól. Így Izrael mindig függő viszonyban maradhat Istentől. Ben Zachai nemcsak az áldozati rendszert utasította el, de elvetette azt is, hogy a kegyelemre egyáltalán szüksége van az embernek. Ezzel tulajdonképpen az Istentől való függőséget vetette el.

   Ben Zachai és az utána következő összes rabbi azt tanította, hogy az engesztelés három dolog által lehetséges: a jócselekedetek (micvot), a megbánás és az imádság által. A mai napig is így van ez: az engesztelést a vallásos zsidók ezek alapján próbálják megszerezni. Az idők során ehhez még a Tóra tanulmányozása járult.

   Mit értenek jó cselekedetek alatt a rabbinikus judaizmusban? A parancsolatok megtartását. De nemcsak a Tórában leírtakét, hanem ezer és ezer parancsolat és szabály megtartását is, melyek az idők során adódtak a Tórához.

   A rabbinikus judaizmus ezen elképzelések köré épül fel. Ahhoz, hogy megértsük a mai idők judaizmusát, meg kell érteni a rabbinikus judaizmus eredetét. Az a judaizmus, amivel ma találkozunk, a javnei időszakra vezethető vissza.

   Mi is történt Javnéban? Újra összehívták a Szanhedrint, szabályok és előírások egész sorozatát állították össze. Itt hozták létre a zsidó imakönyvet, vagy más néven a szidurt. A héber szidur szó annyit jelent: rend. A szidur szabja meg az istentisztelet rendjét. Bárhova megy is valaki a világon a zsinagógába, az istentisztelet rendje ugyanaz. Némi eltérés lehet abban, hogy hosszabb vagy rövidebb az istentisztelet, vagy hozzátesznek vagy elvesznek imákat, de alapjában a szertartás menete ugyanaz.

   Javnéban azt a legsúlyosabb problémát kellett áthidalni, hogy elveszett a zsidó élet központja, a Templom. Szükségessé vált tehát valami, ami összefogja a zsidóságot akkor is, amikor már nincsen Templom. Javnéban a farizeusok olyan formát dolgoztak ki, amely egyetemessé teszi a judaizmust az egész világon. Bár ők nem fogadták el, hogy Jesua a Messiás, az a tiszta szándék vezette őket, hogy a zsidóságot megtartsák a maga különleges elhívásában.

   Ez alatt az időszak alatt állították össze a Pészah széderjét[1] és azt a könyvet is, amely szabályozza a szédert, a Haggadát[2].

   A pészah ünneplését Mózes korától kezdve gyakorolták, de akkoriban máshogyan tartották ezt az ünnepet. Azért volt más, mert egészen a Templom lerombolásáig le tudtak vágni egy bárányt a Templomban.

   Most már nem volt Templom, nem volt bárányáldozat, tehát egy új széder rendet kellett létrehozni. Ekkor állították össze a zsidó naptárat is. Ez határozza meg, hogy mikor kezdődik a sabbat, mikor és hogyan kell megtartani a különböző ünnepeket.

   E mögött szintén az a törekvés volt, hogy a zsidó hitgyakorlatot uniformizálják. Ezelőtt is léteztek zsidó naptárak, de most egy olyan naptárat hoztak létre, amelyet mindenki elfogadott. Itt történt a Tanach könyveinek a kanonizációja is. Gyakorlatilag a zsidó hit új arculatát hozták itt létre.

   Azt is eldöntötték azonban, hogy a közösségekből el lehet távolítani azokat, akik ezt a rendet nem fogadták el. A korábbi tizennyolc áldásból álló sabbati imához (Smone eszre) még hozzátettek egy átkot, amely az eretnekekre vonatkozik.[3]

   Ezt az átkot minden sabbatkor kimondták mindazokra a zsidókra, akik nem követték a rabbinikus judaizmust. A valódi oka ennek az átoknak az volt, hogy a nazarénusokra, a messiási zsidókra kimondhassák a kiátkozás szavait.

   Ez az időszak a zsidó történelemnek rendkívül fontos időszaka. Isten engedte meg, hogy a Templom elpusztuljon, hogy ezzel mutassa be a zsidóságnak, hogy Jesua az egyetlen út. Ezen évek alatt egyrészről további sokaság válik Jesua követőjévé, a javnei csoport pedig megreformálja a judaizmust. Nemcsak arról van szó, hogy Javne egy másik utat ajánl az Örökkévaló követésére, hanem kifejezetten visszautasítja a messiási igaz maradékot. Ez egy döbbenetes döntés.

   Az Újszövetségen kívül nagyon kevés bizonyítéka van annak, hogy milyen volt a hitgyakorlat a Javnét megelőző korszakban. A nemrégiben felfedezett holt-tengeri tekercseknek[4] éppen emiatt lehet nagyon nagy jelentősége. Ezek az első olyan írások, amelyek abból a korból kerültek a kezünkbe, amely megelőzi a farizeusok javnei időszakát.

   A farizeusok például azt tanították Javne után, hogy soha nem lehet úgy értelmezni az Írásokat, hogy azok egy szenvedő Messiásról szólnának. Azonban a holt-tengeri tekercsek feltárják, hogy igenis volt a zsidóságban egy olyan várakozás, hogy az eljövendő Messiásnak szenvednie kell, és hogy meg fog halni.

   A pészahi széder szertartásának Javne előtti formáját is például teljes homály fedi. A jelenleg gyakorolt pészahi széderben vannak olyan elemek, amelyek teljesen nyilvánvalóan az Örökkévaló rendelései. Ilyen például a kovásztalan kenyér vagy a keserű füvek fogyasztása.

   Ám vannak olyan részei is a széder szertartásának, amit nem a Biblia ír elő. Nem mondhatjuk azonban, hogy ezek rosszak. Van egy nagyon érdekes mozzanat ebben a vacsorában. Ez pedig a három macesz egymásra tétele. A farizeusok határozták meg, hogy legyen ez a széder része, de feltételezzük, hogy a názáreti rabbi követői tartották így először a szédert, és ők voltak hatással a farizeusokra. Semmivel sem lehet ugyanis megmagyarázni a középső maceszt, mert amit a zsidó hagyomány ad erre, az nem megfelelő indok.

.

[1] a széder szó gyöke ugyanaz, mint a szidur szóé, így ez is azt jelenti: rend. A pészach első estéjén tartott vacsora neve.

[2] A Haggada szó elbeszélést jelent. A többnyire díszes formában kiadott Haggada a széder estéjén az Egyiptomból való kivonulást beszéli el a széder esti vacsora szimbolikus elemeihez kapcsolva azt.

[3] A „tizenkilencedik áldás” így hangzik: „A besúgóknak ne legyen reményük, és minden gonoszság egyből tűnjön el, összes ellenségeid pusztuljanak ki hamarosan, a gonosztevőket tépd ki gyökerestül, törd össze, igázd le és alázd meg gyorsan napjainkban! Áldott vagy Te, Örökkévaló, aki letöri ellenségeinket, és megalázza a gonosztevőket!” (Mózes imája, Sábeszi imakönyv, magyar fordítás és fonetikus átírás, Budapest, 2009). A besúgók, gonosztevők kifejezéseket értették a nazarénusokra.

[4] A holt-tengeri tekercseket 1947 és 1956 között egy Jeruzsálemtől 32 km-re keletre, Khirbet Qumranban fekvő barlangban találták meg.
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25

Nem elérhető torokildiko46

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4486
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Történelem
« Válasz #16 Dátum: 2015 Április 03, 20:31:37 »
PARANCSRA PARANCS, SZABÁLYRA SZABÁLYA MISNA ÉS A TALMUD →
GALUT
Posted on 2015. március 25. szerda by izraelim
Jamie Cowen: A zsidó nép történelme

GALUT[1]

   A Templom elpusztítása következtében nagyon sok zsidó elhagyja Jeruzsálemet és Izraelt, és a birodalom különböző részeire kerül. Egy nagy csoport kelet felé, Babilonba veszi az útját, egy másik Görögország és Itália felé mozdul. Eközben Júdeában egyre inkább növekednek a rómaiak által kivetett adók, és egyre csökken a tolerancia a zsidókkal szemben.

   A zsidóság a Római Birodalom lakosságának tíz százalékát képezte, ami hatalmas arány. Emiatt korábban a Római Birodalomban gazdasági és vallási kiváltságaik voltak. Megengedték nekik, hogy a saját vallásukat gyakorolják, és ne kelljen a római vallási rítusokat megtartaniuk.

   A Templom elpusztulása után azonban ezek az előjogok kezdtek csökkenni. A Római Birodalom több területén kezdett felerősödni az antiszemitizmus. Az egyik ilyen hely volt az egyiptomi Alexandria. A diaszpórában élő zsidóság egyik legjelentősebb központja volt ez, és a világ egyik legnagyobb zsidó közössége, kb. egymillió zsidó élt ezen a területen.

   117-ben lázadás tört ki Alexandriában, de ezt a rómaiak leverték, ami ismét fokozta a zsidókkal szembeni türelmetlenséget és intoleranciát. Egyre növekvő meggyőződés alakult ki a rómaiakban, hogy a zsidó népet nem lehet kontrollálni.

   Az igazi változás 130-ban állt be. Ekkor Róma császára Hadrianus[2] lett. Mielőtt császárrá választották volna, ígéretet tett a zsidóságnak, hogy újraépíti a templomukat, ami természetesen nagy izgalomba hozta a zsidókat. Ám nem vették észre, hogy Hadrianus valójában hellenista uralkodó volt, és gyűlölte őket. Miután megválasztották, úgy döntött, hogy egy római templomot épít a Templom-hegyen.

   Elképzelhetjük, hogy ez mit váltott ki. Annyira felingerelte a zsidóságot, hogy 132-ben kitört a Bar Kockba lázadás. Bar Kockba katonai vezető volt, zelóta. Ez volt a legsúlyosabb fenyegetés, amit a Római Birodalomnak valaha is el kellett szenvednie a zsidóktól. A korábbi felkeléssel szemben Bar Kockba nagyon hatékony vezető volt. Egyik római helyőrséget győzte le a másik után. Először merült fel a leigázás óta annak a komoly lehetősége, hogy Izrael önálló állam lehet. A lázadás komolyságát bizonyítja az is, hogy voltak olyan pénzérmék Izraelben, melyek Bar Kockba arcképét viselték.

   Ekkor a zsidóság egy szörnyű hibát követett el. Mindeddig a nazarénusok is részt vettek a Róma elleni felkelésben, de ennek az időszaknak neves rabbija, Akiva kijelentette, hogy Bar Kockba a Messiás. A nazarénusok pedig azt mondták, hogy nincsen másik Messiás, csak a názáreti Jesua, és nem vállaltak tovább katonai szolgálatot a felkelésben. Ekkor Bar Kockba ellenük fordult és őket kezdte gyilkolni.

   Amikor már kezdett a felkelés komoly fenyegetést jelenteni, a Római Birodalom légiókat irányított Júdeába, hogy le tudja verni ezt a támadást. Még Britannia területéről is hoztak be katonákat. 135-ben Bar Kockbát elfogták és megölték. Hétszáz-ötvenezer zsidót lemészároltak, Akiva rabbit is megölték, a zsidóknak nem engedték meg, hogy újra bemenjenek Jeruzsálembe. Pontosan úgy, ahogy Jesua előre megmondta, a zsidókat láncra verve vitték el a Birodalom különböző részeire. Rettenetes tragédia volt ez. Ezen a ponton mondhatjuk, hogy a zsidóság nemzeti léte széthullott.

    Ekkor a Szanhedrin Javnéból a Galileai tó partján lévő Tiberiásba tette át a székhelyét, mert a rómaiak nem adtak engedélyt arra, hogy a Szanhedrin bárhol Júdeában összegyűljön. Tulajdonképpen a Bar Kockba lázadás leverése véget is vetett a javnei időszaknak. Nagyon sokan a vezető rabbik közül elhagyják Izrael földjét és Babilon környékére költöznek.

   I.sz. 150 és 900 között marad Babilonban az Izraelből odakerült zsidóság. Babilónia városaiban a rabbik Tóra-akadémiákat hoztak létre. Ezeken az akadémiákon vitákat folytattak a Tóra alkalmazásáról és egyre több és több szóbeli Tóra-hagyományt hoztak létre.

 

[1] a diaszpórára használt héber kifejezés, eredeti jelentése: száműzetés

[2] 117-138 Hadriánus uralkodása.
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25

Nem elérhető torokildiko46

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4486
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Történelem
« Válasz #17 Dátum: 2015 Április 03, 20:36:43 »
A MISNA ÉS A TALMUD
Posted on 2015. március 25. szerda by izraelim
Jamie Cowen: A zsidó nép történelme

A MISNA ÉS A TALMUD

 

   A világ zsidóságának vezetése két részre oszlott. Izraelben működött még a Szanhedrin, amelyet a szétszóródott zsidó közösségek még mindig a vezető testületnek tartottak. A Szanhedrin vezetőit naszinak nevezték, amely uralkodót, vezetőt jelent. Ennek a vezetőnek Dávid házából kellett származnia.

   A babiloni zsidó közösség vezetőjének neve ekszilárk volt, neki is Dávid házából kellett származnia, de Babilonban ennek a vezetőnek akkora hatalma volt, mint egy királynak. A babiloniak, akiket ebben az időben parthusoknak[1] hívtak, nagyon nagy hatalmat engedtek az ekszilárkoknak a zsidóság körében. Kezdenek tehát eltérések mutatkozni az Izrael földjén maradt és a Babilonba távozott zsidó közösségek között. Ezt a kettősséget azonban valahogyan fel kellett oldani, és valamiféle egységesítésre volt szükség.

   Ebben az időben élt egy Jehuda HaNaszi nevű rabbi (Juda, a herceg). Ő volt az, aki az azt megelőző 200 év rabbinikus rendelkezéseit egyetlen dokumentummá sűrítette. Eddig ez soha nem történt meg, mert a szóbeli Tóra valóban szóbeli volt, szájhagyomány útján adták tovább. Most hogy a zsidóság egyre inkább szétszóródott, és szükség volt valamiféle egyesítő erőre, a szóbeli hagyományt papírra kellett vetni. E szóbeli rendelkezések írásba foglalását hívjuk (a) Misnának.

   A Misna a judaizmus legmértékadóbb forrása, a különböző rabbinikus rendelkezések gyűjteménye. A misna szó jelentése: megismételni. A Misnát hat részre lehet felosztani: mind a hat rész egy-egy nagy témakörrel foglalkozik. Az egyik része például a mezőgazdasági élettel. Amit a rabbik a mezőgazdasági életről tanítanak, ebben a részben található. Egy másik az ünnepekről szól.  Ez szabályozza, hogyan kell a különböző ünnepeket megtartani. Hat fő részre és 63 kisebb fejezetre oszlik.

   A Misna elkerült Babilonba, ahol nyílt viták tárgya lett, mivel az ottani rabbiknak el kellett döntenie, hogy a korábbi rabbik milyen érvelések alapján jutottak azokra a következtetésekre, ami alapján a Misnát összeállították. A talmudi tanulmányoknak a kulcsa nem maga a végeredmény, nem az, hogy milyen döntésekre jutottak, hanem az az érvelés, amit felhasználtak, hogy ezekre a következtetésekre jussanak.

