Csatolok egy ide kapcsolódó anyagot, ami Derek Prince anyagából való.
Naponta fel fogok másolni egy-egy részt.
Tehát:
A válás az egyik legjelentősebb szociális probléma manapság. Káros hatása nem csak a részt vevő felekre korlátozódik. Ha vannak gyermekeik, jóformán nem lehet elkerülni, hogy ez ne jelentsen nekik komoly érzelmi feszültséget. Gyakran ezek a gyerekek torzult, negatív képet őriznek meg a házasságról, családról. Azon kívül, hogy a válás során az egyén közvetlenül sérül, van egy általánosabb hatása is. A gonosz kezében a válás az egyik tő eszköz arra, hogy a családi életet összetörje, és ezáltal lerombolja az egész társadalmat. Bármely társadalom, amely szabad utat nyit a válogatás és akadályok nélküli válások előtt, saját maga alatt vágja a fát. Aki szelet vet, vihart arat.
Sajnos a válás majdnem annyira mindennapos jelenség keresztény egyházakban is, mint a nem hívő világban. Erre a területre nézve is ugyanazt a következtetést kell levonnunk: ez a jelenség elkerülhetetlenül az Egyház felbomlásához vezethet.
Mi nyitotta meg az utat ahhoz, hogy a válás ennyire elterjedté váljon a keresztények között?
Az első a házasság nem megfelelő értékelése. Az Egyház elhagyta Isten és a Szentírás ezzel kapcsolatos normáit, és inkább a világi elvárásoknak kezdett megfelelni. Valaki ezt így fogalmazta meg: A hajó a tengeren jó, a tenger a hajóban rossz. Az Egyház a világban él; ez jó, de a világnak az Egyházban semmi keresnivalója nincsen.
A másik fő ok, amiért a keresztények között a válások száma elszaporodott az, hogy nagyon sokan közülük, hogy úgy mondjam nincsenek a házasságra kellőképpen felkészülve. Úgy kelnek egybe, hogy nem ismerik világosan a házasság célját és kötelezettségeit. Gyakran nem kaptak megfelelő tanácsokat és nevelést, amely képessé tenné őket, hogy ezeknek a kötelezettségeknek eleget tegyenek. Eredmény: a házaspár egy hánykolódó csónakban érzi magát, és egyikük sem tudja, hogyan kell evezni vagy kormányozni.
Őszinte vágyam és imakérésem, hogy ez a könyv mindezekre a problémákra hasznos segítséget tudjon adni. Évszázadok óta visszatérő probléma, hogy a kereszténység nem hajlandó szembenézni a válással reális módon, vagy olyan rendszabályokat érvényesít, amelyek nem csak igazságtalanok, de nem is bibliaiak. Az egyik fő ok, ami ezeknek a rendeleteknek a megszületéséhez vezetett az volt, hogy a klérus kényszerű nőtlenségben élt. Tehát akik a szabályok megalkotásában felelősek voltak, előre tudták, hogy nekik maguknak sosem kell majd ezen rendszabályok szerint élniük. Jézus az ilyen embereknek is mondhatta volna azt, amit saját idejében a farizeusoknak mondott:
„Ugyanis súlyos és elviselhetetlen (elhordozhatatlan) terheket köt(öz)nek egybe és az emberek vállára rakják, ők maguk azonban egy ujjukkal sem akarják azokat (meg)mozdítani.” (Máté 23,4, Vida Sándor)
A farizeusokhoz hasonlóan az egyházak vezetői is leleményes utakat eszeltek ki, hogy kijátsszák saját rendszabályaikat, ha úgy volt kényelmes nekik. A gazdagok és a befolyással rendelkezők számára az „érvénytelenítés” ugyanazt eredményezte, mint a válás, de nem szegték meg általa a törvényt. Bizonyos, hogy nem szerepelt Isten tervében, hogy a házasság válással végződjön. Ez azonban nem jelenti azt, hogy önkényesen, bibliai szempontok figyelembe vétele nélkül nézzünk erre a dologra, csak azért, mert Isten nem vette fel tervei közé.
Ha megvizsgáljuk, mi hozza létre a válást, látjuk, hogy mindig az Isten útjaitól és követelményeitől való eltávolodás okozza. Sosem volt Isten szándéka, hogy az emberek egymást megrabolják. (A rablás és a válás hasonlóak, mert mindkettő a bűn megnyilvánulása a szívben.) Ennek ellenére létezik a rablás, és mind az Egyház, mind a társadalom kötelességének tartja, hogy igazságosan és józanul ítélkezzen felette.
Nincs olyan épelméjű ember, aki azt mondaná: mivel a rablás ördögi cselekedet, így alkalmaznunk kell a törvényt mindkét félre. Mindkettőjüket bebörtönözzük: azt is, aki rabolt és azt is, akit megraboltak. Nyilvánvaló, hogy ez az igazság megcsúfolása lenne.
