Szerző Téma: Történetek  (Megtekintve 4727 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető torokildiko46

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4495
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Re:Történetek
« Válasz #30 Dátum: 2019 Május 14, 15:36:34 »
A sánta kiskutya
tanulságos történet
Egy kutyatenyésztő hirdetést adott fel és plakátokat rakott ki, mivel 9 kölyökkutyája született. Az érdeklődők csak úgy özönlöttek, mivel nagyon jó hátterű kutyák kölykeiről volt szó.
Egyik nap jött egy kisfiú.
– Csókolom, bácsi! Van egy kis gyűjtött pénzem, mert már nagyon régóta szeretnék kutyát. Meg szabad néznem őket?
– Természetesen. Gyere velem hátra, most éppen a házukban vannak, de kihívom őket, – válaszolta a tenyésztő.
Ahogy szólt nekik, rögtön kiszaladtak a házukból és hozzájuk futottak. Teli voltak élettel, vidámsággal csak úgy süvített a kis fülük a szélben és oda-vissza előzgették egymást.
De egy a sok közül lemaradva, bicegve botorkált ki a kis házikóból. Szegényke nem tudott úgy futni, mint a többi kölyök, mert sántán született.
Ahogy a kisfiú meglátta ezt a kiskutyát, felcsillant a szeme és így kiáltott:
– Őt kérem!
– Ó, aranyos tőled, de ő nem fog meggyógyulni. Soha nem fog tudni úgy futni, mint a többi kölyök, és így csak nehézkesen fog veled játszani. Hallgass rám, jobb ha inkább nem őt választod,– reagált rá a tenyésztő.
Erre a kisfiú megfogta a bal nadrágszárát, és felhúzta a combjáig.
A tenyésztő döbbenten látta, hogy lábprotézisa van. Szóhoz sem jutott.
- Bácsi kérem, hadd vegyem meg azt a sánta kutyát! Én sem tudok úgy futni, mint az iskolatársaim. Szükségem van egy megértő társra, aki együtt tud érezni velem! – fakadt ki magából a kisfiú.
Végül a tenyésztő megfogta a sánta kiskutyát és a kisfiú kezébe tette.
– Mennyit kell önnek fizetnem, bácsi? – kérdezte kíváncsian a kisfiú.
– Neked adom ingyen! Ugyanis a szeretetért nem lehet pénzt kérni, és megvásárolni sem, légy vele boldog!
csodálatos történet! eszembe jutott egy ige, vagyis inkább 2:
Mózes V. könyve:7:7 Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott titeket, hogy minden népnél többen volnátok; mert ti minden népnél kevesebben vagytok;
I. Korintus levél:1:27 Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket;
28
És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse:
29
Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem.
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25

Nem elérhető Sofia

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 136
Re:Történetek
« Válasz #31 Dátum: 2019 Május 14, 16:07:08 »
Kedves Ildikó!
Ma 7.58 órakor ugyanezt a történetet írtam egy másik téma körbe.
Jó, hogy figyelünk egymásra és, hogy olvassuk egymás írásait.  :062:

Nem elérhető torokildiko46

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4495
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Re:Történetek
« Válasz #32 Dátum: 2019 Május 18, 10:07:46 »
Kedves Ildikó!
Ma 7.58 órakor ugyanezt a történetet írtam egy másik téma körbe.
Jó, hogy figyelünk egymásra és, hogy olvassuk egymás írásait.  :062:


 Igen láttam  de miután meg irtam   és már  nem akartam kitörölni
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25

Nem elérhető torokildiko46

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4495
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Re:Történetek
« Válasz #33 Dátum: 2019 Május 18, 10:09:19 »
megérintette a lelkemet a JÓISTEN!!!

A végrehajtó.

Fél kettőkor csengettek a tízemeletes panelépület nyolcadik emeleti lakásának ajtaján. Az ajtónyílásban a végrehajtó és a rakodó álltak. A csengetésre tízévesforma kislány nyitott ajtót.
