Semmi újság az idegsebészeten
Az állott étel mindenkinek árthat, különösen a
kisgyermekeknek. Az édesanyáknak sok gondot okoz a tej és a tojás.
A háziasszony sohasem tudja, mikor csapják be a piacon. A
galambászhéja sokkal okosabb. Az élô tyúkot elviszi a fészekbe, és
csak ott öli meg, hogy fiókái meleg és friss húst egyenek. A
darázsmamára azonban sokkal nehezebb feladat hárult. Neki nem adta
meg a sors, hogy megismerje saját gyermekeit. A tojást ugyan meleg
és biztos helyre rakja, figyelmesen helyezi el. Ezután elpusztul,
még mielôtt kikeltek volna kicsinyei. A darázs gyerekecskék pedig
annyira érzékenyek, és furcsa természetűek. A friss húson kívül
semmivel sem akarnak táplálkozni, de még annak is élônek kell
lennie. Mit tehet ilyen helyzetben az anya? Ha megérné világra
jöttüket, biztosan rovarokat és hernyókat szerezne számukra, így
azonban ki gondoskodik az elhagyott árvákról?
A darázs mégis nyugodtan kikapálja a homokos talajban a
fészket a tojásoknak. Függôleges árkocskát ás, az alját pedig
kiszélesíti. Felülrôl felületesen becsukja a lyukat, és elmegy
vadászni. Eddig is vadászott, megölte a zsákmányt, és megette.
Most azonban nem ölhet. Élve kell megôriznie az ételt a kicsinyek
számára. Az élô hernyót be kell zárnia a lyukba, de nem szabad
megengedni neki, hogy széttapossa a tojásokat. Békében kell várnia
a kis falánkokat, hogy megegyék. A hernyónak természetesen
semmilyen kedve sincs ahhoz, hogy ô legyen az áldozat. Még a
rábeszélés sem volna hathatós. El kell altatni. A darázsmama nem
narkózisszakértô. Ám az idegsebészet felülmúlhatatlan mestere. Ô
,,tudja'', hogy a hernyó mozdulatait az idegrendszer igazgatja, és
azt is, hogy ezek az idegek az agy egyik csomópontjában
találkoznak. El kell találni ezt a pontot, és a hernyó élve marad
-- de teljesen mozdulatlanná válik. Bizony nem könnyű feladat! A
hernyó lehet kicsi is, nagy is, az idegcsomópont el is mozdulhat a
megszokott helyrôl. Az operációt pedig pillanatok alatt teljes
pontossággal be kell fejezni. Nem szabad megsérteni semmilyen más
szervet; a sebnek is picinek kell lennie, és ami a legfontosabb,
ügyelni kell arra, nehogy a hernyónak ideje maradjon a
védekezésre. A darázs sohasem gyakorolta ezt a műtétet. A rovarok
nagy szakértôje, a francia természettudós, Fabre megpróbálta
végrehajtani a hernyón ezt a művi beavatkozást. Sok kísérletezés
és méregetés után a legprecízebb orvosi tűkkel sikerült
megbénítania a hernyót. De a hernyó, amelyet ô operált, sokkal
rövidebb ideig élt, mint az, amelyiket ugyanabban az idôpontban a
darázs bénított meg. Utána vett három üvegharangot. Az egyik alá
élô hernyót helyezett, a másik alá azt, amelyiket ô operált meg, a
harmadik alá pedig a darázs páciensét. E harmadik hernyó tovább
élt még az elsô bura alatti érintetlentôl is.
Abban az esetben, ha a megoperált hernyó még rángatózik, a
darázs a lábai közé fogja, kitapogatja az idegcsomót, egy kicsit
megdörzsöli azt, és a hernyó máris teljesen nyugodt.
Az így preparált élô hernyót a darázs bevonszolja a kiásott
mélyedésbe. A lyuk alján a hernyóra helyezi tojásait, kimegy,
bezárja a nyílást -- és bizonyos idô múlva kimúlik. Lenn, a meleg
gödröcskében pedig kikelnek a kis álcák, és azonnal elkezdenek
táplálkozni a hernyóval. Ôk is ,,tudják'', hogy a hernyónak minél
tovább életben kell maradnia. Ezért a végérôl kezdik enni lassan,
fokozatosan elôrehaladva. Az éltetô szerveket a legvégén eszik
meg.
Sohasem látták, mit csinál az anyjuk, és anyjuk sem látta
ôket sohasem. A darazsak e fajtája mintha csak veleszületett
tudással és idegsebészeti ismeretekkel rendelkezne. Ôk ugyan
nincsenek ennek tudatában, azt sem tudják, hogy mit csinálnak, és
miért csinálnak úgy, ahogy csinálják. Ilyen tudatlan, de nagyon
célszerű műveletekkel találkozunk sok élôlénynél, különösen a
rovaroknál.
Ez olyan ,,bölcsesség'', amelyet sohasem kell tanulni,
amelyet nem kell megérteni, amelyrôl nem kell gondolkodni -- és
mégis tettekben nyilvánul meg. Az ilyen cselekvést ösztönszerű
cselekvésnek nevezzük, az élôlények ilyen képességeit pedig
ösztönnek mondjuk. Az ösztönök a tudósok számára nagy talányt
jelentenek. Éppen ezeknek tanulmányozása vezette sok
természettudóst arra, közöttük a már említett Fabre-t is, hogy
elvessék a darwinizmust. Darwin ugyanis azt gondolta, hogy az
élôlények minden tulajdonsága, minden szerve és minden képessége
sok-sok nemzedéken át fejlôdött ki. Fabre nem értette meg, hogyan
fejlôdött volna ki ez az ösztön a kapáló darázsnál. A darázsnak
pontos találatot kell elérnie már az elsô szúrással, különben nem
csinált semmit sem. Mindent vagy semmit! Itt mintha nem volna
helye a sok nemzedéken át való fejlôdésnek. Darwin magyarázatától
függetlenül a talány megmarad. Egy tudatlan állatocska megfontolt
cselekedetérôl van szó. Az állatocska olyan problémát old meg,
amelynek maga sincs tudatában. Egyesek a természetben keresik a
választ erre a titokra, abban a természetben, amely semmivel sem
okosabb a közönséges darázsnál, de mégis a Teremtôrôl tanúskodik.
Zivko Kustic: A természet Istenről beszél