Szerző Téma: Bibliai történetek  (Megtekintve 7501 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Guti Tünde

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 3837
    • www.gutitunde.eoldal.hu
Re:Bibliai történetek
« Válasz #30 Dátum: 2010 November 27, 16:41:29 »
"Sőt Jákób sokkal nehezebb eset volt mint Ézsau."

Hm... Tényleg van nagyon sok kiváló jellemű, nem hívő ember, és van bőven gyengébb jellemű keresztyén.
Valóban kegyelem, hogy kiragadta az életünket az Úr a bűnből, és ha bármivé is formáltattunk, ami Krisztusra mutat, az mind kegyelem!  :05:
„Vezéreld utamat Igéd szerint, és ne engedd, hogy valami hamisság uralkodjon rajtam!
Gyönyörködöm beszédedben, mint aki nagy nyereséget talált.”
Zsoltárok 119:133, 162.

Nem elérhető zoltan

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 1594
  • Testvér
Re:Bibliai történetek
« Válasz #31 Dátum: 2010 November 29, 17:23:10 »
Had fojtassam Jákób történetét.
Jákob kétszer is átveri testvérét Ézsaut. Előszőr amikor el cseréli az ételt az elsőszülöttségre, másodjára, amikor már idős apját csapja be, ő készíti el az ételt  még Ézsau előtt, és ő megy be az édesapjához, hogy megkapja az áldást. Mind az édesapját mind a testvérét megcsalva ezzel.

Ezek után, Jákob nem maradhatott otthon. Menekülnie kell bátya haragja elől. Iszonyú fájdalmat okozott testvérének és édesapjának. De ugyan akkor ő is elvesztette a békességét, menekülnie kell, otthagyva az otthonát.
Jákob nem tudott bízni az Istenben, a szomorú az, hogy az édesanya se, sőt ő vitte bele a gonoszba. Pedig annak idején milyen csodálatosan megtapasztalta Isten gondviselését.
Jákob szemei előtt csak az áldás lebegett, és hogy azt mindenáron meg kell szerezze, még akkor is ha nem tisztességesen. Holott ő Istenben és Isten ígéretében kellet volna bízzon.
Az Istenben való hit, bizalom hiánya mindig bűnhöz vezet. A bűn következménye pedig mindig szenvedés. Szenved Jákob családja és szenved Jákob.
Milyen szomorú, megvan az áldás amire annyira vágyott, de nem marad semmije. Később rájön majd, hogy az igazi áldást Istentől kell megkapja, anélkül nem ér az egész semmit.

Isten nagyon sok ígéretet adott az ő gyermekeinek, többek között azt is, hogy ő lesz a mi gondviselőnk.
Nagyon sokkan nem értik meg azt az igazságot, hogy minden rossznak gyökere a pénz szerelme

1Tim 6:10  Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal.

Ezért nemtörődve mássokkal csak az „áldás” megszerzése van a szemük előtt. A pénz, a karrier, a siker, a családi örökség. Nem érdekli őket mijen áron, csak az, hogy az övék legyen. Képesek át gázolni a másikon, eltiporni, ha kel még a testvért, vagy szülőt. Nem törődnek azzal mennyi fájdalmat okoznak, és mennyi szenvedést a másik embernek. Ez gonoszság.
Hazugság, csalás, lopás, a másik ember bemocskolása, csak azért, hogy előbbre jussanak, hogy több pénzük legyen, hogy könnyebben mennyen. Ennek legtöbszőr az a következménye, hogy ezek az emberek az „áldások” hajszolásában, nem tapasztalják meg az igazi örömöt, az igazi áldást, az igazi békességet. Sőt legtöbbször egyedűl maradnak és súlyos lelki betegek lesznek. Amin csak az Úr kegyelme tud segíteni.

Az Úr azt akarja, hogy őrizzük meg magunkat tisztán. Bízunk az Ő munkájában, hagyni, hogy ő vigyen előbbre minket, ő rendelje ki azt amire szükségünk van. Legyünk megelégedettek, azzal amink van.
Az egyik nagy bátorítás számomra József történet. Az egyik nap József még egy bőrtönben sínylődik, a másik nap az ország második ember. Ilyet csak az Úr tud tenni.
Dánielt nem érdekelte, sem a pozíció megszerzése, sem annak megtartása amikor az az Úr akaratával ellenkezet. Ezeknek az embereknek egy cél volt a szemük előtt, megfelelni Istennek. Megőrizni magukat tisztának.

