kicsinyke bizonyságom...Az elején leírom, hogy nagyon nagy próba volt a július, de az augusztus már elég kemény volt, szeptember elején pedig szinte csak vonszoltam magamat, az Úr volt mindenben reménységem.
Többen talán tudjátok, hogy az albérletem sem volt már toppon, elég rég óta nem volt áramom, igazán már utáltunk haza menni...Egy pár hónapja a Corvin plázába jártam netezni, s felfigyeltem egy fiatal hajléktalan párra. Majdnem minden nap vittem Nekik valamit, hol egy szendvicset, volt hogy kávéra is meg tudtam hívni Őket.
Sokat jártak a fejemben, s egy nap leálltam Velük beszélgetni. Megtudtam, hogy alig múltak 18 évesek, s a fiú anyukája miatt voltak az utcán. Akkor pont mentem a corvinba, s a fényképüket feltettem a facebookra, s kiítam, hogy segítsen Nekik, aki tud. Igazat megvallva arra számítottam, hogy majd észre sem veszik, hiszen annyi ilyen kérés megy a facén, de legnagyobb meglepetésemre 2 óra múlva már 200-n megosztották, s mire délután visszamentem a corvinba már majdnem 30 üzenet várt, akik segítségüket ajánlották fel. Bevallom, nagyon nem szeretek gépelni, sokkal jobban szeretek tollal papírra írni, de ezekre az üzenetekre olyan lelkesen válaszoltam. Az egész történet 5 napig tartott. Három nap alatt több mint 20 ezren osztották meg, napi 20-30 üzenetre válaszoltam. (legalább már tudok gyorsan írni :) )
Közbe kicsit közelebbről is sikerült megismerjem a fiatalokat, hát okoztak csalódást sajnos. Kommentekben, üzenetekben kaptam hideget meleget, próbáltam nem feladni. Egy szombaton feljöttek velem a plázába, s letelefonáltam Nekik 2 lakhatást is, s mindkettőre volt valami kifogásuk, ami miatt nem fogadták el. Este nagyon sokat imádkoztam értük, s kezdett az jönni a szívemre, amit mások írtak, hogy hiába a segítség. Másnap jött egy üzenet, hogy egy nő egy lakást ajánlott fel Nekik. Nem ez a lakás volt az első, amit felajánlottak, de ennél az üzenetnél valami nyugalom jött a szívemre. Arra gondoltam, hogy ezt a lakást megkérdezem magamnak. Akkor már a fiatalokkal úgy voltam, hogy Őket nem mertem ajánlani egy ilyen helyre, s kicsit majdnem fel is adtam. Nehezen, de írtam egy üzenetet a felajánlónak, hogy ha lehet, szeretnék beszélni Vele. Szinte azonnal válaszolt, hogy rendben. Nem mertem azonnal írni, mindig írtam valami kifogást, hogy most nem érek rá, stb. Imádkoztam, s kértem az Urat, hogy adjon egy jelt, hogy azzal a lakással mi legyen. Kb. 2 óra múlva kaptam egy üzenetet egy nőtől, hogy Ő ugyan nem hívő, de tudja, hogy Isten ezerszer vissza adja azt, amit tettem a fiatalokért. Tudtam, hogy ez a jel, amit kértem, s írtam a felajánlónak, hogy lehetséges-e az, hogy én vegyem bérbe azt a lakást. Legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy mikor elolvasta a kérésemet, olyan nyugalom jött a szívére. Mikor felajánlotta a fiataloknak, utána kissé nyugtalan lett, de nem merte visszavonni. Kiderült, hogy egy keresztény nő.
Éjszaka csak nem hagyott nyugodni a fiatalok sorsa, ismét imádkoztam értük. Másnap megint volt valami ígéret, amire vártak, hiába volt a rengeteg felajánlás. Délután annyit megtettem még, hogy felhívtam az utcai szociális szolgálatot, s kértem, mivel nem igen fogadnak el segítséget, amikor tudnak figyeljenek rájuk. Közben minden nap vittek Nekik élelmiszert, ruhákat, takarókat, stb.
Kedden reggel mentem arra, s nem voltak ott. Kérdeztem más hajléktalanokat, hogy tudnak-e Róluk valamit, s mondták, hogy éjszaka sem voltak ott. Kicsit aggódtam, s abban reménykedtem, hogy talán a szoc.munkásokkal mentek el. Pár óra múlva visszamentem, s kérdeztem, hogy hogy-hogy megint ott vannak:
-Téged vártunk-Misi mondta
-De hol voltatok éjszaka? Agyon aggódtam magamat!
-Aludni!-széles mosollyal a Misi.
Kiderült, hogy este egy férfi, Aki olvasta a posztomat kiment hozzájuk, s ajánlott Nekik lakhatást a közelben, s ott is aludtak.
Olyan boldog voltam, hogy az Úrra hallgattam, s nem engedtem el a kezüket.
Közbe elkezdtem beszélgetni a felajánlóval, Ildikónak hívják, s elmondtam mindent a helyzetünkről. Azt mondta, hogy nem kér bérleti díjat a lakásért, örül, hogy ott fogunk lakni, s annak a legjobban, hogy mi fogunk ott lakni. Most a szüleihez járok takarítani, ami megint egy kis bizonyság. Az anyukája tanárnő volt,, az apukája katona és professzor, s Ildi felkészített, hogy az apukája kicsit szigorú, hogy nem szereti a lassúságot. Én első nap elmondtam Nekik, hogy lassú vagyok, de alapos. Tegyünk próbát.
Ildit kértem, hogy majd kérdezze meg, mi a véleménye a szüleinek a munkámról. Azt mondta, hogy nagyon meg vannak elégedve. Második alkalom után Ildi már lelkesen írt. Bemásolom Neked.
"Szióka
most beszéltem Apukámmal
és teljesen odavan, hogy milyen csodálatosan takarítasz
nagyon meg van elégedve!!!!!!!!
Köszönjük szépen, drága Mariann!
apu tényleg el volt ájulva..pedig ő ne szokott...én csak tudom..
Köszönöm Istennek, hogy megismerhettünk téged"
S bár most is vannak nehézségek, még nem sikerült teljesen belakjuk az új albérletet, még sok cuccunk a másikban van, vannak hiányosságaink, de bizton állíthatom, hogy az Úr minden nap(!!!!) gondoskodik rólunk!!! Annyira hálás a szívem az Ő szeretetéért, gondoskodásáért... Köszönöm, ha elolvassátok.
S tudjátok, hogy MINDANNYIAN NAGYON ÉRTÉKES KINCSEI VAGYTOK AZ ÚRNAK!!!!
