Leleszi Balázs Károly: ÖSSZEKULCSOLT KEZEK
Minden erőm az imára kulcsolt kezemben van. Aprócska templom, az egyetlen immár, ami csak az enyém, amit a hústestem még nem rabolt el tőlem, a falánk ragadozó. Itt a boltozatokat betölti az alázat-lehelet, itt egy reszkető szív harangoz szakadatlan dobogásban. Majd vágyam kiáltássá válik, szörnyű kiáltássá, egeket ostromlón: Mi lesz velem, ha győz a bűn felettem, jaj, a lelkemmel mi lesz, Uram? Mert kialudt a lámpásom, a hit elvesztette reménységét, a békesség a szeretet örömüzenetét.
És ekkor hirtelen zúgó szélvihar támadt. Az ilyen szélviharokban szoktak a lelkek Isten trónusa felé fordulva könyörögni, és megértettem: valaki érettem esedezik, hogy ne kápráztasson el a csúf hamisság, a cifra világ; azért imádkozott, hogy megmaradjon még az utolsó lehetőség, az összekulcsolt kezek temploma, a végső menedék.
S jól imádkozott, mert éreztem: miként jár át az Isten kegyelme, a tiszta nyugodt erő; miként teríti szét rajtam, az elesetten, a bennem lakozó angyal, hálát adva, az Úr pásztorköpönyegét.
Aztán, egyszerre csak - a lámpa ég és sugárzik belőle a békesség s a remény... Ó, visszanyert világosság! Ó, visszanyert hit!
(internetről)