A SZÓBELI TÓRA
Posted on 2015. március 19. csütörtök by izraelim
Jamie Cowen: A zsidó nép történelme
A SZÓBELI TÓRA
A rabbik is azt tartják, hogy Isten a Sinai hegynél adta Mózesnek a Tórát. De azt már nem hiszik, hogy Isten egyszerűen csak az Írásos Tórát adta. Úgy gondolják, hogy Isten egy szóbeli Tórát is adott Mózesnek. Szerintük Isten szóban elmagyarázta Mózesnek, mit jelent az például, hogy nem lehet dolgozni sabbatkor. Úgy vélik, Isten megadta Mózesnek azt az érvelést, aminek a segítségével megfelelő következtetésekre lehet jutni bármikor a jövőben is. Azután Mózes mindezt továbbadta Józsuénak, ő a véneknek, a vének a prófétáknak, a próféták a Nagytanácsnak, vagyis az írástudóknak. A Nagytanács annak a csoportnak adta tovább, amelynek Zugot volt a neve. Ennek a szó szerinti jelentése: párok.
A Nagytanács idejéig semmiféle nézeteltérés nem volt, vagyis mindenki egyetértett abban, hogy Isten mit nyilatkoztatott ki a szóbeli Tórában. De a Zugot idejének elején kezdtek megjelenni a nézeteltérések. A zugot, vagyis pár, általában a Nagytanács vezetőjéből és helyetteséből állt. A Zugot két utolsó tagja a két nagy rabbi: Semáj és Hillel voltak, akik kb. 10 körül éltek.
A következő láncszem a Tanaim csoport volt, mely kb. 200-ig működött. A tanaim szó jelentése: továbbítók. Ők már Jesua idejében is léteztek, a javnei időszakban azonban teljesen elutasítják Jesua tanításait. Ők a szóbeli Tóra ismeretét állítólag az Amoraim csoportnak adták tovább. Az ő nevük azt jelenti: magyarázók. Ezek a babilóniai rabbik 200-500-ig működtek. Az ő magyarázataik gyűjteménye a Talmud. A Tanaim döntései és az Amoraim következtetései és magyarázatai együtt képezik a Talmudot.
Azonban nem áll meg a láncolat, ők továbbadják a Szobraimnak. Ők adják a végső simításokat a Talmud szövegének. A Szobraim csoport is továbbadta ezt a Geonim csoportnak. Ők voltak a babilóniai akadémiák vezetői a babiloni judaizmus fénykorában. A Geonim ezt továbbadta egy újabb csoportnak, amelynek Risonim a neve. Őket úgy ismerik, mint a korai tudósokat. A már említett Rasi rabbi is ebbe a csoportba tartozik, és Majmonidész is, akiről később még lesz szó.
A Risonim is továbbadta ezt a tudást az Ahronim nevű csoportnak, akiket úgy lehetne nevezni, hogy a késői tudósok, akik az 1500-as évektől a mai napig is léteznek. Azért vezettem ezt végig, hogy szemléltessem a tekintély továbbadását Mózestől egészen a mai napig.
A különböző felsorolt csoportokhoz tartozók voltak azok, akiknek bármiféle ügyben joguk volt Isten akaratát értelmezni. Nem szöveget csatoltak a Talmudhoz, hanem magyarázatokat, amelyek újabb döntéseket eredményeztek.
Ha egy hétköznapi zsidó embernek megmutatjuk például az Ézsaiás könyvének 53. fejezetét, első látásra talán elismeri, hogy a szakasz a szenvedő Messiásról szól, akkor azonban a rabbihoz fordul, mert az egyszerű zsidónak nincs tekintélye ahhoz, hogy maga döntse el, hogyan értelmezhető egy-egy szakasz. Csak a rabbinak lehet ilyen tekintélye.
