Új Kelet hetilap Izrael
Új Kelet hetilap Izrael
Az eheti Új Keletből a mai naphoz Schnapp Lea írását ajánlom:
Hőseink és függetlenségünk
Nebukádnecár (Nabokodonozor), Babilónia királya és egész serege tábort ütött Jeruzsálem falai alatt, ostromgépeket épített ellene és körülzárta. Cidkijáhu király uralkodásának kilencedik esztendejében kezdődött az ostrom és három évvel később, uralkodásának 12. esztendejében, a polgári időszámítás előtti 587- ben az éhség legyőzte a várost. A babilóniaiak lerombolták Jeruzsálem valamennyi hajlékát, a város falait is köröskörül, megmaradt lakóit pedig rabságba hurcolták. A templom kincseit, szent edényeit zsákmányul magukkal vitték és csupán a szegények közül hagytak itt néhány embert a szőlők és a borpincék ápolására.
500 évvel később, az akkori legnagyobb hatalom, Róma, ugyancsak három esztendeig ostromolta a várost. Amikor már az éhség teljesen legyengítette a népet, és a nyomor mellett a belső békétlenség és a fertőző betegség is pusztította a védők seregét és erejét, áv hó 9-én a rómaiak elfoglalták Jeruzsálemet és felperzselték a Második Szentélyt. Titusz diadalmenetet tartott Rómában, megépíttette a híres diadalívet, amely a nagy győzelem emlékére így hirdette a világraszóló sikert: „Judea capta: a zsidó ország nincs többé és nem is lesz, ami maradt – rabszolgák és pusztaság csupán”.
A zsidó nép rengeteget szenvedett az elmúlt 2000 év alatt. Lett volna mivel teletömni az imádságos könyvet, amikor Istenhez fordultunk. Kérhettünk volna például kevesebb pogromot a kultúrát hangoztató európai népektől, valamivel kevesebb üldöztetést. Kevesebb mártírhalált. Néha egy nagyobb falat kenyeret, vagy egy kis emberi jogot is: de mi imádságunkban csak a várost emlegettük, a templomot, a hazatérést, Dávid királyságát, a feltámadt országot.
A vallásos zsidó sír és így könyörög: „Istenem, Istenem, mikor kelsz már fel, hogy megszánd bűneinket és megkönyörülj Cionon és felépítsd Jeruzsálem falait?”
Biztos, hogy ez a szent őrület tartotta fenn a zsidó szikrát. Ez a szikra hozott haza bennünket és hozza haza testvéreinket Rigától Etiópiáig. Istenünk vigyáz ránk harcainkban és kinyújtott keze békét és szabadulást ígér. Talán ennek a sok imádkozásnak és hűségnek jutalmaképpen valósult meg rajtunk a próféta biztatása: „És megszánja Isten Ciont és megkönyörül romladékain és teszi paradicsommá a pusztaságot és kietlenséget, mint Isten kertjét; öröm és ujjongás hallatszik benne, boldogság és hála.”
Az a nép, amely kétezer éven át így tudta hazáját siratni, gyászolni, megérdemelte, hogy a huszadik század nagy tragédiája után szülőföldje újra feltámadjon romjaiból. Az égi biztatás alakot öltött, a szorgos munka nyomán az ősi föld virulni kezdett és hősöket szült.
***
A Hősök napján nevek jutnak eszembe, a szinte gyermekünknek tartott Menáchém, akiről egyik tavalyi cikkemben emlékeztem meg.
Sok száz, több ezer fiatal katona kőbe vésett neve jelenik meg előttem és csodálatos módon, ahogyan gondolataimban elvonulnak az általam személyesen ismert és szeretett fiúk, életre kelve világítanak, mintegy fényt sugározva a nevüket kirajzoló betűk: Mojsele, Jaszi, Oren és mások. Mert nem lehet őket elfelejteni. A kedvest, a tisztát, a sudár Menáchemet, ahogyan a fény elém varázsolja 23 éves alakját: együtt voltak tankosok Jonával, aki még alig volt 19 éves. Emlékszem Jaszi szüleire: egyetlen fiúk volt az a hatalmas ár, amelyet az országért fizettek.
A hős fiúk emlékére sok emlékművet emeltek. Az egyik arany betűkkel hirdeti, hogy bár ne lenne többé háború és könny, és a gyász könnye örömkönnyé válna.
* * *
Lelki szemeim előtt egy évekkel ezelőtti hangverseny emléke bukkan fel, és már ott is vagyok a tel-avivi Héjchál Hátárbut dísztermében, ahol a Karné Somron Jesiva Tichonit, a ráánánái Mor középiskola és az Izraeli Filharmónia közös rendezésében, előadásában hősök emlékének szentelt koncerten vehettem részt. A zenei eseményt az említett iskolák hét hősi halált halt diákja emlékére rendezték.
