Alfa-Omega közösség
Ismerkedés => Fórumozók blogjai => Bacsipista => A témát indította: bacsipista - 2012 Január 14, 13:59:22
-
Kedves Testvérek!
Szeretnék megosztani tanulságos történeteket. Kérlek, ha te is ismersz egyet akkor mondd el, írd le nekünk.
-
A mennybe megyek
A vonat éppen befutott a pályaudvarra. A peronon egy kislány várt az "útipoggyászával", egy szatyorral, amelybe a tervezett utazásra egy kis ennivalót csomagolt be. A kicsi felszállt, és talált egy ülőhelyet egy még nem egészen teli fülkében. Kutatva nézett körül, és megnézte az utasokat, akik azonban mind idegenek voltak. Fáradt volt a hosszú várakozástól, és úticsomagját fejpárnának használta, hogy kissé kipihenje magát. Amikor jött a kalauz, nagy bizalommal megkérdezte tőle, hogy szabad-e itt aludni. Ő barátságosan igennel felelt, de utána látni akarta a jegyet. A kislány így felelt:
- Nincs jegyem.
Erre a következő beszélgetés alakult ki:
- Hova utazol hát?
- A mennybe megyek - hangzott a válasz.
A kalauz körülnézett, és csodálkozva válaszolt:
- Igen? És ki fizeti a vonatjegyet?
- Az Úr Jézus - felelte a kislány, és hozzáfűzte: - Ez a vonat nem a mennybe megy, és az Úr Jézus nem utazik rajta?
- Azt hiszem nem - válaszolta a kalauz, akit zavart a gyermek nyíltszívűsége. - De miből gondolod?
- Mert édesanyám gyakran énekelt egy éneket a vonatról, amely a mennybe megy, és az Úr Jézus kifizette az útiköltséget mindenkiért, aki azon utazik. De most már nem tudja többé énekelni. Nemrég meghalt. Ezért elhatároztam, hogy utána utazom, hogy ismét együtt legyek vele. Nem ismeri a dalt a vonatról, amely a mennybe megy? Nem énekli a kislányának, hogy el tudjon aludni? Vagy nincs kislánya? - kérdezte a kicsi, miután a kalauz csendben végighallgatta.
Megindult hangon válaszolt:
- Volt egy kislányom, körülbelül olyan idős, mint te, de már meghalt. Talán ő is a mennybe van.
- És most a bácsi odautazik, hogy viszontlássa? - kérdezte a kislány nagy együttérzéssel. Néhány utas érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Egyesek mélyen meghatódtak a kislány furcsa kérdéseitől. Valaki ezt mondta:
- Ez egy angyal!
- Nem, Kati vagyok. Az angyalok az Úr Jézusnál vannak a mennyben. - Ezután nagy bizalommal megkérdezte az utasokat:
- Mindannyian a mennybe utaznak? Annak nagyon örülnék! Biztosan mind szeretik az Úr Jézust, és imádkoznak Hozzá, ahogyan anyukám is mindig tette velem. Anyukám azt mondta, hogy mindenki, aki valóban hisz az Úr Jézusban, minden nehézség nélkül a mennybe kerül.
- Édesanyád biztosan jó asszony volt - szakította félbe az egyik utas a kislányt.
- Az én anyukám azonban sosem akarta, hogy valaki azt mondja neki, jó ember. Mindig azt mondta, hogy senki sem jó, csak egyedül Isten; és hogy nem azok az emberek jutnak a mennybe, akik azt hiszik, hogy jók, hanem csak azok, akiknek az Úr Jézus megbocsátotta bűneiket.
- A kislány kék szemét a kalauzra emelte: - De még mindig nem mondta meg, hogy a mennybe utazik-e. Nem akarja viszontlátni a lányát a mennyben? Vagy nem is hisz az Úr Jézusban?
A kalauz csöndben állt, és nem tudta, mit kezdjen a kislánnyal. Az egyik utas értésére adta, hogy kifizeti a kislány jegyét. A kalauz azonban így
felelt:
- Meddig vigyük magunkkal a kislányt? Nem hagyhatjuk, hogy valahol csak úgy kiszálljon. Mi lesz ebből a gyermekből? - Komolyan aggódott miatta.
Nyugodtan kérdezett tovább a gyermek: - Mit mondjak a kislányának, ha találkozom vele a mennyben? Mondjam neki azt, hogy az apukája most nem tud a mennybe jönni, de később eljön őt meglátogatni?
Azaz utas, aki tanúja volt ennek a beszélgetésnek, és tovább mesélte az esetet, sajnálta, hogy a vonat éppen ekkor ért lakóhelye vasútállomásához, és le kellett szállnia. Később azonban megtudta, hogy Kati dolga jól végződött. Valaki oltalmába vette a kislányt, és hazavitte, ahol a hozzátartozói már aggódtak a gyermek miatt. Előzőleg semmit sem mondott nekik tervezett "mennyei útjáról".
Talán kicsit megmosolyogjuk a kislányt. De talán el kellene tűnődnünk ezen: Mi a megfelelő vonatot választottuk-e, és ismerjük-e a célállomást? Hova vezet életünk útja? Eldöntöttük-e már, hogy mi az úticélunk?
forrás: http://havannacsoport.hu/index.php/2012-11-04-14-20-07/a-mennybe-megyek (http://havannacsoport.hu/index.php/2012-11-04-14-20-07/a-mennybe-megyek)
-
A király gyermeke
Szép nyári nap volt. A cipész műhelye előtt ült és szorgalmasan dolgozott egy pár agyonhasznált papucson. Feje fölött kalitka lógott, benne vidáman ugrált egy szarka. Mintha éppen a gazdájával beszélgetett volna.
- Jancsikám - magyarázta Wulle, a cipész, miközben felpillantott -, szerencsés madár vagy. Semmi bajod nálam. Én is szerencsés vagyok, hiszen Isten olyan sok jóval ajándékozott meg.
Ezzel kedvenc énekeit kezdte énekelni. Olyan szorgalmasan dolgozott, hogy észre sem vette, amikor egy fiú állt meg előtte.
- Milyen boldog embernek látszik - szólalt meg hirtelen egy hang. A fiú diák volt és zsidó.
Wulle mester csodálkozva nézett fel, majd így válaszolt:
- Boldog? Természetesen, de hát miért ne lennék boldog?
A diák felsóhajtott:
- Sok olyan embert ismerek, aki nem boldog. Azt hiszem, a szegénysége éppen elég ok lenne a szomorúságra. Önnek biztosan senkiről sem kell gondoskodnia, csak erről a madárról.
- Téved, uram, mert rajta kívül feleségem meg hét gyermekem van, akiket el kell tartanom. Mégis minden okom megvan rá, hogy vidáman énekeljek.
A fiú nem válaszolt. Gondolatban összehasonlította saját magát a boldog cipésszel. Fényes jövő állt előtte, mégis gyakran fogta el a szomorúság. Nyugtalanság töltötte el, amikor a halálra vagy az örökkévalóságra gondolt. Nem tudta, mit várhat a halál után. Időnként eszébe jutott Isten, de ettől még nem lett békessége.
- Mégsem értem - szólalt meg egy idő múlva -hogy lehet ilyen boldog egy olyan szegény cipész, mint ön.
A mester elnevette magát.
- Én szegény? - kiáltotta. - Honnan tudja, hogy mennyi pénzem van a bankban? Gazdagabb vagyok, mint hinné.
- Nem is úgy néz ki - viccelt vele a diák.
- Fiam - felelte komolyan Wuíle mester -, biztosíthatom, hogy nem vagyok szegény, igazán nem kell sajnálnia engem. Tudja, én egy király gyermeke vagyok.
A fiú e szavak hallatára megijedt. Gyorsan elbúcsúzott, megfordult és sietve elment.
- Szegény ember - mormogta magában -, csak azért olyan boldog, mert hiányzik egy kereke.
Egy hét múlva újra a cipész háza előtt ment el. A mester most is műhelye előtt ült és vidáman kopácsolt.
- Jó estét, királyi fenség - üdvözölte a diák, és mély meghajtással köszöntötte.
- Várjon csak, barátom - kiáltotta utána Wulle mester -, szeretnék önnek valamit mondani. Legutóbb talán azt hitte, hogy nem vagyok normális, de szerencsére tévedett. Hála Istennek, egyáltalán nem vagyok őrült. Én valóban egy király gyermeke vagyok. Amikor legutóbb itt járt, éppen az ő országáról énekeltem. Nem akarja még egyszer hallani?
- Szívesen, ha királyi őfelsége azt kívánja - válaszolta nevetve a diák.
Wulle mester elénekelte azt az éneket, amely Krisztus eljövendő országáról szól. A fiú figyelmesen hallgatta. A cipész megkérdezte, hogy érti-e az éneket, de ő csak a fejét rázta. Wulle elkezdett neki az Úr Jézusról beszélni, születésétől egészen a haláláig és feltámadásáig.
- Isten gyermeke és örököse lettem, mert hiszek Krisztus nevében - fejezte be magyarázatát.És mert Krisztus örököstársa vagyok, vele együtt fogok uralkodni. Nincs jogom azt mondani, hogy a Király gyermeke vagyok?
A fiatal izraelita gondolataiba merült. Ilyesmit még sohasem hallott. Nem, ez az ember nem elmebeteg, mint hitte, hanem meggyőződésből beszélt.Wulle mester részvéttel nézett a fiúra. Amikor az egy szót sem szólt, megkérdezte:
- Fiam, hisz a prófétáknak? Úgy látom, igen. De hisz-e abban is, akiről jövendöltek? Mert csak így lehet olyan boldog, mint én.
- Hol hallhatok még arról, ami önt olyan boldoggá teszi? - kérdezte a diák.
- Itt - felelte Wulle és egy Újszövetséget adott neki. - Olvassa ezt a könyvet. Megtalál benne mindent, ami örökre boldoggá teszi.
A fiú megszorította a cipész kezét és továbbment. Otthon rögtön, leült olvasni.
Megtudta, az Úr Jézus, azért jött a Földre, hogy a bűnösöket megbékítse Istennel. Megértette, hogy az ő bűnei büntetését is viselte a kereszten, amelynek most tudatára ébredt és megvallotta. Szívét csodálatos békesség töltötte be. Megértette, hogy joggal mondhatta a cipész: "Király gyermeke vagyok..."Isten minden elveszettet keres, hogy örökre örömet adjon nekik. A tékozló fiú történetében így szól az apa a bűnét beismerő, hazatérő fiához:"Együnk és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek" (Lk 15,24).
forrás: http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/a-kiraly-gyermeke/ (http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/a-kiraly-gyermeke/)
-
Történet a tizedről
Volt egyszer egy ember, akinek nem volt semmije, de Isten adott neki tíz almát.
Három almát arra adott, hogy legyen mit ennie.
- Három almát adott arra, hogy azok árát ruházkodásra költse.
- Hármat pedig, hogy azok fölhasználásával megvédje magát az időjárás viszontagságaitól, az esőtől és a naptól.
- Egy almát arra adott, hogy tudjon valamit visszaadni Teremtőjének, amivel kifejezheti háláját a kilenc almáért, amit magára költhetett.
Így az ember három almát megevett, három árát öltözködésre költötte, hármat pedig az otthonára fordított, házat épített.
Ekkor ránézett a tizedik almára...
Az sokkal nagyobbnak és zamatosabbnak látszott a többinél. Tudta, hogy Isten azért adta, hogy hálából egyet visszaadhasson a kilencért. Végül is így okoskodott: Istennek úgy is van elég. A világ összes almája az Övé...
...így az ember megette a tizedik almát, és Istennek visszaadta - a csutkát.
Isten neked is adott elég almát minden szükséged kielégítésére. Azon felül is ad, hogy kifejezhesd iránta való háládat. Hajlandó vagy visszaadni Istennek, a legnagyobbnak és legjobbnak látszó almádat? Vagy csak a csutkát adod?
forrás: Tanulságos történetek tárháza
http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/tortenet-a-tizedrol/ (http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/tortenet-a-tizedrol/)
-
Vándorút
Két ember útnak indult. Magukkal vitték az útra lámpáikat, amelyről tudták, hogy addig tart ameddig az életük. Valamennyit mentek. Megszólalt az első:
- Hosszú út áll még előttünk. Ki tudja, hogy a végére érünk-e valaha ? Elhatároztam, mielőtt még késő lenne visszafordulok.
- Miért torpannál meg? - felelte a másik- Alighogy elindultál. Ha visszafordulsz, elveszíted mindazt, ami még előttünk áll. És különben is kihez térsz vissza? Ott nincs senki, aki visszavárna.
- Hogy egész életembe menjek?- makacskodott tovább az első. Nem, inkább visszafordulok, és nyugalomban élek. Itt éhség gyötör, ott meg bőség. Megérem az öregkort, és meghalok, ahogy mások is, éjjel álmomban, anélkül, hogy valamit éreznék.
- Akkor, egyedül folytatom az utam - szólt a másik. Talán nem megyek rajta végig, de mindent elkövetek, hogy minél nagyobb távot tegyek meg, és a fényt minél távolabbra vigyem. Az úton járás adja meg az élet értelmét. Az út végén biztosan vár valaki, és hiszem szüksége van rám.
Ha semmi egyebet nem tudok adni neki, legalább egész életemen át feléje tartok, közelségének melegében egyszerűbb lesz meghalni, és az én közelségem pedig talán melegséget áraszt rá.
S ki-ki , ment a választott irányba.
Sok-sok idő múlva, az út nagy része után, a másik fáradtan megállt. Botjára támaszkodva, gyönge látásával, a megtett út felé tekintett.
- Öreg vagyok már. De még annyi út áll előttem, mint amennyit meg tettem. Nem. Nem érek célba soha.
Távol vagyok attól, ahonnan elindultam...., és távol attól is, ahova tartok.
Levertségéből egy melegen csengő hang rázta fel:
- Nem vagy távol. Megérkeztél. Azon a napon, amikor hozzám indultál, én is elindultam feléd.
Kerestél, de én is téged. És most, amikor találkoztunk, örökre együtt maradunk.
És most megérezted, mit jelent az utazás, mert megérezted, mit jelent az élet, megtudod, hogy a halál nem igaz!
Read more: http://havannacsoport.hu/index.php/2012-11-04-14-20-07/vandorut (http://havannacsoport.hu/index.php/2012-11-04-14-20-07/vandorut)
-
Told a sziklát
Éjszaka volt. Az ember a kunyhójában aludt, mikor hirtelen fény töltötte be a szobát és megjelent Isten. Az Úr azt mondta neki, hogy el kell végeznie egy feladatot, és odavezette egy hatalmas sziklához, ami a kunyhóval szemközt volt.
Az Úr elmagyarázta az embernek, hogy a hatalmas sziklát teljes erejéből kell tolnia. Így hát az ember ezt tette nap, mint nap. Több éven keresztül reggeltől estig küszködött a kővel, nekifeszült a hátával, a vállával a nagy szikla hideg felszínének, és teljes erejéből nyomta. Minden este kimerülve és fájó tagokkal tért vissza a kunyhójába. Úgy érezte, hogy az egész napja hiábavaló volt.
Ahogy az ember elbizonytalanodott, a Sátán elhatározta, hogy színre lép és gondolatot ültet el az ember agyában, hogy "Hosszú ideje napról napra kínlódsz azzal a sziklával és az mégsem mozdult meg." Sikerült azt a benyomást keltenie benne, hogy a feladat lehetetlen és felsült vele. Ez a gondolat teljesen elbizonytalanította és elcsüggesztette őt.
-Miért töröd magad ezért? - kérdezte a Sátán. -Felesleges annyi időt rászánnod. Csak éppen, hogy told egy kicsit, az is elég lesz.
Ez volt az, amit az elcsüggedt ember is tervezett, de elhatározta, hogy előtte imádságban az Úr elé viszi ezeket a zaklatott gondolatokat.
-Uram - mondta - hosszú ideje fáradozom, és keményen szolgállak téged, minden erőmet latba vetve, ahogyan kérted. De még mostanra sem sikerült elérnem, hogy a kő akárcsak egy fél millimétert is mozduljon. Mit csinálok rosszul? Miért nem tudom teljesíteni a feladatot?
Az Úr könyörületesen válaszolt:
-Barátom, én arra kértelek, hogy szolgálj engem, amit te elfogadtál. Azt mondtam, az a feladatod, hogy nyomd azt a követ teljes erődből, amit meg is cselekedtél. Én egyszer sem mondtam neked, hogy azt el kell tolnod. Neked csak annyi volt a dolgod, hogy nyomd a sziklát. Most pedig hozzám jössz, mert úgy gondolod, hogy feleslegesen vesztegetted az idődet és az erődet. De ez igazán így van? Nézz csak magadra! A karod erős és izmos, a hátad kigyúrt és barna, a kezeden bőrkeményedés van az állandó erőlködéstől, a lábad masszív és kemény lett. Az ellenállás megerősített és most sokkal többre vagy képes, mint eddig. Igaz, hogy nem mozdítottad meg a követ, de én csak azt kértem, hogy engedelmeskedj és nyomd azt teljes erődből, hogy gyakorold a hitedet és bízz az én bölcsességemben. Ezt te meg is tetted. Most akkor, barátom, elmozdítom a követ.
Sokszor, mikor Isten szavát halljuk, hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját eszünkkel próbáljuk megfejteni, mit is szeretne tőlünk. Pedig ilyenkor Isten csak engedelmességet akar és azt, hogy higgyünk Benne. Vagyis gyakorold a hitet, amely hegyeket mozdít el, de ne felejtsd, hogy Isten az, aki a hegyet elmozdítja.
Read more: http://havannacsoport.hu/index.php/2012-11-04-14-20-07/told-a-sziklat (http://havannacsoport.hu/index.php/2012-11-04-14-20-07/told-a-sziklat)
-
Én vagyok a folyó
Egyes kelet-afrikai törzseknél, ha ikrek születnek, még mindig érvényes a régi szabály: Az egyik gyermeket ki kell tenni, mert két gyermeknek nincs meg az esélye az életben maradásra. Két gyermeket nem tud szoptatni az anyjuk, az egyiknek tehát meg kell halnia, hogy a másik felnőhessen. A sztyeppén egy-egy bokor alá teszik, hogy a hiénák egyék meg, vagy egy folyóba vetik, hogy a krokodilok falják fel.
Amikor egy bennszülött lelkészt egy, a Kilimandzsárótól délre eső faluba hívtak, hogy keresztelje meg az előkészítő oktatáson átment keresztelendőket, talált ott egy idős asszonyt. Már vagy hatvanéves lehetett, s volt mellette egy hatéves kisfiú. Az ő fia, állította az asszony. A lelkész úgy vélte, hogy semmi esetre sem lehet az ő gyermeke, legfeljebb az unokája. De az asszony csak nevetett és megismételte:
- De igen, ez az én fiam! - Ott volt a felnőtt fia is és ő elmondta, hogyan jutott az anyja a kisfiúhoz.
Mintegy hat évvel azelőtt volt, hogy ő vízért ment a folyóra. Ezt ott a Pangani felső folyásánál a férfiak végzik. Másutt lányok és asszonyok járnak nagy korsókkal a vízért, de ebben a folyóban sok a krokodilus, ezért a férfiak a veszélyes vízmerítést nem engedik a nőknek, maguk mennek vízért.
Visszafelé jövet találkozott egy emberrel a faluból, aki egy újszülöttet vitt a karján. Kérdezte tőle, hogy hova viszi a gyermeket, az pedig ezt felelte:
- A feleségem ikreket szült, két fiút. Az egyik öregasszony, aki segített neki a szülésnél, a karomba tette ezt a gyermeket, hogy vigyem a folyóra. Tudod, hogy az ősök akarata szerint csak egy gyermek maradhat életben.
A vízhordó ezt felelte:
- De ezt nem teheted meg!
Az ember azonban kitartott a szándéka mellett:
- Ez a szokás! - mondta. - A szokás ellen nem tehetünk semmit.
- De Isten parancsolatot adott az embernek, s az így szól: Ne ölj! - S amikor látta, hogy a gyermek apja még mindig vonakodik, egyre nyomatékosabban magyarázta neki, hogy a gyermeket nem szabad a folyóba dobnia. Végül az ember így kiáltott fel:
- Jól van. Hajlítsd be a karod!
A vízhordó letette a korsót, behajlította a karját, az ember pedig beletette a gyermeket, és így szólt:
- Te vagy a folyó, amelybe a gyermekemet vetem. Ha hazamegyek, ezt mondom: A folyóba vetettem a gyereket. Számomra meghalt, örökre meghalt!
Ezzel elment, a vízhordó pedig csak állt ott karján a gyermekkel. Majd hazavitte az anyjához, az pedig elfogadta, táplálta és felnevelte. És ez a gyermek most ott volt a keresztelendők között.
Következménye van annak, ha valaki ezt mondja egy másik embernek: "De Isten parancsolatot adott nekünk..." Az ilyet akkor a szaván lehet fogni. Ha bármilyen formában Istenre hivatkozunk - pl. azzal is, hogy "keresztyén"-nek mondjuk magunkat - akkor másoknak joguk van ahhoz, hogy szavunkon fogjanak.
Mert az olyan hit, amelynek nincsenek következményei, semmit sem ér! Ezt mások néha jobban tudják, mint mi magunk. Minden pillanatban, minden mozdulatnál felvetődik számunkra a kérdés, hogy amit igaznak ismertünk fel, azt hogyan váltjuk cselekedetre. Ez a szükséges próba: Megfelelnek-e a tetteink a szavainknak?
Read more: http://havannacsoport.hu/index.php/2012-11-04-14-20-07/en-vagyok-a-folyo (http://havannacsoport.hu/index.php/2012-11-04-14-20-07/en-vagyok-a-folyo)
-
A juhász és a pásztor
Történt pedig, hogy a számadó juhász üzenetet kapott a nyáj tulajdonosától, a Pásztortól, hogy a rábízott nyájat egy rövid időre hagyja másra, és menjen el oda, ahol egy hatalmas nyáj van szétszóródva, nem talál legelőt és vizet…
Ez a juhnyáj is az övé, de nincs, aki vigyázzon rá, nincsenek, akik vezessék, és akik e feladatra megbízottak, ők még tapasztalatlanok, fiatalok…
A számadó juhász pedig engedelmes volt a Pásztornak.
Kis nyáját rábízta néhány kisbojtárra, és közülük egyet a többiek fölé tett e megbízással. Őt jól ismervén, bízott benne, tudván, hogy ő szinte mindig és mindenben mellette volt, így nemcsak tanult tőle, hanem mindenben meg is bízhatott hűségében.
Elindulása előtt körbenézett a nyájon…
Látta a sok kis gidát, akiknek nagyon sokat kell még nőniük, hogy megerősödjenek, látta az idősebb juhokat, melyek szótlanul ették régóta a füvet, és itták a forrásvizet.
Látta az újonnan szerzett, érkezett juhokat, melyek már érkezésükkor körbe-körbe forogtak. Bár azóta egyre inkább kezdtek megnyugodni, gyógyulni, állapotuk mégsem volt biztos.
Aztán a kutyák… A juhász segítőtársai.
Bizony nem volt jó látvány, hogy némelyikük a pásztorkutya vidámsága, szorgossága helyett orrát lógatta. Némelyik szeme zavart, vérben forgó, mozgása inkább kocogás, mint futás, miközben szinte sunyítva farkuk-lábuk közé volt szorulva… Némelyik nyálát csorgatva kényszeresen rágott valamiféle botokat, köveket.
És hallgattak….
Körbetekintve, látva az állapotot a juhász nem tartotta jónak, de bízott abban, hogy a gidák nőnek, erősödnek, és a távollét rövid ideje alatt a kutyák is, legalább jelenlétükkel megóvják a kis nyájat a támadó farkastól…
Kisbojtárjának pedig otthagyta botját, szűrjét, és bár féltette őt is ebben a megbízásában, reménykedett abban, hogy őt jól helyettesíti…
Másik bojtárral így elindult, hogy egy másik földrészen végezze a pásztor megbízását.
Egyszer, és alig néhány óra múltán jött a kétségbeesett üzenet:
- Otthon, a kutyák megvadultak! Tépik a juhász köpenyét, rágják a botját, és mindaz, ami az övé, mindaz, amit a Pásztortól kapott, fogaik által meg lettek marva, szét akarják tépni! Megtámadták a kisbojtárt, a kisbojtár segítőtársait is.
Mit tegyünk?... Jött a kérdés.
A számadó juhász nagyon messze volt, és így fizikailag tehetetlen.
Gyors választ küldött:
- Kisbojtár! Azonnal zavarjátok ki a kutyákat, és minden ajtót zárjatok! Használd fegyverül a botomat, és védjen, takarjon be a subám. Használd azt is.
Alig telt el néhány nap, újabb hír érkezett:
- Juhász! Az eddig forgolódó, tétován és céltalanul járkáló juhok elmentek… A kutyákat követték először, aztán szanaszét…Mit tegyünk?
A válasz hamarosan érkező, és csendes volt:
- Semmit sem tehetünk, elmentek szegények. Mielőtt meggyógyultak volna, megerősödtek volna…
Tehát nincs mit tennünk. Vagy visszajönnek, vagy ahonnan elkóboroltak, oda mennek vissza..
A mindig kóborlók pedig…talán nem vesznek el örökre….
Eközben a másik, vezetetlen nyáj kapott a számadó juhász vezetése által füvet, vizet, és az ottani kisbojtárok megkapták azt az irányt, ahova indulniuk kell a Pásztor akarata szerint.
Eltelt közel egy hónap. A számadó juhász visszaérkezett. Egyedül a kisbojtár szaladt eléje. Aztán nemsokára megérkezett a nyájhoz.
Sebesültek voltak, de éltek a megmaradtak. A juhász örömmel látta, hogy amikor eléjük adta a friss eledelt, akkor ettek, és majd ittak is….
Aztán számot vetett a veszteséggel…. Bizony súlyos volt.
Kutya nem maradt, így őrizet sem….., mind, amelyikre számított régebben ,valahol kóborolnak.. A juhász így már aludni is alig tudott, hiszen e feladat is botjára maradt. Maradt a megtépett köpenye, botja kissé megrágva, egy hűséges kisbojtár, néhány kölyökkutya, mely pásztorkodása alatt született, és néhány juh… Legszívesebben e kis nyáját elhagyva visszament volna oda, ahol sok ezer juhot etetett, és sok ezer bárány békés, megelégedett hangját hallgathatta, miközben ő is felüdült.
