KRISZTUS AZ ÚT AZ IGAZSÁG ÉS AZ ÉLET
"Jézus azt mondta neki: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, hanem csak én általam" /Jn 14,6/.
"Én vagyok az út az igazság és az élet" - mondja az Úr Jézus. Ez világosan megtanít arra, hogy az út, amelyet Isten elénk tár, Krisztus, a való igazság, amelyet Isten ad, szintén Krisztus, és az élet, amelyet Istentől kapunk, ugyanúgy Krisztus. Krisztus az életünk, Krisztus a mi való igazságunk, és Krisztus az utunk. Krisztus az, Aki által az Atyához jutunk.
Szellemi dolgokban gyakran csak a meghatározás, a szöveg ér el hozzánk, ami szellemileg semmi hasznunkra nincs. Kérnünk kell Istent, hogy nyissa ki szemünket, hogy felismerhessük az Ő Fiát.
A keresztyénség fő jellemzője, hogy forrása, mélysége és gazdagsága Isten Fiának az ismeretében van. Nem az a döntő, hogy mennyit ismerünk módszereiből, tanaiból vagy erejéből. Ami igazán számít, az Isten Fiának a megismerése. Isten Fiának a megismerése az út, a való/igaz/ság, és az élet. Abból meríthetünk erőt, ha ismerjük az ő Fiát. Isten valamennyi ajándéka Krisztusban összegeződik, nem pedig mindenféle másban. Ezért a legfőbb kérdés: ismerjük-e az Isten Fiát!
Krisztus az út
Jézus mondja: "Én vagyok az út". Az út tehát jelenti a módot is. azt akarja velünk megértetni, hogy az út, amelyen Istenhez jutunk, s ugyanúgy a mód is, ahogy elérhetjük Istent. Ha a miénk, tudjuk az utat, ismerjük a módot. Minden igazi hivőnek legalább egyszer meg kell tanulnia ezt a leckét, hogy Jézus az út és a mód. Ha megtértél, meg kell tapasztalnod, hogy Jézus az utad Istenhez. És minden igaz keresztyénnek tudnia kell járni is ezen az úton. Istennek hála, számtalan hivő megtanulta ezt a leckét, hogy Istenhez a názáreti Jézuson, Isten Fián át vezet az út. Általa jutunk Istenhez megtérésünk idején, és később is mindenkor.
Vannak keresztyének, akik ún. szellemi módszereket kutatnak. Egyszer egy igehirdetés után, amely arról szólt, hogy nem tudunk magunk győzelemre jutni, csak Krisztus által, egyik testvér megragadta az igehirdető kezét és így szólt: "Hosszú éveken át szüntelen kudarcot vallottam, de most már minden jól van.” A prédikátor testvér megkérdezte: "Miért?" Mire így felelt: "Azt hiszem, nem ismertem a győzelemhez vezető utat. De hála az úrnak, ma megtaláltam!
A győzelem az Úr által adatik, nem a magam küzdelmei által". A prédikátor testvér azonban őszintén megmondta neki: "Ha csak a győzelemhez vezető útnak tekinti Őt, hamarosan újra kudarcot vall". Miért mondta ezt? Mert az Úr Jézus azt mondja nekünk: "Én vagyok az út", más szavakkal, egyedül Ő az út, a mód. Nem mellette vezet az út, hanem Ő maga az. Ha csak módszernek tekintjük Őt, hamarosan rájövünk tévedésünkre. Isten nem módszert adott nekünk; Ő a Fiát adja.
Gyakran, más testvérek tapasztalatait hallgatva, érezzük, hogy csak módszert látunk benne, és nem magát az Urat. Ezért annyi a kudarcunk. S ennek legfőbb oka, hogy nem ismertük meg az Urat, mint aki az út.