–Csókolom! Anya mindjárt jön, a Karcsikát eteti éppen. Addig tessenek bejönni a szobába, körbenézni, hogy mit lehet elvinni! – mondta és bevezette őket az egyszerű, de ízlésesen berendezett otthonba. Bentről, a kisszobából az asszonyka kiszólt.
–Jöjjön, végrehajtó úr, nézzen körül, rögtön jövök én is. Nélkülem is felmérheti az elvinni való értéktárgyakat!
A végrehajtó és sofőrje beóvakodtak a nagyszobába. Megálltak a szoba közepén és tekintetük végigsiklott a szoba berendezési tárgyain, mozdítható, nem létfontosságú értéktárgyak után kutatva. Tekintete a színes TV-én, egy újnak tűnő szekrénysoron és két, a falon lógó olajfestményen állapodott meg. Közelebb lépett a képekhez. Mindkettő elég réginek látszott. Tájképet ábrázoltak. Számára ismeretlen festő képei voltak. Közelebb lépett. Leemelte az egyiket és megnézte a hátuljára ragasztott tanúsítványt. 1953-ban készült. Huszadik századi hazai festő műve. Dunát lehet belőlük rekeszteni. A hetvenes években a Kultúrcikk Ipari Vállalat kisteherautóival a Képcsarnok raktáraiból felpakolt kortárs művészek elfekvő képeivel megrakodva az újonnan átadott panellakásokat járó ügynökök éves részletre árusították őket. Jó, ha megérnek egyenként 8-10 ezer Ft-ot.
Miután végzett a terepszemlével kiballagott a konyhába. Kihúzta a viaszosvászonnal letakart konyhaasztal alól a hokedlit. Kézhátával lesöpörte az asztallapról a morzsákat és elővette a dossziét. Kivett egy foglalási jegyzőkönyvet. Elkezdte felírni sorban: l db használt szekrénysor 45. 000 Ft, egy db használt színes Tv 32. 000 Ft, két olajkép 16. 000 Ft. Itt tartott, amikor előjött a kisszobából a fiatalasszony. A vízcsapnál lemosta kezét, megtörölte a radiátorra terített konyharuhában és kezet nyújtott a végrehajtónak.
–Jó napot kívánok! Elnézést, hogy megvárakoztattam Önöket, azt hiszen nélkülem is el tudják végezni a munkájukat az urak! Főzhetek egy kávét?
–Köszönjük, elfogadjuk. Asszonyom, tisztában van azzal, hogy a lakáson négyszázezer Ft. Jelzálogkölcsön van bejegyezve, melyért, mivel nem fizették ki a Banknak, a férj elhalálozása miatt, önöknek kell jótállni. Mivel többszöri felszólításra sem törlesztettek, így foglalásra, majd később a kiegyenlítetlen, még fennmaradó összeg ellenértékeként árverezésre kell bocsátanom az ingatlant.
–Tudomásul veszem-, sóhajtotta a fiatalasszony és kitöltötte az időközben lefőtt kávét. A végrehajtó, miközben a kávéját kavargatta, megkérdezte.
–Hogy történhetett meg, hogy itt maradtak ennyi adóssággal?
–a férjem kényszervállalkozóvá vált a saját vállalatánál. Biztosítása nem volt. Minimálbér után fizetett adót, Tb járulékot. Amíg tudott dolgozni jól ment. Megvolt mindenünk. Hanem tavasszal rosszul lett. Kiderült gyomorrákja van. Erre vettük fel a két kölcsönt. Próbáltuk az orvosokat megfizetni. Kellett a gyógyszerekre, a csodadoktorokra. Szerettük volna kijátszani a halált, de a halál ügyesebb volt nálunk… sajnos szegény Alfrédem pokoli kínok közt meghalt. Én fizetés nélküli szabadságot vettem ki és itthon ápoltam. Mire visszamentem volna tanítani, megszüntették a státuszomat.