Isten gyerekeinek a szentség, a tisztaság kell legyen az első az életükben.

1Thess 5:22  Mindentől, a mi gonosznak látszik, őrizkedjetek!

 :2smitten:
Kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: a kiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem,

 Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme, és az Istennek szeretete, és a Szent Léleknek közössége mindnyájatokkal. Ámen.

Nem elérhető zoltan

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 1594
  • Testvér
Re:Bibliai történetek
« Válasz #32 Dátum: 2010 November 29, 17:35:15 »
Jákob menekül, és az ő menekülése közben, ami bűne következménye, felragyog Isten kegyelme.
Az Úr megjelenik neki álmában.  Itt jelenik meg neki először, és majd évekkel később ez lesz az a hej ahol Jákob igazán megkapja az áldást, a szabadulást.
Jákob álmot lát, ahogy egy létra összeköti a földet a mennyel, amin angyalok járnak fel le. A létra tetején az Úr állt.

Az Úr áldást ígér Jákobnak.

1Móz 28:13  És ímé az Úr áll vala azon és szóla: Én [vagyok] az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene, és Izsáknak Istene; ezt a földet a melyen fekszel néked adom és a te magodnak.
1Móz 28:14  És a te magod olyan lészen mint a földnek pora, és terjeszkedel nyugotra és keletre, északra és délre, és te benned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei.
1Móz 28:15  És ímé én veled [vagyok], hogy megőrizzelek téged valahova menéndesz, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem a mit néked mondtam.


Amikor felébred Jákob megérti, hogy az Urat látta, és elnevezi az a helyet Isten házának (Bétel).
Ott van az Úr háza, ahol ő jelen van. Vagy ahol ő jelen van az az úr háza.

A samáriai asszony kérdezte az úr Jézust hol kel imádni az Isten, Jeruzsálemben vagy a Gerazim hegyén. Az úr azt mondta, nem az a fontos hol, hanem az, hogy hogyan. Mert az Urat, Szellemben és igazságban kell imádni. Az úr ottvan ahol ilyen imádók vannak.  Tegyük fel a kérdést, vajon a házunk, otthonunk az úr háza? Azzá tehetjük, ha elkezdjük otthon is az Urat igazságban imádni.

Jákob találkozik az Úrral, de még nem ismerte, meg, nem tudta ki az az Isten, számára csak egy Isten volt, lehet a sok közzűl. Meg látjuk később , hogy több mint 20 évnek kellet el teljen, mire rájön, hogy csak ez az egy Isten létezik.

Még itt is csak az áldás jár a fejében, és még igen hitetlen az Úrral szemben.
Akkor lesz az Úr az én Istenem, ha velem lesz, ha megáld.

1Móz 28:20  És fogadást tőn Jákób, mondá: Ha az Isten velem leénd, és megőriz engem ezen az úton, a melyen most járok, és ha ételűl kenyeret s öltözetűl ruhát adánd nékem;
1Móz 28:21  És békességgel térek vissza az én atyámnak házához: akkor az Úr leénd az én Istenem;


Sokan vannak igy, hogy feltételeket szabnak az Úrnak. Akkor követik, akkor adják át életüket, vagy csak akkor hisznek benne, ha előbb valamit kapnak az úrtól. Ha fel tud mutatni, valamit az Úr, ha megáld. Sok ilyen imát hallottam, ami a “ha” szóval kezdódöt. Ha megáldasz, ha munkát kapok, ha kiemelsz a bajból, ha meggyógyítasz, ha ezt vagy azt teszed az életemben,  … akkor odaszánom az életemet, akkor megtérek, akkor téged követlek.

Az a csodálatos, hogy az Úr az ilyen imákat is meghallgatja, és legtöbbszőr cselekszik is azért mert az  Úr nagy kegyelmű, irgalmas, szeretettel teljes.
Sajnos legtöbbszőr velünk van a baj, mert sokszor megfelejtkezünk az ígéreteinkről. Elfeledkezünk arról mit ígértünk az Úrnak, és van úgy, hogy elfelejtünk hálát adni, mert elfelejtettük kitől kértünk. Ahogy Jákob is megfeletkezet az ígéretéről. De az Úr mindig figyelmesztett. Figyelmeztette Jákobot is, és eszébe jutatta, fogadását.

