Tűz Amikor a szeretetet keresed, Istent keresed.
Amikor Istent keresed, a szeretet után kutatsz.
Isten szeretete olyan, mint az emésztő tűz, de hol az Isten? Metsző szél fújt a naptól kiszikkadt táj fölött, felkavarta a finom, sárga port és Nathan fáradt szemeit, száraz torkát égette. Mezítláb vonszolta magát egyre tovább a forró, hegyes köveken. Így nyomakodott át a hangos embertömegen. Izzadságcsöppek fénylettek mezítelen felsőtestén. Sok fiatal jött rajta kívül erre az összejövetelre. Bár Nathan a leányokat csak futólag üdvözölte és úgy tett, mintha figyelmet sem szentelne rájuk, annyira azért nem voltak számára közömbösek.
Megszámlálhatatlan korábbi találkozó emléke futott át az agyán. Zarándokok seregével újból és újból a szent helyekre zarándokolt, hogy csillapíthassa Isten és a szeretet utáni vágyát. Baál és Asera kultuszhelyei sok fiatal lelkesedését elnyerték, olyanokét, akik nem elégedtek meg azzal, hogy a napi kenyerükért keményen megdolgoznak. Nagyobb beteljesülést hajszoltak. Nathan egyike volt azoknak, akik teljesen átadták magukat az ilyenek gondtalan és sokszor fékevesztett életstílusának.
Szülei eleinte ellenezték ezt és rá akarták beszélni, hogy a kemény munka és az erkölcs józan életelvére hagyatkozzon. Nathan azonban nem tudott mit kezdeni szülei vallásával, amely erkölcsi prédikációkra, kemény munkára és hetente egyszer unalmas istentiszteletre korlátozódott. Végül azt az erős érvet érvényesítette a szüleinél, hogy „mindenki ezt csinálja”.
Ez messzemenően igaz volt. Kevés kivételtől eltekintve az egész országban a Baál-tiszteletet ismerték el kultúrájuk részeként. Mindenfelé voltak szent szobrok és kultuszhelyek.
Maguk a politikusok és vezetők is egyetértettek az ünnepekkel, sőt részt is vettek rajtuk. Bár Nathannak sokszor kellett a lelkiismerete gyötrő szavát elnyomnia, rabul ejtette a kor irányvonala és együtt úszott a széles tömegek áramlásával.
Miközben Nathan a tömegen furakodott át, remélte, hogy elkaphatja a Baál- és Asera-papok pillantását. A hűség, odaadás, sőt a szeretet ifjonti érzései töltötték el a lelkét minden ember iránt. Számára ők barátok és hősök egyvelege voltak. Bár nem ismerte személyesen a példaképeit, tudta, hogy gondoskodtak ennek az összejövetelnek is a jó hangulatáról.
Ennek az eseménynek most azonban másnak kellett lennie. Kortyolt a vállán függő bőr tömlőből, ide-oda öblögette kiszáradt szájában a langyos folyadékot és közben kiszínezte magában, mit tartogat számára ez a nap.
Az ország három éve aszálytól szenvedett, a hírek szerint Illésnek[1], JHVH[2] prófétájának átka miatt. Ez az ember egyike volt azon keveseknek, akik a régi zsidó hithez konokul ragaszkodtak és nem alkalmazkodtak ahhoz a néphithez, mely éppen általánosan elterjedt.
Most találkozót kényszerített ki a Baál- és Asera-prófétákkal itt, a Kármel hegyén, Izrael egész népe előtt. Nathan érezte, hogy valami módon összeütközés lesz ebből, de arról sejtelme sem volt, hogyan. Mindenesetre ennek az idegölő szárazságnak a közeli végében reménykedett és emellett abban is, hogy egy kicsit még szórakozhat is.
A kosszarv-tülök átható zengése kiszakította Nathant a gondolataiból és hagyta, hogy magával sodorja a tömeg, mely a tülök hívását követte. Az egyik hatalmas sziklán egy férfi állt, a pusztai emberek ruházatába, poros teveszőr köntösbe burkolózva. Ősz haja és szürke szakálla fénylett a napfényben. Nathan éppen közelebb ért, amikor a férfi felemelte a hangját:
„Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt! Ha pedig Baál az isten, kövessétek azt!”
