Szerző Téma: Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról  (Megtekintve 8168 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Dátum: 2014 Szeptember 28, 21:31:03 »


            Ha nem az Úrtól van.


"Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.
Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad őriződ."
(Zsolt.121:2-3)

Óh, mennyi és mennyi élet vesztegel abban a téves hozzáállásban, mely szerint valami attól jó, hogy Isten áldása nyugszik rajta – akármilyen indíttatásból kezdtük is el csinálni! Ezért kell kitartóan imádkozni az áldásokért.

Azt élem meg - időtlen idők óta -, hogy ha valami nem Krisztus kifejezett indítására jön létre - legyen az egy munkahely, egy család, egy házasság, egy gyerek, egy bevásárlás, egy látogatás.stb - akkor mi emberek igencsak hiába kérünk isteni vezetést, és felülről jövő áldást arra!

Hogy mit értek ezen?

Amikor  elrontott sok év és összeomlott élet után az Úr segítségével talpra álltam, azonnal húsomba vágó üzenettel fogadott Isten:

 "Nem tehetsz semmit az elrontott életeddel!"

Annyira szerettem volna bizonyítani, hogy
Vele más lesz;
Vele sikerülni fog újra kezdeni mindent;
Vele Isten dicsőségére élhetek megint!
Nem lehetett.   Más úton vezetett az Úr.

 Meg kellett tanulnom, hogy ami nem Krisztustól eredő dolog, azt ki kell engedni a kezünkből, mert
soha nem terem gyümölcsöt bennünk! Elveszett minden. Kinek-kinek egyénileg
kellett odaállnia az Úr elé, s hittel megkérdeznie:   - hogyan tovább, Uram?

Amikor bármi aprócska - talán mások figyelmét is elkerülő - dologban nem
kifejezetten az Úrra támaszkodtam, azt gondolván, hogy az én újjáteremtett
emberi életemből fakad az, csúnya kudarcot vallottam! Minden egyes esetben
az volt a válasz "fentről", hogy "elég néked az én kegyelmem, fiam! Nem
érted, hogy te emberileg semmi jóra nem vagy képes?!"

 Bizony, folytathatnám a mindennapos megtapasztalásokat egészen estig, de
minden egyes dolog csak abban erősített meg, hogy

 AMIT NEM KRISZTUS
KÉSZÍTETT ELŐ, HOGY ABBAN JÁRJUNK, AZT Ő NEM ÁLDHATJA MEG!

 Sokan azt gondoljuk, hogy "- Ó, ez nem lehet így igaz, hiszen nézd meg az
életemet, tele van sikerekkel, jó dolgokkal, amiket én magam ástam ki,
cselekedtem meg!"

Ember! Nézd meg a gyümölcseidet - ha vannak egyáltalán.

Nekem is sikerültek dolgok. Persze, hogy voltak ilyenek! Csak a belső
békességem ráment. Csak az állandó öröm eltűnt belőlem. Csak ingerült,
ideges, aggódó és feszült ember lettem azokban. Hogy miért?
Mert féltem, hogy egyszer csak vége.

Igazam volt. Vége is lett.
    Abban a pillanatban, ahogy megengedtem Krisztus Szent Szellemének,
hogy jöjjön és vizsgálja meg, mik azok, amik nem Tőle
erednek, végem volt. Valójában semmi nem eredt Tőle.

Én ne tudnám, milyen nehéz döntés előtt állunk, hogy megengedjük-e Istennek
ezt a vizsgálatot?!
Megtanultam! Valóban nehéz ez! Ugyanakkor nélkülözhetetlen lépés a hívő
életben, ahhoz, hogy valóban gyümölcstermő keresztyének legyünk.

De nézzük a másik oldalt!

Minden egyes Krisztus kezébe letett dolog ugyanazzal folytatódott: áldással.

Megint megtanulhattam, hogy amit Isten ad, abban Ő nem támaszkodik emberi
segítségre, ezért tökéletes az! Amiben egy iciri-picirit is hozzá kell tenni
emberi erőlködéssel, az NEM TŐLE JÖVŐ DOLOG!

Óh, milyen kevesen látták ezt meg! Vesztegel a keresztyének élete.

És mások életében is ezeket látom igazolódni.
Egyik kedves testvérem - családjával együtt - messzi földről látogatást tett
nálunk pár napja. Teljesen más helyszín, teljesen más emberek, teljesen más
háttér. A hit ugyanaz! A Krisztus ugyanaz! A megtapasztalások ugyanazok!

A családfő - aki sokáig nagyon komolyan szolgált több területen is -,
meglepő módon tett bizonyságot arról, hogy egyik pillanatról a másikra abba
hagyta ezeket a szolgálatokat. Én magam is állandó olvasója voltam írásainak.
Azt tapasztaltam, hogy hirtelen abbamaradtak az írásai - mindenhol.
Megdöbbentem ezen akkor.
Most választ kaphattam.
Úgy fogalmazott:

"Elkezdtem nem érezni az Úr közelségét."

Hát igen. Ilyen állapotban valóban megfontolandó egy STOP.
Én is így voltam és vagyok ezzel. Még akkor is, ha láthatóan áldásos a
szolgálat, hiszen egyre többen jönnek, egyre többen hallgatják, egyre többen
találkoznak vele. Ha nem az Úrtól ered, csak kár és szemét! Jobb, ha
megállunk vele, mint ha 20 év után derül ki, hogy rossz utat jártunk. Egy
több ezres gyülekezet lehet mögöttünk - ha nem Isten akarata volt, hanem
emberi erőlködés -, a végén meg fog égni minden!


Egy másik kedves család sokkal szomorúbb élettel a háta mögött, azt veszi
észre, hogy teljesen váratlanul elkezd kibontakozni egy olyan út, melyre ők
nem is gondoltak. Semmijük nincs abban! Igazából képességük sincs arra!
Mégis, azt tapasztalják, hogy a kapuk hihetetlen módon nyílnak előttük,
amikor abban az irányba mennek.

   Nagyon fontos tanulság rejlik ez utóbbi mondatban!
Azt tapasztaltam, hogy csak akkor működik Isten természetfeletti útja,
vezetése, áldásokkal és gyümölcsökkel teli hívőségünk, ha azon az úton
vagyunk, amin Isten akar látni!
   Minden az Úrtól jön azon az úton, ahol Ő a vezető. Minden! A ház, az autó, a
munkahely, a reggeli, az ebéd, a gyerekek iskolája, minden.
És tökéletes módon!
Nem kell emberi értelem, sem emberi keresés. hacsak nem az Úr keresése.

   Semmilyen áldás nem származhat egy olyan úton, mely nem Isten akarata!
Bármilyen jól indult, bármilyen jó szándékkal volt kikövezve, bármilyen
biblikus vezérelvek szerint végezzük azt, ha nem Ő kezdte el, nem Ő
folytatja, akkor bele fogunk bukni!
Milyen szomorú látni azokat a testvéreket, akik még ez utóbbi úton járva,
maguk szeretnék bizonyítani azt, ami az én esetemben már beigazolódott, hogy
nem működik! Nem csak nálam! Sehol!

A mai üzenet vérre menően komoly!

Vagy az Úrral jársz, azaz megengeded Neki, hogy előtted járva mindent úgy
irányítson, ahogy Ő akar, s te mindenben követed Őt, vagy saját emberi
helyzetedben egy kicsit is saját emberi elképzeléseidre támaszkodsz - talán
mások is így csinálják alapon. Vagy, vagy. A kettő nem működik!
   Semmi mást nem szeretnék, csak azt elérni, hogy meglásd: a kettő együtt nem
működik! Nyugodtan válaszd továbbra is emberi harcaidat, erőlködéseidet,
bizonyítani akarásodat - csak Isten nevét ne vedd hiába az ajkadra közben!
Mert nem lesz ott, hogy segítsen neked - a te utadban nem!
Vagy kész vagy letenni mindent az Ő kezébe, s várni.
Ez utóbbi nem könnyű út, ezt mondhatom nyugodtan. A hitből való élet -
bármely területét vizsgálom is az életnek, házasságot, anyagiakat,
szolgálatot stb.. - mindig nehéz az embernek.
Embertelenséget kíván, amit mi nehezen fogadunk el. Inkább tovább
szenvedünk, mint hogy feladjuk.

Kár érte!

Vizsgáld meg azért magadat, sőt, inkább engedd meg, hogy Isten vizsgálhassa
meg az életedet, nehogy felesleges köröket fuss!
Rosszul fogalmaztam. A felesleges körök igenis szükségesek mindenki
életében, egyetlen céllal: rá kell ébrednie előbb utóbb minden
Krisztus-követő embernek, hogy mit jelent - valóságosan tapasztalva - Isten
nélkül élni! Kudarcokat.



"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #1 Dátum: 2014 Szeptember 29, 21:03:20 »
Isten bemutatkozása…1

Az asszony így szólt hozzá: „Uram, merítő edényed sincs, a kút is mély: honnan vennéd az élő vizet?”
(Jn.4:11)

Isten és ember személyes találkozása ez!
… és így van ez a mai napig.
Az Úr megjelenik – Igéjén keresztül, szolgáin keresztül, vagy akár a legcsekélyebb hétköznapi dologban -, hogy rávilágítson: nekünk nincs az, ami Neki van, nem pedig fordítva. Mi meg ott állunk, megdöbbent arccal, értetlen tekintettel…
Hiszen miből tudna az Úr adni? Hogyan tudna meríteni nekünk? Mi az, ami láthatatlan módon meg lehet Neki, és mi nem látjuk? Hogyan lenne képes Ő megoldani egy olyan problémát, melyre nincs létező megoldás – látszólag?

Felfogtuk már egyszer is, hogy az élő Istennel állunk szemben? A Teremtő, Megváltó, és mindenek Irányítója áll előttünk – készen arra, hogy beleavatkozzon egyszerű emberi életünkbe – láthatatlan módon, de gyakorlatilag nagyon is érezhetően!
Milyen vak az ember! Ott állunk előtte – és segíteni akarunk Neki… éppen mi?!
És nem látjuk, hogy valójában semmink sincs, ahhoz képest, amije Neki van. Azt hisszük, hogy van vizünk, pedig dehogy van… Úgy gondoljuk, van látásunk, pedig már régen vakon tapogatózunk… Szolgálni szeretnénk, építeni másokat, terjeszteni az örömhírt, evangelizálni, betölteni küldetésünket… és még azt sem vesszük észre, hogy éppen nekünk lenne szükségünk Krisztusra, nem Neki ránk!
Mindig ez történik, ha ember és Isten valóban találkozik? Az ember belehúz, hogy bizonyítsa rátermettségét, segíteni szeretne az Úrnak, adni szeretne Neki?

Isten ott áll előttünk – emberek előtt -, s arra vár, hogy magunktól rájöjjünk: valójában mi semmit nem tudunk tenni Őérte, hiszen nekünk van szükségünk Őreá, nem fordítva, ahogy gondoltuk.
Megjelenik az életünkben a baj, s mi megpróbálunk kievickélni belőle egyedül…
Hiszen hogyan segíthetne az Úr?! Ő ott fenn, mi pedig itt lenn. Mit tudna Ő tenni a mi érdekünkben?! – gondoljuk itt belül.
De mennyire mást gondol az Úr!

„Ó, ha tudnád, te ember! Ó, ha egy picit is ismernél Engem! Azonnal rohannál hozzám segítségért, s kérnél, könyörögnél. De látom, nem ismersz Engem. Ismered a Bibliát, mert sokat olvasod; ismered a hitet, mert beszélsz róla rengeteget; ismered a testvéreidet, mert sokat vagy velük – de mennyire nem ismersz engem, az Istent! Ha ismernél, megbíznál bennem; ha tudnád, ki vagyok valójában, és mit akarok a te életedben, békésen hátraállnál, s beengednél engem oda; ha egy kicsit is hinnél bennem, átadnád magad nekem. Mert biztosan tudnád: akkor vagy jó kezekben, amikor Én tartalak téged!”

Ha egyszer is – egyetlen egyszer is – találkoznál az Úrral, engedd meg Neki, hogy bemutatkozzon!
 



"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #2 Dátum: 2014 Szeptember 30, 20:17:12 »

                             Isten   bemutatkozása.2



"Az asszony így szólt hozzá: "Uram, merítő edényed sincs, a kút is mély:
honnan vennéd az élő vizet?"       (Jn.4:11)

Hogyne lennék szomorú, és hogyne csavarodna el a szívem, amikor erre gondolok?!
Azt látom, azt tapasztalom, hogy az ember - a hívő, megtért ember - elindul,
hogy megismerje Istent...
... megy a hívő élet hullámvölgyekkel tarkított útján, tanulmányozza az
Igét, keres egy jó keresztyén közösséget, testvérekre lel, s naponta imádkozik.
Szeretné Istent követni.  Szeretne tartalmas és boldog életet
élni. Hiszen megtért! Elfogadott egy olyan életet, mely állandó örömmel és
boldogsággal, a végén pedig örökké tartó mennyországgal jár.
Aztán jönnek az első pofonok... Problémák a házasságban, problémák a
gyerekekkel, problémák a kapcsolatokban. Szenvedés a munkahelyen, szenvedés
a  gyülekezetben, szenvedés elalvás előtt. Haláltól való félelem,
betegségtől való irtózás, szegénységből való menekülés. Nem sikerül semmi,
bármibe is fog. Kudarcok érik egyre inkább. Bénázik, botladozik,
szerencsétlenkedik... Menekülni kezd. Szeretne kiszaladni ebből az életből.
Menekül újabb emberek felé. Menekül újabb feladatok felé. Menekül a
bizonyítás és önbizalom fejlesztés irányába...
Ó, bár nem futna sehová! Bár állna meg egy pillanatra!
Ám ehelyett újabb erőt merít, s folytatja addigi életét.

14 éven keresztül ezt tettem én is! Erőt merítettem. Odamentem a kúthoz, s
merítettem. Megpróbáltam minden cseppjét kiinni. Szaladtam ide, szaladtam
oda. Egyik testvértől a másikig. Egyik módszertől a másikig. Egyik
lelki-gondozótól a másikig.
És mi értelme volt?

Egyszer odajött hozzám Valaki, s megkérdezte, mit csinálok. Isten volt az.
Azt feleltem Neki, hogy teszem a dolgomat. Vizet merítek, szolgálok,
családos emberként élem a keresztyén élet mindennapjait. Segítek az
embereknek, adakozok, szeretek.
Tudjátok mit mondott akkor az Úr nekem?
Soha többet nem fogom elfelejteni, annyira beíródott a szívembe:


-  """ Ember! Neked semmid sincs! Amire azt gondoltad, a tiéd - az is az enyém!
Azt mondod, nincs mivel merítened, hiszen én csak egy láthatatlan
Isten vagyok, ezért te megpróbálod látható módon bemutatni, milyen Istened van.
 De milyen? Hogyan gondoltad ezt - nélkülem? Még azt sem engedted meg,  hogy Én bemutatkozzak
 a te életedben! Hogyan veszed a bátorságot arra, hogy kijelentsd: ismersz engem?! Azt mondod:
- hiszen ott van a Biblia. S elkezded tanulmányozni. Elmész a teológiára, hogy elsajátítsd az "isten
tudományát"? Nélkülem? Neked Isten-képed van csupán, nem pedig élő, s
munkálkodó Istened! Vedd észre végre, fiam!""" ---

Észrevettem.
Összetörten ott álltam életem kútja mellett, a merítő edény lassan kiesett a
kezemből. Letérdeltem, leguggoltam, s nekidőltem a kút széléhez. Igaza volt
az Úrnak. Nincs értelme ezt tovább csinálnom. Nincs értelme tovább élnem -
csupán elméleti szinten -, ha a gyakorlati keresztyénséghez maga Isten
jelenléte szükséges.
Összetörés volt ez! Igazi csőd! Beismertem azt, amit - azóta megláttam - oly
kevesen ismernek be: Jézus Krisztus személyes jelenléte nélkül nincs valódi
hívő élet! Ha nem engedem, hogy Ő - az Ő elképzelése szerint -
bemutatkozzon, csak feleslegesen hívom magam hívő embernek, és tékozlom az
életem.

Két év telt el a "kútnál való találkozás" óta. Két csodálatos év – Istennel  járva!
Azt mondják sokan, akik közelebbről ismernek, hogy megőrültem. Biztos
megbolondultam, mert nem tudtam elfogadni azt, ami velem történt.
Valószínűleg felbomlott a normális emberi egyensúly bennem, s most skizofrén
módon egy saját istent faragtam.

Miközben én ott állok szinte a teljes mai keresztyénséggel szemben - egy
élő Istennel a szívemben!

Látom, hogy jönnek-mennek az emberek, s teszik a dolgukat. Élik mindennapi
keresztyén életüket, szolgálnak, szolgálgatnak. Próbálnak úrrá lenni a
mindennapi problémákon, elveket, tanításokat, módszereket faragnak arról,
milyen lehet Isten, s milyennek kell lennie egy Istenhez hű keresztyénnek.
Vannak törvényeskedő, a vallás írási részéhez inkább ragaszkodó hívők,
kifejezetten az Igére hivatkozva, azt tanulmányozva, Sola Scriptura elvet
vallva. És vannak karizmatikusabb testvérek. Ők inkább szabadabban szeretnék
követni az Urat, s kifejezetten a szellemi részét ragadnák meg a lényegnek.

Miközben az Urat, az élő Isten Fiát, a Szent Szellem valóságát nem látom ott, bennük!

Elhiszitek ezt? Megállok a legközelebbi ember előtt, aki egész életében hívő
életet élt, s próbált munkálkodni, hű gyermekeként az Úrnak. Megállok
előtte, s megkérdezem: - testvérem, te mit csinálsz? - Merítek. - feleli. -
De miből? Mi az, amibe minden nap, vagy minden héten belemeríted az
edényedet? Mire a válasz: - hát erőért imádkozom. Kérem az Urat, segítsen
meg valahogy ebben a hátralévő életben, s jöjjön el mielőbb értem, mert
szenvedés ez az élet már, testvérem.
Megállok egy másik testvér előtt, aki egész hátralévő életét a szolgálatnak
szentelte. Igen, Isten szolgálatának. Evangelizáció, gyülekezet-plántálás,
misszió. Minden nap, minden éjjel. Reggeltől estig, estétől reggelig. Milyen
csodálatos tervek! Milyen irigylésre méltó élet! Csak egy apró bökkenő van!
Hogyan gondolja ezt - önerőből? Az Ige alapján? A tanítások alapján? Erőért
és kitartásért imádkozva? Mindent megvizsgálva és előzetes mérlegelés
alapján józan módon lépve? Hogyan? - kérdezem én. Hát nem csalódott még
eleget? Hát nem értette meg, hogy Isten személyes bemutatkozása nélkül, az Ő
gyakorlati Élete híján nincs értelme csinálni? És mennyien vannak így ezzel.
Én magam is ezt tettem - éveken keresztül.

De álljunk meg egy szóra!
Mit értek én azon, hogy megengedni Istennek a bemutatkozást? Már biztosan
kíváncsiak lettetek!

Az igazi - hitből való - életet! Egy olyan életet, mely tele van harcokkal,
kísértésekkel, problémákkal, szenvedésekkel, de Győzedelmes élet! Miért az?
Mert nem az ember élete! Krisztus élete!
Ahogyan Jézus itt járt közöttünk, s szolgált - lábat mosott, gyógyított.
 És élni is úgy kellene, ha menne.
De nem megy, csak egyetlen feltétellel: ha megengedjük az Úrnak, hogy bemutassa
Magát nekünk, s rajtunk keresztül másoknak! Ez az átadott élet lényege!
Az ember egyedül semmire nem képes! Ezt beismerni - bátor dolog, de milyen
kevesen merik!
Hiszen ott áll az ember - merítő edénnyel a kezében -, s nem hiszi el, hogy
nem az-az élet értelme, amit csinál!

Az egyik legnagyobb internetes fórum - de mit is beszélek, minden internetes
fórum - élő tárháza ennek! Panaszkodnak, dicsérnek. Összeomlanak, felállnak.
Állandóan csak merítenek a saját edényükkel. Mintha erről szólt volna Jézus
az asszonynak. De hol van az "élő víz"? Hol marad a szomjúságot örökre
megelégítő ital forrása? Hol van maga Krisztus, mint élő Forrás? Hát igen.
Ez itt a probléma, kedves testvérek.
Nincs élő víz, mert nem Jézus Krisztushoz fordulnak a testvérek, hanem saját
belátásuk szerint keresnek edényt, hogy merítsenek. saját kútjukból!

Hát ez lenne a győzedelmes élet? Ez lenne a keresztyénség, melyről annyi
csodás bizonyságtétel született már? Erről beszélt volna Pál, amikor azt
hallotta Istentől: "Elég néked az én kegyelmem."?
Erről írtak azok az emberek - a legnagyobb üldöztetés, és nyomorúság kellős
közepéből, a szegénység legmélyebb szenvedései közepette, a betegségektől
kínozva -, akik örömtől sugárzó arccal számoltak be Krisztus mindent betöltő
szeretetéről, s békességéről?
Erről tettek tanúbizonyságot azok a misszionáriusok, akik nem emberekre támaszkodva,
hanem csupán Krisztusba vetett hittel ugrottak bele az ismeretlen jövőbe?
Erről beszélne azoknak a felébredt hívőknek az élete, akik egyik pillanatról
a másikra úgy kezdenek el járni, hogy nem látnak, csak hisznek. Úgy
döntenek, hogy az minden emberi józan paraszti észnek ellene mond. Úgy
élnek - élő kövekként, és reflektorként világító lámpásokként - , hogy
emberi ésszel fel nem fogható. Honnan nyerik azt az eszméletlen sok erőt, s
kitartást, bátorságot, és boldogságot, tűrést, és szeretetet?