Micsoda gyerekek voltak! Szábrék, 19-22 évesek. Hősiességükért szólaltak meg a hangszerek, emléküket örökítette meg a szárnyaló zene.
A hét hősi halott neve, rövidre szabott életrajza felejthetetlen maradt számomra:
Jisáj Sechter (z. l.)– 22 éves, Haifáról. Felelősségteljes parancsnoki rangban szolgált. Vallásos és nem vallásos barátai, bajtárai szerették, becsülték. Örökös humorával buzdította katonáit a nehéz helyzetekben. Vigasztalhatatlan szülei, testvérei: jó ismerőseim.
Joni Szegál (z. l.) – 19 évesen halt hősi halált. Hátrahagyott zeneműve, amelynek címe „Utazás az álmokban”, a koncert műsorán szerepelt. Fényképe ott volt a műsorfüzetben és alatta barátainak üzenete, hogy soha nem felejtik el. Gyönyörű zeneműve könnyeket csalt a szemekbe.
Ori Biton (z. l.) – a Kárné Somron Jesiva örökre 22 éves Talmud cháhámja, aki mosolyával, segítőkészségével fényt sugárzott bajtársai körében.
Dán Ármon (z. l.) A ráánánai Mor középiskola volt tanulója, aki 22 évesen, már parancsnokként, az első vonalban áldozta fel fiatal életét.
Sijla Lévi (z. l.) – Jeruzsálemben született, a Kárné Somron Jesivában tanult. Később családjával négy évig Torontoban élt, majd katonai szolgálatának befejezése után a jeruzsálemi Áteret Kochánim Jesivában folytatta tanulmányait. Mint tartalékos tiszt halt hősi halált.
Ámit Kohén z. l. – Pilótaképző kurzusát alig fejezte be. Kishúga kétségbeesett levelét olvasom: „Ámit, adj erőt nekünk. Önfeláldozó voltál. Segítőkész. Szülőtisztelő. Hazaszerető. És most… hősi halott!”
Ávner Chezi (z. l.) – A Somroni Jesiva végzőse. A katonaságnál harci egységben szolgált, majd ő kísérte iskolába azt a gyerekeket szállító autóbuszt, amelyet életveszélyes kövekkel dobáltak meg az arab suhancok.
Hét rövidke összegezés hét hősről. Tulajdonképpen könyvet lehetne-kellene írni róluk – külön-külön mindegyikükről.
* * *
Ma az egész ország területén elhangzanak a fájdalmas Jizkor imák.
Mindezt meséljük el azoknak, akik most és a jövőben jönnek Erec Jiszráelbe, hogy ők is emlékezzenek arra, hogy sok háború és tömérdek kiöntött vér árán létezik ez az Ország, mely olyan nagy szeretettel várja haza idegen országokban élő fiait.
Az új bevándorlók, akik még az új életüket építgetik, talán még nem hallják, de egyszer ők is megérzik, ha sokáig köztünk lesznek, hogy mindenütt, a természet szépsége mögött, a felettünk elterülő ég kékjében, ott vannak ők, akik életükkel váltották meg hazánkat, Isten legszebb ajándékát.
Ne felejtsük, ne felejtsétek el őket soha!
* * *
Az első Függetlenségi Nap az országban – 1950 tavaszán az atliti Bét Olimban –, nem volt örömmámor számunkra, csak éppen tudatosította bennünk a reményt. Még hiányoztak a minimális feltételek a szabadság értékeléséhez, élvezéséhez.
Ám a következő években, amikor már négy fal vette körül kis családunkat, másként éltük meg, már másképpen ünnepeltünk: a gyerekekkel a vállunkon egész éjszaka táncoltunk, hozsannáztunk, örültünk a szabad életünknek. Visszapillantva azokra az időkre, most úgy tűnik, hogy azon a napon az egész ország egyetlen nagy család volt.
A mi nemzedékünk nagyon is jól tudja, mi a különbség saját hazában élni, vagy kiszolgáltatottságban a bennünket soha be nem fogadó gazdanépek között. Mi, akiknek a mellén ott égett a sárga csillag, akiket kiűztek a hazánknak vélt földről, mi, kiknek egész életét kíséri a „halál muzsikája” (mint azt Nelly Sachs írja versében), mi, akik a gúny és megkülönböztetés hínárjában vergődtünk, nagyon jól tudjuk, mit jelent ez a két szó: „Van hazám!”
* * *
Függetlenségünk megtartásáért, mely oly sok drága áldozatot követelt, naponta helyt kell állnunk, mindenki a maga módján, ki-ki a maga tevékenységi területén.
Bízzunk abban, hogy a jövő nemzedék és az utána következők is elmondhatják majd minden évben ezen a napon, hogy semmi sem volt hiábavaló!
Boldog Függetlenségi Napot!
