MIÉRT ILYEN AMILYEN?
Sokan, még templomba járó, magukat Istenhívőnek valló emberek is felteszik a fenti kérdést, különféle negatív életérzés kapcsán. Gyakori kérdés az, hogy ha az Isten jóságos és igazságos, akkor miért teremtette a világot ilyen gyalázatosnak, mint amilyen? Ha Isten gyűlöli a bűnt, akkor miért nem öli meg azonnal a tolvajokat, bűnözőket, gyilkosokat? Miért „teremtett” olyan hatalmas szökőárakat, hurrikánokat, melyektől ártatlan emberek milliói haltak már meg a földi történelem óta? Miért engedi hogy járványok pusztítsanak? Egyáltalán miért vannak járványok? Sorolhatnám még a méltatlankodások különféle formáit, de nem teszem mert a kérdések sokaságát mindenki ismeri és most inkább a válaszra szánnék egy kicsivel több időt.
Nos, Isten arra teremtette az embert, hogy
a Vele való közösségben érezze jól magát. Az első emberpárnak ebben a közösségben mindene – amire szüksége lehetett –, megvolt. Békessége volt, biztonságban érezhette magát, bőségben élt, és mindez együtt a szó mindenféle értelmében boldoggá tette őt. Nem voltak járványok, nem voltak viharok, a földi élet még nem volt olyan gyalázatos, mint ma. Azt mondta Isten az embernek, hogy ez a gazdag teremtett világ a tiéd. Azt csinálsz vele amit akarsz. Egyetlen kikötésem van, mégpedig a te eddigi boldogan élésed folytatása érdekében, hogy a kert minden fájáról annyit egyél, amennyit akarsz, csak egy fáról, a jó és rossz tudásának fájáról ne egyél.
Most szeretném az emberek fejében uralkodó képzavart szétoszlatni azért, hogy egyszer, s mindenkorra felejtsék már el az alma evés jelenetét. A teremtéstörténetben az alma szó nem is fordul elő. Ebben a jelenetben arról van szó, hogy
az első emberpár gondolatában nem is volt jelen a rossz, a gonosz, vagy a sötétség gondolata, mivel addig Isten közösségében kizárólag csak a jót, a szépséget, a szeretetet élték meg. Ezért fogalmuk sem lehetett arról, hogy ez utóbbiaknak léteznek ellentétpárjaik is. Mint ahogyan egy ma élő kisgyerekkel sem tudjuk megértetni, hogy mi is az a tűz, és annak milyen következményei lehetnek, úgy az első emberpárral sem lehetett megértetni azt, hogy mi a gonoszság, mindaddig, amíg azt a saját bőrükön meg nem tapasztalták. Nos, Isten ezért jelölt ki képletesen egy fát, hogy így talán jobban megértik azt, hogy a jó és a rossz tudása nekik csak árthat. Isten nem azért állított egy tilalomfát, hogy önkényuralmat gyakoroljon az ember fölött, hanem mert jól tudta, hogy ha az ember megízleli a gonoszság „gyümölcsét”, azt követően képtelen lesz annak következményeit kezelni. Ezért akarta Isten magának fenntartani az erkölcsi értékítéletet. Vagyis azt, hogy mi a jó és mi a rossz. Az lett volna az első emberpár helyes magatartása – ami a mai biblikusan hitben járó embert már jellemzi –, hogy mielőtt cselekszik, Istent kérdezze meg, hogy az a bizonyos dolog jóra fog-e vezetni, vagy rosszra?