Ez azon a feltételezésen alapszik, hogy a szóbeli Tóra is Istentől származik, amelyet nemzedékről nemzedékre egy erre kiválasztott csoport áthagyományozott egészen a mai napig. Mit tesz egy rabbi, amikor valaki odamegy hozzá és ezt a problémát elé tárja? Ha nem tudja a választ – márpedig nem minden esetben vannak kész válaszai –, elkezdi tanulmányozni mindezeknek a korszakoknak az írásait és eljut egy következtetésre. Amikor erre eljutott, el van döntve a dolog: „Ez Isten akarata.”
Ez a folyamat egészen az Újszövetségig visszakövethető:
„Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj el és dorgáld meg őt négy szem között: ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát; Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó. Ha azokra sem hallgat, mondd meg a gyülekezetnek; ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a pogány és a vámszedő. Bizony mondom néktek: Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen.” (Mt 18, 15-18)
Jesua gyakran a farizeusok módszereivel tanított, és ez a szakasz ennek a farizeusi módszernek egy jó példája. Ez pedig a kötés és oldás módszere. Hívő gyülekezetekben ezt gyakran úgy értelmezik, hogy meg kell kötöznünk a gonosz szellemi erőket, és fel kell szabadítanunk Isten erejét. Ez a szakasz azonban egyáltalán nem erről szól. Arról szól, hogy mit kell tenni akkor, ha konfliktusba kerül két fél egymással, vagy valaki szeretné Isten akaratát tudni egy dologgal kapcsolatban. A farizeusi modell szerint ekkor elmennek a rabbihoz, és a rabbi határozza meg, hogy az adott helyzetben mi Isten akarata.
Ennek a földön megkötő ereje van, és amit a rabbi megköt a földön, az meg lesz kötve a mennyben is, vagyis, amit a rabbi megköt a földön, arra Isten megerősítését adja a mennyben. Amikor pedig a rabbi valamilyen módon érvényt szerez a döntésének, ez az oldást jelenti a földön.
Érdekes az, hogy Jesua az oldás és kötés hatalmát tovább adja a tanítványoknak. De a 16. fejezetben világossá teszi, hogy annak, akinek ez a hatalom megadatott, először Isten hangját kell hallania.
Még a mai időkben élő rabbik is használják a nemzedékről nemzedékre rájuk örökített tekintélyt. Ha azonban ez a tekintély egy ennyire alaposan kidolgozott rendszeren alapszik, akkor nincs is szükség a Bibliára. A Biblia szövegét e magyarázatrendszer közvetítésével értelmezik. Ha valaki pénteken elmegy egy zsinagógába és meghallgatja, amit egy rabbi fölolvas a Tórából, azt fogja tapasztalni, hogy az adott szakasz jelentését olyan magyarázatokkal és történetek alapján értelmezi, amelyek évszázadok során álltak össze.
Jellemző az is, hogy minél közelebb áll egy rabbi időben Mózeshez, annál nagyobb a tekintélye. Egy olyan rabbinak, aki a Tanaim idejében élt, sokkal nagyobb tekintélye van, mint a három-négy láncszemmel későbbinek. Például gyakran látható a Talmudban, hogy egy bizonyos rabbi egy korábbi rabbi nevében beszél.
Az oldás és kötés alapelvének magyarázatát egy másik helyen is megtaláljuk az Újszövetségben, a Máté 16, 13-ban. Ekkor teszi fel a kérdést Jesua a tanítványainak, hogy az emberek kinek tartják Őt. Különféle válaszok vannak erre, de végül Péter mondja, hogy „Te vagy a Messiás, az élő Isten fia.”
Péternek ez a megvallása rendkívül fontos. Nézzük meg a 17. verstől:
”És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám.”
E szavak rendkívüli jelentősége abban van, hogy mi alapján erősíti meg Jesua Pétert: nem ember jelentette ki neki, amit megvallott.
