Szerző Téma: IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE  (Megtekintve 14913 alkalommal)

0 Felhasználó és 2 vendég van a témában

Nem elérhető torokkarol

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 445
IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE
« Dátum: 2013 Augusztus 20, 14:42:56 »
Az utóbbi időben nagyon foglakoztat  engem Izrael története , ezért gondoltam nyitok egy Új témát  az Izraeli  bibliai tájakról és azok üzenetei, megpróbálom majd hogy képeket is tegyek ki a magyarázatokhoz!
:044:

 :019:


Az ősi Jeruzsálem

A város neve minden bizonnyal két ősi sémi szó összetétele, a sok ezer éves település alapítói, a jebuszi nép nyelvén Uru Sálem (héberül Ír Hasalom), vagyis a béke városa. (Sajnos, ezt a nevet nem mindig igazolta a történelem.) A Szentírásban is Salem városaként említik először, amelynek királya – Ábrahám korában – a legendás Malkicedek volt. Miután Ábrahám, a bibliai történet szerint, háborús győzelmével megmenti Salem város szövetségeseit, s még a zsákmányból sem kér semmit, a király áldást mond rá: „Áldott legyen Ábrahám és áldott legyen a Legfelsőbb Isten (Mózes I. könyve, 14. fejezet, )

Izrael országának természetes fővárosa az ország középső részén, 500 méter magasan, hegyek gyűrűjében fekszik. A jebuszí nép birtokát képező várost az időszámításunk előtti 1410 körül, a zsidó honfoglalás vezére, Jósua sem tudta meghódítani. Az egyiptomi Tell el Amarna-i levelek között fennmaradt a sálemi király egyik üzenete, amelyben támogatást kér a „támadó hordák” ellen. A fáraó ugyan képtelen volt (vagy nem akart) segítségére sietni, ám a jól védhető város ekkor még megmenekült. Dávid uralmának kezdetén már csak a város (fallal körülvett) központi része maradt az őslakosok kezén, tőle délre juda-beliek, északra és nyugatra pedig Benjámin törzsének tagjai települtek le.

Amíg az ősi Róma tudvalevőleg hét dombra épült, addig a mai Jeruzsálem hetvenhét hegyen és dombon helyezkedik el, s középütt természetesen a Har habájit, a Szentély hegye áll, amely voltaképpen egy hatalmas sziklatömb. A hagyomány szerint ezen a hatalmas sziklán zajlott le Ábrahám próbára tétele, Izsák feláldozása, (helyesen megkötözése). Erre a sziklára emelte Salamon király a Templomot, s arra épült jóval később, az arab hódítás után a Sziklamecset is. Az iszlám legenda szerint ugyanis ezen a sziklán dobbantott Mohamed lova, mielőtt az arab prófétával az égbe szállt volna. A hegyet borító szikla alapjait a Siratófaltól a piac felé vezető ókori utca (újabban „alagút”-nak nevezik) jobb oldalán mindmáig láthatjuk.

A zsidó néphit úgy tartja, Ábrahám helytállása vetette meg a későbbi jeruzsálemi Szentély alapjait. Nem véletlenül: miután Isten megakadályozta Izsák feláldozását, jutalomként itt, a Mórija szent hegyén azonnal szövetséget kötött vele: „Bizony, meg foglak áldani, és úgy megsokasítom utódaidat, mint az ég csillagai, és mint a föveny a tenger partján, magzatod meghódítja majd ellenségei kapuját. És áldottak lesznek utódaid által a föld összes népei, mivelhogy hallgattál szavamra” (Ugyanott, 22. fejezet, 17-18. vers).

Az ókori Föníciában és Kánaánban általános volt az elsőszülött fiúgyermekek feláldozása. Több föníciai nagyvárosban, de még a föníciaiak által alapított Karthágóban is a régészek elsőszülöttek temetőit találták meg. Jeruzsálemben, az őslakó jebúszí nép ugyancsak feláldozta isteneinek elsőszülött fiúgyermekeit. Azt a völgyet, ahol az elsőszülöttek temetője volt, első nagy királyuk gyermekéről Gé ben Hinomnak (Hinom király fiának völgye), vagy röviden Gé-Hinomnak nevezték. A Dávid korától Jeruzsálembe érkező zsidók — érthetően — szinte elborzadtak ennek gondolatától, és soha nem települtek le ebben a völgyben Az irtózatos hely félelemmel töltötte el őket. Nem véletlenül, a Gé-Hinom kifejezésből lett a gyehenna, mint a pokol képzete, vagy a keresztény legendában a pokol tornáca… (A völgyet ma „a szultán medencéjének” nevezik, ám mindmáig jóformán lakatlan, csak művészi rendezvényekre használják.)

Említettük, hogy Jeruzasálemet végül Dávid király foglalta el, időszámításunk előtt 1003-ban. Mivel a város déli peremén ekkor már Juda törzsbeliek, északi és nyugati szélén pedig Benjámin-beliek telepedtek meg, a nagy király nyilvánvaló célja — a leendő főváros megszerzésén túl — e két, hosszú ideje egymás ellen harcoló törzs egyesítése volt. A hegyekkel és erős kőfallal körülvett város meghódítása azonban nem volt könnyű feladat.

Dávid egész életén keresztül háborúkat folytatott, elsősorban a szomszéd országokkal szemben. Izrael határait jelentős mértékben kitágította, Halálakor a „nagy Izrael” az Eufrátesztől „Egyiptom vádijáig” (határfolyójáig), a Szináj-félsziget közepéig húzódott. Ő alkalmazott először Izraelben hivatásos, zsoldos katonákat, ő szerelte föl a hadsereget „modern” eszközökkel: lovakkal, harci szekerekkel és páncél öltözettel. Ő vezette be — Védelmül a fegyverek ellen, s hogy katonái a páncélöltözet alatt felismerjék egymást — a pajzsot is. A zsidó hagyomány szerint ő vésetett a katonák pajzsára egy sajátos ismertetőjelet, a hatágú Dávid-csillagot (héberül magén Dávid, vagyis Dávid pajzsa). Az ország eredeti területét jól védhető erődökkel bástyázta körül. Nemrég, Izrael legészakibb részén, Tell Dánban (a mai Szíria határán) egy ókori erődöt tártak fel a régészek. A felirat itt arról tanúskodik, hogy a várat Dávid emelte, s még az építtető király neve is jól olvasható az előkerült korabeli szövegben…

Dávid legjelentősebb katonai sikere azonban kétségtelenül Jeruzsálem elfoglalása volt. Az erős falakkal körülbástyázott város meghódítása, mint már említettük, nem bizonyult egyszerű feladatnak. A jebuszí király gúnyosan meg is üzente Dávidnak: „Előbb a vakokat és a sántákat távolítsd el seregedből, mintha azt mondaná: Nem fog ide Dávid sohasem bejönni” (Sámuel II. könyve, 5. fejezet, 6. vers). Izrael hadvezére csak csellel tudta a várost bevenni. Jeruzsálemet ez idő tájt már vízvezetékkel látták el: a város alatt ciszterna húzódott, amelybe a környék forrásainak vizét vezették be, hogy ostrom idején kellő mennyiségű ivóvízzel lássák el a lakosságot. A vízgyűjtő medencétől lépcsők vezettek a város kútjaiig. Dávid hadvezére, Joáb elzáratta a források vizét, majd mihelyt a csatornák kiszáradtak, katonáit a kutakon keresztül a városba vezette. Így foglalták el — várostrom nélkül — Izrael későbbi fővárosát. A harc kezdete előtt Joáb egy jelszót hirdetett meg, amely mindmáig a zsidó vallásgyakorlat egyik fontos kulcsszava: hazak venithazak bead Elohénu uvead irénu (= „Légy erős, és erősítsük egymást, Istenünkért és városunkért”).

Itt hadd jegyezzük meg, hogy a tudomány történetében ez az első említés vízvezetékről és effajta gyűjtőmedencéről. Ezt a technikai újdonságot a várost elfoglaló zsidók rövidesen eltanulták, és később még jelentős mértékben fejlesztették is. Az időszámításunk előtti 8. század végén, a készülődő asszír támadás előtt Hizkijáhu, Juda királya bevezette a város alá a Jeruzsálemtől délre fekvő Siloáh forrás vizét. Sok száz méteres csatornát építettek ehhez a föld alatt, amelynek fúrását két irányból kezdték meg. Ahol a két csapat találkozott, a munkások héber nyelvű emléktáblát állítottak, s ezt a régészek több mint száz éve megtalálták. A Siloáh-felirat készítői számot adnak arról a csodálatos érzésről, amely akkor töltötte el őket, amikor meghallották, a fal túloldaláról, a másik csapat hangját, meglátták az első csákányokat, majd kezet nyújthattak egymásnak. Mi pedig, kései utódok, a korabeli mérnöki munka nagyszerűségét csodálhatjuk…

„Így szóltak Jebusz lakói Dávidhoz: Nem fogsz ide bejönni, ő mégis elfoglalta Cijon erődjét, ez Dávid városa. Dávid pedig azt ígérte: Aki először leveri a jebuszít, főnökké és fejedelemmé lesz, és Joáb, Ceruja fia jutott fel oda, így ő lett a vezető. Dávid pedig a várba költözött, ezért nevezték el azt Dávid városának. Fölépítette Dávid a várost köröskörül, a Millótól a kerületéig. Joáb pedig felélesztette a város többi részét” (Krónikák O. könyve, 11. fejezet, 5-8. vers). Dávid városa, az eredeti jebuszí település és annak Dávid által újjáépített és bővített része a Szentély hegyétől délre terült el. Az utóbbi három évtizedben sok ásatást végeztek ezen a helyen, és a nagyszámú tárgyi bizonyíték a Biblia igazát támasztja alá. Ma már újra megtekinthetők azok a körkörös kis lépcsők, amelyek a hajdani kutakból vezettek le a ciszternához.

Dávid városépítő tevékenysége is jelentős volt: sok fontos épületet emelt Izrael új fővárosában, mindenekelőtt a saját palotáját. „Hirám, Cór (= a föníciai Türosz) királya követeket küldött Dávidhoz, meg cédrusfákat, fafaragókat és kőfalfaragókat, és azok házat építettek Dávidnak. Így megtudta Dávid, hogy megszilárdította őt az Örökkévaló királyként Izrael fölött, s hogy fölemelte uralmát népe, Izrael kedvéért” (Sámuel II. könyve, 5. fejezet, 11-12. vers). Hiába hozatta fel Dávid — nagy áldozatok árán —a frigyládát Jeruzsálembe, a Szentélyt mégsem építhette föl, mert — a Szentírás szavaival szólva — „vér tapadt a kezéhez”. Az Örökkévaló házának felépítését azonban előkészítette. Palotájától északra-északnyugatra feküdt a Cijon-hegy, ahol a leendő Szentélynek állnia kellett. (A hagyomány szerint, mint említettük már, ide érkezett hajdan Ábrahám elsőszülött fiával, Izsákkal, hogy áldozatát bemutassa.) Dávid megvásárolta ezt a területet, holott az egyébként is tulajdonába juthatott volna. Ám ha kisajátítással vagy hadizsákmányként került volna kezébe a Cijon-hegy, később esetleg elvitathatták volna tőle, ő viszont megfizette azt, s így jogosan lett az Dávidé és utódaié.

Dávid király hetven éves korában hunyt el, szombat napján, jeruzsálemi palotája kertjében, miután negyven esztendeig uralkodott Izrael fölött. A Talmud szerint Dávid szombat napján halt meg, amikor éppen jeruzsálemi palotájának kertjében, egy fa árnyékában pihent. (A zsidó néphit úgy tartja, hogy az ünnepen történő távozás az élők sorából, engesztelést szerez a jövendő világban.) Megvitték a szomorú hírt — meséli a Talmud — a szolgák Salamonnak is, a kijelölt utódnak. Egyúttal megkérdezték tőle: Szabad-e szombat napján a halottat felemelni a földről és bevinni a házba, nehogy a bogarak és a rágcsálók megtámadják? Az új király megtiltotta azt. Ugyanakkor valaki azt kérdezte Salamontól: Lehet-e megetetni egy éhes kutyát a szombati munkatilalom ellenére, s ő engedélyt adott rá. Innen ered — folytatja a Talmud — az ősi szólásmondás: „jobb egy élő kutya, mint egy döglött oroszlán”…

Dávidot — a hagyomány szerint — városának falában temették el. Sírja ma is ott látható (az Óváros délnyugati szélén, az „örmény negyed” és a Cion-kapu közelében), kései hívei éjjel-nappal mellette imádkoznak. A sírkamrát a világ különböző tájairól hozott kegytárgyak díszítik. Csakhogy a szakértők és a tudósok ennek a helynek a hitelességét nagyon is kétségbe vonják. A király személyének tiszteletét azonban mégis jól kifejezi, elvégre Dávid leszármazottai évszázadokon át uralkodtak a nép fölött, amely egyedül Dávid házának utódait fogadta el jogos királyának. Ezért aztán mindig számon is tartották az örökösök családfáját: több zsidó család mindmáig ahhoz tartozónak vallja magát.

Dávid élete végéig megőrizte költői és zenei tehetségét. A Szentírás számos dalt és zsoltárt tulajdonít neki. A Talmud pedig azt tartja, hogy Dávid ágya fölött egy hárfa függött, esténként a költő-király azon játszott mindig, s amikor aludni tért, és miután meghalt, a hangszer magától folytatta a megkezdett éneket. A nép valóban szívébe zárta Dávidot, kései utódját mindmáig várja Messiásként. „Minden, amit a király tett a nép szeme láttára, jó volt” (Sámuel II. könyve,, 3. fejezet, 36. vers). Jeruzsálem akkor lett Izrael fővárosa, és mindvégig az is marad
Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
23 zsolt.

Nem elérhető torokkarol

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 445
Re:IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE
« Válasz #1 Dátum: 2013 Augusztus 21, 21:37:13 »
                                       Égi és földi Jeruzsálem

 

Jeruzsálem közismert héber neve Jerusalájim, ami nem egyes számban, nem is többes számban van, hanem — a héber nyelvben ilyen is létezik — duális, vagyis kettesszámú főnév, s ennek sajátos oka van. A hagyomány szerint ugyanis két Jeruzsálem van, az földi és az égi. Ha itt, a földön nem találjuk meg az igazi, vágyaink szerinti „béke városát”, égi mása akkor is ott lebeg fölöttünk, és megvalósulásra vár… A talmudi bölcsek az első héberre, Ábrahámra hivatkoznak, aki az „Isten lát” elnevezést adta annak a helynek, ahol — mint említettük — áldozatra szánt fiával járt. Nos, ennek az oka, bölcseink szerint, éppen az, hogy „Isten előre látta annak a helynek a békéjét”. Ezért lett a neve — úgymond — Jeruzsálem, „a békét látó Isten városa”.

A Szentírás kutatói megszámolták: a héber Bibliában összesen 656 esetben fordul elő Jeruzsálem neve jod betű nélkül, tehát egyes számban — ősi nevének megfelelően, amelyről már szóltunk — és csak hatszor szerepel abban a formában, ahogyan mi ejtjük. S ezek is inkább a babilóniai fogság idején összeállított könyvekre korlátozódik: Jeremiás, Dániel és Eszter könyvében egyszer-egyszer, a Krónikák könyvében is csupán háromszor, ami arra utal, hogy a fenti legendás magyarázat már a bibliai korban kezdett kialakulni.. A Talmud bölcsei éppen ezért megszabták, a város nevét jod betű nélkül kell írni, de hagyományosan, kettes számban ejteni. (Toszafot Taanit 16.)

Dávid városa a Szentély hegyétől és a mai „Szemét-kaputól” délre, az ősi város helyén terült el, míg Salamon palotája már attól nyugatra, a mai Óváros és a „zsidónegyed” felé esett, a köztük levő mélyedést feltöltötték, sőt, a király számára (a mai Siratófal fölött) hidat is építettek, hogy egyenesen a Szentélyhez juthasson. A palota mellett szép parkot hoztak létre, de Salamon kertjei, nyári rezidenciája Jeruzsálem és Betlehem között félúton, Herodeion mellett, voltak gyönyörű medencék is díszítették azt, ezek maradványai ma is láthatók ott, Artasz névvel.

