Szerző Téma: Rosh Hasana ! a Zsidó Űjév  (Megtekintve 626 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető torokildiko46

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4439
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Rosh Hasana ! a Zsidó Űjév
« Dátum: 2016 Október 02, 18:09:12 »
Rosh Hasanah! Őszi Nagyünnepek ימים נוראים

rosh-hashana-uk
Idén október 2-án este köszönt ránk a zsidó újév, Ros Hásáná. A kétnapos ünnepen az ember teremtésének 5777-ik évfordulójára emlékezünk, és mintegy megújítjuk az Örökkévalóval kötött szövetségünket a világ létezésére és újjáteremtésére. Ezzel a két nappal veszi kezdetét a tíz bűnbánó nap, melynek betetőzése Jom Kipur (idén október 11-e 17:45 12-e 18:47), az Engesztelőnap, melyen 25 órát böjtölünk, bűneinket bánjuk, és megtérést gyakorlunk. A többi ünneptől eltérően ilyenkor nem szabad főzni, tüzet még tűzről sem gyújthatunk, és tilos közterületen/re/ről hozni-vinni dolgokat. Ez továbbá az egyetlen böjt, amit akkor is megtartunk, ha sábeszre esik. Megéri, mert ezen a napon eltőrlődnek a bűneink, “tiszta lappal” indulunk az új évben.A félelmetes napok leteltével következik az önfeledt öröm ideje, a Szukkot, sátoros ünnep (idén október 16-án este kezdődik és október 22-e estéjéig tart.). Melynek legvégén pedig a Smini Áceretet (október 23-24), és a Tóra örömünnepét (október 24-25) vígadjumk
[youtubehttp://www.youtube.com/watch?v=LvfTah6YkEw][/youtube]


<a href="http://www.youtube.com/watch?v=3PmU5vOJ6N4" target="_blank">http://www.youtube.com/watch?v=3PmU5vOJ6N4</a>
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25

Nem elérhető torokildiko46

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4439
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Re:Rosh Hasana ! a Zsidó Űjév
« Válasz #1 Dátum: 2016 Október 02, 18:11:04 »
Ros Hasana


Raj Tamás:
Újévi népszokásaink

Minden nép, minden közösség sajátos módon üli meg ünnepeit, a vallástörvény előírásait színes eseményekkel, filozófiáját tükröző ceremóniákkal díszíti. Ezek a vallási népszokások így a kutató számára a néplélek mélyen rejlő értékeiről árulkodnak.

A ros hasaná (szó szerint az év feje) elnevezés — különös módon — csupán egyszer fordul elő a Bibliában, Ezékiel próféta 40. fejezetének elején, s ott is inkább az ünneppel kezdődő hónapot, tisri havát jelöli. Mózes ugyanis az első tavaszi hónapot, az egyiptomi szabadulás évfordulóját szánta újesztendőnek, ez valósult meg az ókori Izrael állami életében. Törvényei ugyan az őszi évkezdetről is megemlékeznek, ám azt csupán a kürtharsogás (sófárfúvás) napjaként (jom truá) határozzák meg. Úgy tetszik, a zsidóság újéve korábban is ősszel kezdődött, s ezen lényegében Mózes rendelkezése sem tudott változtatni: számunkra most kezdődik az 5767. esztendő.

Újévi zsidó népszokásaik közül a legtöbb a “jó előjel” (héberül sziman tov) képzetéből fakad. “Vigyázz az újesztendő első napjára, — figyelmeztet már a Talmudban Ráv, a 3. század elején élt babilóniai iskolaalapító — , mert ha ez a nap meleg, az egész évben meleg lesz, ha viszont hűvösre fordul az idő, hideg esztendő várható” (Baba Batra 147a). Jól emlékszem, gyermekkoromban ilyenkor ebéd után szüleim nem engedtek lefeküdni, nehogy végigaludjuk az egész évet...

A közkeletű dalban is megénekelt “sziman tov” mondhatni központi szerepet játszik ezen a napon a népi életben. “Minden új, könnyű és jó dolog egyúttal jó előjelnek is számít egész Izrael számára.” (Machzor Vitry 362.) Ez a gondolat határozta meg étkezési szokásainkat. Az ünnepi kalácsot (a barcheszt) újév napján kerekre sütjük, nem hosszúkásra, mint a szombatköszöntő vacsorához. Ezzel arra akarunk utalni: legyen az esztendő kerek és kellemes számunkra.

Ros hasaná estéjén (az őszi nagyünnepek végéig) só helyett mézbe mártjuk a kalácsot: legyen édes a beköszöntő új év. A híres möllni rabbi (Jaakov Halévi, 1365— 1437) szerint az újévet köszöntő kiddus (boráldás) után mézbe mártott édes almát szokás enni, jeléül annak, hogy a Szent — áldott legyen — jó és édes esztendőt rendeljen nekünk. Ezért azt mondjuk ilyenkor: jó és édes év újuljon meg számunkra, hiszen a bibliai Nehemja is írja: “zsíros ételt ettek és édes italt ittak". Az is szokás, — folytatja a rabbi — , hogy olyan illatot keltenek, amely az almaültetvények illatára emlékeztet, ahogyan a kabbalisták gondolják (Izsák áldó szavaival): “lásd, fiam illata olyan, mint a mező illata”.

A Lévi törzséből való Jehuda rabbi (Maharí Szegal) viszont kosfejet ajánl eledelül, egyrészt Izsák megkötözésének (a bozótban fennakadt kos) emlékére, másrészt azért, hogy az esztendő során “mi legyünk a fej, és ne a farok”. Provence-ban is bárányfejet esznek, fehér szőlővel és fehér fügével. Franciaország északi részén viszont vörös almát fogyasztanak, holott a piros szín a bűnt, a fehér a megtisztulást jelképezi. Lengyelországban tyúkleves került az asztalra, mert ott az kimondottan esküvői étel volt, a házasságkötés pedig mindig örömet jelent. Bárányfej helyett halat, halfejet ettek: a hal ugyanis a pénz és a szaporodás szimbóluma.

Nálunk, Magyarországon ősidők óta sárgarépa főzelék az újévi ebéd. Nem csupán azért, mert édes étel, hanem mivel a répát héberül ugyanazokkal a betűkkel írják (gezer), mint az isteni ítéletet (gzar). Hitünk szerint ugyanis ez idő tájt dönt a Mindenható sorsunk felől. Az sincs kizárva, hogy egy jiddis szójátékkal függ össze a répafőzelék: a sárgarépa ugyanis jiddisül mérn, míg a vele majdnem egybehangzó mern "sokasodni, gyarapodni" jelentéssel bír. Az újévi répafogyasztás — a néphit szerint — elősegítheti, hogy a beköszöntő esztendő a gyarapodás éve legyen. Diót viszont tilos enni (hosaná rabbá bűnbánó napjáig): ennek héber szava (egoz) — úgymond — számértékében azonos a bűnt jelentő héber szó (chét) számértékével, a kiejtésre nem kerülő alef nélkül.