Zsolt 50:14  Hálával áldozzál az Istennek, és teljesítsd a felségesnek fogadásidat!

 :2smitten:
Kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: a kiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem,

 Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme, és az Istennek szeretete, és a Szent Léleknek közössége mindnyájatokkal. Ámen.

Nem elérhető bacsipista

  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 5969
    • Keresztény kincskereső
Re:Bibliai történetek
« Válasz #33 Dátum: 2011 November 05, 18:34:42 »
Tűz

 

Amikor a szeretetet keresed, Istent keresed.
Amikor Istent keresed, a szeretet után kutatsz.
Isten szeretete olyan, mint az emésztő tűz, de hol az Isten?


 

Metsző szél fújt a naptól kiszikkadt táj fölött, felkavarta a finom, sárga port és Nathan fáradt szemeit, száraz torkát égette. Mezítláb vonszolta magát egyre tovább a forró, hegyes köveken. Így nyomakodott át a hangos embertömegen. Izzadságcsöppek fénylettek mezítelen felsőtestén. Sok fiatal jött rajta kívül erre az összejövetelre. Bár Nathan a leányokat csak futólag üdvözölte és úgy tett, mintha figyelmet sem szentelne rájuk, annyira azért nem voltak számára közömbösek.

          Megszámlálhatatlan korábbi találkozó emléke futott át az agyán. Zarándokok seregével újból és újból a szent helyekre zarándokolt, hogy csillapíthassa Isten és a szeretet utáni vágyát. Baál és Asera kultuszhelyei sok fiatal lelkesedését elnyerték, olyanokét, akik nem elégedtek meg azzal, hogy a napi kenyerükért keményen megdolgoznak. Nagyobb beteljesülést hajszoltak. Nathan egyike volt azoknak, akik teljesen átadták magukat az ilyenek gondtalan és sokszor fékevesztett életstílusának.

Szülei eleinte ellenezték ezt és rá akarták beszélni, hogy a kemény munka és az erkölcs józan életelvére hagyatkozzon. Nathan azonban nem tudott mit kezdeni szülei vallásával, amely erkölcsi prédikációkra, kemény munkára és hetente egyszer unalmas istentiszteletre korlátozódott. Végül azt az erős érvet érvényesítette a szüleinél, hogy „mindenki ezt csinálja”.

          Ez messzemenően igaz volt. Kevés kivételtől eltekintve az egész országban a Baál-tiszteletet ismerték el kultúrájuk részeként. Mindenfelé voltak szent szobrok és kultuszhelyek.

Maguk a politikusok és vezetők is egyetértettek az ünnepekkel, sőt részt is vettek rajtuk. Bár Nathannak sokszor kellett a lelkiismerete gyötrő szavát elnyomnia, rabul ejtette a kor irányvonala és együtt úszott a széles tömegek áramlásával.

Miközben Nathan a tömegen furakodott át, remélte, hogy elkaphatja a Baál- és Asera-papok pillantását. A hűség, odaadás, sőt a szeretet ifjonti érzései töltötték el a lelkét minden ember iránt. Számára ők barátok és hősök egyvelege voltak. Bár nem ismerte személyesen a példaképeit, tudta, hogy gondoskodtak ennek az összejövetelnek is a jó hangulatáról.

          Ennek az eseménynek most azonban másnak kellett lennie. Kortyolt a vállán függő bőr tömlőből, ide-oda öblögette kiszáradt szájában a langyos folyadékot és közben kiszínezte magában, mit tartogat számára ez a nap.

          Az ország három éve aszálytól szenvedett, a hírek szerint Illésnek[1], JHVH[2] prófétájának átka miatt. Ez az ember egyike volt azon keveseknek, akik a régi zsidó hithez konokul ragaszkodtak és nem alkalmazkodtak ahhoz a néphithez, mely éppen általánosan elterjedt.

          Most találkozót kényszerített ki a Baál- és Asera-prófétákkal itt, a Kármel hegyén, Izrael egész népe előtt. Nathan érezte, hogy valami módon összeütközés lesz ebből, de arról sejtelme sem volt, hogyan. Mindenesetre ennek az idegölő szárazságnak a közeli végében reménykedett és emellett abban is, hogy egy kicsit még szórakozhat is.

