Ezt a familyben olvastam:
Nincsennekineve kisfiú, Zöldboci és az égig érő palacsintatorony
Oviból hazahozni a gyereket felér egy virtuális kalandtúrával. A kicsiből ömlik a szó, az óvodából másodpercek alatt mesepalota vagy ogremocsár válik, az óvó néni vagy a dadus (típustól függően) lehet tündér-királykisasszony vagy Szörnyella de Frász, s a napi menü a gyémátpuszedlitől a békalencséig terjedhet.
Sokan, sokszor átéltünk már hasonlót. Magam élesen emlékszem a belém hasító aggodalomra, amikor egy védőoltás után alig hároméves lányom közölte velem, hogy ma megküzdött a vérengző fenevaddal, azért nem tudja emelni a karját. Mert ugye én ‒ jól képzett anyuka lévén ‒ tisztában voltam azzal, hogy a fantáziahazugság életkori sajátosság, s hogy egy kisgyermek fejében a mese és a valóság könnyen összekeveredik. De arról is olvastam, hogy a rendszeres „mesélés” egyfajta kompenzáció: nem más, mint a rideg valóság mesévé szelídítése. Egyrészt lehet az akadozó kommunikáció jelzése, amikor a gyerek úgy érzi, hogy félelmeiről nem beszélhet őszintén és szabadon a szülő előtt, másrészt pedig a vágyainak, komplexusainak adhat így hangot.
Szárnyra kel a fantázia
Nem csoda hát, hogy igen megrettentem, amikor rendszeressé váltak nálunk a fantáziahazugságok. Darabokra tört az énképem, bukott szülőnek éreztem magam, akivel a gyereke a legalapvetőbb dolgokat sem képes megbeszélni, akinek esélye nincs, hogy mély és őszinte kapcsolatot alakítson ki vele. Anna lányunk fantáziája azonban határtalanul áradt, szárnyaltak a történetek fel a magas égbe, fittyet hányva az én aggodalmaimra. Mert mindentől függetlenül kiegyensúlyozottnak látszott. Sőt ‒ úgy tűnt ‒ jól érzi magát a bőrében, s kiválóan elnavigál a maga alkotta világban, ahol minden és mindenki a helyén van.
Teljesen tanácstalan voltam. Ám ahogy az lenni szokott, maga a gyerek rakta helyre bennem a dolgot. A szobában játszott elmélyülten, miközben félhangosan egy gyermekdalt dúdolgatott:
„Kerek világ, körbejárja
Istenünknek gondossága,
éjjel-nappal, télben, nyárban
bízom az Úr oltalmában.”
Ott és akkor értettem meg, hogy az ovis gyerek ilyen. Számára kerek a világ, Isten gondossága teszi kerekké, s ő teljesen rá tudja bízni magát erre. Télen, nyáron, éjjel és nappal is. Ám a hétköznapok a legritkább esetben ilyen gömbölyűek. Az élethez hozzátartozik a halál, elkerülhetetlenek a különböző traumák, s mi akárhogy is szeretnénk, nem tudjuk kipárnázni körülöttük a világot, képtelenek vagyunk megvédeni őket a konfliktusoktól.
A gyermekpszichológusoknak tökéletesen igazuk van abban, hogy a fantázia- vagy vágyhazugságok lehetnek jelzésértékű felkiáltójelek a gyermek részéről. Egy olyan családban azonban, ahol egyébként jól működnek a dolgok, ahol nyílt a kommunikáció, és a gyereknek jócskán van lehetősége kifejezni az érzelmeit és a gondolatait, nem kell attól tartanunk, hogy a fantáziahazugság az őszinteség hiányára vagy a nehezen működő szülő-gyerek kapcsolatra utal. Sokkal inkább egy nyelv, amelyen keresztül a kisgyermek érzékletesebben tudja kifejezni az érzelmeit, mint a felnőttek által egzaktnak ítélt fogalmakkal.
Mert a gyerek a mese nyelvét anyanyelvi szinten beszéli. Sőt megkockáztatom: még jobban. A szókincse azonban még nem elég differenciált ahhoz, hogy az őt ért traumákat kibeszélhesse magából. A mese jelképrendszerében viszont tökéletesen mozog, így számára evidens, hogy ezen a csatornán keresztül közli velünk gondolatait.
Fejtsük meg az üzenetet!
Amikor ezt megértettem, elkezdtem másként figyelni és elemezni a gyerekeim fantáziahazugságait. Sztorijaikat olyan jelzésekként értelmeztem, amelyek tudósítanak a lelkiállapotukról s a világban betöltött helyükről, helyzetükről. Innentől a férjem és közöttem megindult a versengés, hogy melyikünk menjen az oviba az éppen aktuális apróságért. A nap fénypontja ugyanis ez a félórás séta lett. Mire mind az öt gyerekkel végigéltük az ovis korszakot, jól képzett „jelfejtők” lettünk.
Bár nem tagadom, voltak néha meleg helyzetek. Egy napon például aranyszívű óvodavezető nénink egy borítékot akart rám tukmálni, mondván, tudják, hogy mi nem kérünk segélyt az önkormányzattól, ők azért mégis megpróbálnának egy kicsit anyagilag is segíteni, hogy ne kelljen nekem az öt gyerek mellett kijárnom a cipőgyárba dolgozni, főleg ne három műszakban. Csak álltam, forgattam a kezemben a borítékot, és bizony elég nehezen magyaráztam meg a drága Pannika néninek, hogy nincs cipőgyár, nincs három műszak, csak a gyerek valószínűleg nehezen dolgozza fel, hogy neki nincsenek olyan „normális” szülei, akik eljárnak dolgozni napi nyolc órában, hanem otthon verik a számítógépet egész nap.
Vagy amikor egyszer csak megjelent az oviban a Zöldboci és a Nincsennekineve kisfiú, akikkel naponta többször világgá lehetett menni, világosan kiderült számomra, hogy Attila fiam finoman fogalmazva sem érzi jól magát a csoportjában. S hiába mondja az óvó néni, hogy ma is milyen jót csúszdázott Benőkével, az én gyerekem bizony menthetetlenül magányosnak érzi magát.
Akkor sem estem kétségbe, amikor kiderült, hogy Emese lányom fantáziájában vidáman él anyukám, akit ő sajnos nem ismerhetett, mert jóval a születése előtt halt meg. Tudom, hogy valójában a gyereknek van igaza: Magda mami vár bennünket, talán jobban, mint ahogy mi el tudjuk képzelni. S még az is lehet, hogy tényleg nem csinál mást, mint egész álló nap süti a palacsintát, halmozza egymásra a túrósat, lekvárosat, nutellásat, hogy mire az unokái megérkeznek, a palacsintatorony felérjen az égig.
Miklya Luzsányi Mónika
2009/1.