A “jó előjel” gondolata alakította öltözködési szokásainkat is. Újesztendőre új, lehetőleg fehér ruhát veszünk fel, az asszonyok selyemből készült, fehér fejkendőt öltenek. Már a talmudi Ros hasaná traktátus misnája és annak alapján a középkori midrásgyűjtemény, a Jalkut Simóni megállapítja: “ünnepre az egész világ feketébe öltözik, a nők fekete kendőt vesznek föl, a férfiak kisimítják hajukat és szakállukat, Izrael fiai viszont fordítva. Mi fehérbe öltözünk, hajat és szakállat vágatunk”. A zsinagógában délelőtt a hagyományhű férfiak fehér gyolcsruhát (jiddis szóval kitlit) öltenek. A közhiedelem szerint ez a gyász jelképe, ami azonban merő tévedés. Hahn István professzor könyvében figyelmeztet: “A fehér imaköntös eredetileg egyszerűen ünnepi ruha volt, ezt bizonyítja az is, hogy sok vidéken széderestén is azt veszik fel, amikor pedig nincs időszerűsége a halál komor gondolatainak. Csak a 12-13. században lett szokássá az, hogy az ünnepi köntösben temettették el magukat igen sokan. Lassankint az egykori ünnepi köntös a halotti ruha jellegét vette fel. A 13. század végéről való az első adat, amely a kitliről mint halotti ruháról emlékszik meg. Most már kizárólagosan halotti ruha jellege van a kitlinek, csakhogy tévedés lenne azt gondolni, hogy ez a gyolcsing, amely csak az ünnepélyességet van hivatva kifejezni, eredetileg is a halál gondolatait szólaltatta volna meg az újesztendő első napján."

Ros hasaná az egyetlen olyan ünnepünk, amely Izraelben is két napig tart. Ennek magyarázatát Jób könyvében vélik megtalálni. Itt az emberi sors fölötti égi döntésről kétszer szerepel ugyanaz a kifejezés: “s eljött a nap”. Jochanan ben Zakkáj, a javnei iskola alapítója viszont jómá diarichtának (hosszú napnak) tartja ezt az ünnepet. (A közhiedelemmel ellentétben nem a jom kippuri böjt, hanem az újév a "hosszúnap".) A bizonytalanság miatt a második napi kiddusnál és a másnapi sófárfúvásnál új gyümölcsöt (Magyarországon többnyire fügét) tesznek a bor, illetve a sófár mellé: nehogy fölöslegesen hangozzék el a megújulásról szóló áldás...

A legkülönösebb, közép-keleteurópai újévi népszokás azonban kétségtelenül a taslich. Ros hasaná délutánján zsebünkbe kenyérmorzsát gyűjtünk, elmegyünk a folyó partjára, ahol Micha próféta könyvének utolsó verseit mondjuk: taslich, — "dobd be" vétkeinket a hullámok közé — , innen a szokás neve, közben zsebünkből a halaknak szórjuk a magunkkal hozott morzsákat. Juhász Gyula 1906-ban versben örökítette meg a mármarosi zsidók taslich-imáját (A kis Tisza hídján):

"A hídon bús, kaftános raj mozog,
Ünnepi estén itt imádkozók,
Monoton dallam zsong a víz felett,
Kopottan, fázón ünnepel Kelet."

Erről a szokásról nem tud sem a Biblia, sem a Talmud, sem a középkori rabbinikus irodalom, de még a zsidó vallástörvénykönyv, a Sulchan Aruch sem említi. A tudós Jesája Horowitz (1565— 1630) Izsák megkötözésével hozza összefüggésbe, mivel a Midrás Tanchuma szerint Ábrahámot eltérítette útján a sátán, s már nyakáig ért a folyó vize, amelyből imádság folytán megmenekült. Más vélemény szerint Izrael népe a halakhoz hasonlít: a halálos ítélet hálójából Isten megment minket. Mose Isszerlesz krakkói rabbi (1525— 1572) úgy véli: “a tenger hullámaiból teremtődött az élet, ez a bibliai tehom, a tenger legmélyebb pontja. Márpedig ros hasaná az ítélet és a világ születésének napja".

Ám miért tesszük a zsebünkbe a halaknak szánt kenyérdarabokat? A valódi magyarázatot a közép-keleteurópai zsidóság népnyelvében, a jiddisben leljük meg. Jiddisül ugyanis a bibliai ima így hangzik: taslech. Ez viszont egy másik jiddis szóra emlékeztet: taselech — zsebecske. Így lett a népnyelvi hatás és az általunk (minden zsidó által) olyannyira kedvelt szójáték egy népszokás szülőatyja...

Végül hadd szóljunk a legismertebb, talán legkedvesebb népszokásról, az újévi jókívánságról. Ősi idők óta ros hasaná estéjén a zsinagógából kilépve így köszöntik egymást testvéreink: lesaná tová tikatévu — jó esztendőre legyetek beírva. (A köszöntést újabban ünnep előtt szép, színes üdvözlő lapon gyakoroljuk.) Egy talmudi gondolat szerint ugyanis, s ez az újévi imában is visszhangra talált, a Mindenható előtt megnyílik egy nagy könyv, s abba minden ember sorsát beírják: ki életre, ki halálra, ki örömre, ki bánatra ítéltetik. Sőt, sokan úgy vélik, három ilyen könyv létezik. Egyikbe a tökéletes igazakat életre jegyzik, a másikba a gonoszokat halálra. A legtöbben viszont az átlagos emberek könyvébe kerülnek: a megtérés tíz napja alatt (jom kippurig, az engesztelés napjáig) még bizonyíthatják jó szándékukat. Sőt, hosaná rabbáig (a sátrak ünnepének 7. napjáig) “fellebbezésnek” van helye...

Mivel barátainkról joggal feltételezhetjük, hogy “tökéletes igaz emberek”, ezért így köszöntjük őket: lealtar lechájim — "azonnal életre" legyenek feljegyezve. Ezt kívánjuk mi is minden kedves olvasónknak.


http://www.zsido.hu/vallas/ujev.htm
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25

Nem elérhető torokildiko46

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4439
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Re:Rosh Hasana ! a Zsidó Űjév
« Válasz #2 Dátum: 2016 Október 02, 18:17:33 »
A kürtzengés ünnepe


 

Láthattuk, hogy a III. Móz. 23. fejezetében adott tavaszi ünnepek hogyan teljesedtek be a Messiásban. Isten Báránya lett feláldozva pészahi bárányként az új szövetség megalapításakor. A tavaszi ünnepek eseményeinek rendre megvannak a megfelelői az Újszövetségben. A keresztény világ tartja ezeket az ünnepeket, amelyeket az Atya az Ószövetségben rendelt el, és a Fiú betöltött, megerősített, új tartalommal töltött meg.

A Bibliában elrendelt őszi ünnepeknek nincs meg az Újszövetségben beteljesedett „párjuk”. Jesua még nem, vagy csak bizonyos értelemben töltötte be ezeket, de a maradéktalan beteljesedésükre ígéretet tett. Az őszi ünnepek Isten tervének újabb állomásai, amelyek a jövőben valósulnak meg. A Messiást keressük ezekben az ünnepekben is.