Amikor elindult beszámolni, jelentést tenni a Pásztornak távoli szolgálatáról, ezzel az érzéssel indult, hiszen számadó juhászként az itteni nyájról is kellett beszámolnia, és minden történés miatt elszámolással tartozott.
Így érkezett meg, és így lépett a Pásztor, a nyáj Gazdája elé egy napon. Meglehetősen bizonytalanul, félelemmel, vegyes érzelmekkel. Vajon milyen ítéletet kap mindezért?
A Pásztor egyik nyája lett rábízva, és csak annak maradékával tud elszámolni!
Bár nem érzett semmi felelősséget a történtekért, mégis elmarasztalást várt a Gazdától…
Amikor lehajtott fejjel, megsebzett szívvel megállt előtte, akkor mégsem ítéletet kapott, hanem csendes dorgálást!
Valahogy így szólt a párbeszéd:
- Uram, nem tehetek róla, mindazért nem érzem felelősnek magamat, ami történt.
- Tehetsz róla, felelős vagy, mégsem ítéllek és büntetlek meg.
- Miért nem ítélsz meg akkor?
- Mert számodra ez egy tanítás, tanulás volt, hogy nagyobb nyájat is rád bízhassak egykor…Ugyanígy lett tanítás és próba mindez a kisbojtárnak, aki helyettesített téged.
Próba is volt, mert kiderült, hogy ki az, aki alkalmas pásztorkutyának, a juhoknak úgyszintén, hogy a nyáj részei-e?
Ugyanakkor leleplezése azoknak a veszett kutyáknak, melyek hozzád csapódtak, és te majdnem rábíztad a nyájat azokra!
Leleplezése volt a beteg és kerge birkáknak is, melyek betegsége által valamennyien, a többiek is elhullottak volna egyszer.
Mindez Tőlem volt! Azért, hogy ami veszett, legyen elveszett, legyen kiirtva…
Legyen tisztulás a betegségektől, kórokozóktól és a bacilusgazdáktól, vírushordozóktól…..
Te pedig tanulj, okulj, másokat taníts a számadó juhász feladataira, e megbízás veszélyeire és törvényszerűségeire.
- Akkor mégis miért marasztalsz el, Pásztor?
- Azért mert engedékeny voltál! Amikor láttad a nyála csorgó, véres szemű, kínjukban idegen tárgyakat rágcsáló kutyákat, amint lábaik közé csapott farkukkal kocogtak…sunyítottak.
Te pedig a betegséget látva, annak veszélyeit nem mérted fel.
Kiirtásuk, vagy meggyógyításuk helyett te mondtad rájuk: majd meggyógyulnak, de addig, és máris lehetnek juhászkutyák!
Nem vizsgáltad meg őket, amikor melléd csapódtak!
Mert nem vártad meg, hogy én adjak neked nyájat őrzőket, és nem vártad meg, hogy melletted nőjön fel egy kiskutya őrzővé…
Később pedig befogadtál minden szédült birkát.
Siettél a nyáj számát növelni, gondolván, hogy ezzel nekem teszel jót és eleget.
Tetted ahelyett, hogy azokat egy ideig karanténba tetted volna azokkal együtt, melyeken a kerge birka kór jelei jelentkeznek.
Először azt gondoltad, hogy éhesen szomjasan érkeztek valahonnan, pedig ezek mennek mindenüvé és céltalanul, forognak körbe-körbe…Nem vetted, vagy talán nem akartad észrevenni az éhség és a kergeség közötti különbséget rajtuk…Pedig de sok ilyen birkád volt már, de sok ilyen birkád tűnt el, majd másutt és másnál tűnt fel…
Miért nem tanultál,- hogy másokat taníthass erre is?
- Pásztor! Hogyan lettek ezek veszettek? Mások hogyan válnak kerge birkává?”
- Ezért kell minden érkezőt jól megvizsgálnod.
A kutya legtöbbször a rókától kapja meg a veszettséget. Attól, mely sunyi módon kerülgeti a házakat, falvakat… Aztán egyszer csak a róka megnyugszik, nyájasan az ember mellé szegődik, és az ősellenséget, a kutyát is magához engedi közelségbe, és érintkezik vele…
Ekkor fertőz! A nyálával, vagyis szájával…. Amikor pedig valaki rádudál az autójából, rákiált, akkor veszetten támadásba lendül…
A nyájas-nyálas rókafi veszett, dühödt agyarassá válik….. A birkák pedig legtöbbször a kutya ürülékében lévő férgektől fertőződnek…
A féreg a véráramukon keresztül a gerinccsatornákon át eljut az agyukba, ahol tovább rág a halálig… A hozzád beszédülő birkák fertőző kutyák ürülékét ették valahol meg. Ezért rohangálnak körbe-körbe és céltalan az útjuk…..”
A számadó juhász ebből az esetből sokat tanult. Hálaadással köszönte meg e tisztítást. Hiszen, ha őt támadják meg saját, veszett kutyái, akkor lehetséges, hogy ma ő sem élne. Számára nemcsak áldás, de védelem is volt a távoli szolgálat… Hálaadással köszönte meg, hogy kisbojtárt nevelhetett, és ő hűségesen végrehajtotta utasításait, vagyis a veszetteket kizárta, a kergéket elengedte….
Megértette, hogy a Pásztor adhat egyedül szaporulatot, és olyan őrző kutyákat, melyek sohasem marják meg a juhászt….
Ha kutyája elkóborol, megvizsgálja visszaérkezésekor, nehogy rajta legyen a róka általi fertőzés, vagyis figyelemmel kíséri őket…
Bár az idegen szag érződik olykor, a róka bűze mégis erősebb….
Ha pedig a kutya elcsendesül, futása csak lelassult kocogás, szeme zavart, kínjában rág mindenfélét, akkor előkerül a kötél, és a kikötés….
Az érkező juhok pedig az óta megvizsgálás után is karanténban maradnak egy ideig… Amíg körbe-körbe szaladgálnak, nem érintkezhetnek a többiekkel…
Kapnak bőven eleséget és vizet, de ha ez által nincs nyugalmuk és békéjük, addig a betegek, sőt fertőzők között a helyük…
Néhány hónappal később pedig a juhász meggyógyult fájdalmából, elfelejtette a veszteségeket, hiszen nem is voltak azok veszteségek… A nyáj pedig szaporodott, erősödött, és ma már csak elvétve gyengül le valamelyik.
A kerge birkák pedig egyre inkább nem próbálnak a nyájhoz csapódni…. Az eltávozott kerge birkákról azóta nincs hír…. Bizonyára szabad prédája lettek az oroszlánnak, vagy kerge birkaként most valahol messze köröznek maguk körül, másokat is fertőzvén… Amelyik pedig csak megriadt a veszett kutyáktól, biztos találtak másik nyájat, mikor a Pásztor hívását meghallották, megismerték másik nyájánál……
A kutyák, a veszettek hangja pedig egyre inkább csendesül… Mert a veszettség minden esetben legyengíti áldozatát, és az idegeik sorvadása teljes bénultságig, majd elpusztulásukig növekedik, működik és ítéli meg őket. Megsemmisülésükig tartó útjukon találnak még itt-ott olyan élőt, melybe veszetten belemarnak… Ürüléküket pedig a mindenre mohó birkák megeszik, és ezzel akár halálos kórt fogadnak be….
forrás: http://cms.tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/a-juhasz-es-a-pasztor/ (http://cms.tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/a-juhasz-es-a-pasztor/)
-
A hozomány
A Csendes-óceán távoli szigetein, a Nurabandi szigeten és a mellette lévő Kiniwata szigeten élők ma is ragaszkodnak ősi hagyományaikhoz: amikor egy férfi megkéri a lány kezét, jegyajándékot ajánl fel a családjának.
Johnny Lingo a Nurabandi szigeten élt. A jóképű és gazdag fiatalember volt a sziget legfurfangosabb kereskedője. Mindenki tudta, hogy a fiatal legény bármelyik lányt választhatná, Johnny azonban Saritát szemelte ki, aki Kiniwatán élt. Ezt a választást sokan nem értették, ugyanis Sarita meglehetősen egyszerű, csúnyácska lány volt, járás közben a válla előregörnyedt és lehorgasztotta fejét. Ennek ellenére Johnny fülig beleszeretett Saritába és találkozót beszélt meg a lány apjával Sam Karooval, hogy megkérje tőle a lány kezét és megbeszéljék az illő jegyajándékot.
Az itteni szigeteken a tehenek jelentették a szokásos jegyajándékot. A legszebb lányokért négy, nagyon ritkán öt tehenet is ajánlottak. Miközben Johnny Lingo Nurabandi legdörzsöltebb kereskedője volt, Sarita apját Kiniwata leggyengébb képességű kalmárjának ismerték. Sam Karoo úgy döntött három tehenet fog kérni lányáért és kettőhöz ragaszkodik, míg Johnny meg nem adja az egyet.
Másnap Johnny Lingo méltóságteljesen kijelentette: - Most, amikor megkérem tőled Sarita kezét, nyolc tehenet ajánlok érte. Sam döbbenten nyögte ki, hogy rendben. Hamarosan fényes esküvőt tartottak, de nem akadt senki aki értette volna miért adott Johnny nyolc tehenet Saritáért.
Hat hónap múlva egy amerikai író látogatott a szigetre és Johnny Lingo otthonába. Az író előzőleg már hallott a nyolc tehénről és a csúnya Saritáról. Az ifjú férj csillogó szemmel fordult az íróhoz:
- Hallom emlegetnek Kiniwatán. A feleségem onnan való.
- Igen tudom - mondta az író.
- Mondd meg nekem, miket mondanak rólam? Az amerikai diplomatikusan mindössze ennyit válaszolt:
- Hát azt, hogy ünnep idején vetted feleségül Saritát.
Ebben a pillanatban belépett a szobába a legszebb nő, akit az író élete során látott és virágokat tett az asztalra. Magas volt, egyenes tartású, büszkeséget sugárzó. Az asszony pillantása összeakadt Johnnyéval, akinek a szeme leplezetlen szenvedéllyel csillant fel. - Íme a feleségem, Sarita – mondta mosolyogva Jonny a megdöbbent írónak.
Miután Sarita kiment, a fiatalember így szólt:
- El tudod képzelni, mit jelenthet egy asszonynak, ha megtudja, hogy a férje a lehető legalacsonyabb áron vette őt? (…) Azt akartam, hogy Sarita boldog legyen. De ennél többről van szó. Azt mondod ő nem olyan, amilyennek leírták neked? Ez igaz, mert sok dolog van, ami megváltoztat egy asszonyt. Ezek részben belül játszódnak le, részben kívül látszanak, de mind közül a legfontosabb, amit önmagáról gondol. Kiniwatán Sarita azt gondolta, hogy nem ér semmit, de most tudja, hogy többet ér, mint bármelyik asszony ezeken a szigeteken. Rövid szünet után hozzátette: Saritába voltam szerelmes, őt akartam feleségül venni, senki mást. Csakhogy azt is akartam, hogy nyolctehenes feleségem legyen… és látod, az álom valóra vált.
forrás:http://cartoletti.blogspot.com/2011/11/hozomany.html
-
A neheztelés ládikója
Egy tanár, minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.
Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.
A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben... Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.
Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a karton doboz is kellett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.
Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt spirituális nehézség súlyát képviseli, akkor amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban. Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva. A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk!
forrás: http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/a-nehezteles-ladikoja-/ (http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/a-nehezteles-ladikoja-/)
-
A legnagyobb bolond
Egy régi történet olyan királyról szól, aki a kor szokásának megfelelően udvari bolondot tartott. Az ilyen bolondnak joga volt ahhoz, hogy megmondja az igazságot a királyoknak és a hercegeknek, még akkor is, ha az keserű volt. Ha ugyanis az igazság keserű volt, akkor egyszerűen csak annyit fűztek hozzá: ,,Hiszen ő bolond!"
Egyszer a király olyan ezüst bolondpálcát adott bolondjának, amelynek végén arany harangocska hintázott. Majd ezt mondta:
- Az biztos, hogy te vagy a legnagyobb bolond, aki csak létezik a világon. De ha egyszer mégis találkozol olyan emberrel, aki még nálad is nagyobb bolond, add tovább neki ezt a pálcát.
A bolond éveken át hordozta magával a pálcát. Egy napon aztán megtudta, hogy haldoklik a király. Csendesen bement a betegszobába és így szólt:
- Király, hallom, nagy útra akarsz indulni.
- Nem akarok - válaszolt a király -, hanem kell!
- Bizonyára hamarosan visszatérsz.
- Nem. - sóhajtott a király - Abból az országból, ahová én utazom, nincs visszatérés.
- No, akkor viszont bizonyára régen előkészítetted az utazást. Remélem, gondoskodtál arról, hogy abban az országban, ahonnan nincs visszatérés, királyi módon fogadjanak.
A király a fejét rázta.
- Ezt elmulasztottam. Sosem volt időm arra, hogy előkészítsem ezt az utazást.
- Ó, akkor te valószínűleg nem tudtad, hogy majd egyszer el kell indulnod erre az útra!
- Már régóta tudtam. De, - mint mondtam - sosem volt időm, hogy megtegyem a helyes előkészületeket.
A bolond ekkor csendesen letette pálcáját a király ágyára és így szólt:
- Azt parancsoltad nekem, hogy annak adjam tovább ezt a pálcát, aki még nálam is nagyobb bolond. Király, fogd a pálcát! Te tudtad, hogy át kell menned az örökkévalóságba, és hogy onnan nincs visszatérés. Ennek ellenére nem törődtél azzal, hogy megnyíljanak neked az örök hajlékok.
Király, te vagy a legnagyobb bolond!
forrás: internet
-
Három asszony...
Három asszony ment vízért a kútra. Nem messze onnan egy öreg üldögélt a padon, és figyelte, hogyan dicsérték az asszonyok fiaikat.
- Az én fiam - mondta az első - ügyes és fürge. Felülmúlja fürgeségben a falu bármelyik gyermekét.
- Az én fiamnak - mondta a második - olyan hangja van, mint egy fülemülének. Ha énekel, mindenki csak hallgatja és bámulja őt.
A harmadik hallgatott.
- Hát te miért nem dicséred a fiad? - kérdezte a két másik.
- Nem tudom, mi miatt is dicsérhetném - válaszolta - az én fiam nem rendkívüli gyerek és nincs benne semmi különös.
Az asszonyok megtöltötték vödreiket és elindultak hazafelé. Az öreg lassan követte őket. Látta milyen nehezére esik az asszonyoknak, hogy a vödrüket cipeljék és nem is csodálkozott azon, hogy egy idő múlva letették terhüket, hogy egy kis levegőhöz jussanak. Ekkor szembejöttek velük fiaik. Az első kézre állt és cigánykereket vetett.
- Milyen ügyes gyerek! - kiáltották az asszonyok.
A második egy dalba kezdett, s az asszonyok meghatottan figyelték, könnyekkel a szemükben. A harmadik fiú odaszaladt anyjához, szó nélkül átvette tőle a vödröket és elindult velük hazafelé. Az asszonyok odafordultak az öreghez és megkérdezték
- Mit szólsz a fiainkhoz?-
- A fiaitokhoz? - mondta csodálkozva az öreg - én csak egyetlen fiút láttam!
forrás: internet
-
A tányér
Egy fiatalember, aki talán nem ismerte a tékozló fiú történetét vagy csak a példabeszéd kezdő sorait olvasta, egyszer elhatározta, hogy kikéri apjától a család rá eső örökségét, s elindul, hogy szerencsét próbáljon a világban. Az apja elé állt, s előadta, hogy jól ismeri a munkának az értékét, már képes magáról gondoskodni, tehát adják oda neki mindazt, ami jár neki a család vagyonából.
Az apja kicsit elcsodálkozott a kérésen, de a következőképpen egyezett bele:
- Amikor idehozod nekem az első tányért, amiért megdolgoztál, megkapod az örökrészed és elmehetsz.
Mi sem könnyebb ennél - gondolta magában a fiú, aztán odament az édesanyjához, kért tőle egy tányért, amelyet az apjához vitt. Az apa átvette a tányért, rögtön megismerte a családi darabot, egy mozdulattal a földhöz vágta és csak ennyit mondott:
- Fiam, ezért nem te dolgoztál meg, hanem én.
A fiú másnapra új tervet eszelt ki, egy lopott tányért vitt, de apja tudván, hogy ilyen gyorsan nem lehet becsületes munkával egy tányért megszerezni, ezt is a földhöz vágta mondván:
- Fiam, ezért te nem dolgoztál meg.
A következő napon a fiú rokonoknál volt látogatóban, hosszasan dicsérte a szép étkészletet, aminek "jutalmaként" ajándékba kapott egy tányért. Ezt adta apjának, aki széttörte ezt is tudván, hogy biztosan ezért sem kellett megdolgoznia a fiának. Negyednap a fiú egy barátjától kölcsönkért tányérral állt apja elé, aki - bár látszott rajta, hogy sajnálja - ezt is úgy vágta a földhöz, hogy azonnal ripityára tört, aztán ezt mondta:
- Fiam, ezért más dolgozott meg, de nem te.
A fiú kezdte megérteni, hogy mit hibázott, ezért a következő héten alkalmi munkát vállalt, hogy tányért tudjon venni. Egész heti fizetéséért még egy készletet sem kapott, csak mindössze öt tányért. Az elsőt odaadta édesanyjának, a másodikat elvitte a boltba, ahonnan ellopta, a harmadikat odaadta ajándékba egy szegény koldusnak, akivel találkozott, a negyediket visszaadta a barátjának, akitől kölcsön kérte, s az ötödikkel boldogan indult apjához, s ezzel adta a kezébe:
- Apám, ezért megdolgoztam, ezt ne törd össze! Most már tudom, hogy mennyit kell dolgozni egy tányérért. Értékelem, hogy mennyit fáradoztál családunkért. Nem érdemlem meg ingyen azt, amiért te dolgoztál, ezért inkább itthon maradok.
forrás: internet
-
Miért nem szóltál hamarabb?
A férj egy izmos ember, hangjába beleremegett a föld, és modora nem volt valami megnyerő. A feleség gyengéd, érzékeny asszony. Amikor összeházasodtak, a férj minden téren gondoskodott a családról, és a feleség példásan nevelte a gyermekeket.
A gyermekek felnőttek, kirepültek a családi fészekből....
Sok ilyen történet van.
Amikor már minden gyermek kirepült, az asszony ajkáról eltűnt a mosoly, napról napra gyengébb és törékenyebb lett.
A férje aggódott, és bevitte a feleségét a kórházba.
Orvosok, és híres specialisták is megvizsgálták. Egyiknek sem sikerült megállapítania a kór okozóját. Csak a fejüket csóválták, és egyre ezt hangoztatták :
- Hm!
Az utolsó specialista kihívta a betegszobából az izmos férjet, és kijelentette:
- Nekem az a véleményem, hogy a feleségének elment az élettől a kedve.
Az erős férj szó nélkül visszament a betegszobába, odaült a beteg asszony ágyára, megfogta a kezét. A vékony kis kezecske szinte eltűnt a nagy marokban. Majd harsogó hangon így szólt a feleségéhez:
- Neked nem szabad meghalnod!
- Hát miért nem? - kérdezte az asszony halk suttogással.
- Azért nem, mert szükségem van rád!
Attól a pillanattól kezdve az asszony szemmel láthatóan gyógyult. Az orvosok meg azon törték a fejüket, miféle betegségben szenvedett a szegény feleség.
forrás: internet
-
Az áldozati bárány
Tíz földműves együtt indult a mezőre dolgozni. Vihar lepte meg őket. Tépdeste a fák koronáit, a kerteket, a szántóföldet meg teljesen letarolta.
A cikázó villámcsapások és a jégeső viharos verése ellen egy düledező templomba menekültek.
A villámcsapások hangja egyre erősödött, a korhadt gerendák recsegtek. Attól tartottak, hogy rájuk szakad a mennyezet. A földművesek méltatlankodva zúgolódtak, hogy biztosan van közöttük egy nagy bűnös. Az ő méltatlan viselkedésének a következménye az égi háború. Féltek, hogy a gyakori villámcsapások áldozatai lesznek valamennyien.
- Meg kell találnunk a bűnöst - javasolták, és túl kell adni rajta.
- Akasszuk ki kalapjainkat a templom körüli kerítésre. Akinek kalapját előbb viszi el a szél, az lesz a bűnös és átengedjük sorsának.
Megegyeztek a javaslatban. Nagy nehezen kinyitották a templom ajtaját és a tíz szalmakalapot a kerítésre akasztották.
A szél egyet azonnal elkapott.
Kegyetlenül és határozottan kidobták a kalap tulajdonosát is. A szerencsétlen ember kétrét görnyedt a nagy szélben és alig tudott lábon maradni.
Csupán pár lépést haladt előre a nagy viharban, amikor óriási dörgést hallott: a templomba becsapott a villám. Porrá égett az épület és a bennlévők.
forrás: internet
-
Mosoly egy hajléktalanra
Egyszer egy pap New York Bowery nevű részén járt, ahol sok a hajléktalan. Három barátjával épp a komp felé igyekezett. Útközben láttak egy rongyokba öltözött embert a járdán ülni. Nagyon piszkos volt, és szemmel láthatóan depressziós. Amikor a tekintete összetalálkozott a papéval, intett neki, hogy menjen oda hozzá. A pap meghatottan elindult felé. A barátai azonban gyorsan rászóltak: "Csak nem mész oda ahhoz a csavargóhoz?!" A pap elengedte a füle mellett barátai figyelmeztetését, és odalépett a hajléktalanhoz. Pár szót váltott vele. Aztán rámosolygott és indult a komphoz.
Amint a beszállásra várakoztak, a hajléktalan futva odajött hozzá, és zokogott, mint egy gyerek. Előhúzott egy fegyvert, és azt mondta: "Atyám, ma reggel, mielőtt találkoztunk, arra készültem, hogy befordulok egy sikátorba, és szétloccsantom a fejemet. Amikor ön felbukkant, intettem és ön odajött. Válaszolt a hívásomra és a könyörgésemre. Aztán úgy beszélt velem, ahogy azzal beszélnek, akit szeretnek, de nem ez tartott vissza attól, amit terveztem. Távozóban a szemembe nézett, és rám mosolygott. Hét év óta ez volt az első jele az emberi szeretetnek, ami felém irányult, és el akartam mondani, hogy a mosolya visszaadta ma az életemet." Aztán beszélgettek még egy kicsit kettesben, a pap megtudta, hogy ez az ember valamikor orvos volt a John Hopkins Kórházban. A pap megáldotta, majd folytatta útját.
Később a pap elment a kórházba, és kérdezősködött a férfi felől. Különböző orvosoknak és nővéreknek említette meg az illető nevét, és azt mondták, hogy tényleg orvos volt itt, de valami probléma miatt távozott. Senki sem tudta megmondani, hogy hol tudná megtalálni.
Három évvel később csörög a telefon, és egy kellemes hang üdvözli a papot. "Halló, itt Dr. Lawson. Emlékszik még rám? A kikötőben találkoztunk. Ismét itt vagyok a kórházban. Csak azt akartam mondani, hogy milyen sok múlik egy mosolyon - néha minden egy mosolyon múlik."
forrás: ismeretlen
-
Mi lett volna, ha ...
A kereskedő felesége reggeli áhítatra indult a templomba. Ahogy kilépett a kapun, megbotlott egy kőben és teljes hosszában elvágódott. Várandós volt, terhességének harmadik hónapjában.
Sikoltására kiszaladtak a cselédek, felemelték az úrnőt, bevitték és lefektették.
- Hívjátok az uramat... - suttogta az asszony, de alig mozdultak a szolgálók, már sietve jött a házigazda is. Leült az ágyra, megsimogatta az asszony lecsüngő kezét.
- Doktort! - parancsolta a tétován ott ácsorgó cselédeknek, aztán a feleségére tekintve ezt mondta: - Nincs semmi baj, kedves...
Amikor az öreg doktor megérkezett, a kereskedő kiment a szobából és a kapu előtt megkereste azt a vétkes követ. Nekigyürkőzött, kicibálta a helyéről, aztán teljes erejéből az utca kövezetéhez vágta. Szikrázva pattant apró. darabokra.
- Átkozott - lihegte a kereskedő -, és éppen az én kapum előtt... Kit okoljak érte?! Kit?!
Erőtlennek érezte magát, idegesnek, alig várta, hogy az orvos befejezze a mustrát. Legszívesebben berohant volna a házba, hogy minél előbb megtudjon mindent. Óráknak tűnő percek vánszorogtak ezalatt.
- Minden lehetséges - jelentette ki a doktor a vizsgálat után. - Világra hozhat egészséges gyermeket is, de éppenúgy esendően nyomorultat. Vagy akár halottat. Bízzunk Istenben, uram.
- Nem akarok nyomorékot! - kiáltotta a kereskedő. - Bizonyosságot szeretnék, tudni kívánom a valót!
- Istentől kérdezze... - tárta szét a kezét az orvos. - Tőle, aki látja a nem láthatót is.
Egy hétig feküdt a kereskedő felesége és amikor felkelt a betegágyból, igyekezett nem gondolni az esetre. De az ura szótlan volt, komor, csüggeteg. Többször elment otthonról, a barátok társaságát kereste. Aztán egyszer maga mellé ültette asszonyát és ezt mondta neki:
- Meglátogattam a menhelyet és szörnyű látványban volt részem. Megannyi torzszülött nyújtogatta felém a kezét, bambán rámmeredve, idétlen, makogó hangon kéregettek. Aprópénzt szórtam szét közöttük, de a kezem remegett és megszédültem attól a töménytelen nyomorúságtól.
Az asszony sírt. A kereskedő nem vigasztalta. Keményen, makacsul hallgatott. ,,Az ember - gondolta -, tudjon úrrá lenni még a legreménytelenebb helyzeteken is. A sírás a gyengék menedéke."