Értsük meg, hogy más az Úrban hinni, és más egy formulában hinni. Pl. Isten kegyelmesen megnyitja egyik testvér szemét, s megmutatja neki bűnös voltát; az megalázza magát, és hisz az Úrban, bízván benne, hogy Ő elvégzi azt, amit saját maga nem képes. Következésképpen megszabadul, és megigazul Isten előtt. Később találkozik egy másik hivővel, aki meghallván bizonyságtételét, szintén kéri Istent, világosítsa meg saját bűnös lénye felől. Ő is hisz Istenben, és megalázza magát. A különös azonban az, hogy Ő nem éli át azt a szabadulást, amelyet az első megtapasztalt. Miért? Mert az előbbi testvérnek élő hite van, amely által kapcsolatban van az Úrral, és hisz Istenben, míg az utóbbinak nincs hite, csak egy "formulája"; így nem találkozhat Istennel. Röviden: ez utóbbi testvér kapott egy módszert, de nem nyerte el az Urat. A módszernek pedig nincs ereje, sem hatalma; ez nem maga Krisztus, tehát halott dolog.
Minden szellemi dolog halott Krisztus nélkül. Jól értsük ezt meg. Egyes testvérek így szólnak: "Mily különös, hogy az a másik testvér hisz Istenben, és imádságai meghallgatást találnak, én is hiszek, de Isten nem hallgatja meg imádságomat. Miért kegyelmes hozzá az Isten, s hozzám miért nem az?"
Részrehajlással vádolják az Istent, és nem veszik észre, hogy hitük valami dologhoz kapcsolódik, és ezét halott. Sem a formula, sem a módszer nem segít. Megtanulhatunk akár egy sereg módszert is, nem válunk keresztyénné, mert Isten gyermekévé újjászületés és nem tanulás útján lesz az ember.
"Én vagyok az út" mondja az Úr Jézus. Krisztus az út, Ő a mód. Drága barátaim, a ti Uratok és módotok is? Vagy csak út és mód a sok közül? Istennek hála, ha Krisztus a módszerünk, akkor minden sikerülni fog. De ha csak módszerünk van, legyen az akármilyen jó, odavaló
és felülmúlhatatlan mégis halott az, és nincs szellemi értéke. Sok meg nem hallgatott imádság és hatástalan szolgálat oka, hogy nincs személyes kapcsolatunk az Úrral, csak mások módszerét utánozzuk, s nem érintettük magát az Urat.
Egyszer az Úrnak egyik szolgája a Róm 6.-8. fejezeteiről prédikált. Igehirdetése" után az egyik testvér így szólt: "Megértettem a győzelem útját, most már tisztán látok. Most már hiszem, hogy ezek után nem fogok csődöt mondani, mint eddig." Egy másik testvér is odament a prédikátorhoz, és egy kicsit ingatta
a fejét. Amikor megkérdezte, hogy mi történt vele, így felelt: "Nem is tudom, hogyan mondjam el, de az Úr megnyitotta a szememet. Noha nem merem mondani, hogy láttam, de azt sem, hogy nem." Amit ez a második testvér elnyert, az maga az Úr volt. Következésképpen megállt a hitben, míg az első újra kudarcot vallott. Az első testvér csak módszert talált, s nem magával az Úrral találkozott; ezért tapasztalata értéktelen volt.
Olykor céltévesztett az igehallgatásunk. Ahelyett, hogy kérnénk az Urat, jelenjék meg, hogy megláthassuk Őt, agyunkba próbálunk vésni egy módszert, amely megerősíthet, s ha követjük
is ezt a módszert, nem jutunk vele semmire. Olykor talán elérkezik hozzánk egy sugár, de
nem vagyunk annyira bizonyosak benne, hogy találkoztunk az Úrral. Ennek ellenére valóban láttuk Őt, és ez mindig valóságos változást hoz létre. Mert, hála az Úrnak, ez az út. Nem egy módszer, hanem az Úr ismerete.