Mit kezdjen magával egy kirúgott matematika tanárnő? A lakásrezsit fizetni kell, a gyerekeknek enni kell, tudni, adni, néha egy –két ruhadarabra, cipőre is kell költeni. Felvettem hát lakásfelújításra a másik 200 ezret. Az is elment a gyógyításra. A kezeim között lehelte ki a lelkét. De legalább a családja, a gyerekei vették körül utolsó óráiban. Nem bántam meg, hogy felvettem a kölcsönöket. Őérte tettem. Mondogatta pedig szegény, hogy Ancikám, hagyjatok meghalni! Gondoljatok a jövőtökre, ne költsünk az orvosokra, csodaszerekre, nekem a nélkül is végem van! Nem hallgattam rá.
–a szülőktől, rokonoktól nem tudna kölcsönkérni, hogy legalább elkezdje törleszteni? Meg tudnánk úgy oldani, hogy halasztást kérek, mondjuk két évre. Nem kellene a lakást elárverezni! Legalább 100. 000 Ft-ot kellene befizetnie. Most ahogy összeszámoltam, ha nagy jóakarattal becsülöm is fel, nyolcvanezer körüli összeget tudunk elvinni. Az ágyakat nem rekvirálhatom el a gyerekek alól, a gyerekbútor semmit nem ér, a mosógépet nincs szívem elvinni, a többi kacattal nem tudok mit kezdeni. Ékszerei nincsenek?
–Voltak, de mindent eladtam, zálogba tettem, nem tudtam kiváltogatni őket. Minden, ami értékünk volt elment a gyógyításra. Az orvosok a végsőkig hitegettek, biztattak bennünket, pedig tudták, hogy nincs remény! És a főorvos az utolsó pillanatban is zsebre gyűrte a hálapénzt! De, legalább a lelkiismeretem tiszta. Én mindent megtettem.
–Hol dolgozik? A munkahelyén nem tudnak segíteni?
–Óvodában vagyok dadus. Ők sokat segítenek. A kisfiú ott van velem, míg dolgozom. Ingyen étkezünk. A maradékot hazahozom éthordóban. Mindig marad, mert naponta van egy-két lemondás. Este, amikor lefektetem őket, a lépcsőházat takarítom, az is hoz valamit a konyhára. Komolyan mondom magának, sokszor kétségbeesésemben, már azon gondolkodom, hogy árúba bocsátom a testemet. Még fiatal vagyok, kívánatos… Mindent megtennék, csak utcára ne kerüljünk. Nem bánom, vigyen el mindent, ami mozdítható! Vigye a mosógépet is, a hűtőt is! Talán összejön az a 100. 000 Ft.
–Jól van, asszonyom. Hozzáírom a hűtőgépet, a gyerekbútort, az annyi, mint 105. 000 Ft. Megkérem magának a halasztást és a részletfizetést a helyzetére való tekintettel. Láthatja, nem vagyok én olyan szemét, szőrösszívű végrehajtó, mint sokan hiszik! Ürítsék ki a szekrényeket, majd Cicvarek kolléga segít, aztán lehordja a rakodóval a teherautóra sorban.– mondta és arra az időre amíg a kipakolás, folyik bement a nagyszobába és leült a Tv-vel szembeni fotelba. Bekapcsolta a készüléket és keresett egy adót találomra. Mindegy mivel üti el a kínos perceket, csak terelje el a figyelmét erről a kellemetlen dologról. Legszívesebben leitta volna magát, mint annyiszor máskor, ha besokallt a sok szomorú rekvirálástól.
Amint üldögélt, betotyogott a három év körüli aranyszőke hajú kisfiú, Karcsika. Odasompolygott elébe, megérintette a térdét. A végrehajtó összerezzent az érintésre. Kérdő tekintetet vetett a csöppségre. A kisfiú, félénken megszólalt.
–Bácsi, nézzünk mesét!
–Ahogy gondolod– mondta Pemete és átkapcsolt a mesecsatornára. A kisfiú az ölébe fészkelődött. Érezte a friss, üde gyerektest illatát. Ült és mereven bámult maga elé. Gondolatai messze jártak. Látta amint az ötvenes években apját bekényszeríttették a TSZ-be. Amint az utolsó tehenet, a lovat is a kiscsikóval, elhajtották a közösbe. Teherautóra pakolták az ekét, boronát, mindent. Ott maradtak a gazdasági épületek kifosztva, üresen. Mikor elmentek az apja nem szólt semmit. Csak ült a gyújtóst aprító tőkén és mereven maga elé bámult. Aztán elindult a padlásfeljáró felé. Felment. Felakasztotta magát a mestergerendára. Ottmaradtak a semmire. Anya, ők hárman, gyerekek és a nagymama. Élni kellett, tanulni, iskola mellett a háztájiban dolgozni, hogy megéljenek valahogy…
Múltba révedéséből Cicvarek hangja riasztotta fel.