Jeruzsálemben, Dávid és Salamon fővárosában megtaláljuk szinte valamennyi próféta nyomát. Közülük csak egyet említünk, az egyik legnépszerűbbet, Élijáhu (Illés) prófétát. Nyilvánvalóan erre haladt át akkor, amikor az Úr a Sinai hegyéről Damaszkuszba küldi, hogy Hazaelt királlyá kenje föl Arám fölé. Jéhut pedig Izrael fölé emelje, vagy amikor tanítványát, Elisát utódjává nevezte ki. És erre járt Élijáhu idős korában is, amikor Jeruzsálemből Hebronba, majd onnan Jerikóba és a Jordán völgyébe igyekezett, hogy — a Szentírás szavai szerint — tüzes szekéren az égbe szálljon. A középkorban még keresztény kolostort is emeltek Jeruzsálemben, a hebroni úton, annak emlékére, hogy Illés (Élijáhu) megpihent az ott található dombon. A zsidó népmese is megőrzött egy kedves történetet az álruhás prófétáról, amint éppen megsegített egy szegény jeruzsálemi takácsot.

Élt egyszer — így szól a mese — Jeruzsálemben egy tálisz-szövő mester. A tálisz, tudjuk, manapság a vallásos zsidók imaköntöse, ám hajdan ez volt Izraelben a férfiak általános népviselete, a leggyakoribb nappali ruha. A takács igen jámbor ember volt, különlegesen szép mintákat tudott beleszőni az anyagba, de megrendelői megfogyatkoztak, s lassan a megélhetése is veszélybe került. Közeledett a peszah, a kovásztalan kenyér ünnepe, ő azonban nem tudta, miből fogja megvásárolni a maga és családja számára az ünnepi ételeket és az áldáshoz való bort. Amint éppen ezen töprengett, megjelent előtte egy gazdagon öltözött idegen, egy szomszédos ország minisztere. Elmondta, hogy ő bizony egy különleges mintájú fátylat szeretne készíttetni, a király lányának esküvőjére. Eddig bizony nem talált egyetlen takácsot sem, aki ezt a fátylat megszőtte volna, holott már száz aranyat is megadna ezért a munkáért. Több városban és országban járt már sikertelenül, végül aztán Jeruzsálembe jött, hátha itt sikerül majd jobb mesterre akadnia.

—      Hogyan tudnám én elkészíteni azt a különleges fátylat, hiszen egyszerű tálisz-készítő takács vagyok én?

—      Engedd meg legalább — kérlelte az ismeretlen —, hogy megmutassam neked azt a mintát, amelyet a mi királylányunk az esküvői fátylán látni szeretne!

Nagyon elcsodálkozott a szegény takács, amikor a miniszter kinyitotta a tekercsre rajzolt gyönyörű mintát. Hiszen ez nem más, mint az ő mintája, amelyet a tálisz szövetébe szokott beleszőni!

Emberünk anyagi gondja egyhamar megoldódott, mihelyt a fátyolért megkapta a bérét. Hiába kereste azután a takács az idegent, hogy köszönetet mondjon, mert eltűnt és senki sem tudta, hova lett. A tálisz-készítő ekkor föltekintett az égre, ahol a felhők rajzolatában —mintha Élijáhu legendás köntöse volna — felismerte az általa készített mintázatot. Ebből tudta meg a szegény takács — így szól a történet —, hogy Élijáhu próféta lehetett az ismeretlen, aki megsegítette őt az ünnep előtt.

            A próféták megjósolták Jeruzsálem pusztulását, ám azt is, hogy a „szent város” örökké megmarad, s hogy újra Izrael fővárosa és a világ népeinek találkozóhelye lesz. „S elhozzák majd testvéreiket minden nép közül, ajándékokkal az Örökkévaló számára, lovon, szekéren és hitón, ös    zvérekkel és kézikocsival, szent hegyemre, Jeruzsálembe, így szól az Örökkévaló, ahogyan Izrael népei hozzák a lisztáldozatot, tiszta edénnyel az Örökkévaló házába” (Jesája könyve, 66. fejezet 20. vers). Izrael fővárosában két Templom épült: az első Szentélyt Salamon király emelte és avatta fel időszámításunk előtt 970 körül, és a babilóniaiak pusztították el 587-ben, a másodikat a babilóniai fogságból visszatérők építették 520-ban, s azt végül a rómaiak gyújtották fel időszámításunk szerint 70-ben. S mind a két Templom ugyanazon a napon, áv hó 9-én (tisá beáv napján) pusztult el — azóta ez a legszomorúbb zsidó gyász- és böjtnap világszerte. S mind a két Szentélyből egyetlen falrészlet, az úgynevezett Siratófal (héberül kótél maaraví = Nyugati fal) maradt meg.

            Amikor az első Szentélyt lerombolták, az ellenség száműzetésbe hurcolta a legyőzötteket. A Jeruzsálem és Betlehem közötti úton, Ráhel ősanya sírjánál állt meg először a foglyok menete. Jeremiás próféta ekkor vigasztaló beszédet intézett a kétségbeesett néphez: „Hang hallatszik a magasban, keserves jajkiáltás hangja, Ráhel siratja gyermekeit, nem tud vigasztalódni, fiai miatt, akik örökre odavesztek. Ám így szól hozzá az Örökkévaló: Vond meg hangodat a sírástól, szemedet a könnytől, mert jutalma lesz jótetteidnek, így szól az Örökkévaló, s ők visszajönnek az ellenség földjéről. Hiszen van még reménység a jövendődben, így szól az Örökkévaló, s visszatérnek fiaid határaik közé” (Jeremiás könyve, 31. fejezet 14-16. vers).

            A fogságba hurcoltak egyetlen pillanatra sem felejtették el a szent várost, ahogyan azt a zsoltárban olvassuk: „”Ott ültünk Bábel folyóinál, együtt sírtunk, valahányszor Cijonra emlékeztünk. A szomorúfűzekre aggattuk hátfáinkat, mert dalokat kérték ott tőlünk rabtartóink, kínzóink vidámságra vágytak: énekeljetek nekünk Cijob dalaiból. Ám hogyan énekelhetnénk az Örökkévaló dalait idegen földön? Ha elfelednélek, Jeruzsálem, hagyjon el engem a jobb kezem! Tapadjon nyelvem az ínyemhez, ha nem emlékezem meg rólad, ha nem emelném Jeruzsálemet minden örömem fülé!” (Zsoltárok könyve, 137., 1-6.)

            A második Szentély pusztulása után is hasonló fogadalmat tettek őseink. A következő nemzedék életében pedig egy lehetetlen kísérletre is elszánták magukat a zsidó fiatalok: a hatalmas római birodalommal szemben visszaszerezni a várost. Ennek a képtelen küzdelemnek, ennek a csodálatos szabadságharcnak a vezére volt Simon Bar Kochba, szellemi előkészítője pedig Rabbi Akiba. A rabbi elszántságáról hadd mondjunk el egy történetet. Egyszer, tudóstársaival együtt, ellátogatott a lerombolt Templom helyére, ahol egy sakál futott el mellettük. Társai a kövekre ültek, és sírva fakadtak, Akiba azonban csak nevetett:

            — Akiba, hogy tudsz te nevetni? — kérdezték döbbenten társai.

—      És ti miért sírtok? — viszonozta.

—      Mert megvalósult a próféta jövendölése: sakálok járnak a legszentebb helyen.

—      Látjátok, én ugyanezért nevettem. Ha ugyanis megvalósult a prófécia első része, úgy a folytatásának is teljesülnie kell, hogy Isten visszaadja azt népének, s újra felépíti a lerombolt hajlékot.

Bar Kochba valóban felszabadította Jeruzsálemet, hiszen a fennmaradt érmék ezt igazolják, ám két és félévi hősi küzdelem után mégis elbukott az utolsó zsidó szabadságharc. A győztes római császár, Aelius Hadrianus kegyetlenül megtorolta a lázadást: az utak mentén 500.000 embert feszítettek keresztre. S még az ország és a főváros nevét is el akarta törölni. Ő nevezte el Izraelt az akkortájt már rég kihalt filiszteusokról Palesztinának, vagyis a filiszteusok országának, Jeruzsálemnek pedig saját magáról az Aelia Capitolina (az isteni rangra emelt Aelius) nevet adta.

Ezt követően hosszú szomorú évszázadok következtek, mind a római, mind a bizánci, mind az iszlám muralom alatt. A második évezred elején Jeruzsálem zsidó lakossága jelentős mértékben megfogyatkozott. Ebben nagy része volt az első kereszteshadjáratnak is, amelynek során, 1099. július 25-én elfoglalták a várost, és a zsinagógákba menekült zsidókat lemészárolták.

Tudélai Benjámin híres zsidó utazó, aki a spanyol Tudela városából 1171-ben érkezett Jeruzsálembe, Masz’ot Binjamin (= Benjámin utazásai) című művében azt írja, hogy csupán két zsidó család élt a városban. Mintegy száz évvel később, 1267-ben a barcelonai hitvitában győztes, ám a Vatikán üldözése miatt ide menekülő Mose ben Nahman (Nachmanides vagy RaMBaN) is mindössze 2 testvérrel találkozott, akik festékkel és festéssel foglalkoztak. Nachmanides közbenjárására ekkor több zsidó települt újra Jeruzsálembe, rábukkantak az Óvárosban egy romos épületre, szép kupolával, s ott berendezték új zsinagógájukat. (Ez volt a híres Hurva, vagy Nachmanides zsinagóga, amelyet az Arab légió a függetlenségi háború idején, 1948-ban elpusztított, s csak egyetlen boltíve maradt épen.)

1967-ben, a hatnapos háború idején — miután az izraeli hadsereg három napon át némán tűrte a jordániai légió bombázását — felszabadították az Óvárost és a főváros keleti felét, s velük a Siratófalat is. Jeruzsálem így újra egységes lett. Manapság erre emlékezünk a „Jeruzsálem-napon”. Az égi és a földi Jeruzsálem remélhetőleg rövidesen ismét találkozik.

 
Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
23 zsolt.

Nem elérhető bacsipista

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 5969
    • Keresztény kincskereső
Re:IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE
« Válasz #2 Dátum: 2013 Augusztus 22, 08:09:05 »
Köszönom testvérem a leírást és a szép képeket. Ha már helyszínen, saját szemeimme nem láthatom Jerzsálemet, általad a képekről megcsodálhattam.
"Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává." 1Korintus 6,12

Nem elérhető torokildiko46

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4531
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Re:IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE
« Válasz #3 Dátum: 2013 Augusztus 22, 13:54:08 »
 :afro: :afro: :afro: Gratula Károly!!! :2smitten: :2smitten: :2smitten:

 köszönöm  a leírást , ha megengeded én is találtam egy bejegyzést és keresek képeket is hozzá :igen: :taps: :016: :love:
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25

Nem elérhető torokildiko46

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4531
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Re:IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE
« Válasz #4 Dátum: 2013 Augusztus 22, 14:51:17 »
Hol volt az Éden kertje?