A keresztény világ nem figyelt rájuk, csak a Jesuában beteljesedett tavaszi ünnepekre tekintett vissza évszázadokon keresztül. Arról, hogy a Messiást megfeszítették és feltámadt, hogy megalakult az Egyház pünkösdkor, évről évre megemlékezett az Egyház. Az őszi ünnepek üzenetei azonban elhalványultak. Az egyháztörténetben több évszázadon át nem igazán figyelt a kereszténység arra, hogy Jesua vissza is fog térni. Pedig az Örökkévaló azért adta őszi ünnepeket, mert éberségben akar tartani bennünket, és ezekkel akar évenként a Messiás második visszajövetelére emlékeztetni. Így határozta meg az év ünnepeit, a tavaszi ünnepeknek az őszi ünnepekkel együtt teljes az üzenete. Ennek jó tudatában lennünk, különösen ezekben az időkben.

 

Ros hasana

Jom truá- a kürtzengés ünnepe

 

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Szólj Izráel fiaihoz, mondván: A hetedik hónapban, a hónap első napján legyen nektek szombati nyugalom, emlékeztető harsonamegszólaltatás (sófárfújás), szent gyülekezés. Semmi nehéz munkát ne végezzetek és mutassatok be tűzáldozatot az Örökkévalónak.” (III. Móz. 23, 23-25 – Hertz Biblia)

Az ünnep eredetileg ezekre a Tórában meghagyott rendelésekre épült. A Ros hasanának tulajdonképpen egy sajátsága van: meg kell fújni a sófárt ezen a bizonyos napon. Az ünnepre rendelt szombati nyugalom vagy a tűzáldozat korántsem mondható egyedinek, ami csak ezt az ünnepet jellemezné. De még a sófár megfújása is csak annyiban különleges, hogy ezen az ünnepen ez a központi cselekmény. Ezen a napon a rabbinikus zsidóság egyes irányzataiban harmincszor, más irányzatokban százszor fújják meg a sófárt. Más ünnepeken is meg szokták fújni a kürtöt az ünneplés részeként a hagyomány vagy az Írás alapján (IV. Móz. 10, 10).

A sófárfújás, ami ennek az ünnepnek különlegességét adja, tulajdonképpen titka is az ünnepnek. Emlékeztetőül kell megfújni a sófárt, de azt sehol nem írja a Tóra, hogy mire kell emlékezni. Így az ünnepnek nincs olyan jelentése, mint pl. a pészahnak, ami egyértelműen az egyiptomi kivonuláshoz köthető, és arról emlékezik meg. A többi ünnepről részletekbe menően beszél az Írás, az Örökkévaló rendelkezik a megtartásuk mikéntjéről is. A Ros hasana szellemi helye, mondanivalója a mai napig el van rejtve. Nem köthető egy konkrét eseményhez, az Írás alapján nem kapcsolható hozzá pusztán egy szellemi üzenet.

A zsidóság az ünnepen belül eltolta a hangsúlyokat, a kereszténység nem ünnepli, nem foglalkozik vele. A messiási zsidóság hozta elő napjainkban új fényében az ünnepet, és keresi értelmét a Messiásban. „… a messiási zsidók nemcsak hogy megfújják a sófárt, hanem a Messiás második eljövetelével kapcsolják össze, minden olyan bibliai részt elolvasva, amely a Második Eljövetelről szól.”1

Annak titka, hogy mire emlékeztet a sófár, feltárul Isten Igéjében, ahol egészen a Jelenések könyvéig olvasni arról, hogy az üdvtörténet nagy vízválasztó eseményeinél megfújják a sófárt, a kürtöt.

Isten Igéje egy érdekes vonatkozásban szól a sófárfújásról, ami azt mutatja, hogy a Mindenható szeretné tudomásunkra hozni, miért szólal meg a sófár. “Ha megharsan a kürt (sófár) a városban, nem riad-é meg a nép? Vajjon lehet-é baj a városban, a mit nem az Úr szerezne? Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak.” (Ámós. 3, 6-7 – Károli). Különösen igaz lehet ez az utolsó nagy sófárfújásra, ami majd a Messiás népének hangzik fel.

 

 

A kürtzengés ünnepe a történelmi Izraelben

A zsidó év első pillantásra egy különös, számunkra szokatlan rendszerben épül fel. A zsidó naptár holdhónapokban gondolkodik. Egy hónap 29,5 nap és újholdtól újholdig tart. Így a hónap első felében egyre növekszik a hold az éjszakai égbolton, a hó közepére esik a telihold, majd a hónap végére elfogy. Mindez azt jelenti, hogy a hónap első napjának éjszakája a legsötétebb, hiszen a hold fénye ekkor világít legerőtlenebbül.

A Tóra úgy rendelte, hogy Izrael népe minden hónap első napján mutasson be áldozatot. Isten elválasztott népe így lépett be a hónapba. A papok áldozatot mutattak be az Örökkévalónak, és ezzel előre megszentelték a hónapot, egyfajta védelmet és áldást kértek az eljövendő napokra. A Ros hódes, (ami annyit jelent, hogy a „hónap feje”) Izrael életében ezért kiemelt nap volt, egy kisebb ünnep. Az ilyenkor bemutatandó áldozatokat a IV. Mózes 28, 11-15 versei írják le. Mózes negyedik könyvének ebben és a következő fejezetében van leírva valamennyi áldozat, amit Izraelnek az ünnepek alatt kellett bemutatnia.

Ezeknek a megszentelt hónapoknak a sorában valahogy úgy emelkedik ki a hetedik hónap, mint ahogy a szombat a hét napjai közül. Isten népének a hét napjai közül sabbatot adott (II. Móz. 20, 10), a hónapok közül sabbathónapot, és hét évenként elrendelt egy sabbatévet, amikor pihent a föld (III. Móz 25, 4-5). A Mindenható ezt a rendet adta az övéinek, hogy éljenek.

A zsidó naptár hetedik hónapja, a tisri hónap. Ekkor zajlik le a mózesi könyvekben adott három őszi ünnep. A hónap első napján a kürtzengés ünnepén kezdődik el ez a sabbati időszak. A Messiás népe közt is a mindenható Isten kegyelméből jól ismert az, hogy a  teremtés óta hatezer év telt el. A hetedikben lesz meg a Messiás Király országlása, az ezer éves birodalom. Üdvtörténeti szempontból ezt vetíti ki a sabbathónap. Ahogy a hetedik hónap sófárfújással kezdődik meg, ugyanúgy a Messiás ezer éves birodalma, az ennek előszelét hozó események is az angyalok sófárfújásával kezdődnek.

A hetedik hónap első napja két szempontból volt több a többi hónapkezdésnél: egyrészt ekkor a szokásos újholdkor bemutatott áldozatok felett is vittek az oltárra áldozatot (IV. Móz. 29, 1-6). Másrészt, amíg más hónapokban az újhold feltűnését rövid kürtfújásokkal jelezték (IV. Móz. 10,10), addig a hetedik hónapban hosszan, többször szólaltak meg a kürtök. Ahogy a hetedik nap és a hetedik év szent az Örökkévaló előtt, úgy a hetedik hónap is és a hetedik évezred is az lesz.