Amit ők éltek át, az valami egészen más hit, mint amit én látok a mai
gyülekezetekben. Az valami egészen más keresztyénség! Olyan, amit nem lehet
utánozni. Vagy van, vagy nincs. Olyan, ami nem az ember
erőt meríteniakarásáról szól, hanem arról, amit maga Pál jelentett ki: "nem
én élek többé." Ezek a testvérek felébredtek. Rájöttek, hogy valami nem
stimmel az életükben. Hát nem erről szól az, amit a Biblia ír? Dehogynem! Ők
meglátták a saját szemükkel, amit a születése óta vak ember - a teljes
gyógyulást! Testüknek? Lelküknek? Nem! Egész emberi valójuk meggyógyult az
örökös merítés kifogyhatatlan szenvedéseiből. Mint ember, Isten kezébe
vetették magukat - hittel! Amit ezután tapasztaltak, ők csak arról tudnak
beszámolni, és én is.
A győzedelmes életről - a hétköznapokban. A kifogyhatatlan forrásról, mely
Jézus Krisztus maga. Egy olyan életről, mely nem pusztai vándorlás, ahol
minden nap hol lenn, hol fenn. Egy olyan életről, mely maga a kánaán!
Krisztus élete ott van bennünk, s szívesen bemutatkozik, HA ENGEDJÜK!
Csak előbb eresszük már el azokat a vacak edényeket, amikkel éveken át
merítettünk! Engedjük ki a kezünkből az állandó próbálkozásokat. Eresszük el
az embereket, és a tanításokat, amikbe kapaszkodtunk eddig! Essen ki a
kezünkből minden emberre és embercsoportra támaszkodás! Lépjünk ki a nyílt
vízre! Essünk hittel az Úr kezébe!

Ó, ha tudnánk, hogy kicsoda valójában Isten! Ó, ha valóban ismernénk a
befogadott Jézus Krisztust, nem csak hallomásból! Bár engednénk meg Neki,
hogy bemutatkozzon nekünk, Élő Vízként - megoldással minden eddigi
kudarcainkra!

Sajnos én személy szerint kevés vagyok arra, hogy ezt az élő vizet átadjam,
de tudom, hol lehet kapni!
Krisztushoz Krisztus kell! Én vettem belőle, s veszek minden pillanatban. Én
megtapasztaltam, és megtapasztalom az Ő mindenre elég jelenlétét. Én tudok
bizonyságot tenni arról, hogy miközben semmi vagyok, van egy élő Istenem,
akik gyermekévé tett engem. Én bevallhatom férfiasan, hogy egész életemben
csak hiábavaló dolgokért küzdöttem, amíg meg nem jelent Ő. Igen, én ki merem
jelenteni, hogy van Élő Vizem, s kifogyhatatlan forrásom!  Nem azért, mert
Jézus Krisztus bennem lakik, hanem azért, mert megengedtem, hogy adjon a
vízből, azaz Önmagából! Mert meg mertem tenni azt, amit egyre inkább úgy
érzek, hogy csak kevesen mernek megtenni: kiejtettem mindent a kezemből, s
Krisztus elé állva kértem azt, amit Ő kínált!

Folyamatosan megismerteti velem magát az Úr. De ennek egy feltétele volt: át
kellett adnom mindent Neki, és nem támaszkodhattam semmire és senkire,
legutolsó sorban magamra nem! Hogy megérte-e?
Napról napra elevenednek meg Isten Igéi - a leghétköznapibb dolgaimon
keresztül. Kellett a teológia? Dehogy kellett! Olyan szinten mutatja be
Isten magát, melyet álmaimban sem gondoltam volna.
Napról napra tapasztalom, mit jelent a gyakorlatban a hitben való járás.
Ezrek és ezrek leírták már ezt. De mennyire más leírni, és mennyire más
meglépni!
Napról napra szorul össze a szívem, mert amikor odarohanok a testvérekhez,
hogy elmondjam, mi történt velem, mit kaptam, mim van.  Mire ők csak
rezignált állapotban hallgatnak, vagy odébbállnak, esetleg ellenem
fordulnak, mint a születése óta vak, de meggyógyított ember esetében, akit
egyszerűen kiközösítettek.

Hiszen mi lehet szebb annál, mint ha szeretetet próbálunk árasztani
magunkból?! De Krisztus nélkül?
Testvérek! Mi értelme van annak? Mert ezt írja a Biblia? Hogy mindig
próbáljunk szeretetet árasztani? Merjük már bevallani magunknak, hogy éppen
azt próbálgatjuk, amink nincs is! Azt akarjuk adni, amire nekünk is
szükségünk lenne, az Élő Vizet!
Hiszen mi értelme van egy beteget meglátogatni - akár minden héten -, ha nem
tudunk neki Élő Vizet adni, azaz nem tudjuk őt odavezetni a Forráshoz,
Jézushoz. Ha ez sikerülne, akkor többet nem kéne őt látogatni! Ő látogatna
minket azután. Hiszen mi értelme van állandóan csak evangelizálni,
missziózni? Csak mert az Ige ezt parancsolja? De Krisztus nélkül? Hogyan
gondoljuk ezt? Mi keltené fel a hallgatók figyelmét? A tetszelgő mosolyunk?
Hát azt hisszük nem rí le rólunk sokszor, mi is van bennünk valójában?
Színészkedés az egész misszió! Ha megvan a kellő anyagi támogatás, van
gyülekezet, mely ki tud küldeni minket, és elvégeztünk egy-két továbbképző
biblia-iskolát, hát mehetünk. Aztán ha beüt a krach, a csőd, a baj,
menekülünk. Nem értjük az egészet. Imádkozni és böjtölni kezdünk, s erre
buzdítunk mindenkit. De semmi nem változik. Aki megbetegedett, az szépen
lassan, de biztosan meghal. Aki elszegényedett, az tönkremegy. Akinek
elindult a házassága a lejtőn, annak meg sem áll a válásig, és a teljes
összeomlásig.
Ez lenne a győzedelmes élet?!

Hát senki nincs, aki be tudná mutatni, mit jelent Krisztussal járni?

Csak egy-két elveszett tékozló fiú az, aki feltűnik állandó
bizonyságtételeivel. Már lemondott róluk mindenki, hívő és hitetlen. Aztán
egyszer csak feltűnnek a horizonton, s olyan erővel és hatalommal szólnak,
mely lerombol minden tanításokból emelt légvárat, missziós törekvést?

Hozzátok szólok, testvérek, akik elkezdtétek úgy érezni, hogy "valami nem
stimmel" az életetekben. Nem kellene ennek így lennie - mondjátok. Úgy
működtök, mint az akkumulátor, melyet fel kell tölteni, de hamar lemerül,
fel, le, fel, le. Ez lenne a keresztyén élet állandó hit harca?
Hozzátok szólok, akiknek rozsdásodik az edénye, mellyel éveken át meríteni
próbált.. Kikezdte a rozsda, s lukacsos is talán. Állandóan kifolyik a víz
belőle. Mit gondoltok, mi értelme van így az életnek? A halál, mint
megváltás? A néha-néha elért győzedelem? A Krisztushoz egyre inkább való
hasonlóság? Az állandó változások? A próbálkozások?

Azt mondjátok erre: "Ébredésre lenne szükség!"?
Miféle ébredésre? Meg kellene halni előtte, nem? Hogyan akartok felébredni,
ha azt gondoljátok, nagyon is ébren vagytok?!
Be kellene fejezni az állandó "élni akarok, és ezért küzdök" harcot!

Milyen hálás vagyok az Úr Jézusnak azokért a testvérekért, akik megelégelték
a reménytelen küzdelmet, s őszinte szívvel vetették magukat Krisztus kezébe!
Meghaltak - Krisztusért. Ők mertek lépni. De nem is volt veszíteni valójuk,
hacsak nem egy eltékozolt élet! Mertek odaállni Krisztus elé, s merték
elengedni az ÖSSZES edényt, melyet addig arra használtak, hogy valahogy
eltengődjenek, mint hívő keresztyének. Mertek hitből lépni. Igen, soha ki
nem fogy hálám őértük az Atyánál!

Drága testvérem!

Én csak egy egyszerű bukott tékozló fiú vagyok. Nincsen semmim. Mindent
elveszítettem - Krisztusért. De megengedtem Neki, hogy Ő mutassa be Magát az
én életemben. Amikor beteg vagyok, amikor gyenge vagyok, amikor elkeseredek,
amikor nincsen semmim, amikor feladni kényszerülök, amikor támadnak amikor
kisemmiznek, amikor meg akarnak verni, amikor kiközösítenek, amikor egyedül
maradok, amikor félni kezdek.

Hogy megérte-e? Hadd súgjam oda a füledbe úgy, hogy szíveddel halld meg:
IGEN!

Mindent elveszítettem, de Jézus Krisztust, mint ÉLŐ VIZET megnyertem.
Hogyan? Azáltal, hogy mindent elveszítettem.

Szeretném, ha lenne füled meghallani azt, amit rajtam keresztül üzen az Úr:
Nincs elveszett állapot, csak elveszett ember van!
Nincs módszer, mely segíthetne egy olyan kútból meríteni, melyben nincs is víz!
Nincs állandó szomjúság, csak Krisztus nélküli élet!
Nincs folyamatos küzdelem az életben maradásért, csak olyan edények vannak,
melyek lukasak, rozsdásak, és képtelenek megtartani a vizet!


Az élő Isten Fia, Jézus Krisztus nevében kérlek téged most:
"Bízd a teljes életedet Krisztusra, s fejezd be azt, hogy állandóan csak
emberi dolgokra támaszkodsz! Merj lépni - hittel Krisztus felé, s engedd meg
végre, hogy Ő - egyedül Ő - mutatkozhasson be neked!
S a következő pillanatban te is át fogod élni mit jelent HITBŐL ÉLNI -
KRISZTUSSAL!"

Ó, Uram, valamiért leírattad ezt velem. Legyen meg a Te akaratod ezzel! ÁMEN

                                               Egy szolgája az Úrnak

"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #3 Dátum: 2014 Október 03, 08:15:42 »


Gyűjtögetünk?
 

Az egész életemet képes lettem volna feláldozni egy sikeres vállalkozásért. Semmi sem volt nekem drága azért, hogy láthassam: érnek a gyümölcsök abban. Mindenre képes voltam - hazudni, lopni, csalni - csak, hogy a céljaimat elérhessem. Igen, ilyen voltam - mint ember. És ilyen is maradtam, mint ember, ahogyan minden egyes lélek ilyen ezen a földön. Talán az említett célok mások, vagy a vállalkozásokat nevezzük egy kicsit különbözőképpen. Nekem a pénz volt az élet, s az abban való bizonyítás. Másnak a család, vagy a lelki gondozói szolgálat, esetleg a misszió - Krisztusért... Nem, nem lőttem túl a célon. Ugyanakkora vétség felépíteni egy látszólag Krisztust követő missziós bázist, mint kialakítani egy maffia-szövetséget. - De hiszen az egyik Istenről tesz bizonyságot, míg a másik a Sátán kezében lesz eszközzé! - kiáltasz fel. Sajnos nem így van. Egyedül Jézus Krisztus által vezetett és irányított dolgok hasznosak Isten királyságában. Ha egy misszió már régen csak arról szól, hogy "célorientált" módon, sikeresen valósítson meg sajátos elveket, még az sem számít, hogy említett elvek mind benne vannak az Igében, mint követendők. Miért? Mert nem Krisztusból fakadnak! Lassan kezdik észrevenni a testvérek, hogy bármilyen erőszakosan is küzdenek azért, hogy valamely "misszió", mely Jézus nevét magára vette, sikeres lehessen, egyre többet, s egyre gyakrabban kell igénybe venni "világi módszereket". Na, ezen a ponton kerül mérlegre egy misszió. Ha kihagyta volna a világi megoldásokat, s egyedül Krisztusra támaszkodott volna, Ő  valóban bizonyította volna Istentől való küldetését, ám egyetlen apró emberi lépés, s az egész felépített város átállt a Sátán oldalára. Semmi hasznot nem hoz sem az abban munkálkodóknak, sem a "célcsoportnak". Ahogyan szemlélem, még a munkások élete is rámegy az egészre. Tönkremegy. Elhal. Mintha nem is áldás lenne a szolgálaton, hanem átok! Egészen más az, amikor Krisztus vállalkozásába állnak némelyek. Amikor Ő vesz fel embereket az Ő munkájába, egyetlen kitétel hangzik el a felvételin: hordozd a saját keresztedet! Senki sem lehet Isten munkatársa, aki még nem vette fel a saját keresztjét! Amikor azt látom, emberek ezrei úgy alakítanak ki Krisztusnak szolgáló missziót saját életükben, hogy eközben láthatóan kettészakítják lelküket, megértem az egészet. Az egyik felük őszinte szívvel követné az Urat, miközben a másik fél megtartani igyekszik egy boldog, kiegyensúlyozott, egészséges, gyermek áldásokban gazdag, sikeres munkától híres életet... Lehetetlenség így szolgálni! Egyszerűen nem Isten szerint való. Megosztott rabszolgaság nem rabszolgaság! Valami egészen más. Olyan, mint amikor egy vállalkozó - bár mindent feltesz a sikerre - , közben félretesz a vagyonból, kiment abból biztonsági tartalékokat egy másik vállalkozásba. A törvény ezt úgy hívja: hűtlen kezelés. Egy működő vállalkozásból mentünk ki megtermelt javakat, egy egészen más vállalkozásba. Az első tönkremegy, sebaj, itt a második... Komoly szankciókkal sújtják az ilyet! Olyan, mint amikor egy férj "második nővel" biztosítja be sikeres házasságát. Már nem a felesége érdekli, hanem a folyamatos sikeres házasság - bárkivel. Undorító és szégyentelen hozzáállás Isten szemében! Hát nem ugyanezt csinálják sokan, amikor egyrészt saját földi életükkel törődnek - hiszen élni élni kell -, miközben látványosan feltették életüket Isten szolgálatára? Milyen "okos" az ember! Még arra is van esze, hogy kimagyarázza az egészet: - Valamit nekünk is kell tennünk. Sáfárságra bízott meg minket az Úr. Hogyan dicsőüljön meg akkor Isten neve?! Áldott életet kell felmutatnunk! Valamiből el kell tartanunk magunkat is!
Ember, aki így vélekedsz! Van egyáltalán bármi közöd az élő Istenhez? Hogyan szakíthatod ketté azt, amit Isten kizárólag egyben kér: a saját életedet? Hogyan követhetsz egy olyan szolgálatot, mely hol krisztusi, hol világi elvek alapján működik? Hogyan veheted fel azt a kesztyűt, melyet a világ fejedelme, a Sátán dobott lábaid elé? Talán elég erősnek érzed magad arra, hogy megküzdj vele egyedül? Úgy érzed elég, ha kimondod Jézus Krisztus nevét egy párszor?
Nevet a Sátán... Látom, ahogy nevet. Nevet azokon a szolgálatokon, melyek megalkuvó alapokon nyugszanak. Nevet azon, amikor emberek százai vagy ezrei úgy követik Jézust, hogy eközben sokkal fontosabb a szívükben a világ, mint a szolgálat. Nevet azon, ahogyan "Jézus Krisztus nevében" akarnak démont űzni olyanok, akiknek már semmi köze nincs magához Jézus Krisztushoz. Nevet, amikor azt látja "erő és hatalom" nélkül hallatszanak prédikációk a szószékekről, mert a beszélő nem éli Isten Igéjét, hanem csak hallgatja. Nevet a Sátán... s ez idegesítő és mélységesen szomorú egyben.
A világ gyermekei örömmel mondanak le kényelmükről, amikor egy új sikeres vállalkozás képe csillan meg előttük; Krisztus gyermekei képtelenek mindent feláldozni Isten szolgálatáért, hiszen "itt élnek e földön...". A világ fiai kockáztatnak, még akkor is, ha jóformán semmi látható esélye nincs annak, hogy az "bejön". Egyszerűen hisznek abban, hogy bejön. Krisztus gyermekei annyira nem hisznek Isten munkájában, hogy mellé tesznek alapítványokat, emberi módszereket, menekülési útvonalakat, terveket és elemzéseket. Látni szeretnének, mert hinni már nem tudnak.. Ugye, milyen szomorú?! Lehajtod a fejedet, de talán nem veszed észre, hogy éppen rólad beszélek.
Olyan kevés a Krisztus szerinti szolgálat Magyarországon, hogy egy kézen meg lehetne számolni azt... Amikor imádkozom, én is úgy imádkozom, ahogyan Ábrahám: "de hátha csak tíz található itt?..." (I.Móz.18:32)
Az ébredéssel kapcsolatban, amit pedig ez idő alatt ezrek és ezrek várnak, egyre inkább úgy látom: el fog maradni. Egyetlen feltétele maradt Krisztus követésének, ezt a feltételt pedig nem hogy tömegek, de egyedülálló személyek sem vállalják: "Tagadja meg magát, s vegye fel a keresztjét..." Nem, azt hiszem elmarad az ébredés Magyarországon. Egyenlőre legalábbis el. Mert nincsenek hívő emberek, csak látszólagosan! Hisznek, de látni is akarnak közben. Ez pedig nem hit! Legalábbis nem Jézus Krisztus hite! Szeretni akarnak, de szeretetükbe beletették az összes idegen szellemiséget - ökumené, elfogadás, közös misszió -, s nem veszik észre, hogy az élő Istent szorították ki mindebből! Ugye, hogy nem sok különbség van a világi maffia és a hívok pillanatnyi missziója között?! Egyik sem gyökerezik Jézus Krisztusban, s mindkettő valami célorientált emberi elképzelést valósít meg... Kár!
A legnagyobb üzenete a számomra a mai Igének - "Mert ennek a kornak fiai a saját nemzedékükkel szemben eszesebben viselkednek, mint a világosság fiai teszik." (Lk.16:8) - ez: még a hitetlen nemzedék is jobban szolgálja urát, mint Isten gyermekei teszik! Szemtelenül áll elénk egy gonosz és rest szolga képe, aki - csak hogy saját életét mentse - hazug és galád módon követ el mindent a cél érdekében, mialatt Jézus Krisztus gyermekeinek - mint világosság fiainak - eszük ágában sincs feláldozniuk mindent Urukért, s az örök királyság elnyeréséért. Nem is haladnak előre a hitéletben...
Sokat gondolkoztam az elmúlt időszakban azon, miért képesek a mindenféle "szelek" ilyen mértékben eltéríteni a híveket a valódi forrástól. Vajon, mi lehet az oka, hogy egyre elterjedtebbek a tévtanítások, s egyre inkább választanak tömegek "könnyebb" utakat maguknak? Miért érik a depresszió és a pánik betegség gyümölcse e hívő nemzedékben, s miért oly élettelen minden misszió, vagy pásztori küldetés? Azt hiszem ennek mindössze egyetlen oka van: mert a hívő emberek már nem akarnak lemondani földi életükről, annak kényelméről, s inkább választanak maguknak olyan utakat, melyen járva megtarthatnak maguknak egy jó felépített emberi életet. Vajon tetszhet ez Urunknak? Aki értünk halt, s értünk támadott fel, örömét lelheti egy olyan földi életben, mely látszólag Isten szolgálatában áll, ám valójában önző és gonosz szív irányította világi élet?
De sokan felugrálnának most, akik minden szolgálatukat Jézus Krisztus nevében végzik, hogy hallgassak! Nem fogok. Éppen miattuk nem. Akik miatt emberek milliói nem tudhatják meg, mit jelent Krisztust követni - Krisztus szerint. Szégyellhetik magukat a misszionáriusok, mert valahányszor a világ rájuk tekint, nem az élő Istent pillantja meg, aki keresi őket, hanem egyszeri embereket, akik ugyanúgy azért küzdenek, hogy boldoguljanak ezen a földön. Igen, kedves olvasóm, ilyen messzire keveredtünk mi - keresztyének - Jézus Krisztus keresztjétől. Saját magunk értelmezte missziót munkálunk, aminek már valójában semmi köze nincs a valódi Isten erejéhez, hatalmához, vagy világosságához. A só Magyarországon megízetlenült... De attól félek, nem csak nálunk történt ez. Olyan korszakban élünk, amikor az ember már teljesen saját maga felé fordult, s ha kelti is keresztyén élet látszatát, azt is erő és hatalom nélkül teszi. Kihalt belőlünk a tűz. Lett helyette más...
Nézegetve az interneten a különféle "ébredéssel" vagy "ébresztgetéssel" foglalkozó vállalkozásokat, csak még jobban elszomorodom. Ki az, aki megengedné Krisztusnak, hogy megtisztítsa őt minden szennytől? Ki az, aki hajlandó felvenni a keresztjét, s azután - azzal együtt - Krisztust követni? Ki az, aki lemondani kész minden világi értékről, csak hogy megnyerje Krisztust? Nem sokan...
Tudjátok mit értettem meg? Azért van ez, mert a Sátán képes volt elhitetni az emberrel - még a legátadottabb hívővel is -, hogy Jézus Krisztust lehet sokkal "lazábban" is követni. A látványosan "démon űző" szolgálatok nevetséges színészkedések a Sátán valódi hatalma előtt... A szószékekről elhangzó "tiszta evangéliumok" halott magokként hullanak a földre, mert sokszor olyan szívből származó eledelek, mely nem adta át magát Krisztusnak, mint inkább langymeleg, megalkuvó életből fakadnak. Tudom nagyon jól, hogy nem a hirdetőn múlik a valódi üzenet meghallása, ám ennek ellenére azt tapasztalom, a pásztorok nem erővel, s nem hatalommal szólnak, ezért a hallgatók szívében a kemény mag nem törik össze. Ha lenne olyan pásztor, aki számára már nem az őt anyagilag és erkölcsileg támogató egyház, vagy alapítvány célkitűzése lenne a fontos, hanem valóban a hallgatók lelkének megmentése - Jézus Krisztus jelenléte által... Ha akadna olyan misszionárius, aki már nem emberi kiképzések és tanítások alapjára építkezne, hanem megvárná, amíg egyedül Isten teszi őt alkalmassá a feladatra... ha lenne olyan hívő ember, aki nem fordulna vissza a keskeny útról, ha Krisztus éppen az egyetlen gyermekét, vagy társát, esetleg vagyonát vagy egészségét kérné cserébe az Ő követéséért... Azt hiszem, sokkal nagyobb üldöztetések, de még annál is nagyobb megtérések lennének nálunk is! A mai keresztyének élete azonban pillanatnyilag nem efelé halad..
Nem bántom a karizmatikusokat, s nem bántom a hagyományos egyházak híveit, hiszen számukra is, ahogyan mindenki számra, ugyanaz maradt az út: Jézus Krisztus maga! Hogy mégis letértek erről az útról, annak bizony meg lett a következménye: ráment a látásuk tisztasága... Minden egyes hívő ember csak annyira képes tisztán látni, amennyire élő kapcsolatban maradt Krisztussal, hiszen a látást minden pillanatban az Úr adja. Ha egy kicsit is használnánk a hitünket, ha egy iciri-picirit megengednénk Istennek, hogy Ő legyen az, aki használatba állít minket, rájönnénk, hogy mindaz, amit mi értéknek tekintettünk - emberi képességek, anyagi háttér, biztonság, béke és szeretet - mind kár és szemét, mely nem közelebb vont minket az élő Istenhez, hanem egyre távolabb terelt tőle. Ám addig nem látjuk meg ezeket, míg mi is ilyen csökönyös módon ragaszkodunk a saját igazunkhoz - egyházunk tanításaihoz, elveinkhez, értékeinkhez és megtartani óhajtott lelkünkhöz! Nem és nem! A Teremtő és Megváltó Isten nem adja saját hatalmát mindahhoz, amit mi csak saját magunkat szerető és szolgáló szívünk miatt kérünk! Gyógyulásokért imádkozunk, hogy megmentsük testünket? Azután csodálkozunk, hogy mégis meghalnak sokan?! Áldásokért imádkozunk szolgálatunkra, csak hogy sikerülhessenek azok? Tudjátok mit mondok nektek? Soha, egyetlen egyszer sem vallott kudarcot Isten saját szolgálata, csak mert a Sátán ellene akart állni! Ha mi mégis ezt tapasztaljuk, próbáljuk elfogadni, hogy az egész már nem is az Ő munkája volt. A Sátán gyenge és erőtelen Istennel szemben! Ezt nem fogjuk tudni emberi alakunkban képviselni, hacsak nem az élő Istennek szolgálunk, Akit készek vagyunk átengedni magunkon. Sok olyan misszióval találkozok, mely Jézus nevével fémjelzett, ám Hozzá valójában nem sok köze van. Emberi misszió, emberi küldetés, emberi eszközökkel, s emberi célokkal. Hová lett az Úr? Ne csodálkozzunk ezért, amikor váratlanul olyan "rossz dolgok", vagy "gátló tényezők" állják utunkat, melyek meghiúsítani készülnek szolgálatunkat! Ha valóban Isten munkája az, amit végzünk, Ő nem fogja azt hagyni. Saját hatalma és ereje az, mely ilyen esetekben munkába áll - menekülésre késztetve mindent és mindenkit, mely nem Tőle való...
Mit is kívánhatnék most?!
Megtérést, semmi többet és semmi kevesebbet. Hadd lássa meg végre a világ, s az abban élő elveszett ember, mit jelent, amikor valóban Krisztus gyermekeit látja élni! Imádkozzak ébredésért? Nem fogok. Egyetlen egy dologért kell imádkoznom, még pedig saját magamért, hogy miközben Istennek szolgálok, magam méltatlanná ne váljak erre a szolgálatra - azaz meg ne próbáljam saját emberi életemet szem előtt tartani közben! Hadd maradjon az valóban "ráadás"...
 
