A DICSŐSÉG TOVÁBBADÁSA
Amikor a temetőből jövő emberek elfoglalták a helyüket, a Házban a már bent lévők igyekeztek átadni az újaknak a saját dicsőségüket. Amint ezt tették, az Úrból rájuk sugárzó dicsőség még erősebb lett. Láttam, hogy az Úr még többet ad azoknak, akik továbbadták saját dicsőségüket. Akik a legbuzgóbbak voltak ebben a továbbadásban, azok kezdték el építeni az egyre magasabbra emelkedő ház egy-egy újabb emeletét.
Ez pontosan ellentéte volt annak a féltékenységnek, amely korábban a városban uralkodott! Próbáltam jobban megérteni a féltékenységet, de egyszerűen képtelen voltam rá. Mivel már nem tudtam féltékenykedni, azért megérteni sem tudtam mi az. Valószínűtlennek tűnt, mintha valami rossz álomból ismertem volna. Oly nagy öröm volt adni, hogy elképzelhetetlennek tűnt nem adni. Minél többet adtak tovább házat építő emberek, annál több dicsőséget kaptak újra, hogy azt is továbbadhassák
Oly nagy örömöt okozott adni, hogy most láttam meg: az egész örökkévalóságot azzal fogjuk tölteni, keressük kivel oszthatnánk meg a dicsőségünket. Majd hírtelen világossá lett előttem, hogy ezért teremtette Isten a Világegyetemet, olyan gazdag sokszínűséggel, s úgy, hogy folyamatosan és gyors iramban táguljon. Akik megérintették az Úr dicsőségét, olyan szeretet kaptak, hogy azt tovább kellet adniuk, és ezért terjeszkedniük kellet. Isten azért adta nekünk az állandóan táguló univerzumot, hogy megoszthassuk vele az Ő állandóan növekvő dicsőségét. Olyan dicsőséges láncreakciót indított el, amely soha nem ér véget, és nincs beszorítva az idő és a tér korlátai közé. Sőt az univerzum minden egyes részét ki is fogjuk tölteni. Ezzel a láncreakcióval.
A VIHAR VISSZATÉR
Ekkor figyelmem hirtelen a tenger felett tomboló és egyre erősödő viharok felé fordult. Megdöbbenve láttam, hogy gyorsabban és nagyobbra nőttek mint az Úr Háza és most egyenesen felénk tartanak. Hatalmas hullámok borították el a szigetet, s eltakarták szemem elől a Házat is, bár még mindig mellette álltam. Szörnyű erővel tombolt az orkán, mégsem féltem. Már meghaltam ennek a világnak, s olyan életem van, amit soha többé nem vehetnek el tőlem. Olyan csodálatos volt a sziget, s boldogan meghaltam volna. Hogy szabadon vihessem a világegyetem többi részére is az Úr dicsőségét amely annyira lenyűgözött. Nehéz volt eldöntenem, menjek, vagy maradjak - így csak vártam és maradtam.
A vihar lassan alábbhagyott, s a Ház Újra előbukkant. Most a sziget is a Ház is jóval kisebb de sokkal dicsőségesebb volt. Észrevettem, hogy a viharok épphogy elhagyták a partot, s máris visszafordultak. Ez többször megismétlődött, s az épület minden alkalommal egyre kisebb de még dicsőségesebb lett. A viharok is egyre jobban kifáradtak, amíg a szigeten átküzdötték magukat. Hamarosan már csak olyan kis hullámokat kavartak, amelyek nem jelentettek igazi veszélyt sem kárt nem okoztak. Az Úr Házának dicsősége emberi szavakkal leírhatatlan mértékűvé növekedett.
A felhők szétoszlottak, és meglátszott az ég. Soha nem láttam még ilyen gyönyörűnek! Ahogy az eget bámultam, megértettem, hogy a levegő is telítve van azzal a dicsőséggel, amely a Házból sugárzott. Szemügyre vettem a házat és meglepődve láttam, hogy a viharok nem okoztak semmiféle kárt benne, bár méreteit tekintve sokkal kisebb lett. Ennek ellenére dicsősége sokkal erősebben ragyogott, és mindenről visszatükröződött. Úgy éreztem ez a dicsőség már messze a Földön túra is kisugárzik.