 

Kürtzengés ünnepének szertartása

Hogy mi történt ezen a napon? Megfújták a kürtöt, és mint említettük, több áldozatot mutattak be, mint az év többi hónapjának kezdetén, ezek között égőáldozatokat is. Kevin L. Howard könyvében így próbálja közel hozni hozzánk a kürtzengés ünnepét:

„Izrael Templomának idején az ezüst kürtöket az égő áldozatok vagy békeáldozatok idején fújták meg. Mindezt a mózesi törvénnyel harmóniában tették: „Fújjátok meg a kürtöket (trombitákat) a ti egészen égőáldozataitokra és a ti hála (béke)áldozataitokra.” (4Móz 10,10). Mivel az áldozatokat az oltárhoz hozták és ott is mutatták be, az ezüstkürtöket itt fújták a papok, amely tényt mind a Szentírás szövege (2Krón 29,27-28), mind Josephus feljegyzései (A zsidók története III.12.6) megerősítenek.

A kürtzengés ünnepén egy további papnak is fontos szerep jutott, akinek a sófárt kellett megfújnia. Ő is ott állt az oltárral szemben álló és az ezüst kürtöket fúvó papok sorában. Amikor a sófár hangja hosszan hallatszott, az ezüst kürtök rövideket fújtak az aznap bemutatandó áldozatok fölött.”2

 

A Ros hasana a rabbinikus zsidóságban

Az ünnep középpontjában Isten akarata szerint a sófár megfújása állt egészen addig, amíg a jeruzsálemi Templomot le nem rombolták. Ettől kezdve ez az ünnep is átalakult tartalmilag.

„A Rós hasaná elnevezés szó szerint azt jelenti, hogy „az év feje”. A legkorábbi információink azonban, hogy a szóban forgó ünnepet ezzel a névvel illették, csak az i.sz. második századból van, ami tehát több, mint ezerötszáz évvel későbbi időpont az ünnep bevezetéséhez képest.3 A Templom i.sz. 70-ben történt lerombolását követően ennek az ünnepnek a rituáléja is gyökeresen megváltozott… A Templom és az abban működő áldozati rendszer híján a kürtzengés ünnepének az addigi hagyomány szerinti tartása ellehetetlenült. A megoldás az lett, hogy a zsinagógai liturgiát kiterjesztették, új hagyományokat vezettek be és hangsúlyeltolódásokat foganatosítottak abból a célból, hogy az ünnepet megőrizve hozzáigazítsák annak megtartását a szülőföldjéről szétszóródott és a Templomától megfosztott nép teljesen új körülményeihez.

Az ősi Kürtzengés ünnepének időzítése egybeesett Izrael polgári újévével. A második Templom i.sz. 70-ben bekövetkezett elpusztulása után a két ünnep elválaszthatatlanul egybeolvadt. Sőt idővel az eredeti Kürtzengés ünnepét szinte teljesen beárnyékolta és magába olvasztotta a zsidó újév, ezért egy idő óta ezt a napot már csak Rós hasanaként, az „év fejeként” emlegetik.”4

Így született meg Izrael polgári újéve, és a Ros hasana a rabbinikus zsidóságban. A messiási zsidók nem feltétlenül követik ezt a gyakorlatot. „A messiási zsidók számára, a bibliai gyakorlatot hangsúlyozandó, a peszáh ideje jelzi az új év kezdetét.”5

A zsidó ünnepek a Templom lerombolása után mind átalakuláson mentek át, mert a szétszórattatásban lévő nép eredeti formájukban már nem tarthatta meg őket. Az átértelmezett ünnepek sorában a legérdekesebb a sófárfújás ünnepe. Ezzel ugyanis a rabbik felforgatták a bibliai év rendjét.

Isten arról rendelkezett a Tórában, hogy a niszán hónap legyen az első a választott nép számára a hónapok sorában (II. Móz. 12,2). A mai napig a számozásban ez is az első hónap, és így a (polgári) év eleje a hetedik hónap, tisri hónap elsejére esik. Számunkra különösen hangzik, hogy az újév a hetedik hónapban kezdődik el, de Izraelben nem, mert ott eleve négy újévet tartanak számon.

Niszán hónap elsejét a királyok és az ünnepek újévének tartják (II. Móz. 12,2).

Elul hónap elseje a tizedek újéve6. (Minden tizedik újszülött állatot a kohenitáknak adták eddig az időpontig. A következő évet a tized beadása szempontjából ettől a naptól számolták.)

Tisri hónap elseje a polgári újév, a Ros hasana.

Sevát hónap elseje (más felfogás szerint 15-e) a fák újéve. (Ettől fogva lehetett fákat ültetni.7)

A bibliai újév, niszán hónap elseje tehát még mindig számon van tartva a zsidóságban. A Templom lerombolása előtt ez volt az év kezdete, azonban épp a Ros hasana bevezetésével háttérbe szorult. Miért érdekes mindez? Mert niszán hónapban tartják a pészahot. Tehát Jesua is ebben a hónapban szenvedett kínhalált, és váltotta meg a világot. A zsidóság nagyobb része nem fogadta el Őt Messiásként, noha az Örökkévaló halála után Kr.u. 70-ig adott nagyjából negyven évet, hogy felismerje. Végül a Messiás által is megprófétált ítélet bekövetkezett, és a Templomot lerombolták. A rabbinikus zsidóság fennmaradásnak érdekében eltolta a hangsúlyokat, hogy a Tóra a diaszpórában is „megtartható” legyen. Abban, hogy az év kezdetét megváltoztatta, mintha tudat alatt megérezte volna, hogy a niszán hónapban való kezdet, a pészahhal való kezdet, azaz a Messiás megváltásában rejlő új kezdet számunkra mint nép számára elveszett. De lesz egy új kezdet a tisri hónapban, amely üdvtörténeti jelentőségében a millenniumi évezred kezdete lesz, a Messiás második visszajövetelének ideje. Azzal, hogy megváltoztatták az év kezdetét, mintha ezt mondták volna: „Az első kezdetet elmulasztottuk, de ez a kezdet a hetedik ezredévben még fenn van tartva számunkra.”

 

Két hangszer

A magyar fordításokban olvashatunk trombitákról, harsona szaváról vagy a kürt megfújásáról. Valójában az Írás eredeti héber szövegében és az Írást megelevenítő zsidó hagyományban nincs szó három különböző hangszerről. Isten úgy rendelkezett, hogy kétféle fúvós hangszert használjon a választott nép különböző feladatokhoz, szolgálatokhoz.

Az egyikről Isten így rendelkezik:

„Készíts magadnak két ezüst harsonát (trombitát); vert munkával készítsd el…” (IV. Móz. 10, 2 – Hertz).

Ezekre az ezüst fúvós hangszerekre valóban illik a kürt, a harsona vagy a trombita megnevezés. Kinézetre leginkább a mai jelzőkürtökhöz, tábori kürtökhöz hasonlítanak. Egy egyenes, tölcsérré kiszélesedő ezüstcsövet kell elképzelni, melynek a neve haccócera. Josephus Flavius szerint minden sabbat kezdetét és végét ezzel jelezték a papok. De a Tanach (Ószövetség) szerint ez a hangszer szolgált a nép és a fejedelmek összehívására is (IV. Móz. 10, 2-5).  Az Újszövetség erre a fajta fúvós hangszerre utalhat a Mt. 6, 2.; a Jel. 1, 10.; a Jel. 4, 1., és a Jel. 18, 22. versekben.