 A legtöbb nép kultúrájában megtaláljuk azt az ősi elképzelést, amely az emberiség legendás bölcsőjéhez, eredeti lakhelyéhez, a bibliai Édenhez, a felhőtlen boldogság kertjéhez fűződik. A Szentírás nyelvén, héberül éden gyönyörűséget jelent. A bibliai teremtéstörténetben ugyanis ezt olvassuk: „Az Örökkévaló Isten kertet ültetett Édenben, napkeleten, s oda helyezte az embert, akit alkotott” (Mózes I. könyve, 2. fejezet 8. vers). Az ókori keleti népek szinte mind más színteret találtak az Éden számára. Az arabok szerint Jemen („Boldog Arábia”) lehetett a gyönyörűség kertje, így kapta nevét a nagy jemeni kikötőváros, s lett belőle éppen Aden. A zsidók és más kánaáni népek szerint Izrael országában (különösen annak északi részén) lehetett az Éden, hiszen még később is ez volt — a sivataggal ellentétben — az „ígéret földje”. Izrael északi területei mindmáig vadregényes, buja növényzettel teli tájat mutat, ahol hegyek és dombok, erdők és ligetek, bő források és gyorsvizű patakok váltogatják egymást. A Szentírás arról beszél, hogy négy hatalmas folyó vált külön a gyönyörűség kertjéből. „Egy folyó indult Édenből, hogy megöntözze a kertet, s onnan négy főágra oszlott szét. Az egyik neve Pison, ez járja körül Havila országát, ahol az arany van a másik neve Gihon, ez járja körül Etiópia egész földjét. A harmadik neve Hidekel, amely Asszíria keleti részén folyik, és a negyedik folyó az Eufrátesz” (ugyanott, 10-14. vers) A tudósok egyértelműen azt állítják, hogy a Bibliából is jól ismert Eufrátesz és a Tigris (Hidekel) mellett a Fehér és a Fekete Nílusra gondol az Írás. Friedrich Delitzsch, a 19. század második felében élt német orientalista viszont úgy véli, hogy a Pison és Gihon patakok nevét megtalálta az asszír források között, mert Asszíriában kell keresni a bibliai Édent. Manapság sokan hajlanak arra, hogy mivel — tudjuk — a tektonikus mozgás következtében, ősidőkben Mezopotámia és a Nílus-völgy közelebb feküdtek egymáshoz, ennek az ősi emléknek a lecsapódását fedezzék föl a bibliai történetben. A Szentírás szavai szerint Ádámot Isten a gyönyörűség kertjéből való száműzetés után „az Édentől keletre” telepítette le, s az a leírás szerint valóban Mezopotámia észak-nyugati része (a mai Irak és Szíria határvidéke), így a feltételezett Éden-kert csakis Észak-Izraelben lehetett Az Éden-kert minden tekintetben a — Közel-Keleten oly gyakori — sivatagos táj szöges ellenpontja. Mennyire más képet mutat a Jordán völgye és a vizébe száguldó patakok a Kineret (a Galileai tó) fölött, mint a folyó torkolatvidéke a Holt-tenger partján! Ugyanakkor ne higgyük azt, hogy a „gyönyörűség kertje” a bibliai elképzelés szerint a henyélés hazája lett volna, így az nem hasonlítható a spanyolok Eldorádójához, sem a római Ovidius által megénekelt aranykor világához. Isten ugyanis, a Biblia szerint, nem pihenni küldte az embert Édenbe, hanem „hogy megmunkálja, s hogy megőrizze azt” (Ugyanott, 15. vers). Éden kertjét a középkorban és az újkorban vadul burjánzó tájként, mondhatni esőerdőként ábrázolták, s így él az a mai ember elképzelésében is. Holott az Éden kertje csupán gondosan ültetett, öntözött gyümölcsöshöz, ültetvényhez, pálmaligethez hasonlítható a Biblia leírásában: „Pára szállt föl a földről, és megöntözte a föld színét és az Örökkévaló Isten a földből mindenféle, szép külsejű és ízletes gyümölcsöt termő fát sarjasztott” (Ugyanott, 6. és 9. vers). Persze, az izraeli sivatag sem teljesen olyan kietlen pusztaság, mint, mondjuk, a Szahara. Kora tavasszal ezernyi színben virágzik a Negev és a júdeai sivatag, mert a kövek között millió apró virág tör elő: hagymás és gumós növények százai (tulipán, írisz, liliom, anemóna), amelyeknek éppen itt van az őshazájuk. Másutt ezek a kertek és a ligetek díszei lettek, ám itt ilyenkor maguktól sarjadnak elő, hogy élénk színeikben ragyogjanak, s hogy azután a hosszú, forró nyárban elenyészve szunnyadjanak a szikkadt, murvás talajban, hogy ott várjanak egy egész esztendőn át a következő tavaszi feltámadásra A bibliai Éden-kert, nem véletlenül, később a zsidó, a keresztény és az iszlám vallásban egyaránt a túlvilág szimbóluma lett. A „gyönyörűség kertje” ugyanis az isteni jutalmat jelképezi, azt az ideális állapotot, amelyből hiányzik a halál és a bűn, amikor még csupán egyetlen törvény uralkodott (a tudás- és az életfa gyümölcsének tilalma), és amikor az ember még nem fogyasztott húst. A folyók bőségesen árasztották a vizet, s a természet mindig meghálálta a reá fordított fáradozást. Ezzel szemben a sivatag a Biblia szerint az isteni büntetés szimbóluma. „Tövis és dudva nő majd számodra, és a mező füvét fogod enni” — szól Isten Ádámhoz, miután megszegte egyetlen tilalmát (Ugyanott, 3. fejezet, 18. vers). A kietlen pusztaság lett büntetésül Káin lakhelye is, miután megülte öccsét, Ábelt. „Bizony elűztél ma engem a föld színéről, és Előled menekülök, bujdosó és bolyongó lettem én a földön” — panaszkodik Isten előtt a testvérgyilkos (Ugyanott, 4. fejezet, 14. vers). A sivatag ugyanakkor a túlélés reményét is magában rejti, ahogyan a hagymás növények is látszólag teljesen elszáradva megőrzik magukban az újjáéledés csodálatos képességét és reményét. A sivatagi táj népei eltanulták e virágoktól a túlélés technikáját. Talán Izrael népe is ott, a sivatagi vándorlás idején, az őket körülvevő elszórt bokroktól és a föld alatt szunnyadó virágoktól tanulták meg először a történelmi túlélés csodálatos képességét.. A Biblia szerint a bujdosó és üldözött Káin városokat épít a pusztaságban. Nem véletlen, hogy a Szentírás éppen Káintól származtatja az egyik, hajdan a Negev sivatagban élt népet, a kénitákat. A pusztában élő arabok, az izmaeliták ősének a Biblia Izmaelt (héberül Jismaél) tartja, aki a történet szerint Hágárnak, Ábrahám ágyasának fia volt „És odaadta Sára, Ábrahám felesége szolgálóleányát, az egyiptomi Hágárt férjének, Ábrahámnak feleségül, Ábrahám Kánaán országában való lakozásának tizedik évében” (Ugyanott, 16. fejezet, 3. vers). Később, miután Sárának is fia született, felesége kérésére Ábrahám elküldi Hágárt és gyermekét. „Meglátta Sára az egyiptomi Hágár fiát, akit Ábrahámnak szült, gúnyolódni. Ezért így szólt Ábrahámhoz: űzd el ezt a szolgálót és fiát, hogy ennek a lánynak a fia ne örököljön az én fiammal együtt.” (Ugyanott, 21. fejezet, 9-10. vers) Az elűzött asszony a Negev sivatagon át, nyilván Egyiptom felé veszi útját. Amikor elfogy az innivaló, Hágár az egyik bokor alá rejti a fiút, magára hagyva. „Ő pedig elment onnan, és leült egy íjlövésnyi távolságra, mert azt mondta: ’Ne kelljen látnom a gyermek halálát’. Leült vele szemközt, és fölemelve hangját, sírt.” (Ugyanott, 16. vers.) A sivatag azonban — mint említettük — a remény és a túlélés jelképe is. Isten, a bibliai történet szerint, meghallja a gyermek sírását, s hogy enyhítse a kétségbeesett nő fájdalmát, Isten angyala megszólítja: „Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten az ifjú hangját, ahol ő van. Kelj föl, és emeld fel a fiút, tartsd a kezedben, mert nagy néppé teszem őt” (Ugyanott, 17-18. vers). S valóban, a közelben váratlanul vízmosás bukkan elő, s az megmenti mindkettejük életét. „És felnyitotta az Örökkévaló az asszony szemét, és megpillantott egy vízforrást, odament és megtöltötte a tömlőt vízzel, és megitatta a fiút.” (Ugyanott, 19. vers) A váratlanul felbukkanó vízforrás valóban jól jellemzi az izraeli sivatagot. Ha Élat és Jerikó között, vagy a Negev más útjain haladunk, a mélyebben fekvő útszakaszokban gyakorta találkozunk egy meglepő feliratú táblával: „Vigyázz, ha jön a víz”. Különös, gondolhatnánk, hiszen vízmosásnak vagy csapadéknak közel s távolban a legcsekélyebb nyomát sem láthatjuk! Mégis, ha Jeruzsálemben, vagy másutt a hegyekben eső esik, a víz a hegyvidéken át, a föld gyomrában, úttalan utakon a sivatag felé húzódik, és hirtelen előtörve akár az országúton haladó kocsikat is képes elsodorni. A kiszámíthatatlan patakok útját a bibliai Zsoltárok könyvének képei között is megtaláljuk: „Térítsd vissza, Örökkévaló, foglyainkat, mint búvó patakokat a Negevben” (126. zsoltár, 4. vers). A Holt tengeri tekercsek legjelentősebb kutatójának, Yigal Yadin professzornak a naplójában olvassuk, hogy amikor a régészek éppen az egyik barlangban dolgoztak, váratlanul egyre erősödő robajra lettek figyelmesek a barlang mélye felől. Alig tudták összekapkodni szerszámaikat és leleteiket, s a hegy gyomrából iszonyú erejű víz zúdult alá. Ha nem vigyáznak, őket magukat is elmoshatta volna a hirtelen áradat. A tudós leírja: csak később tudták meg, hogy történetesen egy héttel korábban Jeruzsálemben esett az eső A Negev és főként a júdeai sivatag mindig félsivatagos táj volt, ám mégsem annyira kopár és kietlen, mint amilyennek azt a 20. század elején készült fényképek mutatják. A sivatag héber szava (midbár) is inkább legelőt, a nyáj vonulási irányát jelenti. A júdeai Hebron környékén termett például a legbőségesebb szőlő, amelyből egy óriási szőlőfürtöt a bibliai kémek közül ketten, vállukra vetett rúdon hoztak Mózesnek mutatóba. Még az ókor végén is (az általunk korábban említett Bar Kochba vezette szabadságharc idején), a Holt tenger mellett pálmaligetek virultak, izraeli partján két kikötő működött, ahonnan hajók indultak a túlparton levő nabateus királyságba, amelynek fővárosa a sziklapalotáiról híres Petra volt. A teljes elsivatagosodást a szakértők a beduin kecskepásztoroknak tulajdonítják, akik a középkor kezdetétől léptek az elűzött vagy kiirtott zsidó lakosság helyébe. A kecske ugyanis — ahogyan az Dalmáciában vagy Görögországban is történt — kirágja a földből a gyökereket és a gumókat, a kövekre tapadt talajt így a víz elmossa, a sziklák csupasszá válnak és a táj végképp elkarsztosodik. Ez a tragikus folyamat éppen századunkban kezdett lassan visszafordulni. Az izraeli bevándorlás hősi korszakában sikerült megállítani a sivatag térhódítását. Orvosok, ügyvédek, mérnökök és tanárok jöttek önként vagy kényszer folytán Európából, hogy — a Biblia szavával élve — „arcuk verejtékével keressék meg kenyerüket”. Áldozatos munkájukat meghálálta a természet. A bevándorlás korában Beér Sevát, Ábrahám ősi lakhelyét tartották a Negev fővárosának, ma viszont már jóformán csak a várostól délre találunk sivatagos tájat. A modern Izrael, mondhatni, újra Édenné változtatta a hajdani pusztaságot. Ádámnak az Éden-kertből történő kiűzetésekor Isten előírja a büntetést: „Tövis és dudva nő majd számodra, és a mező füvét fogod enni. Arcod verejtékével eszed majd kenyered, míg vissza nem térsz a földbe” (Mózes I. könyve, 3. fejezet, 18-19. vers). Egy talmudi mondás szerint, amikor Ádám ennek az isteni büntetésnek az első mondatát hallotta, kétségbeesett, ám a második hallatán megnyugodott. Hiszen a kitartó, áldozatos munka meghozhatja gyümölcsét, és kezünk nyomán a sivatag is édenné válhat. S éppen ezt üzeni nekünk a Biblia, az a hagyomány, amely úgy tartja, hogy az Éden kertje éppen ezen a helyen volt. Isten adja, hogy ismét ott legyen.



Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25

Nem elérhető torokkarol

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 445
Re:IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE
« Válasz #5 Dátum: 2013 Szeptember 09, 13:50:42 »


Jaffa, az ősi kikötő
 

A város neve (héberül Jafó, görögül Joppé) a Bibliából jól ismert, hiszen itt volt az ókori Izrael legnagyobb tengeri kikötője. Innen indultak útjukra a Földközi tengeren Salamon király híres hajói, innen kívánt elmenekülni a bibliai Jónás próféta is, az Örökkévaló küldetése elől, a világ akkor ismert legtávolabbi pontja, a mai Gibraltár-szoroson túl, a Hispániai félsziget Atlanti óceáni partján levő Tarsis (görögül Tartesszosz) felé. S később, ugyancsak a jaffai kikötő lett Pál apostol térítőútjának kiindulópontja. Azokat a hajókat, amelyek a Földközi tengeren át az óceánig merészkedtek, az ókori Izraelben és Föníciában „tarsisi hajóknak” (héberül onijot Tarsis) nevezték.

Az ősi város neve héberül szépfekvésűt jelent, hiszen a többnyire csendes öbölbe ereszkedő vár dombja valóban tetszetős látványt nyújt az ide érkezőnek. A közelben folyik a tengerbe a Szentírásból jól ismert Jarkon, valamint a hasonló nevű Rakon patak. Jaffa — a régészeti ásatások és a Biblia tanúbizonysága szerint — már jóval a zsidó honfoglalás (az időszámításunk előtti 1410-et megelőzően) lakott település volt. Amikor Jósua, a honfoglalás vezére, halála előtt a törzsek között szétosztotta az országot, Jaffa városát Dán törzse kapta örökül. Övék lett „a Jarkon és a Rakon vize, Jaffa mellett” (Jósua könyve 19. fejezet 46. vers).

Salamon király az időszámításunk előtti 10. század közepén — a föníciaiak segítségével — Jaffában hozta létre kereskedelmi flottájának legnagyobb kikötőjét. Így lett Jaffa Jeruzsálem kikötője. Persze, a föníciai Türosz (Cór) város királya sem járt rosszul, hiszen Salamonnal együtt Izrael legdélibb pontján, a mai Élat területén közös kikötőt építhetett. Így a föníciaiak Salamon segítségével kijuthattak a Vörös tengerre, elérve ezzel az aranyban gazdag Kelet-Afrika, a fűszeres India és a mesés Jemen (Boldog Arábia) irányába, ahol egyébként, annak idején Sába királynője uralkodott.

Salamon korában virágzott a kereskedelem, s ebben bizony nagy része volt a jaffai kikötőnek. Amikor Salamon elhatározta, hogy végre fölépíti az Örökkévaló Szentélyét (és nyilván, saját palotáját is), Jaffán keresztül importálta a szükséges kellékeket. A Krónikák könyvében olvassuk a föníciai Hirám (valójában Ahirám) király Salamonhoz intézett szavait (Krónikák II. könyve, 2. fejezet 15. vers): „Majd mi vágunk neked a Libanon hegyéből cédrusfát minden szükségleted szerint, tutajként elvisszük a tengeren Jaffa kikötőjébe, te pedig felviszed azt onnan Jeruzsálembe”.

Érdekes, hogy jóval később, miután az időszámításunk előtti 538-ban Kürosz perzsa király megengedte a babilóniai fogságba hurcolt zsidók hazatérését, ismét az egykori föníciai városok (Türosz és Szidón) segítségével, s ugyancsak a Salamon korából megismert útvonalon hozattak Jeruzsálembe építőfát az új Szentély tervezői. „És adtak pénzt a kővágóknak és az ácsoknak, ételt-italt és olajat a Szidón- és Türosz-belieknek, hogy hozzanak cédrusfát Jaffa tengerébe, Kürosznak, Perzsia királyának számukra adott engedélye szerint” (Ezra könyve 3. fejezet 7. vers).

A kikötő és a város azonban kétségtelenül leginkább a bibliai Jónás próféta révén vált közismertté. A próféta minden bizonnyal az időszámításunk előtti 7. században élhetett, az asszír nagyváros, Ninive pusztulása előtt. Az idő tájt Jaffa már fontos tengeri kikötő lehetett, ahonnan menetrendszerűen indultak kereskedelmi hajók akár a világ akkor ismert legtávolabbi pontja felé. Ide vált jegyet — a bibliai történet szerint — Jónás, és húzódik meg a kalmárok egyik kajütjében, mert fél eleget tenni küldetésének. „Felkelt Jónás, hogy elszökjön Tarsisba, az Örökkévaló elől, lement hát Jaffába, s ott talált egy Tarsisba induló hajót, kifizette az árát, hogy velük tartson Tarsisba” (Jónás könyve, 1. fejezet 3. vers).

Jónás úgy véli, elmenekülhet Isten szava elől, nehogy veszélybe sodorja magát, ha megjósolná Ninive pusztulását. Persze, a veszély így sokszorosan zúdul majd rá. A hajó — tudjuk — a nyílt tengeren viharba kerül, Jónást a matrózok a hullámok közé vetik, onnan a cet gyomrába jut, s csak miután ismét az Egek Urához könyörög, menekülhet meg csodálatos módon.

A váratlan viharba került, rémült és babonás hajósok leírása tökéletes ókori keleti életkép: „Megrettentek a matrózok, mindegyik a maga istenéhez kiáltott, a tengerbe dobták a hajón levő csomagjaikat, hogy megkönnyítsék a súlyokat… Így szóltak egymáshoz: rajta, vessünk sorsot, ki miatt is zúdult ránk ez a baj?” (ugyanott, 5. és 7. vers).

A sorsvetés, persze, Jónásra esik, ám ő ekkor már büszkén vállalja sorsát: „Héber vagyok én, s az Örökkévalót, az Egek Urát félem én, aki a tengert és a szárazföldet teremtette” (ugyanott, 9. vers). Hadd jegyezzük meg közbevetőleg, hogy ez a kijelentés azóta — öntudatos zsidó körökben — egyfajta szállóige lett, amelyet minden zsidó büszkén vállalhat, mint identitástudatának talán legősibb emlékét.

Jónást, mihelyt a matrózok a tengerbe vetik, elnyeli a nagy hal. Ő, szegény, nem tudja, hogy maga Isten rendelte oda, védelmére az óriási állatot. Költői szépségű imája lüktetésében a háborgó tenger és a hal gyomrában vergődő próféta kaotikus hangulata visszhangzik: „A baj közepette kiáltok Hozzád, Örökkévaló, felelj nekem, az alvilág mélyéről sikítok, halld meg hangomat! Mélységbe löktél, tengerek szívébe, örvény vesz körül engem, minden törésed és igád fölém kerekedett. Így szóltam magamban: láthatom-e újra szent hajlékodat? Lelkemig ellepett a víz, tátongó mélység körülöttem, hínár fonja körül fejemet. Hegyek szakadékaiba szálltam, a föld kulcsa örökre mögém került, ám életem poklából mégis felhozol, Örökkévaló Istenem” (ugyanott, 2. fejezet 3-7. vers).

Jónás végül kiindulópontja, Jaffa mellett, vagy valahol másutt, partra kerül. Elindul küldetése eredeti céljához, hogy küldetésének megfelelően átkot mondjon Ninivére, a bűnös városra. Ott az emberek egy része megtér, s emiatt Isten megkönyörül a városnak, nem valósítja meg a beígért pusztulást. S éppen ez fáj a prófétának: úgy érzi, küldetése fölösleges, jóslata nevetség tárgya lett. Nem érti, hogy küldetésének nem az volt az tétje, hogy igazat vagy hamisat jövendöl-e, hanem azért vezette őt oda Isten, hogy szavát meghallják és megszívleljék az emberek.

Jónás elvonul a Ninive melletti pusztába, hogy ott várja és lássa, hiába, a város gyors és „elkerülhetetlen” tragédiáját. Ekkor következik be a ricinusbokor ismert példázata, amely váratlanul sarjadt, árnyékot nyújtva a hőségtől szenvedő prófétának. Ám éppoly váratlanul el is pusztul a bokor, amiért Jónás iszonyú haragra gerjed. S itt olvadhatjuk az egész könyv legfőbb tanulságát: „Így szólt hozzá az Örökkévaló: oly nagyon szánod a bokrot, amelyet nem is te ápoltál, nem is te neveltél, amely egyetlen éjszaka lett és egyetlen éjszaka vált semmivé. S én ne könyörüljek Ninivének, a nagy városnak, ahol többszázezer olyan ember található, aki még jobb és balkarja közt sem tud különbséget tenni, akárcsak sok-sok állat” (ugyanott, 4. fejezet 10-11. vers).

A babilóniai támadás és az első Szentély pusztulása (időszámításunk előtt 587) után a legnagyobb izraeli kikötőváros is elnéptelenedett, várát lerombolták. Újjáépítésére csupán a zsidó Hasmóneus dinasztia idejében került sor, miután Jonatán és Simon az időszámításunk előtti 142-ben visszafoglalták. Alexander Jannáj király. 100 körül már a város felvirágoztatásával foglalkozott. Rövidesen újabb kikötők sorakoztak fel mellé a Földközi tenger partjain: Akko, Haifa, Asdod, Askelon, Gáza, majd a főként görögök által lakott Caesarea, Jaffa azonban a „zsidó háború” kitöréséig megőrizte vezető szerepét. Ekkor a római Vespasianus porig romboltatta, lakóit megölette. A császár római erődöt emelt a kikötő fölötti dombon.