Ezért, amikor Igét hallgatunk, gondosan vizsgáljuk meg magunkat, vajon az Úrral találkoztunk, vagy csak egy módszert értettünk meg? A módszer nem hoz szabadulást, csak az Úr megismerése. Ha meghallgatjuk, hogyan segített másokon az Úr, az nem szabadít meg, csak az, ha benne bízunk. Lehet, hogy értékes, amit hallunk, de nem tudjuk a magunk életére alkalmazni. Az Úr az életnek ura, aki Őt érinti, az az életet érintette meg. Egyedül az Úr megérintése ad életet.
Krisztus a való igazság
Az Úr nemcsak úgy mutatja meg magát, mint aki az út, Ő azt is mondja magáról, hogy a való
/igaz/ ság. Ez a való igazság nem a Krisztusról szóló szavakra vonatkozik; Krisztus maga a való/igaz/ság. Gyakran megtörténik a keresztyén emberrel, hogy a Krisztusról szóló tanítást, magyarázatot tekinti valóigazságnak, holott valójában a valóigazság nem valamire, hanem Krisztus személyére vonatkozik. "Megismeritek a valóigazságot, és a valóigazság szabadokká tesz titeket" -mondja az Úr IJn 8,32/. Testvéreim, gondolkozzatok, hányszor tett titeket valóban szabaddá a valóigazság. Az Isten Igéje megállapítja, hogy a valóigazság szabaddá tesz minket, de hányszor megtörtént, hogy a valóigazságot csupán tannak tekintettük, és nem nyíltak meg szemeink Krisztus meglátására. Lehet, hogy már tíz éve beszélünk bizonyos tanokról, és még mindig nem láttuk Krisztust. Lehet, hogy ugyanannyi ideje hallunk róluk, és nem láttunk semmit. Vannak, akik jól tudnak beszélni a megmentő halálról, de nem ismerik az Ő halálának erejét. Lehet, hogy társalognak a feltámadás erejér51, de nem tapasztalják meg annak hatalmát.
Ha csak tan az, amirő1 beszélünk, akkor témánk halott.
Egyszer valaki ezt írta egy testvérnek: "Az egyik testvér vétkezett ellem, és nem tudom, megbocsássak-e neki? Ezért kérlek, adj tanácsot. Szívemben teljesen nyugodt vagyok Isten előtt. Ha azt írod, hogy bocsássak meg neki, megbocsátok, ha azt írod, hogy ne: akkor nem bocsátok meg." Testvéreim, mi a véleményetek az ilyen keresztyén emberről? Tegyük fel, hogy meghalt valaki, aki nagyon drága nekem, és én írok valakinek, s megkérdezem tőle:
"Meghalt az, aki nekem a legdrágább, meggyászoljam? Ha azt írod, hogy sírjak, sírni fogok, ha azt írod,
hogy ne: akkor nem sírok." Kétségkívül nevetségesnek tartjátok az efféle tudakozódást, mert ez va1óban képtelen dolog. Ha valaki csak azért sír, vagy nem sír, mert mások mondják neki: sem a gyásza, sem a
megvigasztalódása nem őszinte. Mindkettő hazug, és halott cselekedet, nem élet. Ugyanígy a kérdés, hogy megbocsássak-e testvéremnek vagy ne. Ha a tanítás szerint cselekszem, képmutató vagyok.
Barátaim, minden, ami nem a bennünk é1ő Krisztusbó1 származik, aki a va1ó/igaz/ság, hanem valamely tanításbó1, halott. Érzitek a különbséget? Túlságosan nagy ez ahhoz, hogy észrevétlen maradjon. A munkához szükség van az em1ékezőképességünkre, az élet azonban spontán cselekszik. Az a szó, amely az életbő1 fakad, nem mozgósítja a memóriánkat, mert belső erő a forrása. Nem tanok kormányozgatják életünket, hanem az Úr vezet. El kell jönnie az időnek, amikor Isten megláttatja velünk, hogy a szellemi va1óság egyedül Krisztusban van. Nem arra van szükségünk, hogy emlékezzünk bizonyos tanításra, és a
aszerint cselekedjünk. Krisztus az, aki bennünk él és indít bennünket. A mi való/igaz/ságunk, s ezért a mi életünk.
