MARADOK. NEM MEHETEK EL.
Elmehetnék. Mint ahogy elmentek mások is.
Hátuk mögött hagyva szülőt, házat, testvért és barátot.
De én nem adnék érte egy garast sem,
ha idegen földön kellene ezt mondanom: itthon.
Mert sehol nem lehetek otthon, ahol nem érzem
a szívemben, hogy igen, itthon vagyok.
Itt tanultam meg járni, s mondtam ki az első szavakat,
itt tanítottam meg fiainkat is az első lépésekre.
Itt számoltam a sötét égen sziporkázó csillagokat,
s itt mutattam meg gyermekeinknek a Fiastyúkot,
a bíbor naplementét és a Göncölszekeret.
Itt csodálkoztam rá először a teremtett világ csodáira,
s itt jártuk be együtt a sziklákat és fenyveseket.
Ez a föld hordozta lépteimet, akár könnyed volt,
bátor vagy bizonytalan,
máskor gonddal terhelt, mégis eltökélt, határozott.
Ezek az erdők, mezők, házak hallgatták sóhajaimat,
hálaénekeimet, vagy buzgó könyörgéseimet.
Ezek az utak kanyarogtak előttem hosszan,
magasba nyúló, hajladozó jegenyékkel szegélyezve,
és ezek a katángok kéklettek térdeimnél…
Hol nyílik ilyen pompás, pirosló pipacs,
hol ringatózik ilyen aranyló, boldog búzamező?
Hol ilyen bársonyosak a szelíd tölgyessel,
bükkössel borított hegyek,
s hol ilyen kedvesek, hívogatók a körbe ölelő,
lankás domboldalak?
Ezek a tájak, melyeket láthattam gyermekként,
majd ifjú feleségként, s ezek,
ahova a szívem most is vissza- visszavágyik.
Mert vizeivel és partjaival, illatos, vadvirágos mezőivel
és szabadon szárnyaló, dalos madaraival, minden
szépségével és sajátos hiányosságával együtt, ismerem.
Elmehetnék. Mint ahogy elmentek mások is.
De nem hagyom itt beteljesületlen imádságaimat,
mert hiszem, hogy meghallgatta mindet az Úr.
Meglátom még a mennyből érkező válaszokat,
s bizony, itt kell lennem akkor!
Nem hagyhatom itt a befejezetlen feladatokat sem,
próbák, harcok elől nem futhatok el, melyekben bátran,
rendíthetetlenül kell megállnom! Legyőzve félelmeket.
Nem végezhetek fél munkát! Számot kell adnom egyszer.
Azokat kell még buzdítanom, intenem és szeretnem,
akik rám bízattak, s akikért felszállnak fohászaim.
Akik által csiszolódik az én lelkem is.
Ezen a fazekaskorongon kell még formáltatnom,
mindaddig és pont olyanra, amilyenre
a bölcs Mester eltervezte.
Mert bizony, sok javítanivaló van még rajtam.
Maradok. Nem mehetek el. Még ha el is mentek
mások, sokan.
Itt a helyem, itt a szolgálatom, a bástyám és az életem.
Isten óvó keze ezeken az ismert utakon terelget
és tart meg, mind a célig.
2016. július 15. Guti Tünde