A másik kürt sokkal híresebb. Ez a sófár, a kosszarvból készült kürt. A kürtzengés ünnepén a sófárt fújják meg, noha a Biblia szövege konkrétan nem határozza meg a megfújandó hangszert, de a rabbinikus tradíció és a történelmi források is arról tanúskodnak, hogy ilyenkor a sófárt fújják meg. Az ötvenedik évben Jom kippurkor az Írás kifejezetten előírja, hogy a sófárt kell megfújni. Talán az ezekhez szellemileg kapcsolódó ünnepen ezért szólt a sófár. Az Újszövetségben a héber nyelvű, zsidó kontextusba helyezett szövegben következetesen a két hangszer közül a sófár szól, amikor valamely nagy üdvtörténeti eseményt harangoz be a fúvós hangszer. Így a Mt. 24, 31; I. Kor. 15, 51-52; I. Thesz. 4, 16-17; Jel. 8, 2.6-8.10.12-13; – 9, 1.13-14; – 10, 7; – 11, 15. versekben.

Nehézséget jelent az, hogy a magyar fordítások sokszor nem adják vissza pontosan az egyes héber kifejezéseket. Sehol nem olvasunk pl. sófárról, így azt gondolhatjuk, hogy ez egy tradicionális zsidó hangszer, aminek megvan a helye a zsidó hagyományban, de semmi köze sincs a Messiáshoz.

Ennek az ünnepnek a gyökerei, a gyakorlata az Ószövetségben, a zsidóságban lelhető meg. Ezért jelöljük az eredeti héber kifejezéseket is, hogy az ünnepek és újszövetségi utalásaik között a párhuzam egyértelműbb legyen.

(A cikkben zárójelben kiemelve jelezzük a Complete Jewish Bible (CBJ – Teljes Zsidó Biblia) alapján, hogy melyik kürtöt írja a héber, vagy a héber kontextusba helyezett szöveg.)

 

Mit jelenthet az ünnep a Messiásban?

Nem csak ezen az ünnepen szól a kürt, mint erről korábban szó volt. Hiszen a többi hónap elején vagy Jom kippurkor is megfújják. De ez az ünnep „csak” a sófár megfújásáról szól, és így mindent magában foglal, ami Isten Igéjében a sófárfújással kapcsolatba hozható. Elsősorban ez adja a kulcsot az ünnep üdvtörténeti helyének megleléséhez. Másodsorban a zsidó hagyomány, amely minden hangsúlyeltolódás ellenére máig tartja az ünnepet. A zsidó Szádja Gaon rabbi (882-942) tízféle értelmezését8 adta meg a sófárfújásnak, ezekből indultunk ki a Messiás után kutatva. Mindenek előtt azonban három Igére szeretnénk rámutatni, amelyeket a keresztény világban nem hoznak kapcsolatba a kürtzengés ünnepével.

A sófár a Jelenések könyvén kívül e három helyen fordul elő az Újszövetségben. Ezek kiemelkednek az Írásból üzenetükkel. (Ezen kívül egyszer olvasni még a Zsidókhoz írt levélben a sófárról.)

E három összhangban lévő Igében összegzi aztán az Újszövetség mindazokat a motívumokat, amelyek a Tanachban (Ószövetségben) a sófárfújással kapcsolatban megjelennek. Mindhárom Ige az elragadtatáshoz köthető, és a Messiás közeli második visszajövetelét vetíti előre.

„Ő (az Emberfia) ki fogja küldeni angyalait egy nagy sófárral, és egybe fogják gyűjteni a választottakat négy szelek felöl, az ég egyik végétől a másikig.” (Mt. 24, 31 – CBJ)

„Nézzétek, egy titkot fogok elmondani nektek – közülünk nem mindnyájan fogunk meghalni! Ám mindnyájan el fogunk változni! Ez csak egy pillanatig tart majd, egy hunyorítás erejéig az utolsó sófárnál. Mert a sófár meg fog szólalni, és a halottak fel fognak támadni az örök életre, és mi is el fogunk változni.” (I. Kor. 15, 51-52 – CBJ)

„Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt de feltámadott, miért nem hihetnénk, hogy így az Isten Jézuson keresztül ővele együtt azokat is elő fogja hozni, akik elaludtak már? Mert azt az Úr szavával mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk és az Úr megjelenéséig megmaradunk, semmiképpen sem előzzük meg azokat, akik elaludtak, mert maga az Úr parancsszóval, főangyal szózatával, Isten kürtjével (sófár) alászáll az égből, először azok a halottak, akik a Krisztusban vannak, feltámadnak, azután bennünket, akik élünk és megmaradunk, velük együtt elragadnak felhőkben a levegőbe, hogy ott az Úrral találkozzunk, és így mindenkor az Úrral leszünk.” ( I.Thessz. 4, 14-17 – Csia)

A fenti Igékkel párhuzamosan a Tanachban (Ószövetségben) láthatjuk, hogy Isten akaratából ezzel a hangszerrel (1) hívták össze a népet, és mennyei sófár szólt a (2) hatalmas Isten megjelenésekor, és ha (3) a király trónra lépett, akkor is megszólalt a sófár.

 

(1) Nép egybegyűjtése

„Készíts magadnak két ezüst harsonát; (trombitát) vert munkával készítsd el azokat, hogy szolgáljanak a község egybehívására és hogy elindítsák a táborokat. És ha megfújják őket, akkor gyülekezzék össze az egész község a találkozás sátrának bejáratánál.” (IV. Móz. 10, 2-3 – Hertz)

„Ő (az Emberfia) ki fogja küldeni angyalait nagy sófárokkal, és egybe fogják gyűjteni a választottakat…” (Mt. 24, 31 – CJB)

 

A trombitákkal hívták össze a népet és a nép fejedelmeit is Izraelben. A történelmi egyházakban az Istentiszteletre hívó harangszót lehet hasonlítani az ezüst trombiták hívó szavához. Messziről meg lehetett hallani azt, ha az Örökkévaló maga elé hívta a népét. Az utolsó nagy egybegyülekezést az angyalok által megfújt sófárok fogják hirdetni. Így kapcsolatba hozzák a fenti Igét az elragadtatással, hisz ott is a sófár adja meg a jelet az összegyülekezésre (vö. I. Kor. 15, 51-52; I. Thess. 4, 14-17), de az elsődleges jelentése talán mégis Izrael népének szól.