A Talmud idején ismét sok zsidó telepedett itt le, több kiváló mester innen származott. Jaffa és Akko között naponta rendszeres hajójárat közlekedett. Az arab hódítás után azonban évszázadokig szinte lakatlan lett a város. Tudélai Benjámin spanyol zsidó utazó 1170-ben csupán egyetlen zsidót talál itt, aki kelmefestéssel foglalkozott. (Ez annak idején zsidó szakma volt.) Az apró várost azonban, nyilván kikötője miatt, még Napóleon is fontosnak ítélte, mert 1799-i hadjáratával elfoglalta. Jaffa sorsában c0supán 1820-ban következett be változás, amikor egy gazdag isztambuli zsidó földet vásárolt a jaffai vár környékén, s ott telepet hozott létre hittestvérei számára, szefárd zsinagógával és tanházzal. Többen azért költöztek ide Észak-Afrikából, mert hajójuk elsüllyedt a kikötő mellett, a tengeren, és itt menedékre találtak. Az első askenázi zsinagóga és közösség 1889-ben létesült, hívei nagyon szegények voltak.

A 20. század elején, a cionista bevándorlás kezdetén, Jaffa arab lalói megakadályozták az újonnan érkező zsidók betelepülését, ezért a Keren Kajemet földet vásárolt a várostól északra, s a tengerparton új várost alapítottak. 1909-ből fennmaradt egy fotó, amelyen tucatnyi zsidó látható a puszta parton, amint éppen leteszik Tel-Aviv (= a tavasz dombja) alapkövét: a város neve Herzl Tivadar híres utópikus regényének (Ősújország) héber címéből ered… Ma viszont már azt kell mondanunk, az azóta eltelt alig száz esztendő elegendőnek bizonyult arra, hogy Jaffa legyen az új Tel-Aviv elővárosa.

Jaffa kikötője azonban mindmáig legjellegzetesebben Jónás prófétát idézi. A bibliakutatók közül sokan úgy vélik,, hogy Jónás könyve eredetileg nem prófétai mű, hanem épp ellenkezőleg, gúnyirat. A feltételezett szerző ezt a könyvet a szerinte túl buzgó próféták, talán éppen Jeremiás ellen írta, olyanok ellen, akik szerinte indokolatlanul Jeruzsálem vesztét hirdették. Ha ez így volt, joggal kérdezhetjük, hogyan került be ez a mű mégis a bibliai könyvek kánonjába?

A válasz kézenfekvő: talán éppen az általunk korábban idézett végkicsengése okán. Hiszen, s ezt hirdeti a Szentírás egész gondolatvilága, Isten célja nem elsősorban a bűnök számbavétele és megbüntetése, hanem a megbocsátás, az emberek iránti szeretet. Napjaink vallási és főként politikai fanatikusai, akárcsak annak idején Jónás, azt hiszik, joggal várhatják el az általuk vétkeseknek tartottak pusztulását. A régi rómaiakkal együtt úgy vélik: fiat justitia, pereat mundus — éljen az igazság, vesszen a világ. Csakhogy Jónás könyvének mindmáig szóló üzenete azt hirdeti, hogy szeretettel és megértéssel elkerülhető a legrosszabb, még megmenthető a béke és a jövő nemzedékeinek boldogulása.

Jaffa ősi vára és kikötője ma nyugodtan tekint alá a csendes tengeri öbölbe. A több ezer éves bibliai város mindmáig üzenetet őriz mindenki számára
Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
23 zsolt.

Nem elérhető torokildiko46

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4531
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Re:IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE
« Válasz #6 Dátum: 2013 Október 14, 14:49:30 »
Hebron, az ősök városa
 
Hebron

Néven is ismert város Arba, el-Khalil, Hevron, Kirjat-Arba, Kirját Arba


A bibliai Teremtés könyvében Izsák feláldozása (pontosabban megkötözése) után Sára halálát olvashatjuk. „Meghalt Sára Kirjat Árbában, vagyis Hebronban, Kánaán földjén, Ábrahám pedig eljött, hogy meggyászolja és megsirassa Sárát” (Mózes I. könyve, 23. fejezet, 2. vers). A Szentírás így megadja az ősi, a dél-izraeli Juda központi részén fekvő Hebron eredeti nevét. A Kirját Arbá is héber név, jelentése: „a négy városa”. Az elnevezés minden bizonnyal onnan ered, hogy a város (egyébként szinte mindmáig) négy, jól széttagolt negyedre oszlik. A Biblia azonban úgy véli, hogy a várost egykor óriások lakták, és a legnagyobbról, Arbá nevű fejedelmükről nyerte nevét (Jósua könyve, 14. fejezet 15. vers). Egy talmudi legenda viszont a hebroni Machpéla-barlang négy házastársi sírjával magyarázza a régi városnevet (Éruvin 53/a). (Ezekről később szólunk.)

A helység ősi voltát egyébként a régészek is igazolták, az újabb ásatások több mint ötezer éves település emlékeit hozták a felszínre. Érdekes, hogy a Biblia is említi a város múltját, sőt pontosan behatárolja alapítási korát: úgy tartja, hogy hét esztendővel az ősi dél-egyiptomi birodalom fővárosa, Tanisz (héberül Coán) előtt létesült. Ahogyan ezt a tényt maga a Biblia is megörökítette: „s Hebron hét vvel az egyiptomi Coán előtt épült” (Mózes IV. könyve, 13. fejezet 22. vers).

Ábrahám, „az első héber” sátortábora hosszú időn át Hebron közelében állt. „Felszedte sátrait Ábrahám, eljött és letelepült Mamré terebintusainál, amely Hebronban van, s ott oltárt épített az Örökkévalónak” (Ugyanott, 13. fejezet, 18. vers). Az ősapa a Szentírás szerint itt szövetséget tartott fenn az emóri Mamré, Eskol és Anér csapataival. A környék arab lakói egyébként mindmáig mutogatják azt a hatalmas, több száz éves terebintust (tölgyfélét), amelyet állítólag maga Ábrahám (vagy ahogy ők mondják, Ibrahim) ültetett. A zsidó hagyomány úgy véli: Izsák megkötözésekor Sára Hebronban maradt. Az édesanya mindvégig uralkodni tudott fájdalmán, amíg egyetlen fiát Ábrahám elvitte a Mórija hegyére, ám mihelyt a fiú megmeneküléséről értesült, a váratlan öröm úgy megrázta, hogy a szíve megszűnt dobogni…

Az írásmagyarázók felhívják a figyelmet arra, hogy a Biblia szükségesnek tartja kihangsúlyozni. hogy Sára „Kánaán földjén” halt meg, holott nyilvánvaló lenne: Hebron, vagy korabeli nevén Kirjat Árbá Kánaán országában (a mai Izraelben) található. Szerintük ez nem véletlen. Isten ugyan Ábrahámnak ígérte az egész országot: „Emeld föl szemedet és nézz körül arról a helyről, ahol most állsz, északra és délre, keletre és nyugatra! Bizony, az egész földet, amelyet látsz, neked adom, és utódaidnak örökké” (Ugyanott, 13. fejezet, 14-15. vers), az ősapa mégsem rendelkezett egyetlen talpalatnyi földdel, még annyival sem, hogy feleségét tisztességgel eltemethesse. Így aztán érthető, hogy Ábrahám, az első gyásznapok leteltével, fölkeresi a környék urait, hogy segítségüket kérje.

A hettiták vagy „Hét fiai”, ahogyan a Biblia nevezi őket, az ókori kelet egyik legerősebb népcsoportja voltak. Birodalmuk központja, Hattusas, a mai Törökország területén található, de jelentős városokat birtokoltak a mai Szíriában és Izraelben, így annak idején Hebront is a hettiták uralták. Ezért aztán tőlük, a helyi vezetőktől kellett Ábrahámnak sírhelyet szereznie.

„Fölkelt Ábrahám halottja mellől, és így szólt Hét fiaihoz: Betelepült jövevény vagyok itt nálatok, adjatok nekem sírhelynek való birtokot, hadd temessem el a halottamat!” (Ugyanott, 23. fejezet, 3-4. vers) Tudnunk kell, az ókori keleti gazdasági-társadalmi viszonyok alapján. hogy az ország „polgárának” csak az számított, aki földbirtokkal rendelkezett. Ha Ábrahám megvásárolna egy temetkezési helyet, máris a hettitákkal egyenrangúvá válna, így érthető, hogy az ország urai — jóllehet, udvariasan — megpróbálják elutasítani a bibliai pátriárka kérését. Mindenesetre megfigyelhető, mennyire tisztelik benne, a „betelepült jövevényben” az emberi nagyságot, az egyistenhit állhatatos képviselőjét. Ábrahám, a monoteizmus első hirdetője imponáló fogadtatásban részesül a hebroni hettiták tanácsülésén: „Hét fiai így válaszoltak Ábrahámnak: Hallgass meg minket, uram! Isten fejedelme vagy te közöttünk! Legszebb sírhelyünkbe helyezd el a halottadat. Közülünk senki sem fogja megtagadni tőled sírhelyét, hogy halottadat oda temesd.” (Ugyanott, 5-6. vers)

            A tisztelet és a kétségtelen jóindulat mellett persze arra is törekednek a hettita vezetők, nehogy a sírhely vásárlásával Ábrahám újabb jogokat szerezzen magának az országban. Az ősapa viszont nem erre gondol, csupán eleget akar tenni a kegyelet törvényének. Úgy érzi, nem fogadhat el szívességet a hettitáktól, inkább megvásárolná a lakóhelye (Mamré terebintusai) közelében levő, Efron tulajdonát képező Machpéla sírbarlangot, a hozzá tartozó mezővel együtt. Efron, miután az általa felajánlott szívességet sem fogadja el Ábrahám, elképesztően magas árat szab a mezőért, ajánlatát közben úgy adja elő, mintha csupán jelentéktelen összegről volna szó, azt remélve, a pátriárka eláll majd vételi szándékától. „Hallgass meg, uram! Négyszáz ezüst sekelnyi föld, mit számít az közöttünk? A halottadat pedig temesd el” (Ugyanott, 15 vers). Ábrahám — mivel őt csupán a felesége iránti szeretet vezérli, a közel-keleti szokásokkal ellentétben — nem alkuszik, hanem kifizeti a teljes összeget. Sőt, ahogyan a Szentírás szövege megjegyzi, „a kereskedők közt szokásos, nemzetközi pénznemben” törleszti a vételárat, ma úgy mondanánk ezt: a legkeresettebb valutában fizet.

Ábrahám azért jött, hogy eleget tegyen a kegyelet törvényének, a vele tárgyaló hettita törzsfők viszont politikai érdekeiket akarták érvényesíteni vele szemben. Végül a pátriárka mégis, földtulajdonhoz jutva, mondhatni polgárjogot nyert Kánaánban.

            A sírbarlang héber neve, Machpéla kettős sírkamrát jelent, mivel nyilván házaspárok számára alakították ki. Később ide temették Ábrahámot is, még később Izsákot, feleségével, Rebekával együtt. Az Egyiptomban elhunyt és bebalzsamozott Jákob ősapát is ide szállították, felesége, Lea mellé temetve, míg a korábban, az úton meghalt Ráhel sírja ma is a Jeruzsálemből Betlehembe vezető úton, Ráhel magaslatán látható. A zsidó legenda úgy véli, itt található egy negyedik házaspár, az Édenből kiűzött Ádám és Éva sírja is. A Machpéla-barlang nem csupán a zsidó vallás szent helye, hiszen Ábrahámot (ágyasának, Hágárnak fia, Izmael révén) az arabok is ősapjuknak tekintik. Így történhetett. hogy a sírbarlang fölé, a középkorban iszlám mecsetet emeltek.

            1967 után izraeli régészek feltárták a sírbarlang fölötti mecset talaját. Hét réteget ástak ki ott, eljutva egészen a korai ókorig. A nyolcadik rétegben aztán csontokra bukkantak, ám a kutatást azonnal felfüggesztették, nehogy megsértsék a hívő zsidók és a muszlimok vallásos érzületét. Így nyugodtan állíthatjuk, az időszámításunk előtti 19, századból való Machpéla barlang helyét ismerjük Hebronban, s az közel négy évezred óta, mindmáig a kegyelet és az odaadó szeretet nemes szimbóluma lehetne.

Hebront később, a hettitáktól a kenízi nép szerezte meg, s a megszaporodott lakosságot, a szűk városfalak miatt, csak emeletes házak építésével tudták elhelyezni. Így történhetett, hogy amikor Mózes, a pusztai vándorlás idején, kémeket küldött Kánaán földjére, azok messziről (a városba be nem léphettek) azt hitték, óriások laknak benne. Viszont Hebron vidékéről (Eskol patakja mellől, amely híres szőlőtermő vidék volt) hozták azt az óriási szőlőfürtöt, amelyet csupán két ember tudott vállára vetve elhozni az izraeli táborba.

Érdekesen fogalmaz a Biblia: „Felmentek a délvidéken át, és eljutott Hebronig” (Mózes IV. könyve, 13. fejezet 22. vers). Miért szerepel ez az utóbbi ige csupán gyes számban? A hagyomány szerint ugyanis egyedül a Juda törzséből való Kálebnek jutott eszébe, hogy meglátogatja ősei sírját a hebroni Machpéla-barlangban. Ezt a jócselekedetet — így tartja a zsidó néphit — megjutalmazta Isten, hiszen a honfoglalás után Káleb törzse kapta örökségül Hebront és vidékét, a gazdag szőlőtermő vidéket (vö. Jósua könyve, 14. fejezet  13-14. vers)…

Juda törzsének legnagyobb városa Hebron lett. Amikor (i.e. 1013-ban) Dávidot saját törzse királlyá választotta, Hebront tette székhelyévé. Jeruzsálem meghódításáig összesen tíz évig uralkodott itt, ebből három esztendőn át Hebron volt egész Izrael fővárosa. Dávid közben megerősítette a város falait (vö. Krónikák II. könyve, 11. fejezet 10. vers). A babilóniai fogságba hurcolt zsidókat később (i.e. 587-ben) itt gyűjtötték össze, hogy a messzi idegenbe hurcolják. Az elnéptelenedett várost az edomiak szerezték meg, s csak i.e. 100 körül a makkabeus király, Alexander Jannáj tudta azt visszaszerezni.

Az iszlám hódítás során újjáépült Hebron, s az arabok a Kalil (= a kedvelt) nevet adták neki, mivel Ábrahám szerintük is „Isten kedveltje” volt. A keresztes hadjárat idején Hebron is elesett, a mecset lerombolták és helyébe keresztény templomot emeltek. A lakosság megfogyatkozott, 1171-ben Tudélai Banjámin csupán egyetlen zsidó családot talált a városban. Amikor Szaladdin szultán visszafoglalta Hebront, ismét jelentős zsidó kolónia alakult az ősök sírhelyén. A barcelőnai hitvita győztese, Nachmanides, aki a Vatikán üldözése miatt a Szentföldre menekült, a 14. század második felében már jelentős gyülekezetre bukkant. A hebroni zsidó közösség tagjai ez idő tájt főként kelme és szőttes készítésével, gyapjúfestéssel és üvegfúvással foglalkoztak. Az 1492-i spanyol-zsidó kiűzetés menekültjei közül többen települtek le a városban, a helyi askenázi (európai származású) hitközség azonban csak 1540-ben alakult meg.

A 20. század elején a lakosság 10 százaléka zsidó volt, s ez a számarány a cionista bevándorlás következtében jelentősen megnőtt. Ám a függetlenségi háború idején, 1948-ban a jordániai Arab Légió megszállta a várost, s a zsidók menekülni kényszerültek. A hatnapos háború során visszaszerzett Hebron és a Machpéla-barlangban eltemetett ősök szent sírja mégsem lehetett újra Izrael szerves része.

Hebron - חֶבְרוֹן
Hebron arabul El – Khalil a judeai hegyvidéken, Jeruzsálemtől 37 – kilométerre fekszik.