–Végeztünk, főnök, vinnénk a TV-ét.– a végrehajtó, beleegyezően bólintott. Cicvarek kihúzta a konnektorból a TV-dugóját. Elsötétedett a készülék. Ekkor szokatlan dolog történt. A kisfiú leugrott az öléből és a TV-t cipelő Cicvarek lábaiba csimpaszkodva sírt, kis öklével ütötte, ahol érte.
–Ne vidd el e mesedobozomat! Nem engedem, ne, ne! –sikoltotta. Majd mikor belátta, hogy erőlködése semmit sem ér és vele együtt kifelé lépked az ember a szobából, mint egy tolvaj, hirtelen elengedte a lábát és visszaszaladt a végrehajtóhoz. Felkuporodott az ölébe, átkarolta a nyakát és sírva, hüppögve sikoltotta bele az arcába.
–Bácsi, te, hagyod, hogy ellopják a mesémet? Hát Te sem tudsz segíteni? – csak szorította a nyakát, könnyeivel összemaszatolva a végrehajtó arcát. Ekkor végleg betelt a pohár. Pemete ölébe kapva a gyereket, hirtelen felpattant, kilépett a folyosóra. Még elérte a liftre várakozó Cicvareket.
Ennyit mondott csak neki:– vidd vissza a TV-t!
–De, főnök…– aggályoskodott Cicvarek. Pemete ellentmondást nem tűrően nézett rá. A sofőr tudta, ha a főnök szemei villámokat szórnak, akkor nem szabad ellenkezni. Elindult hát vissza a készülékkel a szobába. Pemete a gyerekkel a karjaiban, arcukat egymás arcához szorítva bement a szobába és leült a fotelba. Megvárta, míg Cicvarek bekapcsolja a TV-ét. A kisgyerek átölelve a nyakát, csókolta, ahol érte és sírva-kacagva hüppögött.
–Tudtam, hogy nem engeded, tudtam, szeretlek bácsi, te jó ember vagy!
Pemete megrázkódott. Az értetlen arccal előtte ácsorgó Cicvarek zökkentette vissza a valóságba.
–Mi a téma főnök? – kérdezte aggódó arccal, arra gondolván, főnöke kiakadt, mint a kakukkos óra. – Pemete ránézett és csak ennyit mondott neki.
–Hozzatok vissza mindent! A szentségit ennek a rohadt világnak!
Miután mindent visszahordtak, akkor így fordult a sírva hálálkodó fiatalasszonyhoz.
–Idefigyeljen Müllerné! Én kifizetem az adósságát! Na, de ne gondolja, hogy csak úgy, eltüntetem a sarát, vegye ezt hitelnek, amit majd apránként ledolgozik nálam!
Én agglegény vagyok. Minden hétvégén eljönnek hozzám a gyerekekkel. Kitakarít, kimossa a szennyest, két napra megfőz. Megebédelnek nálam, és éthordóban elviszi a vasárnapi ebédjüket. Na, megegyeztünk?
Az asszony hűdötten nézett rá, aztán a plafonra pillantott, hogy ha most nem szakad le, akkor, mégis csak van isten. A könnyeivel küszködve csak bólintani tudott.
Pemete átadta a lakáscímét, telefonszámát és miután mindent visszaraktak a helyére úgy, ahogy jöttek, el is tűntek. Elvitte őket a fagyos őszi szél.
–Az Egyujjasba! – adta ki az utasítást a sofőrnek–be akarok rúgni! A kocsmába érve így szólott a csaposhoz: Irmuskám, bülbülmadaram! Ma mindenki az én vendégem!
–Mi történt végrehajtó úr, csak nemhogy, magára szakadt az OTP?