Áldott napot kívánok nektek,
 

                                                                            ... egy szolgája az Úrnak
 


 
"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #4 Dátum: 2014 Október 04, 23:17:32 »

Levél a függésről
 
Kedves testvérem!
 
Üdvözlésként hadd tegyem fel a kérdést: - Kitől függ az életünk valójában?
Nagyon megragadott a mai üzenet Igéje: "Haszonlesésből mesterségesen kiképzett szólamokkal áruba bocsátanak majd titeket." (II.Pét.2:3)
Kemény szavak...
Íme, egy volt vérbeli kereskedő arról ír nektek, mennyire beteges és istentelen kereskedelem zajlik a keresztyénségnek nevezett világban is, csak ezúttal emberi lelkekkel üzletelnek sokan!
Félelmetes a számomra, amikor kész tényként emelkedik szemeim elé az a valóság, ahogyan hívő emberek elkezdenek bizonyos dolgoktól, vagy személyektől függni, melyek észrevétlenül is eltávolítják őket az élő Istentől! Na ne gondoljatok extrém helyzetekre, vagy kirívó esetekre, amikor figyelemfelkeltő módon emberek Isten székébe ülnének, hogy onnan vezessenek másokat! Nem, ez túl átlátszó lenne. A Sátán ennél sokkal, de sokkal ravaszabb! Olyan ravasz, hogy láthatatlan módon befészkeli magát két ember közé, úgy, hogy az egyik ember onnan kezdve már inkább néz a másikra bizonyos dolgokban, mintsem Istenre bízná életét azokban is. Gyakorlatilag minden nap szembesülhetek ezzel.
Szép dolog a házasság, Isten tökéletes mennyei akarata rejlik benne, nem is szólva az egység és a szeretet felülről származó értékeiről... de hányszor kapjuk azon magunkat, hogy Krisztusba kapaszkodó kezeink egy bizonyos dologban már inkább kapaszkodnak házastársunk véleményébe, vagy akaratába! Nem, nem a házasság intézményének szent és sérthetetlen férj-feleség viszonyát szeretném aláaknázni, mint inkább leleplezném azt a hiábavaló kapcsolódást, amikor az egyik fél - feleség, vagy férj, egyre megy - szíve mélyén már elfordult Jézus Krisztustól, s számára párja vezetése, mint isteni akarat emelkedik mindenek fölé. Akárhány keresztyén lelkigondozói családterápiával foglalkozó könyvet is vettem a kezembe, mind kihagyják annak a valódi veszélynek a jelenlétét, amikor a férjtől úgy elkezd függni a feleség, avagy fordítva, hogy már a személyes, Krisztussal való kapcsolat látja a kárát. Nem más történik ilyenkor, mint egyszerű gesztussal kitárul az ajtó a gonosz előtt... Inkább elkezdi a feleség a férjét, avagy a férj a feleségét követni, s rá hallgatni, ahelyett, hogy Krisztusra figyelne. Nem a gyógyulás lesz ennek a következménye, hanem egy mélyülő elkeseredés, hiszen nincs olyan tökéletes ember a világon, aki képes lenne azt adni a másiknak, amire annak valóban szüksége lenne, tudniillik Krisztust, magát! Ugyanez ismétlődhet munkahelyi kollégák, közvetlen barátok, vagy barátnők között. Az ember szíve elveszi tekintetét Istentől, hogy a másikra nézzen. Egy pillanat műve, s a függőség kialakul.
Az emberi természet olyan bűnös és megátalkodott, hogy azonnal kihasználja egy előtte megnyíló emberi szív megtörtségét, s hasznára fordítja azt. Tanítani, vezetni kezdi őt, de semmi másból nem fakad eme szándék, csak önző, emberi indulatból. Ha egy picit is Krisztus élete élne az ilyen ember szívében, azonnal észlelné, hogy a másik embertársa ezúttal nem Krisztushoz fordult segítségért, hanem emberhez - aki mellesleg ő - , hogy határozottan és szerető alázattal félreálljon az útból! Sokan vitatkoztak és vitatkoznak velem ebben a dologban, én mégis egyre szilárdabban kitartok amellett, hogy ember nem függhet embertől semmiben! Ha bárki - Isten nevében, vagy szolgálatképp, esetleg "hatalmas" szeretetből - olyan helyzetet teremt, mely egy másik ember szívét megkötözi, csupán a tőle való függés miatt istentelen tettet követ el, nem mást, mint a másik személy, Krisztussal való személyes kapcsolatának gyógyulását zárja el. Milyen sokszor nem veszi észre ezt egyik fél sem! Aki bajban van, két kézzel veti magát annak a kezébe, aki segíteni kész. Itt a baj, kérem! Hol a hit, hol marad Jézus Krisztus Atyai törődésének valódi tapasztalata? Hol a testvéri szeretet, mely egyetlen akarattal kéne, hogy megnyilvánuljon: vezesse az illetőt Krisztushoz? Nincs sehol, mert abban a pillanatban, ahogy egyik hívő a másiktól függni kezd, mind a ketten a verembe kerülnek. A függést okozó azért, mert nem vette észre, hogy a testvére már őt követi, s annak hite holtan zuhan a padlóra; a függésben lévő pedig azért, mert nem Istenben reménykedik, hanem emberekben bízik. A biblia finoman fogalmaz erről: "Ezt mondja az Úr: Átkozott az a férfi, a ki emberben bízik és testbe helyezi erejét, az Úrtól pedig eltávozott az ő szíve!" (Jer.17:5) Hogy mit jelent ez esetben a bizalom? Hogy mi értelme van akkor az emberi bizalomnak, amiről oly szép szavakat szólunk? Semmit, testvérek! Ne finomítsuk azt, ami határozottan írva áll az Igében! Illetve, finomíthatjuk, csak akkor ugyanaz történik, mint amit környezetemben is gyakran látok: emberekben bízó hívők egyre inkább eltávolodnak Krisztustól, messzebb és messzebb sodródva a valódi élő hittől, s maguk sem veszik észre: istentelen módon kapaszkodnak egy "emberbe”! A bizalom - mint fogalom - nem itt keresendő, legalábbis a hívő testvéreknek nem! Bízz az Úrban! - tanít az Ige, ám nem azt jelenti ez, hogy beteges bizalmatlanságban éljük le életünket embertársainkkal! Távolról sem! Arról szól, hogy nekünk, akik Jézus Krisztus által hívő keresztyének vagyunk, nem lehet szívünkben sem függés, sem elvárás, sem valami megmagyarázhatatlan bizakodás senki emberfiában, hacsak nem az élő Istenben! Mennyire így kéne ennek lennie még a lelkipásztorok szolgálatában is! Sőt, ott leginkább! Azt tapasztalom, hogy a legtöbb mai lelkipásztor - mondom: a legtöbb - olyan életet él, hogy már nem Krisztus keresztjéhez vezeti a híveket, amire elhívása lenne, hanem saját magához láncolja őket. Na, ez kereskedelem! Én is ezt tettem, csak gépekkel, papírokkal, édességekkel... Ezt teszi az a pásztor, aki olyan tőle való függőségbe engedi az egyszeri hívő gyermekeket, hogy amikor véletlenül velük beszélgetek, egy idő után feltűnik a számomra: ezeknek a testvéreknek az életében már csak a második az Úr. Az első a pásztoruk lett... Súlyos mellékvágánya ez a hívőségnek! A gyülekezetekből gyülekezetekbe vándorló lelkek elérésére már teológiai szinten oktatják ennek a profi technikáit. Embereket halászni egyre inkább azt jelenti: Isten helyét betöltve vezetni a másikat. Félelmetes, de így van!
Egyszer vonaton utaztam egyik volt gyülekezeti tagtársammal, s most el merem árulni, megdöbbentő volt azt tapasztalnom, ahogyan az illető hölgy - mert nő volt - viszonyult a pásztorához. Elkezdtem rosszul érezni magam, ahogyan róla beszélt, miközben az az érzésem támadt: ez az ember nem látja az Urat. Ha ismerné, azt is látná, hogy a pásztora is csak egy ember, aki ugyanúgy Istentől függ, mint ahogyan ő neki is ezt kéne tennie... Kár! Kár, hogy ezt hívják lelkipásztori tekintélynek, nem pedig azt, amiről az Ige ír.
Érzelmileg, és értelmileg egyaránt függnek a hívők egymástól. A dolgok rosszra fordulnak, s az egyik belekapaszkodik az éppen mellette álló karjába. Erről szól a Biblia is, nem? Nem! Az egymás hite által való épülés éppen nem az emberi kapcsolódásokról szól, mint ezerszer inkább valami megfoghatatlan mennyei kötődést jelent; amikor az egyik testvér odaáll a másik elé: - nézd a hitemet! Figyeld, ahogyan én minden erőmmel, szívemmel, s hitemmel belekapaszkodom ama Egyetlenbe, Krisztusba! Te is ezt tedd!
Sokat gondolkoztam azon, mivel lehetne kifejezni azt, ami gyógyulásul szolgálna igen sok keresztyén ember életére, főleg, ami lelki kapcsolatait jelenti. Mindig csak egyetlen mondat harsogott bennem. Íme:

-   Nem tudok rajtad segíteni. Nem tudok rajtad segíteni...

Aki nem ezzel a mondattal közelít a másik testvérhez, az még nem szembesült emberi korlátaival, tökéletlenségével, és azzal a ténnyel: ő valóban nem segíthet a másikon. Még akkor sem, ha látszólag igen! Ha pénze van, hogy kisegítse őt, megteheti. De vigyázzon! Ha a másik testvér ezt nem "felülről való segítségként" veszi, már elkövette a hibát. Nem Isten neve dicsőült meg, hanem egy ember segített egy másik emberen. - Hiszen, mi rossz van abban, ha ezt tesszük? - kérdezik sokan.  - Hát nem erről szól az Ige: vedd észre, ha testvéred szükségben van?
De, erről! Csak van egy apró bibi az egészben: amikor mindezt nem hittel, azaz nem teljes Krisztustól való függésben végezzük, mint inkább magától értetődő triviális vonatkozásban. Ekkor bizony észrevehető, hogy már nem Krisztus cselekszik, hanem az ember. Így keletkeznek a holt cselekedetek. Nincs azokban semmi bűn - látszólag nincs. Ám, aki a szíveket vizsgálja, az előtt nincs rejtve a valódi gyökér! Miközben a száj Krisztusnak dicsőséget adó bizonyságtétellel telik meg, a szív valójában emberi utakat jár. Hogyan? Már az elején megcsalta magát... Az eredmény: olyan hívő testvérek élete, akik ezerszer inkább fordulnak pszichiáterhez, keresztyén lelkigondozóhoz, egy másik testvérhez tanácsért, avagy baráthoz hitelért, rokonhoz kölcsönért, mint Jézus Krisztushoz - segítségért! Hol maradt a hit, tehát? Jó kérdés. Ez lett az ára annak, hogy végül emberhez fordultunk segítségért. A hitünk ráment. A Krisztussal való kapcsolatunk megszakadt. Tapasztalatból mondom, hogy még ebben az állapotban is képesek vagyunk imádkozni, hálát adni a másik testvér jóindulatáért, szerető közeledéséért, miközben szívünk már inkább dobog a másik ember irányába, mint egyedül Krisztusnak. Hát, sajnos, sok esetben erről szólnak a mai keresztyének mindennapjai...
Amikor Larry Crabb híres nevezetes - régen általam is szeretett és hőn tisztelt - lelkigondozói írásait és könyveit lapozgattam, az jutott eszembe, hogy vajon ez az ember tudja egyáltalán mit jelent a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolat?! Amikor kijött az általános megrökönyödést és nyilvános sokkot kiváltó "leleplező" új könyve, a "Kapcsolódás", s először kézbe vettem azt - remélve, hogy a valódi megtérés első gyümölcsét rejti - csak felkiáltani tudtam az Ég Urához: - Miért? Hogyan történhetett? Hogyan lehet az, hogy valaki megáll élete delén, s miközben beismeri hibáit, tévedéseit, mondhatni lelkigondozói szakmai öngyilkosságot követ el, ebben a lényeges pillanatban mégis a rossz irányba lép el?
Valahányszor kézbe veszem az említett könyvet, hogy "talán mégis én értettem félre, talán mégsem úgy van az...", csak újabb rettenetes csalódással dobom a könyvet a sarokba. Íme, egy hívő ember - tele megtapasztalásokkal - , aki eljut egy pontig, de a sorsdöntő pillanatban meghátrál. Egy ember, aki még inkább a lelki kapcsolatokon keresztül kívánja "megélni Krisztust". Megdöbbentő! Ugyanis ez lehetetlen! Isten szerint, legalábbis az! Emberi utánzatokat el lehet érni - éppen a teljes függés állapota miatt - , de hol van ez Krisztus szabadságától?!
Két ember találkozik. Az egyik bajban van, a másik segíteni szeretne. A valódi ok, amikor egy hívő bajba kerül, soha nem emberi síkon zajlik! Ezt ne felejtsük el! Abban mindig benne van az Atya megengedő akarata, hiszen valamiért megengedte a bajt. A másik segíteni szeretne, hiszen azt jelenti a hívőség, nem? De hogyan? Hogyan tegye?
Meg tud akadályozni egy válást? Helyre tud hozni egy elrontott helyzetet? Ura egyáltalán bárminek is? Nem, valójában még a legszentebb hívő ember sem képes segíteni a másik testvérén, egyedül. Krisztus által, úgy tud. Ha van egyáltalán kapcsolata Krisztussal... Ha van, akkor meg fogja hallani az Ő hangját, s tudni fogja, hogy mi az, ami segít a másikon. Ha nincs, akkor maga mellé ragaszthatja az egész világot, akkor sem fog működni a dolog!
De ma nem is erről akartam szólni, mint inkább arról a megtapasztalásról, hogy amikor egy ember úgy kapcsolódik egy másik emberhez, hogy kettejük között nem az Úr áll, mint összekötő kapocs, az eredmény nem lehet  más, csak függőség! Haszontalan emberi kötelék!
A Sátán nagyon jól meglátta a hiányt az ember szívében, és lelkében. Az űrt, melyet mindenki - velem együtt - szeretne betölteni. Minél hamarabb, minél tökéletesebben! Ha egyedül érzed magad, keress egy közösséget, hogy betöltsd ezt az űrt! - mondják, s így alakulnak azok a keresztyén közösségek, ahol már nem Krisztustól függnek a tagok. Ha nincs hívő társad, keress egyet a hitetlenek világában, hiszen valakire neked is szükséged van! - hallatszik, s nem is kell kétszer mondani a fiataloknak.
A lényeg, ismétlem, ez: Valóban egyedül Jézus Krisztustól függ az életed, s csak Benne reménykedsz?
Bármit teszek, akármilyen helyzetbe is kerülök, ez az első kérdés, amit felteszek magamnak. Nem nézhetek emberre, még akkor sem, ha köztudottan híres és komoly keresztyén az illető. Hiszen, csak egy ember...
Amikor a living stream egyik vezetőjével egy asztalnál ülve kérdést kellett feltennem neki - miért is nem tetszik az egész út, amin jár - csak egy kérdés volt bennem: - Meg tudod azt csinálni, hogy többet nem hallgatsz arra a bizonyos emberre, hanem helyette Krisztus felé fordulsz? A válasz sajnos nemleges volt. A magyarázata, miszerint az illető is így meg úgy Krisztus munkatársa volt, és ilyen meg olyan komoly hittel élt, már nem is érdekelt...
Amikor a szív már nem Krisztustól függ, hanem bizonyos százalékban emberi vezetésre is néz, az egész hívő élet léket kap. Lehet az bármi - ember, tanítás, könyv, módszer, szellemiség, pénz, ház, autó, vagyon, érzelem, testiség... -, a lényeg ugyanaz: abban a pillanatban, ahogy az emberi szív már nem kizárólag Istenben bízik, hanem akár egy apró dologban is emberi segítséget vesz igénybe, az egész hívő élet veszélybe került.
Végül, hadd osszam meg veletek életem  - csupán megfigyelésen alapuló - másik elvét, az úgynevezett "mérleg-elvet":
Mint Isten elhívott gyermeke, azt figyeltem meg magamon, hogy minél inkább rám kezd támaszkodni egy másik ember - bármely dologban - én olyan mértékben lépek hátra, amilyen mértékben ő felém lépett. Nem arról beszélek, amikor ő Krisztus felé indul, hanem arról, ha személyesen felém kezd el közeledni. Valami belső késztetés váltja ki ezt belőlem. Ezer meg ezer más dologban is ezt tapasztaltam. Úgy mutatkozott be az Úr ilyen esetekben, mint aki mindenre elég Isten, de nem tűrheti el, ha gyermeke beáll az Ő helyére. Nehéz erről írnom, hiszen ki szeretné állandóan "mesterségesen" távol tartani a másikat magától?! Nem könnyű ezt így megélni. Szeretetlenséggel vádolnak, s démonokat akarnak űzni belőlem, miközben minden egyes alkalommal térdre esek Mennyei Atyám lábai előtt, s megtört szívvel panaszolom el  Neki kérdéseimet: - Miért, Uram? Miért nem engeded?
A válasz - melyet most szívesen megosztok veletek - ugyanolyan erővel érint, sőt még erősebben hat:

-   „Mert ez az ember annyira az én kezemben van, hogy te csak távol tarthatod őt tőlem. Bármennyire is szereted őt, s szeretnél segíteni neki, te ehhez kevés vagy. Hitre lenne szüksége, s helyette emberi segítséget akarsz adni? Hozzám kéne, hogy meneküljön, mint Atyjához, s te közénk akarsz állni? Nem, fiam! A te egyetlen lehetőséged, hogy bizonyságot tegyél felé hitedről, beszélj neki Énrólam, s szeretettel hordozd őt Énelőttem! Többet nem tehetsz, csak ha én szólok!”

Sokáig a fülemben visszhangzott e mondat: „Csak ha Én szólok...”
Így, mindazon kedves testvéreim, akik úgy vélitek, hogy látszólag én inkább elhatárolódom tőletek, mintsem keblemre ölelve bátorítsalak benneteket szeretettel, kedves szavakkal, most hadd ragadjam meg az alkalmat, s közöljem - így nyilvánosan is - : nem azért nem közeledek felétek, mert nem szeretlek benneteket, vagy nem fogadlak el olyannak, emilyenek vagytok, vagy nem vagyok betegesen kíváncsi rátok, hanem egyszerűen azt láttam, azt vettem észre, s arról tehetek most tanúbizonyságot nektek is, hogy egyetlen egyre van szükségetek: Jézus Krisztusra! Én nem adhatom meg Őt nektek, de lássátok meg, hogy mindannyiotok szíve ajtaján ugyanúgy ott kopogtat, mint az enyémen! Ha rám néztek, csak csalódni fogtok; ha Krisztusra néztek, életetek megoldódik - bizony, nélkülem is! Nem függhet ember élete egy másik ember életétől, sem írásaitól, sem tanításaitól, sem megjelenésén, sem anyagi javain...! Nem, és nem! Olyan függőségeket képes okozni a Sátán, ha csak emberileg kapcsolódunk egymáshoz, melynek ellene állni az Ige felszólítása. Egy apró hiba, s mi elkezdünk süllyedni...
E levéllel szerető üdvözletemet küldöm mindenkinek, de különösen Nikiéknek, valamint mindazon testvéreimnek, akik valamely oknál foga úgy érzik: nem szeretem őket. A szeretet, mint Krisztus által való gyümölcs, sokkal de sokkal több annál, mint amit mi szeretetnek gondolunk! Sokszor élem át azt a kibírhatatlan belső harcot, amikor annyira szeretném kimutatni a másiknak, hogy szeretem, de miután azt is megláttatta velem az Úr, hogy az illető életében Ő az, aki munkálkodik, és éppen abba az irányba vezeti őt, ahol majd személyesen találkozhatnak, a továbbiakban én csak akadálya lehetek ennek. Harc ez és mérhetetlen fájdalom érzelmi természetem számára...
 
Még mindig - és egyre inkább - szívesen hallok felőletek, bárhol is éltek, bármit is csináltok, hogy együtt dicsőíthessük Mennyei Atyánkat mindazért, amit előkészített az Őt félőknek!
 
Az Úr valóban közel!
 