Hebron :
nagyon régi város és nagyon régóta lakják, még a kánaániták alapították. A városhoz vallási hagyományok fűződnek. Mielőtt Ábrahám megvette volna a Machpela – barlangot, Mamre ligetben telepedet le, és itt oltárt épített (1 Mózes 13, 18)” és megjelenik pedig ő néki az Úr” és itt jött hozzá a három férfi, akiket vendégül látott. Ábrahám vásárolta meg ezt a Machpela mezőt „a benne levő barlanggal, és minden a mezőben levő fával” Ábrahám Machpela sírbarlangja található itt, a feleségével, Sárával ide temetkeztek el,
Amikor a zsidók Babilóniai fogságba kerültek az i.e.6. században, edomiták telepedtek le Hebronban, és i.e. 163 – ban Judás Makkabeus ellenük vonult, majd nagy Heródes i.e. 37 – 4 között újjáépítette a várost, a Machpela barlang fölé a nagy építményt ő emeltette.
Justitianus császár a 6. században a Machpela barlang fölé templomot építettet, ezt később a bizánci uralom után mecsetté alakították át. 1215 ben a keresztesek felnyitották a barlangot és állítólag látták a pátriárka maradványait.
1267 – ben mameluk szultán Bajbarsz foglalta el a várost. Keresztényeknek és a zsidóknak megtiltotta, hogy a szent területre lépjenek.
A mai állapotban lévő Machpela barlangot, ha megközelítjük és az északkeleti oldalon lévő bejárathoz érünk, és felmegyünk a lépcsőkön, egy udvarra érünk, itt négy jelképes síremléket találunk. (Ezek alatt lent a barlangban vannak a pátriárkasírok.) Jobbra fordulva láthatjuk Jákob, és felesége Lea jelképes síremlékét, majd megfordulva a másik oldalon Ábrahám és Sára síremlékét. Ezután tovább haladva háromhajós zárt belső térbe jutunk, amely 28 méter széles és 24 méter hosszú. Templomnak épült még Justitianus idejében, a mai formáját, mint mecsetet a mamelukok alakították ki a 14. században. A tetőt négy oszlop tartja, imafülke helyezkedik el a délkeleti oldalon, jobbra mellette gazdagon faragott szószék található, Szaladin szultán készítette őket 1191 – ben.
Ebben a teremben található Izsák és Rebeka kenotáfium - ja is. A terem jobb oldalán van egy kis imaterem itt imádkoznak a zsidók, és a padlóban egy nyílás található, ezen keresztül papírszeletkékre írt kéréseket, és imákat leejthetik a machpela barlangba a sírokhoz. Ha kifelé megyünk az épületből egy négyzet alakú térre érünk itt található egy szarkofág amelyet a mohamedánok József sírjának tekintenek. A zsidók nem így gondolják, szerintük József földi maradványait Egyiptomból nem Hebronba hanem Schembe vitték, és ott temették el: (Jozsué 24, 30 )
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25

Nem elérhető torokkarol

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 445
Re:IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE
« Válasz #7 Dátum: 2013 Október 26, 17:29:09 »
Szodoma és Gomorra
 

Ki ne hallott volna a két bűnös városról, amelyet az Örökkévaló Isten ­ a Biblia szavai szerint ­ kénköves esővel elpusztított? Senki sem vonja kétségbe, hogy ezek a városok hajdan a Holt-tenger vidékén terültek el, s hogy azon a tájon, ahol a Föld legmélyebb szárazföldi területe (mintegy 400 méterrel a tengerszint alatt!) található, hajdan valóban hatalmas katasztrófa játszódott le. Ám hova lettek, hol találhatók e városok romjai, amelyekből a régészek fontos következtetéseket vonhatnának le?

Szodoma és Gomorra nevével a bibliai Ábrahám története kapcsán találkozunk. Miután az első ősapa egy aszályos esztendőben, Egyiptomban talált menedéket, visszatért Kánaánba, s a korabeli pásztorok szokása szerint ugyanazt az utat járja be, amelyet korábban, csak éppen fordított irányban, ezúttal a Negev sivatagból kiindulva, északi irányba. „És ment vándorlása szerint délről egészen Béth Élig, addig a helyig, ahol sátra a kezdetben volt, Béth Él és Áj között” (Mózes I. könyve, 13. fejezet, 3. vers). Itt viszály keletkezik Ábrahám és vele utazó unokaöccse, Lót pásztorai között, ezért. Ábrahám jól tudja, hogy noha Isten neki ígérte a földet, az idő tájt kisebbségi státust kénytelenek elviselni Kánaánban: „a kánaáni és a perízi nép volt akkor az ország lakója” (Ugyanott, 13. fejezet, 7. vers). Ezért aztán — tekintettel nagyszámú állatállományukra is — a szétválást javasolja: „Ne legyen civódás köztem és közted, pásztoraim és pásztoraid között. Nincs-e előtted sz egész ország? Kérlek, válj el tőlem! Ha te balra mégy, én jobbra megyek, ha jobbra fordulsz, én balra távozom. Lót pedig fölemelte a szemét, és látta, hogy a Jordán egész cipója csupa bővizű föld, mielőtt az Örökkévaló elpusztította volna Szodomát és Gomorrát, olyan volt, mint az Örökkévaló kertje, mint Egyiptom országa, egészen Cóárig.” (Ugyanott, 8-10. vers)

A Szentírás itt egyértelműen a mai Holt tenger vidékéről beszél, amely jelenleg sivatagos vidék. Ám nem így volt ez hajdan: ez a depresszió (mélyedés) az úgynevezett szíriai árok mentén fekszik, s mint említettük, egy iszonyú katasztrófa emlékét őrzi. A Jordán folyása hajdan itt lelassult, a terület síksággá terebélyesedett és öntözhetővé vált, s ez biztosította az ott emelt városok gazdagságát. A Szentírás nem csupán a közismert Szodomát és Gomorrát, hanem összesen öt várost sorol fel a „Jordán cipójában”, s az a különös, hogy ugyanabban a sorrendben említi őket, ahogy ezeket az eblai leletekben is találjuk. Szodoma, Gomorra, Admá, Cvojim és Cóár (vesd össze Mótes I. könyve 14. fejezet, 2. vers).

Két olasz régész 1984-ben találta meg az észak-szíriai Tell el-Mardihban az ókori Ebla maradványait, köztük az időszámításunk előtt 2400 körül leégett város levéltárát. (Mellesleg, a közel kétszázezer cseréplevélen főként bibliai héber nevek találhatók! Feltehetően Ábrahám ősei laktak itt.) Az eblai levelekből kitűnik, hogy hajdan mai Holt-tenger vidékén át vezetett a nagy nemzetközi kereskedelmi és katonai útvonal, az úgynevezett „királyi út”, amely Mezopotámiából Egyiptomba vitt. Az öt város védővára Jerikó lehetett, amely a katasztrófa isején megmenekült, mert magasabban feküdt, mint Szodoma és Gomorra. (Jerikó tízezer éves falai ma is láthatók.) Az említett helységnevek szabályos, a Bibliában és a régészeti emlékekben megegyező sorrendje a nemzetközi főút vonalát jelzi.

A Biblia szavaiból számomra egyértelműen kitűnik, hogy ősi időben a Jordán egész völgye jóval magasabban feküdt, s a folyó tovább haladt, a mai Aravá völgyében egészen a Vörös tengerig. Csakhogy, a katasztrófa következtében a már említett „cipó” a szíriai árok többi részénél is mélyebbre süllyedt, s a Jordán túlfolyása megszűnt, vizéből tó jött létre: így jött létre a Holt-tenger. A tragédia után a „királyi út” vonala is megváltozott. Míg korábban a Jordán mentén haladt, és Beér Seva mellett vitt át a Földközi tengerhez, ezután már a Genezáreti tó alatt elfordult, az észak-izraeli Jezreél völgyén (Hacór és Megidó városai közelében) jutott el a Földközi tengerig, hogy Egyiptomba vezessen.

A Holt-tenger vize az eltelt évezredek során folyamatosan párolgott, ami egyre sósabbá, egyre iszaposabbá tette a tavat. Így az ókori Szodomát nem a mai izraeli Szdom város közelében kell keresnünk, hanem minden bizonnyal a Holt tenger medre alatt, a mélységben, amelyet az elmúlt közel négyezer esztendő alatt a só és az iszap jócskán belephetett. Régészeti feltárására ezért még sokáig várnunk kell.

A hajdani katasztrófa pontos körülményeit (a Biblia leírásán túl) természetesen nem ismerjük, feltehető okát azonban sejthetjük. A szíriai árok ugyanis közismerten földrengés-veszélyes zóna, a felszín megsüllyedhet, s a tektonikus mozgás következtében könnyen jöhet létre olyan súlyos törésvonal, ahol a föld mélyéből izzó anyagok, ásványi sók törhetnek föl. A környék ásványai és só-hegyei is erre utalnak. A Biblia szerint Lót felesége — Isten tiltása ellenére — hátranézett városára, ezért sóbálvánnyá lett. S a júdeai sivatagban élő beduinok mindmáig mutatnak egy különös só-képződményt, amely állítólag Lót felesége volt.

Mi is volt Szodoma és Gomorra bűne? A pszichológiából ismert „szodomizmus” arra utal, hogy az állatokkal való fajtalankodás lett volna az, viszont a Biblia szövege inkább homoszexualitásra utal. Két angyal érkezik Lót házába, hogy tudtul adják számára a város pusztulását. A környék lakói értesülnek „az idegen férfiak” érkezéséről, s azt követelik Lóttól, hogy adja ki, „hadd ismerjék meg” őket. Lót — a vendéglátás keleti szentsége miatt — ezt megtagadja, s inkább a lányait ajánlja fel a betolakodóknak. Azok azonban nem tágítanak, ezért az angyalok vaksággal verik meg a szodomitákat.

A Talmud szerint Szodoma bűne a könyörület hiánya volt. Egy arra tévedt beteg koldust hagytak volna éhen veszni. Amikor egy kislány megsajnálta szegényt, és élelmet adott neki, a gyermeket is kegyetlenül meggyilkolták. Testét mézzel kenték be, s egy fához kötötték, hogy a méhek halálra csípjék.

Ábrahám korát az időszámításunk előtti 18. századra tehetjük, amikor Babilóniában Hammurapi uralkodott. A híres törvényhozó király neve — a bibliakutatók általános véleménye szerint — a bibliai Amráfel király nevével azonosítható, aki éppen Ábrahám történetében szerepel.  „Történt Amráfel, Sineár királya, Arjoch, Elaszár királya, Kedarlaómer, Élám királya és Tidál, Gójim királya napjaiban, …elrabolták Lótot és vagyonát, és elmentek vele, mivel ő Szodoma lakója volt” (Ugyanott, 14. fejezet, 1. és 12. vers).

Mihelyt Ábrahám értesül arról, mi történt Lóttal, összefog a környéken lakó emóri szövetségeseivel, hogy szembeszálljon a hatalmas babilóniai királlyal, s hogy megmentse rokonát. „És eljött egy menekült, és elmondta a héber Ábrahámnak, ő pedig az emóri Mamré terebintsainál lakott, aki Eskol és Anér testvére volt, mindannyian Ábrahám szövetséges társai” (Ugyanott, 13. vers). Érdekes, mit tesz az ókori keleti pátriárka, amikor egy jóval nagyobb és erősebb ellenfélt kell legyőznie. Szolgáival és szövetségeseivel követi Hammurapit egészen az ország legészakibb részéig, Dánig, majd váratlanul, az éjszaka kellős közepén támad rájuk, mivel a keleti ember igencsak fél az éjszaka árnyaitól. „Szétosztva embereit, éjszaka csapott le rájuk, ő és a szolgái, megverte és üldözőbe vette őket Hóváig, amely Damaszkusztól balra (= délre) esik” (Ugyanott, 15. vers). Itt, Izrael legészakibb részén, ahol a természet rendkívüli szépségeit is megcsodálhatjuk, mindmáig látható az a hely, ahonnan Ábrahám, táraival együtt, megleste, és váratlanul meglepte Hammurapi félelmetes seregét.

Jellemző, hogy a bibliai hős — az ókori keleti gyakorlattal ellentétben — semmilyen zsákmányt, jutalmat nem fogad el. „Így szólt Ábrám Szodoma királyához: Esküre emelem a kezem az Örökkévalóhoz, a legfelsőbb Úrhoz, az ég és a föld teremtőjéhez, hogy nem veszek el egy szál fonalat sem, egy sarukötőt sem, semmit sem abból, ami a tied, hogy ne mondhasd, én tettem gazdaggá Ábrahámot” (Ugyanott, 22-23. vers).

Ábrahám röviddel később, Szodoma pusztulása előtt, még egyszer megmenti rokonát. Isten előre közli vele tervét, a bűnös városok megbüntetését. Az első ősapa kegyelmet kér a Mindenhatótól a város számára. „Vajon elpusztítod-e az igazakat is a gonoszokkal együtt? Talán mégis van ötven igaz ember a városban, valóban elpusztítanád-e és nem bocsátanál meg a városnak az ötven igaz miatt, akik ott találhatók? Távol legyen Tőled, hogy ilyet cselekedj, hogy megöld az igazat a gonosszal együtt, hogy olyan legyen az igaz, mint a gonosz! Távol legyen Tőled, hogy az egész Föld bírája ne tegyen igazságot!” (Ugyanott, 18. fejezet, 23-25. vers)

Szodoma felé vezető útján Ábrahám — a közel-keleti ember sajátos mentalitásával — alkudozni kezd a Világ Urával. Arra gondol, talán nincs is annyi igaz Szodomában, ezért aztán előbb negyvenöt, majd negyven, harminc, húsz, s végül tíz igaz ember jogcímén kér Istentől könyörületet Szodomának. A Mindenható ígérete elhangzik, Ábrahám nyugodtan térhet haza. Csakhogy a bűnös városban még ennyi igaz ember sem található. Ábrahám rokona, Lót azonban megállja a próbát, és végül túléli a tragédiát.

A Talmud egyik megjegyzése hozzáfűzi a történethez: „Ebből is láthatod, hogy az igaz ember könyörgése nem hiábavaló. Ha Ábrahám csupán saját rokonát akarta volna megmenteni, kérése eredménytelen lett volna. Ő azonban az egész bűnös város érdekében szólt, valamennyi lakosát testvérének tekintve, ezért ha mást nem is, de unokaöccsét megmenthette.” Az első pátriárka és az általa bejárt vidékek üzenete éppen ebben rejlik: valamennyi embertársunkat tekintsük testvérünknek, Isten előtt egyenlőnek.
Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
23 zsolt.

Nem elérhető torokkarol

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 445
Re:IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE
« Válasz #8 Dátum: 2013 November 23, 17:35:21 »
                           

Jerikó, a pálmák városa
 

Szodoma és Gomorra kapcsán említettük már, hogy a mai Holt-tenger helyén az időszámításunk előtti 18. századig öt gazdag, ősi város helyezkedett el, amelyeknek védővára éppen Jerikó volt. Ez a terület ugyanis, annak idején, a Jordán lelassult folyása miatt igen bőséges termést kínált, s erre vezetett egykor a „királyi út”, az ókori Kelet legfontosabb kereskedelmi útvonala.

Természetesen nem tudhatjuk, Szodomát, Gomorrát és a többi legendás, elpusztult várost mikor építették, de minden bizonnyal nagyon régiek voltak, hiszen azok bejárati védővárosának, Jerikónak a maradványait megtalálták és alaposan megvizsgálták az archeológusok. Jerikó, a régészek megállapítása szerint, jelenleg a legrégibb ismert város az egész világon: hatalmas méretű falai, amelyeket romos állapotban ma is megcsodálhatunk, tízezer évesek! Ugyancsak a régészeti kutatásnak köszönhető az a feltételezés is, hogy ennek a városnak a falait az időszámításunk előtti 1420—1410 körül egy rendkívül súlyos földrengés pusztította el. (Ennek feltehető okáról és bibliai vonatkozásáról később még szót ejtünk.)

Jerikó megerősített várának kapuit éjszakára bezárták, bástyáit katonai őrség védte. A város közelében, ősi idők óta hatalmas pálmaligetek terültek el, melyeknek termése messze földön keresett volt. Ugyancsak erről a vidékről (és Gileádból) szállították Egyiptomba a balzsamot és a mirhát, valamint azt különleges, illatos olajat, amellyel (Izraelben is) a királyokat kenték fel, emelték trónra. Nem véletlen, hogy Jerikót már a Biblia „a pálmák városának” nevezi.

Mózes, még a honfoglalás előtt felosztotta Kánaánt a zsidó törzsek között, és kijelölte utódját Jósua személyében, azután megkapta Isten utolsó parancsát: Jerikóval szemközt, a Jordán túloldalán, a Nébó hegyén kell meghalnia: A népvezér ugyanis nem juthatott be Izrael földjére (az általa megálmodott Kánaánba), csupán halála előtt, a hegy csúcsáról láthatta azt. „Felkapaszkodott Mózes Moáb síkságáról a Nébó hegyére, a Piszga csúcsára, amely Jerikó átellenében van, és megmutatta neki az Örökkévaló az egész országot, Gileádot egészen Dánig. Egész Naftalit, Efrájim és Menáse földjét, s egész Juda területét, egészen a hátsó tengerig. A délvidéket és a lapályt, Jerikó völgyét, a pálmák városát egészen Cóárig. Így szólt hozzá az Örökkévaló: Ezt az országot, amelyről megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy utódaiknak adom azt, most megmutattam szemed láttára, noha oda be nem juthatsz. S meghalt ott Mózes, az Örökkévaló szolgája, Moáb országában, az Örökkévaló szava szerint (Mózes V. könyve, 34. fejezet 1-5. vers).