 
A kosszarv-tülök átható zengése kiszakította Nathant a gondolataiból és hagyta, hogy  magával sodorja a tömeg, mely a tülök hívását követte. Az egyik hatalmas sziklán egy férfi állt, a pusztai emberek ruházatába, poros teveszőr köntösbe burkolózva. Ősz haja és szürke szakálla fénylett a napfényben. Nathan éppen közelebb ért, amikor a férfi felemelte a hangját:

„Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt! Ha pedig Baál az isten, kövessétek azt!”

          Ez volt hát Illés. Nathan igyekezett a férfi arcát kifürkészni. Nem voltak őrülten fanatikus szemei, de nem volt régi, vallásos kövület sem, ám pillantása meglepte Nathant: ott állt egy ember, akinek öröm és szenvedés volt az arcára írva – egy férfi tele szenvedéllyel és méltósággal.

          Nathan a szíve mélyén megérzett valamit, amikor ennek a férfinek  a szavait hallgatta.

„Én vagyok JHVH utolsó prófétája, míg Baálnak négyszázötven prófétája van. Hozzatok két bikát! Válasszák ki az egyiket, vágják darabokra és tegyék a fára, de ne gyújtsák meg az áldozatot! Én a másik bikát készítem majd elő, a fára fogom tenni és én sem gyújtom meg.”

          Illés a tömeg széle felé fordult. Nathan követte a pillantását és látta, hogy csillogó ruháikban a Baál-próféták gyülekeztek ott. Illés hozzájuk kiáltott:

„Hívjátok hát isteneitek nevét, én JHVH nevét hívom. Amelyik isten tűz által válaszol, az az igazi Isten.”

          A tömeg hangos rikoltozással fejezte ki egyetértését és Nathan is lelkesen kiabált a többiekkel. Most aztán látványosabb előadás lesz, mint eddig bármikor! A Baál-papok belekezdtek ritmikus, hipnotizáló dallamaik éneklésébe, testüket ide-oda ringatták éppúgy, ahogyan Nathan ezt a korábbi ünnepeken már megszokta. Ezelőtt megszámlálhatatlanul sokszor hallotta ezt a zenét, de még soha sem énekelték ezt ennyien együtt. Puszta intenzitása és kifejező ereje is lenyűgöző volt. Nathan elbűvölten énekelt és ringatózott a zene ritmusára.

Kábultan nézte, hogyan vágják le és darabolják fel a fiatal bikát. Aztán a tömeget követte, mely nagy körmenetben vonult a térség egyik felén lévő, gazdagon feldíszített kőoltárhoz. A próféták egymás után lépdeltek fel a kőből faragott lépcsőkön. A levágott bikát, melyet magukkal vittek, ünnepélyesen az oltárra helyezték.

          Mint rendesen, most is megváltozott a zene. A trombita hangja mind magasabb lett és felgyorsult, majd egy hangos kiáltásra a próféták vad táncban törtek ki. Színes ruháik ide-oda lobogtak, míg a vad zene ritmusára táncoltak. Egyikük dallamos panaszdalra emelte fel a hangját és így kiáltott: „Ó Baál, hallgass meg minket!” A többiek csatlakoztak: „Ó Baál, válaszolj!” Ezt Nathan már túl jól ismerte és kezdte érezni, hogy lelkében ismét leírhatatlan érzések indulnak fel. Sokszor megtörtént már ezeknél a csúcspontoknál, hogy Nathannak könnyen sikerült valamelyik csinos leány közelébe kerülni. A szárnyaló muzsika és a szabados tánc sok gátlásküszöböt lerombolt, így aztán nem volt szokatlan hogy az emberek ösztönösen ölelkeztek.

 
Ma azonban Nathan bensőjébe lassan kellemetlen érzés lopózott be. Amikor az egyik fiatal leány hozzá közeledett és kezét a karjára tette, lerázta magáról és nyugtalanul ment arrább. Ilyen állapotban kóborolt össze-vissza délutánig, amikor Illés hangja ismét felhívta a figyelmét. Az éltes korú próféta csúfolta a Baál-papokat, mert istenük mindeddig nem küldött tüzet, mely az áldozatot megemésztette volna.

„Kiáltsatok hangosabban! – szólt fennhangon  -  hiszen isten! Talán gondolataiba mélyedt. Hívjátok hangosabban, hívjátok fel magatokra a figyelmét!”