- Lakik a városban egy nő - mondta -, Reginának hívják... Sok szerencsétlen asszony, megesett lány kereste már fel. Úgy hírlik jól dolgozik és segít a bajbajutottakon. Hallgass rám és ne ellenkezz. Amit kérek, annak az ártatlannak az érdekében is teszem.
- Négy gyermeket temettünk már el - nézett rá kétségbeesetten az asszony -, és most ezzel meg az angyalcsinálóhoz küldenél? Átkozott legyen a gondolat, mely az agyadban megfogant!
- Akkor hát megszülöd nyomoréknak?
- És ha nem lesz az? Honnan tudod te? Ki mondta ezt neked? A doktor? Ő sem tudja! Egyedül Isten a tudója! Mi vagy te? Isten?
- A fájdalom szól most belőled - csóválta fejét a kereskedő - de könyörögve kérlek, gondolkozz. Ha világ csúfjára nyomorultat szülsz, ítélet alá kerülünk egész életünkre.
Napokig kerülték egymást. Csak a pillantásukban megbújó néma vádaskodás ingerelte a lelküket. Az asszony gyűlölte az urát, de aztán egyre inkább bekerítette a kétségbeesés. A bizonytalanság. Hátha a másiknak van igaza. És a magzat, akit oly féltőn vigyáz a testében, nyomorék. Lefogyott, belesápadt ebbe a gyötrődésbe, míg aztán egy este felkereste azt az asszonyt.
- Már vártalak, lelkem - fogadta Regina és mosolygott rá bátorítóan. A kereskedő felesége nem ilyenre számított az álmokban fösvény éjszakákon. Csúfnak, boszorkánynak képzelte és mindenképpen öregnek. Ez meg csaknem egyidős vele, a háza mint bármely polgáré, a ruhája drága kelméből, ékszerekkel díszítve.
- Megértelek - mondta Regina -, hiszen magam is átok alatt voltam és nyomorékot szültem. Vízfejűt, torzat, ott van a menhelyen, megnézheted. Az uram elhagyott, egyedül maradtam, akkor határoztam el, hogy akinek tudok segítek.
Átvezette a kereskedő feleségét a másik szobába. Szerszámok, fogók, kenőcsök, gyolcsok mindenfelé. Középen dézsa állt. Regina forró vizet töltött bele, meg egy tömlőből valami sárga folyadékot. Az így elkészített lébe füveket, gyökereket, magokat szórt, fehér vászonlepedőt kerített elő. A gríz megizzasztotta a kereskedőné arcát, a növények fanyar, kesernyés szagától öklendezett.
- Vetkőzz le - mondta Regina -, és ülj bele a dézsába. Mindig mondani fogom, mit kell tenned. Ne félj, nem lesz semmi baj.
A kereskedőné szinte önkívületben bontotta ki a felső két gombot a magas nyakú zárt réklin, de a harmadikhoz érve elsötétedett előtte minden. A friss levegőn tért magához.
- Múló gyengeség - nyugtatta Regina -, mindenkivel megeshet ilyesmi. Bent majd pihensz egy keveset, aztán elkezdjük.
- Nem! - A kereskedő felesége úgy szorította a hasára a kezét, mintha máris a gyermeket ölelné. - Ez az enyém! Ha nyomorék, ha torz lesz, akkor is az én testemből, az én véremből való! Nincs olyan hatalom se égen se földön, aki ezt tőlem elszakíthatná!
Megfordult és csaknem rohanva tette meg az utat hazáig. Öt hónap múlva egészséges fiúgyermeknek adott életet. 1564 áprilisát írták ekkor az angliai Stradfordban. A gyermek a keresztségben a Vilmos nevet kapta. Családi neve: Shakespeare.
forrás: ismeretlen
-
A büntetőcédula
András még egy hosszú pillantást vetett a kilométerórára, mielőtt a villogó rendőrautó előtt lelassított: 120 km/h a kitáblázott 90 helyett. Ez már a negyedik ebben a hónapban, mint oly sokszor máskor is. Hogy lehet, hogy valakit ennyiszer lemeszelnek?
Amikor a kocsi lelassított, András lehúzott, de nem teljesen az út szélére; hadd izguljon csak a zsaru a mellette alig fél méterre elhúzó autók miatt.
Megállt.
A rendőr kiszállt a kocsijából, és egy mappával a kezében előre jött.
József? József a gyülekezetből? Még csak ez kellett! András próbált minél jobban elsüllyedni az ülésben. Ez rosszabb, mint a közelgő büntetés maga. A keresztyén rendőr épp egy saját gyülekezetéből való gyorshajtó embert fogott meg. Egy embert, aki egy hosszú, fárasztó és zaklatott nap után sietett hazafelé a munkahelyről.
Szinte kiugrott az autóból, és ment a rendőr felé, akivel minden vasárnap találkozik a gyülekezetben, de eddig még soha nem látta egyenruhában.
- Hát szia, József! Örülök, hogy látlak! Milyen érdekes, hogy itt találkozunk!
- Szervusz, András - semmi mosoly.
- Hú, de szigorúnak látszik a Biztos úr, éppen most kapta el a felebarátját, aki siet haza a feleségéhez és a gyerekeihez.
- Igen, úgy tűnik: elkapta. - József kissé zavartan felhúzta a szemöldökét.
Jó jel!
- Nagyon húzós és hosszú napom volt ma. Asszem kissé túlléptem a limitet - de csak most az egyszer, he-he!
András lefelé sandítva arrébb rúgott egy kavicsot az aszfalton.
- Az asszony finom vacsorát készített, már nagyon vár haza. Érted, mire gondolok?
- Tudom, mire gondolsz. És azt is tudom, hogy már kétes hírnévre tettél szert a körzetünkben az őrsön.
Ajjaj, nem jól áll a dolog, itt az ideje taktikát váltani.
- Mennyit mértél?
- 115-öt. Volnál szíves visszaülni az autóba?
- Várj egy kicsit. Amint megláttalak, én azonnal megnéztem az órát, és épp csak súrolta a 100-at.
A hazugság kegyesnek, célravezetőnek tűnt, és "magától" jött.
- Légy szíves, András, ülj be a kocsiba.
András zavartan bemászott a kocsija ajtaján, és becsapta az ajtót. Bambán bámult előre a műszerfalra. Eltelt egy perc, kettő. Lassan, kelletlenül nyúlt az ablaktekerőhöz, de végül nem tekerte le az ablakot, mert látta, hogy József ír a mappán. Vissza a műszerfalra.
Miért nem kérte ez a jogsimat? Bármi történjék is, az tuti, hogy 1-2 hónapig nem ülök ennek az embernek még a környékére sem vasárnap.
Eltelt még 2-3 hosszú perc, majd egy kopogás az ablakon. András kinézett balra, József volt az, kezében egy félbehajtott papírdarabbal. A bűnös mintegy 3 centire lehajtotta az ablakot, épp csak annyira, hogy a papír beférjen.
- Köszi! - András nem nagyon tudta leplezni a gúnyt az arcán és a hangjában.
József szó nélkül ment vissza a rendőrautóhoz,
András csak nézte a visszapillantóban.
Felemelte a papírt: Nnna, nézzük, mennyi. Álljunk csak meg. Ez meg mi? Tréfa? Nem büntetőcédula, az biztos.
András olvasni kezdett.
"Kedves András! Egyszer volt egy kislányom, akit 6 évesen elütött egy autó.
Kitalálhatod: egy gyorshajtó. Pénzbírság, 3 hónap a fogházban, és az illető szabad volt; mehetett haza magához szorítani a kislányait, mind a hármat. Nekem csak egy volt, és most várnom kell a mennyországig, amíg újra megláthatom.
Ezerszer próbáltam megbocsátani annak az embernek, és ezerszer gondoltam, hogy meg is tettem. Lehet, hogy így van, de újra és újra meg kell tennem.
Most is.
Imádkozz értem, és hajts óvatosan: nekem egy kisfiam maradt.
József "
András hátranézett, és látta, hogy a rendőrautó megfordul, és elindul visszafelé az úton. Csak bámult a távolba, amíg a kocsi eltűnt. Szétesve ült a kocsiban 20 percig, aztán beindította a motort, elindult,és lassan, az ÚRhoz bűnbocsánatért esedezve hajtott hazafelé, hogy aztán otthon percekig szorongassa magához meglepett feleségét és gyerekeit.
Ne ölj!
Ne kockáztass!
Esélyt se adj rá!
forrás: ismeretlen
-
Itélet
Történet egyszer, hogy embert tolvajláson kaptak és bíróság elé vitték, mert ellopott egy kenyeret. Amikor a bíró kikérdezte, megtudta, hogy a férfinak nem volt munkája, és a családja éhezett. Sikertelenül próbált elhelyezkedni, és végül, hogy táplálja családját, ellopott egy egész kenyeret.
Jóllehet a bíró elismerte az enyhítő körülményeket, mégis ezt mondta:
- Sajnálom, de a törvény előtt nem lehet kivétel. Ön lopott, és ezért meg kell büntetnem. Elrendelem, hogy tíz dollárt fizessen."
Aztán így folytatta:
- De én magam kifizetem az ön bírságát.
Belenyúlt zsebébe, kihúzta a tízdolláros bankjegyet, és átadta a férfinak. Amikor a férfi átvette a pénzt, a bíró ezt mondta:
- Most pedig ki akarom egyenlíteni a büntetést. Vagyis az ember megtarthatja a pénzt. Továbbá, kérem a törvényszolgát, hogy vigyen körül egy kalapot a bírósági teremben, és minden jelenlevőt megbírságolok ötven centre azért, mert egy olyan városban élnek, ahol valakinek lopnia kell azért,hogy legyen ennivaló kenyere.
A pénzt összegyűjtötték és átadták a vádlottnak. Ez kiváló példája az igazságszolgáltatásnak, amely szerint teljes kiegyenlítés történik, miközben ugyanakkor irgalmat és kegyelmet is gyakorolnak teljes mértékben.
forrás: internet
-
Próba
Egy kikötőben egy gazdag mohamedán kereskedő a hajóskapitánytól Bibliát kért megvételre.
- Mit akar a Bibliával, hisz úgy sem tudja olvasni? - mondta a kapitány.
- Igaz - válaszolt a mohamedán. - ha azonban idegen kapitány jön hozzám, a Biblia mutatja meg, hogy bízhatom-e benne vagy megakar csalni. Ha asztalomon látja és érdeklődéssel nézi, tisztelettel lapozgat benne, akkor
van hozzá bizalmam, de ha megvetően bánik vele, akkor az ilyen emberrel nem tárgyalok.
forrás: ismeretlen
-
Jézus képe
Egy nőt vittek az egyik kórház szülészeti osztályára. Amikor meglátta Krisztus képét a kórteremben, azt kérte az ápolónőtől, hogy vegyék le a képet a falról. Az ápolónő ezt mondta:
- Nincs felhatalmazásom rá, hogy levegyem.
- Akkor szóljon a feljebbvalójának, hogy a lehető leghamarabb távolítsák el a képet - mondta az asszony. A kórházi felettes ugyanazt mondta, hogy nincs felhatalmazása arra, hogy a Krisztus-képet levegye a falról.
Ekkor a nő így méltatlankodott:
- A férjem katonatiszt, és amikor néhány nap múlva megérkezik, majd tesz arról, hogy lekerüljön a kép a falról.
Elmúlt néhány nap és megérkezett a férj. Az asszony megmondta férjének, hogy a képet vetesse le. A férfi az egyik vezetővel kezdett beszélgetni és így szólt.
- Feleségemmel együtt nem akarjuk, hogy a fiunk (mindketten abban reménykedtek, hogy fiúgyermekük születik) valaha is feltekintsen annak a zsidónak a képére!
Miközben erről beszélgettek, az a hír érkezett, hogy fiúgyermekük született, aki teljesen és reménytelenül vak.
Sohasem tudott föltekinteni annak a zsidónak az arcképére.
forrás: ismeretlen
-
Egy világtalan a vonaton
Egyedül voltam egy vasúti kocsiban. Az egyik állomáson egy fiatal lány csatlakozott hozzám - mesélte egy fiatal vak utas.
Kísérői, egy nő, és egy férfi, valószínűleg a szülei lehettek, mert ellátták sok jó tanáccsal.
Mivel vak vagyok, nem tudhattam, hogyan nézhet ki a lány, de kellemes hangja után nagyon szimpatikusnak tűnt.
-Miskolcra utazik? - kérdeztem.
A vonat kigördült az állomásról. Azon gondolkodtam, hogy sikerül-e úgy viselkednem, hogy a lány vakságomat ne vegye észre. Arra gondoltam, ha a helyemen maradok, nem lesz nagyon nehéz dolgom.
- Miskolcra utazom - mondta a lány. Az állomáson a nagynéném fog várni. És Ön hova utazik?
- Sárospatakra, onnan járom majd a szép vidéket - válaszoltam neki.
- Szívesen mennék Önnel, mert én is nagyon szeretem azt a vidéket.Különösen így nyár végén.
- Igen, ezért választottam én is ezt az időt - közben visszagondoltam arra az időre amikor még nem voltam vak.
- A domboldalon sokszínű virág, a nap is barátságon melegít. Este pedig poharazgatás közben beszélgetek az ismerősökkel. Az iskola már elkezdődött és attól sem kell félni, hogy nagy lesz a gyerekzaj.
A leány csak hallgatott. Arra gondoltam, hogy talán egy álmodozó, érzékeny valakinek gondol. Egy hibát elkövettem. - Milyen az idő? - kérdeztem tőle?
Hála Istennek semmi különös gyanúja nem támadt a leánynak. Vajon feltűnt-e már, hogy vak vagyok?
A szavai azonnal meggyőztek, hogy nem vett észre semmit.
- Nézzen ki nyugodtan az ablakon és meglátja! - szólt a legnagyobb nyugalommal.
Végigcsúsztam a padon, és kitapogattam az ablakot. Nyitva volt, kihajoltam,és tettem a vidék szemlélését. Elképzeltem, hogy látom a sok vezetéket is a vasút mellett, és úgy tettem mintha a robogó vonat száguldását figyelném.
-Észre vette-e, hogy az embereknek az az érzése mintha mi állnánk és a fák rohannának?
-Ez mindig így van- hangzott a válasz.
A lány felé fordultam és egy ideig csendben ültünk.
- Önnek jellegzetes arca van - mondom neki. Erre kacagni kezdett, tisztán, mint a csengő, vagy az érc.
- Köszönöm a bókot - válaszolta
-Néha unom már, amikor azt mondják szép kis pofikám van.
Tehát akkor mégis szép kis arca van, gondoltam magamban és így folytattam:-Hát, egy jellegzetes arc lehet nagyon szép is.
- Ön nagyon udvarias- szólt. - Mondja, miért olyan komoly?
- A kisasszony hamarosan megérkezik - szóltam én is.
- Nagyon jól van így, mert nem szeretem a hosszú utazásokat.
Nem árultam el neki, hogy még hosszan elhallgattam volna csevegését. Hangja nemcsak a csengőhöz, és az érchez hasonlított, hanem a hegyi patak csobogásához is. Ha leszáll a vonatról hamarosan el is felejti a találkozásunkat. Nekem az volt az érzésem, hogy egész úton csak reá gondoltam volna, és talán utána is. A vonat befutott az állomásra. A lány felfigyelt a hívó szóra, és jelentkezett, hogy ott van. Feljöttek érte a vonatra, és amikor elment nem hagyott semmit sem vissza, csak enyhe és finom parfüm illatot.
Egy férfi lett a másik útitársam. Csomagjaival bajlódhatott. Ismét az ablak közelébe csúsztam, és néztem kifelé a fényes tájra, amely nekem tulajdonképpen sötétség volt. A társalgást most egy férfival folytattam.
- Sajnálom, hogy nem vagyok olyan vonzó útitárs, mint aki az imént leszállt a vonatról -szólított meg a férfi, hogy beszédbe elegyedjünk.
- Igen érdekes kis lány volt -szóltam- Meg tudná-e mondani, hogy hosszú, vagy rövid haja volt neki?
- Nem emlékszem- válaszolta kissé meglepődöttem. Csak a szemére lettem figyelmes, és nem hajára. Nagyon szép kék szemei voltak. Sajnos nem megy vele semmire sem, mert teljesen vak. Ön ezt nem vette észre?
forrás: ismeretlen
-
Akié a Fiú ...
Egy vagyonos ember és a fia minden különleges művészi alkotást össze akartak gyűjteni. Minden megtalálható volt a gyűjteményükben Picassótól-Raphaelig. Gyakran leültek együtt és csodálták a nagyszerű munkákat.
Mikor a vietnami konfliktus kitört, a fiú elment a háborúba. Bátran életét adta, mikor megmentett egy másik katonát. Amikor az apa megtudta, mélyen gyászolta egyetlen fiát. Hónapokkal később, épp Karácsony előtt kopogtattak az ajtón. Egy fiatalember állt az ajtóban, hatalmas csomaggal a kezeiben.
Így szólt:
- Uram Ön nem ismer engem. Én vagyok az a katona, aki a fiának köszönheti az életét. Aznap sok embert mentett meg. Éppen engem vitt biztonságba, mikor egy golyó szíven találta, és ő azonnal meghalt. Gyakran beszélt nekem Önről és a művészet iránti szeretetéről. - A fiatalember felemelte a csomagját. - Tudom, hogy ez nem nagy valami. Nem vagyok nagy művész, de azt hiszem, a fia szeretné, ha ezt megtartaná.
Az apa kinyitotta a csomagot. A fiáról készült portré volt, amit a fiatalember festett. Csodálta, hogy a katona mennyire meg tudta ragadni a fia személyiségét. Az apa szemei megteltek könnyel. Megköszönte neki a képet, és felajánlotta, hogy kifizeti.
- Oh, nem uram, soha nem tudom visszafizetni, amit a fia értem tett. Ez ajándék
Az apa jól látható helyre akasztotta a portét, így ha látogatók jöttek, a fiáról készült kép volt az első, amit megmutatott nekik a kollekcióból.Néhány hónappal később az ember meghalt.
Sor került a képek elárverezésére. Sok befolyásos ember összegyűlt, és izgatottan várták, hogy megvehessék az értékes képeket a saját gyűjteményükbe. A fiúról készült kép az emelvényen volt. Az árverésvezető kopogtatott a kalapáccsal.
- Az árverést ezzel a képpel kezdjük. Ki akarja megvenni ezt a képet?-
Kiáltott valaki hátulról.
- Látni akarjuk a híres képeket. Hagyja ezt!
Az árverésvezető azonban hajthatatlan maradt.
- Mennyi a kikiáltási ára ennek a képnek? Ki kezdi el az ajánlást?
- 100$-ért ?
- 200$-ért?
Egy másik hang mérgesen kiáltotta.
- Nem azért jöttünk, hogy ezt a képet nézzük! Mi Van Goghot, Rembrandtot akarunk! Gyerünk már az igazi képekkel!De az árverésvezető tovább folytatta.
- A fiú, a fiú. Kinek kell a fiú?
Végül egy ember szólalt meg a terem hátuljából. Ő volt hosszú ideig az embernek és fiának kertésze.
- Elviszem 10$-ért.
Szegény ember lévén, az volt minden, amit fel tudott ajánlani.
- Ki ajánl érte 20$-t?
- Adja neki oda 10$-ért! Nézzük a mestereket!
- 10$ az ajánlat. Ki ad érte 20$-t?
A tömeg kezdett mérges lenni. Nem akarták ezt a képet. Sokkal értékesebb festményeket szerettek volna a gyűjteményükbe.
Az árverésvezető csapott a kalapáccsal.
- Először, másodszor, eladva 10$-ért.
Egy ember a második sorból közbekiáltott.
- Gyerünk már a többi képpel!
Az árverésvezető letette a kalapácsot.
- Az aukciónak vége.
- Vége? - szólaltak meg értetlenül. - Mi lesz a festményekkel?
- Sajnálom. Mikor felhívtak, hogy levezessem ezt az aukciót, elárultak nekem egy titkot, mely a végakaratban feltétel volt. Egészen eddig nem mondhattam el. Csak a fiú portréja volt eladó. Aki azt megveszi, az örökölheti az egész vagyont, beleértve a festményeket is. Az, aki elviszi a fiút, megkap mindent.
Isten nekünk adta az Ő Fiát 2000 évvel ezelőtt, hogy meghaljon a kereszten.
Hasonlóan az árveréshez, az üzenet ma is ugyanaz. A Fiú, a Fiú, ki viszi el a Fiút? Hiszen akié a Fiú, az megkap mindent vele együtt.
forrás: ismeretlen
-
Értékes vagy?
Egyszer egy tanító előadást tartott a kezében egy húszezressel, 200 ember előtt.
Feltett egy kérdést a hallgatóságnak:
- Ki szeretné ezt a 20 ezrest?
A legtöbb kéz a magasba lendült. Azután így folytatta:
- Ma ezt oda fogom adni valakinek, de előtte mutatok rajta valamit.
Fogta és mindenki szeme láttára összegyűrte.
- Szeretné még valaki megkapni? - kérdezte. Továbbra is kezek tömb kelege a levegőben.
- Nos,- folytatta,- na ehhez mit fognak szólni?
Erre fel, ledobta a földre és sáros talpú cipőjével elkezdte taposni a húszezrest.
- Na, szeretné még valaki megkapni?
A kezek továbbra is a magasban.
- Kedves hallgatóim, ma ezzel a példával egy nagyon értékes leckét tanulhattunk meg. Nem számított, hogy mit csináltam a pénzzel, ti továbbra is akartátok, mert az értékét nem tudtam csökkenteni. Továbbra is 20 ezer forintot ér. Ugyanígy sokszor az életünkben összegyűrnek minket és beszennyeződünk, a lelkünkbe taposnak és sokszor a mi hibás döntéseink vezetnek ehhez. Ezért sokszor úgy érezzük, hogy ennél értéktelenebbek már nem is lehetünk! DE NEM számít mi történt, vagy mi fog történni, Jézus szemében soha nem veszíted el az értékedet! Számára felbecsülhetetlenül értékes vagy!
Gondolkodj el ezen, mert az értékünket nem cselekedeteink vagy saját magunk határozzuk meg, hanem AKIÉ VAGYUNK! Te különleges vagy és Jézus akar téged, hogy szeretetével megújítson!
Ezt soha ne feledd el!
forrás: ismeretlen
-
A homokozóban
Az egyik szombati napon egy kisfiú a kertjükben lévő homokozóban játszott. Számtalan sok játéka volt, kis traktorok, lapát és formaöntő. Nagyon élvezte a homok adta lehetőségeket és elkezdett utat építeni a játék kocsiknak.
Ahogy építgette egyszer csak elakadt, mivel az útjában volt egy nagyobb kődarab. Annyira az útjában volt, hogy elhatározta, hogy odébb teszi.
Próbálta megemelni, de olyan nehéz volt, hogy nem bírta. Így más módszert választva teljes erejéből nekifeszült a kődarabnak, hogy eltolja. Próbálkozott, próbálkozott, de a kődarab csak éppen, hogy megmozdult. Eltolni viszont nem tudta.
Apja a ház ablakából követte figyelemmel az eseményeket. Látta kisfia próbálkozásait, végül kiment hozzá és ezt kérdezte:
- Kisfiam, miért nem használod minden rendelkezésedre álló erőt?
Fia kissé felháborodva így felelt:
- Apa, de én mindent megtettem ahhoz, hogy arrébb toljam a követ! Nem is adtam fel és nem is akarom, de egyszerűen nem megy.
- Nem, fiam nem használtad minden rendelkezésedre álló erőt - szelíden mondta az édesapja - Nem kérdeztél meg engem, hogy segítenék-e!
Azután az apa felemelte a követ és elvitte az útból.
Sokszor van az ember életében, hogy olyan feladatot próbál megoldani, amire igazából egyedül nem képes.
De mindig jusson eszedbe, hogy van kitől segítséget kérni, a mi drága mennyei atyánktól:
"Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert Ő munkálkodik!" Zsoltárok
forrás: ismeretlen
-
Kígyó
"A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz - sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják."
Mt 7.13-14
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy indián fiú, akit egy hónapra kiküldtek az erdőbe, mert ez a próba hozzátartozott a törzsi beavatáshoz. Ez idő alatt vigyáznia kellett magára, meg kellett védenie magát, és elegendő élelmet kellett találnia a túléléshez.
Néhány napig rendben is ment minden, egészen addig, amíg egy olyan helyre nem ért, ahol szemmel láthatóan nem volt túl sok ehető dolog. A fiú ennivalót keresve tovább vándorolt, de ahogy teltek-múltak a napok, az csak egyre kevesebb lett. Már nagyon éhes volt, amikor egy nagy hegyhez ért. Amint felfelé haladt rajta, egyszer csak egy csörgőkígyó siklott az útjába. A kígyó megszólalt:
- Kedves fiú, eltévedtem itt a hegyekben, és nem találom a lefelé vezető ösvényt. Tudom, hogy te ismered az utat. Szépen kérlek, vigyél le innét! Különben biztosan elpusztulok idefenn.
A fiú azt válaszolta:
- Ismerlek téged. Te a csörgőkígyó vagy. Egyetlen marásoddal megölhetsz!
A kígyó tovább próbálkozott:
- Kedves fiú, nagyon éhesnek tűnsz.
- Napok óta nem ettem - ismerte el a fiú.
- Ha megmutatod a hegyről levezető utat, megmutatom, hogy hol találsz ennivalót. Terített asztalhoz vezetlek, és táncolok neked.
A fiú hallgatott, a kígyó pedig táncolt neki egy kicsit. Aztán megszólalt a kígyó:
- Ugye szép vagyok, ha táncolok?
- Szép vagy, ha táncolsz, de tudom, mit tehetsz velem. Megmarhatsz és megölhetsz.
- Megígérem, hogy ha leviszel a hegyről, megmutatom neked az ételt, és nem bántalak - felelte a kígyó.
- Megígéred?
- Hát persze.
A fiú levezette a kígyót a hegy lábához, és a kígyó, ígéretéhez híven, megmutatta, hol van az élelem. Olyan lakomát terített a fiú elé, hogy az úgy érezte magát, mint egy király. A kígyó ezután táncba kezdett a fiú előtt, a fiú meg táncolt a kígyóval. Egy szempillantásnál is rövidebb idő alatt a kígyó a fiúra támadt, rárontott, és megmarta. A fiú a földre esett, és felkiáltott a fájdalomtól. Könnyek és jajkiáltások közepette a szemére hányta a kígyónak:
- Megígérted! Megígérted, hogy nem marsz meg!