Jósua közben megkezdte Mózes által kiszabott legfontosabb feladatának, a honfoglalásnak az előkészületeit. Két kémet küldött Jerikó városába, akiket egy parázna fogadósné, Ráháb mentett meg — a Biblia leírása szerint — a király katonái kezéből. Ráháb a padlás ablakából engedi ki őket, ugyanis ez a fogadó a városfalba épült, kifelé csak egy lőrésnyi padlásablak nyílt, ami önmagában is jól mutatja, milyen vastag falak vehették körül a várost.

Jerikó kikémlelésének története Josephus Flavius római zsidó krónikás leírásában egy ponton eltér a Biblia elbeszélésétől. A Szentírásban ugyanis azt olvassuk, hogy a két izraeli hírszerző megérkezése után azonnal Ráháb kocsmájába tér, míg Josephus azt állítja, hogy előbb bejártáka bárost, megvizsgálták a bástyákat, a városfal gyengébb pontjait, s csak este telepedtek le a fogadóban. A történet — mindkét esetben — Ráháb mentőakciójával folytatódik, aki elmondja, mennyire fél a nép az izraeli támadástól, s hogy szinte bizonyosak a város elestében. A fogadósné azt kéri a kémektől, őt és családját kíméljék meg. Egy vörös fonalat tegyen majd ki az ablakba az ostrom idején: ez lesz a jel, amely megvédi őt — bíztatják amazok. A kémek, miközben a hegyek felé veszik útjukat, hogy ott három napra elrejtőzzenek üldözőik elől, távoztukban észreveszik, hogy a kocsmárosné máris kiakasztotta a vörös fonalat…

Miért változtatta meg, miért egészítette ki a történetet a római zsidó krónikás? Valószínűleg úgy vélte, olvasói úgy érzik majd, a kémek nem teljesítették feladatukat, hiszen még a város belsejében sem jártak! Csakhogy nem vette észre, a hírszerzők a legfontosabb információhoz mégis hozzájutottak: Jerikó lakói iszonyúan félnek, s ezt nem csupán Ráháb szavai bizonyították, hanem főként elsietett, önkéntelen mozdulata…

            A honfoglaló zsidók természetesen nem értettek a várostromhoz. (Áj városát például, Jerikó eleste után, csupán csellel tudták bevenni, Jeruzsálemet, Hacórt pedig egyáltalán nem tudták elfoglalni.) A hadvezér Jósuának — a két hírszerző beszámolója alapján — csupán egyetlen fontos információ állt rendelkezésére, nevezetesen az, hogy a nép iszonyúan fél: teljesen biztosak abban, hogy Izrael fiai elfoglalják a várost. Márpedig Jósua éppen erre a félelemre alapozta tervét: nem támadta meg, nem ostromolta a várat (nem is lett volna képes rá), csupán naponta megkerülte a nép Jerikót, a minden zsidó család tulajdonában volt sófárkürt iszonyú hangjának folyamatos harsogása mellett. Végül a hetedik napon hétszer tették ugyanezt. Amikor aztán hangos kiáltással a falak felé fordultak, azok — így beszéli a Szentírás — maguktól leomlottak előttük.

            „Fölkelt Jósua korán reggel, és vitték a papok az Örökkévaló ládáját. Hét pap vitt hét harsonát, kosszarvat, az Örökkévaló ládája előtt, folyamatosan haladva, fújva a harsonákat. A fegyveres csapat pedig előttük vonult, az utóvéd pedig az Örökkévaló ládája után haladt, mentek, és fújták a harsonákat. És megkerülték a várost, minden nap egyszer, és visszatértek a táborba. Így tettek hat napon át. S történt a hetedik napon, fölkeltek a hajnal feljöttekor, s megkerülték a város ugyanezen rend szerint hétszer, csupán ezen a napon kerülték meg azt hétszer. És történt hetedszerre, amikor fújták a papok a harsonákat, akkor így szólt Jósua a néphez: Fújjatok riadót, mert nektek adta az Örökkévaló a várost. S legyen a város örök szentség, az meg minden, ami benne van, az Örökkévalónak, csak Ráháb, a paráznanő maradjon életben, ő és mindenki, aki vele van a házban, mert elrejtette a követeinket, akiket küldtünk” (Jósua könyve., 6. fejezet 12-17. vers).

      Jerikó falainak leomlását általában földrengéssel magyarázzák a bibliatudósok. A kutatók egy része azonban korábban úgy vélte, a zsidó honfoglalás ennél az általunk már említett időpontnál később következhetett be, szerintük csupán az időszámításunk előtti 13. század elején, tehát mintegy másfélszáz évvel a jerikói földrengés katasztrófája után. Így az izraeliek — állítják ezek a tudósok — már csak a romokat láthatták, s ehhez a látványhoz költötték — úgymond — a legendát.

Újabban azonban Haiftól kissé északra, a Karmel hegy lábánál, a tengerpart közelében, egy sírbarlangból négy óhéber betűből álló sírkő került elő, s erről egyértelműen megállapították, hogy időszámításunk előtt 1400 körül keletkezett. A sírtábla olvasata egy ősi héber nevet, valószínűleg a halott nevét tartalmazza: Jákob-nak hívták az illetőt. Így joggal feltételezhetjük, hogy ekkor, i.e. 1400 körül a honfoglalás már megtörtént, vagy legalábbis folyamatban volt. Ezért aztán elég egyértelmű, hogy Jerikó bibliai ostroma a feltételezett földrengéses pusztulással — minden bizonnyal — egy időben, i.e. 1420-1410 táján következett be…

            A Szentírás szerint Jósua megeskette a népet, hogy Jerikót soha többé nem építik újjá: „Átkozott legyen az az ember az Örökkévaló előtt, aki fölkel és felépíti ezt a várost, Jerikót, elsőszülöttjével alapozza meg, és ifjabb gyermekével állítsa fel kapuit” (Jósua könyve, 6. fejezet 26. vers). A néphit szerint később, Hiél személyében az átok beteljesült (vö. Királyok I. könyve, 16. fejezet 34. vers). Jerikó lakóiról azonban mindvégig hallunk a Bibliában (az őslakók vízhordók és favágók voltak, a Benjámin törzs tagjai is megtelepültek benne, sőt, Élijáhu próféta tanítványai is laktak ott). Ezért Valószínű, hogy az átok csupán a városfalak és kapuk építésére vonatkozott. A védtelen várost ezért tudta a moábi király egykönnyen elfoglalni, zsidó lakóinak ezért kellett többször is menekülniük (vö. Bírák könyve, 3. fejezet 13. vers és Krónikák II. könyve, 28. fejezet 16. vers).

            Jerikó lakói többször kénytelenek voltak a környező hegyek közé rejtőzni. A júdeai hegyek és a pálmák városától délre fekvő Hol-tenger menti vádik (időszakos patakok) barlangjai mindig a menekülők legfőbb rejtekhelyei voltak. Már a babilóniai fogság előtt Cidkijáhu, Juda királya is erre igyekezett megszökni, de Nabokodonozor katonái utolérték. A fogság után (i.e. 538-tól) Jerikó ismét jelentős zsidó város lett, lakói segítettek Nehemjának, hogy Jeruzsálem falait megerősítse. A római korban Jerikó üdülőváros lett: környélén már akkor meleg források törtek fel. A pálmák városát Antonius egy kegyes mozdulattal az egyiptomi Kleopatrának ajándékozta. Négy évvel később Augustus császár visszaadta Heródesnek, aki palotát, pálmákkal, illatos dísznövényekkel pompázó oszlopcsarnokot és egy Küprosz nevű erődöt épített ott.

            A Talmud korában, egészen az arab hódítás koráig, Jerikó virágzó város volt: gazdagon termő földjein — az ország más részeivel ellentétben — már peszach előtt arathattak, ligeteiben datolyát, fügét, gránátalmát és olajat, erdeiben mézgyantát szüreteltek. Annak idején vízellátása is biztosítva volt: a mai Ain Szultán forrás, amelyet a zsidó hagyomány Elisa próféta csodatettéhez kötött és róla nevezett el, bőségesen fedezte a lakosság szükségletét, és a ligeteket is megöntözte. „Aki látja ezt a virágzó várost, amelynek falait hajdan a föld nyelte el, köteles hálát adni a Mindenhatónak” (Talmud Brakhot 54/a.).

            A régészek Jerikóban egy csodálatos, kora középkori zsinagóga romjait is feltárták, ahol a 9. századból való gyönyörű mozaikpadló épen maradt. A művészi mozaik, apró, színes kövekből kirakva, egy remek menórát ábrázol, alatta héber szöveg látható, a következő felirattal: salom al-Jiszraél (= béke legyen Izraelen). A kívánság azonban mindmáig nem valósult meg, amit mi sem jelez jobban, mint az a szomorú tény, hogy az utóbbi időben a jerikói zsinagóga maradványait az arab város lázongó lakói teljesen feldúlták…
Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
23 zsolt.

Nem elérhető torokkarol

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 445
IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE
« Válasz #9 Dátum: 2013 December 02, 16:42:26 »
  Hebron, az ősök városa

A bibliai Teremtés könyvében Izsák feláldozása (pontosabban megkötözése) után Sára halálát olvashatjuk. „Meghalt Sára Kirjat Árbában, vagyis Hebronban, Kánaán földjén, Ábrahám pedig eljött, hogy meggyászolja és megsirassa Sárát” (Mózes I. könyve, 23. fejezet, 2. vers). A Szentírás így megadja az ősi, a dél-izraeli Juda központi részén fekvő Hebron eredeti nevét. A Kirját Arbá is héber név, jelentése: „a négy városa”. Az elnevezés minden bizonnyal onnan ered, hogy a város (egyébként szinte mindmáig) négy, jól széttagolt negyedre oszlik. A Biblia azonban úgy véli, hogy a várost egykor óriások lakták, és a legnagyobbról, Arbá nevű fejedelmükről nyerte nevét (Jósua könyve, 14. fejezet 15. vers). Egy talmudi legenda viszont a hebroni Machpéla-barlang négy házastársi sírjával magyarázza a régi városnevet (Éruvin 53/a). (Ezekről később szólunk.)

A helység ősi voltát egyébként a régészek is igazolták, az újabb ásatások több mint ötezer éves település emlékeit hozták a felszínre. Érdekes, hogy a Biblia is említi a város múltját, sőt pontosan behatárolja alapítási korát: úgy tartja, hogy hét esztendővel az ősi dél-egyiptomi birodalom fővárosa, Tanisz (héberül Coán) előtt létesült. Ahogyan ezt a tényt maga a Biblia is megörökítette: „s Hebron hét vvel az egyiptomi Coán előtt épült” (Mózes IV. könyve, 13. fejezet 22. vers).

Ábrahám, „az első héber” sátortábora hosszú időn át Hebron közelében állt. „Felszedte sátrait Ábrahám, eljött és letelepült Mamré terebintusainál, amely Hebronban van, s ott oltárt épített az Örökkévalónak” (Ugyanott, 13. fejezet, 18. vers). Az ősapa a Szentírás szerint itt szövetséget tartott fenn az emóri Mamré, Eskol és Anér csapataival. A környék arab lakói egyébként mindmáig mutogatják azt a hatalmas, több száz éves terebintust (tölgyfélét), amelyet állítólag maga Ábrahám (vagy ahogy ők mondják, Ibrahim) ültetett. A zsidó hagyomány úgy véli: Izsák megkötözésekor Sára Hebronban maradt. Az édesanya mindvégig uralkodni tudott fájdalmán, amíg egyetlen fiát Ábrahám elvitte a Mórija hegyére, ám mihelyt a fiú megmeneküléséről értesült, a váratlan öröm úgy megrázta, hogy a szíve megszűnt dobogni…

Az írásmagyarázók felhívják a figyelmet arra, hogy a Biblia szükségesnek tartja kihangsúlyozni. hogy Sára „Kánaán földjén” halt meg, holott nyilvánvaló lenne: Hebron, vagy korabeli nevén Kirjat Árbá Kánaán országában (a mai Izraelben) található. Szerintük ez nem véletlen. Isten ugyan Ábrahámnak ígérte az egész országot: „Emeld föl szemedet és nézz körül arról a helyről, ahol most állsz, északra és délre, keletre és nyugatra! Bizony, az egész földet, amelyet látsz, neked adom, és utódaidnak örökké” (Ugyanott, 13. fejezet, 14-15. vers), az ősapa mégsem rendelkezett egyetlen talpalatnyi földdel, még annyival sem, hogy feleségét tisztességgel eltemethesse. Így aztán érthető, hogy Ábrahám, az első gyásznapok leteltével, fölkeresi a környék urait, hogy segítségüket kérje.

A hettiták vagy „Hét fiai”, ahogyan a Biblia nevezi őket, az ókori kelet egyik legerősebb népcsoportja voltak. Birodalmuk központja, Hattusas, a mai Törökország területén található, de jelentős városokat birtokoltak a mai Szíriában és Izraelben, így annak idején Hebront is a hettiták uralták. Ezért aztán tőlük, a helyi vezetőktől kellett Ábrahámnak sírhelyet szereznie.

„Fölkelt Ábrahám halottja mellől, és így szólt Hét fiaihoz: Betelepült jövevény vagyok itt nálatok, adjatok nekem sírhelynek való birtokot, hadd temessem el a halottamat!” (Ugyanott, 23. fejezet, 3-4. vers) Tudnunk kell, az ókori keleti gazdasági-társadalmi viszonyok alapján. hogy az ország „polgárának” csak az számított, aki földbirtokkal rendelkezett. Ha Ábrahám megvásárolna egy temetkezési helyet, máris a hettitákkal egyenrangúvá válna, így érthető, hogy az ország urai — jóllehet, udvariasan — megpróbálják elutasítani a bibliai pátriárka kérését. Mindenesetre megfigyelhető, mennyire tisztelik benne, a „betelepült jövevényben” az emberi nagyságot, az egyistenhit állhatatos képviselőjét. Ábrahám, a monoteizmus első hirdetője imponáló fogadtatásban részesül a hebroni hettiták tanácsülésén: „Hét fiai így válaszoltak Ábrahámnak: Hallgass meg minket, uram! Isten fejedelme vagy te közöttünk! Legszebb sírhelyünkbe helyezd el a halottadat. Közülünk senki sem fogja megtagadni tőled sírhelyét, hogy halottadat oda temesd.” (Ugyanott, 5-6. vers)

            A tisztelet és a kétségtelen jóindulat mellett persze arra is törekednek a hettita vezetők, nehogy a sírhely vásárlásával Ábrahám újabb jogokat szerezzen magának az országban. Az ősapa viszont nem erre gondol, csupán eleget akar tenni a kegyelet törvényének. Úgy érzi, nem fogadhat el szívességet a hettitáktól, inkább megvásárolná a lakóhelye (Mamré terebintusai) közelében levő, Efron tulajdonát képező Machpéla sírbarlangot, a hozzá tartozó mezővel együtt. Efron, miután az általa felajánlott szívességet sem fogadja el Ábrahám, elképesztően magas árat szab a mezőért, ajánlatát közben úgy adja elő, mintha csupán jelentéktelen összegről volna szó, azt remélve, a pátriárka eláll majd vételi szándékától. „Hallgass meg, uram! Négyszáz ezüst sekelnyi föld, mit számít az közöttünk? A halottadat pedig temesd el” (Ugyanott, 15 vers). Ábrahám — mivel őt csupán a felesége iránti szeretet vezérli, a közel-keleti szokásokkal ellentétben — nem alkuszik, hanem kifizeti a teljes összeget. Sőt, ahogyan a Szentírás szövege megjegyzi, „a kereskedők közt szokásos, nemzetközi pénznemben” törleszti a vételárat, ma úgy mondanánk ezt: a legkeresettebb valutában fizet.

Ábrahám azért jött, hogy eleget tegyen a kegyelet törvényének, a vele tárgyaló hettita törzsfők viszont politikai érdekeiket akarták érvényesíteni vele szemben. Végül a pátriárka mégis, földtulajdonhoz jutva, mondhatni polgárjogot nyert Kánaánban.

            A sírbarlang héber neve, Machpéla kettős sírkamrát jelent, mivel nyilván házaspárok számára alakították ki. Később ide temették Ábrahámot is, még később Izsákot, feleségével, Rebekával együtt. Az Egyiptomban elhunyt és bebalzsamozott Jákob ősapát is ide szállították, felesége, Lea mellé temetve, míg a korábban, az úton meghalt Ráhel sírja ma is a Jeruzsálemből Betlehembe vezető úton, Ráhel magaslatán látható. A zsidó legenda úgy véli, itt található egy negyedik házaspár, az Édenből kiűzött Ádám és Éva sírja is. A Machpéla-barlang nem csupán a zsidó vallás szent helye, hiszen Ábrahámot (ágyasának, Hágárnak fia, Izmael révén) az arabok is ősapjuknak tekintik. Így történhetett. hogy a sírbarlang fölé, a középkorban iszlám mecsetet emeltek.