Testvéri szeretettel,
                            ... egy őrálló
 

u.i
 
Igyekezettek úgy letenni a dolgokat az Ő kezébe, hogy a továbbiakban csak Tőle - az egyedül megtartani képes Istentől - függjön életetek! Az Ige arra szólít fel bennünket, hogy szeressük egymást, és ez így van jól. Csak arra ügyeljetek, hogy ez a szeretet ne akarja soha betölteni azt a helyet, amit csak Krisztus tölthet be - akár a ti, akár mások életében!
Egyébiránt örömmel teszek bizonyságot arról, ahogyan az Úr megáldotta életünket Bertalannal, mint 5. gyermekkel, s ahogyan hordoz minket - bővelkedő, emberi értelem által felfoghatatlan utakon!
A hitből való élet működik! - ezt üzenem mindnyájatoknak. Egy a feltétele: ez a hit valóban Jézus Krisztusban való őszinte hit legyen. Nem emberekre támaszkodunk, nem tanításokra, nem vallásra, s nem közösségekre. Egyedül Krisztus az, Akiben bízunk, s Akiben reménykedünk. Ő vezeti életünket, ahogyan eddig is Ő vezette.
Tudom, hogy ezt megélni iszonyatosan nehéz, hiszen mindenkinek útban van az emberi természete...
 
 

"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."



Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #5 Dátum: 2014 Október 07, 04:40:48 »


Ami valójában értéket képvisel...

 

... az nem fakadhat más forrásból, mint aki Jézus Krisztus, Maga! Hogy miképp tapasztalom Istennek ezt a felfoghatatlan törvényszerűségét?

Összekötötte életemet az Úr néhány testvér, vagy család életével. Örökké áldom az Ő nevét, amikor azt élem át, a láthatatlan Ekklézsia, a Jézus Krisztust követő szentek közössége olyan valóságosan létezik, amilyen valóságosan felkel reggel a nap keleten. De nézzük csak: mi is számít nekem ebben érték gyanánt? Az az öt, tíz, tizenöt testvér, akivel hetente találkozhatok? Ha így lenne, azonnal belesétálnék a Sátán csapdájába. A következő héten már azt számolnám, s az töltené be szívem minden gondolatát, miért vagyunk kevesebben, vagy hogyan lehetnénk többen. Mégis kincset jelent ez az egész. Mert mindezt egyedül Krisztusnak tulajdonítom, s lám, nekem tényleg semmi részem nem volt benne. Ha a kincs nem Ő lenne mindezekben, hanem a közösség, vagy a heti alkalom, esetleg a testvérek közötti látható viszony, máris fogja lennék egy olyan vonzó erőnek, mely a szívemet megkötözte, hogy Krisztus helyett a földi dolgokban akarjam tovább gyűjteni a számomra értékes kincseket. Micsoda harc ez! Nem tagadom...

Találok egy értékes írást a könyves polcomon, vagy elolvasok egy könyvet, s úgy látom, valóban kincseket rejt az. Felemelem szemeimet Krisztusra, hogy Neki adjak hálát azért, amiért láthatóvá válhatott mások számára is az az élet, amit Ő eleve szánt a hívő embernek. Láthatom, ahogyan megelevenedik ez az élet egy könyv lapjain, vagy egy író megtapasztalásaiban. Akár meghalt, akár él, írásai nyomán békesség és hálaadás gyümölcse terem a szívemben...
... amíg csak Krisztusra nézek, s Rajta keresztül a könyvre! Abban a pillanatban, hogy a könyv, vagy az írás, esetleg a hallott, vagy olvasott tanítás - önmaga - válik kinccsé a számomra, szívem rabja lesz annak. A Sátán - lám - milyen ravasz eszközökkel éri el, hogy a hívő ember szeme elhagyja Krisztust, s inkább nézzen egy olyan teremtett dologra, mely eredetileg Tőle ered, vagy Róla tesz bizonyságot, ám a törvényszerűség azt munkálja, hogy az én szívem ebben a pillanatban jobban vonzódik az emberhez, s az ő írásaihoz, mint Istenhez. Építő ez? Sajnos, gyakorlatilag minden egyes esetben az történik, hogy a hívő ember szíve egyre jobban áhítozik az ilyen írások után, s már észre sem veszi, hogy a világosság angyala valósággal megkötözte őt, hogy ne Istent kövesse, hanem az embert. Azt felelik erre: - nem mindegy, hogy Istenre néz, vagy egy olyan emberre, aki Istennel járt, vagy jár? Nagyon jó a kérdés! Mégis nemleges a válasz. Hogy miért? Mert van az Úrnak egy másik törvényszerűsége is: Egyedül Jézus Krisztus lehet a FORRÁS! Mindenki, aki Róla beszél, vagy róla ír - ahogyan én is teszem -, netalán Neki engedelmeskedve szolgál, csak ESZKÖZ maradhat! Bármilyen csodálatos eszköz is lehet az ember, soha nem töltheti be a forrást! Jó könyvet olvastál? Jó tanítást hallottál? Nem nézhetsz az eszközre, még akkor sem, ha Istenről beszélt, vagy Tőle jövő üzenetet hordozott, s adott át neked! Nem keverhetjük össze Istent magát egy Istenről szóló írással, azaz a forrást egy engedelmes eszközzel. Milyen sokan estek és esnek áldozatul olyan tévtanító irányzatoknak, miszerint Istenről szóló írások eleget jelentenek az Ő követésére, vagy akár segítik azt. Nem! Egy dolog segíti az Ő követését, ez pedig Ő maga! Ha szívünkben felhalmoztunk olyan kincseket, melyek Róla szólnak, Róla beszélnek, Tőle erednek, s mi ezeket a kincseket őrizgetni kezdjük, csak alapot formálunk a világ fejedelmének arra, hogy szemünket elvigye a mi Forrásunkról, Krisztusról. Lehet ezt támadni, de úgy látom, száz százalékos bizonyossággal vesszük le a szemünket Urunkról, abban a pillanatban, hogy értéknek kiáltunk ki valamit, ami "csak" Róla szól!

Hét tagú családban élek, azaz van elég felelősségem öt gyermek életéért, növekedéséért, s egy feleséggel való Isten szerinti kapcsolat ápolásáért. Hadd valljam meg nektek, keserű önmegtagadást jelentett, amikor rá kellett ébrednem, hogy semmi - sem írás, sem tanítás, sem pozitív hozzáállás - nem helyettesítheti Isten jelenlétét e munkámban. Ha arra néztem, milyennek kellene lennie egy hívő családnak, ezzel elfogadtam bizonyos értékrendszert ezzel kapcsolatban. Ami ebben beletartozott, azt gondolkodás nélkül komolyan vettem. Engedelmesség, szolgálat, alázat, szeretet, törődés, segítőkészség... s folytathatnám e "mennyei" szavat, végül így váltak gyilkos fegyverekké a számomra. Hogyan? Mert a következő pillanatban már nem Istentől vártam a megoldást, a vezetést, az utat, hanem magam indultam el egy olyan irányba, mely már eddig is kincseket halmozott fel szívem számára. Jó közösség a feleségemmel? Bizony érték ez a javából! Ám rá kellett ébrednem, hogy amíg valójában ez az érték a számomra, addig Jézus Krisztus kimaradt belőle... Inkább foglalkoztam a látszattal ezen az úton, mint a szellemi valósággal. Inkább törekedtem békességre, szeretetre, elfogadásra, testi-, vagy lelki egységre - mondván: ezek az igazi értékek -, miközben levettem a szememet Uramról, Aki kész lett volna csupán Önmagán keresztül inkább mennyei kincseket adományozni egy egyszerű földi házasság számára is. Vagy nézzük a gyermekeimet! Tudok felmutatni kincseket, melyek segítenek az ő Isten szerinti nevelésükben? Igen, tudok. Ám ezek a kincsek egyedül Krisztusnak köszönhetők. Abban a pillanatban, hogy kézbe vettem hívő emberek vagy keresztyén tanácsadók írásait, hogy azokat kincsként elfogadva elindulhassak egy célorientált gyermek-nevelő úton, szemem elveszítette Urával a közösséget, s lenézett. Vajon - kérdezem én - van így értelme nevelési tanácsokat olvasni?!

Valamikor gyülekezeti vezetőként, keresztyén alapítvány bizottsági tagjaként, valamint több cég munkáltatójaként éltem életemet... Mi számított ebben az időszakban értéknek a számomra? Sok minden. Még most is lehetnék keresztyén vezető, vagy lelkész, esetleg misszionárius... hiszen elhívott engem az Úr. Mégis, egyre inkább úgy érzem, az egész Istennek tetsző elhívás nem mást jelent, mint egyedül Neki való engedelmességet, más szóval: az Ő követését. Abban a pillanatban, hogy én látható, megfogható, bemutatható dolgokban kezdek munkálkodni, mint ami "értéket" képvisel elhívásom, avagy hívőségem számára, szembesülhetek a ténnyel: nem Jézus Krisztuson keresztül kapcsolódtam ezekhez! A közvetlen kapcsolatok pedig életveszélyesek! Azzal járnak, hogy idővel az emberi szív olyan messzire távolodik Krisztustól, vonzódva ezekhez a "szolgálatokhoz", hogy nem hallja az Ő szavát, s nem látja Őt magát. Hogyan lehetne így gyümölcstermő életet élni? Hát jelentsen valamit is nekem egy helyi gyülekezet? Érjen valamit is a szememben egy lelki szolgálat, vagy egy szellemi munkaterület? Hát nem azt jelentené ez, hogy lecseréltem a láthatatlan forrást egy látható eszközre? De bizony, ezt!
Milyen szomorúan szemlélem, ahogyan papok, lelkészek, pásztorok, vagy missziómunkások olyan útra léptek, melyben szívük jobban vonzódik a földi dolgokhoz, mint Istenhez, az ő személyes Urukhoz! S hogy mik ezek a földi dolgok? Egy sikeres evangelizáció... eggyel több megtérő... telt ház a gyülekezetben.. csodálatos dicsőítő koncert a ház előtt... újabb szolgálati lehetőségek a látómezőn...
A valódi kincseknek hűlt helye az ilyen úton. A valódi mennyei értékek csak azok, melyeket semmi és senki el nem vehet tőlünk. Ezt ne felejtsük el soha! Amíg a Sátán hozzáfér, hogy elvegyen egy testvért közülünk, vagy elragadjon egy alkalmat a szolgálatra, esetleg megfosszon bennünket egy apró örömtől, nem beszélhetünk mennyei kincsekről! A Sátán csak a látható dolgokra jelent veszélyt! Ha én egy ideje csak a láthatatlan mennyei dimenzióban tevékenykedek, Jézus Krisztuson keresztül, senki és semmi nem tehet ellenem semmit! Mégis, milyen borzalmasan nehéz meghozni ezeket a döntéseket! Meg kell feszítenem indulataimat. Teljesen meg kell tagadnom magam. Le kell mondanom mindenről. A legnehezebb azokról lemondanom, amelyek a látszat szerint is Istennek köszönhetők. Mert én is gyakran úgy tekintek azokra, mint amelyek mennyei területről származó kincsek... pedig nem azok. A valódi kincseket nem lehet kivenni innen belülről. Nem az a kincs a számomra, amikor valaki megtér, hanem az, amikor egy kereső ember megtérését saját szemeimmel láthatom, miközben szépen lassan begyűjthetem a valódi kincseket a szív raktáraiba: Isten ismeretét, az Ő közelségének félelmetes erejét és hatalmát, ahogyan Ő lehajol egy emberhez, hogy megmentse, s megszabadítsa, vagy ahogyan Ő szeret mindenkit. A megtért testvér letérhet az igaz ösvényről, de ezek a személyes megtapasztalásaim soha el nem vehetők tőlem! Ha csak egy újabb hívő a kincs, sajnos homokra építem váramat... Azért fogok küzdeni, harcolni, munkálkodni, hogy az a testvér visszataláljon, ahelyett, hogy Istenre bíznám őt, tudván: ott vannak életemben azok a kincsek, melyek már ezerszer bizonyították a számomra: Isten azonnal elindul, hogy megkeresse az elveszettet - tőlem függetlenül is!

Érezhető hát a különbség? Jó lenne, ha mindannyian megéreznénk!


 

"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #6 Dátum: 2014 Október 10, 19:22:34 »


Testvéri szolgálatok?


Nehéz megszólalni egy olyan témában, melyben a legtöbbet kellett formálnia rajtam az Úrnak. Nehéz bizonyságot tenni egy olyan területen, ahol a teljes emberi természet felforgatását követelte az Ige. Mégis, örömmel teszem ezt - remélve, hogy az Úr további munkálkodása egyre engedelmesebbé és használhatóbbá tesz engem.
A szívem szakad sokszor olyan testvérekért, akik nehéz helyzetbe keverednek, főleg, amikor úgy látom, látszólag vannak lehetőségeim segíteni nekik. Valami megfoghatatlan kényszer ül rajtam, hogy még ezekben az esetekben is inkább keressem Krisztus vezetését, minthogy saját érzelmi indulataimnak engedjek teret. Engedtem már ezerszer, s mi lett a végeredménye?! Hónapok és évek múltán is ugyanabban a cipőben járó testvérek, rokonok, ismerősök, akik nem hogy közelebb kerültek volna Jézus Krisztus személyéhez, hanem mintha egyre távolabb sodródtak volna Tőle. Pedig én mindent megtettem, ami tőlem telt. Bátorítottam, lelkigondoztam, segítettem, együtt sírtam, együtt nevettem. Azt hiszem, egyszerűen félre értettem az Igét. Azt hittem, hogy együtt sírni és együtt nevetni gyakorlatilag egy olyan testvéri közösséget jelent, mely valamely módon pótolja Isten szeretetét, kedvességét, bátorítását, vagy támogatását az illető felé. Tévedtem. Éppen Isten és az említett ember szíve közé álltam - merő akadályaként annak, hogy az illető végül személyesen is megismerhesse az Urat. Én is azt vallottam egy ideig, hogy az ember azért ember - tele érzelemmel, értelemmel -, hogy ezeken keresztül szolgálatára lehessen egy másik embernek, s egy ilyen kapcsolat majd Istent viszi bele az egész problémába - menedékül, segítségül a nehéz helyzetbe került testvérnek. Ezzel szemben éppen ellenkezőleg sültek el ezek a kapcsolatok, és úgy tapasztalom, minden esetben így történik.
Hogy mit értek azon: "ellenkezőleg"? Gyakorlatilag egyik testvért sem Isten felé mozdítja el, mint inkább egyszerű normális emberi kötelékek kialakítása történik, ráadásul olyan kötelékeké, melyre mindenki tud alapozni, csak Isten nem! A szeretet és az emberi törődés mindennapi kísérővé válik egy ilyen kapcsolatnak, de sem a szeretet, sem pedig a törődés nem Krisztus mennyei munkálkodása! Amikor az Úr kopogtatni szeretne a szív ajtaján, a másik testvér hirtelen belép, hogy inkább ő segíthessen, ha tud... Isten hatalmas irgalma és szeretete, van egyedüli mentsvárként. És ennél nincs jobb!
Olyan időket élünk, amikor egyre többen vannak egyedül, még akkor is, ha nagy a család. Egyedül maradnak a munkában, a családban, a szolgálatban, az építkezésben, a misszióban, a gyereknevelésben... És ebben az egyedüllétbe majd belehalnak! Olyan mértékű embertelen kínokat jelent ez a magányos lélek számára, melyet minden létező úton szeretné enyhíteni. Barátok, ismerősök, klubok, gyülekezetek, levelezőlisták, testvérek, fórumok...stb mind ilyen kiéhezett állapotba került lelkeknek a "megelégítését" hivatottak szolgálni. Azt szeretnék betölteni, amire az ember valójában vágyik? Nem! Az emberi lélek minden esetben Istent keresi, csak éppen nem találja. Miért? Miért mondja akkor az Ige, hogy boldogok, akik keresnek, mert ők találni fognak? Azért, amiért én is azt tapasztalhatom, hogy az ember nem jól keres! Csak a saját jólétét és a saját boldogságát keresi. Ó, bár Istent keresné! De nem! A legtöbb interneten fórumozó, s gyülekezetekből gyülekezetekbe vándorló lélek csak saját emberi éhségének a kielégítésére törekszik, s eszébe sem jut, hogy Isten minden igényét betöltő jelenlétét keresse. Hiszen ez esetben rá kellene döbbennie, hogy neki tulajdonképpen egyedül Istenre van szüksége. Ezerszer inkább választjuk az emberi segítséget, a kézzelfogható testvéri kapcsolatokat, mint a sanyarú egyedüllétet. Így pedig sem emberi segítség, sem Isteni segítség nem érkezhet! Vagy egyedül Krisztust keressük, vagy mehetünk mi életünk végéig tökéletesebbnél tökéletesebbnek tűnő emberekhez, keserű csalódással fog végződni, csupán egyetlen ok miatt: az ember csak ember marad, soha nem léphet Isten helyébe!
Megdöbbentő erővel hatott rám Pál hozzáállása ehhez az egészhez, hiszen én is ugyanezt tapasztaltam a való életben. Azt mondja Pál: először jön a próba, melyen keresztül nyilvánvalóvá válik, hogy Isten számára használhatóvá váltunk-e, azaz megtapasztaltuk-e már mit jelent annyira egyedül lenni, hogy beléphessünk Krisztussal való személyes közösségünk rejtett kamrájába. Itt azonnal szívbe markoló tapasztalatokat gyűjthetünk a további szolgálatra - egyedül. A hívő ember mindig egyedül szolgál! Egyedül Krisztussal! Egyedül a nehézségekben, egyedül a próbákban, egyedül a gyász idején, s egyedül az örömökben. - Jó, jó - mondjuk -, de akkor mi végre vannak a keresztyén testvérek, az embertársak?
Jó kérdés. Ha azt mondom, már több ezerszer feltettem ezt az Úrnak, nem is nagyzolok. Feltettem, és a választ is megkaptam, ahogyan mindenki megkaphatja, aki egyszer is őszinte szívvel odafordult Istenhez. Rá kellett ébrednem, hogy minden egyes emberi kapcsolat akkor Istentől való, ha a személyek - egyen egyenként - Istenben gyökerezve, s Benne megerősödve, vagy Felé ellépve állnak egymás mellett. Egyedül vannak, de egyedüllétük kellős közepén Krisztust választották, aki mindenben elegendőnek bizonyult a számukra. Gyakorlatilag? Gyakorlatilag nincs olyan emberi probléma a földön, melyben nem lenne tökéletesen elegendő Jézus Krisztus valósága, azaz ne tölthetne be minden helyet Isten egyedül az ember számára! Ó, bár egyre többen rájönnének erre a hatalmas titokra, mely azonban olyan kulcsként szerepel Krisztus gyülekezetébe való bejutásként, amiről kevesen tudnak. Inkább szaladunk mi is emberekhez - segítségért, bátorításért, pénzért vagy lelki támaszért -, mint Krisztushoz! Olyan utakat nyitunk így, melyeken tökéletesnek tűnően építhetünk újabb és újabb gyülekezeteket, alapíthatunk egyesületeket, s köthetünk életre szóló barátságokat, anélkül, hogy mindezekhez az élő Istennek bármi köze is lenne! Meg is lesz a szomorú folytatása.
Amikor Isten - az említett próbákon keresztül - beáll minden emberi segítség helyére, hogy csak Ő, egyedül Ő lehessen a megoldás, az emberi lélek bent találja magát Krisztus láthatatlan gyülekezetében! Abban a gyülekezetben, amiről még teológiai szinten is vitatkoznak, hogy van-e egyáltalán. Íme, ez lett az ember. Annyira látni akarunk csak, hogy hinni már elfelejtettünk! Azt hisszük, amit látunk, így a számomra is érthetővé vált annak az emberi hozzáállásnak a megtapasztalása, amikor teológiai tanár és lelkipásztor testvérem egyszer kijelentette: láthatatlan gyülekezet pedig nincs, nekünk azok felé kell szolgálnunk, akiket az imaházban szemünkkel látunk, még akkor is, ha talán szívünkkel nehezen viselünk el. Nosza, rajta! Szívesen mondanám, hogy ÁMEN, ha azt tapasztalnám, hogy ezek a lelkészek aztán elkezdik teremni a Szent Szellem gyümölcseit, hogy valóban bizonyságai lehessenek Istentől való elhívásuknak. Amíg azonban azt látom, hogy merő emberi erőlködés, és beteges engedelmeskedni akarás hajtja őket egy olyan útra, mely nem sokban különbözik az eredetileg a zsidóknak adott mózesi törvénynek való megfelelni akarástól, megállok, és elbizonytalanodom. Nem ez Isten akarata! Nem lehet ez Isten tökéletes munkálkodása! Egyszerűen ezek a lelkek még soha nem tapasztalták meg azt, amikor "felülről való" utak nyílnak, hogy "hitben járva" részesei lehessenek annak: Isten bennük is munkálkodik, hogy az "élő víznek folyamai" másokat is elérhessenek?
Ó, ha egyszer - egyetlen egyszer - megtapasztalnák, amikor Krisztus mindent helyettesítve részt vesz életükben! Azonnal másképp gondolkodnának mindenről. Az emberi kapcsolatokról biztosan! Nem mernének menni, még akkor sem, ha egyértelmű, hogy menniük kell, csak akkor, ha Isten szabad utat ad nekik erre. Azonnal mennének, még akkor is, ha minden ép eszű ember le akarja beszélni őket erről. Mert Isten hajtja őket!
Nos, akkor mi végre is vannak a testvérek?
Hogy Krisztushoz személyesen kapcsolódva, felépítsék Isten tökéletes Egyházát, magát Krisztus Testét, az Eklézsiát! Hogy ebben a Gyülekezetben - mely már igen messze felette áll minden emberi gyülekezetnek - azt adhassa az egyik testvér a másiknak, amire annak valójában szüksége van! Ki az, aki ezeket szervezi? Maga Jézus Krisztus, a Fő! Nem az ember, aki egyre többet tanult meg a Bibliából, s aki talán egyre inkább megtanulja betölteni a törvényt! De nem is az emberi kapcsolódás, melytől legalább olyan "mennyei erőt" remélnek sokan, mintha magával Istennel élnének együtt. Az ember - ismétlem magam - csak ember marad! Ha Jézus Krisztus életét be is fogadtuk, s ha Neki egyre nagyobb részt adunk át szívünkből, lelkünkből, s testünkből, az Ige valósága szerint mindezekből csak az részesedhet, akiben ugyanúgy Isten Szent Szelleme kezdett el munkálkodni! Hol vannak már ezen a ponton az emberi akarat, és emberi vágy dolgai?! Sehol! Itt már egy természetfeletti kapcsolódás vette át az irányítást, ráadásul egy olyan mennyei összekötő ponton keresztül, aki maga Krisztus! Hogyan veszik a bátorságot oly sokan, hogy lehúzzák Krisztust, mint Fő vezetését por és hamu testük elképzeléseihez?! Mert minden esetben ez történik, amikor józan paraszti eszünkkel indulunk szolgálni - a másik felé természetesen - , miközben halvány elképzelésünk sincs arról, mit is akar Isten velünk, vagy mit is akar Isten a másikkal. Halálos utak ezek. Látszólag az emberi jólét felé vezetnek, látszólag az emberi összetartásról és a szeretetről szólnak, de abban a pillanatban, ahogy Isten belép a képbe, hogy megkérdezze: - Veled mi van?, összeomlik minden. Hiszen bármennyit adakozhattunk valakinek, hogy segítsünk rajta, ha a megtéréstől ez által távol tartottuk őt, a mi istentelen viselkedésünk által részt vettünk abban, ami miatt a pokolra kerül az illető! És ezt mi így látjuk jónak? Hogy a másikon is múlik valami? Igen, végül is mindenkinek magának kell elszámolnia hitéről, vagy éppen hitetlenségéről. De ez már nekünk mit sem jelent. Valamit kaptunk - hitet, Krisztust, Igét... - s mi nem jól használtuk, sőt, mintha egyáltalán nem használtuk volna. Hiszen mi is azt vallottuk, hogy "hiszem, ha látom". Istent, s az Ő munkálkodását pedig nem lehet emberi szemekkel látni.
Ahogyan a szívem szakad meg azokért, akik olyan helyzetbe kerülnek, hogy csak Jézus Krisztus segíthet rajtuk, annyira mérges leszek azokra az "önkéntes segítőkre", akik viszont nem várják meg Isten munkálkodását, hanem előre rohannak, hogy emberi segítségükkel betöltsék Isten helyét. Nem Isten Szent Szelleme vezeti őket, hiszen nem látják, miért enged meg az Úr nyomorúságokat, szenvedéseket, és nehéz helyzeteket. Nem azért, hogy ez által összeköttessenek emberek egymással, hanem azért, hogy végre Isten felé forduljon a szív, s Krisztuson keresztül beléphessen az illető az egyetlen valódi Gyülekezetbe, hogy azon keresztül azt kapja, amire a legnagyobb szüksége van: Krisztust! Nem testvéri ölelést, nem anyagi segítséget, s nem emberi támaszt! Csak Krisztust egyedül, de rajta keresztül mindent: ölelést, mely nem marad el, anyagi segítséget, mely éppen jókor jön, s olyan támaszt, mely - bár emberi eszközöket vonultat fel - valójában Isten kezeinek felfoghatatlan munkája!
Amíg csak emberi értelemmel szemlélünk, emberi utakat látunk, s emberi kapcsolatokban bízunk. Abban a pillanatban, hogy beléphettünk Krisztus valóságába - az Ő megtapasztalása által -, elporladnak az emberi utak, hogy átadják a helyet Istennek. Jézus Krisztus Gyülekezete így működik, a mai napig, s mind örökké! Hogy én ennek - személyesen - alanya lehetek, számomra kimeríti az ember lét értelmét és célját.