A kígyó mosolygott, és így felelet:
- Amikor lehoztál, azt mondtad, hogy ismersz engem.
Az anyagi világ csörgőkígyója mindig olyan dolgokat ígér, amiket nem tud megtartani. Az élvezetek és a tulajdon is olyan álmokkal hiteget, amelyeket nem tud valóra váltani. A világ tele van üres ígéretekkel, tele van előre gyártott megoldásokkal és könnyű utakkal. De egyik előre gyártott megoldás sem hozza meg azt a beteljesülést és boldogságot, amire mindennél jobban vágyunk. Egyik könnyű út sem vezet az életre...
forrás: internet
-
A szeretet nagymestere
Úgy nőttem fel, hogy tudtam, más vagyok, mint a többiek, és ezt gyűlöltem.
Nyúlszájjal születtem, és amikor iskolába mentem, az osztálytársaim - akik állandóan gúnyoltak - nem hagytak bennem kétséget a felől, milyennek látnak mások; egy felhasított ajkú kislány, görbe orral, egyenetlen fogsorral, mélyről jövő, némileg artikulátlan beszéddel. Még egy léggömböt sem tudtam felfújni anélkül, hogy be ne fognám az orromat, és ha lehajoltam a kút fölé, hogy igyak, a víz az orromon csurgott kifelé.
Ha az osztálytársaim megkérdezték, "Mi történt s száddal?", azt mondtam nekik, hogy kisbabakoromban elvágta egy törött üveg. Valahogy elfogadhatóbbnak tűnt balesetre hivatkozni, mint bevallani, hogy másnak születtem. Hétéves koromra szilárd meggyőződésemmé vált, hogy a családomon kívül soha senki nem lesz képes szeretni, vagy akár csak kedvelni.
Második osztályban Mrs. Leonard lett az osztályfőnököm.
Azóta sem tudom, mi volt a keresztneve - csak Mrs. Leonardnak ismertem. Töltött galamb típusú, csinos asszony volt, mindig jó illatú, párnás karokkal, csillogó barna hajjal és meleg, sötét szemekkel, melyek még azon ritka alkalmakkor is mosolyogtak, amikor a szája nem. Mindenki imádta. Egyszer azonban történt valami, és attól fogva én a többieknél is sokkal jobban rajongtam érte.
Elérkezett a rendes évi "hallásvizsgálat" ideje az iskolában. Az egyik fülemre alig hallottam, de ezt gondosan titkoltam, nehogy kiderüljön, hogy még ebben is különbözöm másoktól. Ezért aztán csaltam.
Megtanultam, hogy a csoportos teszteléseken akkor tegyem fel a kezem, amikor a többiek. A "suttogóteszten" azonban más módszert kellett bevetnem. A feladat az volt, hogy a gyerekek egyenként a falhoz mentek, oldalra fordultak és befogták az egyik fülüket. A tanárnő a tanári asztalról suttogva mondott nekik valamit, amit meg kellett ismételniük. Aztán a másik füllel is végigjátszották ugyanezt. Már az óvodában felfigyeltem rá, hogy senki nem ellenőrzi mennyire erősen fogja be a vizsgálati személy a távolabbi fülét, ezért színleltem.
Mint általában, most is utolsóként kerültem sorra, de a vizsgálat alatt végig azon gondolkodtam, vajon mit fog súgni nekem Mrs. Leonard. Az előző évből emlékeztem rá, hogy a tanárnő olyasmiket mondott, mint "Kék az ég" vagy, "Van új cipőd?"
Én következtem. A rossz fülemet fordítottam felé. A másikat először erősen befogtam az ujjammal, azután finomítottam a szorításon, hogy halljak. Vártam, és egyszerre csak meghallottam azt az öt szót, amelyet bizonyára Isten adott Mrs. Leonard szájába, és amely mindörökre megváltoztatta életemet.
Mrs. Leonard, ez a csinos, jó illatú tanárnő, akit imádtam, lágyan azt suttogta: "Bárcsak az én kislányom lennél!"
Mary Ann Bird
Read more: http://havannacsoport.hu/index.php/2012-11-04-14-20-07/a-szeretet-nagymestere (http://havannacsoport.hu/index.php/2012-11-04-14-20-07/a-szeretet-nagymestere)
-
Csodálatos kincs
(zsidó legenda)
Volt egyszer két gazdag kereskedő, Akiba és Tarphon. Tarphon gazdag családból származott és soha sem ismerte a szegénységet. Így nem foglalkozott a szegényekkel és az egész vagyonát magára költötte. Akiba viszont szegény szülők gyermeke volt és tudta, milyen keserű a szegénység. Így pézének jelentõs részét fordította arra, hogy mások szegénységét enyhítse.
Mivel Tarphon a barátja volt és szerette õt, sajnálta, hogy az soha nem ad semmit a szegényeknek. - Egy napon elment barátjához és azt ajánlotta neki, hogy vesz neki egy csodálatos kincset, kedvező áron. Tarphon örült a kínálkozó alkalomnak és nagy összeget bízott Akibára. Az viszont elment a pénzzel a szegénynegyedbe és elosztogatta azt a szűkölködők között. Nemsokára Tarphon látni szerette volna a kincset, Akiba pedig elvezette a szegénynegyedbe.
- Itt van az a kincs, amiről olyan lelkendezve beszéltél? - kérdezte Tarphon meglepetten.
- A teljes összeget szétosztottam a szegények között. Gyere és nézd meg a kincsed! - mondta Akiba. A piszkos sikátorból egy házba léptek. Bent sötét volt, a napfény nem hatolt be a szegényes szobába. Csak egy égő tűzhely, egy asztal és néhány szék volt a helyiségben.
- Miért nem adtál ezeknek az embereknek semmit?" - kérdezte Tarphon.
- Adtam nekik" - válaszolta Akiba - korábban a tűzhely hideg volt, a lábas üres és az emberek a földön feküdtek!
Egy másik házban egy diákot találtak, aki gyertyafénynél olvasott egy könyvet.
- Miért nem adtál semmit ennek a fiúnak?
- Pedig én adtam neki. Korábban sem könyve, sem lámpája nem volt. Nem tudott tanulni, és napszámosként kellett dolgoznia! - mondta Akiba.
Így haladtak házról házra. Tarphon rémülete pedig nõttön nõtt, mikor kezdte felfogni, milyen nagy városában a nyomor és a szegénység. Hazafelé azt kérdezte Akiba:
- Na, hogy tetszik a kincs, amit vettem neked?
Tarphon lesütötte a szemét és azt mondta:
- Megszívlelem a tanításod és még sok drága kincset fogok szerezni, hogy segíthessek a szűkölködőknek."
Read more: http://havannacsoport.hu/?modul=oldal&tartalom=1133665#ixzz1knbk5xY1 (http://havannacsoport.hu/?modul=oldal&tartalom=1133665#ixzz1knbk5xY1)
-
Elutasított kegyelem
Egy fiatalember, aki életében először volt részeg, a kocsmában verekedés közben embert ölt. Letartóztatták és halálra ítélték. Az egész falu nagyon sajnálta ezt a fiút, hisz addig nagyon rendes életet élt. Egy kérvényt írtak az uralkodóhoz és az egész falu aláírta. Leírták, hogy ez a fiú mindig nagyon rendes volt, soha nem tett semmi rosszat, most történt vele először ilyen. Kérték a királyt, ha lehet, adjon neki kegyelmet.
A király amikor kezébe vette ezt a kérvényt, nagyon meghatódott. Milyen lehet az az ember, aki mellett az egész falu bizonyságot tesz, és annyi ember kér kegyelmet. Azt mondta, kegyelmet adok neki, de én magam fogom elvinni, hadd lássam azt az embert.
Abban az országban a bíró fekete talárban járt és ebben az öltözékben ment be az uralkodó az elítélt cellájába. A fiú felemelte a fejét és ránézett arra aki bejött, azt gondolta, itt a pap. Persze holnap meghalok, küldik a papot. Az uralkodó azt mondta: Fiatalember, jó hírt hoztam magának. - Köszönöm, nem kell a maguk jó híre, holnap úgyis meghalok - nem érdekel a jó hír. - De fiatalember az életéről van szó, a kegyelmet hoztam. - Nem kell a kegyelmük, tartsák meg maguknak. A király tanácstalanul állt ott, és kérte: legalább hallgasson meg engem. - Senkit nem hallgatok meg, ha azonnal el nem hagyja a cellám hívom az őrt és kidobatom.
A király megrántotta a vállát és elment. Azonnal utána kíváncsian jött a börtönőr - na, itt volt a király, mit hozott, kegyelmet? - Jaj nem tudtam - hát a király volt itt? Azonnal adjanak papírt ceruzát, írni akarok a királynak. És írta: Felség, bocsánat, nem tudtam - kell a kegyelem!
Gyorsfutár vitte a levelet. A király egyetlen mozdulattal széttépte. - Ez az ügy nem érdekel tovább.
A következő hajnalon kivégezték a fiút. Ahogy ott állt a bitófa alatt kérte, hagyjanak szólni, az utolsó szó jogán mondani akarok valamit. Aztán belekiáltott a tömegbe: Emberek, nem azért halok meg, mert öltem, én nem a bűneimért halok meg, azért halok meg, mert visszautasítottam a kegyelmet.
Hadd mondjam meg nektek ezen az utolsó estén ebben a templomban, senki nem azért fog meghalni, mert vétkezett, hanem azért, mert Isten felajánlotta a kegyelmet és neked nem kellett!
Elhangzott a szó, hogy elvégeztetett, Jézus Krisztus semmivé akarja tenni az egész múltadat, eltörölni minden bűnödet ingyen. De ha neked nem kell, több szava nincs.
Read more: http://havannacsoport.hu/index.php/2012-11-04-14-20-07/elutasitott-kegyelem (http://havannacsoport.hu/index.php/2012-11-04-14-20-07/elutasitott-kegyelem)
-
Ne csak álmodozz,
Egyszer egy szegény asszony talált egy tojást.
Boldogan hívta magához a férjét és gyermekeit.
- Megszűnt a nyomor- mondta nekik.
- Nézzétek mit találtam: egy tojást. Nem esszük meg, hanem átvisszük a szomszédasszonyhoz, hogy tegye a kotló alá és keltesse ki. Így hamarosan lesz egy csibénk, amelybõl nemsokára tyúk lesz.
Természetesen azt sem esszük meg, hanem hagyjuk, hogy tovább tojjon, hogy legyen sok csirkénk, meg tyúkunk és még több tojásunk.
Nem eszünk sem tojást, sem csirkét, de még tyúkhúslevest sem.
Mindent eladunk, és az árán veszünk egy borjút. Neveljük a borjút, amíg tehén lesz belõle. A tehénnek lesz sok borjúja, nekünk meg lassan egy egész csordánk.
Eladjuk a csordát és veszünk az árán egy telket, a telekre építünk, az egyik részt eladjuk, és veszünk rajta....,
Amíg nagy lelkesedéssel így szónokolt az asszony, a tojás kicsúszott a kezébõl, leesett a földre, és nem maradt belõle más.....csak egy álom.
A mi elhatározásaink is gyakran hasonlítanak ennek az asszonynak a fecsegéseire?
Majd megcsinálom. Majd megmondom. Elfogom érni.
Aztán telnek a napok, az évek és nem csinálunk, nem teszünk meg semmit.
(Szerzõje ismeretlen)
-
Mire figyelsz?
Egy nagy amerikai városban egy indián sétált a nem indián barátjával. A New York-i Times Square környékén jártak. Éppen csúcsidő volt, tehát sokan nyüzsögtek az utcákon. Az autósok nyomták a dudákat, a taxisok csikorogva fordultak be az utcasarkokon, a város zaja szinte süketítő volt. Egyszer csak megszólalt az indián:
- Hallok egy tücsköt.
- Az nem lehet - mondta a barátja. - Ekkora zajban hogy lehetne meghallani egy tücsköt?
- Biztos vagyok benne, hallottam egy tücsköt!
- Ez őrültség! - mondta a barátja.
Az indián viszont egy kis ideig türelmesen figyelt, majd elindult az utca másik oldalára, ahol néhány bokor nőtt. Az ágak között megtalálta a tücsköt. A barátja álla leesett.
- Ez lehetetlen! Neked természetfölötti hallásod van.
- Nem - válaszolt a bennszülött -, az én fülem semmiben sem különbözik a tiédtől. A dolog csak azon múlik, hogy mire figyelsz jobban.
- Ez lehetetlen, én soha nem hallanék meg egy tücsköt ekkora zajban!
- Nem, az egész csak
azon múlik, hogy mi a legfontosabb neked. Figyelj! Bemutatom.
Az indián kivett a zsebéből néhány érmét, majd a földre ejtette őket. Harmincméteres körzetben mindenki megfordult, hogy vajon az érme, ami leesett, nem az övék-e.
- Látod már, mire gondoltam? Az egész csak azon múlik, hogy mi az, ami fontos számodra.
Mi is azt halljuk meg amire nyitott a szívünk. Csak rajtunk múlik, hogy mire akarunk figyelni.
forrás: http://www.hotdog.hu/blog/blog.hot?b_id=25590 (http://www.hotdog.hu/blog/blog.hot?b_id=25590)
-
Az egér és az egérfogó (mese felnőtteknek)
Az egér egy lyukból nézi a parasztot és a parasztasszonyt, amint egy csomagot bont fel. Elszörnyülködve látja, hogy egérfogó van benne. Kiszalad az udvarra, és kiabál: "Egérfogó, egérfogó"!
A tyúk ránéz, és azt mondja:
- Tudom, hogy nagyon félsz, de nekem nincs mitől félnem.
Az egér a disznóhoz szalad. A disznó röfög egy kicsit, és azt mondja:
- Sajnálom, ez rám nem vonatkozik, de imádkozni fogok érted.
Az egér a tehénhez menekül. A tehén elbőgi magát:
- Egérke, sajnálom, de nem az én bőrömről van szó!
Az egér lehajtott fejjel tér haza. Még azon az éjszakán a házban nagy zajjal lecsapódott az egérfogó.
A parasztasszony sietett megnézni, mit fogott az egérfogó. A sötétben nem vette észre, hogy mérges kígyó esett a csapdába, és az állat megmarta a lábát.
A paraszt bevitte a kórházba a feleségét. Nemsokára hazaengedték, de még mindig lázas volt. A paraszt tyúkot vágott és erőlevest készített az asszonynak, de szenvedése nem múlt el. Jöttek a barátok, egész nap ápolták, gondoskodtak róla. A paraszt disznót vágott, hogy legyen mit enni, de semmi sem segített, az asszony meghalt. A temetésre sokan eljöttek. A paraszt tehenet vágott, hogy legyen elég ennivaló a halotti toron.
Az egér szomorúan nézte végig a halotti tort.
Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, és azt gondolod, hogy ez téged nem érint - gondolkodj el. Mindannyian ugyanazon az úton haladunk, amelynek neve: ÉLET. Minden ember és minden esemény az élet képzeletbeli szőttesének egy-egy fonala...
forrás:http://www.hotdog.hu/blog/blog.hot?b_id=25590
-
A kőfaragó
Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt önmagával és az életével. Egy szép napon, amint mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók. "Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő" - gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység és azt kívánta, hogy bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene ilyen szegény kőfaragó módján tengetnie az életét. Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa és hatalom vette körül, mint amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt.
Egyszerre csak egy pompás gyaloghintót vittek el a háza előtt, benne egy magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. "Milyen hatalmas ez a hivatalnok" - gondolta. "Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!"Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett hintón cipelték és a nép gyűlölte és reszketett tőle, az emberek földig hajoltak előtte, amerre csak járt.
A nyári nap forrón tűzött és a hivatalnok iszonyú kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről. "Milyen hatalmas a nap" - gondolta. "Bárcsak nap lehetnék!" Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá.
Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és a föld közé, így a nap sokat vesztett az erejéből. "Milyen hatalmas ez a viharfelhő" - gondolta. "Bárcsak viharfelhő lehetnék!"
Ezután felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat mindenki kétségbeesésére. Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. "Milyen hatalmas a szél!" - gondolta.
"Bárcsak szél lehetnék!" Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a házak tetejéről, tövestől csavarta ki a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített. Hanem egyszer csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan is igyekezett elfújni, csak állt rendületlenül. Egy hatalmas szikla volt az. "Milyen hatalmas ez a szikla" - gondolta. "Bárcsak szikla lehetnék!" Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon.
Ahogyan ott ált egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. "Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál? - kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.
Nekünk,embereknek,túl kicsi a hitünk! Ha valami rossz ér minket, akkor olyan könnyen feladunk, vagy eldobunk magunktól mindent!
Értelmetlen! Miért nem bírunk tovább menni az úton?? Vajon mi az oka annak, hogy egy-egy csalódás miatt megrekedünk ott ahol vagyunk?!
Nem tudjuk elfogadni a dolgokat, amik megtörténnek, mivel mást akarunk , de milyen érdekes, hogy abba soha nem gondolunk bele, hogy talán az nem is lenne olyan jó számunkra... És persze mi ragaszkodunk a kicsinyes elképzeléseinkhez, amik a boldogságról szólnak, de annyira elvakultak vagyunk, hogy elfelejtjük átélni azokat a pillanatokat, amik most, a jelenben történnek meg velünk!
forrás: http://www.hotdog.hu/blog/blog.hot?b_id=25590 (http://www.hotdog.hu/blog/blog.hot?b_id=25590)
-
Hal nélküli halászok példázata
Történt egyszer, hogy volt néhány ember, akik halászoknak nevezték magukat, és íme, sok hal nyüzsgött a környék vizeiben. Az egész vidéket patakok és tavak tarkították, mindegyikben tömérdek a hal, és a halak éhesek voltak.
Azok, akik halászoknak nevezték magukat, heteken, hónapokon, éveken keresztül tanácskozásra ültek össze, és hivatásukról, a halászatról, a bőséges halállományról és arról beszélgettek, hogyan lehetne halászni.
Évről évre pontosan megfogalmazták a halászat jelentőségét, hivatásként emlegették a halászatot, és bejelentették, hogy a halász elsődleges feladata mindig is a halfogás.
Állandóan új és jobb módszerek, és a halászat új és jobb meghatározásai után kutattak.
Ám egy dolgot nem tettek: nem halásztak.
Nagy, műgonddal megtervezett és költséges oktatóközpontokat építettek, amelyek eredeti és elsődleges célja az volt, hogy a halászokat megtanítsák a halfogás fortélyaira. Mindezek alatt az évek alatt tanfolyamokat tartottak a halak szükségleteiről, természetéről, osztályozásuk módszereiről, a halak pszichológiai reakcióiról, és arról, hol lehet halakat találni.
Az oktatóknak doktori címük volt a halászat tudományából, ám ezek az oktatók nem halásztak. Kemény, szorgalmas tanulás után évről évre sokan végeztek, és kaptak diplomát halászatból.
Egy, a halászat szükségességéről tartott tanácsozás után egy fiatal résztvevő elment halászni. Másnap arról számolt be, hogy két nagyszerű halat fogott. Kiváló fogásáért kitüntették, és felkérték, hogy lehetőség szerint vegyen részt az összes fontosabb tanácskozáson, ahol elmondhatja, hogyan akadt a horgára a két nagy hal. Abbahagyta tehát a halászatot, hogy legyen ideje beszámolni a többi halásznak, és filmet készítsen a nagy fogásról. Jelentős tapasztalata jutalmául beválasztották a halászok szövetségének elnökségébe is.
El kell ismernünk, hogy a „halászok" között sokan valóban odaadó bugalommal végezték a dolgukat, áldozatokat hoztak, és minden nehézséget vállaltak. Hiszen nem mesterüket követték-e, aki azt mondta: „kövessetek engem, és én emberhalászokká teszlek titeket"? Képzeljük el, hogy mennyire megsértődtek néhányan, amikor egyszer valaki felállt, és kijelentette, hogy akik nem fognak halat, nem is igazi halászok, akárhogy erősködnek. Megállapítása mégis helyesnek tűnt.
Halász-e az az ember, aki évről évre nem fog halat? Követi-e valaki a Mesterét, ha nem halászik?
forrás: http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/hal-nelkuli-halaszok-peldazata/ (http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/hal-nelkuli-halaszok-peldazata/)
-
Nem fordulhat elő
Egy pásztor mesélte:
Gyülekezetemben volt egy szobrász. Két olyan dolgot tanultam tőle, amelyek döntő jelentőségűek lettek egész életemre nézve.
Egyszer éppen egy nagy márványtömböt raktak le a műhelye bejárata előtt. Megálltam és megkérdeztem tőle: Mit akar ebből faragni, mester?
— Egy angyalt. Csak a söpredéket kell eltakarítani róla — mondta. Művész szemével már látta az angyalt a kőben. Csak a felesleges márványt kell lekalapálni róla, és kibontakozik az angyal alakja.
Valóban benne rejtőzött a márványban. Néhány nap múlva már kezdett nagy korvonalakban kiformálódni. Pár nap múlva már látszott az alak. Később valóban egy angyal alakja állt elő a kőből.
— Ugye most már elkészült? — kérdeztem. A mester nevetett: — Most kezdődik csak igazán a munka. Letette a vésőt és egy vasfogú fésűt szedett elő.
— Most a finom részletekre kerül a sor — mondta. Sohasem felejtettem e! szavait. Nem vagyunk mi is ilyen tömbök, amelyekben egy képmás rejtőzik? Az Üdvözítő képmása akar kiformálódni az életünkben. De ehhez valaminek el kell tűnnie. Bűnös, önző lényünket le keli vésse, hogy Jézus képe előtűnjék.
Azért veszi elő az Úr a nyomorúságnak és szenvedésnek a vésőjét, hogy megszabadítson a söpredéktől. Ha az a márványtömb kiabálni tudott volna, jajgatását az egész környéken meghallották volna. Mi azonban jajveszékelünk, amikor az Úr ránk helyezi vésőjét, hogy faragjon bennünket. Milyen balgák vagyunk! Testvér, tűrjed szelíden, csendesen, ha az Úr az ő neve dicsőségére fonnál téged! Ne védekezz, ne tiltakozz! A szeretet ütései ezek.
Tovább figyeltem a művész munkáját. Egyszer megkérdeztem tőle:
— Mit csinál, ha véletlenül a kelleténél jobban üt rá a márványra és nagyobb darab esik le? Vajon akkor az egész munka kárba vész és mindent elölről kell kezdeni? Vagy pedig van rá mód, hogy helyrehozza a hibát? Kérdésemre rövid pipáját szája másik szögletébe tolta és így válaszolt:
— Az nem fordulhat elő!
A kérdés azonban tovább nyugtalanított. Más szavakkal újra megkérdeztem, de ugyanazt a feleletet kaptam:
— Az nem fordulhat elő!
Harmadszor is megpróbálkoztam. Erre már majdnem bosszúsan szólt:
— Hányszor mondjam meg? Nem fordulhat elő! Egész életemre szóló prédikáció volt ez. Nem tudom, hogy ennél a mesternél valóban nem történt-e meg mégis. Azt azonban biztosan tudom, hogy Istennél semmiképpen sem fordulhat elő. Ö pontosan annyi erővel és olyan nyomatékkal üt reánk, amennyi éppen szükséges. Semmit sem vés le fölöslegesen. Semmi nem kerül a hulladékba, ami nem odavaló!
Hányszor gondoltuk már: túl keményen bánik velem! Egyik baj a másik után. Ezt már nem lehet kibírni! De a mesternek bizony igaza van: Ez nem fordíthat elő! Isten nem követ el hibát életünk vezetésében. Ebben bizonyosak lehetünk.
A szobrásznak ez a két mondása áldásomra volt. És most továbbadom. A két mondás így hangzik: „Egy mestermű rejlik ebben a tömbben, csak a söpredéket kell eltakarítani róla." — így rejtőzik bennünk is a Bárány képmása; csak annak kell eltűnni, ami eltakarja még.
A másik mondás pedig ez:
„Az nem fordulhat elő, hogy Isten az életünk vezetésében hibát kövessen el."
Nyugodj meg testvérem és ne félj! Add oda magadat egészen az Úr kezébe, hogy tetszése szerint formáljon. Ő mindent jól cselekszik és soha nem fordulhat elő, hogy csak egyetlen egyszer is tévedjen.
forrás: Bácsi Irma - Sacramento (USA)
-
Többszörösen eladott bárány
John aggodalommal figyelte, mint vonszolja be maga után 17 éves lánya, Katie az ő neveletlen báránykáját a város állatvásárára. Remélhetőleg, most nem ájul el a kislány, mint előző nap, egy másik hasonló vásáron.
Katie rákkal küszködött. Ez volt az első alkalom, hogy kint lehetett a szabadban, szórakozhatott, megszabadulhatott a kórháztól és a kemoterápiás kezelésektől. Nagyon bízott benne, hogy szép summára tehet szert. Egy ideig habozott, hogy megváljon-e jószágától, de mivel a bárányhúsért átlagosan négy dollárt fizetnek kilónként, igazán szép pénz ígérkezett belőle. Kiállította hát az állatot megtekintésre, és kezdetét vette a licitálás.
Roger, az árverés vezetőjének hirtelen támadt egy meglepő ötlete, amely váratlan eredményt hozott.
- Tudatjuk a jelenlévőkkel, hogy Katie igen nehéz helyzetben van - így fogalmazott.
Azt remélte, ez a bevezetés majd valamivel feljebb srófolja az árakat.
Nos, a bárány 11 dollár 50 centért kelt el, de ezzel még nem ért véget az árverés. A vevő úgy döntött, visszaadja az állatot Katie-nek, hogy újra eladhassa.
Láncreakció indult be. A családok egymás után vették meg a bárányt, és mind visszaadták a kislánynak. Amikor a helyi cégek is beszálltak az akcióba, Katie egyre nagyobb összegeket kapott. Édesanyja csak az első eladási árra emlékszik. Azután ugyanis keservesen sírt, miközben a tömeg egyre azt kiabálta: ,,Add el újra, add el újra!"