            1967 után izraeli régészek feltárták a sírbarlang fölötti mecset talaját. Hét réteget ástak ki ott, eljutva egészen a korai ókorig. A nyolcadik rétegben aztán csontokra bukkantak, ám a kutatást azonnal felfüggesztették, nehogy megsértsék a hívő zsidók és a muszlimok vallásos érzületét. Így nyugodtan állíthatjuk, az időszámításunk előtti 19, századból való Machpéla barlang helyét ismerjük Hebronban, s az közel négy évezred óta, mindmáig a kegyelet és az odaadó szeretet nemes szimbóluma lehetne.

Hebront később, a hettitáktól a kenízi nép szerezte meg, s a megszaporodott lakosságot, a szűk városfalak miatt, csak emeletes házak építésével tudták elhelyezni. Így történhetett, hogy amikor Mózes, a pusztai vándorlás idején, kémeket küldött Kánaán földjére, azok messziről (a városba be nem léphettek) azt hitték, óriások laknak benne. Viszont Hebron vidékéről (Eskol patakja mellől, amely híres szőlőtermő vidék volt) hozták azt az óriási szőlőfürtöt, amelyet csupán két ember tudott vállára vetve elhozni az izraeli táborba.

Érdekesen fogalmaz a Biblia: „Felmentek a délvidéken át, és eljutott Hebronig” (Mózes IV. könyve, 13. fejezet 22. vers). Miért szerepel ez az utóbbi ige csupán gyes számban? A hagyomány szerint ugyanis egyedül a Juda törzséből való Kálebnek jutott eszébe, hogy meglátogatja ősei sírját a hebroni Machpéla-barlangban. Ezt a jócselekedetet — így tartja a zsidó néphit — megjutalmazta Isten, hiszen a honfoglalás után Káleb törzse kapta örökségül Hebront és vidékét, a gazdag szőlőtermő vidéket (vö. Jósua könyve, 14. fejezet  13-14. vers)…

Juda törzsének legnagyobb városa Hebron lett. Amikor (i.e. 1013-ban) Dávidot saját törzse királlyá választotta, Hebront tette székhelyévé. Jeruzsálem meghódításáig összesen tíz évig uralkodott itt, ebből három esztendőn át Hebron volt egész Izrael fővárosa. Dávid közben megerősítette a város falait (vö. Krónikák II. könyve, 11. fejezet 10. vers). A babilóniai fogságba hurcolt zsidókat később (i.e. 587-ben) itt gyűjtötték össze, hogy a messzi idegenbe hurcolják. Az elnéptelenedett várost az edomiak szerezték meg, s csak i.e. 100 körül a makkabeus király, Alexander Jannáj tudta azt visszaszerezni.

Az iszlám hódítás során újjáépült Hebron, s az arabok a Kalil (= a kedvelt) nevet adták neki, mivel Ábrahám szerintük is „Isten kedveltje” volt. A keresztes hadjárat idején Hebron is elesett, a mecset lerombolták és helyébe keresztény templomot emeltek. A lakosság megfogyatkozott, 1171-ben Tudélai Banjámin csupán egyetlen zsidó családot talált a városban. Amikor Szaladdin szultán visszafoglalta Hebront, ismét jelentős zsidó kolónia alakult az ősök sírhelyén. A barcelőnai hitvita győztese, Nachmanides, aki a Vatikán üldözése miatt a Szentföldre menekült, a 14. század második felében már jelentős gyülekezetre bukkant. A hebroni zsidó közösség tagjai ez idő tájt főként kelme és szőttes készítésével, gyapjúfestéssel és üvegfúvással foglalkoztak. Az 1492-i spanyol-zsidó kiűzetés menekültjei közül többen települtek le a városban, a helyi askenázi (európai származású) hitközség azonban csak 1540-ben alakult meg.

A 20. század elején a lakosság 10 százaléka zsidó volt, s ez a számarány a cionista bevándorlás következtében jelentősen megnőtt. Ám a függetlenségi háború idején, 1948-ban a jordániai Arab Légió megszállta a várost, s a zsidók menekülni kényszerültek. A hatnapos háború során visszaszerzett Hebron és a Machpéla-barlangban eltemetett ősök szent sírja mégsem lehetett újra Izrael szerves része.
forrás:
http://www.zsido.hu/izrael/bibliai.htm

 a képek viszont a saját
Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
23 zsolt.

Nem elérhető torokkarol

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 445
Re:IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE
« Válasz #10 Dátum: 2013 December 02, 16:45:14 »
Jaffa, az ősi kikötő
 

A város neve (héberül Jafó, görögül Joppé) a Bibliából jól ismert, hiszen itt volt az ókori Izrael legnagyobb tengeri kikötője. Innen indultak útjukra a Földközi tengeren Salamon király híres hajói, innen kívánt elmenekülni a bibliai Jónás próféta is, az Örökkévaló küldetése elől, a világ akkor ismert legtávolabbi pontja, a mai Gibraltár-szoroson túl, a Hispániai félsziget Atlanti óceáni partján levő Tarsis (görögül Tartesszosz) felé. S később, ugyancsak a jaffai kikötő lett Pál apostol térítőútjának kiindulópontja. Azokat a hajókat, amelyek a Földközi tengeren át az óceánig merészkedtek, az ókori Izraelben és Föníciában „tarsisi hajóknak” (héberül onijot Tarsis) nevezték.

Az ősi város neve héberül szépfekvésűt jelent, hiszen a többnyire csendes öbölbe ereszkedő vár dombja valóban tetszetős látványt nyújt az ide érkezőnek. A közelben folyik a tengerbe a Szentírásból jól ismert Jarkon, valamint a hasonló nevű Rakon patak. Jaffa — a régészeti ásatások és a Biblia tanúbizonysága szerint — már jóval a zsidó honfoglalás (az időszámításunk előtti 1410-et megelőzően) lakott település volt. Amikor Jósua, a honfoglalás vezére, halála előtt a törzsek között szétosztotta az országot, Jaffa városát Dán törzse kapta örökül. Övék lett „a Jarkon és a Rakon vize, Jaffa mellett” (Jósua könyve 19. fejezet 46. vers).

Salamon király az időszámításunk előtti 10. század közepén — a föníciaiak segítségével — Jaffában hozta létre kereskedelmi flottájának legnagyobb kikötőjét. Így lett Jaffa Jeruzsálem kikötője. Persze, a föníciai Türosz (Cór) város királya sem járt rosszul, hiszen Salamonnal együtt Izrael legdélibb pontján, a mai Élat területén közös kikötőt építhetett. Így a föníciaiak Salamon segítségével kijuthattak a Vörös tengerre, elérve ezzel az aranyban gazdag Kelet-Afrika, a fűszeres India és a mesés Jemen (Boldog Arábia) irányába, ahol egyébként, annak idején Sába királynője uralkodott.

Salamon korában virágzott a kereskedelem, s ebben bizony nagy része volt a jaffai kikötőnek. Amikor Salamon elhatározta, hogy végre fölépíti az Örökkévaló Szentélyét (és nyilván, saját palotáját is), Jaffán keresztül importálta a szükséges kellékeket. A Krónikák könyvében olvassuk a föníciai Hirám (valójában Ahirám) király Salamonhoz intézett szavait (Krónikák II. könyve, 2. fejezet 15. vers): „Majd mi vágunk neked a Libanon hegyéből cédrusfát minden szükségleted szerint, tutajként elvisszük a tengeren Jaffa kikötőjébe, te pedig felviszed azt onnan Jeruzsálembe”.

Érdekes, hogy jóval később, miután az időszámításunk előtti 538-ban Kürosz perzsa király megengedte a babilóniai fogságba hurcolt zsidók hazatérését, ismét az egykori föníciai városok (Türosz és Szidón) segítségével, s ugyancsak a Salamon korából megismert útvonalon hozattak Jeruzsálembe építőfát az új Szentély tervezői. „És adtak pénzt a kővágóknak és az ácsoknak, ételt-italt és olajat a Szidón- és Türosz-belieknek, hogy hozzanak cédrusfát Jaffa tengerébe, Kürosznak, Perzsia királyának számukra adott engedélye szerint” (Ezra könyve 3. fejezet 7. vers).

A kikötő és a város azonban kétségtelenül leginkább a bibliai Jónás próféta révén vált közismertté. A próféta minden bizonnyal az időszámításunk előtti 7. században élhetett, az asszír nagyváros, Ninive pusztulása előtt. Az idő tájt Jaffa már fontos tengeri kikötő lehetett, ahonnan menetrendszerűen indultak kereskedelmi hajók akár a világ akkor ismert legtávolabbi pontja felé. Ide vált jegyet — a bibliai történet szerint — Jónás, és húzódik meg a kalmárok egyik kajütjében, mert fél eleget tenni küldetésének. „Felkelt Jónás, hogy elszökjön Tarsisba, az Örökkévaló elől, lement hát Jaffába, s ott talált egy Tarsisba induló hajót, kifizette az árát, hogy velük tartson Tarsisba” (Jónás könyve, 1. fejezet 3. vers).

Jónás úgy véli, elmenekülhet Isten szava elől, nehogy veszélybe sodorja magát, ha megjósolná Ninive pusztulását. Persze, a veszély így sokszorosan zúdul majd rá. A hajó — tudjuk — a nyílt tengeren viharba kerül, Jónást a matrózok a hullámok közé vetik, onnan a cet gyomrába jut, s csak miután ismét az Egek Urához könyörög, menekülhet meg csodálatos módon.

A váratlan viharba került, rémült és babonás hajósok leírása tökéletes ókori keleti életkép: „Megrettentek a matrózok, mindegyik a maga istenéhez kiáltott, a tengerbe dobták a hajón levő csomagjaikat, hogy megkönnyítsék a súlyokat… Így szóltak egymáshoz: rajta, vessünk sorsot, ki miatt is zúdult ránk ez a baj?” (ugyanott, 5. és 7. vers).

A sorsvetés, persze, Jónásra esik, ám ő ekkor már büszkén vállalja sorsát: „Héber vagyok én, s az Örökkévalót, az Egek Urát félem én, aki a tengert és a szárazföldet teremtette” (ugyanott, 9. vers). Hadd jegyezzük meg közbevetőleg, hogy ez a kijelentés azóta — öntudatos zsidó körökben — egyfajta szállóige lett, amelyet minden zsidó büszkén vállalhat, mint identitástudatának talán legősibb emlékét.

Jónást, mihelyt a matrózok a tengerbe vetik, elnyeli a nagy hal. Ő, szegény, nem tudja, hogy maga Isten rendelte oda, védelmére az óriási állatot. Költői szépségű imája lüktetésében a háborgó tenger és a hal gyomrában vergődő próféta kaotikus hangulata visszhangzik: „A baj közepette kiáltok Hozzád, Örökkévaló, felelj nekem, az alvilág mélyéről sikítok, halld meg hangomat! Mélységbe löktél, tengerek szívébe, örvény vesz körül engem, minden törésed és igád fölém kerekedett. Így szóltam magamban: láthatom-e újra szent hajlékodat? Lelkemig ellepett a víz, tátongó mélység körülöttem, hínár fonja körül fejemet. Hegyek szakadékaiba szálltam, a föld kulcsa örökre mögém került, ám életem poklából mégis felhozol, Örökkévaló Istenem” (ugyanott, 2. fejezet 3-7. vers).

Jónás végül kiindulópontja, Jaffa mellett, vagy valahol másutt, partra kerül. Elindul küldetése eredeti céljához, hogy küldetésének megfelelően átkot mondjon Ninivére, a bűnös városra. Ott az emberek egy része megtér, s emiatt Isten megkönyörül a városnak, nem valósítja meg a beígért pusztulást. S éppen ez fáj a prófétának: úgy érzi, küldetése fölösleges, jóslata nevetség tárgya lett. Nem érti, hogy küldetésének nem az volt az tétje, hogy igazat vagy hamisat jövendöl-e, hanem azért vezette őt oda Isten, hogy szavát meghallják és megszívleljék az emberek.

Jónás elvonul a Ninive melletti pusztába, hogy ott várja és lássa, hiába, a város gyors és „elkerülhetetlen” tragédiáját. Ekkor következik be a ricinusbokor ismert példázata, amely váratlanul sarjadt, árnyékot nyújtva a hőségtől szenvedő prófétának. Ám éppoly váratlanul el is pusztul a bokor, amiért Jónás iszonyú haragra gerjed. S itt olvadhatjuk az egész könyv legfőbb tanulságát: „Így szólt hozzá az Örökkévaló: oly nagyon szánod a bokrot, amelyet nem is te ápoltál, nem is te neveltél, amely egyetlen éjszaka lett és egyetlen éjszaka vált semmivé. S én ne könyörüljek Ninivének, a nagy városnak, ahol többszázezer olyan ember található, aki még jobb és balkarja közt sem tud különbséget tenni, akárcsak sok-sok állat” (ugyanott, 4. fejezet 10-11. vers).

A babilóniai támadás és az első Szentély pusztulása (időszámításunk előtt 587) után a legnagyobb izraeli kikötőváros is elnéptelenedett, várát lerombolták. Újjáépítésére csupán a zsidó Hasmóneus dinasztia idejében került sor, miután Jonatán és Simon az időszámításunk előtti 142-ben visszafoglalták. Alexander Jannáj király. 100 körül már a város felvirágoztatásával foglalkozott. Rövidesen újabb kikötők sorakoztak fel mellé a Földközi tenger partjain: Akko, Haifa, Asdod, Askelon, Gáza, majd a főként görögök által lakott Caesarea, Jaffa azonban a „zsidó háború” kitöréséig megőrizte vezető szerepét. Ekkor a római Vespasianus porig romboltatta, lakóit megölette. A császár római erődöt emelt a kikötő fölötti dombon.

A Talmud idején ismét sok zsidó telepedett itt le, több kiváló mester innen származott. Jaffa és Akko között naponta rendszeres hajójárat közlekedett. Az arab hódítás után azonban évszázadokig szinte lakatlan lett a város. Tudélai Benjámin spanyol zsidó utazó 1170-ben csupán egyetlen zsidót talál itt, aki kelmefestéssel foglalkozott. (Ez annak idején zsidó szakma volt.) Az apró várost azonban, nyilván kikötője miatt, még Napóleon is fontosnak ítélte, mert 1799-i hadjáratával elfoglalta. Jaffa sorsában c0supán 1820-ban következett be változás, amikor egy gazdag isztambuli zsidó földet vásárolt a jaffai vár környékén, s ott telepet hozott létre hittestvérei számára, szefárd zsinagógával és tanházzal. Többen azért költöztek ide Észak-Afrikából, mert hajójuk elsüllyedt a kikötő mellett, a tengeren, és itt menedékre találtak. Az első askenázi zsinagóga és közösség 1889-ben létesült, hívei nagyon szegények voltak.

A 20. század elején, a cionista bevándorlás kezdetén, Jaffa arab lalói megakadályozták az újonnan érkező zsidók betelepülését, ezért a Keren Kajemet földet vásárolt a várostól északra, s a tengerparton új várost alapítottak. 1909-ből fennmaradt egy fotó, amelyen tucatnyi zsidó látható a puszta parton, amint éppen leteszik Tel-Aviv (= a tavasz dombja) alapkövét: a város neve Herzl Tivadar híres utópikus regényének (Ősújország) héber címéből ered… Ma viszont már azt kell mondanunk, az azóta eltelt alig száz esztendő elegendőnek bizonyult arra, hogy Jaffa legyen az új Tel-Aviv elővárosa.

Jaffa kikötője azonban mindmáig legjellegzetesebben Jónás prófétát idézi. A bibliakutatók közül sokan úgy vélik,, hogy Jónás könyve eredetileg nem prófétai mű, hanem épp ellenkezőleg, gúnyirat. A feltételezett szerző ezt a könyvet a szerinte túl buzgó próféták, talán éppen Jeremiás ellen írta, olyanok ellen, akik szerinte indokolatlanul Jeruzsálem vesztét hirdették. Ha ez így volt, joggal kérdezhetjük, hogyan került be ez a mű mégis a bibliai könyvek kánonjába?