–Nem, Irmuska, ennél súlyosabb a helyzet: megérintette a lelkemet a JÓISTEN!!
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25

Nem elérhető torokildiko46

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 4495
    • http://ildiko-torok.blogspot.com/
Re:Történetek
« Válasz #34 Dátum: 2019 Október 24, 18:25:20 »
Dr. Eben Alexander: A Menny létezik
– állítja a híres idegsebész, aki bejárta a túlvilágot
Megjelenése előtt első számú bestseller lett egy nemzetközi hírű idegsebész könyve, amelyben halálközeli állapotban a túlvilágon megtett utazását írja le. Dr. Eben Alexander történetét az különbözteti meg a számos hasonló beszámolótól, hogy a professzor, aki egy ritka típusú, akut lefolyású agyhártyagyulladás miatt egy hetet töltött mély kómában, úgy élte át ezt a modern dantei utazást, hogy közben a kórházi műszerek semmiféle tudati aktivitást nem mértek nála. Miután felépült, Dr. Alexander éveket töltött azzal, hogy tudományos magyarázatot találjon az átélt élményekre. Azt állítja, hogy ez lehetséges, de ehhez a tudománynak ki kell lépnie a 18. század óta elfogadott korlátok közül.
Dr. Eben Alexander 2008. november 10-én hajnalban erős hát- és fejfájásra ébredt. A negyvenes évei végén járó férfi kitűnő fizikai állapotban volt: fiával együtt éppen Dél-Amerikába készültek, hogy együtt másszanak meg egy hatezer méteres hegycsúcsot. A nemzetközi hírű idegsebész azonban azt tapasztalta, hogy állapota riasztó gyorsasággal, percről percre romlik. Mielőtt elveszítette volna az eszméletét, utolsó emléke az volt, hogy felesége a mentőket riasztja.
Csak utólag tudta meg, hogy egy rendkívül ritka bakteriális eredetű agyhártyagyulladás támadta meg, ami tízmillió ember közül egy esetben fordul elő. A fertőzés a legtöbb esetben néhány óra alatt végez a beteggel. Mire kórházba került, a professzor túlélési esélye – annak ellenére, hogy azonnal az elérhető legjobb és leghatékonyabb ellátásban részesült – minimálisra csökkent.
A fertőzés a legerősebb antibiotikumokra sem reagált. Egy héten át mesterségesen tartották életben, miközben a rákapcsolt műszerek – CT-felvételek és más neurológiai vizsgálatok – semmiféle agyi aktivitást nem mutattak nála.
Az orvosok – akik a professzor több neves kollégájával is tanácskoztak – tájékoztatták a családot arról, hogy a beteg agyhalálközeli állapotba került, és életfunkcióit csak mesterségesen tudják fenntartani. A gerincvelőből vett minta katasztrofális adatokkal szolgált: a glükózszint, ami normális esetben 60–80 közötti értékeket mutat, és csak súlyos agyhártyagyulladás esetén csökken húsz körüli értékre, az orvos esetében egyetlen egységnyi szintre zuhant. Az intenzív osztály vezetője a család véleményét is meg akarta hallgatni, mielőtt a konzílium döntene arról, hogy lekapcsolják-e a lélegeztetőgépről a beteget.
Dr. Alexander azonban a kóma hetedik napján egyszer csak kinyitotta a szemét, és néhány órával később már kommunikálni tudott környezetével. Mint utólag elmondta, a kóma ideje alatt semmit nem érzékelt környezetéből. Az orvosi leletek is azt bizonyítják, hogy agya ez idő alatt teljes mértékben „le volt kapcsolva”. A bakteriális fertőzés szó szerint felemésztette az agykéreg azon részeit, amelyek a tudatért és az érzékelésért felelősek. Ennek ellenére, amikor kijött a kómából, azt tapasztalta meg, hogy az agyi funkciói – először a látás, majd a hallás és a beszédképesség – egymás után visszatértek, hasonlóan egy újraindított komputer „feléledéséhez”.