Tehát a kinyilatkoztatást nem nemzedékről nemzedékre továbbadott emberi tekintélyen keresztül kapta, hanem egyenesen Istentől. A 18. versben megint egy nagyon fontos kijelentést tesz Jesua:
„De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.”
Könnyen félremagyarázható ez a vers akkor, ha az általánosan elkövetett hiba szerint kiragadjuk kulturális összefüggéséből ezeket a mondatokat.
Jesua azt mondja Péternek, hogy az Ő közösségét erre a sziklára fogja építeni. A farizeusok is felépítették a maguk a közösségét. Mire építkeztek ők? Arra, hogy a szóbeli Tórát továbbadják nemzedékről nemzedékre. Jesua azonban azt mondja, hogy az Ő közössége az Istentől jövő egyenes kijelentés kősziklájára épül. Aztán a 19. versben megadja a végkövetkeztetést:
„És néked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.”
A mennyek országának kulcsa, amiről itt Jesua beszél, nem más, mint az egyes dolgokban az élő Isten akaratának meghatározása. A farizeusokhoz hasonlóan Jesua is megadja azt a tekintélyt tanítványainak, hogy Isten akaratát meghatározzák az egyes ügyekben. Azonban van egy óriási különbség a kétféle tekintély között: a farizeusokkal szemben, akik Isten akaratát nemzedékről nemzedékre való átörökített szóbeli hagyomány alapján határozzák meg, Jesua tanítványai Isten akaratát úgy határozzák meg, hogy hallják az Ő hangját a mennyből. Ez az újszövetségi kötés-oldás jelentése.
„NEM FIGYELÜNK A MENNYEI HANGRA”
Egy elképesztő történetet szeretnék idézni a Talmudból[1]. Erről a párbeszédről írták talán a legtöbb kommentárt az idők során, amelyből néhányat meg is szeretnénk vizsgálni.
A vita a Szanhedrin körein belül folyik. Az egyik rabbi, Eliézer szembekerül a Szanhedrinnel. A vita tárgya: egy sütő rituális szempontból tisztának számít-e vagy nem. Eliézer úgy gondolja, hogy tiszta, a Szanhedrin többi része pedig úgy, hogy nem. Ebben a vitában egyáltalán nem az a lényeg, hogy a sütő tényleg tiszta-e vagy nem, ez abszolút lényegtelen. Maga a vita, az érvelés a lényeg. Nem ez a Talmud legjellemzőbb része, mert itt egy kis történetet beszél el. A Talmud legnagyobb része pedig törvénykezések felett folytatott vitákat tartalmaz.
„Azt tanították. Ugyanazon a napon, amikor Eliézer rabbi a világ összes érvelését összegyűjtötte, egyetlen egyet sem fogadtak el tőle.”
Eliézer rabbi megpróbálja a Szanhedrint a világ összes érvelésével meggyőzni, de elutasítják őt.
„Azt mondta nekik Eliézer: hogyha a halacha én szerintem van, akkor az eperfa fogja bebizonyítani. Ekkor az eperfa kiszedte a saját gyökereit és arrébbment, néhányan azt mondják, hogy többszáz ölnyire.
Erre azt mondták Eliézernek: ez nem bizonyíték. Az eperfa nem lehet bizonyíték. Akkor újra szólt hozzájuk. Ha a halacha velem ért egyet, akkor bizonyítsa ezt a patak. Erre a patak visszafelé kezdett folyni. Erre azt mondták neki. Nem támaszkodhat senki sem a patak bizonyítékára. Újra szólt hozzájuk: ha a halacha engem igazol, akkor ennek a háznak falai bizonyítsák. Ekkor a háznak a falai oldalra döltek, hogy összeomoljanak. Akkor Józsué rabbi felkiáltott és azt mondta: Amikor a tudósok egymást akarják legyőzni a halacha tekintetében, ahhoz neked mi közöd. Mert a fal nem omlott össze Józsua rabbi tiszteletére, azonban nem is állt vissza a helyére Eliézer rabbi tiszteletére, ezért még mindig félredölve áll.”