Akkor a látomás változott. Egyedül maradtam az Úrral. Minden nagyszerű érzés elmúlt.
Még a szeretet érzése is. Tekintete komoly volt és ezt mondta:
-„A háború nemsokára véget ér. Itt az ideje, hogy felkészüljünk a viharokra.
Mondd meg népemnek, hogy senkit nem fogok Házam építésére használni, akiknek kezéhez testvéreinek a vére tapad.”
Próbáltam összpontosítani, hogy minden szavát megjegyezzem, de még mindig az előbb érzet túláradó szeretetre gondoltam. Majd így folytatta.:
-„Mindezt álmodtad mégis valóság.
A szíveddel értettél meg mindent, amit megmutattam neked a álomban. Most azért teljes szívvel higgy, és szeretetem újra valóságos lesz a számodra. Ez a te életed célja, hogy megismerd az én szeretetemet.”
V É G E
MEGJEGYZÉSEK
Ez álom értelmezése egészében véve eléggé kézenfekvő. Mégis úgy gondolom, hogy amit közben átéltem érzéseim, és gondolataim ugyancsak fontos részei az üzenetnek.
A stílusukban szélsőségesen épülő építmények amelyek különböző keresztény felekezeteket egyházakat, csoportokat mozgalmakat jelképeztek, együttesen nagyon groteszk látványt nyújtottak. Úgy tűnt mindegyik olyannyira különbözni akart a másiktól, hogy végül a város a legvisszataszítóbb benyomást keltette. El sem tudom képzelni, hogy bárkinek aki arra vetődik, kedve lett volna bemenni, még akkor is, ha nem lett volna polgárháború a városba.
A kereszténység sokkal jobban pusztítja saját magát belső harcaival, mint amire az ellenség e nélkül képes lenne. Mialatt ezt a pusztító háborút néztem, egyfolytában azon csodálkoztam, hogy az Úr miért nem avatkozik közbe. Azok akik harcoltak a többi keresztény felekezetek és mozgalmak ellen, saját magukat fosztották meg attól a lehetőségtől, hogy beépülhessenek a Házba, amelyet maga az úr épít.
Úgy gondolom igen fontos, hogy szinte minden épületben voltak igazi fény-emberek. Isten minden eddigi mozgalmában – amely azóta már élettelenek és ridegnek látszó intézménnyé merevedett – voltak vagy vannak legalább néhányan akik igazán ismerik Istent és az Ő útjait. Lehet, hogy most csupán kis fényeknek tűnnek, de ők lesznek azok, akikre mint teherhordó belső szerkezetre – az Úr felépíti a Házát.
A tenger néha a népek sokaságát jelképezi a Szentírásban. (17;15)Ez a sokaság hatalmas hullámokban fog feltámadni, és az intézményes kereszténység jelenlegi struktúráját nagyrészt lerombolja. De akik igazi fényként élnek, azokat nem söprik el a hullámok. Akik igazságban járnak, azoknak olyan alapjuk van, amely nem rendül meg.
Nem az Úr parancsára támadtak fel a hullámok, csupán elmozdította a védelmet, ami eddig visszatartotta a tengert. Azután dühöngő gyűlölettel támadt a tenger a szigetre. Úgy gondolom ez azt a gyűlöletet jelképezi, amely a látható és az intézményesedett kereszténység ellen irányul, és az Úr meg fogja engedni, hogy le is rombolja ezeket az intézményeket.
Miután ez a hatalmas szökőár végigsöpört, a szigeten nem maradt talpon semmilyen keresztény intézmény, amit az álomban az emberek által épített épületek jelképeztek. Az igazi keresztények azonban mind megmaradtak. Nem gondolom, helytelen lenne javítgatni ezeket az intézményeket, és struktúrákat, mint ahogy az Úr is megbecsülte azokat, akik ezt tették. De ez látomás mélyen meggyőzött arról, hogy inkább az emberek építésére kell összpontosítanunk s nincs értelme újabb intézményeket építeni, abban a reményben, hogy azok kiállják a viharokat. Hiszen a vihar után egyetlen épület (intézmény) sem maradt meg!