Ez volt hát Illés. Nathan igyekezett a férfi arcát kifürkészni. Nem voltak őrülten fanatikus szemei, de nem volt régi, vallásos kövület sem, ám pillantása meglepte Nathant: ott állt egy ember, akinek öröm és szenvedés volt az arcára írva – egy férfi tele szenvedéllyel és méltósággal.
Nathan a szíve mélyén megérzett valamit, amikor ennek a férfinek a szavait hallgatta.
„Én vagyok JHVH utolsó prófétája, míg Baálnak négyszázötven prófétája van. Hozzatok két bikát! Válasszák ki az egyiket, vágják darabokra és tegyék a fára, de ne gyújtsák meg az áldozatot! Én a másik bikát készítem majd elő, a fára fogom tenni és én sem gyújtom meg.”
Illés a tömeg széle felé fordult. Nathan követte a pillantását és látta, hogy csillogó ruháikban a Baál-próféták gyülekeztek ott. Illés hozzájuk kiáltott:
„Hívjátok hát isteneitek nevét, én JHVH nevét hívom. Amelyik isten tűz által válaszol, az az igazi Isten.”
A tömeg hangos rikoltozással fejezte ki egyetértését és Nathan is lelkesen kiabált a többiekkel. Most aztán látványosabb előadás lesz, mint eddig bármikor! A Baál-papok belekezdtek ritmikus, hipnotizáló dallamaik éneklésébe, testüket ide-oda ringatták éppúgy, ahogyan Nathan ezt a korábbi ünnepeken már megszokta. Ezelőtt megszámlálhatatlanul sokszor hallotta ezt a zenét, de még soha sem énekelték ezt ennyien együtt. Puszta intenzitása és kifejező ereje is lenyűgöző volt. Nathan elbűvölten énekelt és ringatózott a zene ritmusára.
Kábultan nézte, hogyan vágják le és darabolják fel a fiatal bikát. Aztán a tömeget követte, mely nagy körmenetben vonult a térség egyik felén lévő, gazdagon feldíszített kőoltárhoz. A próféták egymás után lépdeltek fel a kőből faragott lépcsőkön. A levágott bikát, melyet magukkal vittek, ünnepélyesen az oltárra helyezték.
Mint rendesen, most is megváltozott a zene. A trombita hangja mind magasabb lett és felgyorsult, majd egy hangos kiáltásra a próféták vad táncban törtek ki. Színes ruháik ide-oda lobogtak, míg a vad zene ritmusára táncoltak. Egyikük dallamos panaszdalra emelte fel a hangját és így kiáltott: „Ó Baál, hallgass meg minket!” A többiek csatlakoztak: „Ó Baál, válaszolj!” Ezt Nathan már túl jól ismerte és kezdte érezni, hogy lelkében ismét leírhatatlan érzések indulnak fel. Sokszor megtörtént már ezeknél a csúcspontoknál, hogy Nathannak könnyen sikerült valamelyik csinos leány közelébe kerülni. A szárnyaló muzsika és a szabados tánc sok gátlásküszöböt lerombolt, így aztán nem volt szokatlan hogy az emberek ösztönösen ölelkeztek.
Ma azonban Nathan bensőjébe lassan kellemetlen érzés lopózott be. Amikor az egyik fiatal leány hozzá közeledett és kezét a karjára tette, lerázta magáról és nyugtalanul ment arrább. Ilyen állapotban kóborolt össze-vissza délutánig, amikor Illés hangja ismét felhívta a figyelmét. Az éltes korú próféta csúfolta a Baál-papokat, mert istenük mindeddig nem küldött tüzet, mely az áldozatot megemésztette volna.
„Kiáltsatok hangosabban! – szólt fennhangon - hiszen isten! Talán gondolataiba mélyedt. Hívjátok hangosabban, hívjátok fel magatokra a figyelmét!”
Halálos csönd függött az embertömeg felett. Nathan visszafojtotta a lélegzetét, várva, mi történik. Illés tovább kiáltott: „Tán elutazott!” Még Nathan sem tudott egy mosolyt elfojtani zavarában. Amikor aztán Illés így folytatta: „Nem, valószínűleg csak elaludt, fel kellene ébreszteni”, a tömegen mormogás futott végig. A Baál-próféták bőszülten és gyűlölettel meredtek Illésre.