A történet szerint a fal félig dőlve marad, mivel Eliézer egy nagy tekintélyű rabbi, s így a falnak engedelmeskednie kellett, de a másik rabbinak is nagyon jó érve volt arra, hogy a fal engedelmeskedjen, és ne omoljon le teljesen.
„Akkor újra szólt hozzájuk Eliézer rabbi: Ha a halacha engem igazol, bizonyítsa ezt a menny. Akkor egy mennyei hang hallattszott és ezt mondta: Miért van az, hogy a halacha minden dologban Eliézer szerint van? Ekkor Józsué rabbi felállt és azt mondta: Ez a hang nem a mennyben van. Ekkor Jeremiás rabbi azt mondta: A Tóra már megadatott a Sinai hegyen, mi nem figyelünk oda a mennyei hangra, mert ti már leírtátok a Tórában, a Sinai hegyen: kövessétek a többséget!”
Az összes jel arra mutat, hogy Eliézernek igaza van, de a Szanhedrin nagy többsége nem fogadja el a jeleket. Erre Eliézer a mennyhez fordul, hogy most már igazolja a menny őt. A rabbik érvelésének a lényege a következő: Isten Mózesnek nemcsak az írott Tórát, hanem a szóbeli magyarázatát is megadta. Ám szerintük még az írott Tóra is azt mondja, ha valami felől vita van Izrael házán belül, akkor a többség véleménye a mérvadó, még akkor is, ha egy mennyei hang az ellenkezőjét igazolja, Isten nem mond ellent az írott Tórának. Ez egy érdekes érv.
De folytassuk a történetet. „Nátán rabbi találkozott Illéssel.” Isten nagy emberéről, Illésről van szó. A zsidó hagyományok szerint Illés ugyan a mennyben van, de időnként látogatásokat tesz a földre, és beszélget a rabbikkal és tájékoztatja időnként őket arról, hogy mi folyik a mennyben.
„Nátán rabbi megkérdezi Illéstől. Mit cselekedett a Szent, áldott legyen az Ő neve, ebben az órában? Azt mondta: Mosolygott (mármint az Örökkévaló) és ezt mondta: Az én gyermekeim csapdát állítottak nekem. Akkor azt mondták, azon a napon: Minden, amit Eliézer rabbi tisztának tekintett és tisztának jelentett ki, odahozták és elégették a tűzben. Számot vetettek fölötte és kiközösítették őt.”
Jó példa ez az oldás és kötés törvényszerűségére. A rabbik hoztak egy döntést, hogy mit tekintenek tisztának és mit nem. Ez megkötő erejű döntés volt. Mivel Eliézer rabbi nem értett egyet, ezért kiközösítették: ez az oldás.
Nagyon súlyos döntés ez, mert Eliézer rabbi nagy tekintélyű volt.
„Ki fog elmenni és ki tudatja vele? Ekkor Akiva rabbi azt mondta nekik: Én fogok elmenni. Nehogy egy olyan ember menjen el, aki nem alkalmas erre, hogy tudassa vele, s akkor az egész világ összeomlana.”
Ez az a híres Akiva rabbi, aki Bar Kockbát messiásnak kiáltotta ki. De ez az Akiva legalább akkora méltóságú és tekintélyű, mint Eliézer. Egy olyan rabbit kellett találni, aki legalább akkora méltóságú és tekintélyű, mint Eliézer.