Szerető köszöntéssel minden testvéremnek, Jézus Krisztusban,

 

 

... egy szolgája az Úrnak



"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #7 Dátum: 2014 Október 19, 20:06:42 »
A vezetés felelősségéről...

Soha nem fogom elfelejteni azokat a perceket, amikor Isten vállamra helyezett felelősséget bizonyos emberekért!
Egyszer - egy kevésbé kellemes beszélgetés során - lelkipásztor testvéremmel keveredtem kisebb nézeteltérésbe, amikor a téma ez volt. Kedves testvérem azt állította: "tévedésben vagy, ha azt hiszed, hogy több tucat ember lelkipásztorának lenni könnyű dolog - hiszen tudott dolog, hogy sokkal keményebb ítéletben lesz részünk... gondolj csak a gyomorgörcseimre!"
Azt találtam válaszolni neki, hogy ha akár egyetlen lélekkel kapcsolatban maga Isten tenne rá ilyen terhet, nem csak gyomorgörcsei lennének, hanem belehalna a fájdalomba... És én csak egyetlen lélekről beszéltem...

Az a meglátásom, hogy sokan emberileg veszik fel ezt a terhet, és cipelik...s közben jó nagyokat sóhajtanak.
Amikor Isten terhel meg a felelősségnek ezzel a szolgálatával, az ember nem képes  azt emberi erejével elviselni, egyszerűen belehal, ha maga akarja hordozni. Csak az Úr ereje és folyamatos jelenléte által végezhető ez a munka!
Hogy miért akarják sokan mégis saját erőből végezni? Nem tudom. De szomorú látni a sok meggyötört vezetőt a gyülekezetekben, akik próbálkoznak... sikertelenül.

Vezetőnek lenni - nem tálentum, hanem elhívás kérdése!
Azt szokták mondani: "a vezetés ajándék"; Én azt mondom: a vezetés Isteni elhívás következménye, és a legtöbb esetben éppen ellenkező természetű emberek végezték...
Az életben azt tapasztalom, hogy akinek megadatik a vezető személyiség, a határozottság, a következetesség, a célorientáltság: abból nagyon jó vezető lesz.
De mennyire másképp van ez az Úr munkájában!
Aki ott ilyen feladatot kap, azt az Úr először olyan mértékben "megszabadítja" ezektől a felesleges képességektől, hogy örül, hogy él azután. Szolgai természet részese lesz, minden következményeivel együtt. Megszűnik a határozottság, eltűnik a keménység, letörik a céltudat, az irányító hajlam.
Hogy mi marad?
Egy összetört edény, aki már semmire sem képes, csak Krisztus befogadására, s az Ő követésére.
És éppen ez az, ami egy vezetőt Isten szerinti vezetővé tesz!

Bár többen meglátnák ezt, akik az "Úrért" munkálkodnak...

 

 


"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #8 Dátum: 2014 Október 19, 20:10:28 »
Miből látszik, hogy áldott az élete valakinek?

A személy hozzáállásából - bármihez.

Stuart Jakabról mondta Zimányi bácsi egyszer:

"Olyan ember volt, aki ránézésre megmondta, ki az igazi keresztyén."
Vajon honnan tudta?

Egy olyan ember, aki engedelmes szívvel rálép Isten útjára, kizárólag Jézus Krisztus keresztjére nézve, azon keresztül sok mindent meg tud ítélni egy másik ember "hozzáállásából".
Nem nagyon kell ehhez "szellemek megítélésének ajándéka"!

Egyszerűen nyitott könyv az ember hozzáállása bármihez egy Krisztusnak élő és munkálkodó testvér szemei előtt.

Hogy ezek alapján mik az áldások egy ember életében?

áldás, ha úgy szereti Istent, mint Atyát.
áldás, ha úgy követi Istent, mint Urat.
áldás, ha nem áldásokat akar, hanem Istent magát.
áldás, ha Jézus Krisztuson keresztül halottá tud válni a világ számára - csupán engedelmes szívvel.
áldás, ha nem másokat néz, hanem csak magát - Isten szemével
áldás, ha örömmel tudja fogadni a rosszat is, a betegséget is, a szegénységet is.

Annak az egyszeri embernek áldott az élete - Krisztus szerint - aki átadta azt Neki!

Hogy kevés az áldott élet manapság? Bizony így van ez.. de milyen szomorú!

 




"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #9 Dátum: 2014 Október 19, 20:18:57 »
Egymás épülésére - de hogyan?

Félelmetes, hogy ennek a szónak: "hogyan?" milyen hatalmas ereje van!
Olyan erővel készteti a hívő testvéreket gondolkodásra, majd cselekedetre, mint semmi más! Hiszen, ki szeretne haszontalan szolgává lenni?!

Menjünk be - virtuálisan - egy helyi gyülekezetbe. Nézzünk szét. Mit látunk? Mozgolódnak a testvérek? Bizony , igen. Mit tesznek? Ezt azt, de valamit mindig... Sőt, egyre inkább!
Van értelme?
Jó kérdés!

Nem azt a kérdést kéne feltenni hát, hogy "hogyan", hanem hogy "van-e értelme?". És utána odatenni: ", Uram?"

Minden - ismétlem minden - Krisztus-követő közösségnek - bármi is a neve... - sikerülne részt vennie Krisztus munkálkodásában, a Gyülekezetben betöltené helyét és elhívásának  is megfelelne, ha...

...Jézus Krisztusra figyelve a tagok megvárnák, amíg Ő cselekszik, amit Ő mutat, amit Ő előkészített!!!
Milyen kevesen teszik ezt!

Elmész egy alkalomra. Mindegy milyen szívvel...csak úgy... talán vársz valamit, talán már azt sem...
Leülsz. Várod Isten jelenlétét. Semmi.
Dicsőítés kezdődik... keresed a választ a kérdéseidre... semmi.
Kezet fogsz a testvéreiddel, megpuszilod őket... haza indulsz... semmi.

Hogyan építhetjük akkor egymást???

Ha éppen az nincs jelen egy összejövetelen, csupán az ott megjelent hívők által, aki egyedül képes mindenkinek megadni azt, amire VALÓJÁBAN szüksége van, akkor mit várunk!?

Drága Testvérem!

Amit én megláttam, ahogy én megismertem az Úr Jézust, személyesen, a mindennapjaim gyötrelmeinek kellős közepén, a testi és lelki vívódásaimban, mást mutat:

Bemutatkozik az Úr Jézus, a bennünk lévő Szent Szellem munkája által, HA EBBE AZ IRÁNYBA ÁLLUNK!
Megjelenik minden létező hívő ember életében, azonnal, amint FELÉ FORDULUNK, ÉS ENGEDELMESEN MEGÁLLUNK ELŐTTE!
Nem az fogja összekötni a hívőket, amit mi emberi agyunkkal elképzelünk!! De nem ám!

- Az egyik testvér odamegy hozzád, mert azt hiszi...
... és téved. Nem arra volt szükséged!

- A másik testvér odamegy hozzád, mert mintha úgy látná... ...és téved. Nem jól látta.

Szenvedsz és szenvedsz tovább. Keresel új embereket , új gyülekezeteket, új módszereket... HIÁBA!

Tudod, hogy az "út, az igazság, és az élet" Krisztus, mégis, mintha nem hinnél benne. Kell még valami... kell még egy kis pozitív hozzáállás, kellenek testvérek, kell egy kis keresés...
HIÁBA!

Aki nem KIZÁRÓLAG Jézus Krisztus felé fordul, nem kizárólag Neki teszi fel ezeket a kérdéseket, nem kizárólag Benne bízik, nem Belé veti minden maradék erejét,
az NEM FOG TALÁLNI!

Talál majd emberi közösségeket, emberi jó tanácsokat, emberi véleményeket, tanításokat, bátorításokat, együtt síró barátokat....
De nem találja meg AZT, Akit valójában keres: Jézust.
És mi történik, ha valaki - utolsó leheletével, utolsó felkiáltásában, utolsó reményként - Krisztus felé fordul?
Most kapaszkodjatok!

Olyan kapu nyílik ki a számára, mely addig be volt zárva. Olyan útra lép ezzel, mely minden emberi elképzelés számára addig rejtve volt. Rálép arra az útra, melyen Jézus Krisztus a vezető, ahol Ő a király, ahol MINDEN AZON AZ ÚTON JÁRÓ EMBER KIZÁRÓLAG KRISZTUSNAK ADTA ÁT AZ ÉLETÉT!
Ahol ugyanúgy emberek járnak, de mégse! Jézus Krisztus átalakító, átformáló munkája miatt ezek a testvérek MÁSOK, mint amit addig tapasztaltál. Ezek a testvérek Jézus Krisztus vére által kapcsolódtak erre az útra, és bennük Jézus szíve dobog.
El tudod képzelni, milyen az az ember, akiben Jézus szíve dobog?

Amikor egy ilyen testvérhez mész oda, úgy érzed: beléd lát.
Amikor egy ilyen testvérhez mész oda, úgy érzed: magával Istennel találkozol.
Amikor egy ilyen testvérhez fordulsz: azt kapod tőle, amire éppen a legnagyobb szükséged van!
Amikor egy ilyen testvérhez mész, azt érzed, ez az ember képes lenne meghalni érted, mindent odaadna, csak azért, hogy megnyerjen Krisztusnak.
Amikor egy ilyen testvérhez mész, természetfeletti dimenzió nyílik meg - Jézus Krisztus, mint Fő, mint maga Isten Fia összeköt egy ilyen testvérrel.

Azt kapod egy ilyen testvértől, amire vártál: Jézus üzenetét.
Lehet, hogy ez egy szó, lehet, hogy ez egy puszi, lehet, hogy ez 100,- Ft, egy biztos:
ERRE VOLT SZÜKSÉGED!

Felfogni nem vagy képes, hogyan történt mind ez! Annyira más egy ilyen Gyülekezet, mint a földi utánzatai, a helyi közösségek...

Rájössz: Krisztus Gyülekezete olyan tagok közössége, akik lehet, hogy különböző helyi közösségek tagjai, de...

... egyetlen helyi közösség sem képes azt nyújtani, amit Krisztus Gyülekezete, bizonyos - helyi gyülekezetbe tartozó - tagokon keresztül!

Mi tehát a megoldás? Hagyjuk el a helyi gyülekezetet? Szó sem lehet róla!
Keressünk helyi gyülekezetet? Szó sem lehet róla!

Egyetlen válasz létezik:

"Keressétek az Urat, amíg megtalálható!"

Aki HAJLANDÓ Krisztus felé fordulni, reménytelensége, panaszai, problémái, előítéletei ellenére, és kinyitja szíve ajtaját, sőt, élete összes ajtaját, majd hittel beengedi Őt, s engedelmes szívvel megengedi Neki, és csak Neki, hogy átformálja, átvilágítsa életét, minden pillanatban ÁMEN-T mondva arra, amit Ő mutat:

az a testvér nem csak üdvözül, hanem részt vesz Isten munkájában, bekapcsolódik a Gyülekezetbe, és Krisztus hasznos munkása lesz!!!

Ezt cselekedjétek!

"Hittel, semmit sem kételkedve!"





"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #10 Dátum: 2014 Október 19, 20:29:11 »
Egyszer lent, egyszer fent

Hogy milyen a mai keresztyének élete? Egyszer fent, s egyszer lenn...

De mit is jelent "lent lenni"?

A földön élünk, a világban vagyunk, bár nem e világból-valóként!
Minden hívő el tudja ezt mondani? Valószínűleg, igen.
Mégis, viselkedésünk, reakcióink, a mindennapi élet rögös útjain való botorkálásunk automatikusan küzdelmekbe vezet minket.
Először azért küzdünk, hogy minden "örökölt és tanult" emberi képességünket latba véve boldoguljuk. Na éppen ez az, ami senkinek nem sikerül...
Ezért állandóan "leveretünk". Krisztus segítségét kérjük. Hittel.
A továbbiakban a küzdelem fokozódik, hiszen a legnagyobb ellenféllel kerültünk össze: magunkkal. Hol lent, hol fent. Hol az emberi én veszi a kezébe az irányítást, hol az Új teremtés. Újabb kudarcok, és újabb sikerek sorozata..
Minél közelebb az Úrhoz, annál biztosabban állva; minél inkább magunkra utaltan, annál biztosabb vereséggel...
Hol lent, a Sátán területén, egyedül... Hol fenn, Krisztus megtartó kezében, s Vele.

Az egyik csak merő szenvedés, a másik a győzedelmes élet. Ki mit választ, ki hogyan dönt...

Fenti kérdés két féle emberhez szól:

1. aki még próbálkozik, önerőből, ezért folyamatosan kudarcai vannak, amikor lenn van;

2. aki már feladta, és Jézus Krisztusra bízta ezt a munkát, ám így állandóan harcba kerül önmagával, és bizony ha megint kézbe veszi az életét, megint a földre kerül...

Bár meglátná több keresztyén, hogy egyedül nem boldogul! Nincs olyan helyzet, amiből Krisztus ne tudna győztesen kivezetni!
És...
Nincs olyan helyzet, amiből a Sátán, a világ fejedelme ne akarna téged még mélyebbre süllyeszteni! Ez a Sátán vágya, ez a Sátán munkája!

Amikor te magad veszed fel a küzdelmet vele, alul maradsz.
Kevesek vagyunk mi ehhez a harchoz...
Amikor Krisztus Uradhoz menekülsz, megtépázva, összetörve, megfáradva - mert talán már próbálkoztál küzdeni - mennyire mást tapasztalsz!
Megnyugtat, felállít, bekötöz, felsegít. Még akkor is, ha a mi hibánkból estünk el!
Szeret minket! Ez az igazság...
Nem csak meghalt értünk, hanem - miután a halált is legyőzte - meg akar tartani minket!
Eljött hozzánk, életünkbe költözött.
Benned is él, ott van a szívedben...
Sokan azt tanítják: Jézus Krisztus Szelleme, a Szent Szellem a mi szellemünkben él csupán...
Hát, aki csak oda engedte be...

Én MINDENHOVÁ beengedtem Őt. A szívembe, a lelkembe, a házamba, a testembe...
Megláttam, hogy képtelen vagyok egyedül küzdeni a Sátán ellen. Erős ellenfél!
Megláttam, hogy képtelen vagyok a saját bűnös énem ellen küzdeni. Erős ez is, mindig fel akar állni. Hiába feszítettem meg valójában, állandóan le akar jönni a keresztről...
Súg.. ötleteket ad...
s felkiáltok én is! Minden nap, testvérem:

"Ugyan, kicsoda szabadít meg engem ennek a halálnak testéből?!" - mint Pál tette....

De jó lenne! De jó lenne, ha mindig minden sikerülne - az Úr szerint. De jó lenne mindig fenn lenni...
Egy Ige van, amit az Úr a szívembe vésett:
"Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős!"
Miért? Mert akkor ki tudom mondani végre: Uram, jöjj segítségül! Nem bírom már! Átadom neked! Csak segíts!
Imameghallgatásért könyörgünk?
Egy ilyen megtört szív feljajdulása után MINDIG megtapasztaljuk Isten szeretetét!!!

Persze, lehet, hogy neked erről az a gyermek jut eszedbe, aki bátorságot gyűjt, majd elmerészkedik anyja mellől, aztán, ha úgy érzi veszélyes a helyzet, vagy megtépázták, vagy már túl sokat volt távol, visszaszalad hozzá. Aztán ott megnyugszik, újra erőt gyűjt és teszi ezt egyre sűrűbben és egyre távolabb, így erősödve és új tapasztalatokat gyűjtve...

...majd eljön az a pillanat az életében, amikor akkora pofont kap az élettől, olyan nagyot esik, hogy soha többet nem akar elszakadni az anyukájától... Örül, hogy egyáltalán visszatalált hozzá! Megfogja a szoknyája szélét, és nem tágítana ő onnan semmi és senki kedvéért!
Kérdezik is tőle sokan: "gyermekem, bolond vagy? Élvezd az életet, próbálj meg egyedül élni, hiszen a szabadság törvénye ezt jelenti! Soha nem leszel elég bátor, elég okos, ha nem élsz szabadon."
A gyerek ekkor felnéz az anyukájára, miközben így válaszol nekik: "megpróbáltam, csináltam én is. Egy ideig ment. Hazamentem - elmentem, Hazamentem - elmentem, Hazamentem - elmentem, Hazamentem - elmentem... s a végén összetörtem - majdnem gyógyíthatatlanul... Nem akarom ezt csinálni többet! Te csináld ezt, ha még akarod...Én már nem fogom többet."

Drága testvéreim!

Van egy nagyon kedves unokanővérem - szívem egy darabja - aki még ebben a "tankolási reakció"-ban hisz. Úgy értem, úgy tudja, talán ez az ami működik...
... ezért vallja, hogy el kell járnia minden héten vasárnap a templomba, "feltöltekezni", hogy bírja a következő napok kemény küzdelmeit.

Ha nem látnám a saját szemeimmel Jézus Krisztusnak, az ő mindennapjaiban is vele lévő, és benne élő személyét, talán elkeserednék.
De látom ám!

Nem az a baj, amikor az ember - tudatlanságból - rááll egy "talán működő" módszerre, miközben megengedi az Úrnak, hogy benne éljen, s munkálkodjon, mert ez esetben maga az Úr vezeti el őt az igazságokra.
A baj az, amikor úgy állunk rá "tankolási módszerekre", hogy közben nem kérünk Isten munkájából, csupán saját bevett szokásainkhoz ragaszkodunk... Ez nagy baj!

Egyetlen olyan emberrel sem találkoztam még, aki ezzel a "feltöltekezem Krisztussal, s így megbirkózom a nehézségekkel" hozzáállással eljutott volna Krisztusban a "felnőtt korúságra".
Mert akárhogy is gondolta azt, hogy egyre messzebb merészkedhet egyedül, mindig alulmaradt a harcokban!

CSAK ÉS KIZÁRÓLAG AZ NÖVEKEDIK ILYEN ÉRTELEMBEN KRISZTUS EREJÉBEN, AKI MINDEN PILLANATBAN VELE JÁR!

Nem feltöltekezik, hanem átengedi az irányítást Neki! Bizony állandó kapcsolat ez!
Kemény és nehéz küzdelem az ára, a legnagyobb ellenségünkkel: önmagunkkal!
Lehet próbálkozni egyedül is, csupán "hittel", vagy Tőle merített erővel...
...csak nem érdemes.
Isten nem erősítgetni akar minket, hanem bennünk élni!
Mi a jelszó az én életemben?
"Vele igen! Nélküle soha!"

De szeretnék ezáltal az Atya kedvence lenni!!!

 

        ... egy szolgája az Úrnak
 




"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #11 Dátum: 2014 Október 19, 20:43:27 »
Mit is jelent a Szent Szellem keresztség...

Kedves Testvéreim,

szívemből kívánom nektek, hogy otthon élt mindennapi életetekben tapasztaljátok meg, mit is jelent Jézus Krisztus életét élni, mit is jelent az Ő egyedülálló vezetése, s szerető uralma alatt ÉLNI!

A feltett kérdéssel kapcsolatban - miszerint mit is jelent a Szent Szellem keresztség - pedig nem akarom, hogy bárki is tudatlanságban legyen!

Olyan korban élünk és mozgunk, mely tele lett hamis krisztusokkal, még hamisabb tévtanításokkal, emberi elképzelésekkel, ezért óvatosaknak kell lennünk az ilyen "nehezen érthető", ezért a gonosz által igen könnyen kiforgatható fogalmakkal.