Egyik próféta hirtelen kiáltásban tört ki és nagy késével saját karjába vágott. Másodpercek alatt a többiek is húsukat kezdték vagdosni és így kiáltoztak: „Ó Baál, felelj nékünk!” A tömeg figyelme ismét teljesen a Baál-papokra irányult. Nathan számára lassanként tudatosult, miért is nem tudott ma igazán hangulatba jönni. Kétségei támadtak. Élete utóbbi pár évét talán egy illúzióra fecsérelte. Lelkiismerete, melynek hangját jó ideje elhallgattatta, lassan ébredezett és eszébe juttatta saját önzését.
Mi van, ha nem Baál az igazi isten? Milyen sors várna rá azért, mert idegen istent szolgált? Nem használt-e ki másokat saját élvezetére anélkül, hogy tekintettel lett volna arra, megsebzi-e őket?
Ilyen gondolatok foglalkoztatták, miközben a délután és a Baál-próféták ereje a végét járta. Estefelé Illés mégegyszer felemelte a hangját, hogy a népet a térség másik felére gyűjtse. A Baál-papok elcsigázva, kimerülten járkáltak fel-alá. Istenüktől nem kaptak feleletet.
Illés ellenben szótlanul fogott hozzá a tizenkét nyers, faragatlan kőből való oltár építéséhez. Fát helyezett rá, majd leölte a bikát és darabjait a fára helyezte. Aztán olyan dolgot művelt, amivel mindenki figyelmét magára vonta: amikor ezekkel elkészült, árkot vont az oltár körül és a bikát, a fát, az oltárt és mindent átitatott tizenkét vödör drága vízzel, míg minden csepegett és az árok is színig telt a vízzel.
Aztán a tömeg közepére állt, feltekintett a felhőtlen égre és kezeit imára emelte fel:
„Ó Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izraelnek Istene, hadd ismerjék meg a mai napon, hogy te vagy Isten az Izraelben, és hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezeket a te parancsolatodból cselekedtem. Hallgass meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Úr vagy az Isten, és te fordítod vissza az ő szívüket!”
Illés imája egyszerűnek tűnt és nem hatott túl nagy benyomást keltőnek a Baál-próféták drámai ceremóniája ellenében. Lehetett hallani, ahogyan a víz halkan csöpögött az oltárról. Ettől eltekintve teljes volt a csend. Aztán dörgő robajjal napfény világosságú tűzoszlop zuhant le az égből és felemésztette az egész oltárt.
Nathan egy pillanatig megrendülten, szótlanul állt és a fényesség elől eltakarta az arcát. Majd térdei összecsuklottak alatta, félelemmel vetette földre magát. Az egész tömeg egyszerre kiáltott fel: „JHVH! Ő az Isten!”
A bénultság pillanatában Nathan számára világosság gyúlt: megcsalták, becsapták. Mind az a zene és érzéki izgalom, ami a Baál-tisztelethez vezette, álszenteskedés volt csupán. Alapjában a Baál-kultusz éppen olyan üres volt, mint amilyenek azok az élettelenné vált elvek voltak, melyektől szülei függtek. Abban a vallásban, melyet ők a számára közvetíteni próbáltak, nem volt szív és lélek - csak parancsok és tilalmak listája, mely soha nem volt képes megnyerni a szívét. A Baál-tisztelet, mely számára olyan izgalmas és kielégítő volt, a szeretetnek csak az érzését hozta anélkül, hogy valóban megadta volna, hogy ő tudjon szeretni vagy hogy őt viszontszerethessék.
Helyzete tulajdonképpen még rosszabb volt. Nathan több, mint becsapott volt. Amint sírva ott feküdt a porban, tudatára jött, hogy milyen bűnös volt, amikor lelkiismerete hangját elnyomta és a többiekkel együtt egyre ismét erkölcstelen dolgokat művelt, melyek a kultuszhelyek találkozóin folytak. Mindegy, mennyire akarta bebeszélni magának, hogy ez a szeretet és a szabadság ünnepe volt, valahol mindig is tudta, hogy ez tulajdonképpen csak saját kielégülésének önző keresése volt. Ezeket a lányokat ő sohasem szerette igazán. Ha pedig valaki a másikat valóban szereti, nem akarna-e örökre vele maradni?