Egyszer az egyik testvért megsértette a másik. Az e1őbbi nem tudta lenyelni a sértést, és hevesen szidalmazta a sértőt. Utána azonban a lelkiismerete bántotta. Úgy érezte el kell mennie ahhoz, aki megsértette, és bocsánatot kell kérnie tő1e. Amikor azonban eszébe jutott, hogy mennyire megbántotta amaz, újra felgerjedt haragja. Ugyanakkor azonban azt is érezte, hogy bocsánatkéréssel tartozik a másik felé. Úgy döntött tehát, hogy levelet ír neki. Tollat fogott és elkezdte: "úgy érzem, rosszul tettem, amikor szidalmaztalak". Akkor azonban újra eszébe jutott, hogy a másik mennyire megsértette, és még egyszer visszatért a haragja. Egy ideig várt, aztán folytatta az írást. S amíg csak a levelet írta, szüntelenül haragot érzett iránta. Még akkor is bosszús volt, amikor a levelet postára adta. Nos, ez a levél egészen olyan volt, mint amilyent a keresztyén ember ír, forrása a tanítás volt, és nem az élet. Noha bocsánatkérő levelet írt a testvér, szíve haragos maradt.
Ha történetesen találkozik azzal a testvérrel, kezet fogott volna vele, és kedvesen üdvözölte volna, de belső ellenérzéssel, és így szavai minden bizonnyal nem csengtek volna természetesen. Látjátok szeretteim a különbséget? Az Úr a való/igaz/ság. Ha ezt a szellemi dolgokra nézve tudomásul vesszük, hogy ami az Úrból való, az élet; ami nélküle való, az halál -, akkor az Ő fénye világít bennünk, és van életünk.
Krisztus az élet
Az Úr pedig folytatja: "Én vagyok... az élet". Legyünk tisztában azzal, hogy az élet szüntelen munkában nyer kifejezést, de a munka nem helyettesítheti az életet. A munka önmagában nem élet, mert az élethez nem szükséges erőfeszítés, az élet maga Krisztus. Mily verejtékes igyekezettel törekszenek az emberek keresztyénnek lenni! Mennyire törik magukat mindennap annak gyakorlásával! A tanok nagyon szigorúak, hiszen megkövetelik tőlünk, hogy alázatosak, szelídek, megbocsátóak, hosszútűrők legyünk. Ez pedig szó szerint kimerít bennünket. Sokaknak az a véleménye, hogy keresztyénnek lenni nehéz feladat. Különösen így gondolkoznak a kezdő hívők. S minél jobban próbálgatják, annál nehezebb a számukra. Még ha jó ideje gyakorolják is, nem látszik rajtuk, hogy keresztyének lennének. Testvéreim, ha Krisztus nem az élet bennünk, akkor kénytelenek vagyunk cselekedetekkel pótolni; ha azonban számunkra Ő az élet, akkor semmi szükség a küszködésre. Újra mondom, hogy az élet Krisztus maga, és a munka, a fáradozás, soha nem helyettesítheti az életet. Gyakran súlyos hibát követnek el az Isten gyermekei. Sokan az életet úgy tekintik, hogy azt saját erejükből kell végigharcolniuk, különben nincs
életük. Mindnyájunknak tudomásul kell vennünk, hogy ha van életünk, az a legkisebb erőfeszítés nélkül, természetesen folyik, magától. Gondoljunk csak a látás és a hallás folyamatára. Szemünk természetes folyamata, hogy lát; fülünk ösztönösen hall, mert élet van bennük. Ezen a ponton nem tévedhetünk: az élet természetszerűen munkában nyilvánul meg, de a munka soha nem helyettesíti az életet. Sőt, olykor a munka az élet hiányáról vagy gyöngeségéről árulkodik. Az élet a jó erkölcsben mutatkozik meg, de a jó erkölcs maga még nem az élet. Lehet pl. valaki igen szelíd, mértékletes és tartózkodó. Dicséretet is kap: "Ez a testvér, hát ez igen!" Nos, a meghatározás nem találó, mert az Úr azt mondja: "Én vagyok az élet". Lehet az a testvér akár- milyen szelíd, mértékletes és tartózkodó, ha mindez nem Krisztusból ered, nem nevezhető életnek. Valójában igaz lehet az, hogy valaki jó természetű, ritkán okoz bajt, mindig kedves az emberekhez, és soha nem veszekszik; ez azonban még nem jelenti azt, hogy szellemi élete van. Ha mindez természetéből fakad, akkor nem mondható életnek, mert nem Krisztusból való.