„Feketébe öltözött, fekete ruhát csavart maga köré és négy ölnyi távolságra leült tőle. Ekkor Eliézer azt mondta neki: Akiva, miért más ez a nap a többi naptól? Ekkor Akiva azt mondta neki: Rabbi nekem úgy tűnik, hogy a barátaid távol maradnak tőled. Ekkor Eliézer megszaggatta ruháit, levetette cipőjét, előjött, leült a földre és könnyek folytak a szeméből. A világ megrendült. Az olajfák egyharmada, a búza egyharmada és az árpa egyharmada. Mindannyian azt mondják, hogy még az asszonyok kezében a tészta is kárt szenvedett. De azt is tanították, hogy a legnagyobb dolog azon a napon az volt, hogy bármi, amire Eliézer rabbi a szemét vetette, megégett.”
Akiva kapta tehát azt a feladatot, hogy közölje Eliézerrel, hogy kiközösítették. Eliézer ettől gyászba borul, de a történet tovább folytatódik. Bármi, amire Eliézer rátekintett, ítéletet alá került és megégett. Arra kell következtetnem, hogy Isten tényleg mondani akart itt valamit ezeknek a rabbiknak.
„Továbbá, Gamaliel Rabban utazott egy csónakban, de vihar támadt és el kezdett süllyedni a hajó. Akkor Ő azt mondta: Úgy tűnik nekem, hogy mindez csak a miatt történik, ami Eliézer Ben Hirkanosszal történt. Gamliel felkelt és azzal folytatta: Világmindenség királya! Mindez ismeretes előtted és számodra kijelentetett, hogy nem az én dicsőségem szerint cselekedtem, nem az én atyám háza dicsősége miatt cselekedtem, hanem a Te dicsőségedre, hogy a veszekedés, a vita ne növekedjen Izraelben. A tenger ekkor elcsendesedett”
Akkoriban Gamáliel volt a Szanhedrin vezetője, a naszi. Annak a Gamalielnek az unokája, akinek a lábainál Pál tanult. Dávid házából származott ez a rabbi. Gamaliel az élő Istenhez kiált és elmagyarázza, miért döntött úgy, ahogy döntött. Hiszen az egész rabbinikus rendszernek a célja az volt, hogy uniformizmust teremtsen az egész judaizmus világában. És ha megengedik, hogy viták legyenek, akkor megosztottság lesz, és a zsidó hit összeomlik. Úgy tűnik, Isten meghallgatta ezt a kérelmet, és a vihar elcsendesedett.
„Ima Shalom, Eliézer rabbi felesége, Gamaliel testvére, ettől az eseménytől kezdve nem engedte, hogy Eliézer rabbi arcra boruljon. Egy nap azonban úgy találta, hogy mégis megtette. Azt mondta neki: állj fel, mert megölted a testvéremet. Mert eközben bejelentették, hogy Gamaliel rabbi meghalt. Azt mondta Eliézer rabbi a feleségének: honnan tudtad? Azt mondta akkor neki: az atyám házából tudtam meg, mert minden kapu zárva volt, kivéve az Onaa kapui.”
Az „onaa” az a kifejezés, amivel valaki Istenhez kiált, mert igazságtalanság történt. Van egy asszony, aki e két férfi között áll és mindenképpen biztosítani akarja, hogy Eliézer ne boruljon arcra, és ne kiáltson Istenhez igazságért, mert tudja, hogy amikor Eliézer leborul Isten elé és igazságért kiált, akkor a testvére, Gamaliel meghal.
De ezen a napon valaki az ajtajukhoz jött. Ima Shalom otthagyta a férjét egyedül, és odament az ajtóhoz. Eközben Eliézer leborult Isten elé és igazságért kiáltott Hozzá. Abban a pillanatban, hogy meglátta férjét leborulva Isten előtt, tudta, hogy a testvére halott. Gamaliel valóban meghalt azon a napon.
Ahhoz a fontos részhez szeretnék visszatérni, amikor az egyik rabbi a Tórára hivatkozva azt állítja, hogy nem mennyei hangra, hanem a többség véleményére kell hallgatni. Nézzük meg ezt a Tórában!