Úgy érzem, a Szent Szellem megjelenése egy ember életében, a működése, kiáradása, munkája...stb, azon területek közé tartozik, amit a természeti ember - csupán emberi értelme miatt - nem képes felfogni.
Ugyanakkor sok hívő testvérem szenved azoktól a téves, megkavart és kiforgatott magyarázatoktól, amelyek újra és újra erőre kapnak és terjednek, ezért hadd osszam meg veletek meggyőződésem ezzel a kérdéssel kapcsolatban:

Nem vita témát indítok ezzel, hiszen amikor Isten gyermeke, éppen a Szent Szellem megvilágosító munkája által megért valamit, beleíródik nem csak az értelmébe, de tapasztalatai által a szívébe is!

Ezért,

... meggyőződéssel állítom, hogy abban a pillanatban, ahogy egy ember elfogadja Jézus Krisztus váltsághalálát, s bűnbánattal és Krisztusba vetett hittel fordul Istenhez: beengedi Krisztust az életébe, Isten Szent Szelleme által! Ebben a másodpercben ez az ember megtért eredendő bűnéből, és Isten gyermeke lett; neve beíratik az Élet könyvébe, és a Szent Szellem lakozást vett benne. Benne életre kelt.
A megtéréssel egyidejűleg Isten megújította ennek az embernek a szellemét! Örök életet adományozott neki! Csupán a Jézus Krisztusba vetett hite által üdvözül.

...meggyőződéssel állítom, hogy egy ily mód őszintén megtért ember életében elkezdődik Isten élete, az Új teremtés, az Új-ember.
A test test maradt, a lélek lélek maradt, de a szellem megelevenedett, és Isten az Úr benne!
És most figyeljetek, mert itt nagyon sokan elvétik az utat:

... ekkor ismét az emberen a döntés joga! Mit enged meg Isten Szent Szellemének, mit ad át Neki, amin Ő uralkodhat?
A teljes életét, vagy megtart belőle egy kicsit?
Megengedi Neki, hogy átformálja őt, olyanná, amilyenné Isten terve szerint kellene válnia, vagy nem?
Hasznos edény lesz az ember vagy haszontalan?

Amikor - ezer meg ezer emberi próbálkozás után, mely minden esetben padlózással végződik - ez az ember megáll Isten előtt, megvallja szerencsétlen, idétlen emberi próbálkozásait, hiszen azok eleve kudarcra vannak ítélve, szóval , amikor beismeri ezt a kudarcot az ember: ezzel a lépéssel adja át az életét teljesebben Istennek!

Nem tudjuk elképzelni, mit is jelent a teljesen átadott élet. Azt gondoljuk, talán már mindent átadtunk, semmink sem maradt, aztán mindig kiderül: dehogynem. Még ez, még az... mindig marad valami, amit megtartunk magunknak...

De amit az Úr eltervezett, megteszi azt velünk. Így vagy úgy, de eljutunk a csőd szélére... Ki ebben, ki abban...

Az ilyen alkalmak, amikor "kénytelen" módon, kétségbeesett állapotunkban Isten kezébe vetjük magunkat, esélyt adunk a bennünk munkálkodó Szent Szellemnek, hogy átvegye az életünk vezetését. Csak így kap esélyt rá. Nem kényszerít, nem hadakozik velünk, csak értünk - az Atyánál.

Sajnos egyre többen tanítják azt, hogy a megtérés UTÁNI szellem-keresztség szükséges. Nem így van, ne hallgassatok ilyen tanításokra!
Egyetlen egy dologra van szükség a megtérés után: átadni az életet Krisztusnak - teljesen! Rábízni életünket, mindennapjainkat, gondjainkat, örömeinket, szívünket, lelkünket, testünket, mindenünket!
Aki ezt hajlandó megtenni, mindent megtett, amit ember tehet!
Engedelmes gyermeke lesz ezzel az Úrnak, s bár naponta fogja megtapasztalni, mennyire nem akarja a teste, a lelke, az érzései, a gondolkodása követni az Új-teremtés utasításait, azt is átéli egyben, hogy a Szent Szellemnek átengedett területen győzelemre számíthat.
Ha azonban emberileg küzd tovább, elbukik...

Tapasztalataim szerint nagyon sokan vallják a második "szellem keresztséget", talán nyelveken szólással megpecsételve azt, mégsem látom az életükön Krisztus bélyegét, a Krisztusi természetet, mely "mindent elárul!"
Sajnálom ezeket a testvéreket, hiszen talán jól indultak az úton, mégis hozzátettek Isten tiszta és szent Evangéliumához... nem lehet áldás az ilyen életen, csak ha megengedik az Úrnak, hogy a bennük lévő Szent Szellem átformálja téves elképzeléseiket, s megtisztítsa őket azoktól. Aki ezt kéri, annak megteszi az Úr!
Lehet arról beszélni, hogy mit jelent a Szellem-keresztség, lehet arról beszélgetni, hogy mit értünk átadott életen, de egyet ne felejtsetek el:

Senki nem képes elrejteni Jézus Krisztus tiszta és világos természetét, mely látható, érezhető és tanúsítja Jézus Krisztusnak átadott életét, a benne munkálkodó Szent Szellemen keresztül!

Erre törekedjetek, ezt munkáljátok ti is, hogy elnyerjétek a koszorút, s hogy olyan munkások legyetek, akik nem vallanak szégyent Uruk előtt!!

Ha bármi nem világos, nem érthető, nem elfogadott az alább közölt írásból, álljatok meg Isten világossága alatt, az Ige mérlegén, s engedjétek meg, hogy Ő és egyedül Ő ismertesse meg Magát ezekben a kérdésekben is!

Az Úr Jézus Krisztus nevében kérlek erre benneteket!

Szerető köszöntéssel,

                    ... egy őrálló szolgátok



"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #12 Dátum: 2014 Október 31, 20:12:39 »
A fal innenső oldalán...


Lassan elérkeztem oda, hogy egyetlen keresztyén könyvet sem merek embereknek ajánlani olvasásra, a Bibliát kivéve. Hogy miért? Mert el nem tudom képzelni, milyen állapotban van a szíve az illetőnek, azaz képes-e úgy olvasni valami általam jónak ítélt írást, hogy közben ténylegesen azt érti alatta, amit az valójában üzenni akar. Megértettem, hogy egyes egyedül Isten a szívek és vesék vizsgálója. Soha nem leszek képes belelátni a másik szívébe, hogy megállapíthassam, ő mennyire érett, vagy milyen mértékben nyitott Krisztus ismeretének irányába. Hogyan is merném így egy könyvről, egy igehirdetésről, vagy egy szellemi tanításról azt állítani: éppen neki való?! Egyetlen dolgot tehetek. Megvizsgálom az illető személy gyümölcseit; ha találok ilyeneket - valódi Krisztusból való gyümölcsökről beszélek -, ez megnyugtatja a szívemet, s megbékélve helyezem az illetőt Isten tenyerébe - imádságaimban is. Ha nem találok,  készen állok arra, hogy bármelyik pillanatban indíthat az Úr munkába, akár vele kapcsolatban is. Hadd adjam meg Neki a lehetőséget erre!

Mindezek a dolgok csak abba az irányba vezettek engem, hogy mélységesen elszomorodjak amiatt, amikor Jézus Krisztusnak utat adó hívő tanítványok írásait, tanításait, életét, vagy szolgálatait olyan testvérek veszik kézbe, akik nem hogy nem érettek eléggé a hitben, de meg sem történt az életükben az, ami egy "szellemi" embert valódi szolgálatra készíthet fel: tudniillik át sem adták életüket Krisztusnak. Megrettentő azt látni, ahogy ezrek és ezrek veszik elő Chambers, Mackintosh, vagy Watchman Nee tanításait, hogy értelmük számára valamiféle táplálékot nyújthassanak azok, miközben eszük ágában sincs ugyanolyan mértékben lemondani életükről, s mindenükről, ahogyan azok az emberek egyszer megtették. Hát azt hiszi az ember, csupán olvasás által képes lesz megérteni Isten hatalmas dolgait? Vajon átadható szellemi ismeret anélkül, hogy a forrás ugyanúgy megnyílna az ember szívében arra? Nem! Ezért okoz fájdalmat az, ha olyan testvérek jelentkeznek, akik meg vannak győződve arról: ugyanolyan életet élnek, mint ők, vagy akár én, miközben a mindennapi életben egészen másképp fest a dolog. Az ismeretet át lehet adni és át lehet venni, bár meggyőződésemmé vált, hogy az idézett "test szerint való ismeret" Igéje éppen azt üzeni minden embernek, miszerint sokkal veszélyesebb csupán látszat szerint épülni vagy építeni, mint egyszerű gyermeki hittel odaállni személyes Megváltó Atyánk elé, hogy megkérdezzük: "- velem mi az akaratod, Uram?". Mennyivel egyszerűbbé tehető a hívő út, ha közben olyan "hatalmas" emberektől vehetünk leckét a hitből való életből, mint Müller György, vagy Hudson Taylor. Megszeppenve olvassuk, milyen fantasztikus regénybe illő életet éltek, s közben eszünkbe sem jut, hogy Jézus a mi számunkra ugyanezt az életet írta elő. Bemagoljuk mondásaikat, elsajátítjuk módszereiket, vagy szolgálati "technikájukat", de közben kihagyjuk a lényeget: azt, ami ezekben mozgatta őket, azaz Isten Szent Szellemét. Hogyan is lehetne átvenni tudást, vagy ismeretet Isten Szent Szellemének direkt vezetése nélkül?! Mégis ezt teszik milliók és milliók...

Megingott bennem az egész mai keresztyén könyvterjesztés létjogosultsága. Megingott, mert egyrészt azt nem értem, hogy ha Sparks azt tanította: "ingyen kaptam, ingyen adom", ha Watcman Nee úgy üzent: "mindent csak hitből", ha Chambers úgy írt, hogy: "semmi vagyok", s elsősorban, ha az Igében Jézus azt tanítja: "majd Ő kijelenti nektek", akkor hogyan veszik a bátorságot, hogy pénzért adjanak olyan irodalmat, mely éppen ezeknek az embereknek, valamint az élő Istennek írásait, vagy életét tartalmazza. Másrészt viszont az nem fér a fejembe, hogyan lenne képes egy jól megírt, majd még szebben megszerkesztett, majd reklámozott könyv, vagy tanítás "szellemi ismeretet" átadni olyan hívőknek, akik azt sem tudják, mit jelent "Szellem által megújulni", vagy "felvenni a saját keresztünket, s úgy követni Krisztust"? Ha a mai keresztyén mindössze test szerint ismeri Jézust, s az egész hívősége csak emberi ítélet szerint hívőség, hogyan szólhatna bármi is építőleg a számára abból az irodalomból, melyet olyan emberek írtak - jobban fogalmazva éltek át -, akik élete valójában csak ugyanúgy botránykő lenne a számukra, ahogyan Jézusé is az volt, vagy ahogyan bárkié az, aki ma kész "lemondani lelkéről, hogy megnyerje magának Krisztust". Bizony elgondolkoztam és elgondolkozom én is azon, vajon százból akad-e akár öt hívő ember, aki "érti" azt, amit mondok, azaz éli az Istennek teljesen átadott életet, hogy azon keresztül világossá válhasson: ez az ember igazat beszél. Minden nap szembe kell néznem a kérdéssel: azért akarnak némelyek ilyen "szellemi tanítókat" követni, hogy ezáltal ne kelljen odaállniuk Isten ítélőszéke elé, hogy ott összetört szívvel, porrá és hamuvá vált lélekkel megkezdhessenek egy teljesen új életet? Ha viszont mégis készek ezt megtenni, vajon felismerték-e már, hogy minden ilyen valamikor élt hívő ember "szellemi atyának"-, vagy "pásztornak", esetleg "tanítónak" való elismerése idővel megtér csupán "test szerint ítélni képes" állapotából, hiszen ugyanaz az Isten, ugyanaz az Atya, s ugyanaz a Szellem áll mellettük, sőt lakik bennük, Aki őket is szépen elvezeti arra az ismeretre, amivel "elődeik" rendelkeztek? Ha végig kitartanak... Ha ugyanúgy kapaszkodnak ama Főbe... Ha... Mennyivel jobb érzés az ilyen testvéreket idővel valódi testvérekként, vagy szolgatársakként üdvözölni, mint akik Jézus Krisztuson keresztül kapcsolódnak egymáshoz! A tanítók, a pásztorok, s minden Krisztusból fakadó munka csak ezek után válik valóban Istennek tetsző szolgálattá.
Értelmetlennek tartom, hogy olyan emberrel beszélgessek Müller György elképesztő hitéről, aki közben mintha csak messziről akarná figyelni az eseményeket, azaz egyáltalán nem akarja elhinni, hogy mindazok igazak, amiről az ő élete szólt. Arról pedig már nem is akarok szólni, amikor tanítónak vagy példának emelnek ki hatalmas embereket a múltból, vagy a jelenből, hogy őt kövessék, miközben saját életük egészen másról szól. Hiábavalóság tanításokat olvasgatni, ha közben a szív nem nyílik meg Krisztus előtt, hogy oda bebocsátást nyerve Szent Szellemén keresztül Ő lehessen az, aki ugyanazt a munkát elvégzi, amit elvégzett Pálban, vagy Timóteusban, vagy Jánosban egyszer. Hiábavalóság azt hangoztatni, hogy mennyire szükség van olyan irodalomra, mely nyilván Istenről, hitről, szeretetről szól, ha közben az olvasónak esze ágában sincs ugyanezekben utánozni az írók életét: lemondás mindenről, hitből való élet a gyakorlatban, szeretet Jézus Krisztus jelenléte által, s ismeret a Szent Szellemből merítve. Hiábavalóság olyan evangelizációs módszereket, teológiai hitvallásokat, vagy szeretet-szolgálatokat kialakítani, melyekben egykor némelyek láthatóan sikereket értek, ha közben a "szellemi", azaz fentről kijelentett és személyesen a szívbe vésett Isten-ismeret hiányzik. Tulajdonképpen itt, ezen a ponton értettem meg, miről beszélt az Apostol, amikor így fogalmazott az Igében: "Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük. Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre." (II.Kor.5:16-17) Bizony lehet Istent is test szerint ismerni. Lehet olvasni a Bibliát; lehet szolgálni a misszióban; lehet énekelni s Istennek dicséretet zengeni; lehet gyülekezeteket alapítani... test szerint is. Semmi köze nincs mindezekhez Isten Szent Szellemének! Az ember - saját lelke és teste által - őszinte szívvel vág neki, hogy megvalósítsa egy sikeres hívő élet jövőjét. A megelevenített szellem vezetése nélkül... Isten Szent Szellemének egyedüli irányítása nélkül. Egyedül... Miért csodálkozzak hát azon, amikor testvéreim akkora bukásokkal, s kudarcokkal fejeznek be, vagy hagynak félbe szolgálatokat, törnek ketté családokat, szakítanak több felé gyülekezeteket?! Nem is történhet ez másképp.
Azt látják csak, ami a szemük előtt magasodik. Müller György örökbefogadott? Akkor mi is. Chambers így élt? Akkor mi is. Watchman Nee így tanított? Akkor mi is. Hát nem azért csinálták ezt, hogy mintául álljanak előttünk?! Dehogynem! Csak éppen egészen más alapon! Azért csinálták, mert Isten erre tanította és erre vezette őket. Azért éltek úgy, mert készek voltak mindent kárnak és szemétnek ítélni Krisztus megnyeréséért. Azért írták le ezeket, hogy bemutassák: aki valóban hisz, annak a hite alapján képesség is adatik hatalmas dolgokra. A hite alapján! Nem a tudása, vagy az elszántsága alapján! Kár, hogy ezt már nem hallják meg a "fülek".

Tanítani és vezetni csak azt lehet, aki kész volt ugyanúgy felvenni saját keresztjét, hogy azzal együtt kövesse Mesterét, s aki kész megtagadni még a saját lelkét is, s elveszíteni életét, csak hogy Krisztus tanítványa lehessen. Ha ilyen emberek jelentkeznének a teológiákra, egészen más képet festene a mai keresztyénség... De miről is beszélek?! Akik erre az útra lépnek, azoknak teljesen feleslegessé válik a "látható" teológiai képzés! Maga Isten okítja őket saját ismeretére - méghozzá jelenléte által! Egyre inkább intézmény-ellenes hozzáállásom még mindig egyetlen egy dologban gyökerezik: azért vannak ilyen intézmények, mert "test szerint akarnak ismerni" a mai hívő testvérek...

Persze mindent összegezve felmerülhet a kérdés: - miért olvasom és idézem én akkor Chambers, Mackintosh, Sparks, vagy Hallesby, M.Schacke, vagy Nee írásait? Azért, amiért Pál így fogalmazott: "Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint..." Mit jelent ez? Vess egy pillantást az előtte álló Igére! "hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt." (5:15). Azok, akik készek voltak átadni életüket Krisztusnak, hogy azok után Neki éljenek, tudják, hogy soha többet nem támaszkodhatnak emberi elképzelésekre, látható dolgokra, testi ismeretre! "mostantól fogva". Úgy élnek, mint akik még itt élnek közöttünk a földön, de valójában mennyei polgárjoguk szerint élnek. Itt a földön, de Isten szerint való módon. Nem azért olvasom az ilyen emberek írásait szívesen, mert valami "többlet tartalommal" bírnak, vagy mert megnyitnak a számomra újabb dimenziókat az ismeretben, hanem mert én is ugyanazt az életet élem, mint egyszer ők éltek! És ez utóbbi valódisága sokkal többet jelent a számomra minden "emberi ismeretnél". Azt mondod erre: - én is ismerem Müller György életét. Azt felelem: - én pedig úgy is élek. Azt mondod: - én is szeretem Chambers 'áhítatait'. Azt válaszolom: - számomra ugyanúgy kijelentette azokat az Úr. Azt mondod: - én is jónak tartom Watcman Nee tanításait. Azt felelem: - én pedig szemem előtt látom azt a Gyülekezet, amiről ő beszélt. Azt mondod erre: - kicsit elszálltál... Azt válaszolom: - maga Isten az, aki megengedte, hogy saját elszúrt életem mocska, régi természetem hullájának a súlya, s a sátán angyalainak a kínzása ugyanazt elvégezze bennem is, mint Pálban: elég nékem az Úr kegyelme, s amikor gyenge vagyok, én is akkor vagyok erős... Krisztus által!





"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."


Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #13 Dátum: 2014 Október 31, 21:29:47 »
A szív válasza

Kétféle reakció

"Három nap múlva királynői ruhába öltözött Eszter, és megállt a királyi palota belső udvarán, szemben a királyi palotával. A király pedig királyi trónján ült a királyi palotában, szemben a palota bejáratával. Amint meglátta a király, hogy Eszter királyné ott áll az udvaron, kegyelmes volt hozzá, és kinyújtotta Eszter felé a király a kezében levő aranypálcát. Akkor odament Eszter, és megérintette a pálca végét. A király megkérdezte tőle: Mi járatban vagy, Eszter királyné? Mit kívánsz? Még ha országom felét is, megkapod!" (Eszt.5:1-3)