          Halálos csönd függött az embertömeg felett. Nathan visszafojtotta a lélegzetét, várva, mi történik. Illés tovább kiáltott: „Tán elutazott!” Még Nathan sem tudott egy mosolyt  elfojtani zavarában. Amikor aztán Illés így folytatta: „Nem, valószínűleg csak elaludt, fel kellene  ébreszteni”, a tömegen mormogás futott végig. A Baál-próféták bőszülten és gyűlölettel meredtek Illésre.

          Egyik próféta hirtelen kiáltásban tört ki és nagy késével saját karjába vágott. Másodpercek alatt a többiek is húsukat kezdték vagdosni és így kiáltoztak: „Ó Baál, felelj nékünk!” A tömeg figyelme ismét teljesen a Baál-papokra irányult. Nathan számára lassanként tudatosult, miért is nem tudott ma igazán hangulatba jönni. Kétségei támadtak. Élete utóbbi pár évét talán egy illúzióra fecsérelte. Lelkiismerete, melynek hangját jó ideje elhallgattatta, lassan ébredezett és eszébe juttatta saját önzését.

          Mi van, ha nem Baál az igazi isten? Milyen sors várna rá azért, mert idegen istent szolgált? Nem használt-e ki másokat saját élvezetére anélkül, hogy tekintettel lett volna arra, megsebzi-e őket?


Ilyen gondolatok foglalkoztatták, miközben a délután és a Baál-próféták ereje a végét járta. Estefelé Illés mégegyszer felemelte a hangját, hogy a népet a térség másik felére gyűjtse. A Baál-papok elcsigázva, kimerülten járkáltak fel-alá. Istenüktől nem kaptak feleletet.

          Illés ellenben szótlanul fogott hozzá a tizenkét nyers, faragatlan kőből való oltár építéséhez. Fát helyezett rá, majd leölte a bikát és darabjait a fára helyezte. Aztán olyan dolgot művelt, amivel mindenki figyelmét magára vonta: amikor ezekkel elkészült, árkot vont az oltár körül és a bikát, a fát, az oltárt és mindent átitatott tizenkét vödör drága vízzel, míg minden csepegett és az árok is színig telt a vízzel.

          Aztán a tömeg közepére állt, feltekintett a felhőtlen égre és kezeit imára emelte fel:

„Ó Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izraelnek Istene, hadd ismerjék meg a mai napon, hogy te vagy Isten az Izraelben, és hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezeket a te parancsolatodból cselekedtem. Hallgass meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Úr vagy az Isten, és te fordítod vissza az ő szívüket!”

          Illés imája egyszerűnek tűnt és nem hatott túl nagy benyomást keltőnek a Baál-próféták drámai ceremóniája ellenében. Lehetett hallani, ahogyan a víz halkan csöpögött az oltárról. Ettől eltekintve teljes volt a csend. Aztán dörgő robajjal napfény világosságú tűzoszlop zuhant le az égből és felemésztette az egész oltárt.

          Nathan egy pillanatig megrendülten, szótlanul állt és a fényesség elől eltakarta az arcát. Majd térdei összecsuklottak alatta, félelemmel vetette földre magát. Az egész tömeg egyszerre kiáltott fel: „JHVH! Ő az Isten!”

          A bénultság pillanatában Nathan számára világosság gyúlt: megcsalták, becsapták. Mind az a zene és érzéki izgalom, ami a Baál-tisztelethez vezette, álszenteskedés volt csupán. Alapjában a Baál-kultusz éppen olyan üres volt, mint amilyenek azok az élettelenné vált elvek voltak, melyektől szülei függtek. Abban a vallásban, melyet ők a számára közvetíteni próbáltak, nem volt szív és lélek  -  csak parancsok és tilalmak listája, mely soha nem volt képes megnyerni a szívét. A Baál-tisztelet, mely számára olyan izgalmas és kielégítő volt, a szeretetnek csak az érzését hozta anélkül, hogy valóban megadta volna, hogy ő tudjon szeretni vagy hogy őt viszontszerethessék.