„Ne indulj a sokaság után s gonoszra. És e peres ügyben ne vallj a sokasággal tartva annak elfordítására.” ( II Mózes 23:2)
Két probléma van azzal, ha ezt a szakaszt veszik alapul a többség követésére vonatkozó szabállyal kapcsolatban. Az egyik, hogy itt polgári törvényekről és polgári ügyekben való döntésekről van szó, és nem olyan esetekről, amikor a Szanhedrinnek el kell döntenie Isten akaratát. A másik ennél sokkal súlyosabb: éppen az ellenkezőjét mondja, mint a rabbik. A Tórában pontosan az ellenkezője van a talmudi érvelésnek
Nézzük meg, hogy a rabbinikus magyarázatok hogyan értelmezik a fentebb idézett különös történetet. „Nehéz lenne a halacha és a halachisták tekintélyéről, és a Törvény erejéről drámaibb leckét találni, mint e vita történetét Eliézer rabbi és Jozsua rabbi között, amelyről a Talmud ezen az oldalon beszél.”
Az a gondolkodás, hogy a halachát testnek és vérnek kell értelmeznie – vagyis a halachistáknak –, átitatja az egész Talmudot, és ezt vitatják hosszasan a Talmud utáni tudósok is.
Ezzel szemben mit mondott Jesua Péternek, amikor a Máté 16. szerint Péter megvallotta, hogy Ő a Messiás. Azt, hogy ezt nem test és vér jelentette ki Péter számára, hanem a Mennyei Atya. Pontosan a fordítottja ez a talmudi gondolkodásnak. A talmudi gondolkodás summája az, hogy egyedül a halachisták kompetensek a Törvény e pontjait értelmezni. Sem a próféta, de maga Isten sem állíthatja azt, hogy értelmezni tudja a halacha alapelveit, hogy beleszóljon a döntéshozatal folyamatába.
De nézzük tovább a kommentárokat! Majmonidész a Misna kommentárjához írt bevezetőjében[2] ezt mondja.
„Amikor egy próféta hoz valamilyen döntést egy halachikus ügyben, és egy másik ember is, aki nem próféta, szintén hoz egy döntést, és a próféta azt mondja: A Szent, áldott legyen az ő Neve, szólt hozzám és az alapján hoztam a döntést, akkor nem szabad a prófétára hallgatni. Még akkor sem, ha ezer próféta – olyanok, mint Illés és Elizeus – jutnának arra a döntésre abban a dologgal kapcsolatban. És ha közben ezer és egy tudós más következtetésre jutna, akkor a többséget kell követni. A halacha akkor az ezer és egy tudós szerint lesz, és nem az ezer értékes próféta szerint.”
Nézzünk meg egy másik kommentárt:
„Miután a Tóra a Szinájnál megadatott Izraelnek, a Tórát és a halachát az embernek kell továbbfejlesztenie, egyedül az embernek. És nem a Menny valamilyen küldöncének, még csak nem is az Örökkévaló Istennek.”
A következő megjegyzés is Majmonidésztől[3] származik.
„Egy elfejtett szabályt csak elmélkedés, tanulás és logika útján lehet újra emlékezetünkbe hozni és nem isteni értelmezés szerint.”
Még két ilyen kommentárt idézek, amely tulajdonképpen összegzi mindazt, ami konkrétan a rabbik vitájára utal.
„Józsué rabbi drámai módon idézte Mózes 5. könyvének 30. fejezetének a 12. versét, amely a Tórára utalva ezt mondja: nem a mennyben van. Más szóval. A halachikus kérdéseket a földön kell eldönteni, amelybe a menny nem avatkozik bele. Ahogyan Jeremiás rabbi elmagyarázta, hogy Mózesnek az a szabálya, hogy a döntéseket a többség véleménye alapján kell meghozni – és itt utal a 2Móz 23,2-re – megkérdőjelezhetetlen.”
Egy utolsó megállapítás a rabbiktól.