Katie báránykája harminchatszor cserélt gazdát, míg az utolsó vevő, végleg visszaadta neki. Katie több mint 16000 dollárt keresett egy alapítvány számlájára, mely fedezte az orvosi kezelése költségeit - és a híres bárányt is megtarthatta.
forrás: http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/tobbszor-eladott-barany/ (http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/tobbszor-eladott-barany/)
-
Meghallgatott imádság
Dr. Helen Roseveare orvost egy éjjel szüléshez hívták. Bár a nővérekkel együtt mindent megtett, amit csak tudott, az anya meghalt. Pici koraszülöttet és egy kétéves leánykát hagyott hátra.
A kongói eldugott kis kórház missziói orvosát a tehetetlenség keserű érzése szorongatta.
– Ha azt akarjuk, hogy a gyermek életben maradjon – fordult a szülésznőkhöz – , egyenletes hőmérsékletet kell biztosítanunk a számára.
De hát nem volt inkubátor, nem volt elektromosság! Az egyik nővér kerített valami dobozt, s a csecsemőt vattába bugyolálva beletette. A másik elsietett egy meleg vizes gumitömlőért. A harmadik pedig fűteni kezdett.
- Végtelenül sajnálom, doktor – jelentette a gyógyeszközökért felelős nővér -, megforrósítottam a vizet, s amikor beleöntöttem, a tömlő szétrepedt. Pedig ez volt az utolsó meleg vizes gumitömlőnk.
Gyógyszertár nem létezett, ahol másikat vehettek volna, így az orvos kiadta az utasítást:
- Nincs más megoldás, helyezzétek el a csecsemőt a tűz közvetlen közelében, te pedig feküdj a baba meg az ajtó között, és ügyelj, hogy a kicsit huzat ne érje.
Másnap délben Dr. Roseveare szokása szerint maga köré gyűjtötte az árva gyerekeket, hogy együtt imádkozzanak. Felsorolta a különböző imatémákat, és beszámolt a kis koraszülöttről is, hogy milyen erőfeszítésekre van szükség az életben tartásához. Megemlítette a szétrepedt meleg vizes tömlőt, és elmondta, mennyire sír a kétéves testvérke, hogy az édesanyja meghalt.
Imádkozás közben egy Nammy nevű tízéves kislány az Úr elé vitte a hallottakat azzal az egyszerű őszinteséggel, ahogy az afrikai gyerekek szokták:
- Istenem, kérlek, küldj nekünk egy gumitömlőt – de holnap már nem jó, mert addigra a kisbaba meghal. Kérlek, küldd ma délután. - Majd hozzátette: - De Istenem, nem küldenél akkor már egy babát is annak a síró kislánynak? Úgy talán megérti,hogy még most is szereted őt!
Mondhatott ilyen imára őszintén áment a misszionáriusnő? Az igazat megvallva, nem nagyon hitte, hogy Isten ezt a kérést meghallgatja. Abban természetesen nem kételkedett, hogy az Úr mindent megtehet. Hiszen hányszor énekelt erről, és mennyiszer hallotta a prédikációkban! Valóban lehetséges, hogy Isten ezzel az üggyel is foglalkozik?
A három év alatt, mióta itt él – töprengett Helen -, még egyszer sem kapott csomagot. Ilyesmi ide nem érkezik. Levél még csak jön hébe-hóba, ha akad olyan, aki egyenesen errefelé utazik és elhozza. No, de tegyük fel, hogy valaki otthonról, Nagy-Britanniából csomagot küldene – kinek jutna eszébe meleg vizes tömlőt tenni bele? Hiszen itt forró az éghajlat!
- Aztán körülbelül a délután közepén – mesélte a misszionáriusnő -, amikor éppen az ápolónők iskolájában tanítottam, valaki ezzel az értesítéssel állított be: „Doktornő, egy autó áll a háza előtt…”
Hazaszaladtam, de mire odaértem, az autó eltűnt. A verandán azonban egy dobozt találtam, amit Angliából küldtek. A könnyeimmel küszködtem. Úgy éreztem, egyedül képtelen vagyok felbontani. Hívattam tehát az árva gyerekeket, és együtt nyitottuk ki. Legfelül egy csomó ruha volt, élénk színűek, amit a gyermekek annyira kedvelnek. Tágra nyílt szemmel lesték, amint egyik darabot a másik után szedtem ki. Közben egyre imádkoztam: „Ó, Uram, csak jusson belőle mindegyiknek! Aztán néhány kötött fásli következett a leprások részére, ami a társaságot nem nagyon érdekelte. Majd egy nagydarab szappan került elő, de ez még kisebb lelkesedést aratott. A szemük azonban újra felcsillant, amikor gyümölcskeverékkel teli, csinos csomagra bukkantam. Lesz belőle egy rakás sütemény hétvégére! Utána pedig kiemeltem – egy teljesen új meleg vizes gumitömlőt! Elsírtam magam.”
Nammy egészen elől állt a gyerekek között. Odafurakodott a dobozhoz.
- Ha Isten megküldte a palackot, el kellett küldenie a babát is! – mondta izgatottan. Mindkét kezével belekotort a csomagba, és előhúzta a babát. Felnézett Dr. Rosevearere és azt kérdezte:
- Ugye, mami, elmehetek a kislányhoz, hogy megtudja: Jézus szereti őt?
A csomag öt hónapig volt úton. Ez minden képzeletet felülmúl!
Öt hónappal korábban Isten a szívére helyezte egy angliai vasárnapi iskolai csoportnak, hogy csomagot küldjön a missziói területre. Valamelyik tanítónak azt az ötletet adta, hogy tegyenek bele egy melegítő tömlőt is, noha a csomag rendeltetési helye az Egyenlítő környéke volt. Az Úr szólított meg egy gyermeket a messzi Angliában, hogy adja oda a babáját egy anyátlan afrikai kislánynak.
Igen – Isten elindította válaszát egy imára, mielőtt azt egy gyermek elmondta volna.
"Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok, még beszélnek, én már meghallgatom" (Ézs. 65:24)
forrás: Illusztráció.blogozz.com
-
Zsákmány
Egy zimankós télen történt. Az Erie-tó felől hatalmas jégtáblák sodródtak a Niagara vízesés irányába. Az egyiken egy döglött birka hevert. Egy sas, amely az áramlat fölött körözött, észrevette, és nyomban lecsapott rá. Karmait mélyen belevájta a tetembe, és pengeéles csőrével egyik falatot a másik után hasította ki belőle. Időközben a jégtábla egyre közeledett az óriási vízeséshez, ám a sas továbbra is nyugodtan üldögélt zsákmányán.
Csupán időről időre arrafelé kémlelt éles szemével, ahol a víztömeg a sziklákról a mélybe zúdult. Jól tudta, hogy neki csak ki kell terjeszteni a szárnyait, és máris felemelkedhet a magasba.
A víz elkezdett pezsegni és kavarogni körülötte, s a jégtábla egyre hevesebben száguldott.
A vízesés felől finom permet szállt fel, és megtelepedett a sas tollazatán. Ő azonban úgy vélte, még RÁÉR, még bekaphat egy hatalmas falatot.
Ekkor a jégtömb zuhanni kezdett. A sas a szárnyait emelgette, DE - NEM tudott felszállni.
A karmai egyszerűen belefagytak a birka széthasított, megmerevedett tetemébe. A sas hevesen csapkodott szárnyaival - de MINDHIÁBA. A jégtáblával együtt a mélybe zuhant, és ott lelte sírját.
De ma még lehet… ha ma olvasod ezt az üzenetet kedves testvérem, ma még teljesen átadhatod életed. Letéve mindent, ami nem kedves az Úr előtt!
Hagyva, hogy olvasszon ki belőled minden salakot…
Eredeti forrás: kisVuk blog
http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/zsakmany/ (http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/zsakmany/)
-
Hányszor gondoltuk már: túl keményen bánik velem! Egyik baj a másik után. Ezt már nem lehet kibírni! De a mesternek bizony igaza van: Ez nem fordíthat elő! Isten nem követ el hibát életünk vezetésében. Ebben bizonyosak lehetünk.
A szobrásznak ez a két mondása áldásomra volt. És most továbbadom. A két mondás így hangzik: „Egy mestermű rejlik ebben a tömbben, csak a söpredéket kell eltakarítani róla." — így rejtőzik bennünk is a Bárány képmása; csak annak kell eltűnni, ami eltakarja még.
A másik mondás pedig ez:
„Az nem fordulhat elő, hogy Isten az életünk vezetésében hibát kövessen el."
Nyugodj meg testvérem és ne félj! Add oda magadat egészen az Úr kezébe, hogy tetszése szerint formáljon. Ő mindent jól cselekszik és soha nem fordulhat elő, hogy csak egyetlen egyszer is tévedjen.
Mennyire így van! Köszönöm a történeteket!
:2smitten:
-
Meghallgatott imádság
Dr. Helen Roseveare orvost egy éjjel szüléshez hívták. Bár a nővérekkel együtt mindent megtett, amit csak tudott, az anya meghalt. Pici koraszülöttet és egy kétéves leánykát hagyott hátra.
A kongói eldugott kis kórház missziói orvosát a tehetetlenség keserű érzése szorongatta.
– Ha azt akarjuk, hogy a gyermek életben maradjon – fordult a szülésznőkhöz – , egyenletes hőmérsékletet kell biztosítanunk a számára.
De hát nem volt inkubátor, nem volt elektromosság! Az egyik nővér kerített valami dobozt, s a csecsemőt vattába bugyolálva beletette. A másik elsietett egy meleg vizes gumitömlőért. A harmadik pedig fűteni kezdett.
- Végtelenül sajnálom, doktor – jelentette a gyógyeszközökért felelős nővér -, megforrósítottam a vizet, s amikor beleöntöttem, a tömlő szétrepedt. Pedig ez volt az utolsó meleg vizes gumitömlőnk.
Gyógyszertár nem létezett, ahol másikat vehettek volna, így az orvos kiadta az utasítást:
- Nincs más megoldás, helyezzétek el a csecsemőt a tűz közvetlen közelében, te pedig feküdj a baba meg az ajtó között, és ügyelj, hogy a kicsit huzat ne érje.
Másnap délben Dr. Roseveare szokása szerint maga köré gyűjtötte az árva gyerekeket, hogy együtt imádkozzanak. Felsorolta a különböző imatémákat, és beszámolt a kis koraszülöttről is, hogy milyen erőfeszítésekre van szükség az életben tartásához. Megemlítette a szétrepedt meleg vizes tömlőt, és elmondta, mennyire sír a kétéves testvérke, hogy az édesanyja meghalt.
Imádkozás közben egy Nammy nevű tízéves kislány az Úr elé vitte a hallottakat azzal az egyszerű őszinteséggel, ahogy az afrikai gyerekek szokták:
- Istenem, kérlek, küldj nekünk egy gumitömlőt – de holnap már nem jó, mert addigra a kisbaba meghal. Kérlek, küldd ma délután. - Majd hozzátette: - De Istenem, nem küldenél akkor már egy babát is annak a síró kislánynak? Úgy talán megérti,hogy még most is szereted őt!
Mondhatott ilyen imára őszintén áment a misszionáriusnő? Az igazat megvallva, nem nagyon hitte, hogy Isten ezt a kérést meghallgatja. Abban természetesen nem kételkedett, hogy az Úr mindent megtehet. Hiszen hányszor énekelt erről, és mennyiszer hallotta a prédikációkban! Valóban lehetséges, hogy Isten ezzel az üggyel is foglalkozik?
A három év alatt, mióta itt él – töprengett Helen -, még egyszer sem kapott csomagot. Ilyesmi ide nem érkezik. Levél még csak jön hébe-hóba, ha akad olyan, aki egyenesen errefelé utazik és elhozza. No, de tegyük fel, hogy valaki otthonról, Nagy-Britanniából csomagot küldene – kinek jutna eszébe meleg vizes tömlőt tenni bele? Hiszen itt forró az éghajlat!
- Aztán körülbelül a délután közepén – mesélte a misszionáriusnő -, amikor éppen az ápolónők iskolájában tanítottam, valaki ezzel az értesítéssel állított be: „Doktornő, egy autó áll a háza előtt…”
Hazaszaladtam, de mire odaértem, az autó eltűnt. A verandán azonban egy dobozt találtam, amit Angliából küldtek. A könnyeimmel küszködtem. Úgy éreztem, egyedül képtelen vagyok felbontani. Hívattam tehát az árva gyerekeket, és együtt nyitottuk ki. Legfelül egy csomó ruha volt, élénk színűek, amit a gyermekek annyira kedvelnek. Tágra nyílt szemmel lesték, amint egyik darabot a másik után szedtem ki. Közben egyre imádkoztam: „Ó, Uram, csak jusson belőle mindegyiknek! Aztán néhány kötött fásli következett a leprások részére, ami a társaságot nem nagyon érdekelte. Majd egy nagydarab szappan került elő, de ez még kisebb lelkesedést aratott. A szemük azonban újra felcsillant, amikor gyümölcskeverékkel teli, csinos csomagra bukkantam. Lesz belőle egy rakás sütemény hétvégére! Utána pedig kiemeltem – egy teljesen új meleg vizes gumitömlőt! Elsírtam magam.”
Nammy egészen elől állt a gyerekek között. Odafurakodott a dobozhoz.
- Ha Isten megküldte a palackot, el kellett küldenie a babát is! – mondta izgatottan. Mindkét kezével belekotort a csomagba, és előhúzta a babát. Felnézett Dr. Rosevearere és azt kérdezte:
- Ugye, mami, elmehetek a kislányhoz, hogy megtudja: Jézus szereti őt?
A csomag öt hónapig volt úton. Ez minden képzeletet felülmúl!
Öt hónappal korábban Isten a szívére helyezte egy angliai vasárnapi iskolai csoportnak, hogy csomagot küldjön a missziói területre. Valamelyik tanítónak azt az ötletet adta, hogy tegyenek bele egy melegítő tömlőt is, noha a csomag rendeltetési helye az Egyenlítő környéke volt. Az Úr szólított meg egy gyermeket a messzi Angliában, hogy adja oda a babáját egy anyátlan afrikai kislánynak.
Igen – Isten elindította válaszát egy imára, mielőtt azt egy gyermek elmondta volna.
"Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok, még beszélnek, én már meghallgatom" (Ézs. 65:24)
forrás: Illusztráció.blogozz.com
Köszönöm Testvérem. Csodálatos bizonyság. Dicsőség az Úrnak!
-
Hányszor gondoltuk már: túl keményen bánik velem! Egyik baj a másik után. Ezt már nem lehet kibírni! De a mesternek bizony igaza van: Ez nem fordíthat elő! Isten nem követ el hibát életünk vezetésében. Ebben bizonyosak lehetünk.
A szobrásznak ez a két mondása áldásomra volt. És most továbbadom. A két mondás így hangzik: „Egy mestermű rejlik ebben a tömbben, csak a söpredéket kell eltakarítani róla." — így rejtőzik bennünk is a Bárány képmása; csak annak kell eltűnni, ami eltakarja még.
A másik mondás pedig ez:
„Az nem fordulhat elő, hogy Isten az életünk vezetésében hibát kövessen el."
Nyugodj meg testvérem és ne félj! Add oda magadat egészen az Úr kezébe, hogy tetszése szerint formáljon. Ő mindent jól cselekszik és soha nem fordulhat elő, hogy csak egyetlen egyszer is tévedjen.
Mennyire így van! Köszönöm a történeteket!
:2smitten:
Köszönöm a hozzászólásodat Elizabeth testvérem. Felhívtad a figyelmem erre a történetre ezzel, és én reggel azt a megszólítást éreztem, hogy nyomtassam ki és olvassam fel a gyülekezetben. Nem értettem, hogy miért kell, de megtettem. Gondolkodtam, hogy milyen bevezetéssel adjam elő, hogy miért akarom ez a történetet megosztani. Végül az Úr megoldotta a dolgot. Istentisztelet kezdete előtt egy kislány (11 éves) jelezte, hogy szeretné behívni Jézust az életébe.
Az alkalom elején a gyülekezet elé hívtam a kislányt aki elmondta a befogadó imát. Az ima tartalmazta azt a mondatot, hogy " Átadom az életemet Neked és kérlek, hogy formálj engem olyanná amilyenné tenni akarsz!"
Amikor ez elhangzott akkor tudtam, hogy miért kellett kinyomtatni a történetet. Felolvastam és kértem az Urat, hogy mindnyájunkat formáljon, hogy ránk nézve Jézus képe tükröződjön rólunk vissza.
Az Úr a te segítséged általad üzent mindnyájunknak a tegnapi napon.
-
Kedves Bacsipista!
Szerintem ez az ÚR vezetése! Nem tudom miért pont ez a szakasz ragadott meg legjobban, mikor a többi írás is nagyon sokatmondó volt. Hasonlót éltem át már többször is, hogy egymástól függetlenül ugyanazt az Ígét helyezte az ÚR az én szívemre, amit egy másik testvéremnek is.
Örülök a bizonyságtételednek, és kívánom, hogy a kislány szivében is gyümölcsöt teremjenek az általad felolvasott szavak.
Szeretettel
:2smitten:
-
Dicsoseg az Urnak! :afro:
-
Áldott legyen az úr neve ez nagyon tanulságos történet volt, Isten áldjon érte!
UI:kirakhatom ezt a nagy bizonyságott más hova?
-
Áldott legyen az úr neve ez nagyon tanulságos történet volt, Isten áldjon érte!
UI:kirakhatom ezt a nagy bizonyságott más hova?
Kedves testvérem itt minden közös, (úgy gondolom én).
Bátran tedd és vidd!
-
Igen! :afro:
-
Isten áldjon, köszönöm szépen! :2smitten:
-
A kecskepásztor és a vadkecskék
A kecskepásztor minden nap hajnalban kihajtotta kecskéit a legelőre. Meglátta, hogy az ő kecskéi a vadkecskék közé keverednek, együtt legelik a friss, zamatos füvet. Örült is ennek nagyon, mert ebből a barátkozásból már lelki szemei előtt nyájának szaporulatát és növekedését vélte látni. Amikor aztán beesteledett, valamennyi kecskét behajtotta a saját barlangjába.
Másnap reggel hatalmas és pusztító erejű nagy vihar kerekedett, úgyhogy nem tudta a nyájat a szokott legelőre kihajtani. Ez miatt az éhes állatokat otthon etette meg . A saját kecskéinek csak kevés élelmet adott, éppen csak annyit,hogy ne éhezzenek,de az idegeneknek viszont többet halmozott oda. Így szerette volna azokat magához édesgetni. Amikor a vihar elcsendesedett és véget ért, kihajtotta keverék nyáját a legelőre.
A vadkecskék várakozásával ellentétben a hegyekhez érve azonnal elfutottak. A pásztor csalódott és haragos lett, hálátlansággal vádolta őket, amiért elhagyták, bár nagyszerű ellátást kaptak tőle. A vadkecskék visszafordultak, és így szóltak:
"Éppen ezért őrizkedünk még jobban tőled. Mert, minket, akik újak voltunk nyájadban, és csak tegnap kerültünk hozzád, többre becsültél a régieknél. Várható, ha ezután mások is hozzád kerülnek, azokat meg elibénk helyeznéd."
Tanulságos történet azokról az emberekről, akik a nyereség és haszon érdekében elfordulnak barátaiktól és az érdek embereivé válnak.
ismeretlen szerző
-
Egy csodálatos árverés
Hill Roland, Krisztus áldott szolgája egyszer egy városban szabad téren hirdette az evangéliumot. Nagy tömeg lepte el a teret. Megrázó erővel szólt a bűn rontásáról és a szeretet hatalmáról, amely Jézusban földre szállt.
Igehirdetése közben egyszer csak mozgolódás támadt. Egy fogat elakadt a téren a nagy tömegben. A hintóban Erskine Anna lady, egy gazdag és pompaszerető, városszerte ismert hölgy ült. Első csillag volt minden bálon, a színházakban, hangversenyeken és a korzón. De szinte soha nem járt olyan helyeken, ahol Isten igéje hangzott. Hill Roland látásból ismerte a ladyt. Éles tekintetét nem kerülte el a mozgolódás, és felismerte őt a hintóban. Villámgyorsan elgondolta: ez egy rendkívüli alkalom.
Félbeszakította az igehirdetést, kinyújtotta karját a hintó felé, rámutatott a lady-re, és odakiáltott a tömegnek:
- Nézzétek, lady Erskine van ott a hintóban. Jó alkalom, hogy nem tud továbbjutni. El fogjuk őt árverezni!
A lady meglepetése leírhatatlan volt. Minden szem felé fordult. Kínos helyzetében legszívesebben a föld alá süllyedt volna. De a tömegben meg sem mozdulhatott. És hangzott az igehirdető kiáltása:
- Ki akarja megvenni Erskine lady lelkét? Nagy csönd támadt. Hill Roland szünetet tartott, aztán a Szentlélek hatalmával megint megszólalt:
-Több jelentkezőt is látok, akik készek minden árat megfizetni.
-Világ, te mit adsz érte?
-Adom minden dicsőségemet és pompámat; tekintélyt, hódolatot, gazdagságot!
-Csak ennyit? Hát halhatatlanságot, örök életet?
- Az magamnak sincs . . .
- Ez nagyon szegényes! Túl alacsony ez az ár. Mert mit használ a ladynek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall?
-Sátán, te mit adsz érte?
- A test kívánságát, a szemek kívánságát s az élet kérkedését csordultig kielégítem. Élheti a maga akaratát! Minden vágyát teljesítem, az élvezetek poharát fenékig ürítheti.
- És mit kívánsz ezért?
- Természetesen a lelkét, hiszen azt akarom, hogy örökre az enyém legyen!
- Túl magas az ár, amit kívánsz. Te sem kapod meg őt, Sátán! Hazug vagy és a hazugságnak atyja!
- És te Úr Jézus, te mit adsz érte?
- Én már odaadtam a lady-ért a tulajdon életemet. A véremet ontottam érte a kereszten, ott lefizettem a váltságdíjat az egész emberiségért. Adom neki az én békességemet, az én örömömet, azt az örömet, amelyet a világ nem adhat, de el sem vehet. Felöltöztetem őt a megigazulás fehér selymébe, és felékesítem őt az üdvözítő hit színaranyával. Senki sem ragadhatja ki őt az én őérte átszegezett kezemből. És ha majd hitben elvégzi hívő életének pályafutását, magamhoz akarom venni őt az én dicsőségembe. Mert ahol én vagyok, ott legyen az én szolgám is!
- És mit kívánsz tőle, Uram e csodálatos ajándékért?
-A bűneit és a rossz lelkiismeretét. Mindent, ami megronthatná és terhelné őt. Mindezt én vettem magamra helyette.
- Ó, Uram, a tiéd, legyen és maradjon is ő mindig, örökre!
- Erskine lady, meg van elégedve az árveréssel? fordult most a ladyhez.
- Igen! felelte a lady megindultan, tiszta, erős hangon. Mély megindultság lett úrrá a tömegen is.
Erskine lady megtartotta a szavát. Ettől az órától kezdve megváltozott egész élete. Letette a pompát, felhagyott a szórakozásaival, feladta régi társaságát. Barátja és pártfogója lett a szegényeknek és betegeknek, a nyomorultaknak és megterhelteknek. Messze földön híre járt. Égett benne a Szentlélek tüze, szívvel-lélekkel szolgálta Isten országának ügyét. Mindvégig áldotta Istent, aki odavitte őt akkor a tömegbe, és csodálatosan kiragadta a világ és a bűn bűvöletéből.
Forrás: 1963 ÚJ ÉLET evangéliumi folyóirat
-
Nagyon szép ez a történet! Igen, kifizethetetlen árat fizetett az ÚR értünk!
:2smitten:
-
Egy gyógyszerész
Istennel bizony nem sokat törődő gyógyszerészsegéd voltam egy kis faluban. Gazdám nem nagyon szeretett éjjel ügyeletet tartani. Ez rendszerint rám hárult. Egyik éjjel már harmadszor keltem fel kimerülten, idegesen, ingerülten. Mikor kinyitottam az ajtót, egy copfos kis parasztlányka állt előttem recepttel a kezében. Dühömben majd hozzávágtam a kulcsot.
- Ne haragudjon patikus bácsi, nagyon beteg az édesanyám.
De én csak dühösen, álmosan dolgoztam tovább, és elkészítettem az orvosságot. A kislány fizetett, és "Isten fizesse meg"-et is
mondott. Én eltettem a pénzt, a receptet is el akartam tenni, amikor véletlenül ismét a receptre néztem. Egy pillanat alatt átfutott az
agyamban egy rettenetes felismerés:
- Jaj, mit tettem?! Sokszoros adagot adtam az egyik alapanyagból, ami már méreg, és az az édesanya reggelre halott lehet. Mint a bolond rohantam az ajtóhoz, ki az utcára és hangosan, kiabálva mondtam:
- Kislány, kislány!
De nem jött vissza. Már messze járt.
Betámolyogtam a hátsó kisszobába, térdre estem, kezemet összekulcsoltam, és imádkozni kezdtem ahhoz, akihez gyermekkorom óta nem imádkoztam:
"Hát áldj meg és segíts, ha tudsz, Isten, ha vagy az Égben." Valami effélét mondhattam, és azt sem tudom, hogy meddig tartott. Ha rövid volt is, ezer esztendőnek tűnt.
És ekkor megint belehasított a csöndbe a csengő. Rohantam az ajtóhoz. Megdermedten álltam, nem akartam hinni a szememnek. Megint a copfos kislány lépett be, sírástól maszatos arccal. Néztünk egymásra. Tán már meg is halt az anyja?
Akkor a kis copfos hebegve megszólalt:
- Patikus bácsi, ne haragudjon rám. Részeg emberektől megijedtem, elejtettem az üveget és eltörött... De nincs több pénzem."
Lelkendezve újból elkészítettem az orvosságot... Megsimogattam a ki copfost. És azóta hiszek és imádkozom.
Bognár Cecil bencés egyetemi tanár jegyzete alapján
forrás:mailona.blog.xfree.hu
-
Az ibolyacsokor...
Egyszer az Úristen színe elé került egy ember, aki a halála előtt becsomagolta egy nagy bőröndbe mindazt, amit az életében értéknek tartott. Az autóját, a házát, a személyes kapcsolatait, a takarékbetétkönyveit.