   Térjünk vissza a Tórához és a Misnának ahhoz a kitételéhez, hogy ha valaki ír sabbatkor, az már munka. A babiloni rabbik azt próbálják meghatározni, hogy hogyan jutottak el a korábbi rabbik ettől az A meghatározástól a B megállapításig. Mondhatnánk, hogy ez mindegy. Ám az egész talmudi tanulmányozás szellemét akkor tudjuk megérteni, ha az érvelési módszereket megértjük.

   Korunk egyik legújabb találmánya az e-mail. Tegyük fel, hogy valaki küldött egy ilyen elektronikus levelet, és ezt péntek este kapjuk meg. Úgy gondoljuk, fontos, hogy egy másik barátunk is még aznap megkapja ezt az üzenetet. A kérdés az, hogy elküldhetjük-e ezt sabbatkor. Honnan tudjuk ezt megállapítani? Mert nem fogunk írni a kezünkkel, csak egy gombot kell megnyomni és a számítógép továbbítja a levelet. Tehát bajban vagyunk, nem tudjuk, hogy mit csináljunk, pedig engedelmeskedni akarunk Isten Törvényének. Elmegyünk a rabbihoz és megkérdezzük. A rabbi elkezdi tanulmányozni a Talmud különböző szakaszait. Ugyanazt a logikát fogja igénybe venni, amit korábban ennek az eldöntésére használtak. Arra a következtetésre fog jutni, hogyha ezt az e-mailt továbbítani fogjuk sabbatkor, az munka.

   Ekkor megszületett egy újabb rabbinikus szabály. Lehet, hogy azt mondjuk, hogy ez senkit nem érdekel. De egy hithű zsidó Isten szerinti életet kíván élni, és mindenképpen meg akar győződni arról, hogy nem töri meg a sabbat szabályait. Végül is ez egy olyan rendszer, amelynek segítségével bebiztosíthatjuk magunkat a tévedések ellen. Ám menjünk egy kicsit mélyebbre.

   Amikor a rabbik Babilonban megkapták a Misnát, elkezdték megvitatni, hogy a korábbi rabbik milyen érvelés alapján jutottak el a Misnában foglalt következtetésekre. 500-ra jutottak el odáig, hogy az ezekről az érvelésekről folytatott vitákat összefoglalták. Ez a Gemara, melynek jelentése: kommentár. Ha összetesszük a Misnát és a Gemarát, a Talmudot kapjuk, amely a zsidó élet és annak különböző szabályainak a legmérvadóbb forrása.

   A Talmud sokkal nagyobb jelentőséggel bír számukra, mint a Tanach vagy az írott Tóra. Hogyha egy vallásos zsidónál rákérdezel, hogy melyik a fontosabb: a Tóra vagy a Talmud, akkor azt fogja mondani, hogy a Tóra. Ám a valóságban mégis a Talmud a legfontosabb számukra. Ugyan a Talmud a Tórát magyarázza – de a magyarázatok nagyobb jelentőségre tettek szert magánál a Tóránál.

   A legtöbb keresztényben az a kép él, hogy a zsidóság az Ószövetség népe. De ez nem igaz. A mai vallásos zsidóság hite a Talmudra alapozódik, és nem az Írásokra. Mindez a javnei időszaktól a babiloni időszakig alakult így.

   A Misna héberül íródott, a Gemara arámi nyelven. Az arámi és a héber látszólag egyforma, de valójában két különböző nyelv. A különbség oka, hogy a Misna Izraelben íródott, a Gemara Babilonban. Ha egy vallásos zsidó elmegy egy jesivába (vallási iskola), a Talmudot kizárólag eredeti nyelven tudja tanulmányozni. Nagyon nehéz a Talmudot más nyelvekre lefordítani, mivel kifejezései rendkívül tömörek, elengedhetetlen a rabbik magyarázataival kiegészíteni. A Talmudot senki sem olvassa a kommentárok nélkül.

   A keresztények sokszor buzgón nekiállnak, hogy elolvassák a Talmudot, de a kommentárok nem érdeklik őket, a Talmudot azonban nem lehet megérteni a rabbik kommentárjai nélkül.

   A rabbi egy zsidó életében a tudós szerepét tölti be, nem a lelkipásztorét. Egy keresztény gyülekezet vezetőjére úgy tekintenek a hívek, mint akit fel lehet keresni, amikor problémáik vannak. Olyan embert keresnek, aki megértő, irgalmas, együtt érző, pásztori szíve van, aki meghallgat, és aki imádkozik értük. A rabbiknak azonban nem az a feladata, hogy az emberek jól érezzék magukat a környezetükben, hanem, hogy válaszokat adjanak az életükkel kapcsolatosan a kérdéseikre. A rabbik tanulmányozzák a Talmudot és a kommentárokat.

   A Talmudból a rabbinikus zsidóságnak az a gondolkodásmódja derül ki, hogy Istenhez nagyon sok tanulmányozás, tanulás útján lehet közel kerülni.

[1] I. e. 250 körül Irán északkeleti részén a parthusok (iráni lovas nomád nép) államot alapítanak az Arszakida-dinasztia vezetése alatt. (i. e. 247- isz. 226).
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25

Nem elérhető torokildiko46

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4486
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Történelem
« Válasz #18 Dátum: 2015 Április 03, 20:39:30 »
A SZÓBELI TÓRA
Posted on 2015. március 19. csütörtök by izraelim
Jamie Cowen: A zsidó nép történelme

A SZÓBELI TÓRA

A rabbik is azt tartják, hogy Isten a Sinai hegynél adta Mózesnek a Tórát. De azt már nem hiszik, hogy Isten egyszerűen csak az Írásos Tórát adta. Úgy gondolják, hogy Isten egy szóbeli Tórát is adott Mózesnek. Szerintük Isten szóban elmagyarázta Mózesnek, mit jelent az például, hogy nem lehet dolgozni sabbatkor. Úgy vélik, Isten megadta Mózesnek azt az érvelést, aminek a segítségével megfelelő következtetésekre lehet jutni bármikor a jövőben is. Azután Mózes mindezt továbbadta Józsuénak, ő a véneknek, a vének a prófétáknak, a próféták a Nagytanácsnak, vagyis az írástudóknak. A Nagytanács annak a csoportnak adta tovább, amelynek Zugot volt a neve. Ennek a szó szerinti jelentése: párok.

   A Nagytanács idejéig semmiféle nézeteltérés nem volt, vagyis mindenki egyetértett abban, hogy Isten mit nyilatkoztatott ki a szóbeli Tórában. De a Zugot idejének elején kezdtek megjelenni a nézeteltérések. A zugot, vagyis pár, általában a Nagytanács vezetőjéből és helyetteséből állt. A Zugot két utolsó tagja a két nagy rabbi: Semáj és Hillel voltak, akik kb. 10 körül éltek.

   A következő láncszem a Tanaim csoport volt, mely kb. 200-ig működött.  A tanaim szó jelentése: továbbítók. Ők már Jesua idejében is léteztek, a javnei időszakban azonban teljesen elutasítják Jesua tanításait. Ők a szóbeli Tóra ismeretét állítólag az Amoraim csoportnak adták tovább. Az ő nevük azt jelenti: magyarázók. Ezek a babilóniai rabbik 200-500-ig működtek.  Az ő magyarázataik gyűjteménye a Talmud. A Tanaim döntései és az Amoraim következtetései és magyarázatai együtt képezik a Talmudot.

   Azonban nem áll meg a láncolat, ők továbbadják a Szobraimnak. Ők adják a végső simításokat a Talmud szövegének. A Szobraim csoport is továbbadta ezt a Geonim csoportnak. Ők voltak a babilóniai akadémiák vezetői a babiloni judaizmus fénykorában. A Geonim ezt továbbadta egy újabb csoportnak, amelynek Risonim a neve. Őket úgy ismerik, mint a korai tudósokat. A már említett Rasi rabbi is ebbe a csoportba tartozik, és Majmonidész is, akiről később még lesz szó.

   A Risonim is továbbadta ezt a tudást az Ahronim nevű csoportnak, akiket úgy lehetne nevezni, hogy a késői tudósok, akik az 1500-as évektől a mai napig is léteznek. Azért vezettem ezt végig, hogy szemléltessem a tekintély továbbadását Mózestől egészen a mai napig.

   A különböző felsorolt csoportokhoz tartozók voltak azok, akiknek bármiféle ügyben joguk volt Isten akaratát értelmezni. Nem szöveget csatoltak a Talmudhoz, hanem magyarázatokat, amelyek újabb döntéseket eredményeztek.

   Ha egy hétköznapi zsidó embernek megmutatjuk például az Ézsaiás könyvének 53. fejezetét, első látásra talán elismeri, hogy a szakasz a szenvedő Messiásról szól, akkor azonban a rabbihoz fordul, mert az egyszerű zsidónak nincs tekintélye ahhoz, hogy maga döntse el, hogyan értelmezhető egy-egy szakasz. Csak a rabbinak lehet ilyen tekintélye.

   Ez azon a feltételezésen alapszik, hogy a szóbeli Tóra is Istentől származik, amelyet nemzedékről nemzedékre egy erre kiválasztott csoport áthagyományozott egészen a mai napig. Mit tesz egy rabbi, amikor valaki odamegy hozzá és ezt a problémát elé tárja?  Ha nem tudja a választ – márpedig nem minden esetben vannak kész válaszai –, elkezdi tanulmányozni mindezeknek a korszakoknak az írásait és eljut egy következtetésre. Amikor erre eljutott, el van döntve a dolog: „Ez Isten akarata.”

   Ez a folyamat egészen az Újszövetségig visszakövethető:

„Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj el és dorgáld meg őt négy szem között: ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát; Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó. Ha azokra sem hallgat, mondd meg a gyülekezetnek; ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a pogány és a vámszedő. Bizony mondom néktek: Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen.” (Mt 18, 15-18)

   Jesua gyakran a farizeusok módszereivel tanított, és ez a szakasz ennek a farizeusi módszernek egy jó példája. Ez pedig a kötés és oldás módszere. Hívő gyülekezetekben ezt gyakran úgy értelmezik, hogy meg kell kötöznünk a gonosz szellemi erőket, és fel kell szabadítanunk Isten erejét. Ez a szakasz azonban egyáltalán nem erről szól. Arról szól, hogy mit kell tenni akkor, ha konfliktusba kerül két fél egymással, vagy valaki szeretné Isten akaratát tudni egy dologgal kapcsolatban. A farizeusi modell szerint ekkor elmennek a rabbihoz, és a rabbi határozza meg, hogy az adott helyzetben mi Isten akarata.

   Ennek a földön megkötő ereje van, és amit a rabbi megköt a földön, az meg lesz kötve a mennyben is, vagyis, amit a rabbi megköt a földön, arra Isten megerősítését adja a mennyben. Amikor pedig a rabbi valamilyen módon érvényt szerez a döntésének, ez az oldást jelenti a földön.

   Érdekes az, hogy Jesua az oldás és kötés hatalmát tovább adja a tanítványoknak. De a 16. fejezetben világossá teszi, hogy annak, akinek ez a hatalom megadatott, először Isten hangját kell hallania.

   Még a mai időkben élő rabbik is használják a nemzedékről nemzedékre rájuk örökített tekintélyt. Ha azonban ez a tekintély egy ennyire alaposan kidolgozott rendszeren alapszik, akkor nincs is szükség a Bibliára. A Biblia szövegét e magyarázatrendszer közvetítésével értelmezik. Ha valaki pénteken elmegy egy zsinagógába és meghallgatja, amit egy rabbi fölolvas a Tórából, azt fogja tapasztalni, hogy az adott szakasz jelentését olyan magyarázatokkal és történetek alapján értelmezi, amelyek évszázadok során álltak össze.

   Jellemző az is, hogy minél közelebb áll egy rabbi időben Mózeshez, annál nagyobb a tekintélye. Egy olyan rabbinak, aki a Tanaim idejében élt, sokkal nagyobb tekintélye van, mint a három-négy láncszemmel későbbinek. Például gyakran látható a Talmudban, hogy egy bizonyos rabbi egy korábbi rabbi nevében beszél.

   Az oldás és kötés alapelvének magyarázatát egy másik helyen is megtaláljuk az Újszövetségben, a Máté 16, 13-ban.  Ekkor teszi fel a kérdést Jesua a tanítványainak, hogy az emberek kinek tartják Őt. Különféle válaszok vannak erre, de végül Péter mondja, hogy „Te vagy a Messiás, az élő Isten fia.”

   Péternek ez a megvallása rendkívül fontos. Nézzük meg a 17. verstől:

”És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám.”

   E szavak rendkívüli jelentősége abban van, hogy mi alapján erősíti meg Jesua Pétert: nem ember jelentette ki neki, amit megvallott.

   Tehát a kinyilatkoztatást nem nemzedékről nemzedékre továbbadott emberi tekintélyen keresztül kapta, hanem egyenesen Istentől. A 18. versben megint egy nagyon fontos kijelentést tesz Jesua:

„De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.”

   Könnyen félremagyarázható ez a vers akkor, ha az általánosan elkövetett hiba szerint kiragadjuk kulturális összefüggéséből ezeket a mondatokat.

   Jesua azt mondja Péternek, hogy az Ő közösségét erre a sziklára fogja építeni. A farizeusok is felépítették a maguk a közösségét. Mire építkeztek ők? Arra, hogy a szóbeli Tórát továbbadják nemzedékről nemzedékre. Jesua azonban azt mondja, hogy az Ő közössége az Istentől jövő egyenes kijelentés kősziklájára épül. Aztán a 19. versben megadja a végkövetkeztetést:

„És néked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.”

   A mennyek országának kulcsa, amiről itt Jesua beszél, nem más, mint az egyes dolgokban az élő Isten akaratának meghatározása. A farizeusokhoz hasonlóan Jesua is megadja azt a tekintélyt tanítványainak, hogy Isten akaratát meghatározzák az egyes ügyekben. Azonban van egy óriási különbség a kétféle tekintély között: a farizeusokkal szemben, akik Isten akaratát nemzedékről nemzedékre való átörökített szóbeli hagyomány alapján határozzák meg, Jesua tanítványai Isten akaratát úgy határozzák meg, hogy hallják az Ő hangját a mennyből. Ez az újszövetségi kötés-oldás jelentése.

„NEM FIGYELÜNK A MENNYEI HANGRA”

   Egy elképesztő történetet szeretnék idézni a Talmudból[1]. Erről a párbeszédről írták talán a legtöbb kommentárt az idők során, amelyből néhányat meg is szeretnénk vizsgálni.

   A vita a Szanhedrin körein belül folyik. Az egyik rabbi, Eliézer szembekerül a Szanhedrinnel. A vita tárgya: egy sütő rituális szempontból tisztának számít-e vagy nem. Eliézer úgy gondolja, hogy tiszta, a Szanhedrin többi része pedig úgy, hogy nem. Ebben a vitában egyáltalán nem az a lényeg, hogy a sütő tényleg tiszta-e vagy nem, ez abszolút lényegtelen. Maga a vita, az érvelés a lényeg. Nem ez a Talmud legjellemzőbb része, mert itt egy kis történetet beszél el. A Talmud legnagyobb része pedig törvénykezések felett folytatott vitákat tartalmaz.