„Vitás ügyekben a jog szerinti tekintély az, amelyet egy közös csoport, mindig a többség hoz meg. Mivel a többségi törvényhozás a mózesi törvényben gyökerezik, egy ilyen alapon meghozott döntést is isteni tekintélyűnek mondhatunk, mert a Szináj Törvényének tekintélye van rajta, amelynek érvényessége mindenekfölött való, ezért még úgyszólván maga Isten sem kérdőjelezheti meg.”
Az egyetlen dolog, ahol én magam hozzáadtam valamit ezekhez a magyarázatokhoz, az volt, hogy idéztük Mózes 2. könyvében ezt az igehelyet, amelyre a rabbik hivatkoztak. Ezt a szakaszt úgy magyarázzák, hogy Isten a döntési folyamatban nem vesz részt. Ők úgy látják, hogy Isten mindezt átadta Mózesnek és most visszavonult.
Létrejött tehát egy rendkívül szövevényes rendszer, amiről kiderül, hogy ellentmond az Írások alapelveinek. Ellentmond mindannak, amiről Jesua beszélt.
Ekkor eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy egyetlen zsidó is hogyan juthat el az üdvösségre. Pálnak erre az a válasza, hogy a zsidóknak lepel van a szemükön, amikor Mózes könyvét olvassák, mind a mai napig. De azt is mondja, hogy bárki, aki az Úrhoz, Adonájhoz fordul, megmenekül, üdvösségre jut.
A Talmud többi részére nem jellemző, hogy szembehelyezkedne a Tórával. Rendkívül értékes hagyományokat rögzít, amelyeket nem is ismernénk, ha nem lenne a Talmudban lefektetve. A Biblia például nem ad részletes leírást a szukkot megünnepléséről, ám a Talmudban nagyon sok információ van ennek a hagyományairól. Rendkívül hasznos Isten népe számára, de nem isteni tekintélyű.
Emberi hagyományok gyűjteménye, melynek egy része hasznos, más része nem. A probléma az, hogy a hagyományos zsidóság és a rabbik isteni eredetűnek tekintik. Ahol ellentétbe kerül a Bibliával, ott is ez lesz a tekintéllyel bíró, megkérdőjelezhetetlen forrás. Ha ezen a rendszeren belül vesszük fel a kesztyűt, és elkezdünk érvelni, elveszítjük a mérkőzést. A rabbik és tudósok ismerete messze túlhaladja a miénket. Fontos azonban megértenünk, hogy milyen szellemi környezetben élnek, mert így érthetőbb, hogy Isten élő és ható igéjének ereje megtermi gyümölcsét. Az is fontos, hogy egy átlag, hétköznapi zsidó számára ez az egész bonyolult rendszer teljesen jelentéktelen. Fogalmuk sincs minderről. Ez csak a rabbik világa.
Vannak a Talmudban Jesuára vonatkozó említések is, és ezek többsége negatív, sőt van egy nagyon érdekes megjegyzés Jesua követőivel kapcsolatban is. Akiva rabbitól származik az idézet.
„Bárki odajön hozzád és azt az igét idézi, hogy én vagyok az Úr, a te gyógyítód, és imádkozik érted, annak nem lesz része az eljövendő világban.”
Ezt azért idézi így a rabbi, mert a nazarénusok (nocrim), Jesua követői ezt az igét jelszóként használták arra, hogy ők Jesua követői. Valószínű, hogy Akiva rabbi azért reagált így, mert emberek valóban gyógyultak meg. Eliézer rabbi ismert volt arról, hogy nazarénus kapcsolatai voltak. És úgy tűnik, Isten mellette áll ki a Talmudban. Azt sajnos nem tudjuk, hogy mi lett vele az élete hátralévő részében.
[1] Babilóniai Talmud, Bara Mezia 59 a-b
[2] Majmonidesz: Jesoda HaTorah, 9,1.
[3] Majmonidesz: Bevezetés a Misna kommentárjához