A Máté evangéliuma 24. fejezetében a nagy egybegyűjtést hirdető 31. vers előtt ezt olvashatjuk: „Akkor aztán láthatóvá lesz az égen az ember Fiának jele. Akkor gyászolni fognak a föld összes törzsei, és meg fogják látni az embernek Fiát, ahogy az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel eljön.”  (vö. Zak. 12, 10-14, Jel. 1, 7 – Csia). Ez a vers és az ezt követők Izraelről szólnak. Héberül ez úgy hangzik, hogy sír, gyászol az Erec minden törzse. Az Erec szót kifejezetten Izrael földjére is használják. Valójában csak annyit jelent, hogy föld (ország), de itt Izraelre értendő. Ha összevetjük a Máté evangéliumát az ugyancsak erről prófétáló Zakariás könyvével, akkor ez teljesen egyértelművé válik:

„A Dávid házára és Jeruzsálem lakosaira pedig kiöntöm a kegyelemnek és könyörületességnek lelkét, és reám tekintenek, a kit átszegeztek, és siratják őt, a mint siratják az egyetlen fiút, és keseregnek utána, a mint keseregnek az elsőszülött után… És sír a föld (Erec): nemzetségek (törzsek) és nemzetségek külön; külön a Dávid házának nemzetsége, feleségeik is külön; külön a Nátán házának nemzetsége, és feleségeik is külön…A többi nemzetségek mind; nemzetségek és nemzetségek külön, feleségeik is külön.” (Zak. 12, 10. 12. 14 – Károli)

Eszerint Máté Izrael törzseinek fájdalmas felismeréséről szól (Mt. 24, 30), majd a sófárról, ami egybehívja Izraelt az utolsó időkben (Mt. 24, 31), aztán a fügefáról, Izraelről, amely az utolsó idők jeleként fog újra feltűnni (Mt. 24, 32).

Izrael e fájdalmakkal teli útjának végéről, a nagy egybegyűjtésről szól Ésaiás is a könyve 27. fejezetében, amit így fejez be:

„És lesz ama napon: cséplést tart az Úr az Eufrátes folyóvizétől Égyiptom patakjáig, és ti egyenként összeszedettek, Izráel fiai. És lesz ama napon: megfújják a nagy kürtöt (nagy sófárt), és eljőnek, a kik elvesztek Assiria földében és a kik kiűzettek Égyiptom földébe, és leborulnak az Úr előtt a szent hegyen, Jeruzsálemben.” (Ésa. 27, 12-13 Károli)

Az utóbbi Igében megjelenik a nagy sófár kifejezés, amit a Mt. 24, 31. verse is használ.

Ezek szerint tehát Isten ismét a sófár szavára hívta és hívja össze Izraelt ugyanúgy, ahogy az ősi időkben. Korábban szó volt arról, hogy ez az ünnep a hetedik hónap első napjának ünnepe. Azaz üdvtörténeti szempontból ez tehát már a hetedik millenniumi évezredhez tartozó ünnep. A sófár hangja már ezeket az időket jelzi. Az, hogy Izraelt Isten majdnem két évezred után összegyűjtötte, legfőképpen azért történt, hogy e népet előkészítse Fia visszajövetelére,és ottani uralkodására (Ezék. 37). Az a sófár, amely Izraelt összehívta, hogy újra megalakítsa államát, már megszólalt. És még mindig szólít a hazatérésre. Mindez jól mutatja, mennyire közel vagyunk a Messiás második eljöveteléhez.

 

(2) Isten megjelenése

„És történt a harmadik napon, midőn felkelt a reggel, voltak mennydörgések és villámlások és nehéz felhő volt a hegyen és a harsona (sófár) hangja igen erős volt és megdöbbent az egész nép, amely a táborban volt…

…leszállott arra az Úr tűzben…” (II. Móz. 19, 16.18 – Hertz)

„És megjelen felettök az Úr, és nyila repül mint a villámlás; az Úr Isten kürtöt (sófárt) fuvall, és déli szelekben nyomul elő.” (Zak. 9, 14 – Károli)

 

Amikor Isten Mózes idejében megjelent a Sínai hegyen, akkor azt erővel és hatalommal tette. “És mind a nép látta a mennydörgést és a villanó lángokat, a harsona (sófár) hangját és a füstölgő hegyet. És látta a nép és megrendült és megállott a távolban.” (II. Móz . 20, 18 – Hertzben a 15. vers vö. Zsid. 12, 19). A Messiás visszajövetele talán leginkább ehhez hasonlítható, noha még sokkal hatalmasabb és dicsőségesebb lesz.

Zakariás könyve (Zak. 9, 14) szerint Istennek második, még hatalmasabb megjelenését is a sófár szava kíséri majd. Érdekes módon itt az Úr Isten fújja meg a sófárt. A héber szöveg szerint Adonai Elohim fogja megszólaltatni. Ez tökéletesen megkülönbözteti ezt a sófárhangot azoktól, amelyekről a Biblia ír. De ha megfigyeljük, akkor láthatjuk, hogy már a Sínai hegyen sem emberi erő szólaltatta meg a sófárt.

A Jelenések könyvében több helyen azt látjuk, hogy angyalok fújják meg a sófár (pl. Jel. 8, 2). Mindezek olyan titkok, melyek Istennél vannak. De ha a földön Isten akaratából megfújjuk a sófárt, akkor arról mindenképpen elmondható, hogy a mennyei dolgoknak mását cselekedjük. Pál apostol beszél arról, hogy az újholdak (!), az ünnepek az eljövendő dolgoknak árnyékai (Kol. 2, 16-17). Ő ezt minden bizonnyal mindenek előtt az Úr ünnepeire értette, amelyeket a III. Mózes 23. fejezete ír le.

 

(3) A Király koronázása

„És kenje őt ott Sádók pap és Nátán próféta Izráelnek királyává; és fújjátok meg a harsonákat (sófárokat), és kiáltsátok: Éljen Salamon király!” (I. Kir. 1,34 vö. 1, 39 – Károli)

 

„Felvonul Isten harsona-szónál, kürtzengés (sófárfújás) közt az Úr.” (Zsolt. 47, 6 – Károli)

„És látám, hogy az ég megnyílt, és ímé vala egy fehér ló, és a ki azon ül vala, hivatik vala Hívnek és Igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik….

És az ő ruháján és tomporán oda vala írva az ő neve: királyoknak Királya, és uraknak Ura.” (Jel. 19, 11.16- Károli)

A sófár akkor hangzott fel, amikor az új király trónra ült. Az újonnan megkoronázott királyt vezette elő és az ő hatalmát hirdette. Láthatjuk ezt az Írásban Salamon trónra lépésénél, Jéhunál (II. Kir. 9, 13) vagy Joásnál (II. Kir. 11, 12-14).