A válasz kézenfekvő: talán éppen az általunk korábban idézett végkicsengése okán. Hiszen, s ezt hirdeti a Szentírás egész gondolatvilága, Isten célja nem elsősorban a bűnök számbavétele és megbüntetése, hanem a megbocsátás, az emberek iránti szeretet. Napjaink vallási és főként politikai fanatikusai, akárcsak annak idején Jónás, azt hiszik, joggal várhatják el az általuk vétkeseknek tartottak pusztulását. A régi rómaiakkal együtt úgy vélik: fiat justitia, pereat mundus — éljen az igazság, vesszen a világ. Csakhogy Jónás könyvének mindmáig szóló üzenete azt hirdeti, hogy szeretettel és megértéssel elkerülhető a legrosszabb, még megmenthető a béke és a jövő nemzedékeinek boldogulása.

Jaffa ősi vára és kikötője ma nyugodtan tekint alá a csendes tengeri öbölbe. A több ezer éves bibliai város mindmáig üzenetet őriz mindenki számára .
forrás:
http://www.zsido.hu/izrael/bibliai.htm
 a képek a saját gépről.
Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
23 zsolt.

Nem elérhető torokkarol

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 445
Re:IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE
« Válasz #11 Dátum: 2013 December 07, 19:20:07 »

A Karmel-hegy
 

„Tested fölött a fej olyan, mint a Karmel, fejeden a haj, mint a bíbor, királyi fürtökkel ékesítve” (Énekek éneke, 7. fejezet 6. vers). A Szentírás nem véletlenül a női szépséggel veti össze azt a vízben gazdag, virágzó hegyvidéket, amely Izrael északnyugati részén, Haifa fölött terül el. Legmagasabb csúcsa ugyan csak 535 méter, ám tölgy- és fenyőerdői, a völgyekben megbúvó patakok és cserjék, a tavasszal virágzó rétek, a déli és nyugati, a Földközi tengerbe nyúló lejtőkön termő olajfaligetei és szőlőskertjei mégis varázslatossá és fenségessé teszik. Jesája próféta is a „Karmel díszét” (héberül Hadar hakarmel) említi (35. fejezet 2. vers), s ez a kifejezés mindmáig használatos.

Nevét a hegy a héber kerem és Él szavak összetételéből nyerte, ezek együttes jelentése: az Isten szőlőskertje. Az erős napsugár, a jó minőségű föld, a többnyire kellő csapadék és a patakok tápláló vize édes aszúszemeket érlel, ezeket októberig a szőlőtöveken hagyják, úgyhogy az ebből nyert tömény mazsolabort vízzel és fűszerekkel kell oldani. A hegydélnyugati lejtője mind a mai napig világszerte ismert borvidék, s a „Carmel” márkanevet szinte mindenütt ismerik.

Amikor a Szentírás „tejjel-mézzel folyó Kánaánról” beszél, nem csupán képletes szófordulatot alkalmaz, hiszen már a korai ókorban ezen a tájon (Izrael északi-északnyugati vidékein) olyan fák is léteztek, amelyeknek kérgéből a legínségesebb időben is gyantamézet lehetett fakasztani, s a kókuszhoz hasonló, lehulló gyümölcsökben „tej” folydogált. Még később is, valahányszor az ország értékeit kívánták ecsetelni, a Karmel-hegyet említik először. „Elvittelek benneteket a Karmel országába, hogy egyétek gyümölcseit és minden javát” (Jeremiás könyve, 2. fejezet 7. vers).

Érthető, hogy ezen a tájon már ősidők óta megtelepült az ember, barlangjaiból folyamatosan kerülnek elő őskori és ókori régészeti emlékek. A közelmúltban egy amerikai turistacsoport az egyik barlang mélyén bevert fejű koponyára bukkant, s az esetet azonnal jelentették a legközelebbi rendőrörsön. Valóban gyilkosság történt, — állapította meg a nyomozati jelentés —, csakhogy a bűneset több ezer évvel korábban zajlott le…

A hegy bővelkedik a mélyebb és kevésbé mély barlangokban, ahova már a korai ókorban is szívesen rejtőztek az emberek. Sőt, egyes barlangokat hosszabb-rövidebb ideig lakóhelyként is használták. Ámosz próféta is említi ezeket a búvóhelyeket, de úgy véli, Isten ítélete elől ezek sem nyújthatnak oltalmat. „Ha a (bűnösök) elrejtőznének a Karmel csúcsán, onnan is felkutatom és elhozom őket” (Ámosz könyve, 9. fejezet 3. vers).

A Karmel-hegyen sok sírbarlang található. A hegy északnyugati lejtőjén, Haifától északra, a tenger közelében, egy ilyen sírbarlangból került elő az első izraeli zsidó emlék, egy kőbe vésett felirat, amely röviddel (mindössze tíz-tizenöt évvel) a honfoglalás után, az időszámításunk előtti 1400 körül készült. Csupán négy óhéber betű található ezen a sírtáblán, egy jól ismert bibliai férfinév: az itt eltemetett zsidót történetesen Jákobnak hívták. Ebből is látható, hogy a Karmel-hegy egyike volt a Kánaánba érkező törzsek első letelepülési helyeinek.

A honfoglalás után Jósua szétosztotta a meghódított földet az egyes törzsek és családok között. A Karmel vidéke Asér és Zebulon törzseinek határterülete lett (Vesd össze Jósua könyve, 19. fejezet 26-27. vers). Asér leszármazottai mezőgazdasági termeléssel, Zebulon fiai viszont — nyilván a haifai öböl segítségével — halászattal és tengeri kereskedelemmel foglalkoztak. Amikor Debóra prófétanő a 12. században meg akarja bosszulni Hacór városának folyamatos támadásait, őket is hadba hívja, mivel területük közel esett az említett városhoz.

A Karmel hegyén, a Szentírás szerint, számos fontos történelmi esemény zajlott le, ezek közül a legjelentősebb Élijáhu (Illés) próféta személyéhez kötődik. Élijáhu a gileádi Tisbi falvából jött ide, hogy a Mindenható küldetését teljesítse. Neve annyit tesz: az Örökkévaló az én Istenem. S valóban, a próféta egész élete az egyistenhit szolgálatában, a társadalmi igazság védelme érdekében állt. Ebben az időben, a 9. század közepén (871-től 852-ig) egy igen jelentős uralkodó, Áháb, Omri fia állt az izraeli királyság élén. A korabeli közel-keleti források szerint a nagyhatalmak szinte egyenrangú partnerükként fogadták el őt, aki legyőzte és adófizetőivé tette a szomszédos országokat: Arámot, Moábot és Ammont. A föníciai városállamokkal baráti kapcsolatot teremtett: ennek érdekében a szidoni királylányt, Izebelt feleségül is vette. Fővárosa, Somron nagyszerű építészeti remekekkel gazdagodott. Csakhogy a bibliai emlékezet nem ezeket érzi fontosnak, inkább a vallási-erkölcsi szempontokat veszi figyelembe, s ezért egyértelműen elítéli Áháb királyt.

Áháb, aki a Salamon halálával kettészakadt Izrael hetedik királya volt, eltávolodott a zsidó egyistenhit hagyományaitól. „Áháb, Omri fia pedig király lett Izrael fölött, …s uralkodott Somronban huszonkét évig… S mintha csak kevesellte volna Jerobeámnak, Nevát fiának vétkeit, folytatva azokat feleségül vette Izebelt, Elbáálnak, a szidoniak királyának lányát, elment és szolgálta Báált, és leborult előtte. S oltárt emelt Báálnak, a Báál házát, amelyet Somronban épített. S létrehozta Áháb az Aséra ligetét, és tovább bosszantotta az Örökkévalót, Izrael Istenét, súlyosabban, mint Izrael bármelyik királya tette, aki előtte volt” (Királyok I. könyve, 16. fejezet 29-33. vers).

Báál és Aséra egyaránt föníciai-kánaáni termékenységistenek voltak, amelyek kultusza már korábban sem volt ismeretlen Izraelben, legnagyobb elterjedésüket azonban kétségtelenül Áháb és Izebel (Jezabel) idején érték el. A báálok (a szó jelentése úr, gazda, mellesleg innen ered magyar bálvány szavunk) minden bizonnyal bikaistenek voltak, míg az asérák (jelentése bőség, boldogság) inkább a női termékenység jelképei lehettek A föníciai királyné hazájából nagy számmal hozatott papokat, hogy a zsidókat saját hitére térítse. Ugyanakkor kegyetlenül üldözte a prófétákat, sokukat meggyilkoltatta. Egyesek az országból elszökve, vagy barlangok mélyén igyekeztek meghúzódni, hogy átvészeljék a nehéz éveket. A király első embere, Obadjá például (a királyi pár akarata ellenére) ötven-ötven prófétát rejtegetett és táplált két barlang sötétjében.

Élijáhunak ugyancsak menekülni, bujkálnia kellett, s többek között a Karmel-hegy egyik barlangjában talált menedéket. Ezt a barlangot mindmáig „Illés barlangjának” tartja a helyi hagyomány. Az üldöztetés olyan súlyossá vált, hogy végül egyedül Élijáhu maradt a próféták közül Izrael földjén, s ezért a nép őt tekintette a megváltás utolsó reményének.

A Szentírás szerint Isten megbüntette Áhábot és Izebelt a bálványimádás elterjesztése miatt, s ezért három éven át nem hullott eső. Különösen érdekes Élijáhu és Áháb személyes találkozása: a próféta szinte ráparancsol a szorult helyzetben levő királyra. „S történt, mihelyt meglátta Áháb Élijáhut, így szólt hozzá: Hát te vagy az, Izrael megzavarója? Amaz így válaszolt: Nem én zavartam meg Izraelt, hanem te és atyád háza, hogy elhagytátok az Örökkévaló parancsolatait, és hogy jártál a báálok után. Most pedig küldj és gyűjtsd össze egész Izraelt a Karmel hegyére, a Báál prófétáit is, mind a négyszázötvenet” ugyanott, 18. fejezet 17-19. vers). S a nagyhatalmú király eleget tett a próféta felszólításának: a Karmel hegyére hívta a hitében elbizonytalanodott népet és a nagyszámmal érkezett idegen prófétákat. Velük szemben Élijáhu egymaga vette fel a versenyt.

A Karmel délkeleti csúcsán mindmáig látható az a magaslat, ahol hajdan Élijáhu megküzdött a Báál-papokkal. (A közelében ma karmelita kolostor áll.) A próféta és a papok számára egy-egy tulkot hoznak, felteszik a fára, de tüzet nem gyújtanak alá. Élijáhu megengedi, hogy Báál papjai szólítsák először istenüket, küldjenek tüzet az oltárra, de azok napestig hiába próbálkoznak. A próféta —  a nép meggyőzése érdekében — végül már gúnyos hangvételt választ: „Kiáltsatok hangosabban, mert ha isten ő, netán beszélnivalója támadt, netán akadályoztatva van, netán útra kelt, talán alszik éppen, és akkor felébred. Azok pedig fennhangon kiáltottak, és összeszabdalták magukat szokásaik szerint, karddal és lándzsával, amíg a vér el nem lepte őket. S lassan elmúlt a dél, eljött a késő délutáni lisztáldozat ideje, ám sem hang, sem válasz, sem isteni jel nem érkezett” (ugyanott, 27-29. vers).

Végül maga Élijáhu készíti elő áldozatát, a nagyobb hatás kedvéért még vizet is öntet a fára. „A lisztáldozat elérkezésének idején, előrelépett Élijáhu próféta és így szólt: Örökkévaló, Ábrahám, Izsák és Izrael Istene, a mai napon nyilvánvalóvá válik, hogy Te vagy Isten Izraelben, s én a Te szolgád vagyok. Hallgass meg, Örökkévaló, és felelj nekem, hadd tudja meg ez a nép, hogy Te, Örökkévaló, vagy az Isten, hiszen Te engedted meg azt is, hogy szívük elforduljon Tőled” (ugyanott, 36-37. vers). A próféta imájának hatására tűz szállt le az égből, még a köveket, a port és a vizet is felperzselte, a nép pedig egyhangúan ezt kiáltotta: „Az Örökkévaló az Isten”. (Hadd tegyük hozzá, hogy a jom kipuri böjt végén ugyanezt mondjuk, hétszer egymás után.)

A tömeg ezután levetette gátlásait, felgyülemlett dühét a Báál-papok ellen fordította, valamennyiüket lemészárolták. Áháb király, mit sem zavartatva magát, vacsorázni tért, Élijáhu azonban a Karmel egy másik csúcsára ment, hogy esőért imádkozzék. A Karmel hegy tetejéről mindmáig páratlan kilátás nyílik a haifai öbölre, ahol a nyugati tenger habjai közt, csodálatos színek kíséretében nyugszik le a nap. Ez a látvány nyújtott pompás hátteret a próféta újabb csodatételének: leborult a hegytetőn, hogy az Egek Urához imádkozzon. Elküldte szolgáját, nézze meg a tengeri utat, lát-e valami változást. Hetedszerre tenyérnyi nagyságú piciny felhőcske jelent meg a láthatár szélén. Élijáhu ekkor szolgáját a királyhoz küldte, fogasson be gyorsan, és induljon el, mert rövidesen elered az eső. Mire a szolga visszatért, teljesen elborult az ég, kitört a vihar, és a szomjas föld magába szívhatta a várva-várt csapadékot.

A Karmel csúcsairól érzékelhető, magával ragadó látvány a Talmud tudósait sem hagyta hidegen. A magasból alátekintve a Földközi tenger habjainak tükröződését, folyamatos színárnyalat változásait figyelhetjük meg. Aki tartósan szemléli, délibábos képeket fedezhet föl bennük. Rabbi Hijja, az egyik legkiválóbb mester például váltig állította: „Aki látni akarja, milyen volt Mirjám kútja, menjen fel a Kármel tetejére, és tekintsen a tenger irányába. Előbb-utóbb látni fog a távolban valami szitafélét, amely éppen olyan, amilyen a prófétanő kútja lehetett” (Sabbat 38/a).

A talmudi mesterek a Karmel leghíresebb termékét, a mazsolaszőlő édes-erős nedűjét sem vetették meg. Egy vita során például azt mondják valamire: „ez épp olyan, mint a Karmel bora” (Nidá 21/a) —  tudniillik szép, vörös színű. Élijáhu csodája sem merült feledésbe. A Talmud említi azt a szokást, hogy az őszi nagyünnepek végén, a záróünnepen (smini aceretkor), amikor az esőért imádkoznak, így szól a nép Istenhez: „Kérünk, válaszolj nekünk, ahogyan meghallgattad Élijáhu imáját a Karmel hegyén” (Taanit 15/a).

A legkiválóbb tudósok nem átallottak tanulni még az idegenektől, így az ősi ellenségnek tartott arámiaktól sem. Egy történet szerint „két arámi férfi esett fogságba a Karmel hegyén. Sammáj (az időszámításunk kezdetén élt mester, az egyik jeruzsálemi főiskola rektora) velük ment, és bölcs dolgokat hallott tőlük. Így szólt: Áldott legyen az Örökkévaló, aki bölcsességet adott Ábrahám leszármazottainak! Mindent megtett azért, hogy kiszabadítsa őket. Miután ez sikerült, békében hazatérhettek (Szanhedrin 104/a).

A „Karmel dísze” ma is Izrael egyik legszebb vidéke. Noha a város már szinte a hegy csúcsáig terjeszkedett, noha kábelkabinok visznek föl a levegőben Haifa felső részébe, a hegyoldal (benne a Baháj-szentély) megőrizte régi szépségét, s a magasból nagyjából ugyanaz a csodálatos látvány tárul elénk, ami a régieket, Élijáhu prófétát és a talmudi mestereket is rabul ejtette.
Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
23 zsolt.

Nem elérhető DöNdIkEeE

  • Admin(n)é :)
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 1627
  • Mrs :D
Re:IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE
« Válasz #12 Dátum: 2013 December 09, 23:24:53 »
Csodás képek!  :2smitten: Milyen jó lenne egyszer eljutni oda és megnézni élőbe  :118:  :2smitten:
A Kereszt Tény, ezért vagyok Keresztény! :)

Nem elérhető torokkarol

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 445
Re:IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE
« Válasz #13 Dátum: 2013 December 10, 10:18:30 »
igen nagyon jó lenne , mik is erről álmodozunk már több éve! csodálatos lehet :044:
Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
23 zsolt.

Nem elérhető Antee

  • Admin
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 22847
    • Alfa-Omega (keresztyén közösség)
Re:IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE
« Válasz #14 Dátum: 2013 December 10, 10:26:33 »
Jó lenne Izraelben tartani a következő fórumtalálkozót. :088:
"Halljátok az Úrnak beszédét, akik rettegtek az ő beszédére: így szólnak testvéreitek, akik titeket gyűlölnek, nevemért eltaszítanak: Jelenjék meg az Úrnak dicsősége, hogy lássuk örömötöket; de ők megszégyenülnek." (Ézsaiás 66,5)