„Azt tanították. Ugyanazon a napon, amikor Eliézer rabbi a világ összes érvelését összegyűjtötte, egyetlen egyet sem fogadtak el tőle.”

   Eliézer rabbi megpróbálja a Szanhedrint a világ összes érvelésével meggyőzni, de elutasítják őt.

„Azt mondta nekik Eliézer: hogyha a halacha én szerintem van, akkor az eperfa fogja bebizonyítani. Ekkor az eperfa kiszedte a saját gyökereit és arrébbment, néhányan azt mondják, hogy többszáz ölnyire.

   Erre azt mondták Eliézernek: ez nem bizonyíték. Az eperfa nem lehet bizonyíték. Akkor újra szólt hozzájuk. Ha a halacha velem ért egyet, akkor bizonyítsa ezt a patak. Erre a patak visszafelé kezdett folyni. Erre azt mondták neki. Nem támaszkodhat senki sem a patak bizonyítékára. Újra szólt hozzájuk: ha a halacha engem igazol, akkor ennek a háznak falai bizonyítsák.  Ekkor a háznak a falai oldalra döltek, hogy összeomoljanak. Akkor Józsué rabbi felkiáltott és azt mondta: Amikor a tudósok egymást akarják legyőzni a halacha tekintetében, ahhoz neked mi közöd. Mert a fal nem omlott össze Józsua rabbi tiszteletére, azonban nem is állt vissza a helyére Eliézer rabbi tiszteletére, ezért még mindig félredölve áll.”

   A történet szerint a fal félig dőlve marad, mivel Eliézer egy nagy tekintélyű rabbi, s így a falnak engedelmeskednie kellett, de a másik rabbinak is nagyon jó érve volt arra, hogy a fal engedelmeskedjen, és ne omoljon le teljesen.

„Akkor újra szólt hozzájuk Eliézer rabbi: Ha a halacha engem igazol, bizonyítsa ezt a menny. Akkor egy mennyei hang hallattszott és ezt mondta: Miért van az, hogy a halacha minden dologban Eliézer szerint van? Ekkor Józsué rabbi felállt és azt mondta: Ez a hang nem a mennyben van. Ekkor Jeremiás rabbi azt mondta: A Tóra már megadatott a Sinai hegyen, mi nem figyelünk oda a mennyei hangra, mert ti már leírtátok a Tórában, a Sinai hegyen: kövessétek a többséget!”

   Az összes jel arra mutat, hogy Eliézernek igaza van, de a Szanhedrin nagy többsége nem fogadja el a jeleket. Erre Eliézer a mennyhez fordul, hogy most már igazolja a menny őt. A rabbik érvelésének a lényege a következő: Isten Mózesnek nemcsak az írott Tórát, hanem a szóbeli magyarázatát is megadta. Ám szerintük még az írott Tóra is azt mondja, ha valami felől vita van Izrael házán belül, akkor a többség véleménye a mérvadó, még akkor is, ha egy mennyei hang az ellenkezőjét igazolja, Isten nem mond ellent az írott Tórának. Ez egy érdekes érv.

   De folytassuk a történetet.  „Nátán rabbi találkozott Illéssel.”  Isten nagy emberéről, Illésről van szó. A zsidó hagyományok szerint Illés ugyan a mennyben van, de időnként látogatásokat tesz a földre, és beszélget a rabbikkal és tájékoztatja időnként őket arról, hogy mi folyik a mennyben.

„Nátán rabbi megkérdezi Illéstől. Mit cselekedett a Szent, áldott legyen az Ő neve, ebben az órában? Azt mondta: Mosolygott (mármint az Örökkévaló) és ezt mondta: Az én gyermekeim csapdát állítottak nekem. Akkor azt mondták, azon a napon: Minden, amit Eliézer rabbi tisztának tekintett és tisztának jelentett ki, odahozták és elégették a tűzben. Számot vetettek fölötte és kiközösítették őt.”

   Jó példa ez az oldás és kötés törvényszerűségére. A rabbik hoztak egy döntést, hogy mit tekintenek tisztának és mit nem. Ez megkötő erejű döntés volt.  Mivel Eliézer rabbi nem értett egyet, ezért kiközösítették: ez az oldás.

   Nagyon súlyos döntés ez, mert Eliézer rabbi nagy tekintélyű volt.

„Ki fog elmenni és ki tudatja vele? Ekkor Akiva rabbi azt mondta nekik: Én fogok elmenni. Nehogy egy olyan ember menjen el, aki nem alkalmas erre, hogy tudassa vele, s akkor az egész világ összeomlana.”

   Ez az a híres Akiva rabbi, aki Bar Kockbát messiásnak kiáltotta ki. De ez az Akiva legalább akkora méltóságú és tekintélyű, mint Eliézer. Egy olyan rabbit kellett találni, aki legalább akkora méltóságú és tekintélyű, mint Eliézer.

„Feketébe öltözött, fekete ruhát csavart maga köré és négy ölnyi távolságra leült tőle. Ekkor Eliézer azt mondta neki: Akiva, miért más ez a nap a többi naptól? Ekkor Akiva azt mondta neki: Rabbi nekem úgy tűnik, hogy a barátaid távol maradnak tőled. Ekkor Eliézer megszaggatta ruháit, levetette cipőjét, előjött, leült a földre és könnyek folytak a szeméből. A világ megrendült. Az olajfák egyharmada, a búza egyharmada és az árpa egyharmada. Mindannyian azt mondják, hogy még az asszonyok kezében a tészta is kárt szenvedett. De azt is tanították, hogy a legnagyobb dolog azon a napon az volt, hogy bármi, amire Eliézer rabbi a szemét vetette, megégett.”

   Akiva kapta tehát azt a feladatot, hogy közölje Eliézerrel, hogy kiközösítették. Eliézer ettől gyászba borul, de a történet tovább folytatódik. Bármi, amire Eliézer rátekintett, ítéletet alá került és megégett. Arra kell következtetnem, hogy Isten tényleg mondani akart itt valamit ezeknek a rabbiknak.

„Továbbá, Gamaliel Rabban utazott egy csónakban, de vihar támadt és el kezdett süllyedni a hajó. Akkor Ő azt mondta: Úgy tűnik nekem, hogy mindez csak a miatt történik, ami Eliézer Ben Hirkanosszal történt. Gamliel felkelt és azzal folytatta: Világmindenség királya! Mindez ismeretes előtted és számodra kijelentetett, hogy nem az én dicsőségem szerint cselekedtem, nem az én atyám háza dicsősége miatt cselekedtem, hanem a Te dicsőségedre, hogy a veszekedés, a vita ne növekedjen Izraelben. A tenger ekkor elcsendesedett”

   Akkoriban Gamáliel volt a Szanhedrin vezetője, a naszi. Annak a Gamalielnek az unokája, akinek a lábainál Pál tanult. Dávid házából származott ez a rabbi. Gamaliel az élő Istenhez kiált és elmagyarázza, miért döntött úgy, ahogy döntött. Hiszen az egész rabbinikus rendszernek a célja az volt, hogy uniformizmust teremtsen az egész judaizmus világában. És ha megengedik, hogy viták legyenek, akkor megosztottság lesz, és a zsidó hit összeomlik. Úgy tűnik, Isten meghallgatta ezt a kérelmet, és a vihar elcsendesedett.

„Ima Shalom, Eliézer rabbi felesége, Gamaliel testvére, ettől az eseménytől kezdve nem engedte, hogy Eliézer rabbi arcra boruljon. Egy nap azonban úgy találta, hogy mégis megtette. Azt mondta neki: állj fel, mert megölted a testvéremet. Mert eközben bejelentették, hogy Gamaliel rabbi meghalt. Azt mondta Eliézer rabbi a feleségének: honnan tudtad? Azt mondta akkor neki: az atyám házából tudtam meg, mert minden kapu zárva volt, kivéve az Onaa kapui.”

   Az „onaa” az a kifejezés, amivel valaki Istenhez kiált, mert igazságtalanság történt. Van egy asszony, aki e két férfi között áll és mindenképpen biztosítani akarja, hogy Eliézer ne boruljon arcra, és ne kiáltson Istenhez igazságért, mert tudja, hogy amikor Eliézer leborul Isten elé és igazságért kiált, akkor a testvére, Gamaliel meghal.

   De ezen a napon valaki az ajtajukhoz jött. Ima Shalom otthagyta a férjét egyedül, és odament az ajtóhoz. Eközben Eliézer leborult Isten elé és igazságért kiáltott Hozzá. Abban a pillanatban, hogy meglátta férjét leborulva Isten előtt, tudta, hogy a testvére halott. Gamaliel valóban meghalt azon a napon.

   Ahhoz a fontos részhez szeretnék visszatérni, amikor az egyik rabbi a Tórára hivatkozva azt állítja, hogy nem mennyei hangra, hanem a többség véleményére kell hallgatni. Nézzük meg ezt a Tórában!

„Ne indulj a sokaság után s gonoszra. És e peres ügyben ne vallj a sokasággal tartva annak elfordítására.” ( II Mózes 23:2)

   Két probléma van azzal, ha ezt a szakaszt veszik alapul a többség követésére vonatkozó szabállyal kapcsolatban. Az egyik, hogy itt polgári törvényekről és polgári ügyekben való döntésekről van szó, és nem olyan esetekről, amikor a Szanhedrinnek el kell döntenie Isten akaratát. A másik ennél sokkal súlyosabb: éppen az ellenkezőjét mondja, mint a rabbik. A Tórában pontosan az ellenkezője van a talmudi érvelésnek

   Nézzük meg, hogy a rabbinikus magyarázatok hogyan értelmezik a fentebb idézett különös történetet.  „Nehéz lenne a halacha és a halachisták tekintélyéről, és a Törvény erejéről drámaibb leckét találni, mint e vita történetét Eliézer rabbi és Jozsua rabbi között, amelyről a Talmud ezen az oldalon beszél.”

   Az a gondolkodás, hogy a halachát testnek és vérnek kell értelmeznie – vagyis a halachistáknak –, átitatja az egész Talmudot, és ezt vitatják hosszasan a Talmud utáni tudósok is.

   Ezzel szemben mit mondott Jesua Péternek, amikor a Máté 16. szerint Péter megvallotta, hogy Ő a Messiás.  Azt, hogy ezt nem test és vér jelentette ki Péter számára, hanem a Mennyei Atya. Pontosan a fordítottja ez a talmudi gondolkodásnak. A talmudi gondolkodás summája az, hogy egyedül a halachisták kompetensek a Törvény e pontjait értelmezni. Sem a próféta, de maga Isten sem állíthatja azt, hogy értelmezni tudja a halacha alapelveit, hogy beleszóljon a döntéshozatal folyamatába.

   De nézzük tovább a kommentárokat! Majmonidész a Misna kommentárjához írt bevezetőjében[2] ezt mondja.

„Amikor egy próféta hoz valamilyen döntést egy halachikus ügyben, és egy másik ember is, aki nem próféta, szintén hoz egy döntést, és a próféta azt mondja: A Szent, áldott legyen az ő Neve, szólt hozzám és az alapján hoztam a döntést, akkor nem szabad a prófétára hallgatni. Még akkor sem, ha ezer próféta – olyanok, mint Illés és Elizeus – jutnának arra a döntésre abban a dologgal kapcsolatban. És ha közben ezer és egy tudós más következtetésre jutna, akkor a többséget kell követni. A halacha akkor az ezer és egy tudós szerint lesz, és nem az ezer értékes próféta szerint.”

   Nézzünk meg egy másik kommentárt:

„Miután a Tóra a Szinájnál megadatott Izraelnek, a Tórát és a halachát az embernek kell továbbfejlesztenie, egyedül az embernek. És nem a Menny valamilyen küldöncének, még csak nem is az Örökkévaló Istennek.”

   A következő megjegyzés is Majmonidésztől[3] származik.

„Egy elfejtett szabályt csak elmélkedés, tanulás és logika útján lehet újra emlékezetünkbe hozni és nem isteni értelmezés szerint.”

   Még két ilyen kommentárt idézek, amely tulajdonképpen összegzi mindazt, ami konkrétan a rabbik vitájára utal.

„Józsué rabbi drámai módon idézte Mózes 5. könyvének 30. fejezetének a 12. versét, amely a Tórára utalva ezt mondja: nem a mennyben van. Más szóval. A halachikus kérdéseket a földön kell eldönteni, amelybe a menny nem avatkozik bele. Ahogyan Jeremiás rabbi elmagyarázta, hogy Mózesnek az a szabálya, hogy a döntéseket a többség véleménye alapján kell meghozni – és itt utal a 2Móz 23,2-re – megkérdőjelezhetetlen.”

   Egy utolsó megállapítás a rabbiktól.

„Vitás ügyekben a jog szerinti tekintély az, amelyet egy közös csoport, mindig a többség hoz meg. Mivel a többségi törvényhozás a mózesi törvényben gyökerezik, egy ilyen alapon meghozott döntést is isteni tekintélyűnek mondhatunk, mert a Szináj Törvényének tekintélye van rajta, amelynek érvényessége mindenekfölött való, ezért még úgyszólván maga Isten sem kérdőjelezheti meg.”

   Az egyetlen dolog, ahol én magam hozzáadtam valamit ezekhez a magyarázatokhoz, az volt, hogy idéztük Mózes 2. könyvében ezt az igehelyet, amelyre a rabbik hivatkoztak. Ezt a szakaszt úgy magyarázzák, hogy Isten a döntési folyamatban nem vesz részt. Ők úgy látják, hogy Isten mindezt átadta Mózesnek és most visszavonult.

   Létrejött tehát egy rendkívül szövevényes rendszer, amiről kiderül, hogy ellentmond az Írások alapelveinek. Ellentmond mindannak, amiről Jesua beszélt.

   Ekkor eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy egyetlen zsidó is hogyan juthat el az üdvösségre. Pálnak erre az a válasza, hogy a zsidóknak lepel van a szemükön, amikor Mózes könyvét olvassák, mind a mai napig. De azt is mondja, hogy bárki, aki az Úrhoz, Adonájhoz fordul, megmenekül, üdvösségre jut.

   A Talmud többi részére nem jellemző, hogy szembehelyezkedne a Tórával. Rendkívül értékes hagyományokat rögzít, amelyeket nem is ismernénk, ha nem lenne a Talmudban lefektetve. A Biblia például nem ad részletes leírást a szukkot megünnepléséről, ám a Talmudban nagyon sok információ van ennek a hagyományairól. Rendkívül hasznos Isten népe számára, de nem isteni tekintélyű.

   Emberi hagyományok gyűjteménye, melynek egy része hasznos, más része nem. A probléma az, hogy a hagyományos zsidóság és a rabbik isteni eredetűnek tekintik. Ahol ellentétbe kerül a Bibliával, ott is ez lesz a tekintéllyel bíró, megkérdőjelezhetetlen forrás. Ha ezen a rendszeren belül vesszük fel a kesztyűt, és elkezdünk érvelni, elveszítjük a mérkőzést. A rabbik és tudósok ismerete messze túlhaladja a miénket. Fontos azonban megértenünk, hogy milyen szellemi környezetben élnek, mert így érthetőbb, hogy Isten élő és ható igéjének ereje megtermi gyümölcsét. Az is fontos, hogy egy átlag, hétköznapi zsidó számára ez az egész bonyolult rendszer teljesen jelentéktelen. Fogalmuk sincs minderről. Ez csak a rabbik világa.