Az Úristen azt mondta neki:
- Mutasd meg, mit hoztál át az életedből!
Az ember kinyitotta a bőröndöt, s megdöbbenve látta, hogy az szinte teljesen üres - mindössze egy csokor ibolya hervadozott a bőrönd sarkában.
Kérdezte az ember az Úristentől:
- Hol vannak az értékeim? Mindent át akartam hozni... nem értem, hová tűntek, és hogy kerültek ide ezek a hervadozó ibolyák?
- Nem emlékszel erre a kis virágcsokorra? - kérdezte az Úristen.
- Nem emlékszem.
- Hát tudd meg, hogy ez volt az egyetlen igazán önzetlen cselekedeted egész életedben, amelyért nem vártál viszonzást vagy köszönetet, amikor ezt a csokor ibolyát egy kirándulás alkalmával egy ismeretlen katona sírjára tetted.
forrás: ismeretlen
-
A bányász lámpája
A sóbányász naponta leszállt a föld gyomrába, hogy munkáját elvégezze. Felszerelése nagyon egyszerű volt: egy lámpa és egy csákány.
Egyik este, amikor munkája végeztével a felszínre igyekezett, egy tekervényes és szűk folyosón elejtette a lámpását, ami összetört.
Az első pillanatban a bányász még örült is a kárnak: - Végre megszabadultam tőle! Mindenhová magammal kellett vinnem, vigyáznom kellett, hogy hová teszem, és még a munka közben is figyelnem kellett rá. Egy gonddal kevesebb, sokkal szabadabbnak érzem magam. Végül is, ezen az úton már évek óta járok, csukott szemmel is kitalálok.
Az emlékezet azonban hamarosan cserben hagyta. A sötétben minden egészen más volt. Pár lépés után nekiment a falnak.
Talán máris eltévesztette az utat? Hogy lehet, hogy ilyen hamar eltévedt? Megpróbált visszatérni a kiinduló ponthoz, de csakhamar ott állt a vízgyűjtő partján, ahonnan elindult.
- Nem is lehet olyan mély - gondolta magában -, de ha beleesek, biztosan megfulladok.
Óvatosan lekuporgott és elindult négykézláb. Nemsokára vérzett a keze és a térde. Tehetetlenségében sírva fakadt, mert hiába igyekezett, alig jutott előre.
Nagy vágy fogta el a lámpája után. Nem maradt más választása, várakoznia kellett türelmesen, hátha leszáll hozzá valaki, hogy megkeresse és legalább egy gyertya csonkjával kisegítse.
"Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon. Esküt tettem és megtartom, s követem, amit elrendeltél."
119. Zsoltár 105-106
forrás: Tonhal www.theologion.hu (http://www.theologion.hu)
-
Kovács András: Bernát dicsősége
Távol a falutól, lent a folyóparton állt egy összetákolt, gallyakkal megtámogatott, düledező kunyhó. Lakóját a falubéliek csak bolond Bernátnak nevezték, noha erre a névre okot igazából sohasem adott. Különcnek tartották, mert egyedül élt.
Magányában csak egy valaki osztozott: hűséges kutyája. Hajdanában kóbor eb volt, akit a faluból elüldöztek.
Étlen, szomjan kószált a mezőn, amikor Bernát ráakadt. A szerencsétlen állat egyik lábát csak húzta maga után. Bottal törhették el gonosz emberek. Talán. Ettől kedvelte meg annyira Bernát, ugyanis gyermekkorától kezdve ő is bicegve járt. Azóta jóban-rosszban összetartottak már több esztendeje.
Ha Bernát nagy ritkán bement a faluba, kutyája ott poroszkált mellette. Egy pillanatra sem hagyta el, gazdáját.
Mikor alakja feltűnt az úton már messziről felismerték, hatalmas csődület támadt körülötte és elkezdődött a gúnyolódás:
- Nézzétek a félkegyelműt!
- Micsoda pompás kísérőd akadt!
- Nézzétek, úgy jár mint egy király... - hahotáztak az emberek.
Ilyenkor Bernát csendesen megszaporázta lépteit és ahogy csak tudott, sietett ki a faluból. Az úton még sokáig követték, a gyerekek nyelvüket kiöltve csúfolták, gyakran kövekkel is dobálták.
A suhancok bandavezére, Márió, már régóta mesterkedett azon, hogy alaposan megtréfálja a "Félkegyelműt". Mikor észrevette, hogy mennyire ragaszkodik kutyájához, rögtön megfogalmazódott fejében a terv:
- Láttátok Bernát korcs kutyáját? Ugye milyen csúnya állat? Pusztítsuk el! - adta ki a jelszót. A gyerekek, jó tréfát remélve csatlakoztak hozzá. Ettől kezdve keresték a kedvező alkalmat.
Kitalálták, hogy a folyó legmélyebb, legörvénylőbb szakaszának partjáról fogják Bernát kutyáját a vízbe lökni. Minden készen állott, csak azt nem tudták, hogyan csalogassák vízközelbe az állatot.
Aztán elérkezett a nagy pillanat. Kílopakodtak a kunyhó közelébe. Márió előhúzott a zsebéből egy jókora füstölt kolbász darabot, madzagra kötötte és a kutya előtt a part irányába húzta. A gyanútlan eb elindult a csali után. A folyó parton a vad örvénylő víz láttán a többiek megtorpantak.
- Márió, itt mégsem kellene a kutyát vízbe lökni. Itt túl veszélyes, könnyen belefúlhat.
- Mi az fiúk, féltek ? Akkor menjetek haza! - hangzott a válasz. Azzal egy hirtelen mozdulattal vízbe lökte a békésen falatozó állatot. A szerencsétlen kutya nyüszítve próbált menekülni, de hiába. A fiúk ijedt arccal nézték. Csak Márió bámulta arcán önelégült mosollyal az állat küzdelmét.
Közelebb lépett a parthoz, hogy jobban lássa a kutya erőlködését. De ekkor hirtelen megcsúszott a nedves talajon. Hiába próbált megkapaszkodni, a partí fűcsomók kicsúsztak ujjai közül, belezuhant a vízbe.
Társai rémülten futottak a falu felé. A szerencsétlenül járt fiú pedig eszeveszettül kiabált a hullámok közül.
A nagy kíáltozásra előjött kunyhójából Bernát is. Kutyáját nem látva, rosszat sejtve a hang irányába indult. Iszonyú látvány fogadta, amikor megpillantotta hűséges társát a habok között vergődni, kutyájától nem messze pedig egyik leggonoszabb csúfolóját, Máriót fedezte fel, aki szintén életveszélyben volt.
"Menteni!" - volt az első gondolata.
Másodpercek tört része alatt fogalmazódott meg benne: "Menteni. De kit?
Én csak egyiket tudom megmenteni."
Hűséges kis kutyájára nézett, legigazibb társára, aztán a fiúra, aki otromba
tréfák sorozatával próbálta még nevetségesebbé tenni. Iszonyúan nehéz helyzetben volt, de döntenie kellett. Fogát összeszorítva, határozott, gyors mozdulattal a hullámok közé ugrott. Keserves küzdelem kezdődött...
Mire a falubeliek kiértek, a fiú már a parton volt, mellette pedig kimerülten Bernát. Fájdalmasan egyedül érezte magát, üresen nézett az örvénylő vízre. Az emberek döbbenten nézték. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Ebből megértették: kutyáját már nem tudta megmenteni.
Ettől a naptól kezdve megszűnt a gúnyolódások és rosszalló tekintetek sorozata.
A faluban mindenki tisztelettel nézett Bernátra, s ha feltűnt bicegő alakja, már messziről, előre köszöntek neki
forrás: ismeretlen
átmásolva: http://havannacsoport.hu/index.php/2012-11-04-14-20-07/bernat-dicsosege-kovacs-andras (http://havannacsoport.hu/index.php/2012-11-04-14-20-07/bernat-dicsosege-kovacs-andras)
-
A herceg és a bölcs
Élt egyszer egy bölcs ember,akit nagyon szerettek a hazájában az emberek. Az ország gonosz hercege azonban gyűlölte, mert bizony szemben a bölccsel nem tudhatta magáénak népe szeretetét. Ezért aztán szüntelenül azon fáradozott, hogy lejárassa a bölcset.
Végül is kidolgozott egy tervet. Holnap (mondta a herceg) amikor az öreg a piactérre megy, hogy szóljon az emberekhez, én is ott leszek. Egy galambot fogok a kezemben tartani, és azt mondom :
-No tudós férfiú, mondd meg nekem, ez a madár, amit a kezemben tartok, élő vagy holt? Ha azt mondja holt, kinyitom majd a kezemet, és hagyom a madarat elrepülni. Ha azt mondja élő, akkor megfojtom a madarat a tenyeremben, és hagyom, hogy holtan essen a földre. Mindkét esetben bolonddá teszem a bölcs embert.
Eljött a másnap, és a herceg már ott állt a piactéren, jóval a bölcs megérkezése előtt.Türelmesen várakozott, és amikor a tudós megjelent és elkezdett beszélni, a herceg kivette a galambot a kalitkából, és mindenki számára hallhatóan megszólalt:
-Bölcs ember! (kiabálta) Szeretnék feltenni neked egy kérdést. Ez a madár, amit a kezemben tartok, élő vagy holt?
A tömeg elcsendesedett, és minden szem a megszólított felé fordult. A bölcs várt egy kicsit, majd először az emberekre, azután pedig a hercegre nézett, és azt mondta:
- Az, amit a kezedben tartasz, olyan amilyenné te teszed.
(John Kalench)
-
“Amikor hazaértem aznap éjjel, és feleségem tálalta a vacsorát, megfogtam kezét, és azt mondtam, valamit el kell mondjak neked. Leült és csendben evett. Felismertem a fájdalmat szemében. Hirtelen nem tudtam, hogy kezdjem. De tudnia kellett min gondolkozom. Válni akarok. Óvatosan hoztam elő a témát. Nem jött zavarba, inkább megkérdezte halkan, miért? Nem válaszoltam. Erre mérges lett. Eldobta az evőeszközöket, és rámkiabált, te nem vagy igazi férfi! Aznap éjjal nem beszélgettünk. Sírt. Tudtam, ki akarja találni, mi történt a házasságunkkal. Nem igazán tudtam kielégítő választ adni. Jane-t jobban szerettem már, mint őt. Mély bűntudattal megírtam egy válólevelet, melyben az állt, hogy övé a ház, a kocsi és a vállalkozásom bevételének 30%-a. Ránézett, majd széttépte. Az a nő, aki életéből 10 évet töltött velem, idegenné vált. Sajnáltam elvesztegetett idejéért és energiájáért, de már nem vonhattam vissza amit mondtam, mert annyira szerettem Jane-t. Végül elkezdett hangosan sírni előttem, amire már számítottam. Egyfajta megkönnyebbülés volt számomra. A válás ötlete, mely már több hete bennem volt, tisztább és határozottabbá vált. Másnap késő éjjel érkeztem haza, és az asztalnál találtam őt, ahogy ír valamit. Vacsorát kihagyva ágyba mentem, és gyorsan el is aludtam a fáradság miatt, amit a Jane-nel töltött eseménydús nap okozott. Egyszer felébredtem, de még mindig ott ült az asztalnál és írt. Nem törődtem vele, megfordultem és már aludtam is. Reggel megmutatta válási feltételeit: nem akar semmit tőlem, csak egy hónap törődést a válás előtt. Azt kérte, egy hónapon át küzdjünk azért, hogy olyan normális életet éljünk, amilyet csak lehet. Indoka egyszerű volt: fiunk vizsgázni fog és nem akarta őt felzaklatni válásunkkal. Ez elfogadható volt számomra is. De még valami többet is akart. Hogy idézzük fel, hogyan vittem karomban őt be az eskövői terembe. Azt kérte, ebben a hónapban minden reggel vigyem ki őt karomban a hálószobánkból a bejárati ajtóig. Azt hittem megőrült. De hogy utolsó napjauinkat elviselhetőbbé tegyük, elfogadtam ezt a kérését. Elmondtam Jane-nek feleségem válási feltételeit. Hangosan nevetett, úgy vélte, abszurd. Bármilyen trükkel is jönne a feleségem, szembe kell néznie a válással, mondta gúnyosan. Válási szándékom kifejezése után feleségemmel nem volt testi kapcsolatunk. Így amikor először vettem karomba, elég ügyetlenek voltunk. Fiunk tapsolt a hátunk mögött, apa karjaiban tartja anyát. Szavai fájtak. A hálóból a nappaliba, majd a bejárati ajtóig tíz métert tettem meg karjaimban vele. Lecsukta szemét és lágyan ezt mondta: ne beszélj fiunknak a válásról. Bólintottam, de egy kis haragot éreztem. Letettem őt az ajtón kívül. Elment buszhoz, mely munkába vitte őt. Egyedül mentem kocsival az irodába. A második napon már könnyedebben viselkedtünk. Mellkasomra hajtotta fejét. Éreztem blúza illatát. Rájöttem, már régóta nem is néztem meg őt tüzetesen. Már nem volt többé fiatal. Finom ráncok jelentek meg arcán, haja is őszült! Ő cipelte házasságunk terhét. Egy percre eltűnődtem, mit tettem vele. A negyedik napon, mikor felemeltem őt, éreztem, hogy visszatért közénk a bensőségesség érzése. Ez a nő volt az, aki tíz évet nekem adott életéből. Az ötödik és hatodik nap még inkább érzékeltem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz. Jane-nek nem beszéltem erről. Egyre könnyebb lett számomra karjaimba tartani őt a hónap múltával. Talán a mindennapi gyakorlattól fittebb lettem. Egy reggel azt nézegette, mit vegyen fel. Elég sok ruhát felpróbált, de nem talált olyat, ami jó volt rá. Sóhajtott, mert mindegyik bővé vált. Hirtelen ráj9ttem, annyira lefogyott, hogy ezért volt könnyebb karjaimban vinni őt. Hirtelen szíven talált... annyi sok fájdalmat és keserűséget hordott szívében. Tudattalanul is kinyújtottam kezem és megérintettem fejét. Fiunk abban a pillanatban bejött és azt mondta, Apa, ideje kivinned anyát. Élete szerves részévé vált, ahogy látta apát anyával karjaiban. Feleségem intett fiunknak, jöjjön közelebb, majd szorosan átölelte. Elfordultam, attól tartva, hogy utolsó pillanatban megggondolom magam. Majd felvettem karjaimba és kivittem a hálószobából a nappalin át az előszobába. Karját lágyan és természetesen nyakam köré tette. Szorosan tartottam testét, mint esküvőnk napján. Fogyó testsúlya viszont elszomorított. Az utolsó napon, amikor karjaimban tartottam őt, alig tudtam csak egy lépést is tenni. Fiunk már elment iskolába. Szorosan tartottam őt, és azt mondtam, nem vettem észre, hogy életünkből eltűnt a bensőségesség. Majd beszálltam a kocsiba és elmentem dolgozni... Megérkezve gyorsan kiugrottam a kocsiból, el is felejtettem lezárni. Féltem, nehogy a késlekedés miatt meggondoljam magam... Felmentem a lépcsőn. Jane nyitott ajtót. Azt mondtam neki, ne haragudj, Jane, de nem akarok elválni. Döbbenten rám nézett, megérintette homlokomat, és megkérdezte, lázas vagy? Levettem kezét a fejemről. Ne haragudj Jane, de nem válok. Házasságunk talán azért volt unalmas, mert nem értékeltük életünk apró részleteit és nem azért, mert már nem szerettük egymást. Felismertem, hogy attól fogva, hogy esküvőnk után hazavittem őt, vele kell lennem, amíg a halál el nem választ. Úgy tűnt, Jane hirtelen felébredt. Adott egy csattanós pofont, majd bevágta az ajtót és sírásban tört ki. Lementem és elhajtottam. A virágárusnál vettem egy csokrot feleségemnek. Az eladólány megkérdezte, mit írjon a kártyára. Mosolyogtam, és ezt írtam: Minden reggel karomban viszlek, amíg a halál el nem választ.. Aznap este, amikor hazaértem, kezemben virággal, arcomon mosollyal, és felszaladtam a lépcsőn, feleségemet az ágyban találtam... holtan. Több hónapja rákkal küszködött, de Jane annyira lekötött engem, hogy ezt észre sem vettem. Ő már tudta, hamarosan meg fog halni, és meg akart engem kímélni fiunk bárminemű negatív reakciójától, amit a válás válthatott volna ki nála... Legalább fiunk szemében, én egy szerető férj voltam... Életünk apró részletei azok, amik igazán számítanak egy kapcsolatban. Nem a lakásunk, az autónk, a birtokunk vagy a bankba tett pénzünk. Ezek csak megteremtik a környezetet a boldogsághoz, de önmagukban nem képesek boldoggá tenni. Keresd tehát annak lehetőségét, hogy barátja legyél társadnak, és tedd meg azokat az apró dolgokat, melyek bensőségesebbé teszik a kapcsolatotokat. Legyen igazán boldok a házasságotok! Ha nem adod tovább, nem fog történni veled semmi. Ha igen, lehet, megmentesz egy házasságot. Életünk sok kudarca azért van, mert nem vettük észre, mennyire közel voltunk a sikerhez, amikor feladtuk. :060: :060:
-
Kedves Nóra, köszönöm a történetet.
Megkönnyeztem.
De velünk ilyen nem történhet meg, ha keresztények vagyunk ....
-
Ámen, az Úr megtanit minket a becsületre és a tiszteségre! :2smitten:
-
Ivan Cankar: Egy csésze fekete
Az életben sokszor megbántottam azt, akit nagyon szerettem. Az efféle vétek olyan, mint a szentlélek ellen elkövetett bűn; sem ezen, sem a túlvilágon nem nyer bűnbocsánatot. Sem eltörölni, sem elfeledni nem lehet. Néha hosszú évekig csendben van, mintha kihunyt volna a szívben, mintha elveszett, eltűnt volna a nyugtalan életben. Egyszer csak azonban az öröm percében, vagy éjnek idején, mikor az ember rossz álomból riad fel, a súlyos emlékezés ráhull a lélekre, felsajdul benne s olyan erővel égeti, mintha abban a pillanatban követte volna el a bűnt. Minden más emléket könnyen elkergethetünk, mosollyal vagy jótét gondolatokkal – ezt azonban nem űzhetjük el. A sötét árny örökké ott marad a szíven.
Az ember örömest ámítaná saját magát: „Hiszen ez nem is úgy történt! Nyugtalan agyad a napos oldal árnyékából is sötét éjszakát csinál! Jelentéktelen semmiség volt az egész; hétköznapi eset, amilyen reggeltől estig százával, ezrével előfordul!”
A vigasz csalfa: az ember saját maga is keserűséggel érzi, hogy csalfa. A bűn bűn marad, akár egyszer, akár ezerszer követtük el, akár naponta, akár pedig még nem is tudunk róla. A szív nem büntető törvénykönyv, hogy a kihágást a bűntettől, a gyilkosságot az emberöléstől megkülönböztesse. A szív tudja, hogy „aljas ember a tekintetével öl, a hős pedig karddal”, s hamarabb bocsátja meg a kardot, mint a tekintetet. De nem is katekizmus a szív, hogy a halálos és bocsánatos bűnök között különbséget tegyen; hogy szóban és külső jelben megkülönböztesse őket. A szív igazságos és tévedhetetlen bíró. A titkos és szinte öntudatlan mozdulatból ítél és ítélkezik egy futó tekintetből, melyet senki sem vett észre, a kimondhatatlan s a homlokon alig felvillanó gondolatból; sőt mi több, egy kopogtatásból, egy lépésből, egy kortynyi teából. A katekizmusban nagyon kevés bűn van feljegyezve, s azok sem főbűnök. Ha a szív lenne a gyóntatóatya – a gyónás hosszú volna és rettenetes!
Megbocsátható az a bűn, amely szóban elmondható, s bűnbocsánattal eltörölhető. De súlyos és túlságosan súlyos s az élet utolsó pillanatáig véres az a bűn, amely csupán mint emlék maradt a szívben, szavak nélkül és alaktalanul. Az ember csak önmagának gyónja meg ezt a vétket, ha álmatlanul mered az éjszakába s ha mellén nehezebb a paplan, mint a kő.
„Nem loptam s nem is gyilkoltam, nem is paráználkodtam: az én lelkem tiszta!”
Hazug! Hát nem hámoztál-e almát, miközben az éhes ember mellett elhaladtál s röstelkedés nélkül néztél rá? Rosszabb volt ez, mintha loptál, gyilkoltál vagy paráználkodtál volna! A szív, ez az igazságos bíró, hamarabb megbocsát a gyilkosnak, aki a vesztőhelyre indulóban megsimogatott egy síró gyermeket, semmint neked, a tisztának! Mert a szív nem ismeri sem a jelentéktelen semmiségeket, sem a paragrafusokat…
Tizenöt esztendővel ezelőtt hazamentem s három hétig otthon maradtam. Egész idő alatt nyomasztó hangulat uralkodott rajtam. A házunk sivárnak rémlett, valamennyiünkben volt valami súlyos, visszataszító, mintha nyirkos árnyék nehezedett volna ránk.
Az első éjszaka a szobában aludtam; többször is felébredtem, és láttam, hogy édesanyám felkel az ágyból, és az asztalhoz ül. Csendben, mozdulatlanul ült, mintha aludna; tenyerét homlokára szorította, fehér arca ragyogott, holott az ablak csukva volt, s odakünn sem holdfény, sem csillagfény nem világított. Figyelmesen hallgatóztam, s mindjárt tudtam, hogy nem az alvó lélegzetvételét hallom, hanem nehezen visszafojtott, csukló zokogását. Fejemre húztam a takarót; de a paplanon át, sőt még álmomban is hallottam anyám nehéz sírását.
A padlásra költöztem a szénára. Meredek, töredezett, létrához hasonló lépcsőfeljárón kúsztam fel szállásomra. A szénában fekhelyet készítettem magamnak, s az ajtó előtti kis térségre asztalt helyeztem. Ablakom egy szürke, repedezett falra nézett. Kedvetlenül, nyomasztó hangulatban és sötét gondok közepette írtam első szerelmes elbeszélésemet. Erőszakkal tereltem gondolataimat a fehér országutakra, a virágba borult rétekre és illatozó mezőre, hogy ne lássam magamat és az életemet.
Aztán egyszerre nagyon megkívántam a feketekávét. Nem tudom, hogy jutott eszembe; megkívántam. Lehet, csupán azért, mert tudtam, hogy odahaza még kenyér sincsen, nemhogy kávé. Az ember gonosz és könyörtelen az elképzeléseiben. Édesanyám kerekre tágult, ijedt szemmel nézett rám, és semmit sem válaszolt. Siváran és rosszkedvűen, egyetlen szó és köszönés nélkül mentem vissza a tető alá, hogy tovább írjam, hogyan szerette egymást Milán és Bréda, s milyen nemes, boldog és jókedvű teremtések voltak.
„Kart karba öltve, fiatalon, a reggeli nap fényözönében, harmatban megmosdatva…”
A lépcsőn halk lépteket hallottam. Édesanyám jött; lassan és biztos léptekkel haladt, kezében egy csésze feketét hozott. Most emlékszem: soha az életben nem volt olyan szép, mint abban a pillanatban. Az ajtón át beragyogott a déli napfény sugara, egyenesen az édesanyám szemébe; még nagyobb s még tisztább volt ez a szem, a mennyei fény tükröződött belőle, a mennyei jóság és a mennyei szeretet. Ajkán olyan mosoly ült, mint az örömteli meglepetést hozó gyermekén.
Én pedig megfordultam, s kaján hangon azt mondtam:
– Hagyjon békén!… Már nincs kedvem hozzá!
Még nem ért fel egészen, csupán derékig láttam. Mikor a szavamat meghallotta, szeme sem rebbent; csak a csészét tartó keze remegett meg. Rémülten nézett rám, szemében kialudt a fény. Szégyenemben arcomba csapott a vér, gyors léptekkel felé indultam.
– Adja ide, édesanyám!
Elkéstem, szemébe már nem tért vissza a fény, sem ajkára a mosoly.
Felhajtottam a kávét, s vigasztalódtam:
„Majd este megmondom neki azt a szót, azt a kedveskedő szót, amivel adósa maradtam, s hallgatásommal elárultam szeretetét.”
De nem mondtam ki azt a szót sem este, sem pedig másnap, sőt még a búcsú percében sem.
Három vagy négy évvel később, idegenben, egy idegen asszony csésze feketét hozott szobámba. Összerezzentem akkor, s valami olyan erősen a szívembe szúrt, hogy csaknem felkiáltottam fájdalmamban. Mert a szív igazságos bíró, s nem ismer jelentéktelen semmiségeket.
Csuka Zoltán fordítása
Forrás: A szlovén irodalom kistükre (SZEPI)
http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/egy-csesze-fekete-ivan-cankar-/ (http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/egy-csesze-fekete-ivan-cankar-/)
-
Ujkéry Tímea Dóra: Levél
A postás mindig elment az utolsó házig. Ismert mindenkit és ismerte őt is az egész falu. Naponta elvégezte a munkáját és este hazatért kis családjához. Panasz sosem volt rá. A falu boldog közösségként élt, segítették egymást a bajban, örömökben is osztoztak. Csak egy valaki élt magányosan, távol mindenkitől. Egy öreg ember. Senki sem tudott többet róla, csak hogy egyedül lakik egy kis házban, nem jár be a faluba, és nincs egy rokona sem, aki látogatná. Egy valakivel beszélt csak. Minden délután elsétált a falu szélső házáig, várta a postást. Öreg botjára támaszkodva állt a földút szélén és nézte, várta a zörgő biciklivel érkező embert. Naponta ugyanaz a néhány szó hangzott el, már hosszú évek óta. - Fiam, maradt levél? - Nem apó, ma sincs levele.
Az öregember lehajtott fejjel, fáradtan fordult meg és sétált fel a kis dombra a házikójához. A postás pedig a falu felé fordult és elkerekezett.