A kezelőorvosok már ezt a fordulatot is csodának tartották, de úgy becsülték, hogy a betegnek több hónapos intenzív ellátásra, majd pedig élethosszig tartó speciális felügyeletre lesz szüksége. Valójában Dr. Alexander négy hét után teljesen gyógyultan elhagyhatta a kórházat, és a fertőzés semmilyen maradandó nyomot nem hagyott a fizikai állapotában.
Dantei utazás
Az örvendetes gyógyulásnál is különösebb volt azonban, amit az idegsebész az egyhetes kómája alatt átélt. Dr. Eben Alexander apja szakmáját követve lett idegsebész professzor. Huszonöt éves szakmai karrierje alatt több száz tudományos publikációt jelentetett meg, számos nagy szakmai szervezetnek a tagja, a legnevesebb klinikákon (köztük tizenöt éven át a Harvard Egyetem bostoni orvosi intézetében) dolgozott. A leletei alapján tisztában volt vele, hogy a kóma idején tudata megszűnt és semmilyen érzékszerve nem működött. Ezt kezelőorvosai is megerősítették. Szakmájának élő, ízig-vérig tudós emberként soha nem foglalkozott ezoterikus praktikákkal, és kábítószerrel sem próbálkozott. Bár kereszténynek vallotta magát, reduktív szemléletű materialistaként alapelv volt számára az, hogy a megismerés elválaszthatatlan a tudattól. Az úgynevezett mentális élményeket, mint amilyenek a halálközeli állapotban átélt tapasztalatok, az agy idegrendszeri eseményeire vezette vissza. A szakemberek túlnyomó többségével együtt Dr. Alexander is úgy tartotta, hogy az ilyen élményeket az agy oxigénhiányos állapota vagy valamilyen trauma váltja ki, így ezeknek nincs közük a külső valósághoz. A világ megértéséhez a tudatos megismerés vezet – vallotta, mondván, „amit nem értünk, az igaz sem lehet”.
Amikor magához tért, mégis egy olyan élmény hatása alatt állt, ami alapjában felforgatta ezt a világképet. „Az orvostudománynak az agyról és az elméről vallott mai felfogása szerint abban az állapotban, amelyben én voltam, még halvány, beszűkült tudatosságot sem tapasztalhattam volna, nem beszélve arról a rendkívül kalandos és teljesen koherens utazásról, amelyen átmentem” – nyilatkozta a professzor a Newsweek magazinnak, amely címlapon közölt ismertetőt a professzor napokban megjelenő könyvéből. A Proof of Heaven – A Neurosurgeon’s Journey into the Afterlife (A Menny bizonyítéka – Egy idegsebész földön túli utazása) című kötet már az előrendelések alapján a sikerlisták élére került.
Örömzene
„Az élmény erőteljesebb volt bármi másnál, amit az életemben addig megtapasztaltam, beleértve a házasságkötésünket és a gyermekeink megszületését is” – mondta a professzor, aki, miután magához tért, először családtagjainak számolt be a természetfeletti „hiperreális” világban tett utazásáról. Bár kíváncsi volt rá, hogy mások miként számolnak be az ilyen élményekről, fia tanácsára egyetlen ilyen könyvet vagy cikket sem olvasott el mindaddig, míg két hónap alatt részletesen, mintegy száz oldalon le nem írta azt, amit átélt. „Nem akartam, hogy bárki más tapasztalata befolyásolja azt, amit írásban rögzítek” – magyarázza az orvos a könyv születésének első lépéseit.
„Az utazásom elején a felhők között találtam magam. Ezek a felhők nagy, habos, rózsaszín-fehér színűek voltak, és élesen elváltak az ég kékesfekete hátterétől. Messze-messze a felhők felett átlátszó, csillogó lények cikáztak az égen, akik hosszú, sodródó csíkokat hagytak maguk mögött – idézi a Newsweek az orvos beszámolóját. – A lények ismerősnek tűntek, de különböztek a földi élőlényektől. Fejlettebbek voltak nálunk, az élet magasabb formáját képviselték. Fentről lefelé dicsőséges zene hangjai áramlottak. Úgy tűnt, mintha a dallamok a szárnyas lényektől származnának. Az örömteli hangok úgy áramlottak a bensőjükből, ahogy mozogtak, mintha nem tudták volna magukban tartani. Ez a hang anyagszerűnek tűnt, mint amikor az ember érzi a bőrén az esőt, de mégsem lesz tőle vizes” – idézi fel az orvos a természetfeletti utazás első élményeit.