   Vannak a Talmudban Jesuára vonatkozó említések is, és ezek többsége negatív, sőt van egy nagyon érdekes megjegyzés Jesua követőivel kapcsolatban is. Akiva rabbitól származik az idézet.

„Bárki odajön hozzád és azt az igét idézi, hogy én vagyok az Úr, a te gyógyítód, és imádkozik érted, annak nem lesz része az eljövendő világban.”

   Ezt azért idézi így a rabbi, mert a nazarénusok (nocrim), Jesua követői ezt az igét jelszóként használták arra, hogy ők Jesua követői. Valószínű, hogy Akiva rabbi azért reagált így, mert emberek valóban gyógyultak meg. Eliézer rabbi ismert volt arról, hogy nazarénus kapcsolatai voltak. És úgy tűnik, Isten mellette áll ki a Talmudban. Azt sajnos nem tudjuk, hogy mi lett vele az élete hátralévő részében.

[1] Babilóniai Talmud, Bara Mezia 59 a-b

[2] Majmonidesz: Jesoda HaTorah, 9,1.

[3] Majmonidesz: Bevezetés a Misna kommentárjához
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25

Nem elérhető torokildiko46

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4486
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Történelem
« Válasz #19 Dátum: 2015 Április 03, 20:42:20 »
A TÓRA – A SZÓBELI TÓRÁRÓL
Posted on 2015. március 25. szerda by izraelim
Jamie Cowen: A zsidó nép történelme

A TÓRA – A SZÓBELI TÓRÁRÓL

 

Vizsgáljuk meg, hogy tényleg volt-e szóbeli Tóra. A legjobb forrás maga a Szentírás. Nézzük meg az írott Tanachot, vajon tesz-e említést ilyesmiről.

„Elméne azért Mózes, és elbeszélé a népnek az Úr minden beszédét és minden rendelését; az egész nép pedig egyező szóval felele, mondván: Mindazokat a dolgokat, amelyeket az Úr parancsolt, megcselekesszük. Mózes pedig felírá az Úrnak minden beszédét, és felkele reggel és oltárt építe a hegy alatt, és tizenkét oszlopot, az Izrael tizenkét nemzetsége szerint.” (II. Móz 24,3-4)

   Az Írások szerint tehát Mózes az Úr minden beszédét felírta. Semmilyen utalás nincs arra, hogy ezen felül még elhangzott volna valami. Vessünk egy pillantást Mózes életének későbbi részére: hátha akkor történt valami.

„És monda az Úr Mózesnek: Írd fel ezeket a szavakat; mert ezeknek a szavaknak értelme szerint kötöttem szövetséget veled és Izraellel. És ott vala az Úrral negyven nap és negyven éjjel; kenyeret nem evett, vizet sem ivott. És felírá a táblákra a szövetség szavait, a tíz parancsolatot.” (II Móz 34, 27-28)

   Isten tehát azt mondja Mózesnek, hogy azok alapján kötött szövetséget Izraellel, amik le vannak írva. Tehát nincs szóbeli Tóra, szóbeli törvény alapján megkötött szövetség. Szeretném most idézni, amit Rasi, a Talmud leghíresebb magyarázója mondott ezzel az igeszakasszal kapcsolatban:„Azt jelenti ez a rész, hogy Mózesnek le kellett írnia a Törvénynek ezeket a részeit, de nem kellett leírnia a szóbeli Tórát.” Tegyük fel, hogy Mózes élete végéig várt, hogy a szóbeli Törvényről említést tegyen.

„És bővölködővé tesz téged az Úr, a te Istened kezeidnek minden munkájában, a te méhednek gyümölcsében, a te barmodnak gyümölcsében és a te földednek gyümölcsében, a te jódra. Mert hozzád fordul az Úr és öröme lesz benned a te jódra, amiképen öröme volt a te atyáidban. Hogyha hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, megtartván az ő parancsolatait és rendeléseit, amelyek meg vannak írva e törvénykönyvben, és ha teljes szívedből és teljes lelkedből megtérsz az Úrhoz, a te Istenedhez. Mert e parancsolat, amelyet én e mai napon parancsolok néked, nem megfoghatatlan előtted; sem távol nincs tőled.” (5Móz 30, 9-10)

„Mikor pedig teljesen és mind végig beírta Mózes e törvény igéit könyvbe: parancsola Mózes a lévitáknak, akik hordozzák vala az Úr szövetségének ládáját, mondván: Vegyétek e törvénykönyvet, és tegyétek ezt az Úrnak, a ti Isteneteknek szövetségládája oldalához, és legyen ott ellened bizonyságul.” (5Móz 31,24-26)

   Ebben a szakaszban sincs utalás a szóbeli Tórára. Ha lett is volna ilyen, az nem volt kötelező érvényű a nép számára. Tegyük fel, hogy Mózesnek tudomása volt a szóbeli Tóráról, és ezt nem mondta el senkinek, csak Józsuénak.

„Azután pedig felolvasta a törvénynek minden igéjét, az áldást és az átkot, mind úgy, amint meg van írva a törvény könyvében. Nem volt egy ige sem azok közül, amelyeket Mózes parancsolt vala, a melyet fel nem olvasott volna Józsué, az Izraelnek egész gyülekezete előtt, még az asszonyok, gyermekek, jövevények előtt is, akik járnak vala közöttök.” (Jozs 8, 34-35)

   “Legyetek azért igen erősek, hogy megtartsátok és megcselekedjétek mind azt, ami meg van írva a Mózes törvényének könyvében; hogy el ne távozzatok attól se jobbkézre, se balkézre.” (Józs 23,6)

   Maga a Tóra tehát arról tanúskodik, hogy az írott Törvénynek kell engedelmeskedni. A Tóra egyedüli jelentőségét hangsúlyozza annak története is, amikor Józsiás, 700 évvel Mózes és Józsué után, olyan időkben, amikor Izrael fiai bűnökben és bálványimádásban éltek, rábukkan a Törvénykönyvre. A 2Kir 22,8-13-ban olvassuk azt, hogyan találják meg a tekercseket a Templom helyreállítása közben.

„És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia odaadta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt. És elméne Sáfán, az íródeák, a királyhoz, és megvivé a királynak a választ, és monda: A te szolgáid egybeszedék a pénzt, amely a házban találtatott, és oda adták azt az Úr házában munkálkodók pallérainak kezébe. És megmondá Sáfán, az íródeák, a királynak, mondván; egy könyvet adott nékem Hilkia pap. És felolvasá azt Sáfán a király előtt. Mikor pedig hallotta a király a törvény könyvének beszédit, megszaggatá az ő ruháit. És megparancsolta a király Hilkia papnak és Ahikámnak, a Sáfán fiának, és Akbórnak, a Mikája fiának, és Sáfánnak, az íródeáknak, és Asájának, a király szolgájának, mondván: Menjetek el, kérdezzétek meg az Urat én érettem és a népért és az egész Júdáért, e könyvnek beszédei felől, amely megtaláltatott; mert nagy az Úr haragja, mely felgerjedt ellenünk, mivel a mi atyáink nem engedelmeskedtek e könyv beszédeinek, hogy cselekedtek volna mindent úgy, amint megíratott nékünk.

   Eddig hiányzott a törvénykönyv, amit aztán megtaláltak és felolvastak a királynak. A király úgy látta, Isten haragszik rájuk, mert nem engedelmeskedtek a könyv beszédeinek. Ha lett volna szóbeli Tóra, akkor nem követtek volna el bűnöket.

   A leírás így folytatódik a királyok könyvében:

„És elméne Hilkia pap és Ahikám, Akbór, Sáfán és Asája Hulda próféta asszonyhoz, Sallumnak, a Tikva fiának – aki Harhásnak a ruhák őrizőjének fia volt – feleségéhez, aki Jeruzsálem más részében lakott, és beszéltek vele. És monda nékik: Azt mondja az Úr, Izrael Istene: Mondjátok meg a férfiúnak, aki titeket hozzám küldött, ezt mondja az Úr: Ímé én veszedelmet hozok e helyre és e helyen lakozókra, a könyv minden beszédei szerint, amelyet olvasott a Júda királya.”

   Mindez ellentmond a korábban idézett talmudi részletnek, miszerint nem kell a prófétához menni, hogy megértsék, mi az Úr akarata. Ebben a részben azonban azt olvassuk, hogy a prófétához mentek ahhoz, hogy megtudják, mi az Írásnak az értelme. Újra szembekerül tehát a Talmud és az Írások.

   Ekkor már i.e. 450 körül járunk, a Nagytanács időszakában. A Talmud egy része visszanyúlik Ezsdrás időszakába.

   Figyeljük meg, hogyan vet minderre további fényt a Nehémiás 8, 1-9.

„Mikor pedig eljöve a hetedik hónap, és Izrael fiai az ő városaikban lakozának; felgyüle az egész nép egyenlőképen a piaczra, mely a vizek kapuja előtt vala, és mondák az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt vala az Úr Izraelnek. Előhozá azért Ezsdrás pap a törvényt a gyülekezet eleibe, melyben együtt valának férfiak és asszonyok és mindazok, akik azt értelemmel hallgathatták, a hetedik hónap első napján. És olvasa abból a piaczon, mely a vizek kapuja előtt vala, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és az asszonyok előtt és mindazok előtt, akik azt érthetik vala, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatá a törvényt. Áll vala pedig az írástudó Ezsdrás egy ezen czélra csinált faemelvényen, és mellette álla jobb keze felől Mattithia, Sema, Anája, Uriás, Hilkiás, Maaszéja, balkeze felől pedig: Pedája, Misael, Malkija, Hásum, Hasbaddána, Zakariás, Mesullám. És felnyitá Ezsdrás a könyvet az egész nép szemei előtt, mert fölötte vala az egész népnek; és mikor fölnyitá, felálla az egész nép. És áldá Ezsdrás az Urat, a nagy Istent, és felele rá az egész nép felemelt kezekkel: Ámen! Ámen! És meghajtván magukat leborulának az Úr előtt arczczal a földre. Jésua, Báni, Serébia, Jámin, Akkub, Azáriás, Józabád, Hanán, Pelája Léviták pedig magyarázzák vala a népnek a törvényt, s a nép a maga helyén áll vala. Olvasának pedig a könyvből, Isten törvényéből világosan, s azután magyarázának, és a nép megérté az olvasottakat. Ekkor Nehémiás, a király helytartója és Ezsdrás, a pap, az írástudó és a Léviták, akik magyaráznak vala a népnek, így szólának az egész néphez: E nap szent az Úrnak, a ti Isteneteknek, ne keseregjetek és ne sírjatok, mert sír vala az egész nép, mikor a törvény beszédeit hallá.”

   Tehát újra Isten írott szavát olvasták fel a népnek, akik erre sírtak az Úr előtt, mert meglátták, milyen messzire kerültek el Tőle. Nagyon érdekes mozzanat ebben a leírásban az, hogy a léviták magyarázták a törvényt a népnek; olvasták és utána világossá tették az elhangzottakat.

   Azt mondhatná valaki, hogy itt bukkant fel először a szóbeli Tóra, de úgy gondolom, hogy itt egy más jelenség található. Ezek az emberek Babilonból tértek vissza, és arám nyelven beszéltek, a Tórát azonban héber nyelven írták.  A léviták egyszerűen tolmácsoltak, lefordították az elhangzottakat nekik.

   A szóbeli Tóra körüli vitát azzal összegezném, hogy létezik is, meg nem is. Nincs Istentől bizonyos kiválasztottaknak átadott szóbeli Tóra, amely isteni tekintély mellett betartandó, de vannak szóban továbbadott hagyományok.

   A nemzedékről nemzedékre átadott hagyományok segítenek a mai zsidóságnak, hogy a tradíciókat hogyan tartsák meg.  A hagyomány csak irányt mutat és segít megérteni, hogy milyen lehetett mindez régen. Óriási különbség van azonban az iránymutatás és a Tóra között. Ez a különbség a törvény és a szájhagyomány között.
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25

Nem elérhető torokildiko46

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4486
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Történelem
« Válasz #20 Dátum: 2015 Április 03, 20:46:05 »
EGY SZOMORÚ TÖRTÉNET
Posted on 2015. március 25. szerda by izraelim
Jamie Cowen: A zsidó nép történelme

EGY SZOMORÚ TÖRTÉNET

   A korai egyház fejlődésének nyomon követésével szeretném folytatni történelmi utunkat. Milyen volt a korai egyház kapcsolata a zsidósággal? Úgy gondolom, hogy a tények magukért beszélnek. Arra a következtetésre juthatunk, hogy bármennyire is megdöbbentenek a Talmud tévedései, össze sem hasonlíthatók a keresztény egyház tévedéseivel.

   Kezdjük az i.sz. I. századdal. Hogyan történt a szétválás a korai egyház és a zsidóság között? Milyen volt az I. évszázad elején élő nazarénus közösség? A hagyományos zsidó közösség vezető testülete a Szanhedrin, ennek a vezetője a Naszi, az uralkodó volt.

   A korai messiási közösség ugyanezen szervezeti vonalak mentén fejlődött. Azt a jeruzsálemi tanácsot, amelyről az Apostolok Cselekedetének 15. fejezete számol be, úgy is lehet tekinteni, mint a messiási közösség Szanhedrinjét. Ez a jeruzsálemi Tanács a vénekből és az apostolokból tevődött össze, a vezetője Jakab (Jakov), Jesua testvére volt.

„Némelyek pedig, kik Júdeából jöttek alá, így tanítják vala az atyafiakat: Ha körül nem metélkedtek Mózes rendtartása szerint, nem idvezülhettek. Mikor azért Saulnak (Pálnak) és Bar-Navvának (Barnabásnak) nagy háborúsága és vetekedése lőn azok ellen, azt végezék, hogy Saul és Bar- Navva és némely mások ő közülük menjenek fel az apostolokhoz és a vénekhez Jeruzsálembe e kérdés ügyében. Ők tehát kikisértetvén a gyülekezettől, általmennek Fenicián és Samarián, elbeszélve a pogányok megtérését; és nagy örömet szerzének az összes atyafiaknak. Mikor pedig megérkezének Jeruzsálembe, a gyülekezet és az apostolok és a vének fogadák őket, és ők elbeszélék, mily nagy dolgokat cselekedék az Isten ő velök. Előállának azonban némely hívők a farizeusok szerzetéből valók közül, mondván, hogy körül kell metélni őket, és megparancsolni, hogy Mózes törvényét megtartsák.” (ApCsel 1-5. vsz)

   Azért ült össze ez a tanács Jeruzsálemben, hogy egy alapvető kérdést vitassanak meg: a pogányok köréből hitre jutóknak zsidókká kell-e válniuk ahhoz, hogy üdvözülhessenek.

„Egybegyűlének azért az apostolok és a vének, hogy e dolog felől végezzenek.”  (6. vsz.)