Nathan felemelte könnyáztatta arcát és az oltár felé meredt. Égő áldozat látványát várta, ehelyett azonban csak a megégett föld foltját látta. JHVH tüze megemésztette az áldozatot, a fát, az összes vizet, ami az árokban volt, de még az oltár köveit is.
Nathannak jéghideg futott végig a gerincén: „Ki ez az Isten? Ki az, aki még az oltár köveit is meg tudta emészteni? Mi tarthatna vissza egy ilyen tiszteletet parancsoló lényt attól, hogy tüzével Nathant is el ne égesse? Lehetséges, hogy törődik még mindig olyan emberekkel, mint amilyen ő is?
Mesterünk, Jahsua kijelentette egyszer:
„Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak: és mit akarok, ha az immár meggerjedett?” (Luk.12:49) Beszélt még Isten lényéről is, mely a szeretet megemésztő tüze. Amikor Lelke egy ember szívében lakik és azt kitölti, az önzetlenség cselekedetiben fog visszatükröződni.
Ez az a tűz, melyet Mesterünk akart gerjeszteni. Egész földi életének ez volt az értelme és célja. Ezért halt meg és támadt fel a halálból. Azt akarta elérni, hogy Isten lénye az emberben lakjon - az emberek egész nemzetségében, azokban, akik teljesen átadják magukat, hogy úgy szeressenek, ahogyan Ő szeretett.
Nathan történetét könnyen vonatkoztathatjuk a mostani időkre. Bár sokan komolyan fáradoznak, erőfeszítéseikből mégsem származik több, mint száraz hitelvek. Hiányzik belőlük az élet és a szenvedély. Mások pedig, akikben ott a sok szenvedély és buzgalom, gyakran saját kívánságaik rabszolgái. Azoknak az óhajaiknak a valóra váltásából, hogy valami valóságosat éljenek meg, érzéki kicsapongásokra adják magukat és néha mégis úgy vélik, hogy ezek az érzések Istennel való kapcsolatuk bizonyítékai.
De Isten maga a szeretet. A szeretet pedig a mások iránti önzetlen gondoskodás szenvedélyes cselekedetein keresztül fejeződik ki. Ha nincs ott ez a szeretet, Isten sincs ott. Már régen elhagyta az intézményes vallások egész sorát, melyek halott kísérletekbe kezdenek, hogy a hagyományos értékeiket merev engedelmesség útján őrizzék meg. Ez az engedelmesség nem a szívből fakad. Isten nem vállal soha sem közösséget olyan összejövetellel, ahol az ember énje vagy érzéki érzések vannak a középpontban.
Aki, mint Nathan, keres, sosem lehet biztos, hogy célba ért, ha nem látja az Ő tanítványai igaz szeretetének bizonyságtételét. Nem bízhatsz egy emberben vagy istenben sem, ha nem szítja fel ezt a tüzet! Ha a szeretetet keresed, Istent keresed. Ha Istent keresed, a szeretet után kutatsz. Isten a szeretet. Akkor hát hol az Isten?
„Így szól a magasságos és felséges, aki örökké lakozik, és akinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét és megelevenítsem a megtörtek szívét.” (És. 57:15)
Istent csak egy alázatos nép közepette lehet megtalálni, olyanok között, akik képesek megbánni Teremtőjük ellen elkövetett bűneiket. Ott az Ő szeretetének tüze egy napon elég forrón fog égni nemcsak ahhoz, hogy lelkeket ébresszen, hanem hogy világosság legyen az egész földkerekség számára.
[1] Illés, héberül Elijah jelentése: „Jah az Isten“.
[2] JHVH négy héber írásjel jelölésére szolgál, mely Isten nevét fejezi ki és Jahvének kell kiejteni. Imán és tiszteletadáson kívül ritkán fordul elő.
forrás:
http://www.zwoelfstaemme.de