Ezen a napon is ment minden a maga szokásos rendjén. A postás kihordta a leveleket, az emberek beszédbe elegyedtek vele és késő délután elért a szélső házig. Az apóka fáradt volt, szomorú szemét kérőn emelte a postásra, de a válasz megint ugyanaz volt. Ma sincs levél. A postás visszatért a családjához, megvacsorázott, és már éppen aludni tért volna, mikor nyitott táskájára nézett. Valami fehérlett benne. Odament. Az apónak címzett levél volt. Egy sóhajjal és kicsit fájó szívvel bezárta a táskát.
- Holnap kézbesítem - gondolta -. Ha évekig tudott várni, ez az éjszaka már nem számít. "
Reggel munkába indult és délre elért a szélső házig. Kicsit dobogó szívvel leste, mikor látja meg az öregembert. De az ne volt ott. "Furcsa. Valaki, aki évekig várakozik, nem hagyna ki egyetlen napot sem. Ha nincs itt, majd és fölviszem hozzá a levelet!" Megindult a domb felé, de föltekerni nem tudott, hát tolta a kerékpárját. Úgy félúton tarthatott, mikor észrevette, hogy néhány ember lézeng a kis ház körül. Sietősre fogta lépteit, fönt a kerítéshez támasztotta a biciklit és bement az udvarba.
- Mi van itt? - Az apó ma éjszaka meghalt. Reggel találtam rá - mondta az asszony, aki néha tejet hozott az öregnek.
A postás fájó szívvel fordult vissza, hazatérve nem szólt senkihez, csak leült az ablak elé és nézett kifelé, az útra. Elgondolta milyen érzés lehet éveken át várni valamire, és bántotta, hogy ő volt az akadályozója az apó örömének.
"De talán amit nem tudunk, az nem fáj" - nyugtatta magát.
Egyszer csak meglátott egy férfit, aki az érkező lovaskocsiról szállt le. Utána egy fiú, olyan húszéves lehetett. Rossz érzése támadt.
Föltépte az apónak címzett levelet és olvasni kezdte.
"Drága Édes Apám!
Lassan harminc éve, hogy elszakított Magától a sors. De végre megtaláltam a címét és az élet is oly kegyes volt hozzám, hogy meglátogathatom Édes Apámat. Szerdán érkezek estefelé, és egy meglepetést is hozok. Az unokáját, aki lassan húsz éves. Nyugtalanul és nagy örömmel várom a napot, hogy találkozzunk.
Sokszor öleli: fia"
A postás kinézett az ablakon, szeme könnybe lábadt. A férfi és a fiú még mindig az út szélén álltak, ahogy az öreg szokott. Néztek a semmibe és vártak. A postás felállt, és kiment hozzájuk.
http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/kezbesitetlen-level/ (http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/kezbesitetlen-level/)
-
P.Smidt: Az óra
(Meghallani Isten hangját)
Évekkel ezelőtt , amikor még nem volt hűtőszekrény, az emberek jégházakat használtak, hogy az élelmiszerek ne romoljanak meg. Ezeknek a kis építményeknek vastag falai voltak, nem volt rajta ablak, csak egy jól záródó ajtó.
Télen amikor a tavak befagytak, nagy jégtömböket vágtak ki, és odaszállították a jégházakba. Aztán a jégre szórtak egy réteg fűrészport, és így az kitartott majdnem nyárig.
Egyik nap egy férfi elvesztette értékes karóráját a jégházban, miközben ott dolgozott. Áttúrta az egész fűrészport, szorgalmasan keresgélt , de az óra csak nem lett meg.
Egy kisfiú aki hallotta, hogy elveszett az óra, belopakodottaz ebédszünetben a jégházba. Nemsokára megjelent az órával együtt. A csodálkozó kérdésre, hogy miként sikerült megtalálnia az órát, ezt felelte:
- Jól becsuktam az ajtót, lefeküdtem a fürészporba, teljesen csendben voltam, és
meghallottam az óra ketyegését."
Gyakran nem halljuk tisztán Isten hangját. El vagyunk foglalva azzal, hogy buzgón, sőt néha kétségbeesetten keressük az Ő akaratát. Elcsüggedünk és türelmetlenek leszünk, ha látszólag nem kapunk feleletet. Talán még azt is feltételezzük, hogy Isten nem törődik velünk. De ha szeretnénk meghallani a hangját, nem csak a jelenlétét kell keresnünk, hanem el is kell csendesednünk előtte. Atyánk azt mondja gyermekeinek:
"Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten"(Zsolt 46,11)
Ott, az Ő áldott jelenlétében meg fogjuk hallani halk hangját:
"Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!" (Ézsaiás 30,21)
forrás:http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/p-smidt-az-ora-meghallani-isten-hangjat-/
-
Akkor add vissza a kölcsönt amikor a férjem meghalt
Volt egy nagyon gazdag ember, aki rendkívül kegyetlen és zsugori volt. A felesége jószívű és szeretetteljes volt, és mindenki iránt együtt érző. Az asszonyt mindenki szerette, a férjét azonban senki sem. „Isten ezt a rossz férjet adta nekem – gondolta mégis a feleség –, mit tehetnék hát? Senki sem szereti őt, úgyhogy legalább nekem szeretnem kell.” Így kedves volt hozzá, és éjjel-nappal szolgálta.
Éhínség tört ki a vidéken, és sok falubeli fordult hozzájuk segítségért. A feleség mindenkinek adott pénzt, és elárasztotta őket szeretetével és együttérzésével. A férj, zsugorisága ellenére, nem bánta a felesége nagylelkűségét. „Amíg nekem magamnak nem kell adnom, addig elégedett vagyok” – gondolta.
Amikor a feleség pénzt adott, az emberek azt mondták:
– Csak kölcsönvesszük a pénzt, vissza fogjuk fizetni!
– Nem, nem kell visszafizetnetek. Ajándékba adom. Fogadjátok csak el! – felelt az asszony.
– Nem – utasították vissza az emberek. – Visszafizetjük majd, ha vége az éhínségnek.
– Ha tényleg vissza akarjátok fizetni – felelt az asszony –, akkor aznap adjátok oda a pénzt, amikor a férjem meghal!
Némelyik embert megbotránkoztatta, hogy az asszony így beszél. Mások úgy gondolták, hogy amikor meghal a férje, nagy költségei lesznek a temetéssel, és azért kéri ezt.
Egyik fiuk épp ott volt, amikor az anyja ezt a furcsa kijelentést tette. A fiú mindkét szülőjét nagyon szerette, de amikor meghallotta, mit mondott az anyja, nagyon megharagudott. Elment az apjához, és elmondta neki a történteket.
– Anyám azt kéri az emberektől, hogy a halálod után fizessék vissza a pénzt, amit ad nekik.
Az apa nem hitt a fülének.
– Hogy mondhat ilyet? – kérdezte. – Mindig kötelezettség nélkül szokott pénzt adni. Most miért kéri hát, hogy adják meg a pénzt, és miért kell ennek a halálom után történnie?
A férj odament a feleségéhez, és megkérdezte: – Mondd meg nekem, miért kéred az embereket, hogy a halálom után adják meg a pénzt?
– Nem érted ?– válaszolt az asszony. – Az emberek nem szeretnek téged. Tulajdonképpen gyűlölnek. Mindenki azt szeretné, hogy már ma meghalj, de sok pénzt fogadtak el tőlem, és az emberek természetüknél fogva nem akarják visszafizetni a pénzt. Mostantól fogva ahelyett, hogy a halálod járna az eszükben, azért fognak imádkozni Istenhez, hogy tartson téged életben, hogy ne kelljen visszafizetniük a pénzt. Szeretném, ha még hosszú, hosszú évekig élnél! Ki tudja, egy nap talán te is szerető, jószívű és együtt érző leszel. Megtréfáltam őket. Szeretném, ha azért imádkoznának Istenhez, hogy élj. Ez boldoggá tesz engem. Kit érdekel a pénz? Azt akarom, hogy nagyon sokáig élj!
A férjet nagyon meghatotta felesége bölcsessége és iránta érzett szeretete. Megfogadta, hogy könyörületesebb lesz másokhoz.
http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/akkor-add-vissza-a-kolcsont-amikor-a-ferjem-meghalt/ (http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/akkor-add-vissza-a-kolcsont-amikor-a-ferjem-meghalt/)
-
Johan Frinsel: Érthetetlen kegyelem
Senki sem tudta már pontosan, mikor is tűnt fel először az építkezésen. Eléggé az elején lehetett, amikor körülkerítették a terepet. Ott álldogált, és csak figyelt a durva rácsfonaton keresztül. Arra sem emlékezett már senki, hogy ki is engedte meg neki a belépést. Az építőmunkások számára Karcsi egyszerűen hozzátartozott az építkezéshez. Ott botorkált a pezsgő munka közepette, többnyire egy nehéz gerendát cipelt, és mindenkinek felajánlotta szolgálatait.
- Segíteni – segíthetek?
A legtöbb férfi barátságos volt vele. Jóindulatúan tréfálkoztak vele, és hacsak mód volt rá, kisebb segédmunkás-feladatokat bíztak rá. Amikor a cölöpöket verték be, nagy csalódására kissé távolabb kellett mennie. A cölöpverő dübörgő ritmusa azonban teljesen magával ragadta. Messziről figyelte a fejleményeket, és mindkét kezével a taktust verve utánozta a gépet:
- Abong, abong, abong.
- Minden rendben, főnök? – ugratták.
- Segíteni – segíthetek?
Karcsi boldogan üdvözölt minden érkező teherautót, amely homokot, téglát, sódert, betonacélt vagy betont hozott. Úgy állt ott, mintha nélküle be sem tudna állni a sofőr, integetett, és a kocsit az acéllapokon át ügyesen beirányította az építkezésre.
- Köszi, Karcsi! Jól csináltad! – vette a lapot a legtöbb sofőr. Akkor aztán ragyogott a torz arcocska a büszkeségtől és az örömtől. Összedörzsölte széles tenyereit, mintha csak azt mondta volna: „Na, ezzel is meglennénk!” Csak néhányan voltak, akik semmibe vették, de főleg azért, mert nem tudták, hogyan is bánjanak vele.
A különös, nagy arc a néhány tincs hajjal, a széles, lapos orr, a kis kerek fülek és azok a furcsán ráncos, ferde szemek egyeseket elbizonytalanítottak. Valószínűleg az volt a probléma, hogy nem mertek vele nevetni. Pedig Karcsi maga volt a megtestesült barátságosság. Ha csak rajta múlott, hamar megtört a jég.
Túláradóan boldog volt, ha figyelhette az ácsot, aki időnként leejtette a kalapácsát. Ilyenkor aztán Karcsi résen volt:
- Segíteni – szólalt meg, és már nyújtotta is a szerszámot.
Ha valahol hegesztettek valamit, tüstént ott termett. Fantasztikusnak találta az elektromos ív sistergését és szikrázását. Utánozta a zajokat. Nyöszörgött, nyikorgott, sípolt, sercegett attól függően, mikor mi történt az építkezésen. Kiváló ritmusérzékkel és olyan megtévesztően ügyesen utánzott, hogy a munkások olykor teli torokkal nevettek rajta.
- Zenésznek kellett volna menned, Karcsi. Van érzéked hozzá.
Karcsi szerette a zenét. Mint olyan sokan az ilyen „gyerekek” közül, nagyon muzikális volt. Felfedezte a zenét az építkezés hangjaiban, a különböző gépek, a betonkeverő zajában, sőt maga is muzsikált. Nemcsak a zajos utánzásával, hanem egy szájharmonikával is. Ezt egy esős napon vették észre az építkezés dolgozói.
Karcsi szélvédett helyre húzódott, és előszedte a szájharmonikáját. Sohasem gondolták volna róla a munkások, hogy így tud játszani. Amikor odamentek hozzá, azonnal abbahagyta. Ezért aztán nem zavarták többet; megszokták, hogy ha Karcsi éppen nem a gerendáját vonszolja maga után, akkor valamelyik sarokban koncertezik.
Csak egyvalaki nem állhatta a fiút, már a kezdet kezdetétől fogva, az acélművesek egyike. Karcsi nagyon sajnálta, hogy ez az ember rögtön elküldte, ha a közelébe került. Pedig nagyon tetszett neki, hogy a férfiak milyen szép mintákat tudnak fonni az összevissza vasakból. Hát még a vas hajlítása – a legszuperebb dolog! Látszott rajta, mennyire vágyott volna rá, hogy közelebb mehessen. Mint egy kutyus, amelyik tilosban sündörög, úgy lopakodott a műhely felé, ahol ez a férfi dolgozott. De ahogy az meglátta, nyomban elzavarta, méghozzá elég gorombán.
Egyszer uzsonnaszünetben meg is kérdezték a többiek:
- Hé, Jakab, miért vagy mindig ilyen mogorva a fiúval?
- Hogyhogy mogorva?
- Talán azt állítod, hogy barátságosan bánsz vele?
- Nem akarom, hogy a közelemben sündörögjön, ennyi az egész.
- A légynek sem árt a szerencsétlen, és boldog, hogy itt lehet.
- Nem bántom én sem, csak azt akarom, hogy engem hagyjon békén. Én sose engedtem volna meg neki, hogy belépjen az építkezésre, de hát nem én vagyok a főnök.
- Pedig kedves kis fickó. – szólt közbe egy másik.
- Kezdetek szentimentálisak lenni! – gúnyolódott Jakab – Kedves fickó! Ezt csak azért mondod, mert nincs minden rendben a fejében. Ezért vagytok olyan kedvesek vele.
- Lehet, hogy igazad van ebben, – mondta az egyik kőműves – de neked semmit sem jelent egy ilyen fiú? Persze, hogy tőle több mindent elfogad az ember, mint egy normális embertől. Ezt tudom. De akárhányszor odajön hozzám, a saját gyermekeimre kell gondolnom, és hálás vagyok érte, hogy ők egészségesek. Te nem így vagy vele...? Igazán lehetnél egy kicsit barátságosabb vele. Amikor elküldöd, mindig olyan, mint egy kivert kutya.
- Á, ezt egy mongoloid rögtön el is felejti. – vélte Jakab – Hisz látod, újra meg újra próbálkozik.
- Nem szenvedheted az ilyen gyerekeket? – kérdezte a munkavezető, aki figyelmesen hallgatta a beszélgetést.
- Gyereknek nevezed a fickót? Hány éves lehet? Tizennyolc, tizenkilenc talán…
- Ez nem válasz a kérdésemre. Azt szeretném tudni, hogy nem szenvedheted az ilyen embereket?
- Idefigyelj, nincs szükségem arra, hogy előttetek mentegessem magamat, egyszerűen kellemetlen nekem, hogy egy mongoloid kóborol itt összevissza. Nem méltó egy emberhez, hogy így járja végig az életet.
- Igen, de éppen ezért lehetnél egy kis részvéttel iránta! – kiáltott valaki.
- Tulajdonképpen egyáltalán nem lenne szabad ilyeneknek lenniük.
- Mit? Talán egy injekciót neki és kész? – háborodott fel valaki – Te aztán korszerűen beszélsz! Mindent kidobni, ami egy kicsit is hibás! Ebbe az irányba haladunk manapság, figyeld csak meg. Ma még csak önkéntes alapon, de egyszer majd kipucolnak mindenkit, aki nem hasznos a köz számára. Ki vele!
- Ne izgasd fel magad, – válaszolta Jakab – hanem gondold csak át a dolgokat. Az emberiség kétharmada éhezik, naponta halnak meg teljesen normális emberek, csak mert nincs ennivalójuk. Ez a szerencsétlen flótás pedig itt szaladgál fel és alá...
- És semmi haszna belőle az államnak. Így gondolod?!
- Pontosan. Nem látom be, mit szörnyülködtök ezen. Tudni akartátok, hogy gondolkodom erről. Én csupán kérdezem, hogy mi értelme az ilyen életnek. Most még vannak szülei, akik gondoskodnak róla, de ha már nem lesznek, akkor egy otthonba jut. El tudjátok képzelni, mennyibe kerül ez az államnak?
- És ha neked lenne ilyen gyereked?
- Nekem nem születne ilyen gyerekem. Ma már ugyanis ezt ki lehet mutatni a magzatvízből.
- Tehát megölnéd?
- Ha mindenáron ilyen brutálisan akarod kifejezni, akkor igen. De becsületes dolog ez? Talán humánusabb, ha világra segítünk egy ilyen nyomorékot?
- Bizonyos szempontból nagyon szomorú dolog tényleg – vélte a munkavezető – de ő mégiscsak ember, éppen ezért Karcsi sokkal többet ér, mint gondolod.
- Az embert az állattól csupán az értelme különbözteti meg, nála pedig pont az hiányzik.
- Ha így beszélsz, minden reménységemet elveszítem. Ha valaki szellemi fogyatékos is, azért még ember. Hallgattad már egyszer, hogy szájharmonikázik? Próbálj meg egyszer egy csimpánzt megtanítani erre!
- Szájharmonikázni minden gyerek tud. – próbált Jakab védekezni.
- Gondolod? Próbáld ki egyszer magad! Nekem még sose sikerült.
- Először azt hittem, hogy csak egy éneket tud rajta játszani, de kiderült, hogy mindenfélét tud – vetette valaki közbe. – Mostanában mindig karácsonyi énekeket fúj rajta.
- Van egy kedvence, azt játssza a legtöbbször. Az is karácsonyi ének?
- Nem, nem hinném. De az biztos, hogy valami keresztény ének. Gondolom hívők a szülei. Tegnap ugyanis azzal érkezett, hogy „Jön az Úr Jézus”. Persze, arra gondolt, hogy nemsokára karácsony.
- Tudja valaki annak az éneknek a szövegét, amit mindig játszik?
- Á, maga se tudja! – vélte Jakab.
- Majd megkérdezem a vejemet, ő tangóharmonikázik. – mondta a munkavezető.
- Na, megyek dolgozni! – állt fel Jakab, és kinyitotta az ajtót. – Ti meg a mongoloidotok... És mindig ugyanaz a nóta.
Néhány nap múlva megint együtt üldögéltek az építkezésen felállított lakókocsiban.
- Mielőtt elfelejteném, itt az ének, amiről nemrég beszéltünk. – vett elő a munkavezető egy lapot a nadrágzsebéből. – A vejem rögtön tudta, melyikre gondolok.
- Na, hadd halljuk!
- Én nem tudom elolvasni. – nevetett a munkavezető.
- De hisz nem vagy analfabéta! Add ide!
A munkavezető nevetve odaadta a cetlit a kőművesnek, aki kérte. Az egy pillantást vetett a szövegre, és zavartan hallgatott.
- Na! – bíztatták harsányan a többiek – Hadd halljuk, vagy te sem tudsz olvasni?
- Amazing... grace... how... sweet... the... sound... – kezdte betűzni a kőműves.
- Ide vele! – nevetett Jakab – Ez angolul van.
- Te tudsz angolul?
- Hat évig dolgoztam Ausztráliában.
- Akkor olvasd fel! – követelték a többiek.
- „Amazing Grace! How sweet the sound,
That saved a wretch like me!
I once was lost, but now I am found,
Was blind, but now I see...”
- Azt, hogy tudsz angolul, most már elhisszük. – szakította félbe a kőműves, aki az előbb blamálta magát. – De mit jelent ez az egész? Inkább fordítsd le nekünk.
- Néhány fogalmat nem olyan egyszerű lefordítani.
- Hát azért csak próbáld meg. Nem fogunk kijavítani, abban biztos lehetsz. Így hát ne izgasd magad, ha melléfogsz is.
- Tehát: „Bámulatos kegyelem, micsoda kedves hír, amely egy ilyen nyomorult embert... mint engem, megmentett. Elveszett voltam, de megtalált... Vak voltam, de most látok...” Valami ilyesmi, nem lehet teljesen szó szerint fordítani. A „wretch” átkozottat is jelenthet esetleg.
Egy pillanatra csend lett a kocsiban.
- Egy ilyen nyomorult ember, mint én... Vajon ismeri-e Karcsi az ének szövegét? – tette fel magának az egyik férfi a kérdést félhangosan.
- Na ne! – felelte Jakab – Azt gondolod, hogy a mongoloid tud angolul?
- Miért ne? Talán Angliában vagy Amerikában nincsenek szellemi fogyatékosok?
- Ember, ez teljesen más dolog! Egy mongoloidot csak nem taníttatnak idegen nyelvre!
- Akkor fogalma sincs, hogy mit énekel?
- De hát nem is énekli, csak játssza a szájharmonikán.
- Viszont lehet, hogy valaki elmondta neki, miről szól ez az ének.
Jakab megvonta a vállát.
- Akkor sem értheti. Gondolj csak bele: a kegyelem fogalma biztos, hogy túl magas neki.
- Mit jelent egyáltalán?
- Kegyelem... te el tudnád magyarázni?
- A kegyelem Istentől jön – mondta a munkavezető.
Jakab bosszúsnak látszott.
- Nekilátok megint a munkának. – állt fel, hogy kimenjen. A kőműves azonban megállította:
- Megtennél nekem egy szívességet? Írd már le nekem ezt az éneket, persze lefordítva, jó?
- Nem tudom... talán... ha lesz rá időm, akkor... esetleg.
- De azután ne dobd el a lapot, kérlek! – kiáltotta még utána a munkavezető.
Nem sokkal ezután történt.
Karcsi játszotta a maga játékát, és élte kis életét az építkezésen szerzett barátai között. Irányította a toronydaru kezelőjét. Nagyon csodálta ezt a férfit, aki – véleménye szerint – különösen rászorult az ő segítségére. Persze sajnálta, hogy csak a földről segíthet, de legalább megkísérelte, hogy olyan jól végezze dolgát, ahogy csak lehet: hangosan kiabált a fejét hátrahajtva és vadul gesztikulálva.
Szerencsére a többi acélműves kedvesebb volt hozzá, mint Jakab, úgyhogy az építkezésnek ez a területe sem szenvedett hiányt utasításaiban.
Egy délután, röviddel a munka befejezése előtt Jakab még néhány betonvasat akart hozni az egyik teherautóról, amely jól meg volt rakva a legkülönbözőbb építőanyagokkal. Maga a teherautó kicsit ferdén, félrecsúszva állt az építési terület egyenetlen talaján. Tulajdonképpen ennek elővigyázatosságra kellett volna intenie a férfit. Talán nem vette észre, mindenesetre nagyon rosszul sült el a dolog.
Amikor megpróbált néhány rudat kihúzni a rakományból, egy egész tétel lecsúszott oldalt a teherautóról. Jakab elesett, és az egyik lába beszorult egy köteg acélrúd közé. Miközben azon fáradozott, hogy kiszabadítsa a lábát, meglátott valamit, amitől félelmében és rémületében felkiáltott. Egy rakás betonlap csúszásnak indult; Ha az leesik a kocsiról, őt rögtön agyonzúzza.
Kétségbeesetten próbált szabadulni, félelmében szakadt róla a veríték. Rájött, hogy képtelen egyedül kiszabadítani magát. Segítségért kiabált.
- Fiúk! ...Segítség! ...Isten nevében... segítség!
Kétségbeesése közepette egyszer csak felbukkant a mongoloid. A nagy gyermek néhány ugrással mellette termett.
- Segíteni – én segíteni! – kiáltott Karcsi, és még mielőtt Jakab a szerencsétlen teremtés láttán minden reményét elveszített volna, hihetetlenül erős mozdulattal a rakomány egyik függőlegesen álló rúdja elé helyezte a gerendáját. Így egy pillanatra fel tudta tartóztatni a csúszó betonlapokat. Ezután teljes súlyával nekitámaszkodott, anélkül, hogy tudatában lett volna annak, mekkora veszélynek teszi ezzel ki magát. Vagy talán mégiscsak jobban fel tudta mérni a helyzetet, mint azt egy mongoloidról feltételezné az ember?
Lenézett Jakabra, aki kiabálva feküdt a lábánál, és a nehéz vasrudakkal küszködött. Együtt kiabáltak tovább:
- Segítség!... Segítség!... Jézus, segítség!
Mindez pillanatokig tartott csak, de egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaért a többi munkás. Szerencsére azonnal felfogták a helyzet komolyságát. Néhány férfi félrefeszítette az acélrudakat, míg a többiek Jakabot szabadították ki veszélyes helyzetéből. A munkavezetőn kívül senki sem vette észre, milyen veszélyben van Karcsi. Néhány lépéssel a fiú mellett termett, és elrántotta őt a betonlapoktól, melyek néhány másodperccel később nagy robajjal zuhantak le a teherautóról. Súlyuknál fogva forgáccsá zúzták Karcsi gerendáját, amely egy pillanatig akadályozta a lezúdulásukat.
A robaj után félelmetes csend lett. Az acélműves becsukta a szemét, arca fehér volt, mint a meszelt fal.
- Mi van a lábaddal? – törte meg valaki a csendet.
Jakab nem felelt, de fájdalomtól eltorzult arca nagyon is beszédes volt. Óvatosan felsegítették, és a lakókocsihoz akarták vinni, de ezt már nem engedte. Két férfira támaszkodva ugrált a kocsi felé. Pár lépés után megállt, és halkan megkérdezte:
- Hol van Karcsi?
Ez volt az első eset, hogy nem „a mongoloid”-nak nevezte.
- Biztosan már megint valahol bóklászik. Talán el is felejtette már az egészet.
- Tiszta szerencse, hogy a fiú pont a közelben volt. – vélte az egyik munkás, aki a munkavezetővel Jakab mögött baktatott.
- Bizony! – erősítette meg a munkavezető furcsa pillantást vetve munkatársára. – Tiszta szerencse, hogy rögtön cselekedett és véletlenül úgy állította oda a gerendát, hogy feltartotta a lapokat... Észrevetted te is, hogy Karcsi megpróbálta a kezével feltartóztatni a rakományt? Óriási szerencse az egész?... Vagy esetleg valami más is?
Csendben mentek tovább. Még mielőtt elérték volna a lakókocsit, Jakab ismét megállt, és figyelmesen fülelni kezdett. Akik támogatták, érezték, hogy minden ízében remeg. Valahonnan szájharmonika hangja hallatszott. Az acélfonónak folytak a könnyei, és senki sem csodálkozott rajta.
Amit ebben a pillanatban átéltek, semelyikük sem tudta szavakba foglalni. Lehet, hogy Karcsi nem ismeri a szöveget... Lehet, hogy messze meghaladja az értelmi képességeit a kegyelem fogalma... De belőle él!