Leírhatatlan különbséget látok két emberi reakció között! Amikor Isten Szent Szelleme újjáteremtett egy embert, s ez az új teremtés egyszer csak üzenetet visz az ember szívének, annak a királynak, aki pillanatnyilag is tudatlanságban és gyermeki önzésben élve óhajtja megtartani az életét, életbe lép a "pálca hatalma", azaz nagy mértékben függ a dolgok kimenetele attól: hogyan áll hozzá a szív a szellemihez. Még pontosabban, mi lesz a Jézus Krisztust kijelenteni akaró Szent Szellemmel kapcsolatos reakciója. Hogy mit jelent ez a fajta reakció? Amikor egy hívő ember úgy érzi, nem hagyja nyugodni a lelkiismerete, vagy valami belső békétlenség lesz úrrá benne, s egyszer csak napvilágra kerül szíve előtt is: Isten keresi őt, hogy üzenjen neki, válaszút elé érkezik. Vagy hallgat rá, vagy elutasítja. Vagy levegőbe emeli a kegyelem pálcáját, vagy lent marad a pálca, hogy elítélje az Úr küldöttét. Vagy fontosabb egy hívő ember számára Isten, amikor Ő kezdeni akar valamit életében, vagy inkább választja az emberi élet örömeit, s a maga irányította keresztyénséget. Vagy felkelti érdeklődését a megjelenő királynő, hogy emlékeztethesse arra: ő az, akit egyszer maga mellé állított, mint élete királynőjét, s mint akiben gyönyörködhet élete végéig, vagy már annyiba sem veszi, hogy életét meghagyja, ezért azonnal halálra ítéli őt.
Milyen csodálatosan életre kel ebben a fejezetben az, ami egy megtért ember életében is bekövetkezik: az Úr Jézus - az ember szellemén keresztül - megjelenik a szív előtt, hogy tájékoztassa őt: még él, s bár sokszor 30 napok, vagy akár 30 évek is eltelhettek a Vele való személyes kapcsolat nélkül, ezúttal valami többet szeretne elérni. Azt szeretné, hogy a hívő ember ne csak a megtérés örömében örvendezhessen, de gyakorlatilag tapasztalhassa meg, mit jelent a győzedelmes élet, azaz mit jelent, amikor a "Mennyek Királysága" már ebben a földi életben valósággá válik az ő számára. Egy ilyen üzenet átadása nem is olyan egyszerű! A mai kor hívői már oly mértékben megengedték, hogy Hámánok, azaz testi gondolatok, az emberi "én" elképzelései, netalán a beteges tévelygők kívánságai legyenek úrrá az egyéni életükben, hogy igen nagy veszélyt jelent az "új teremtés" életére nézve egy ilyen látogatás a királyi palotában. Vannak testvérek, akik már évtizedek óta nem engedték meg az Úrnak, hogy személyesen részt vegyen életük vezetésében, az uralkodásban, csak élik megszokott begyöpösödött hívő életüket - Krisztus nélkül. Megtértek - egyszer. Még régen. Becsatlakoztak egy helyi gyülekezetbe. Szolgálatba álltak. Adakoznak. Dolgoznak, s munkálkodnak. Gyermeket nevelnek, vállalkozásokat vezetnek. Minden erejük arra összpontosul, hogy egy csodálatos és áldásokban gazdag hívő életet élhessenek. Talán sikerül, talán nem... Bárhogyan is alakul, az Úr nem hagyja ennyiben a dolgot. Hiszen kiválasztotta őket! Szereti őket! Egyetlen vágya csak az, hogy eljuthassanak az Ő saját királyságába, oda ahol nincs más úr, csak Krisztus. Ebben a feladatban egyetlen eszközre számíthat: az emberi újjáteremtett szellemre, mint ami már Krisztus vezetése alatt áll, s amelyben már Ő az Úr. Sokan úgy gondolják , lehetséges bármilyen közvetlen módon Isten elé járulni. Az Igében Jézus azonban tévedés nélkül tájékoztat minden kedves hívő embert, hogy "De jön egy óra, és az most van, amikor az igazi imádók az Atyát szellemben és igazságban fogják imádni, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Szellem az Isten, és az imádóknak szellemben és igazságban kell őt imádniuk." (Ján.4:23-24) Érzelmi úton, lelkileg, avagy értelmi úton, tanulás által képtelenség az Urat megtalálni. Az Út egyedül Jézus Krisztus, aki az ember szellemének megelevenítése által vesz lakozást az emberben, amikor az elfogadja Őt Megváltó Krisztusának, mint egyedüli menedéket bukott életére. Azonban nincs olyan emberi élet, melyben ne akarná az Úr megérinteni a szívet is, hogy azon keresztül az egész emberi élet az Ő irányítása alá kerülhessen. Sajnos, nagyon sokan abban a tévhitben élnek, hogy megtérésük pillanatától kezdve szívük már Krisztust követi. Nem így van. Hogy annyi féle gyülekezet létezik, s hogy az egyéni hívő emberek annyiféleképpen próbálják megélni hívőségüket, is ennek köszönhető. Egyénieskednek a hívők. Személyiségük még nem Krisztus személyisége. Szívük még nem Krisztus királyi uralma alatt él. Hívők, de ennek ellenére egyénileg élik meg hitüket, miközben a valóság egészen mást produkál: megtartják életüket. - Miért? - kérdezitek. - Miért engedné meg ezt az Úr?
Éppen ez az! Nem engedi. Nem ez volt a célja az emberrel, s nem is lesz ez a célja soha. Az Úr számára egyetlen cél létezik: megismertetni az Ő útját az emberrel, azáltal, hogy a hívő ember a szíve élére engedi Őt, kizárólagos Uralkodónak. Mindenben. Mit gondoltok milyen eszközökkel érheti el ezt az Úr? Csapásokkal? Próbákkal? Fegyelmező munkával? Nem! Soha - egyetlen hívő ember számára - sem jelent semmit Isten bármily hatalmas fegyelmező, vezető, vagy nevelő magatartása, ha ezzel párhuzamosan nem jár együtt a szívében végbemenő Isten felé fordulás! Ezért nem könnyű Isten munkája. Ilyen környezetben kell bejelentkeznie minden egyes megtért ember szíve, mint pillanatnyilag élete uralkodója elé, hogy átadhassa szerető üzenetét: bajban van az élete. Hiába törnek ketté a hívő életének körülményei, hiába veszít el mindent, ami látható, s hiába minden látszólagos fenyítő bot, ha közben a szív ajtaja zárva marad Isten üzenetének fogadására; a szellem hiába járul a szív elé, hogy emlékeztesse azt a megtérésére, amikor ő befogadta az Urat. Hiába... A pálca nagyon sok életben lefelé lendül, s a szív megkeményedve ítéli halálra a szellemet, Krisztus uralmával együtt. Szomorúan szemlélem azokat a testvéreket, akik annak ellenére, hogy már láthatóan kemény dolgokat éltek át életükben, mégis mintha egyre jobban megkeményítenék szívüket Krisztus dolgai iránt, s mintha esélyük sem lenne odafordulni az Úr Jézus Krisztushoz, hogy Őt valódi úrrá, s vezetővé tegyék a mindennapokban is. Sajnálom ezeket az embereket, hiszen minden egyes nap a számukra csak szenvedés. A legszomorúbb az egészben az, hogy Isten, amikor szenvedésről beszél Igéjében, nem ezt a fajta szenvedést érti. Egészen más úgy leélni egy keresztyén életet, hogy érzelmi csapásokkal, feldolgozhatatlan nehézségekkel, lelki mélypontokkal, vagy éppen menekülő és félelemmel telt szívvel várjuk "ama napot", s megint más, amikor elvégezhette az Úr Szelleme életünkben azt, hogy végre "bevégzettekké" lehettünk, s ezáltal megmenekülést nyerhettünk éppen ezekből az "emberi" szenvedésekből. Amikor az Ige szenvedésről ír, már ebben az új életben tapasztalható szenvedésről beszél, amikor a hívő ember számára fájdalmas azt látni, ahogyan a világ "hiábavalóságban vesztegel", s ahogyan őt elutasítják, annak ellenére, hogy kezében ott a "szabadulás ígéretének evangéliuma"! Az előbbi lélek olyan emberi harcokat szül, melyek csak távol tartják a szellemi gyümölcsöket, míg az utóbbi lélek még az üldöztetések ellenére is örömmel és gyümölcsökkel telten követi az Urat...
Lám, nagyon könnyen két útra szakad a hívő reakciója ilyen helyzetekben! Lássuk csak a másik esetet!

"Jött azonban egy alkalmas nap, melyen Heródes születésnapi ebédet adott nagyjainak, az ezredeseknek és Galilea előkelőinek. Bement a vendégségbe az asszonynak, Heródiásnak lánya is és táncot lejtett. Heródesnek és a vendégeknek megtetszett a tánc. ” Kérj tőlem, amit akarsz! – mondta a király a leánynak – Megadom neked.” Meg is esküdött neki: „Amit kérsz, megadom neked, még ha a fele királyságomat is.” A leány kiment és megkérdezte anyját: „Mit kérjek? ” Az így felelt: „Bemerítő Jánosnak a fejét. ” A leány tüstént nagy sietséggel ment be a királyhoz és ezt kérte: „Azt akarom, hogy azonnal add ide nekem egy tálban Bemerítő Jánosnak a fejét! ” A királyt bánat fogta el, de esküje miatt és a vendégek miatt nem akarta őt elutasítani. Így a király rögtön elküldte a hóhért s elrendelte, hogy hozza el annak fejét." (Mk.6:21-27)

Ugyanaz a szív reagál, csak a szív elé járuló szellemiség más. Ahogyan a Szent Szellem képes a szív elé állítani az "új krisztusi természetet", a Sátán is képes megmozgatni mindent a győzelméért. Hámán is a szív elé járult, s lám ő is kegyelmet kapott. Sőt! Az egész királyság feletti hatalmat megkapta, csak védje meg a király uralmát. A Sátán nagyon jól tudja, hogy még a megtért és Krisztust őszinte szívvel követni akaró hívőt is könnyen be tudja csapni. A legkisebb emberi dolog, melyet megengedett az életében, máris kellő táptalajként szolgálhat a gonosz munkálkodására. Még egy gyülekezetben is! Még egy áldottnak látszó meleg családi fészekben is! A kulcs a király kezében van. A lényeg, hogy mit jelent egy megtért embernek maga a megtérés!
Ha felteszed magadnak ezt a kérdést, mit felelsz rá?
Örök életet? Egy jó gyülekezetet? Boldogságot, s örömet? Szabadulásokat, vagy egészséges jólétet? A Szent Szellem gyümölcseit egy rothadó világ kellős közepén? Békét - a szívben? Mit felelsz arra a kérdésre, hogy - milyen értéket képvisel életedben a tény: megtértél? Nyugodt szívvel veszel Úrvacsorát? Mert amit te válaszolsz erre a kérdésre, az ismétlődik meg minden olyan helyzetben, amikor a Szent Szellem üzenetéből te valamit meghallasz a szíved tájékán. A benned élő "új teremtés" odaáll a szíved elé ilyenkor, hogy ugyanezt a kérdést feltegye neked. A legszebb öltözékében, a királynői ruhába öltözve jelenik meg, hogy láttassa veled: egyszer Őt választottad. Királynői tisztében áll eléd, a három napos böjt után. Az Úr munkája ez! Jézus Krisztus sokkal többet akar tőlünk - emberektől -, mint amit mi valaha megérthettünk a keresztyénségből. Sokkal többet! Igényt tart az életünkre. Milyen könnyen rávágjuk sokan: - hiszen én Krisztusé vagyok! Közben ugyanúgy élünk, mint Eszter könyvében a király, megtartva mindenünket, távol tartva a szellemi dolgokat a testiektől. Az "én" uralomra kerül egy megtért ember életében, s így él tovább - hívő életet. De valóban hívő élet az ilyen?!


A munka elkezdődik...

"Eszter így válaszolt: Van kérésem és kívánságom. Ha jóindulattal tekint rám a király, és ha jónak látja a király, hogy megadja kérésemet, és teljesítse kívánságomat, jöjjön el a király Hámánnal együtt arra a lakomára, amelyet készítek nekik. Holnap azután megfelelek arra, amit a király mondott." (5:7-8)

Reményeink szerint a legtöbb hívő ember életében - ezek szerint - még van súlya az új teremtés megjelenésének, s szavának. Nem küldjük azonnal halálba őt. Meghallgatjuk. Felmelengeti a szívünket az, ahogyan emlékezetünkbe idézhetjük a megtérés gyönyörű és csodálatos eseményét. Örömet okoz látnunk azt a királynőt, aki csupán személye által betölthette az űrt az emberi életünkben; az űrt, melyet az Ádámi természet okozott, azáltal, hogy elszakadt egyszer Istentől.
Eszter nem más a király számára, mint a hiányzó láncszem - az örök boldogsághoz. Hiszen ki az, aki megtérését egy laza mozdulattal kész a sutba vetni, mondván: ezúttal jobbat kaptam?! Amely életben ez megtörténhet, ott az is kétséges, hogy valaha igazi megtérés történt. Mindezzel együtt a mai keresztyének életében szinte gyakorlattá vált, ahogyan egyszerűen évekig, sőt, évtizedekig nem vesznek tudomást a bennük megtörténhetett változásról, amit a mindennapi életben az bizonyít: nem hívják segítségül a Menny Urát a hétköznapi életükben. Ha baj van, az más! Ha valami kívánságuk fakad, az mindjárt más! Amikor forró lesz a talaj a lábuk alatt; amikor kétségeik támadnak a jövőt illetően, amikor nem boldogulnak az életben; amikor a depresszió e lelki házuk falát feszíti; amikor kézzel lábbal hadakoznak, még sincs annak eredménye... akkor azért Isten felé fordul a szív, nem? Még ez sem biztos, kedves olvasóm! Vannak olyan hívő életek, melyben a nehézségek legmélyebb bugyrai is ezerszer inkább lódítják az emberi szívet egy elkeseredés, avagy beletörődés völgyébe, mint abba az irányba, ahol őszinte szívvel hívhatják az "új teremtés" Esztert a királyi palotába, hogy fogadják őt végre valódi méltóságához híven. Hámán végzi a dolgát. Az ó-emberi természet hihetetlen módszerekkel köti be az egyszeri hívők szemét, hogy megteremtse az alapot a bennük élő Szent Szellem teljes elkülönítésére, Őt a szívtől való távol tartásra. Ebben mesterkedik Hámán. Titokban, s a háttérben. Ahogyan a világosság angyalaként emlegetett Sátán szokta...
Esztert fogadta a király. A szív nem mondott nemet a szellem óhajára, sőt, örömmel teljesíti azt. Mit kért a szellem? Mit üzent a Szent Szellem Isten? Hogy bajban van az ország? Hogy veszély leselkedik az egész hívőségre? Nem! Nagyon alázatos hangon mindössze egy meghívás érkezik egy lakomára - a saját házában. Eszter a saját részlegébe hívja a szívet...
A szellemi harc már javában! Nem is látjuk, még csak nem is sejtjük, mekkora csaták zajlanak ilyen esetekben a nem látható birodalomban. A szívünk örömmel mond igent a meghívásra, a bennünk úrrá lett "én" pillanatnyi hatalmával együtt. Hámán örömtáncot lejt, amikor azt hallhatja: a szív ezúttal kíváncsi őreá is, személyesen várja őt ezen a lakomán. Csak a királyné, a király és Hámán. Olyan alkalom ez, mely dicsőséget és örök győzelemre juttathatja az ó-emberi természetet - gondolja Hámán. Mekkorát téved! Éppen ellenkezőleg. A Szent Szellem már előkészítette az alkalmat arra, hogy megfordítsa egy megtért és újjászületett ember mindennapi életében az uralmat. Hámán még semmit sem sejt...

"Azon a napon Hámán örömmel és jókedvűen távozott. De meglátta Hámán a király kapujában Mordokajt, aki nem kelt fel előtte, és nem rettegett tőle azért elöntötte Hámánt a méreg Mordokaj miatt. Hámán azonban erőt vett magán, és hazament. Majd magához hívatta barátait meg feleségét, Zerest,
és elsorolta nekik Hámán, hogy milyen nagy a vagyona, mennyi fia van, és hogyan emelte őt a király nagyobb méltóságra minden vezető emberénél és királyi tisztviselőjénél. Majd ezt mondta Hámán: Eszter királyné sem hívott meg mást arra a lakomára, amelyet készített, csak a királyt és engem, és holnapra is én vagyok hozzá hivatalos a királlyal együtt. De mindez nem elég nekem, amíg azt látom, hogy a zsidó Mordokaj a királyi udvarban van. Akkor ezt mondta neki a felesége, Zeres és a barátai: Csináltatni kell egy ötven könyök magas fát. Reggel pedig mondd a királynak, hogy akasszák fel rá Mordokajt! Azután vígan mehetsz a királlyal a lakomára." (5:9-14)

Ismét csak egy valaki nem hódol be Hámánnak, s nem örül vele: Mordokaj. A Szent Szellem nyilvánvaló módon ellene áll a régi emberi természetnek. Az Ő uralma még hátra van, és sokkal többet sejtet ez a pillanat ebből. Az "én" még mindig ideges és feszült lesz, amikor rájön: valaki él az emberben, aki veszélyt jelenthet az ő uralmára.
Sokáig azt hittem, a sátáni megkötözöttség, vagy akár a démoni fertőzés csak afféle kitalált szellemi mese, melyet az utóbbi időkben sokan eltúlozva hangoztatnak, főleg karizmatikus közegben. Amikor ezekkel az Igékkel találkoztam, majd a való életben is elém állhatott az igazság a maga félelmetes valóságával, egy kicsit megváltozott a meglátásom. Az emberi természet felett a Sátán az úr! Ez olyan biztos, amilyen biztos, hogy ott, az Édenkertben a kígyó vette rá Évát a lázadásra. A Sátán pedig nem szívesen engedi ki kezéből egyszer már megszerzett áldozatát. Ravasz és kíméletlen trükkökkel szolgál minden hívő ember felé. Már a megtérés pillanatában elveti a konkolyt a búza közé, hogy idővel csak egyre megszokottabbá válhasson állandó jelenléte egy ember életében. Az emberi "én" ki akar törni a megtérés nyújtotta öröm mámor kereteiből, mert érzi: Isten jelenlétének szentsége majd valódi veszélyt jelent az ő számára. Amíg a király mellett Hámán az úr, ő nem marad nyugton. Nem tud örülni még látszólagos vagy pillanatnyi győzelmeinek sem. A célja egy: teljesen megsemmisíteni az Úr jelenlétét biztosító Szellemet. Elfordítani a szívet Krisztustól, hogy egy idő múlva ugyanez a szív lábbal tapossa az Úr Jézus keresztjét, s rámenjen erre az illetőnek az egész élete, beleértve az elnyert Örök életet is. Ennek az "énnek" vannak támogatói. Homály fedi a kilétét a mögöttes erőknek, de annyit látunk, saját felesége, s barátai igen jól látják a helyzetét. Az ötletet a megoldásra nem az én találja ki! Ne felejtsük el ezt! Egy hívő ember életében soha nem a szív öli, vagy öleti meg a szellemet; a háttérben munkálkodó sátáni erőkre hallgat az "én", ahogyan egykor - a Paradicsomban tette az ember, azaz kétfelé sántikál a hívő. Többet akar. Olyan győzelmet szeretne, mely végleg eltávolítja egy hívő ember életéből az Úr közelségét. Micsoda kemény küzdelem! Bitófa. A megoldás: fára húzatni Mordokájt. Semmi nem nyugtatja meg egy hívő ember énjét, csak az, amikor a Szellem hangja elcsendesülhet, mert nincs többet. Vége Annak, Akit azért adott Isten, hogy vigasztalónk, pártfogónk és vezetőnk legyen a földi élet gyötrelmei közepette, képviselve Istent, s kijelentve Krisztust. S minderről a mocskos tervről még semmit nem sejt a szív...

Kedves megtért hívő testvérek! Mi magunktól soha nem fogjuk tudni legyőzni a bennünk állandóan csak uralomra törő emberi természetet. Mi erre nem vagyunk képesek. Szívünket úgy veri át a Sátán, ahogyan csak akarja. Megtéveszthető az emberi szív. Könnyen becsapjuk magunkat, hogy csak Istent követjük, miközben már egészen más úton haladunk. Semmit nem sejtünk a körülöttünk leselkedő veszélyekről. Jókat vacsorázunk a Krisztus természetét hordozó szellemmel, azaz örömmel fogadjuk a "felülről jövő" gondolatokat. Még az sem zavar, hogy emberi természetünk ugyanúgy ott ül az asztalnál ekkor. Kettős életet élünk. Hol lent vagyunk, hol fent. Talán meg is szoktuk ezt már.
Jó sok időt eltöltöttem az egyházi hívőség palástja alatt, hogy megtanuljam: a legtöbb hívő ember ilyen életet él. Hullámvölgyekkel teli, váltakozó életet. Én is ilyet éltem majd 15 éven keresztül. Mély siralom-völgyek, s magas isteni közelség váltakoztak bennem. A gyülekezetben feltöltődtem, s jól éreztem magam, ahogyan a király igen jót borozgatott a királyné társaságában. Még "üzeneteket" is kaptam. Az Ige szólt nekem. Békére leltem. Boldogan kezdtem neki a következő hétnek. Lelkes lettem. Szolgálatba álltam. Azután megtapasztalhattam, mit jelentenek a megszokott szürke hétköznapok mélységei. Igen, megértem azokat, akik ilyen kettős életet élnek. Megértem, milyen terhes ez az emberi szív számára.
A magukat szellemi hívőknek tartó testvérek most felkiáltanak: - de hiszen ott van a Róma 8. lehetősége! Könnyedén a mélybe taszíthatjuk a testet a maga kívánságaival, ha a szellem felé fordulunk, s tőle kérünk erőt. - Így van. Csak akad egy apró akadálya ennek. A szellemnek még egyáltalán nincs szava ekkor! Sokan azért esnek vissza a hitben, s veszítenek hatalmas csatákat, mert a gyakorlatban nem működhet egy olyan visszás megoldás, miszerint a szellem - segítségül hívva a Szent Szellemet - elűzi a testet az uralkodóházból. Ellentmondásos lenne az egész, hiszen még mindig Hámánon a gyűrű. Pillanatnyilag még ő az élet és a lélek ura. Ő van minden hatalom felett, és csak egyedül a szív győzhetne felette, ha végre megfosztaná őt hatalmától, hogy helyette a "krisztusi természetet" ültesse a trónra. Mennyi minden múlik a szíven! Ezért látom azt, hogy sok esetben még a magukat szellemi hívőknek valló testvérek életében sem jelentkezik a győzelem, csak látszólagosan. Ez pedig édes kevés a valódi győzelemhez képest! Okozhat néhány órára vagy napra elegendő lelki örömet, de csak addig, míg gyakorlatilag ki nem derül, hogy a hatalom még mindig Hámán kezében maradt, aki ideig óráig engedte meg a lélek és a szív örömét. A gonosz terv kivitelezése folyamatban van... "Hámán helyeselte ezt a dolgot, és megcsináltatta a fát." (5:14)
Szomorú vagyok, amikor hívő testvérek életében egyre kevésbé vehető észre a Szent Szellem jelenléte. Sokszor elkeserítő ezt látni. Sokkal inkább jelenik meg egy mindent megtartani akaró emberi hozzáállásról tanúskodó szív, s egy megtérés előtti állapotról bizonyságot tevő természet az ilyen testvér életében. Még eljár a közösségbe, de a szíve már nem Istené. Soha nem is volt az. A megtérés valódi lehetett, de már az emléke is elhalványult annak. A mindennapok robotja, a megélhetésért küzdő test és lélek, valamint a trónjába féltőn kapaszkodó szív már letért a hívő útról. A Krisztus szerinti győzelmek meg sem jelenhettek az ilyen életben. Amikor azt hitte jó úton van, sem volt jó úton. Talán jól érzi magát a gyülekezetben, s talán adakozik is örömmel. Szolgál az énekkarban, s missziózni is kimegy az utcára néha. Elvállal beteglátogatásokat, s versekkel igyekszik színesebbé tenni hívő életét...
.. ám e lényeges kérdésekre soha nem kap választ: miért nem érzi Isten közelségét néha? Hogyan lehet, hogy ilyen borzalmas az élet a földön? Meddig kell elviselnie mások gúnyolódását, lökdösődését, önző és kizsákmányoló uralmát, s mikor jön már vissza az Úr Jézus érte? Vajon ezt jelentené a győzelmes élet? Ilyen lenne a sokat emlegetett harc, öklözés, tusakodás, s futás - a hit megtartásáért? Méltó lesz egyszer is a győzelmi koszorúra? Nem biztos benne...

Minden egyes megtért hívő ember végig járja ezt az utat! Hogy milyen eredménnyel, az nagyban múlik azon, kész-e megnyitni a szívét a Szellem hangja előtt, melyet a "krisztusi természetet" élő megelevenített szelleme hallat. Valamit érez, s ezt a valamit elnyomja-e, vagy meghallgatja, s engedelmeskedik-e neki? Mindenki ezen az úton halad. Baptista, metodista, református, evangélikus, karizmatikus, vagy felekezeten kívüli, magányos, vagy közösségi tag. Mindegy hová csatlakozott, ha egyszer is befogadta az Urat, s megtért, egyetlen út áll előtte: vagy lemond életéről, hogy Krisztust megnyerhesse, vagy megtartja azt, hogy ezáltal Őt elveszítse... Hát számít, hová jár? Van értelme annak, hogy karizmatikus lett? Származik előny abból, hogy Ó-utcai szabad-keresztyén? Nem, testvérek. Nem! Egy számít: mit válaszol a szíve, amikor Krisztus eléje áll: "ajtód előtt állok, s zörgetek."