Mások úgy gondolják: az élet nem más, mint erő. Ha az Úr bennünk van, az abban nyilvánul meg,
hogy erőt ad a jó cselekvésére. Isten azonban azt tanítja, hogy a bennünk levő erő nem személytelen valami: az Krisztus maga azaz egy Személy. A bennünk levő élet tehát nemcsak erő,
hanem egy személy is. Krisztus az, aki megmutatja magát bennünk, és nem mi vagyunk azok, akik Krisztust felhasználjuk a jó cselekedeteinkhez.
Eqyszer egy testvért, aki éppen összej6vetelre ment, megkérdezett egy idősebb keresztyén: "Miért mész oda?" "Mert ott élet van" -felelte amaz. Az öreg így szólt: "Igaz, ami a lelkesedést illeti, a mi összejöveteleink nem hasonlíthatók ahhoz".
"Nem értetted a dolgot -felelte a testvér -nincs ott semmiféle hangos lelkesedés". "Hát hogy lehet ott élet -kérdi az öreg -, ha nem nyilatkozik meg a lelkes buzgóság?" Mire a fiatal így válaszolt: "Semmiféle lármás megnyilatkozás nincs, és mégis van élet. Mert az élet nem
feltétlenül érzelmi kitörésekben nyilatkozik meg, sem nem lázas hangoskodásban." Mire az öreg ember filozofálni kezdett: "Talán a fiatalok szeretik a lázas buzgalmat, én azonban jobban kedvelem a mély értelmű csendes szót. Ha ilyet hallok, tudom, hogy ott va1óban élet van". A fiatalabb azonban így felelt: "Sokszor hallottam már azokat a mély bölcsességeket, amiről beszélsz, de nem volt mögöttük élet". Kedveseim, e két ember társalgásából láthatjuk, hogy sem a hangos lelkesedés, sem a mély, meggondolt szavak önmagukban nem jelentenek életet. A bölcsesség mondásai, a logikus érvelés és a gondolatokban gazdag értekezés még nem feltétlenül élethordozó. Nem meglepő, ha egyesek azt kérdik: kü1önös, hogy sem a hangos buzgóság, sem az emelkedett gondolatok nem jelentenek életet. Hol találjuk hát azt? Végül is: mi az élet?
Megvalljuk, hogy erre nincs jobb válasz, mint bemutatni magát az életet. Csak annyit tudunk mondani, hogy az valami mélyebb, mint az érzelem és a gondolat. És ha egyszer megtaláljuk, az azonnal megfogan
bennünk. Ez az, amit életnek nevezünk. Mi az élet? Mélyebb, mint a gondolat; a gondolat soha nem az élet fö1ött való. Mélyebb, mint az érzelem; az érzelem felületes az élethez viszonyítva. Mind a gondolat, mind az érzelem külsőséges dolgok.