   Egy olyan kérdésben kell dönteniük, aminek semmi köze a jeruzsálemi messiási közösséghez. A probléma földrajzilag messze esik tőlük. Mivel a megváltás örömhíre eljutott a pogányok közé, felmerül a kérdés, hogy ezeknek a népeknek mit kell tenniük, hogyan kell követniük a Messiást.

   Így ez a jeruzsálemi tanács úgy működik, mint a Szanhedrin.

„Elhallgatott azért az egész sokaság; és hallgatják vala Bar-Navvát és Sault, amint elbeszélék, mennyi jelt és csudát tett az Isten ő általok a pogányok között. Miután pedig ők elhallgattak, felele Jakab mondván: Atyámfiai, férfiak, hallgassatok meg engem! Simeon elbeszélé, mimódon gondoskodott először az Isten, hogy a pogányok közül vegyen népet az ő nevének, és ezzel egyeznek a próféták mondásai, mint meg van írva: Ezek után megtérek és felépítem a Dávidnak leomlott sátorát; és annak omladékait helyreállítom, és ismét felállatom azt: Hogy megkeresse az embereknek többi része az Urat, és a pogányok mindnyájan, akik az én nevemről neveztetnek. Ezt mondja az Úr, ki mindezeket megcselekszi. Tudja az Isten öröktől fogva minden ő cselekedeteit. Azokáért én azt mondom, hogy nem kell háborgatni azokat, kik a pogányok közül térnek meg az Istenhez; Hanem írjuk meg nékik, hogy tartózkodjanak a bálványok fertelmességeitől, a paráznaságtól, a fúlvaholt állattól és a vértől. Mert Mózesnek régi nemzedékek óta városonként megvannak a hirdetői, mivelhogy a zsinagógákban minden szombaton olvassák.” (12-21. vsz.)

   Nézzük, meg, hogy kik vesznek részt ebben a döntésben. Előtte olvassuk, hogy Kéfah (Péter) szól ehhez a tanácshoz. Neki valóban legfőbb apostoli tekintélye van, mégsem az ő szava az utolsó. Utána szól Saul (Pál) és Bar-Navva (Barnabás), azonban Jakové (Jakab) az utolsó szó, ő mondja ki a végső döntést. Jakab tölti be a messiási közösségben a naszi szerepét.

   Ezt mindaddig gyakorolta, míg Ananiás főpap ki nem végeztette. Utána pedig Simon, Jesua unokatestvére veszi át ezt a szerepet, aki végigélte a megszállást, a város és a Templom lerombolását, és ő volt az is, akinek a vezetésével a messiási hívő közösség Pellába, Jordániába menekült.

   Mindeddig teljesen világos, hogy ez a nazarénus közösség a korai egyház. De hogyan kezdődtek a változások?

„Elhajózván pedig Páfusból Pál és kísérői, Pergába, Pámfiliának városába menének. János azonban elválván tőlük, megtére Jeruzsálembe. Ők pedig Pergából tovább menve, eljutának Antiokhiába, Pisidiának városába, és bemenvén szombatnapon a zsinagógába, leülének. És a törvénynek és a prófétáknak felolvasása után küldének a zsinagógának előljárói ő hozzájok, mondván: Atyámfiai, férfiak, ha van valami intő beszédetek a néphez, szóljatok.” (ApCsel 13, 13-15)

   Először is Saul (Pál) zsinagógában van sabbat napján. Ez a zsinagóga Antiochiában helyezkedik el, ami a mai Dél-Törökország területe. Figyeljük meg, hogy kik járnak ebbe a zsinagógába, kikhez beszél Pál (16. vers): zsidók és istenfélő pogányok. Ez nem egy messiáshívő közösség. Egy átlag zsinagógában együtt vannak zsidók és istenfélő pogányok. Az I. század során a zsinagógákban a zsidók mellett találhatók olyan pogány származásúak, akiket istenfélőknek neveztek.

   Nem lettek zsidóvá, de félték és tisztelték Izrael Istenét.

„Mikor pedig kimentek a zsidók zsinagógájából, kérék a pogányok, hogy a következő szombaton prédikálják nékik ezen beszédeket. Mikor pedig eloszlott a gyülekezet, sokan a zsidók közül és az istenfélő prozelitusok közül követék Pált és Barnabást; akik szólván hozzájuk, biztaták őket, hogy maradjanak meg az Isten kegyelmében. A következő szombaton aztán majdnem az egész város egybegyűle az Isten igéjének hallgatására. Mikor pedig látták a zsidók a sokaságot, betelének irigységgel, és ellene mondának azoknak, miket Pál mond vala, ellenkezve és káromlást szólva. Akkor Pál és Barnabás nagy bátorsággal szólva mondának: Szükséges volt, hogy először néktek hirdettessék az Isten igéje; de mivelhogy ti megvetitek azt, és nem tartjátok méltóknak magatokat az örök életre, ímé a pogányokhoz fordulunk. Mert így parancsolta nékünk az Úr: Rendeltelek téged világosságul a pogányoknak, hogy légy üdvösségükre a földnek széléig. A pogányok pedig ezeket hallván, örvendezének, és magasztalják vala az Úrnak igéjét; akik csak örök életre választattak vala, hívének.”  (42-48. vsz.)

   Itt már egy harmadik csoport is említésre kerül: a prozelitusok. Ez azoknak csoportja volt, akik áttértek vagy betértek a judaizmusba, az istenfélők pedig olyanok voltak, akik nem, de látogatták a zsinagógát.

   Mi történik, amikor ez a vegyes összetételű közösség meghallja a Messiás megváltásának örömhírét. Sokan követik Pált a zsidók, az istenfélők és a prozelitusok közül, tehát zsidó hívők jelennek meg a zsinagógában és sokan a prozelitusok közül is hívők lesznek.

   De nézzük meg, hogy a továbbiakban mi történik. A következő sabbatkor az egész város együtt van, hogy hallgassa az Úr igéjét. Amikor a zsidók látják a tömeget, irigyek lesznek.  Az ott élő zsidók, akik nem fogadják el a Messiás eljövetelének hírét, féltékenyek lesznek, amikor látják, hogy a pogányok mekkora tömege gyűlt össze.

   Mivel nem fogadják el Jesuában a Messiás eljövetelét és engesztelő áldozatát, Pál a pogányokhoz fordul. Ekkor már hatféle csoporttal találkozunk ebben a városban: a zsidók közül azokkal, akik nem hittek és azokkal, akik hittek; olyan istenfélő pogányokkal, akik nem fogadták el az evangéliumot és azokkal, akik igen; olyan prozelitákkal, akik nem fogadták el a Messiást és olyanokkal, akik igen.

   Ha alaposan megnézzük az idézett igeszakaszt, meglátjuk a zsidóság és a korai egyház közötti problémák gyökerét. Mi az oka annak, hogy a hagyományokat tisztelő zsidók irigyek lettek?

   Gondoljunk bele, hogy a zsidóság a Római Birodalom lakosságának 10%-át alkotja, és nagy befolyással rendelkezik. Amikor egy prozelita a judaizmusba betér, a zsidóság befolyását tovább növeli. Még az istenfélő pogányoknak is templomadót kell fizetniük, ha zsinagógába járnak.

   Az Apostolok Cselekedete azt jegyzi le, hogy „amikor a pogányok ezeket hallották, örvendeztek és magasztalták az Úrnak az igéjét.”  Miért örültek ennek a pogányok, mi az örömhír a nemzetek számára? A zsinagógai világban az istenfélő nemzetek közül származók másodrendűnek számítottak. Elmehettek a zsinagógába, de nem engedték meg nekik, hogy felolvassanak a Tórából, hihettek ugyan Izrael Istenében, de másodrangúnak tekintették őket.

   Pál tanításának hatására rádöbbentek arra, hogy egyenértékűek a zsidókkal. És ennek tényleg örültek. A zsinagógai világban akkor válhattak volna egyenértékűekké, ha betérnek. De ehhez körül kellett volna metélkedniük és az egész Mózesi Törvényt magukra is alkalmazni. Az istenfélők közül sokan ezt nem nagyon akarták megtenni, inkább megmaradtak eredeti identitásukban és vállalták, hogy másodrendűek lesznek.

   Most azonban, amikor hallják a Messiás örömüzenetét, megértik, hogy ez rájuk éppúgy vonatkozik, mint a zsidókra, így Isten előtt egyenrangúak a zsidókkal. A Messiásban nem hívő zsidók azért lesznek féltékenyek, mert az istenfélők csoportja már inkább Jesua követői felé húz.

   Ez pedig a zsidó közösségen belüli hatalmi és anyagi veszteségekhez vezet. Ez az alapvető oka, amiért a nem messiási zsidó közösség felháborodik. Itt keletkezik az első ék a közösségek között.

   Miután elkezdték hirdetni a messiási megváltás üzenetét a diaszpóra idejének korai zsinagógáiban, még mind a hat csoport képviselői ugyanabban a zsinagógában ültek. A Római levél éppen ezt a kérdést érinti: milyen legyen az istenfélő pogányokból lett hívők viszonya, hogyan kapcsolódjanak az ugyanabban a zsinagógában helyet foglaló nem messiáshívő zsidókhoz.

   Pál a Római levelet ennek a csoportnak célozta. Azt mondja nekik, hogy legyenek engedelmesek a zsinagóga vezetőinek, ne botránkoztassák meg őket, tegyék őket jó értelemben féltékennyé a Messiásban megtörtént megváltás hitére.

   Pál nagyon éles szemmel észrevette, hogy megosztottság kezdődött, és a nem zsidók, a rómaiak és görögök közül megtért hívők bizonyos arroganciával kezdenek viszonyulni a nem messiáshívő zsidó közösség felé.

   A teljes egyháztörténelem problémáinak gyökere abban keresendő, hogy az istenfélő pogányokból lett hívő közösség felfuvalkodik és arroganciával szemléli a Jesuában nem hívő zsidókat. Nézzük meg, hogy ez a konfliktus a továbbiakban hogyan bontakozik ki.

   Korábban már említettük a 66-67-ben lezajlott lázadást. Ebben még a nazarénusok közössége végig aktívan részt vesz. Jakab – akiről az előbb olvastunk – akkora tisztességnek örvendett közöttük, hogy nemcsak a jeruzsálemi nazarénus hívő közösség szószólója, hanem a zelótáké is. Említettük már, hogy Jakab még ezelőtt a lázadás előtt áldozatul esett.

   Lezajlik a lázadás, és a zsidók rajtavesztenek. Emiatt a Római Birodalom területén csökken a zsidóság népszerűsége. Mindezidáig a fentebb említett csoportok mindegyike a zsidó közösség részének számított, főleg a Római Birodalom szemében.

   Ahogy egyre több nemzsidó, pogány származású ember fogadja el a hitet, és ahogy ezzel párhuzamosan csökken a zsidóság népszerűsége, növekszik a vágy a nem zsidó hívőkben, hogy elszakadjanak a zsidó identitástól, és valahogy felépítsék a saját identitásukat. Ezt a folyamatot a javnei időszak felerősíti, mivel Javnéban a hívő zsidókat eretnekként kiveti magából a rabbinikus zsidóság.

   Ez a javnei átok egyre mélyebbre vágja az éket zsidók és nemzsidók között. Ezzel a hívő közösséget elválasztják a hagyományos zsidó közösségtől, és ennek politikai és gazdasági következményei lesznek. A Római Birodalomban a hívő közösség védelmet élvezett a zsidó közösségen belül addig, amíg odatartozott, de most, hogy kikerültek a zsidó közösségből, a Római Birodalom nem tud mit kezdeni velük.

   Elveszítik különleges státuszukat, ami zsidó mivoltukból következne. Ez a hívő közösséget gazdasági megpróbáltatásba sodorja, elszegényedést és a szakadék elmélyülését eredményezi a hívők és a zsidó közösség között.

   131-ben kitör a Bar Kockba lázadás. A nazarénus közösség ismét harcba száll a zsidóság oldalán, de mikor Bar Kockbát messiásnak kiáltják ki, kiszakadnak. Ekkor Bar Kockba ellenük fordul és őket kezdi gyilkolni. E lázadás eredménye sokkal súlyosabb következményekkel jár a zsidóságra nézve, mint a 60-as évek felkelése. A zsidókat rabszolgaláncon hurcolják el a nemzetek közé, s így még kevesebb indoka marad a hívő közösségnek arra, hogy a zsidósággal azonosuljon.

   Úgy gondolják, hogy egyre inkább növekszik a zsidóság nemzeti szintű üldözése, miért vállalják azt az identitást, ha maguk a zsidók sem akarnak velük közösséget vállalni.

   Közvetlenül a Bar Kockba lázadás után kezdődik el, hogy a korai keresztény teológusok most már hivatalosan is állást foglalnak a zsidóság ellen.

   Justinus mártír[1] (100 körül-165) az első, aki mindezt írásba foglalja. Párbeszédes formában folytat vitát egy Tripho nevű emberrel. Tripho olyan zsidó, aki nem hisz az evangéliumban, Justinusnak pedig az a célja, hogy meggyőzze arról, hogy Jesua, Jézus a Megváltó, Ő az út, akit követni kell.

   Justinus ezt az írást két célból fogalmazza meg: a pogányoknak is bizonyítani szeretné, hogy Krisztus az Üdvözítő, és a zsidóságnak is, hogy Jézus a Messiás. Ebben a levélben az Egyházat igaz szellemi Izraelnek nevezi. Azzal érvel, hogy Izrael Istene már az Egyház között lakozik és már nem lakozik a zsidó nép között.

   Azt állítja, hogy Isten kapcsolata a test szerinti leszármazottakkal lezárult, és most már szellemi kapcsolatban van a szellemi leszármazottakkal, akik az Egyház. Justinus az, aki először megfogalmazza és lefekteti a behelyettesítés teológiáját. Krisztusban látja meg az egész teremtés végső célját és beteljesedését. Isten céljait négy pontban fogalmazza meg.

Istennek terve van a teremtéskor az egész emberiség számára
Ádám elbukott
Krisztus az, aki megvált
Krisztusban minden beteljesedik, amikor visszatér az idők végén
   Ebből a négy tézisből úgy tűnik, mintha Izrael nem is létezett volna, pedig az egész Ó- és Újszövetség végig Izraelről szól. Justinus azzal magyarázza ezt a problémát, hogy az Izraelre vonatkozó ígéretek csak ideiglenesen, addig léteztek és addig voltak érvényesek, míg el nem jön a Messiás. Miután eljött, megszűnt érvényességük.

   Ez a hagyományos keresztény teológia. Még azok a gyülekezetek is, amelyek a legbiblikusabbak, és amelyek Izrael lelkes támogatói, akik meglátták, hogy Istennek még van terve Izraellel, még ők is csak bizonyos mértékig próbálják besulykolni alapteológiájukba Izraelt.

   Úgy gondolom, a Bibliából kiderül, hogy Isten Izrael szerepét Ádám bukása után vezette be: a Messiás Izraelből támad, a Messiás kiküldi Izraelt a nemzetekhez, a pogányok az idővel becsatlakoznak Izrael közösségébe és ezután a Messiás Izraelbe tér vissza. Mennyire eltérnek a hangsúlyok!

   Az Írások legelején láthatjuk a teremtés történetének leírását. A teremtéskor Istennek az egész emberiség számára terve van, de Ádám megtöri ezt azzal, hogy bűnbe esik. Ekkor Isten Izraelt választja, hogy tervét teljességre juttassa. És ez még a mai napig sem fejeződött be.