Dr. Alexander elismeri, hogy a tudaton kívüli, spirituális érzékelés rendkívül intenzív, mindent átjáró élményét nagyon nehéz szavakkal és fogalmakkal visszaadni. „A látás és a hallás nem különült el ebben a világban: minden érzékszervemmel átéltem, amint ezek az ezüstös, csillogó lények örömtől eltelve énekeltek. Úgy tűnt, hogy itt senki nem lehet külső megfigyelő vagy zenehallgató: az ember valamilyen rejtélyes módon mindenképpen részévé vált ennek a valóságnak. Én is magam mögött hagytam a földi testem és tudatom, és részévé váltam ennek az univerzumnak. Az egyes elemek – a felhők, a szárnyas lények – megkülönböztethetőek voltak, mégis minden mindennek a része volt, mint egy gazdagon díszített perzsaszőnyeg vagy a pillangó szárnyának a mintázata.”
Szavakon túli üzenet
Az idegsebész nem egyedül bolyongott ebben a multidimenziós, természetfeletti világban. Utazása elején csatlakozott hozzá egy csodálatosan szép arcú, aranybarna hajú és sötétkék szemű fiatal nő, aki egyszerű szabású, de nagyon élénk színű ruhát viselt. „Amikor találkoztunk, egy bonyolult mintázatú talajon álltunk, amiről hamarosan észrevettem, hogy egy gigantikus pillangó szárnya. Körülnézve azt láttam, hogy milliószámra repkednek körülöttünk hasonló hatalmas, lepkeszerű lények. A fiatal nő káprázatos színű – kék, lila, halványnarancs – ruhája, csakúgy, mint minden ebben a világban, valamilyen átható, elsöprő életerőt sugárzott. Olyan tekintettel nézett rám, hogy azonnal azt éreztem, érdemes élni, bármi is történt addig az életemben. Nem romantikus tekintet volt, nem is baráti. A Földön ismert szereteten túli tekintet volt, ám annak minden dimenzióját egyidejűleg magában hordozta” – írja beszámolójában az orvos, aki szavak nélkül kommunikált kísérőjével.
„Az üzenet szélként járt át, és azonnal felfogtam az értelmét és igazságát. Ez az üzenet ugyanúgy valóságos volt, mint ahogy a körülöttem lévő világról is azonnal tudtam, hogy nem a képzelet játéka, hanem realitás, amiben nincsen semmi mulandóság és ingatagság. Az üzenet három részből állt, és ha földi szavakkal kellene visszaadnom, valahogy így szólna: »Mélyen szeretett és értékes lény vagy örökre. Semmitől sem kell félned. Semmit nem ronthatsz el.« Ez az üzenet csodálatos élményként árasztott el, és teljes, örömteli megnyugvást hozott a bensőmben. Úgy éreztem, hogy most értettem meg mindazt, amit addig tudatlanul átéltem” – folytatja beszámolóját az orvos, akivel kísérője szavak nélkül azt is tudatta, hogy sok mindent fog látni utazása során, „de végül vissza kell mennie”.
A következő pillanatban egy meleg, lágy széláramlat érte el őket. Ez a kiáradó érzés még intenzívebb volt, és isteni jelenlét fogta körül az orvost, ami mintha még magasabb rezgésű tartományokból áradt volna. Alexander szavak nélküli kérdéseket tett fel a „szélnek”: „Mi ez a hely? Hol vagyok? Miért vagyok itt?”
A kérdésekre szavakon túli válasz érkezett, miközben az orvost a fény, a színek, a szépség és a feltétlen szeretet hatalmas erejű áramlása töltötte be. „A felelet nem volt homályos, megfoghatatlan vagy elvont: nagyon is tömör és nyilvánvaló érzést adtak, amit a tűznél forróbban és a víznél nedvesebben érzékeltem. Egy pillanat alatt többet értettem meg, mint amire sokéves tanulás árán földi éle-temben eljutot-tam.”