          Helyzete tulajdonképpen még rosszabb volt. Nathan több, mint becsapott volt. Amint sírva ott feküdt a porban, tudatára jött, hogy milyen bűnös volt, amikor lelkiismerete hangját elnyomta és a többiekkel együtt egyre ismét erkölcstelen dolgokat művelt, melyek a kultuszhelyek találkozóin folytak. Mindegy, mennyire akarta bebeszélni magának, hogy ez a szeretet és a szabadság ünnepe volt, valahol mindig is tudta, hogy ez tulajdonképpen csak saját kielégülésének önző keresése volt. Ezeket a lányokat ő sohasem szerette igazán. Ha pedig valaki a másikat valóban szereti, nem akarna-e örökre vele maradni?

          Nathan felemelte könnyáztatta arcát és az oltár felé meredt. Égő áldozat látványát várta, ehelyett azonban csak a megégett föld foltját látta. JHVH tüze megemésztette az áldozatot, a fát, az összes vizet, ami az árokban volt, de még az oltár köveit is.

          Nathannak jéghideg futott végig a gerincén: „Ki ez az Isten? Ki az, aki még az oltár köveit is meg tudta emészteni? Mi tarthatna vissza egy ilyen tiszteletet parancsoló lényt attól, hogy tüzével Nathant is el ne égesse? Lehetséges, hogy törődik még mindig olyan emberekkel, mint amilyen ő is?


Mesterünk, Jahsua kijelentette egyszer:

„Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak: és mit akarok, ha az immár meggerjedett?” (Luk.12:49)

          Beszélt még Isten lényéről is, mely a szeretet megemésztő tüze. Amikor Lelke egy ember szívében lakik és azt kitölti, az önzetlenség cselekedetiben fog visszatükröződni.

Ez az a tűz, melyet Mesterünk akart gerjeszteni. Egész földi életének ez volt az értelme és célja. Ezért halt meg és támadt fel a halálból. Azt akarta elérni, hogy Isten lénye az emberben lakjon  -  az emberek egész nemzetségében, azokban, akik teljesen átadják magukat, hogy úgy szeressenek, ahogyan Ő szeretett.


          Nathan történetét könnyen vonatkoztathatjuk a mostani időkre. Bár sokan komolyan fáradoznak, erőfeszítéseikből mégsem származik több, mint száraz hitelvek. Hiányzik belőlük az élet és a szenvedély. Mások pedig, akikben ott a sok szenvedély és buzgalom, gyakran saját kívánságaik rabszolgái. Azoknak az óhajaiknak a valóra váltásából, hogy valami valóságosat éljenek meg, érzéki kicsapongásokra adják magukat és néha mégis úgy vélik, hogy ezek az érzések Istennel való kapcsolatuk bizonyítékai.

De Isten maga a szeretet. A szeretet pedig a mások iránti önzetlen gondoskodás szenvedélyes cselekedetein keresztül fejeződik ki. Ha nincs ott ez a szeretet, Isten sincs ott. Már régen elhagyta az intézményes vallások egész sorát, melyek halott kísérletekbe kezdenek, hogy a hagyományos értékeiket merev engedelmesség útján őrizzék meg. Ez az engedelmesség nem a szívből fakad. Isten nem vállal soha sem közösséget olyan összejövetellel, ahol az ember énje vagy érzéki érzések vannak a középpontban.
 

Aki, mint Nathan, keres, sosem lehet biztos, hogy célba ért, ha nem látja az Ő tanítványai igaz szeretetének bizonyságtételét. Nem bízhatsz egy emberben  vagy istenben sem, ha nem szítja fel ezt a tüzet! Ha a szeretetet keresed, Istent keresed. Ha Istent keresed, a szeretet után kutatsz. Isten a szeretet. Akkor hát hol az Isten?


„Így szól a magasságos és felséges, aki örökké lakozik, és akinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét és megelevenítsem a megtörtek szívét.” (És. 57:15)


Istent csak egy alázatos nép közepette lehet megtalálni, olyanok között, akik képesek megbánni Teremtőjük ellen elkövetett bűneiket. Ott az Ő szeretetének tüze egy napon elég forrón fog égni nemcsak ahhoz, hogy lelkeket ébresszen, hanem hogy világosság legyen az egész földkerekség számára.

         

[1] Illés, héberül Elijah jelentése: „Jah az Isten“.

[2] JHVH négy héber írásjel jelölésére szolgál, mely Isten nevét fejezi ki és Jahvének kell kiejteni. Imán és tiszteletadáson kívül ritkán fordul elő.     

forrás: http://www.zwoelfstaemme.de
"Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává." 1Korintus 6,12