Alig képzelhető el az, hogy ha Izrael földi királyainak trónra lépésekor szólt a sófár, akkor a mennyei Király trónra lépésekor hallgatnának a kosszarv kürtök. Az üdvtörténet új nagy korszakát beharangozó sófár szava azt hirdeti: Jön a Királyok Királya! Eljött megkoronázásának ideje! Mintha már erről szólna a Kóráh fiainak zsoltára is:

„Felvonul Isten harsona-szónál, kürtzengés (sófárfújás) közt az Úr. Énekeljetek Istennek, énekeljetek; énekeljetek királyunknak, énekeljetek! Mert az egész föld királya az Isten: énekeljetek bölcseséggel. Isten uralkodik a nemzetek fölött; Isten ott ül az ő szentségének trónján.” (Zsolt. 47, 6-9 – Károli)

De még világosabban hirdeti ez a 98. zsoltár:

„Trombitákkal (trombitákkal) és kürtzengéssel (sófár hangjával) vígadozzatok a király, az Úr előtt!” (Zsolt. 98,6 – Károli)

* * *

 

(4) Izsák feláldozása – Ábrahám feltámadásba vetett hite

“Ábrahám fölemelte szemét és íme, látott mögötte egy kost, amely szarvával megakadt a bozótban…” (Gen 22, 13 – Hertz)

 

“Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára tétetvén, és az egyszülöttet vitte áldozatul, ő, ki az ígéreteket nyerte, A kinek meg volt mondva: Izsákban neveztetik néked mag; Úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani, miért is őt példaképen visszanyerte.” (Zsid. 11,17-19 – Károli)

A Ros hasana ünnepi liturgiájába a zsidó hagyomány beleszőtte Izsák feláldozását is. Amikor Ábrahám be akarta mutatni fiát (I. Móz. 22.), akkor jelent meg az Írás „leghíresebb” kosa. Ez a kos a szarvánál fogva akadt fenn a bozótban, így tudta Ábrahám megfogni, és feláldozni fia helyett. Ennek kapcsán a zsinagógákban az ünnep második napján szokták felolvasni Izsák történetét. A talmudi bölcsek magyarázatai és imádságok kapcsolják össze a két eseményt, de az igazat megvallva a Tanach (Ószövetség) alapján csak egy távoli, közvetett párhuzam vonható a két történés között. Hiszen azzal, hogy Ábrahám megragadta a kos szarvát és feláldozta, nem vált igazán előképévé a Ros hasanakor kosszarv kürtöt ragadó papoknak.

Az Újszövetség azonban tudtunkra adja Izsák feláldozása kapcsán, hogy Ábrahám hite  sajátos módon nyilvánult meg. Ez mégis valamelyest összekapcsolja a két eseményt. A Zsidókhoz írt levél arról ír, hogy Ábrahám azzal a hittel áldozta fel Izsákot, hogy „Isten a halálból is képes feltámasztani…”. Itt mutatkozik meg Ábrahám Isten által csodálatosan megformált személyiségében egy „erény”, a feltámadásba vetett hit.

Ábrahám minden zsidó atyja, de a Messiáson keresztül minden kereszténynek is. Ő azért lehetett első, és magja minden hívőnek (I. Móz. 12, 1-3), mert Isten olyan tulajdonságokat munkált el benne, amik még bennünk is tovább élnek a mai napig. Ábrahám volt az, aki ígéretet kapott a földre, ő imádkozott oly megindítóan, és olyan lelkülettel Sodomáért, és Gomoráért, ami még ma is sok odaszánt hívőben megelevenedik egy átadott könyörgés során. De ő fizetett először tizedet is, és tett olyan dolgokat, amiben mindannyian szellemi elődként tekinthetünk rá.

Hasonlóképpen Ábrahám történetében említi az Ige először konkrétan, hogy megvolt benne a feltámadásba vetett hit, aminek minden Jesuában hívő emberben meg kell lennie. Ábrahámnak ezt a hitet Izsák feláldozásakor adta az Örökkévaló, és ekkor is próbálta meg, hogy valóban hisz-e a feltámadásban. Szellemi értelemben Ábrahám számára meghalt a fia, mert eltökélte, hogy minden belső, emberi ellenkezés ellenére feláldozza. Már csak a feltámadásában hitt, amikor lesújtani készült rá. E hite teljesen élő volt, és azzal, hogy a Mindenható megállította, számára „feltámadt” Izsák. Amikor ez a hit kiállta a próbát, a kos adott kimenekedést, melyet a szarvánál fogva vont az oltárra.

Azoknak, akik elfogadták a Messiást, és Benne haltak meg, a hitük ugyancsak kiállta a próbát, mint Ábrahámé. Ők a kosszarv megfújásakor támadhatnak fel a Megváltóban, Isten hitükre valóságosan azzal válaszol, hogy feltámasztja őket.

Az emlékeztető sófárfújás tehát jelképe a feltámadásba vetett hitnek is, ami majd a Messiás Teste számára az utoljára felhangzó sófár megfújásakor lesz valósággá.

 

(5) A figyelmeztető sófár

„Embernek fia! szólj néped fiaihoz és mondjad nékik: Mikor hozándok fegyvert valamely földre, és a föld népe választ egy férfit ő magok közül, és őt őrállójokká teszik:

Ha valaki hallándja a trombitaszót (sófár szavát), de nem hajt az intésre, s aztán a fegyver eljő és őt utóléri: az ő vére az ő fején lesz. Hallotta a trombitaszót (sófár szavát), de nem hajtott az intésre, tehát az ő vére ő rajta lesz; és ha hajtott az intésre, megmentette lelkét.” (Ezék. 33, 2-5 – Károli)

A Messiás eljöveteléig a Ros hasanakor megszólaló sófár legfőbb intése számunkra az lehet, hogy meg kell igazulnunk. A kürtzengés ünnepe minden évben a Megváltó visszajövetelét is hirdeti, azt üzenve: „Most még a földi sófárok szólnak, de nemsokára a mennyei hangzik fel, és addigra készen kell lennünk.” Az „őrtálló” erre figyelmeztet és óv minket a közelgő veszedelemtől. A fegyver, az éhség, a nyomorúság már közelít, de ha hallgatunk az intésre, megmenekülünk.

Az ünnepnek ez a jelentése mélyen gyökerezik a zsidó hagyományban is. Természetesen nem az elragadtatáshoz kapcsolódóan, de a Ros hasana központi üzenete a zsidóság számára a felhívás a megtérésre, figyelmeztetés arra, hogy az ítélő Isten elé kell állnunk. Az ünnepnek ezt az üzenetét, a hozzá kapcsolódó szokásokat azonban az elragadtatásra készülődés fényében érdemes is végiggondolni.

A rabbinikus hagyomány az élet múlékonyságára figyelmeztet. A zsidó új év kezdetén azt mondja, hogy tartson az ember számadást. A sófár erre a számadásra hív fel, ébreszt fel éles hangjával. Egy zsidó tradíció szerint nevelkedett messiáshívő testvér azt mondta, a sófárnak úgy kell szólnia, hogy az ember libabőrös legyen. E hangnak egyfajta ébresztőnek kell lennie, figyelmeztetésnek a végre és arra, hogy Bíró elé kell állnunk.

A rabbik három könyvet említenek, az élet könyveit, amelyeket ilyenkor nyitnak meg. Az egyik élet könyvében vannak az igazak, a másikban gonoszok. Az ő sorsuk már eldőlt. A köztes állapotban lévők vannak a harmadik könyvben. Mindezzel a bűnbánat szükségességét hangsúlyozzák a rabbik, hogy ki-ki gondolja át, mit tett, és ennek megfelelően melyik könyvben szerepelhet…

E hagyománynak vannak bibliai alapjai, bár az Írás nem így beszél a könyvekről, mint ahogy a zsidó tradíció. Mózes és Dávid is tudott az élet könyvéről, mert Isten Szelleme kijelentette számukra (II. Móz. 32, 32 és Zsolt. 69, 29). Bizonyossággal szólnak róla, mint akik tudnak a létéről, szerepéről. Mózes és Dávid mondatai, hogy a vétkesek kitöröltetnek az élet könyvéből, tökéletesen összhangban vannak azzal, amit Jeusa (Jézus) a Jelenések könyvében mond: „Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből…” (Jel. 3,5 – Károli). A Mindenható is elmondja Mózesnek, hogy csak azokat törli ki az élet könyvéből, akik vétkeznek ellene. Ezekre az ószövetségi  igehelyekre alapoz a zsidó tradíció.