   Nem arról van szó, hogy Ádám elbukott és akkor gyorsan eljött a Krisztus, hogy kiszabadítsa Ádámot és utódait a bukásból. A történelmi valóság az, hogy ez után a bukás után Isten kiválasztja Izraelt, hogy a megváltás tervét végbevihesse.

   Azt a feladatot bízza Izraelre, hogy a világ üdvözítését szolgálja, és Isten terveit teljességre vigye. A Messiás Izraelből támad és Izraelért jön el, hogy azt szent nemzetté tegye, akik aztán elmennek a pogányok közé, a világ népei pedig Izraelhez csatlakoznak. A Messiás Izraelhez jön vissza, aztán válik a nemzetek Istenévé.

   Óriási az eltérés a két elképzelés között!  Először Izrael fogja befogadni a Messiást, hiszen oda tér vissza, s utána a nemzetek túlélői csatlakoznak a messiási királyságba. Izrael elmegy a pogány népekhez, és akik közülük hitre jutnak, csatlakoznak Izraelhez, és teljességre jutnak saját etnikumuk elhívásában.

   Justinus teológiája teljességgel kihagyja Isten Izraellel kapcsolatos tervét. Ez azután az idő múlásával tovább torzul: ha az Egyház Izrael helyébe lépett, de Izrael mégis valamilyen formában tovább létezik, akkor úgy kell tekinteni rá, mint akadályra Isten tervében, és valahogy meg kell tőle szabadulni.

   Az egyik lehetőség, hogy megtérnek és keresztények lesznek. De ha nem hajlandók? Ez már komolyabb probléma. Nem a megtérésükkel vagy nem megtérésükkel van a gond, hanem ennek a teológiának a totális tévedésével. Justinus a levelében így fogalmaz: „legyél vagy keresztény vagy zsidó, de a kettő együtt nem lehetsz”.

   Érvekkel támasztja alá, hogy miért áll kibékíthetetlenül egymással szemben e két közösség. Az iróniája mindennek az, hogy ezt a kijelentést mind a zsidók, mind a keresztények a mai napig elfogadják. A zsidó közösség azt mondja, hogy aki hiszi, hogy Jézus a Messiás, már nem zsidó. A keresztény egyház pedig az évszázadok során azt mondta, hogyha egy zsidó elkezd hinni Jézusban, akkor meg kell tagadnia a zsidóságát.

   A gnoszticizmus megjelenésével a zsidóság és az egyház elszakadása tovább szélesedik. A gnoszticizmus eretnek tanításának alapítója Marcion volt, aki a 180-as évek körül kezdett el működni. Azt tanította, hogy két Isten van: az egyik az Ószövetség, a másik az Újszövetség Istene. Az Újszövetség Istene nagyobb, mint az Ószövetségé; az Ószövetség Istene csak az anyagi világ dolgaival foglalkozik – mint például Izraellel, a fizikai nemzettel –, az Újszövetség Istene azonban csak a szellemi dolgokkal. Azt tanította, hogy Jézus megmenti, kimenti az ő népét a zsidók ószövetségi Istene kezéből.

   Két egyházatya is válaszolt Marcion tanításaira. Az első Tertulliánus volt. Célja az volt, hogy a gnoszticizmus eretnekségét kitisztítsa, de ezt csak úgy tudta megtenni, ha elmagyarázza, hogy az Ó- és az Újszövetség egységben van egymással. Tehát elmagyarázza, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene az egyetlen igaz Isten, Ő Jézus Krisztusnak is az Istene. Valahogyan azonban kezelnie kell a két szövetség közötti különbséget. Azt mondja tehát:

   „A Tóra törvényei és rendelkezései méltatlanok egy megvilágosodott egyház számára. Csak azért adattak ezek az előírások a zsidó népnek, hogy megfékezzék a bálványimádást és a mohóságot.”[2]

   Arra a következtetésre jut, hogy a bálványimádás és mohóság bűnei csak a zsidóságra jellemzőek, ezekhez a bűnökhöz az emberiség többi részének semmi köze. Az érvelését azzal folytatja, hogy a zsidóság bűneit Krisztus meggyilkolása tetőzi. A zsidók mindig is méltatlanok voltak a kiválasztásra, és ezt most el is veszítették. Isten választása most már a pogányokra esett, akik képesek arra, hogy egy magasabb, megvilágosodottabb szinten éljenek, mint a zsidók.

   Furcsamód itt Tertulliánus célja nem az, hogy a zsidósággal szálljon szembe: csak Marcionnal vitázott. Magyarázatai során azonban durva antiszemita következtetésekre jut.

   Ireneus a másik egyházatya, aki szembeszáll Marcion tanításaival. Azt mondja, hogy eredetileg Isten kiválasztotta a zsidóságot, hogy felkészítse őket Krisztus számára, de ők elutasították és meggyilkolták, s mivel ezt tették, Isten az örökségüket kizárólag a pogányoknak adta.

   Megfogalmazta, hogy azok a zsidók, akik büszkék arra, hogy Izraelhez tartoznak, nem tartozhatnak a Krisztushoz, és többé semmi hasznuk. Talán most lenne a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy visszatekintsünk Pál szavaira:

„Mert néktek mondom a pogányoknak, a mennyiben hát én pogányok apostola vagyok, a szolgálatomat dicsőítem, Ha ugyan felingerelhetném az én atyámfiait, és megtarthatnék közülük némelyeket. Mert ha az ő elvettetésök a világnak megbékélése, micsoda lesz a felvételök hanemha élet a halálból? Ha pedig a zsenge szent, akkor a tészta is; és ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha pedig némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának; Ne kevélykedjél az ágak ellenében: ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. Azt mondod azért: Kitörettek az ágak, hogy én oltassam be. Úgy van; hitetlenség miatt törettek ki, te pedig hit által állasz; fel ne fuvalkodjál, hanem félj; Mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak nem kedvezett, majd néked sem kedvez. Tekintsd meg azért az Istennek kegyességét és keménységét: azok iránt, akik elestek, keménységét; irántad pedig a kegyességét, ha megmaradsz a kegyességben; különben te is kivágatol. Sőt azok is, ha meg nem maradnak a hitetlenségben, beoltatnak; mert az Isten ismét beolthatja őket. Mert ha te a természet szerint való vadolajfából kivágattál, és természet ellenére beoltattál a szelíd olajfába: mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az ő saját olajfájokba.” (Róma 11,13-14)

   Az én értelmezésem szerint Pál pogány származású hívőknek beszél arról, hogy milyen módon viszonyuljanak a megtérésre még el nem jutott zsidó közösséghez.

   Folytassuk az egyházatyák írásainak áttekintését. Tertulliánus és Ireneus kb. 200 körül éltek. Utánuk következett 300 körül Euzebiusz, aki összefoglaló egyháztörténelmet írt az apostolok korától a saját koráig.

   Az általa megírt egyháztörténelmet még ma is tanítják a teológiákon. Ez a korai egyház történelmének klasszikus leírása. A következőket mondja:

   „A zsidók minden egyes közösségükben egy keresztényt keresztre feszítettek a purim ünnepén, mint Jézus visszautasításának kinyilatkoztatását. A római-perzsa háború során a zsidók 90.000 keresztény foglyot ejtettek pusztán azért, hogy élvezettel legyilkolhassák őket.”[3]

   Írásaiban éles ellentétbe állítja a hébereket, akik jó emberek voltak az Ószövetség idején és a zsidókat, akiket gonoszként fest le. Honnan veszi ezt az információt?

   A Római Birodalomra általában jellemző volt az antiszemitizmus. A rómaiak érdekes módon ateistáknak tartották a zsidókat, mert nem hittek az ő isteneikben. Különféle negatív történetek keringtek a zsidókról. Euzebiusz ezekben a zsidó-római konfliktusról szóló történetekben a „római” helyére „keresztényt” ír.

   Azt mondja, hogy a zsidók keresztényeket gyilkolnak, és nem azt, ahogyan ezek a történetek szóltak. A félelmetes ebben az, hogy ennek az embernek az egyháztörténete az elkövetkezendő 1500 év során mértékadóvá válik. Ettől kezdve mindenki így fog gondolkodni a zsidókról.

   A következő idézet Konstantintól származik, akiről tudjuk, hogy a Római Birodalom államvallásává tette a kereszténységet.

„Semmiben sem vágyunk közösségben lenni ezzel a gyűlölt néppel, mert számunkra az Üdvözítő más utat jelölt ki. Mi ehhez az úthoz ragaszkodunk és tartózkodunk minden szégyenteli kapcsolattól ezzel a néppel.”[4]

   Kövessük egy pillanatra nyomon az Egyház terjeszkedését. Izrael, Szíria, Nyugat-Törökország, Görögország, Róma és Itália az útvonal. A II. sz. elejére Egyiptomba, Izrael északi részére, Észak-Törökországba, Perzsiába és a Fekete tenger mellékére, Észak-Afrikába, és Itália különböző részeire is eljut az evangélium.

   Érdekes megfigyelni, hogy Egyiptomban legalább 1 millió, Izraelben 2,5 millió, Szíriában újabb 1 millió, Törökországban is, Irakban és Babilonban szintén ennyi zsidó élt. Észak Afrika különböző részein, Spanyolországban, Rómában és Itália déli részein, Görögország déli részein szintén nagy zsidó közösségek virágoztak.

   Megállapíthatjuk tehát, hogy a terjeszkedés a zsidó közösségek vonalát követi, mert a korai hívők mindegyike vagy zsidó volt vagy istenfélő pogány.

   A IV. évszázadra úgy tűnik, hihetetlen gyorsasággal terjed az evangélium. Valójában azonban csak arról van szó, hogy Konstantin rendelete következtében egyszerre mindenki keresztény lesz. Nem hitbeli, személyes döntés alapján, hanem állami törvény alapján.

   Ezen a ponton válik a kereszténység tömegvallássá. Természetesen ezeknek a tömegeknek nem minden tagja hívő. Kialakul a névleges kereszténység. Ha már mindenki papírforma szerint keresztény, akkor kik azok, akik nem? A zsidók. Korábban sokkal árnyaltabb volt a helyzet: léteztek pogányok, keresztények, zsidók. Most már jobban kitűnnek a zsidók, és hitetlennek bélyegezik őket. Azt mondják róluk, hogy nem tudatlanság miatt utasították vissza a Krisztust, hanem makacsságuk miatt.

   A történelem e pontján már tettlegesen bántalmazzák a zsinagógákat és a zsidó kereskedőhelyeket. A zsidó hívők számára nagyon sötétté válik a kép. Konstantin után, a IV. évszázadra az egyház létrehozott egy katekizmust, melynek a hittételeit minden hitre jutónak tudnia kell. A következő idézet a konstantinápolyi egyház katekizmusából származik. Találunk ebben egy kitételt, amely olyan hívőkre vonatkozik, akik zsidó származásúak és elfogadták Jézust Megváltónak.

„Egy zsidónak, aki hitre jut, ezt kell megvallania: Megtagadok minden szokást, rítust, törvényt, mindenféle kovásztalan kenyeret, mindenféle bárányáldozatot, amely a hébereké.  Megtagadom a héberek minden ünnepét, áldozatát, imádságát, tisztulási szertartását, megszentelését, böjtjeit, újholdjait, sabbatjait, minden babonájukat és himnuszukat, minden kántálásukat, a zsinagóga minden szokását, a héberek minden ételét és italát. Egyszóval mindent megtagadok, ami zsidó, minden törvényt, minden szokást, és mindenekfölött megtagadom az Antikrisztust, akire minden zsidó vár, aki Krisztus formájában és alakjában fog megjelenni. És magamat az igaz Krisztushoz és Istenhez adom.”[5]

   Egy másik katekizmusból származik a következő részlet, melyet egy másik keleti egyház adott ki. Vajon mihez kezd egy zsidó, aki hisz a Messiásban, egy ilyen egyházban?

„Megtagadom a héberek teljes istentiszteletét, a körülmetélkedést, minden törvénykezését, a kovásztalan kenyereket, a páskát, a bárány áldozását, a hetek ünnepét, a kürtzengés ünnepét, az engesztelés ünnepét, a sátrak ünnepét, és miden egyéb héber ünnepet, az ő áldozatait, imádságait, tisztulási szertartásait, a böjtjeit, a sabbatjait, az újholdakat, az ételeket és italokat. Teljes mértékben tagadok minden szokást és intézményt, amelyet a zsidó törvény tartalmaz.”[6]

   Ettől kezdve csak romlik a helyzet. A következő idézet Krizosztomosztól származik, aki a keleti ortodox egyház atyja. Aranyszájú Szent Jánosként is szokták emlegetni, erőteljes szónoki képessége miatt. A zsidókról ez a mondanivalója:

„A zsidók minden ember közül legértéktelenebbek, buják, tolvajok, Krisztus kegyetlen gyilkosai, az ördög tisztelői, a vallásuk betegség. A zsidók Krisztus kegyetlen gyilkosai és Isten meggyilkolása miatt számukra semmiféle megtérés nem lehetséges, nincs bocsánat vagy menekülés. A keresztényeknek nem szabad visszariadniuk a bosszútól. A zsidóknak pedig szolgaságban kell élni örökre. Isten mindig gyűlölte a zsidókat, ezért kötelessége minden kereszténynek gyűlölni a zsidókat.”[7]

   Vajon ez az ember kezébe vette-e valaha a Rómaiakhoz írt levelet? Félelmetes elméjű tudós volt, s nem nehéz elképzelni, miért ragadták magukhoz az ítélkezést és kezdték el gyilkolni fizikailag is a zsidókat azok, akik hallgattak egy ilyen ember igehirdetésére.

   A tömegeknek nem volt Bibliája, a papokat hallgatták. A fenti idézet pedig a keleti egyház legfőbb vezetőjének szájából, illetve tollából származik.

   Tekintsük meg most a nyugati egyház állapotát. Azt gondolhatnánk, hogy ott egy kicsit jobb a helyzet. Milánói Szent Ambrus nyugati egyházatya volt. Az Ambrus életét megelőző római császár keresztény volt és rendkívül antiszemita.

   Az őt követő uralkodó, Theodosius azonban nem volt keresztény. Hoz egy rendeletet, hogy építsenek újjá egy zsinagógát, amelyet a korábbi uralkodó ideje alatt felégettek. Ambrus levelet ír az uralkodónak, amelyben bírálja a zsinagóga ujjá építésére vonatkozó tervét.  Ez áll levelében:

“Itt kijelentem, hogy én voltam az, aki felgyújtotta a zsinagógát. Valóban én adtam ki a rendelkezést, hogy ezt tegyék meg, azért, hogy ne legyen több olyan hely, ahol a Krisztust tagadják.”[8]

   A következő idézet Niceai Gergelytől származik. Szent Gergely egy istentiszteleti szövegében így jellemezte a zsidókat:

„A próféták gyilkosai, az ördög társai, viperák népe, démonok nagytanácsa, mindennek, ami szép és jó, ellenségei, kecskék és vaddisznók a kegyetlenségükben.”[9]

   A 380-as évek körül élt János, Ambrus és Gergely. Szent Ágoston, akitől a következőkben szeretnénk idézni, pedig 411 körül. A nyugati egyházban ő viszonyult a legtoleránsabban a zsidókhoz. Róla sem lehet elmondani, hogy nagyszerű véleménye lett volna róluk, de legalább megakadályozta a zsidóság gyilkolását. Ágoston ezt mondja:

„Egy héber legmegfelelőbb képmása Iskariotes Júdás, aki ezüstért adja el az Urat. Egy zsidó sohasem értheti meg az Írásokat és örökre hordozza a büntetést Jézus haláláért.”