Bár ezek az épületek mind összedőltek, mindegyikben akadtak olyanok, akiket az Úr arra rendelt, hogy oszlopok legyenek az Ő Házában. És bár az Úr háza teljesen új épület volt, legfőbb oszlopai, pillérei, mégis szinte az összes felekezetből és irányzatból származtak. Az Úr az a „bölcs ember aki mind régit mind újat hoz elő tárházából.” (Máté13;52) Az Úrnak van új bora amit felszolgáljon, de Ézsaiás 25;6-ban kijelenti, hogy van megtisztult erős bora azaz sokáig érlelt ó bora is. Az Úr nem csak a régit, vagy csak az újat fogja használni, hanem mindkettőt: az újat is és a régit is.
Úgy tűnik örökös feszültség van a azok között akik állandóan az Úr új dolgait keresik, és azok között akik letelepednek, és próbálnak mélyen meggyökerezni egy helyen. Krisztus Testének azonban, feltétlenül szüksége van, mind a kétfajta emberre.
Miután felfedezték Amerikát, nagy szükség volt kalandvágyó felfedezőkre, de ha a honfoglalók többsége nem lett volna egyúttal telepes is, akkor az ország ma is pusztaság lenne. Bár óriási feszültség és ellentét van a kétféle embertípus között, egymás nélkül semmit nem tudnak véghezvinni.
Hasonlóképpen, Krisztus Testének mindig szüksége van olyanokra, akik túllépik a jelenlegi állapotok korlátait. Az elmúlt több mint ötszáz év szellemi előrehaladása, lehetetlen lett volna nélkülük. Azonban ha nem lennének olyanok is, akik hajlandóak letáborozni egy időre, a különböző helyreállított igazságoknál, az előrenyomuló egyház, valószínűleg olyan ingatag lenne, hogy darabokra hullana szét.
Ráadásul ott van az állandó konfliktus, amely a megújulási és helyreállítási teológia hívei között feszül. Az előbbiek abban hisznek, hogy az intézményes egyházak megújíthatók, az utóbbiak amellett kardoskodnak, hogy semmi másra nincs szükség csak új bortömlőkre.
Teljesen nyilvánvaló, hogy Isten mind a megújulást mind a helyreállítást pártolja. Azonban meg kell értenünk: Az intézmények nem születhetnek ujjá, nem üdvözülhetnek, és nem fognak örökké tartani. Az Úr ideig óráig használhatja ezeket, hogy védje és nevelje népét, de az Úr háza nem szervezet, hanem egyetlen család.
Az Úr háza az egyre növekvő harag és a törvénytelenség viharában épült, és fénye még jobban ragyogott, a vihar sötétjében. Felbátorodtam azon, hogy az Úr olyan Házat épít fel a Földön amely valóban tükrözni fogja, az Ő dicsőségét. Ennek a mostani korszaknak, nem lesz vége addig, amíg ezt az építést be nem fejezi.
Nem is történhet másképpen. Amikor az Úr el akarta pusztítani Izraelt, Mózes azzal érvelt előtte, hogy ez olyan bizonyság volna a népeknek, mintha ki tudta volna ugyan hozni népét Egyiptomból, de arra már nem lenne képes, hogy be is vigye őket az ígéret földjére. Az Úr alkalmassá teszi az Egyházát, hogy örökké érvényes módon tanúskodjon Róla.
És tanúskodni is fog, arról hogy az Úr nem csak megbocsátotta az Eklézsia bűneit, hanem arra is van hatalma és bölcsessége, hogy meg is szabadítsa ezektől a bűnöktől, sőt szeplőtelen és dicsőséges Menyasszonnyá formálja.
ÁMEN.
/Fordította: Szőcs Borbála, Lektorálta: Dr Szőcs Zoltán. Kiadja a Reménység ajtaja alapítvány/