Azt tapasztalom, egy Krisztussal járó tanítvány képes érzékelni azt, amikor egyik testvére életében a Szent Szellem elkezdte ezt a munkát. Képesek vagyunk érzékelni, amikor valakinek a szíve előtt megjelenik az Úr, s elkezd kopogtatni. Nem azt látjuk, ahogyan az ember Istent keresi, hanem azt, ahogyan Isten keresi az illetőt. Megdöbbentő élmény! Úgy állok az ilyen pillanatokban, ahogyan Mózes: levetett sarukkal. Szent hely az ilyen. Isten - az Ő Szent Szelleme által - gyakorlatilag megjelenik egyik testvérem életében, hogy bebocsátást nyerhessen a szívébe, s azon keresztül mindenhová. Amilyen helyen eddig volt, az kevés Neki. A trónt akarja, az egész életét. "Vagy úgy vélitek, hogy hiába mondja az írás: „Féltékenyen kíván minket a Szellem, akit belénk telepített?" (Jak.4:5)
Utolsó időket élünk, már nincs messze az Úr visszajövetele. Megkezdődött az ítélet Isten házanépén, azaz a bizonyos "zippzár-elv" működik. Keresi az Úr az övéit, ezért egyre több életben látható, ahogyan a bennük megjelenhetett "új teremtés" jogot formál a szívükre. Mindenkinek döntenie kell! Vagy közelebb engedi magához az Urat, vagy eltaszítja Őt még távolabb magától. Vagy gyümölcstermő és győzelmekben gazdag szellemi életet él, miközben megnyeri Krisztust, vagy látszólag mindenben sikeres, de közben elveszíti a lényeget: az Urat, s bár önmaga végül - mint tűzön keresztül - megmenekül, de minden megég, amit csak tett az életében. Mindenkinek választania kell!
Vagy utat ad a király Mordokáj munkálkodásának, vagy Hámán uralmon marad, s ő győz... Lássuk a végső csatát!







"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #14 Dátum: 2014 November 02, 09:45:50 »


A valódi hit egyik valós akadálya

"Az így felelt: „Tanító, mindezeket ifjúságomtól fogva követtem. ” Jézus erre ránézett és megszerette őt, majd így szólt hozzá: „Egy hiányod van: Eredj, add el, amid csak van, és oszd el a szegényeknek! Akkor kincsed lesz a mennyekben. Aztán rajta, kövess engem!" Az azonban elkomorult erre a szóra és szomorúan elment, mert sok szerzeménye volt. Jézus erre körültekintett tanítványain és így szólt hozzájuk: „Milyen nehezen fognak az Isten királyságába bemenni azok, akiknek vagyonuk van. " (Mk.10:20-23)


Ha megkérdezné tőlem valaki, melyik bizonyságtétel rendített meg engem a legjobban, ami a Bibliában található, gondolkodás nélkül István védőbeszédét említeném. Védőbeszédét? Dehogy. Inkább egy csodáját annak, amit Krisztus Szellemének valós munkája eredményezhetett benne! Egyedül egy ilyen határozottsággal és bizonyossággal, erővel és hatalommal elmondott bizonyságtétel járhatott azzal az eredménnyel, melyet így fogalmaz az Ige: "mintha valami fűrészelte volna a szívüket..." Ebbe minden benne van.
Most hasonlóan érzem magam, mint István érezhette akkor. A hívő emberi életnek egy olyan területét hozta elém az Úr, melyről magam sem szívesen beszélek. Tudom mit jelent kiválasztani az emberi lét talán legkényesebb területét: a vagyont, hogy Isten jelenlétében rávilágíthassak arra, mit is értett Jézus azon, amit akkor mondott, s amit kétszer is megismételt a tanítványainak. Nem azért világítok rá, mert lényeges eleme ez a mai keresztyénség mindennapi életének, hanem azért, mert Krisztus világosan tudomásomra juttatta, mit jelent a folytatás: "Tanítványait megdöbbentették beszédei. Jézus aztán újra megszólalt és ezt mondta nekik: „Gyermekek, milyen sok bajjal jár az Isten királyságába bemenni azoknak, akik vagyonukban bíznak." (Mk.10:24) Ugyanígy döbbenet ült rám, s gondolom mindazokra, akik olvassák soraimat.

Rengeteg hívő emberrel találkoztam az elmúlt időszakban, s minden esetben meggyőződhettem arról, mekkora igazság rejtőzik Jézus Urunk talán első hallásra érthetetlen szavai mögött. Én sem a megtérésre gondolok, amit az Úr úgy ad az embereknek, ahogyan Ő eleve eltervezte: ingyen és örömmel, s mindenkinek, aki csak hajlandó elfogadni. Kereszthalála és azon keresztül az örök élet bárki - szegény, vagy gazdag - számára azonnal elérhető és megtapasztalható valósággá válhat, amint kész kinyitni szívét, hogy befogadhassa Őt oda - valóságosan. Nincs jelentősége annak, hogy valaki szegény, vagy valaki gazdag, ugyanúgy megtérhet mind a kettő. Ám valami egészen más dologról beszélt itt az Úr: az Ő Királyságáról. Arról, mit jelent a Neki szánt élet valódi értelmezése; mit jelent Őt úgy követni, ahogy vagyunk; mit jelent egy valóban kereszthordozó élet, azaz már itt a földön hogyan lehet belépni egy olyan "királyságba", melyben egyedül Ő az Úr, s melyben már gyakorlatilag elkezdődött az örök élet. Teljesen mást jelent elfogadni az örök életet, és mást jelent belépni abba, már itt a földön is! Egészen mást ért az Úr azon, ha mi a kereszthalálának megváltói munkája után magunk is követjük Őt, s így hajlandók leszünk feláldozni életünket - Érte. Ő ingyen halt meg értünk, nekünk hihetetlen kínokat jelent ugyanezt megtenni Érte. Emberek vagyunk, s azok is maradunk - olyan emberek, akik számára még el sem tudjuk képzelni, milyen sokat jelent az "emberi lét gazdagsága"! Hát erről beszélt az Úr akkor.
Krisztusnak - mint Mindenható Istennek - valóban érvényessé vált az egyik törvényszerűsége, miszerint amíg van mit a markodban szorongatnod, addig azt meg is teszed! Nem mást jelent ez, mint az emberi szív alapállapotának igencsak valóságos és kézzel fogható gonoszságát; abban bízunk, amit látunk, s abban hiszünk, amink van. Ilyenek maradtunk, még akkor is, ha már megtért, s Istennek szánt élettel büszkélkedhetünk. Még a legvadabb álmainkban sem tudjuk elképzelni, mennyire igaz ez életünkre! A mai keresztyének számára sajnos emberi értelmezést kapott Krisztus üzenete. A legtöbb hívő ember számára sokkal fontosabbá vált egy "eredményes" emberi életet kialakítani, mint mindenről lemondani - Krisztus megnyeréséért. Mint írtam, meggyőződhettem ennek az törvényszerűségnek a létezéséről, amikor olyan életek jelentek meg közvetlen környezetemben, akik számára már egészen nyitva volt a "menny" ajtaja, hogy győzelmet arathasson az Úr a saját életükben, ám volt még a szívükben egy probléma, mely az egészet megakadályozta, s keresztül húzta: vagyonukban bíztak, s vagyonukat féltették. Hihetetlen, micsoda üzenet rejlik a "gazdag ifjú" történetében! Éppen arról beszél, amiről most írok: egy normális keresztyén ember odaáll Krisztushoz, hogy mindenét (!) átadja neki, s úgy kövesse Őt, mire Jézus egyszerűen így válaszol: - kevés. Meglátta az Úr, milyen valóságos akadálya van az Ő követésének, amennyiben vagyonos ember az illető.
Látom magam előtt, ahogyan tiltakozva ugrálnak fel az olvasók a székből... pedig lehajtott fejjel kellene ülniük! Igazat beszélt az Úr. A markok tele vannak. Ott lapul mindenki szívében egy olyan élet reménysége, melyben mindenük meg van, s melyben bebiztosítva állnak egy szebb és értelmesebb jövő előtt. Szomorúan kell megvallanom, hogy láttam és látom most is, ahogyan a Sátán, s a világnak ez a fajta gondolkozása egyszerűen távol tartja a hívőket attól, amit Jézus így fejezett ki: az Ő királysága. Én így fogalmaznám: győzedelmes élet. Hogy miért? Mert amikor bármilyen borzalmas körülmények közé jutott hívő emberrel találkozom is, félelmetesen áll előttem egy olyan szív, mely szenved attól, amit átél, ugyanakkor képtelen kiengedni a kezéből azt, amiben látható módon reménykedik. Azt, amije még van... Ott állok előtte, imádságos szívvel; tusakodok az Atyánál, hogy valahogy az ilyen ember számára is lehessen elérhető az, amit én magam is megtapasztaltam: Ő mindenre elég Úr, de közben megdöbbent az, ahogyan az illető belekapaszkodik abba, amit még elérhet. Pénzbe, ígéretekbe, vagyontárgyakba, jövőképbe... Hiábavalóság az egész! Nem fog tudni átkelni azon a szűk folyosón, melyen csak egy őszinte és mezítelen szív képes. Elakad útközben... Úgy látom, a legtöbb hívő ember, mindennapi életében, pontosan ezen a ponton akad el. Amikor le kellene mondania mindenről, hogy Jézus Krisztus valósággal Úr lehessen az életében. Nem tud... mert nem akar. És ezen a ponton megrekedt a hívő élete. Próbálkoznak ezrek és ezrek tovább jutni, de reménytelen. Azt hiszik, a depresszióval, vagy az állandó testi kísértésekkel kell hadakozniuk... Úgy érzik, számukra az egyetlen probléma: egy felemás házasság, vagy egy bukdácsoló misszió... Azt képzelik, csupán apró dolgokban kellene még jobban megélniük a hitüket, hogy Krisztus "mindenre elegendő" élete valóságosabbá válhasson a számukra... Megint győzött a Sátán! Nem veszik észre, hogy markuk tele van. Vakok és világtalanok maradtak arra nézve, hogy túl sok mindenük van ahhoz, hogy szívük beférhessen Krisztus királyságába. Elakadtak a hitben. Nem tudnak hinni még kis dolgokban sem, mert a valóban nagy dolgok fontossága megakasztotta hitüket egy ponton. Hány meg hány keserű életet láthatok, akik mind ennek a csapdájába estek. Szomorú és annál valóságosabb ez!
Hogyne kiáltanám bele a világba, hogy: - Gyermekek! Hívő testvérek! Értsétek már meg, hogy a felnőtt korúság a hitben nem "jó gazdálkodó vénát", s nem "előre megfontolt döntéseket", valamint nem spórolást, takarékosságot, beosztást és tervezgetést jelent!
Elmondjam, milyen hatalmas erejű "üzeneteket" kapok, amikor olyan életekkel találkozhatok, melyekben gyakorlatilag a mindennapokban is valósággá válhatott a Krisztust követő gyermeki hit? Amikor arról tesznek bizonyságot, mennyire nincs semmijük, mégis mindent megkapnak Krisztuson keresztül? Őszinte, sokszor naiv, gyermeki hittel... Ezt jelenti az igazi hit - Jézus Krisztusban! Nem elméletet! Nem szellemi ismeretet! Gyakorlati valóságot - a szegénység és a nincstelenség állapotában, mely alapot ad Jézus Krisztusnak, hogy bebizonyíthassa: Ő hogyan gondolja a győzedelmes hívő életet. Én meg azt gondoltam, az elmúlt 3 esztendő alatt tanultam valamit Krisztus útjáról... Ilyen alkalmakkor személyesen meggyőződhetek arról, mennyire mást ért az Ige valódi örömön, valódi áldásokon, valódi győzelmeken. Hát jól megszégyenülök! Semmi az én hitem egy ilyen hithez képest! Egy ilyen hit olyan gyermeki, olyan őszinte, hogy képes szemérmetlen és gátlástalan módon bizonyságot tenni Istenről még a hozzá járuló testvéreknek is, akik talán csak segíteni szeretnének neki a nehéz helyzetében. Nem, testvérek! Sokkal nehezebb a Krisztust követő út annál, mint sokan gondoljuk! Az ilyen Istennek tetsző, szívből jövő, őszinte, nyílt bizonyságtétel csupán arról szól: - nézzetek ide! Mellettem áll az Úr, mindenek Feje, az élő és Magasságos Isten! Ő az, Aki gondoskodik rólam, nem az emberek, nem ti! Akkora pofon egy ilyen beszéd a hallgatók számára, mint Jézus tanítása volt egykor. Meg is döbbent némelyeket. Némelyeket? Mindenkit, aki még emberre néz, s akinek még az számít, amit lát! Számomra sokkal többet jelentett az, amekkora hitet észre vehetek az ilyen testvérek életében. Magamban fel is sóhajtok sokszor: - ekkora hitet ritkán láthatok ezen a földön.
Én meg alig merek megszólalni, amikor évek óta ugyanúgy egyedül Jézus Krisztusba vetett hitemből élek, s tartom el családomat! Hát ennyire nem vagyok képes gyermekké válni? Talán csak nem attól félek, hogy a hallgatók megbotránkozva elfordulnak tőlem?! Hiszen ki merem mondani: semmim nincs, mégis minden az enyém!
Nem akartam erről beszélni, mert azt gondoltam, minden ember számára nyilvánvalóvá válik ez egyszer, de most úgy látom, inkább elrejtve maradt. Sokan akarnak Krisztust követő életet élni, de csak kevesen engedik meg, hogy Ő teljesen átformálja életüket, beleértve az anyagiakról, s a vagyonról szóló rettenetes feltételeket. Nem lehet felesleges vagyona senkinek sem! Bármilyen szépen ki lehet térni e feltétel elől, a való élet bizonyítja: aki könnyebb utat választott, az elveszítette a belépőjét a győzelmes életbe. Akármilyen őszinte szívvel keresi is az Urat, elakadt a hívő élete, és képtelen tovább lépni egy ponton: egy ponton, amikor ki kellene nyitnia a kezét, hogy kieshessen belőle minden, amit csak oda bezárt. Tervek, elképzelések, vágyak, jövő, ház, autó, nyaralás, biztosítás, félretett pénz, takarék, gyermek számára "bölcsen" gyűjtögetett vagyon... Mind mind olyan dolgok, melyek gyakorlatilag eldugítják az ember hitét, méghozzá olyannyira, hogy képtelenek tovább haladni Krisztus útján. Megállnak és ott maradnak... Nem fejlődnek tovább. Számukra véget ért a megszentelődés folyamata. Bezárult a szívük Krisztus felé, mert nincs több hely abban az Ő számára... Mi meg sokszor ott állunk, hívő testvérként mellettük, s el nem tudjuk képzelni, miért nem fejlődnek a hitben tovább. Hiszen minden adott... Ugyanakkor tanúi lehetünk annak, ahogyan szegény, szerencsétlen, gyámoltalan és nincstelen emberek, az egyik percről a másikra felpattannak, s vágtatnak a hitben. Hogyan? Hogyan lehetséges ez? - kiáltok fel. Hiszen még csak pár hete... csak pár hónapja... Az egyik már 20 éve egy tapodtat sem haladt előre, ő meg lassan célba ér! S mit látok még? Isten az utóbbiakat állítja munkába. Megdöbbentő, ugye? Nincs semmije, de Isten kiválasztott embere lett. Arra választotta ki az Úr, hogy "megszégyenítse a bölcseket", s a gazdagoknak az orra alá dörgölje Isten üzenetét: "elsőből lesznek az utolsók, s utolsóból az elsők." Ezzel a mondattal zárja Jézus az említett tanítását, mondjuk inkább üzenetét. Ő az, aki a szívet vizsgálta, s ma is azt nézi, kinek mi a fontos. Pénz? Vagyon? Siker? Földi boldogulás? Rendben van. Ám ezek miatt fogja elveszíteni "hasznosságát" Krisztus számára. Minden meg lesz, s elmondhatja, milyen áldott élete van, ám vajmi keveset ismerhet meg Krisztus valóságos munkálkodásaiból. Sem világossága, sem hite nem lesz erre. Leéli az életét, takarékos, adakozó lelkülettel, de közben egyetlen valódi kincsnek sem lesz birtokában. Mert valamit élete végéig ott szorongatott a markában... Valami, amit képtelen volt kiengedni. Hiába a hit, s hiába az ima! Ha ez a marok zárva maradt, egyetlen lépést sem képes megtenni az ember. Végleg elakad...
Úgy beszélek ezekről, hogy tudom, mi a véleménye sokaknak rólam. Nincs semmim, mert mindent elveszítettem. Nincstelen, földön futó emberré váltam. Csődöt mondott minden gazdasági tudásom, hogy a végén megszégyenülve kelljen beismernem: tévedtem. Ilyen helyzetben arról "papolni", mennyire igaza van Jézusnak a gazdagság veszélyével kapcsolatban, merész dolog! Mondhatni: szemtelen dolog! Mégis megteszem. Tudjátok miért? Mert miközben rólam maga Isten kezdett gondoskodni, ahogyan az Ige is beszél erről, mások gyanútlanul áldozatává váltak mindannak, amit eddig leírtam. Miközben örömmel és boldogan teszek én is bizonyságot arról, hogy nincstelenségem, szerencsétlenségem ellenére magának Istennek váltam gyermekévé, akiről a mai napig Ő gondoskodik, mások hitetlenkedve jönnek hozzám, hogy megkérdezzék: - ugye nem gondolod, hogy mindenkinek ugyanezt az utat kell megjárnia? Sokáig nem gondoltam. Azonban ma megértettem. Így van. Mégis így van! Ehhez azonban tudnotok kell, hogy én magam nem kényszerű helyzetből lettem nincstelenné, hanem saját magam ismertem be ezt! Én beismertem, mert be mertem ismerni. Bevallottam Krisztus keresztje alatt, hogy bár mindenem megvolt a látszatban, valójában semmim nem volt. Megengedtem Neki azt, hogy ezt megfordítsa. Ezek után látható módon nincs semmim, ám a valóságban minden az enyém, mert Jézus Krisztussal személyesen járhatok együtt. Mi értelme lenne ezek után terveznem? Mit is tudnék megtervezni, ha még a holnapi akaratát sem ismerem az Úrnak? Mi értelme lenne gyűjtenem? Hogyan is tudnám kitalálni azt, amit Isten akar a pénzemmel, vagy az életemmel? Mi szüksége lenne egyetlen ezrest is félre tenni, ha hitemen keresztül Istennel élhetek együtt? Semmi...
A hit óriási csatákat vív az ember anyagiakhoz fűződő viszonyával. Ezt soha ne felejtsük el! Hogy oly sokan ennek ellenére megtorpannak a hitben, csak annak köszönhető, hogy eszük ágában sincs lemondani vagyonukról! Inkább tekintenek vagyonukra úgy, mint amit "megszenteltté" tehettek Krisztusban. Ó, ha ez így működhetne! Akkor Jézus meg sem szólalt volna, s akkor én is azt tapasztalnám, hogy még a vagyonos hívők is lehetnek Istennek szánt élettel rendelkezők... De nem így van. A vagyon, a következő pillanatban, odaáll az ember hite elé, s nem engedi őt tovább a keskeny úton. Sajnos, ez az igazság! Bármilyen őszinte és önzetlen adakozó lelkület sem elég arra, hogy a vagyon átengedje a hívőt ezen a torlaszon! Teljesen megbénít, s teljesen megfoszt minden addig elért hittől. Ilyen a vagyon. Bizalmat ébreszt az emberben, s ez a bizalom válik végül a hit gyilkosává... Az ember, aki ekkor megreked egy ponton, el sem tudja képzelni, miért engedte meg az Úr ezt. Nem az Úr engedte meg, hanem saját marka van tele a vagyonával! A hit nem talál utat magának... keres, de nem talál. Minden pillanatban csak emberi utakra lel. Erre is van pénz, arra is van pénz. Erre is van lehetőség, arra is van lehetőség. A hit elkezd levegőért kapkodni, de nem kap elég levegőt... Magával a Menny Urával romlik meg a kapcsolat ekkor. Be sem merjük vallani, hogy mi történik ilyenkor az ember szívében. Ahelyett, hogy mi halnánk meg az Úrnak, az Ő bennünk rejlő életét engedjük haldokolni. Borzalmas látvány! Isten hatalmas kegyelme, és atyai szeretete az, amikor hirtelen megenged "anyagi nehézségeket", vagy egyéb "emberi kínokat" az ilyen haldokló hívő életében, mert csak jót tesz vele. Isten felé fordítja tekintetét. Bár megláthatnák a tömegekből némelyek, hogy Jézus nagyon komolyan gondolta az Ige ígéretét: „Bizony azt mondom nektek, egy ember sem hagyhat el házat, testvéreket, anyát, apát, gyermekeket, szántóföldeket értem és az örömhírért úgy, hogy ne kapná meg azok százszorosát, most ebben az időben: házakat, testvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket üldözésekkel, az elkövetkező korban pedig örökéletet." (Mk.10:29-30) Ez is megdöbbentő, ugye?

Hadd tehessek én is nyíltan bizonyságot arról: nincs házam, mégis van hol laknom; nincs autóm, mégis van mivel járnom; nincs pénzem, s takarékom, mégis van miből rezsit fizetnem; nincs világi munkahelyem, mégis eltartom a családomat; nincs bejegyzett adószámú gyülekezetem, mégis vannak élő hitű testvéri összejöveteleink; nincs emberi támaszom, mégis biztonságban élhetek; nincsenek terveim, mégis egy szép jövő előtt állok; nem tudok gondoskodni gyermekeimről, mégis megadok nekik mindent; nem tudok másról beszélni, csak Krisztusról, mégis Benne mindenre választ kínálok; nincs referenciám, mégis mellettem áll az élő Isten tanúbizonyságul; nincs elég nagy hitem, mégis csodák közepette élhetek; nincs vagyonom, amire támaszkodhatnék, ám éppen emiatt váltam képessé kizárólag Krisztusra támaszkodni; nincs szükségem kérni embertől, ha ilyen Krisztussal élhetek; nincs szükségem bizonyítani, ha hitemen keresztül éppen Ő az, Aki ezt akarja megtenni; nincs szükségem semmire és senkire, csak Krisztusra, s benne mindent megtalálhattam, ami csak boldog, örömteli, békés életet adhat a számomra, s mellette Krisztus munkatársa lehetek!

Lelki és érzelmi emberként kezdtem, s az Úr lassan kiölte belőlem ezeket a csupán emberi hozzáállásokat, ennek ellenére térdre esek esténként, hogy sírva mondjak köszönetet Neki azokért a testvérekért, akik készek voltak kinyitni markukat, hogy először mindent elveszíthessenek, de ezen keresztül helyet adjanak Jézus Krisztusnak életükben. A többit úgy is Ő végzi el... Ahogyan bennem is, úgy mindenkiben, aki csak kész őszinte szívvel "segítségül hívni az Ő nevét"...

"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."