Érdekes módon az élet könyvéről sokkal többet ír az Újszövetség. A Jelenések könyvében szerepel legtöbbször, amelyben a sófárfújások is a leggyakoribbak.

Az Újszövetség szerint: Az élet könyve a Bárányé (Jel. 13, 8; 21, 27), és az igazak nevei vannak felírva benne (Fil. 4, 3). A mennyei Jeruzsálembe csak az megy be, aki be van írva a könyvbe (Jel. 21, 27). Jesua maga is mondja: „De annak ne örüljetek, hogy a szellemek alátok vannak rendelve, annak örüljetek, hogy a nevetek a mennyekben be van írva.” (Luk. 10, 20- Csia)

Ezek az Igék kérlelhetetlenül szembesítenek minket azzal a kérdéssel, hogy be vagyunk-e írva az élet könyvébe?  Fel vannak-e írva a neveink a mennyben? Vagy igen, vagy nem. A sófár erre is emlékeztet, amikor éles hangja belehasít levegőbe és felriaszt. Most még lehet korrigálni, bűnbánatot tartani…

„És látám a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állani az Isten előtt; és könyvek  nyittatának meg, majd egy más könyv nyittaték meg, a mely az életnek könyve; és megítéltetének a halottak azokból, a mik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint.” (Jel. 20,12 – Károli vö. Dán. 7,10)

A készülődés, a várakozás az elragadtatásra, az évenként visszatérő újabb és újabb figyelmeztetés a bűnbánatra, önvizsgálatra, számadásra mind megvan ebben az ünnepben!

 

(6) Ítélet

„Közel van az Úrnak nagy napja, közel van és igen siet; az Úr napjának szava keserves, kiáltoz azon a hős is. Haragnak napja az a nap, szorongatásnak és nyomorúságnak napja; pusztításnak és pusztulásnak napja; sötétségnek és homálynak napja; felhőnek és borúnak napja. Kürtnek (sófárnak) és tárogatónak napja a megerősített városok ellen és a büszke tornyok ellen!“ (Sof. 1,14-16- Károli)

„És látám azt a hét angyalt, a ki az Isten előtt álla; és adaték nékik hét trombita (sófár)… És a hét angyal, akinél a hét trombita vala, készüle a trombitáláshoz (sófár fújáshoz)…

Az első angyal azért (megfújta a sófárt) trombitála, és lőn jégeső és tűz, vérrel elegy, és vetteték a földre…” (Jel. 8, 2.6.7 – Károli)

 

A sófár az ítéletre is figyelmeztet és emlékeztet minket. A kürtnek napja lesz az ítélet napja „a büszke tornyok ellen” (Sof. 1, 16). Erről ír a Jelenések könyve is, hogy ítélet lesz a földön, amelyet az angyali sófár szava fog megelőzni (Jel. 2.6.7.8.10 stb.). Ez a figyelmeztetés összekapcsolódik a bűnbánatra hívással vagy annak végiggondolásával, hogy vajon az élet könyvében be van-e írva a nevünk?

Egy sófár szól, de a hangja egyszerre több üzenetet közöl. A nagy sófárfújás, ami után eljön a szentek elragadtatása, azoknak, akik itt maradnak, egyben ítéletet hirdet. Ebben a korszakban más sófárok is megszólalnak (Jel. 2.6.7.8.10 stb.).

 Jeremiás a maga idejében úgy szólt Izraelhez, hogy szavai különösen érdekesen csengenek számunkra, akik az utolsó időkben olvassuk őket. „Oh én belsőm, oh én belsőm! Aléldozom, oh én szívemnek rekeszei! Háborog a szívem, nem hallgathatok! Hiszen hallottad én lelkem a kürt (sófár) szavát, a harczi riadót! Vészre vészt jelentenek; bizony elpusztul az egész föld, nagy hamarsággal elpusztulnak az én sátraim, kárpitjaim egy pillantás alatt! Meddig látok még hadi zászlót, és hallom a kürt (sófár) szavát?” (Jer. 4,19-21 – Károli)

 

(7) Bűnbánat

Ez az ünnep legfontosabb üzenete a zsidóság számára. Az ünnep előző jelentéseinél szóltunk az élet könyvéről, a sófár ébresztő, figyelmeztető hangjáról…

Az évnek ez az egész időszaka a bűnbánat és az önvizsgálat jegyében telik el. A Talmud szerint a vallásos zsidók már az egész elul hónapot (hatodik hónapot) azzal töltik, hogy felkészülnek az ünnepre, a félelmes napokra. Ezen érdemes elgondolkodnunk, mert üdvtörténeti szempontból a Messiás népe is most a hatodik hónap végén jár.

Majd a Ros hasana indítja el a bűnbánatra hívással azt az időszakot, ami tíz napig tart, és „félelmes napoknak” nevezik. A tíz nap a Jom kippurral zárul le, és ez teszi teljessé.  Az ünnepekre előírt szertartás szerint a sófár csendben marad tíz napig, a „félelmes napokban” és Jom kippur végén hangzik fel.

Végül egy érdekes párhuzam a messiási zsidók értelmezéseiből az ünnepre:

Abban az időben, amikor a Templom fennállt, a papság minden reggel három trombita megfújásával hirdette ki a Templom kapuinak kinyitását. Ennek alapján él egy hit, amely szerint kürtzengés ünnepén az első sófárhang a mennyek kapujának megnyílását jelenti be. E tradíció megjelenik János Jelenéseiben, amikor az apostol írja: „Egy nyitott ajtót láttam a mennyben, és az előbbi hang, melyet úgy hallottam, mikor velem beszélt, mintha kürt (trombita) harsogna, megszólalt: „Jöjj fel ide. …” (Jel. 4, 1- Csia).

E hagyomány szerint a mennyek kapuja kinyílik, és fogadja a bűnbánó imádságokat, és nyitva marad egészen Jom kippur végéig. Az engesztelés napjának liturgiája egy hosszú sófárfújással végződik, amely kihirdeti, hogy a mennyek kapuja bezárult és az ítélet meghozatott.

A zsidó és a keresztény apokaliptikus várakozások nagyon hasonlóak, talán nincs is olyan terület, ahol ennyire közel áll egymáshoz az Ószövetség és az Újszövetség népe. A zsidó Gaon rabbi tízféle értelmezését adta a sófárfújásnak. Ezek képezhették az írás alapját, mert az Újszövetség hasonló kijelentései megerősítik e megközelítéseket.

http://www.izrael-immanuel.net/?p=1161
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25