Ezeket a válaszokat – ügyes marketingfogással – a Newsweek beszámolója meghagyja a könyv olvasói számára. Annyit azért az orvos hozzátesz, hogy egy fényes, gömbszerű szerkezet egyfajta „tolmácsként” segített neki megérteni és felfogni a felülről áradó ismeretet. Az utazás időtlennek tűnt, így az idegsebész utólag sem tudja eldönteni azt, hogy hétnapos kómája során mikor élte át a különös „odisszeát”, aminek minden részletét utólag is pontosan fel tudja idézni. Azt is elismeri, hogy beszámolóját sokan szkeptikusan fogadhatják, mint ahogy neki is nagy kihívást jelentett, hogyan értelmezze azt, ami történt vele. „Orvosként korábban én is hallucinációnak tartottam volna, ámde nem érzékcsalódás volt.”
Dr. Alexander szerint az átélt élményei tudományos szempontból azt bizonyítják, hogy egyrészt létezik az agy működésétől teljesen független szellemi érzékelés, másrészt pedig létezik az univerzumnak olyan dimenziója, amit spirituális módon ugyanúgy meg lehet ismerni, mint a látható valóságot. Mint mondja, ebben a dimenzióban az idő és a tér nem egymást követő eseményekből és helyszínekből áll, hanem folyamatos. Az utazása során nem események egymásutánjaként élte meg a történetet, hanem mintegy „elmerült” benne. Azt tapasztalta, hogy ezt a dimenziót teljesen betölti Isten jelenléte és szeretete.
„A modern fizika szerint a világegyetem egyetlen egység. Bár a világban, amelyben élünk, látszólag a tárgyak, az élőlények, az események elkülönültek, a fizika azt állítja, hogy a felszín mögött minden tárgy, az univerzum minden eseménye összeköttetésben áll egymással. Az átélt élmények előtt számomra mindez csak absztrakció volt, mára azonban valóság. Azt is tudom már, hogy ezt az univerzumot nemcsak az egység, hanem az isteni szeretet is összeköti. Az a világegyetem, amelyet a kómában töltött napjaimban megtapasztaltam, ugyanaz, amelyről Einstein, illetve Jézus beszél a maga nagyon különböző módján” – írja Eben Alexander, aki szerint háromezer évvel ezelőtt könnyebben megértették az emberek az ilyen élményeket, mert nem tekintették a tudatot a megismerés kizárólagos forrásának.
A tudós úgy véli, hogy a 17. században Descartes és Spinoza elfogadtatta, hogy a természettudomány az univerzum megismerésének egyetlen megfelelő módja. Az idegsebész egy rádióinterjúban azt mondta, hogy a felvilágosodás egyfajta tűzszünetet jelentett a hit és a tudomány között. „Ez hatalmas előrelépést hozott az emberiségnek, mert felszabadította a tudósokat az egyházi tilalmak és a bűntudat alól. A szabad gondolkodás és felfedezés kora megsokasította a tudást, és a tudomány mára szinte mindent feltérképezett a látható világból, a legkisebb részecskéktől a világegyetem határáig. Amit azonban átéltem, arról győzött meg, hogy a lélek és a test kettéválasztásával csak a valóság egy szeletét lehet megragadni.”
Eben Alexander szerint korunkban új tudományos forradalomra van szükség, amely elkezdi feltárni az univerzum spirituális dimenzióját. Ennek a filozófiai fordulatnak a jelentősége nem teszi semmivé a 18. századi felvilágosodás eredményeit és hatását, viszont felülhaladhatja azt. „Ez lesz az igazi felvilágosodás: a tudomány kiszélesedik, és egyre többen ismerik el, hogy a spiritualitás, a szellemi megtapasztalás nem választható el a tudatunk által megszerezhető ismeretektől” – állítja a tudós, aki úgy véli, hogy a tudatra építő reduktív materializmus olyan, mint az éjszakai országút, ahol a fények megvilágítják az utat, de sötétben hagyják azt a világot, amin az út keresztülvezet. A spirituális megismerés viszont ezt is meg tudja világítani – véli az idegsebész.
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.! Jób:19:25