   Próbáljuk meg értelmezni Ágoston véleményét. Meg volt győződve arról, hogy Isten elvetette a zsidó népet. Azt gondolta, hogy a keresztényeknek békén kell hagyni őket, mert példaként vannak arra vonatkozóan, hogy mi történik egy néppel, akik elutasítják Istent. Hadd legyenek a zsidók figyelmeztető jelül arra, hogy mi történik azzal, aki nem fogadja el Jézust.

   A nyugati világban Ágoston véleménye lett a legmérvadóbb 600 éven keresztül. Ha Ágoston nem írta volna ezeket az írásokat, valószínűleg a zsidók elpusztítása sokkal hamarabb megtörtént volna.

   A sorban a következő egyházatya Jeromos, a Vulgáta fordítója. 418 körül írta a következőket:

„A zsidók született hazudozók, akik a keresztényeket eretnekségre csábítják. Addig kell őket büntetni, míg bűnt nem vallanak.”

   A zsinagógáról pedig azt mondja:

„Ha kuplerájnak nevezed, bűnbarlangnak, az ördög menedékének, a sátán erődítményének, a lélek megrontójának, mindenféle gonoszság szakadékának, akkor még mindig kevesebbet mondasz, mint amit megérdemel.”

   Miután Jeromos ezeket leírta, Ágoston egy levelet küldött neki, és megfeddte, mert úgy gondolta, hogy egy kicsit messzire ment. Ebből is kitűnik, hogy Ágoston próbálta enyhíteni a kialakult viszonyokat.

   Talán összegezhetjük ezt annyival, hogy e korai egyházatyák nyomán megszületett egy rendkívül antiszemita keresztény teológia.

[1] Párbeszéd a zsidó Trifonnal  – ókeresztény írók, 8. A II. Sz.-i görög apologéták.

[2] Tertullianus: Öt könyv Marcion ellen.

[3] Euzebiosz: Egyháztörténelem (magyar nyelven: Ókeresztény írók sorozat, IV. kötet).

[4] Hugh Shonfield: A zsidó kereszténység története

[5] Assemani, Cod. Lit, I,p. 205.

[6] Hugh Schonfield: A zsidó kereszténység története, ismeretlen eredetű keleti dokumentum, in: Clementine Recognitions

[7] Keresztes Szent János: Homiliák a zsidók ellen

[8] in: Paul Grosser: Causes of Anti-Semitism, Ambroziusz levele a római uralkodóhoz, Teodóziuszhoz.

[9] in: Paul Grosser: Causes of Anti-Semitism, Niceai Gergely: Homiliák és írások.


http://www.izrael-immanuel.net/?p=3315
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25

Nem elérhető torokildiko46

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4486
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Re:Történelem
« Válasz #21 Dátum: 2015 Április 06, 12:34:34 »
Tatai István: A zsidókeresztyénség története
Posted on 2011. szeptember 6. kedd by izraelim
Tatai István:

A zsidókeresztyénség története

 

4.2 A MESSIÁSI JUDAIZMUS578

A messiási-zsidó mozgalom a mai zsidóság egyik szerteágazó és világméretű mozgalma,amely a názáreti Jézust Izrael Messiásának, Isten Fiának és a világ Megváltójának ismeri el. Ennek ellenére mint Jézus-hívők mégsem kívánnak egyetlen keresztyén felekezettel sem tagsági viszonyt létesíteni, nehogy zsidó identitásuk feladására kényszerüljenek. Ennek alapján a messiási közösségeket felekezettanilag szabadkeresztyén-pünkösdi jellegű közösségeknek tekinthetjük.579

Már James Parkes írásából is láttuk, hogy a korai századoktól kezdve a keresztség felvétele egy zsidó számára zsidóságának teljes megtagadását kellett hogy jelentse. A népi gondolkodás még ma is úgy tudja, hogy Jézus ugyanezt tette, tehát a Jordánban végérvényesen kikeresztelkedett saját zsidóságából. Ezen okok alapján a Jézusban hívő zsidók magukat tudatosan nem keresztyéneknek nevezik, hanem a Krisztus-keresztyén nevet visszafordítva, messiási zsidóknak. Sajátos terminológiai változtatásuk kiterjed Egyház-fogalmukra is. Az ekklészia (gyülekezet) helyett a qehillá héber fogalmat használják, így önmagukat a Messiás Közösségének, illetve a Messiás Testének nevezik.

Nem volt ez mindig így. Az 1960-as évek előtt a zsidó Jézus-hívők a már meglévő keresztyén felekezeti közösségekbe tagolódtak be, és akkor még magukat héber keresztyéneknek tekintették. 1967 (hatnapos háború) óta azonban új identitáskeresésnek lehetünk tanúi. Időközben fontosabb lett számukra zsidó származásuk, mint a történelmi egyházakhoz való tartozás. Napjaink messiási zsidósága immár nem kíván felekezeti közösségként megjelenni. Különlegességüket az ószövetségi kiválasztáshoz kapcsolják, s hiszik, hogy ez a kiválasztás Jézushoz való fordulásukkal nem veszik el, sőt ezáltal nyer igazán értelmet. Ebből következőleg a mai messiási zsidóság az Egyház és a Zsidóság határmezsgyéjén található, s hídszerepet kíván megélni. Elhívásuknak tekintik a mindkettőhöz való hűséget: így az ószövetségi kiválasztást és a Jézus-Messiásban való hitet is.580

A mai messiási mozgalom más egyháztörténeti kategóriákkal összevetve igen fiatal jelenség, és jelentős változásokon megy át. Egyfelől identitáskeresésük még nem ért véget, másfelől az is nyilvánvaló, hogy esetükben nem új vallásról vagy felekezetről van szó. Jochanan Herweg szavaival egyetértve, inkább eszkatológiai jelnek tekinthetjük őket, amelyet így is mondhatunk: a Róm 11-ben leírt szelíd olajfa zsidó ágai ismét „kihajtanak”.

 

4.2.1 A zsidókeresztyénség története

 

Az ősgyülekezet

Jézus és családja zsidó volt. Kiválasztott tanítványai is valamennyien izraeliták voltak. Az új szövetség elrendelésekor összegyűlt úrvacsorai közösség minden tagja Ábrahám gyermeke volt. Valamennyien az ószövetségi atyák hitében éltek és gondolkodtak, s egyikük sem vélte, hogy pünkösd után többé nem tartoznak Izrael népéhez. A Jézus által hirdetett és kibontakozó Isten országa számukra beazonosíthatóan zsidó váradalom volt. A Jézus-hívők közössége, a már meglévő farizeizmus, szadduceizmus és az esszénizmus mellett nem egy új vallás, hanem inkább egy másik út (hodos) volt. A Jézus nevére való megkeresztelkedést és az eucharisztiában való részesedést a korabeli zsidóság még nem tartotta a templomból való kizáró oknak, hiszen az új közösség a mózesi törvényeket hiánytalanul megtartotta. Az ApCsel feljegyzi, hogy az ősgyülekezet tagjai a mindennapos úrvacsorai közösség mellett megjelentek naponta a templomban is (ApCsel 2,46; 3,1). Önmagukat az új szövetséghez tartozónak (Jer 31,31; Zsid 8,10–16; 2Kor 3,6) és a megújított Izrael tagjainak tekintették. A pogánykeresztyének később csatlakoztak az Egyházhoz, útjukat és helyzetüket az első apostoli zsinat határozta meg (ApCsel 15).

 

Az apostoli zsinat

A pogányok megjelenése az ekklészia (gyülekezet) peremén teológiai meglepetés volt, és kultikus problémákat okozott. A közösség gyakorolhatósága érdekében szabályozni kellett a két társaság együttélését. A Kr. u. 49 körül megtartott apostoli zsinat lehetővé tette az asztalközösség fenntartását, de a tisztasági törvények értelmezése körül Antiókhiában további félreértések maradtak (Gal 2). Erről A. Hornung így ír:

„Az apostoli zsinat megkísérelte a zsidókeresztyének és a pogánykeresztyének identitását úgy megőrizni, hogy a kettő között híd maradhasson. Azáltal, hogy a pogányokat nem kötelezték a körülmetélésre, a két tábor között megmaradtak az alapvető különbségek az egy Egyházon belül. A pogánykeresztyéneket nem kötelezték a Tóra megtartására sem, ellenben ez a zsidókeresztyének számára evidencia maradt.”581

 

A 70 utáni események

Jakab halálával a jeruzsálemi zsidókeresztyén közösség fokozatosan elvesztette jelentőségét. Euszebiosz szerint582 az ősgyülekezet Jézus prófétai szavára hallgatva 66-ban, az első zsidó háború idején (66–73), a kelet-jordániai Pellába menekült. Jeruzsálem elestével megszűnt az áldozati istentisztelet is. Ettől kezdve a zsidókeresztyének Izraelen belüli helyzete nehezen követhető nyomon. Egy hagyomány szerint az úgynevezett Jamniai (Javne) iskola, tehát a rabbinikus judaizmus, a Pellából visszatérő Jézus-hívőket mint árulókat kizárta a zsinagógákból, mivel megtagadták a rómaiak elleni harcot, illetve közösséget gyakoroltak a pogányokkal.583 Mások ezt a hagyományt túlságosan elnagyoltnak tekintik, s a Jamniai iskola autoritását, sőt annak megtörténtét is kétségbe vonják. A bécsi judaista, G. Stemberger mutat rá arra, hogy F. Buhl előtt (1891) Jamniáról még a keresztyén bevezetéstanok sem beszéltek.584

A messiási zsidó közösség feltehetően még 70 után is folyamatosan jelen volt Jeruzsálemben, egészen a második zsidó háborúig (132–135).585 A Bar Kochba-felkelésig még 15 zsidókeresztyén püspök követte Jakabot, „az Úr testvérét” a püspöki tisztségben.586 A felkelés leverése után Hadriánusz (117–138) rendelkezése szerint minden zsidó elhagyta a fővárost, Júdea Palesztina, Jeruzsálem pedig az Alia nevet kapta. 135 után a zsidókeresztyének helyzete tragikussá vált, hiszen egyre inkább az Izrael és az Egyház közötti „teológiai senkiföldjére” sodródtak. Hadriánusz betiltotta a körülmetélést, a Tóra-tanulmányozást és a Sabbat megünneplését az egész Római Birodalomban.587 A zsidókeresztyének jelentős része a szétszórtságban eltűnt, radikális szárnyuk pedig a heretikus (eretnek) szektában, az ebionitizmusban élt tovább. Időközben a rómaiak birodalmi antijudaizmusa a pogánykeresztyén közösségekbe és azok teológiai struktúráiba egyre inkább beszivárgott, így az Egyház fokozatosan elfelejtette Jézus zsidó identitását, és igyekezett felszámolni saját zsidó gyökereit is. A 70 és 135 közötti eseményekben pedig Isten végleges ítéletét és a zsidóság

elvetését vélte felismerni. Ettől kezdve minden zsidósághoz való kapcsolódás túlhaladottá vált, így a zsidókeresztyén létforma is. A második század végére a fiatal Óegyház zsidósággal való szakítása véglegessé vált. A zsidókeresztyén bizonyságtétel elutasításának tehát több oka volt: az ApCsel-ben is leírt zsidók általi Egyházüldözés; az egyházi judaizáló körök szélsőséges tanai (Gal levél); az általános pogány és római antiszemitizmus.

 

A Konstantinusz-féle fordulat után (4. század) a keresztyén hit államvallás lett. A zsidóságra és a zsidókeresztyénekre ismételt üldözés, törvényes és társadalmi megbélyegzés (Codex Justinianus, 6. század) várt. Megtiltották a zsidók általi missziót, s 339 után a zsidósághoz való áttérés is büntethetővé vált.588 A laodíceai zsinat megengedhetetlennek nyilvánította a keresztyéneknek a zsidókkal való közös étkezést, a níceai zsinat (325) pedig exkommunikációval (kiközösítéssel) sújtotta az Egyház azon tagjait, akik a zsidó páskát ünnepelték.589

Az erősödő keresztyén-zsidó polarizálódás (megoszlás) és polémia (vita) megnyilvánult már a Didachéban (125?) és a korai egyházatyák írásaiban is, így Antiochiai Ignácnál590 (†110), a Barnabás-levélben591 (135 után), és igen erőteljesen Szárdeszi Melitonnál (2. század második fele), akinek nevéhez „az Isten-gyilkosság” vádjának megfogalmazása is kapcsolódik. Egyértelműen beszél a zsidóság elvetéséről a Karthágói Cypriánusz (†258),592 Szír Efraim (306–373), Ambrosius (344–397), Khrüszosztomosz (†407) és Damaszkuszi János (†753) is. Mindezek következtében érthető, hogy az 5. század végére a zsidó Jézus-hívők „jelensége” teljesen eltűnt az egyháztörténelemből.

 

A 17–20. század: a zsidó népről való új gondolkodás kezdetei

Az angol puritán bibliatanítók (Samuel Rutherford és Elnathan Parr) a 17. század első felétől a Szentírásból nyert felismeréseik alapján Izrael népének pozitív rendeltetéséről kezdtek tanítani. Az európai kontinensen pedig a lutheránus pietizmus (Jakob Phillip Spener) és a Herrnhuti Testvérközösség hozott egy újfajta filo-judaizmust (~ judaizmus szeretet, zsidószeretet/barátság) az egyházi körökbe. A 19. században számos angol keresztyén nemzeti küldetésnek látta a zsidóság Palesztinába való visszatelepítését és a zsidók országának újjáépítését. Az anglikán egyház 1842-ben a konvertált zsidó rabbit, Solomon Alexandert beiktatja jeruzsálemi püspöki tisztébe, aki 1845-ig, haláláig az egykori „úrvacsorai teremben” szolgált.593 Még ma is működik ennek az anglikán zsidómissziónak az óvárosi gyülekezete, épülete a

Christ Church,594 a Jaffa-kaputól nem messze található.