Mi hát az élet? Az Úr Jézus megmondta: "Én vagyok az élet". Ne siessük el a következtetést, hogy élet van ott, ahol szellemileg forró atmoszférát látunk. Inkább azt kérdezzük: honnét ez az atmoszféra?
Bőséges tapasztalatunk van arra nézve, hogy vannak, akik igen ügyesen tudnak forró légkört teremteni, noha igen kevéssé ismerik az Urat, és sok ún. izgalmas személyiség egyáltalán nem ismeri Őt. Csak Krisztus az élet, semmi más. Meg kell tanulnunk a leckét, hogy hogyan ismerjük fel az életet.
Mert az élet nem azon múlik, milyen lelkesedés van valakiben, vagy milyen mély gondolatai vannak.
Kizárólag azon, hogy az Úr kijelentette e magát neki. Ezért nincs fontosabb annál, hogy megismerjük az Urat. Ha megismerjük Őt, kapcsolatba kerültünk az élettel. Isten előtt kell megértenünk, mit jelent az, hogy Krisztus az élet.
A könnyen izgatott állapotba kerülő vagy a nagyon okos ember nem feltétlenül olyan, mint aki ismeri az
Urat. Az ismeretéhez szellemi látás kell. Az ilyen látás maga az élet, és átformál bennünket. Ha ismerjük az Urat, mint aki a mi életünk, rájövünk, hogy minden emberi erőlködés hiábavaló a szellemi dolgok elnyerése érdekében. Ezért egyedül Reá kell néznünk.
Amikor megtértünk az Úrhoz, nem tudtuk még, mit jelent igazán Rá nézni. Lassanként azonban
megtanulunk Reá tekinteni, és rájövünk, hogy minden Krisztuson múlik, és nem rajtunk. Keresztyén életünk kezdetén mindenféle dolgot kívántunk; nem tudtunk mindenre nézve Benne bízni.
Mikor már egy kicsit többet tudtunk, kezdtük megérteni annak szükségességét, hogy Benne bízzunk: nem azért, hogy ezt meg azt megadja lépésről lépésre, hanem azért, hogy tegye meg azt, amire mi magunk képtelenek vagyunk. Mikor keresztyénné lettünk, hajlamosak voltunk arra, hogy mindent magunktól tegyünk. Féltünk attól, hogy semmi sem történik, és szétesnek a dolgok, ha mi nem cselekszünk. Ezért szüntelenül tevékenykedtünk. Később, amikor megláttuk, hogy az Úr az életünk, megtudtuk, hogy minden Krisztustól van, és nem rajtunk múlnak a dolgok. Ekkor megtanultunk elcsendesedni, és Reá nézni.
Jól jegyezzük meg: Isten nem ezt vagy azt adja nekünk, hanem az Ő Fiát. Ezért emelhetjük fel szüntelenül szívünket, és nézhetünk az Úrra, mondván: "Uram, te vagy az utam, Uram, te vagy a való/igaz/ságom, Uram, te vagy az életem. Veled akarok kapcsolatban lenni, nem a te dolgaiddal".
Isten legyen hozzánk kegyelmes, és láttassa meg velünk, hogy minden szellemi dolog lényege: Krisztus. Napról-napra egyre jobban meggyőződünk, hogy Krisztuson kívül nincs út, nincs való/igaz/ság és nincs élet. Mily hamar teszünk valamit úttá, való/igaz/sággá és életté a magunk számára? Néha a buzgó lelkesedést vagy a mélységes gondolatot tartjuk életnek. Máskor az erőteljes érzelem megnyilvánulást, a viselkedést tekintjük annak. Pedig mindez valójában nem az élet. Tudomásul kell vennünk, hogy egyedül az Úr az élet. Krisztus a mi életünk. És Ő az, aki a Maga életét éli bennünk. Bár szabadítana meg minden külsőséges és töredékes dologtól, hogy csak Őt lássuk.
Legyetek áldottak.
2016 01 15