Nos, az ember, illetve már az első emberpár ezt a kérdező viszonyt rúgta fel azáltal, hogy „beleharapott” abba a nem is létező „almába”. Azaz, szembehelyezkedtek Istennek a jótékony szeretetével. Isten felállította ennek a két út közötti választásnak lehetőségét, Éva pedig az első adandó alkalommal megszegte az Istennek eme embert óvni akaró rendelkezését. Ugyanis ez nem tiltás volt, hanem rendelkezés, afféle „házirend”. Azért nem önkényes tiltás volt ez Isten részéről, mert a következő sorokban olvashatjuk Isten felvilágosító szavait a következményekről. „...ha eszel róla, meg kell halnod”. A Biblia nem tesz említést arról, hogy Ádám és Éva hány ezer év óta élt Istennel boldog közösségben, mert ez ma már nem is fontos. Ám arról igenis tesz említést, hogy ez volt az a pillanat, amikor a halál beköltözött az emberi életbe, illetve a földi létbe. Az is egyértelmű, hogy e halál betörését nem Isten engedte, nem is Ő akarta és nem tőle származik, mert nem azt mondta, hogy ha eszel róla, akkor megöllek, elpusztítalak, hanem hogy meg kell halnod. Magyarán; magad hívod be a halált az életedbe az engedetlenséged által.
Nos, amikor megtörtént az az ominózus „almába harapás”, képletesen szólva, az „almában” (azaz a szembe helyezkedésben) lakozó
halál valóságát kóstolták meg. Ezzel az engedetlen cselekedettel veszítette el az ember az addig Istennel való atyai közösséget és ezáltal veszítette el a békességét, biztonságát és boldogságát. Mivel az ember
le lopta a „fáról” a gonoszságnak tudását, azonnal megjelentek az életében az olyan szörnyű tapasztalatok amik addig teljesen ismeretlenek voltak. El képzelni sem tudta azt, hogy hogyan lehetséges az, hogy ha már X idő óta él, miként szűnhet meg az élete? Egyáltalán mi az, hogy halál? Lehet, hogy abban a pillanatban nem is értette, de az idő múlásával megérezte a fáradtságot, a lassú öregedést, a betegeskedést, a test sérülékenységét és egyszer csak beköltözött a szívébe a félelem is. Addig nem félt senkitől és semmitől. Mitől és miért félt volna? Most félni kezdett. Félelmében el kezdett menekülni. Menekült az Isten, az ő Atyja elől. És ez az az ősi menekülési ösztön, ami ma is él az emberben, különösen a hitetlen emberben. A ma embere is állandó menekülésben van. Különösen Isten elől menekül. Ezt a menekülési állapotot nevezi a Biblia bűnnek. Az Istentől való el szakítottság állapotát, az Isten-nélküliséget. Ám a vissza menekülés helyett az ember állandóan megpróbál istent játszani, de egyre kétségbeejtőbb helyzetbe sodorja magát és egyre tehetetlenebbül szenved ezektől az idegen erőktől. Addig csak az Istentől függött. Egyébként szabad volt, még arra is szabad volt, hogy elhagyja Istent. Ezt követően pedig egy sor sötét erőtől vált függővé és ebben a rabságban kénytelen élni, és így élünk mind a mai napig. Ha valaki kérdésekkel ostromolja Istent, hogy miért ez, és miért nem az, vagy miért így, és miért nem úgy, akkor minderre az a tömör válasz:
EZÉRT. Ám a hívő ember már nem fél. Ugyanis a megtért, a visszatért ember így, vagy úgy, de rájött arra, hogy a félelem csak addig tarthat, amíg bocsánatkérés és bűnvallás által visszakéredzkedhet Isten közelségébe. S mivel immáron visszakerülve megbizonyosodott arról, hogy nem a saját „tudása”, okoskodása adja az ember boldogságát, hanem az Isten útbaigazítása, elkezdi a Bibliából kutatni az Isten akaratát, s aszerint kezd élni. Rájön, hogy az egykor őseink által eljátszott, Isten iránti bizalmat vissza lehet kapni. Mindössze végig kell gondolni a fentieket és töredelmes szívvel oda kell állni Isten elé és megvallani, hogy
én is, eddig ebben az Ádáméktól örökölt bűnben éltem, de szeretném az Ő kegyelmét megkapni, hogy ezután a Mindenható, mindent tudó Atya útmutatásai szerint élhessek. És azt követően soha többé nem fogom azt a szemtelen és vádaskodó kérdést feltenni, hogy:Miért...?