A protestáns egyházi nyitás következtében megindulhatott az identitásukat kereső zsidó Jézus-hívők egyházi szerveződése is. 1866-ban alapítják meg a British Hebrew Christian Alliance-t.595 A szerveződés egyházi keretek között kívánt maradni, de nyíltan szólt a zsidó származás és rendeltetés kérdéseiről is. Az Alliance az USA-ban is teret hódított (American Hebrew Christian Alliance), majd

számos európai országban elterjedt. 1925-ben hozták létre a már megalakult nemzeti szervezetek Londonban az International Hebrew Christian Alliance-t. A zsidókeresztyén életforma újjáéledésének harmadik faktora a 19. század missziós mozgalmához kapcsolható. A francia forradalom utáni Európában bizonyos apokaliptikus hangulat volt tapasztalható. A politikai eseményeket egyre inkább egy sajátos prófétai-spirituális dimenzióba helyezték, s ez a szemlélet erőteljesen hatott a missziói lelkület felerősödésére. Európában és Amerikában számos missziós szervezet tűzte ki célul a zsidóság megszólítását is. A munka eredményeként mintegy negyedmillió zsidó ismerte meg és fogadta el a keresztyén hitet.596

 

A 20. század: Új impulzusok az USA-ban a messiási judaizmus számára

A soá, valamint Izrael államának megalapítása (1948) új realitást teremtett a messiási judaizmus számára. Jelentős impulzus volt a hatnapos háború (1967) megnyerése, amely az egész világon új messiási közösségek megjelenését indukálta. A messiási judaizmus mai képviselői kapcsolatot látnak a megnevezett történelmi események és a messiási mozgalom kibontakozása között.597

A háború után megtörtént a teológiai paradigmaváltás is. Az Egyházban új érzékenység jelent meg az ószövetségi nép iránt. A mai messiási zsidóság mindebben Isten ígéreteinek beteljesedését látja, és egy új szellemi ébredés kezdeteként értékeli (Ézs 43,4–6; Ez 36,4–8; Ez 36,11; Ez 36,24; Ez 36,25–28; Ez 37,12–14; Ám 9,11–15). Sokan úgy gondolják, hogy Jeruzsálem visszafoglalásával üdvtörténeti korszakváltás történt (Lk 21,24), s Izrael helyreállítása megkezdődött.598 Az 1960-as évek amerikai hippi mozgalmának keresztyén csoportjai is voltak, akik magukat „Jesus People”-nak nevezték. Nem kevesen közülük zsidóként alapították meg a Jews for Jesus missziót (Zsidók Jézusért misszió). Tartózkodva a hagyományos felekezetektől és az asszimilációs veszélyektől, sajátos új messiási közösségeket hoztak létre, amelyekben hangsúlyozták, hogy a zsidó identitás és a Jézus-hit összeegyeztethető.599 Istendicsőítésüket a zsidó kultúrához igazították, s hitéletük számos területén a „Jewish expression”-t (~zsidó mivoltuk kifejezését) kívánták megvalósítani.

Szerveződések

Az új identitás felfedezése következtében az American Hebrew Christian Alliance eredeti nevét 1975-ben Messianic Jewish Alliance of Americá-ra (MJAA) változtatta. Az amerikai messiási gyülekezetek emellett 1979-ben egy másik szövetséget is létrehoztak Union of Messianic Jewish Congregations (UMJC) névvel. Időközben a növekedés és az elválások következtében más szerveződések is létrejöttek. Napjainkban egymással kooperálva összességében mintegy 200 messiási gyülekezet működik Amerikában.600

 

Messiási mozgalom Moldáviában és Magyarországon

Jozef Rabinovics rabbi (1837–1899) a moldáviai Kisinovból 1892-ben tett Jeruzsálembe látogatást. Az Olajfák hegyén mély szellemi érintést nyert, majd Berlinben megkeresztelkedve, otthonában, Kisinovban a meglévő zsinagógát Jézusban hívő közösséggé alakította át. Rabinovics az államilag is elismert messiási-zsidó egyesületének (Az Új Szövetség Izraelitái) huszonnégy hittételét Franz Delitzschcsel egyeztette, s egy Tóra-hű Jézus-hitet hirdetett.601 Munkája nemzetközi kisugárzással

bírt, ezért őt a messiási zsidó mozgalom Herzl Tivadarjának is nevezik.602 Az ő közössége volt az első olyan zsidókeresztyén közösség, amely nem tartozott egyetlen keresztyén felekezethez sem, de tanítása gondosan kidolgozott teológiai tételekre épült. Teológiájának jellemző vonása volt, hogy a keresztyén dogmák fogalmait a zsidók számára is elfogadható kifejezésekkel váltotta fel.603 Halála604

után gyülekezete még öt éven át működött (1904), hatása pedig hosszabb távon számos országban, így hazánkban is érezhető volt.

Magyarországon a tápiószelei Lichtenstein Izsák rabbi (1831–1912) Jézus-hitre jutása az Újszövetség elolvasásához kapcsolódik. A Tiszaeszlári per (1882) anyagát tanulmányozva, Franz Delitzsch lipcsei professzor védőiratában, számos újszövetségi vonatkozást talált. A korábban híveitől elkobzott ÚSZ-et elolvasva élő Krisztushitre jutott (1891?). Ettől kezdve a tápiószelei zsinagógában egyre több keresztyén elem volt fellelhető. A rabbi lelkesen és nyíltan Jézusról mint a zsidó messiásról kezdett beszélni. A Budapesti Rabbinátus felszólította tisztségének letételére és a megkeresztelkedésre. Válaszként Lichtenstein bibliai érveket kért Jézus Messiás voltának megcáfolására. Kifejtette, hogy az ÚSZ-ben megtalálta az igazi judaizmust.

Lichtenstein élete végéig nem lépett be egyetlen keresztyén felekezetbe sem, így még 12 éven át zsinagógája rabbija maradhatott. Időközben a római pápa is kérlelte, hogy lépjen be a katolikus egyházba. Ő azonban zsidó kívánt maradni, hogy minél több izraelitát elérhessen az evangéliummal. A keresztséget halála előtt vette fel, amely egy zsidó mikvében végrehajtott önkeresztség volt. Szolgálata alatt számos zsidó ember kereste fel, akiket tanáccsal és Újszövetséggel ajándékozott meg.605

A zsidók közötti misszió hazánkban a Skót Misszió ernyője alatt, dr. John Rabbi Dunken vezetésével, Török Pál püspökkel összefogva, már 1841-ben elindult. 1849-ben a Skót Misszió visszavonult, a munka azonban tovább folyt. A missziós központ 1910-től a Hold utcából a Vörösmarty utca 51-be költözött. Kicsivel korábban kezdődött a Szabó Aladár által vezetett belmissziós mozgalom (1881), amely számos zsidó személyt szólított meg. Hazánkban a zsidók közti missziós munka Ungár Aladár (1905–1970) nevéhez szorosan kapcsolódik. Ungár egy kitombolt éjszaka után az Üdvhadsereg körein belül ismerkedik meg az evangéliummal. Családja válaszként kitagadta. A Lévi törzséből származó fiatalember a Hársfa utcában könyvesboltot nyitott, és számos rabbinak is hirdette a Jézusban nyert új hitét. Erős oszlopa lett a Testvérgyülekezetnek, amely erőteljes és eredményes zsidómissziót folytatott. A 400 fős közösség egyharmada előkelő zsidó személyekből került ki.606

Éliás József, az International Hebrew Christians Alliance kitüntetettje (1948), még ceglédi beosztott lelkészként szervezi meg a Jó Pásztor missziót, amely alapvetően zsidó személyeket kívánt menteni a vészkorszak idején. Az evangelizációs és mentő munkában jelentős szerepet játszottak még: Hajós Emil és Mária, Bereczky Albert, Szabó Imre, Dobos Károly, Pákozdy László, Kovács Bálint, Hordós János, Nagy Gyula, Papp János, Sztehlo Gábor, Kádár Imre, Somogyi Imre, Sréter Ferenc, a Zsindely házaspár és sokan mások.607

 

Messiási mozgalom a mai Izraelben

Az 1999-es felmérések szerint Izraelben kb. 80 messiási gyülekezet, illetve 130 házi csoport működött. Létszámukat korábban 7000-re becsülték.608 A számok növekvő tendenciát mutatnak. A helyi vezetők (2008) a vegyes közösségek számát ma 12 ezerre becsülik. Legtöbb vezetőjük nem részesült akadémiai teológiai képzésben, ezért jelentős tényező a továbbképzés és könyvkiadás területén a Jeruzsálemben működő lutheránus Caspari Center609 és a tel-avivi Immánuel Ház munkája. A gyülekezetek vegyesek, tehát tagságuk 20–40%-a nem zsidó hátterű. Mivel a zsidó állam iránti elkötelezettségük erős, ezért hitbeli kötelességként tudatosan vállalják a katonai szolgálatot. Számos helyen intenzíven keresik az arab keresztyénekkel is a kapcsolatot,610 ellenben az ortodox zsidósághoz való viszonyuk meglehetősen feszült.

 

Végjegyzetek:

 

578 A zsidókeresztyénségről rövid összefoglalást és bőséges irodalmi forrást közöl Alfons Weiser: Judenchristentum. LThK, Band 5, 1049–1051. pp.

579 Jochanan Herweg: Ein Zeichen für das Kommen des Reiches: Die messianisch-jüdische Bewegung zwischen Kirche und Judentum. Diplomarbeit im Fachbereich Neues Testament der Studienrichtung Fachtheologie zur Erlangung des akademischen Grades Magister der Theologie in Katholischer Theologie, Hochschule Heiligenkreuz, 2006, 6. p. (kézirat).

580 Andreas Hornung: Messianische Juden zwischen Kirche und Volk Israel. Entwicklung und Begründung ihres Selbst-verständnisses. TVG Brunnen, Basel, 1995, 2. p. (magisztrátusi dolgozat).

581 Uo. 4. p.

582 Euszebiosz: Egyháztörténet. Ókeresztyén Írók IV, III.5.3., Szent István Társulat, Budapest, 1983.

583 Javnében, a Földközi-tenger partján működő rabbinisztikus iskola, Kr. után 90 körül az ún. Tizennyolcas

imádságba beilleszti a birkat haminim (birkat = áldás) passzust, amely a nazarénusokat és heretikusokat (minim) kiátkozza. Ezzel a liturgikus imádságrészlettel a zsidókeresztyének többé nem tudtak azonosulni, ezért a zsinagógák elhagyására kényszerültek. A megnevezett tizenkettedik kérés így hangzott: „Ne legyen reménységük a hitehagyottaknak, a gőg uralma gyorsan semmisüljön meg napjainkban, s add, hogy a nicrim (názáretiek) és heretikusok (eretnekek) egy pillanat alatt elvesszenek!” In: Langer: Birkat ha-minim. In: DJCR, 60. p.

584 G. Stemberger: Jabne und der Kanon. In: I. Baldermann (Hg.): Zum Problem des biblischen Kanons (Jahrbuch für biblische Theologie 3). Neukirchen-Vluyn, 1988, 163. p.

585 B. Pixner archeológiai kutatásaira utalva állítja, hogy a mai úrvacsorai terem helyén, a Sion nyugati részén, egy Jézus-hívők által épített messiási zsinagóga állt, amelyet a lerombolt templom maradványaiból építettek. Ld. B. Pixner: Wege des Messias und Stätten der Urkirche. Jesus und das Judenchristentum im Licht neuer archeologischer Erkentnisse. Giessen, 1996, 297. és köv. oldalak.

586 Euszebiosz Egyháztörténetében (IV. 5) a következő listát közli: Az Úr testvére Jakab, Simeon (Kleofás fia), Jusztusz, Zákeus, Tóbiás, Benjámin, János, Mátyás, Fülöp, Szenekász, Jusztusz, Lévi, Efrész, József és Júdás.

587 Vö. Hornung, 6.

588 Vö. J. Pawlikowski: Anti-Judaism. Szócikk, DJCR, 18–21., és B. E. Bauer: In Search of Identity: Messianic Judaism in Israel. Diplomarbeit an der Evangelisch-Theologischen Fakultät der Universität Wien, 2001, 10. p.

589 B. E. Bauer: In Search of Identity, 10. p.

590 Magnéziánusokhoz írt levelében írja: „Helytelen Jézus Krisztust mondani és zsidó módon élni.” Vö. J. A. Fischer: Schriften des Urchristentums (Zweiter Teil). Die Apostolischen Väter. Darmstadt, 1993, 167–168. pp.

591 A 12–13. fejezetben az ifjabbak öröklését hangsúlyozza (Jákób Ézsau helyett, valamint Efraim Manassé helyett).

592 Cyprian: Über das Gebet des Herrn: „Ők a zsidók, többé Istent nem nevezhetik Atyjuknak, mert az Úr elutasította őket, amikor ezt mondta: Ti az ördög atya gyermekei vagytok…” (10). Bibliothek der Kirchenväter (BKV) I, Kempten, 1918, 173. p.

593 A. Hornung: Messianische Juden, 12. p.

594 A Christ Church messiási gyülekezet vezetői Jeruzsálemben Ruven és Benjamin Berger testvérpár (2008). Számos könyvet publikáltak, melyek közül néhányat az irodalomjegyzékben feltüntetünk.

595 J. Herweg: Ein Zeichen, 23. p.

596 D. Cohn-Sherbok: Messianic Judaism. Continuum, London, 2000, 14. p.

597 D. Juster/P. Hocken: The Messianic Jewish Movement. An Introduction. TJCII Booklet, Series No.

2., 2004, 11–16. pp.

598 Uo. 11–18. p.

599 Uo.

600 Uo. 17. p

601 Rabinovics megtartotta a Sabbat-ünneplést, hirdette a körülmetélés további érvényességét. Közössége minden zsidó ünnepet megtartott. Mindemellett vallotta az egy egyetemes Egyházat és az egy keresztséget is. Vö. Kai Kjaer-Hansen: Joseph Rabinovitz, 10–12. pp.

602 Cohn-Sherbok, 18kk. Bővebben: K. Kjaer-Hansen: Joseph Rabinowitz and the Messianic Movement: The Herzl of Jewish Christianity. Grand Rapids, (MI), 1995.

603 B. E. Baur: In Search of Identity, 25. p.

604 Sírjára a következőt íratta fel: Egy olyan izraelita fekszik itt, aki hitt Jehowában, s Felkentjében, a Názáreti Jézusban, Aki a zsidók királya. In: Kai Kjaer Hansen: Joseph Rabinowitz – The Herzl of Jewish Christianity. Miskan, 1, 1991, 1. p.

605 Rabinowitz (Rabinovics) részletesebb életrajza: Frederick W. Metzger (Metzger Frigyes): Hungary, The Jews and the Gospel: 150 A.D. to 1950 A.D. Mishkan, 1, 1991, 21–23. pp.

606 F. W. Metzger: Hungary, Jews and the Gospel, 23–25. pp.

607 A Skót Misszió szolgálatáról kitűnő ismertetést találunk Anne-Marie Kool disszertációjában: Az Úr csodásan működik. I. kötet, 100–138. pp.

608 Részletezett adattár: Kjaer-Hansen/Skjott: Facts and Myths. About the Messianic Congregations in Israel. Mishkan 30–31/1999, Published by the United Christian Council in Israel in cooperation with the Caspari Center for Biblical and Jewish Studies, Jerusalem, 1999.

A fenti részlet Tatai István: Az Egyház és Izrael c. könyvéből származik, melyet a Harmat kiadó jelentett meg. Az írás a református lelkipásztor doktori disszertációja, mely fő témája az egyház és a zsidóság viszonya a holokauszt után.

A részletet a szerző és a kiadó engedélyével közöljük. A könyv a kiadónál, és internetes könyvesboltokban is megvásárolható.

Tatai István: Az Egyház és Izrael, Korrelációs modellkeresés a posztholokauszt-teológiában, Harmat-Kálvin-KMTI, Budapest, 2010 191-198.o.
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25