Mégis, a válást illetően az Egyház gyakran ugyanígy reagál, amikor nem tesz különbséget a bűnös és az ártatlan fél között
A válás ördögi - jelentette ki az Egyház -, így mi mindkét félre ugyanazt a büntetést szabjuk ki; mindkettő számára megtiltjuk az újraházasodást. Ezzel azonban az ártatlan féltől elrabolnak valamit, ami az anyagi tulajdonnál sokkal fontosabb. Az a büntetés, aminek ez a személy így ki van téve, sokkal súlyosabb, mint a börtöncella fizikai realitása. Számos ember most arra érez késztetést, hogy megkérdőjelezze az ártatlan fél kifejezést.
Nem bűnös-e egy válásnál mindkét fél?
Nem kell-e mindkét felet ugyanúgy kezelni?
Épp ilyen ésszerű lenne azt javasolni, hogy a rablás mindkét résztvevője bűnös, és egyformán kell ítélkezni felettük. Lesznek, akik azt kérdezik majd: engedélyezi-e a Biblia egyáltalán valamilyen alapon is a válást? Erre a kérdésre azonban azonnal rá lehet vágni egy világos és egyértelmű igent. Ezsdrás idején, amikor a zsidók ellenszegültek Mózes törvényének, és a környező pogány népekből választottak maguknak feleséget, Ezsdrás nem csak megengedte a válást, hanem egyenesen meg is parancsolta nekik, hogy váljanak el feleségeiktől. (Lásd Ezsdrás 9,10.)
Ahhoz, hogy bibliai szemlélettel vizsgáljuk azokat a helyzeteket, amelyekben az egyik fél felbontja a házasság kötelékét, figyelembe kell vennünk három szakaszát annak, ahogy
Isten foglalkozik az emberiséggel: a mózesi Törvények előtti időszakot,
Törvény idejét,
Jézussal induló evangéliumi időszakot.
A Mózes törvényei előtti időszak Izraelben a Mózes előtti időszakban a házasságtörés büntetése a halál volt. Ezt illusztrálja az az eset, amikor Júda szexuális kapcsolatot létesített egy olyan nővel, akiről azt hitte, hogy prostituált, de aki történetesen a menye volt - Támár. Támárt eljegyezte Júda legkisebb fia, Séla. Az eljegyzést úgy tekintették, mint a házasság kezdetét; megsértése házasságtörésnek számított.
Három hónappal később felfedezték, hogy Tárcár terhes. Júda azonnal reagált: „Vigyétek ki őt, és égettessék meg!” (1. Mózes 38,24.)
De amikor rájött, hogy ő maga a felelős Támár terhességéért, nem követelte többé, hogy öljék meg. Ez a közjáték tehát világossá teszi, hogy a házasságtörés akkoriban alkalmazott büntetése a halál volt. A házastársak közül a bűnös fél halála automatikusan felszabadította a másik felet, így az újra házasságot köthetett.
A Törvény ideje Mózes törvénye idején a házasságtörés kötelező büntetése az elkövető nemétől függetlenül a halál volt. (Lásd 5. Mózes 22,22-24.)
Itt is, mivel a büntetés a bűnös számára halál volt, az ártatlan fél egyúttal felszabadult, így újra házasságot köthetett. Az emberek gyakran idézik Pált a Rómaiaknak írt levél 7,2. részében: „Hiszen a férj alatt élő nőt is a törvény csak az élő férjhez köti,...” De azt már elfelejtik hozzátenni, hogy ugyanaz a törvény, amely a feleséget és a férjet összeköti egy életre, halálbüntetést szab arra a félre, aki házasságtörést követ el. Ezáltal automatikusan felszabadul az ártatlan az újbóli házasságkötésre.
Továbbá az Újtestamentum következetesen hangsúlyozza, hogy Mózes törvényét egységes rendszerként kell alkalmazni. Olyan átfogó rendszerként, amelynek minden követelménye egyformán érvényes.
„Ha valaki az egész törvényt megőrzi, egyetlen egyben azonban megbotlik, minden parancs áthágásában vétkes.” (Jakab 2,10, Csia Lajos)
„Hiszen akik a törvény tettei alapján állnak, mind átok alatt vannak, mert meg írva: ’Átkozott mindenki, aki nem marad meg abban, amit a törvény könyvében megírtak, hogy azt megtegye’.” (Galata 3,10, Csia Lajos)
Nem csak nem logikus, de nem is bibliai megtartani a törvénynek azt a követelményét, amely a feleséget a férjéhez köti egy életre, és közben elengedni ugyanannak a törvénynek egy másik követelményét, amely automatikusan szabaddá teszi őt a halálbüntetésen keresztül, ha a férj követ el házasságtörést.