„Amazing Grace! How sweet the sound,
That saved a wretch like me!
I once was lost, but now I am found,
Was blind, but now I see”
/Ó érthetetlen kegyelem,
Mely rég utánam jár,
Ki tévelygőn, vakon
Bolyongtam utamon,
Egyszer csak rám talált.../
forrás: http://www.oromhirek.hu/buzamag/ (http://www.oromhirek.hu/buzamag/)
-
Az úr áldjon meg kedves testvérem, Bacsipista a történetekeért nagyon tanulságosak!
-
Köszönöm drága Bacsipista Testvérem.
-
Anyai szeretet
Egy igaz történet, a Japánt megrázó földrengés során történt…
Miután a földrengés véget ért, az egyik mentőosztag egy fiatalasszony házához ért, ahol a repedéseken keresztül látni lehetett annak holttestét. Az asszony teste egy furcsa térdelő pozícióban volt, mintha imádkozott volna. Törzse előredőlt és két kezével valamilyen tárgyra támaszkodott. A ház az asszony hátára és fejére omlott.
Nagy nehézségek árán a mentőosztag vezetője átnyúlt kezével a keskeny nyíláson, és próbálta elérni az asszony testét. Azt remélte, hogy talán még mindig életben találja. Viszont a hideg, merev test ennek az ellenkezőjéről árulkodott.
Az osztag majdnem tovább is állt, a következő romokba dőlt ház irányába tartva. De valamilyen oknál fogva az osztagvezetőnek az az ellenállhatatlan érzése támadt, hogy vissza kell menniük a holt asszony házához. Ismételten letérdelt és kezével benyúlt a keskeny résen, hogy megtapogassa az asszony teste alatt levő kevés helyet.
Hirtelen izgatottan felkiáltott:
- Egy gyermek! Egy gyermeket találtam!
Közös erőfeszítéssel az osztag tagjai óvatosan egyenként elmozdították a romokat a halott asszony körül. Egy virágos takaróba göngyölt, 3 hónapos kisfiú feküdt az édesanyja holtteste alatt.
Nyilvánvalóan az asszony a lehető legnagyobb áldozatot hozta meg, hogy fiát megmentse. Háza összeomlásakor saját testével védte meg fiát. Amikor az osztagvezető karjaiba vette, a kisfiú még mindig békésen aludt.
A mentőorvos is gyorsan ott termett, hogy megvizsgálja a kisfiút.
Mikor a takarót szétnyitotta, egy mobiltelefont talált benne, egy SMS üzenettel a képernyőjén: “Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy szeretlek.”
A jelenlévők a telefont kézről kézre adták és egymás után fakadtak könnyekre.
“Ha ezt túléled, emlékezz, hogy szeretlek.”
(http://www.uzletietika.hu/kepek/cikk_kep/1300793443japan.jpg)
Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért. (János 15,13
-
:060: Köszönöm... ÁMEN!
-
Baleset
Egy fiatalasszony autóval ment haza a munkahelyéről. Óvatosan vezetett, mert a kocsi új volt, előző nap vették át az autószalonban. Sokáig spóroltak rá, férjének is sok többlet munkát kellett végeznie, hogy meg tudják vásárolni a kiválasztott modellt.
Az egyik zsúfolt kereszteződésben az asszony nem jól számította ki a távolságot és egy szembe jövő kocsi végighúzta autója oldalát.
Elsírta magát. Hogyan fogja ezt megmagyarázni férjének?
A másik autó vezetője megértő volt, de ragaszkodott ahhoz, hogy adataikat kicseréljék. Az asszony remegő kézzel kereste a papírokat egy nagy irattartóban, amelyből egyszer csak egy cédula pottyant ki.
Határozott, férfias kézírással a következő szavak álltak rajta:
"Baleset esetén emlékezz drágám arra, hogy téged szeretlek és nem az autót!"
"Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben..."
Pál levele az Efézusbeliekhez 5.1-2a.
forrás: http://bovitettbiblia.blogspot.com/search/label/A%20baleset (http://bovitettbiblia.blogspot.com/search/label/A%20baleset)
-
:059: :060: Isten áldjon meg testvérem , ez nagyon tanulságos és szomoru is egyben , !a szerettett mindent legyöz!
-
Arany a Bibliában
Azt mondják, az ifjú Károly herceg egyszer egy parasztnál szállt meg. Feltünt neki a polcon fekvő öreg Biblia.
-- Szokta olvasgatni a bibliát?--kérdezte a parasztot.
-- Hogyne szoktam volna --felelte--, minden nap egy fejezetet Felség!
Mikor a paraszt kiment a szobából, egy aranyat tett a herceg a Biblia lapjai közzé és visszatette a polcra. A herceg búcsúzáskor buzdította a parasztot, hogy csak olvassa továbbra is szorgalmasan a Bibliát, nagy kincset fog találni benne. A paraszt megígérte, hogy minden nap fog olvasni egy fejezetet belőle.
Egy év múlva újra arra járt a herceg. Kérdezte:
-- Nos, olvassa még a Bibliát?
-- Minden nap egy fejezetet Felség!
-- Vegye csak le azt a Bibliát!
A herceg felnyitotta a Bibliát és a paraszt nagy ámulatára kivette az arany pénzt, amit egy éve beletett és visszacsúsztatta a mellényzsebébe.
-- Mondja, miért hazudott? Ha olvasta volna a Bibliát, megtalálta volna benne az aranyat...
http://bocs01.multiply.com/journal/item/88 (http://bocs01.multiply.com/journal/item/88)
"Szerezz igazságot, és el ne adj; bölcseséget és erkölcsöt és eszességet." Példabeszédek 23,23
Read more: http://havannacsoport.hu/?modul=oldal&tartalom=1174992#ixzz1oECBTR2u (http://havannacsoport.hu/?modul=oldal&tartalom=1174992#ixzz1oECBTR2u)
-
A bányász lámpája
A só bányász naponta leszállt a föld gyomrába, hogy munkáját elvégezze. Felszerelése nagyon egyszerű volt: egy lámpa és egy csákány.
Egyik este, amikor munkája végeztével a felszínre igyekezett, egy tekervényes és szűk folyosón elejtette a lámpását, ami összetört.
Az első pillanatban a bányász még örült is a kárnak: - Végre megszabadultam tőle! Mindenhová magammal kellett vinnem, vigyáznom kellett, hogy hová teszem, és még a munka közben is figyelnem kellett rá. Egy gonddal kevesebb, sokkal szabadabbnak érzem magam. Végül is, ezen az úton már évek óta járok, csukott szemmel is kitalálok.
Az emlékezet azonban hamarosan cserben hagyta. A sötétben minden egészen más volt. Pár lépés után nekiment a falnak.
Talán máris eltévesztette az utat? Hogy lehet, hogy ilyen hamar eltévedt? Megpróbált visszatérni a kiinduló ponthoz, de csakhamar ott állt a vízgyűjtő partján, ahonnan elindult.
- Nem is lehet olyan mély - gondolta magában -, de ha beleesek, biztosan megfulladok.
Óvatosan lekuporgott és elindult négykézláb. Nemsokára vérzett a keze és a térde. Tehetetlenségében sírva fakadt, mert hiába igyekezett, alig jutott előre.
Nagy vágy fogta el a lámpája után. Nem maradt más választása, várakoznia kellett türelmesen, hátha leszáll hozzá valaki, hogy megkeresse és legalább egy gyertya csonkjával kisegítse.
"Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon. Esküt tettem és megtartom, s követem, amit elrendeltél."
119. Zsoltár 105-106
forrás: tonhal.hu
-
A boldogságbolt
Valójában egy antikváriumot kerestem, a budai Öreg utcában, amikor egy furcsa cégér ötlött a szemembe, fekete alapon sárgult betűk hirdették: „BOLDOGSÁGBOLT”. Alatta egy kartonpapíron régies írással: „Átalakulás miatt VÉGKIÁRUSÍTÁS”. Ejha, gondoltam magamban, ezt meg kell próbálnom, egy kis boldogság sohasem árt, s beléptem. Bent az üzlet tulajdonosa, ránézésre egy legalább kétszáz éves örmény, olyan ruházatban, ami már a millennium idején is avíttnak számított volna épp egy öregedés határán álló nővel tárgyalt, de udvariasan köszöntött, majd így szólt:
- Kérem, nézzen körül, amíg a nagyságos asszonnyal tárgyalok, nézzen körül, hátha talál valami boldogságot, ami a tetszésére talál…
Körbenéztem. Mindenfele könyvespolcok, tematikusan rendezve: „szerelem”, „család”, „siker”, „gazdagság”, „lelki béke”, „extrém kívánságok”… A polcokon mint könyvek az egyes boldogságok. Azonban nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak és inkább (bevallom, tapintatlanul) a boltosék beszélgetését hallgattam ki.
- Drága nagyságos asszonyom, már hogy ne lenne nagy szerelem? Mindent elsöprő, lángoló, őrült megfelel?
- Igen, azt hiszem, igen.
- Kiváló minőségű, első osztályú áru, Kleopátra is ebből rendelt anno… de meg kell jegyeznem, nem olcsó ez kérem. No lássuk csak: egy úriember, fiatalabbat, vagy idősebbet szeretne?
- Kicsit fiatalabbat, nem sokkal…
- Rendben. Szenvedély minden mennyiségben, ön is szeretne megfiatalodni benne, mások számára is észrevehetően?
- Természetesen.
- Egy pillanat. Az annyi mint: a három gyerekét elveszíti, ... a férjét… Az anyagi biztonság továbbá 30 percenttel visszaesik. Csomagolhatom?
- Nem… azt hiszem, ez túl drága. Valami mást nem tud ajánlani? Esetleg valami boldogságot a házasságban?
- Természetesen, nagyságos asszonyom… Egy pillanat. – közben a „házasság” feliratú polcon matatott egy kicsit. – Ez azt hiszem megfelelő lesz: Bensőséges szeretet a házastárssal. Azt hiszem, ez megfelelő lesz önnek.
- Ez jól hangzik. Ennek mi az ára?
- Kérem, ez magasabb árfekvésű, de higgye el, megéri. Végre kell hajtania egy lelki megújulást és fel kell hagynia a kacérkodásokkal.
- Valami olcsóbb nincsen esetleg?
- Dehogynem, ahogy a kedves vevő parancsolja. Esetleg csomagolhatok egy kis csípős nyelvet?
- Ez pontosan mit jelent?
- Kiváló pletykálkodási képességet. Bárkiről bármit el tud hitetni, bármilyen rosszindulatú dolgot.
- Hát nem is tudom… Azt hiszem, ez jó lesz. Mi az ára?
- Igazán nem sok: nem lesznek barátai.
- Valóban. Kérem.
- Parancsoljon nagyságos asszonyom, kezeit csókolom. – Miután kilépett a nő az ajtón hozzám fordult: - Sikerült már választania? Ajánlhatok valamit, vagy esetleg még nézelődne?
Szerencsére ebben a pillanatban egy újabb férfi lépett be a boltba.
- Egy kicsit még nézelődnék.
- Ha megengedi, addig kiszolgálom a másik vevőt is.
- Csak tessék.
Az új vevő rögtön a tárgyra tért:
- Karriert szeretnék.
- Természetesen. Nemzetközi cégnél igazgatói állás megfelelő lenne?
- Igen, mindenképp. Mi lenne az ára?
- No, nézzük csak… A családi életét fel kell adnia, item egy kis gyomorfekély.
- Nem is tudom. A családi élet elég nagy ár. Tudna még valamit ajánlani hozzá?
- Természetesen. Egy szívinfarktusért két szabados titkárnőt tudok szállítani. Ez kb. mínusz öt életévet jelent. Csomagolhatom?
- Egyszerre a kettő vagy egymás után?
- Külön-külön. Ha egyszerre kívánja, akkor az összesen… egy pillanat… igen, az mínusz nyolc életév.
- Meggondolhatom? Holnap visszajönnék?
- Sajnos üzletpolitikánk ezt nem teszi lehetővé. Ebbe az üzletbe mindenki csak egyszer léphet be, utána hiába jön vissza, már nem találja a bejáratot.
- Akkor kérem.
- Parancsoljon. – Mikor kettesben maradtunk, az öreg örmény hozzám fordult: - Sikerült választania?
- Nem is tudom…
- Hajaj… - sóshajtott fel – tudja, hogy ez a leggyakoribb mondat, amit ebben a szakmában hallok? ’Nem tudom!’ Ma már senki sem tudja, hogy mit akar. Bezzeg régen! Emlékszem, jött egy Júlia nevű úrilány, ő tudta, mit akar: életfogytig tartó szerelmet! És szó nélkül kifizetett érte vagy harminc életévet. Aztán itt volt Giacomo, az a velencei kispap, aki azt kérte, hogy neki legyen a legtöbb erotikus kalandja a világon. Örömmel lemondott cserébe a szerelemről. Biztos hallott már róla, Casanova néven lett híres. Vagy emlékszem arra a cingár fiatalemberre, Sanyira, aki azt kérte, hogy híres költő legyen és egy szabad hazában akar meghalni. Örömmel vállalta, ha ezen kívül semmi sem sikerül neki az életben.
Ma már mindenki csak kicsinyes kívánságokkal érkezik. Szerelem, szex, pénz… És azok azoknak is sokallják az árát, pedig higgye el, a piacon mi vagyunk a legolcsóbbak. Nagy cég, nagy múlt, kicsiny árak, ez az üzletpolitikánk…
Kicsit zavartan sütöttem le a szememet, megpróbáltam félrevinni a témát.
- Extrém kívánságokat is tudna teljesíteni?
- Természetesen!
- Mondjuk, ha világuralmat szeretnék kérni?
- Legnagyobb sajnálatomra, abból a gyártó már nem vállal újabb példányt. Tudja, az utolsó darabot egy vékony, bajszos fiatalember vitte el, aki eredetileg Wagner kéziratokat keresett, meg festészeti albumokat…
- Neki milyen árat kellett fizetnie?
- Mindent, amit létrehozott élete folyamán, saját magának kellett elpusztítania, addig nem hallhatott meg. Bonus megkapta, hogy ellenséges fegyver nem fogta.
Talált már valami, Uram?
- Bevallom, kicsit szemezgettem az „irodalmi Nobel-díj” feliratú csomaggal…
- Kiváló választás, Imre bátyám is ugyanebből a típusból rendelt.
- Azt hiszem, én is csak azt mondom, amit a vevői többsége: nem is tudom. Azt hiszem, a boldogságot inkább saját magam szeretném megtalálni és nem tudni, milyen árat kell fizetnem érte.
- Tudja mit? Ön ma az utolsó vevőm. Megkapja bonus, amit szeretne.
- Azt hiszem, egy csésze kávét szeretnék.
- Csak egyetlen csésze kávét?
- Igen. Azt szeretném, ha egész életemben minden nap tudnék örülni a sors olyan apró ajándékainak, mint egy csésze kávé. Ha mindig lenne a közelemben valaki, akivel együtt tudom élvezni a frissen főtt kávé zamatát. Nem kell több: minden napra egy apró öröm és az, hogy felismerjem és örülni tudjak ennek.
- Jól meggondolta?
- Igen, tudom, nem nagy boldogság, de legalább biztos.
- Bölcs választás, ha szabad megjegyeznem. A kicsiny dolgok öröme… régen elfelejtett boldogság. Máris csomagolom.
- Nagyon köszönöm. Isten áldja!
- Tiszteletem.
Az ajtóból még visszafordultam: - Kérdezhetek valamit? Azt írta, átalakítja a boltot. Mit fog árulni?
- Boldogtalanságot, kérem. Tudja, úgy látom, ma erre nagyobb igény van.
S alázatos mosollyal becsukta mögöttem az ajtót.
http://szinestortenetek.hu/Hup12582 (http://szinestortenetek.hu/Hup12582)
-
Az áldozati bárány
Tíz földműves együtt indult a mezőre dolgozni. Vihar lepte meg őket. Tépdeste a fák koronáit, a kerteket, a szántóföldet meg teljesen letarolta.
A cikázó villámcsapások és a jégeső viharos verése ellen egy düledező templomba menekültek. A villámcsapások hangja egyre erősödött, a korhadt gerendák recsegtek. Attól tartottak, hogy rájuk szakad a mennyezet. A földművesek méltatlankodva zúgolódtak, hogy biztosan van közöttük egy nagy bűnös. Az ő méltatlan viselkedésének a következménye az égi háború. Féltek, hogy a gyakori villámcsapások áldozatai lesznek valamennyien.
- Meg kell találnunk a bűnöst - javasolták, és túl kell adni rajta.
- Akasszuk ki kalapjainkat a templom körüli kerítésre. Akinek kalapját előbb viszi el a szél, az lesz a bűnös és átengedjük sorsának.
Megegyeztek a javaslatban. Nagy nehezen kinyitották a templom ajtaját és a tíz szalmakalapot a kerítésre akasztották.
A szél egyet azonnal elkapott.
Kegyetlenül és határozottan kidobták a kalap tulajdonosát is. A szerencsétlen ember kétrét görnyedt a nagy szélben és alig tudott lábon maradni.
Csupán pár lépést haladt előre a nagy viharban, amikor óriási dörgést hallott: a templomba becsapott a villám. Porrá égett az épület és a bennlévők.
(szerzője ismeretlen)
-
Az árvíz és a keresztény
Egy faluban árvíz kezdődött, így hát mindenki megpróbált menekülni, ahogy tudott. Élt abban a faluban egy keresztény is, ő elkezdett imádkozni, hogy Isten küldjön neki segítséget.
Épp arra ment egy ember autóval, és szólt neki, hogy szívesen elviszi őt a faluból, de a keresztény erre csak annyit mondott:
- Köszönöm, nem szükséges, majd Isten kiment innen.
Az autós tovább hajtott, a víz pedig egyre jobban áradt, már a házakat is elöntötte, egy idő után már csak csónakkal lehetett közlekedni, közben pedig a keresztény továbbra is segítségért imádkozott. Jött is arra egy ember csónakkal, és ezt mondta:
- Gyere, elviszlek a csónakommal!
- Köszönöm, nem szükséges, engem majd Isten kiment innen.
A csónakos tovább ment, a víz szintje pedig egy idő múlva olyan magasra emelkedett, hogy a kereszténynek föl kellett mennie házának legfelső szintjére, majd végül ki kellett másznia a háztetőre. Ekkor már kétségbeesetten imádkozott Istenhez, hogy segítsen neki. Épp arra ment egy helikopter. A pilóta jelzett neki, hogy szívesen felveszi őt, de ő erre is csak annyit mondott, hogy:
- Köszönöm, nem szükséges, majd engem Isten kiment innen.
A helikopter elment, a víz tovább emelkedett, míg végül a keresztény megfulladt. Amikor megérkezett a Mennybe az Úr trónja elé, felháborodva ezt mondta: - Uram, én imádkoztam, de te nem küldtél segítséget!
- Fiam, én rögtön meghallgattam az imádat, mert küldtem hozzád egy autóst, aztán egy csónakost, majd egy helikopterest is. Mit vártál, hogy majd személyesen én megyek érted?
forrás: ismeretlen
-
Kovács András: Bernát dicsősége
Távol a falutól, lent a folyóparton állt egy összetákolt, gallyakkal megtámogatott, düledező kunyhó. Lakóját a falubéliek csak bolond Bernátnak nevezték, noha erre a névre okot igazából sohasem adott. Különcnek tartották, mert egyedül élt.
Magányában csak egy valaki osztozott: hűséges kutyája. Hajdanában kóbor eb volt, akit a faluból elüldöztek.
Étlen, szomjan kószált a mezőn, amikor Bernát ráakadt. A szerencsétlen állat egyik lábát csak húzta maga után. Bottal törhették el gonosz emberek. Talán. Ettől kedvelte meg annyira Bernát, ugyanis gyermekkorától kezdve ő is bicegve járt. Azóta jóban-rosszban összetartottak már több esztendeje.
Ha Bernát nagy ritkán bement a faluba, kutyája ott poroszkált mellette. Egy pillanatra sem hagyta el, gazdáját.
Mikor alakja feltűnt az úton már messziről felismerték, hatalmas csődület támadt körülötte és elkezdődött a gúnyolódás:
- Nézzétek a félkegyelműt!
- Micsoda pompás kísérőd akadt!
- Nézzétek, úgy jár mint egy király... - hahotáztak az emberek.
Ilyenkor Bernát csendesen megszaporázta lépteit és ahogy csak tudott, sietett ki a faluból. Az úton még sokáig követték, a gyerekek nyelvüket kiöltve csúfolták, gyakran kövekkel is dobálták.
A suhancok bandavezére, Márió, már régóta mesterkedett azon, hogy alaposan megtréfálja a "Félkegyelműt". Mikor észrevette, hogy mennyire ragaszkodik kutyájához, rögtön megfogalmazódott fejében a terv:
- Láttátok Bernát korcs kutyáját? Ugye milyen csúnya állat? Pusztítsuk el! - adta ki a jelszót. A gyerekek, jó tréfát remélve csatlakoztak hozzá. Ettől kezdve keresték a kedvező alkalmat.
Kitalálták, hogy a folyó legmélyebb, legörvénylőbb szakaszának partjáról fogják Bernát kutyáját a vízbe lökni. Minden készen állott, csak azt nem tudták, hogyan csalogassák vízközelbe az állatot.
Aztán elérkezett a nagy pillanat. Kílopakodtak a kunyhó közelébe. Márió előhúzott a zsebéből egy jókora füstölt kolbász darabot, madzagra kötötte és a kutya előtt a part irányába húzta. A gyanútlan eb elindult a csali után. A folyó parton a vad örvénylő víz láttán a többiek megtorpantak.
- Márió, itt mégsem kellene a kutyát vízbe lökni. Itt túl veszélyes, könnyen belefúlhat.
- Mi az fiúk, féltek ? Akkor menjetek haza! - hangzott a válasz. Azzal egy hirtelen mozdulattal vízbe lökte a békésen falatozó állatot. A szerencsétlen kutya nyüszítve próbált menekülni, de hiába. A fiúk ijedt arccal nézték. Csak Márió bámulta arcán önelégült mosollyal az állat küzdelmét.
Közelebb lépett a parthoz, hogy jobban lássa a kutya erőlködését. De ekkor hirtelen megcsúszott a nedves talajon. Hiába próbált megkapaszkodni, a parti fűcsomók kicsúsztak ujjai közül, belezuhant a vízbe.
Társai rémülten futottak a falu felé. A szerencsétlenül járt fiú pedig eszeveszettül kiabált a hullámok közül.
A nagy kiáltozásra előjött kunyhójából Bernát is. Kutyáját nem látva, rosszat sejtve a hang irányába indult. Iszonyú látvány fogadta, amikor megpillantotta hűséges társát a habok között vergődni, kutyájától nem messze pedig egyik leggonoszabb csúfolóját, Máriót fedezte fel, aki szintén életveszélyben volt.
"Menteni!" - volt az első gondolata.
Másodpercek tört része alatt fogalmazódott meg benne: "Menteni. De kit?
Én csak egyiket tudom megmenteni."
Hűséges kis kutyájára nézett, legigazibb társára, aztán a fiúra, aki otromba
tréfák sorozatával próbálta még nevetségesebbé tenni. Iszonyúan nehéz helyzetben volt, de döntenie kellett. Fogát összeszorítva, határozott, gyors mozdulattal a hullámok közé ugrott. Keserves küzdelem kezdődött...
Mire a falubeliek kiértek, a fiú már a parton volt, mellette pedig kimerülten Bernát. Fájdalmasan egyedül érezte magát, üresen nézett az örvénylő vízre. Az emberek döbbenten nézték. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Ebből megértették: kutyáját már nem tudta megmenteni.
Ettől a naptól kezdve megszűnt a gúnyolódások és rosszalló tekintetek sorozata.
A faluban mindenki tisztelettel nézett Bernátra, s ha feltűnt bicegő alakja, már messziről, előre köszöntek neki
-
Szeszélyes vénasszony
Az öregotthonban meghalt egy asszony. Az éjjeli szekrényre ki volt készítve egy boríték, az egyik ápolónőnek címezve.
"Mit látsz magad előtt, amikor gondozol? Mit látsz, ha rám nézel? Mire gondolsz, amikor magamra hagysz? Mit szólsz, ha rólam beszélsz?
Legtöbb alkalommal egy szeszélyes öregasszonyt látsz magad előtt, aki már egy kicsit becsavarodott, és amikor eszik erősen, csámcsog. Amikor kérdezik, akkor nem válaszol.
Egy vénasszonyt látsz, aki nem találja cipőjét, harisnyáját, és engedi, hogy úgy bánjál vele, ahogyan neked tetszik, akár tisztálkodásnál vagy az étkezésnél.
Ezt látod.
Nyisd ki a szemeidet. Ez nem én vagyok.
Elárulom neked az életemet.
Tizenhárom gyerek közül én vagyok az utolsó.
Szüleim és testvéreim nagyon szerettek.
Alig voltam tizenhat éves és arról álmodoztam, hogy megtalálom életemben az első férfit. Húszéves voltam, amikor férjhez mentem. Szívem erősebben megdobban, amikor az akkori időkre gondolok.
Huszonöt éves vagyok és van egy gyermekem, akinek nagy szüksége van rám, mert házat épít magának.
Harmincéves lettem és érzem, hogy egymásra vagyunk utalva. Negyven éves koromban tudtam, hogy hamarosan el fog hagyni. Férjem hűségesen kitart mellettem. Ötvenéves lettem és már unokák zajongnak mellettem.
Mindenki szeret.
Jönnek a sötét napok, férjem meghal. Félelemtől reszketve gondolok a jövőre. Gyerekeim nincsenek velem, sajátjukkal törődnek.
Visszagondolok az elmúlt évekre, amikor boldog voltam és szerettem. Már megöregedtem. A természet durva játékos: az öregséget együgyűségnek állítja be. Testem szépsége meglöttyen, az erőm is elhagy. Haladnak az évek, és ahol valamikor szív dobogott, most egy darab kő van.
Rozzant testemmel mégis megmaradok fiatalnak, mert érzem, hogy életem újból elkezdődik, mert szeretek. Átgondolom a rövid éveket: milyen gyorsan elrohantak. Elfogadom a könyörtelen igazságot, hogy semmi sem lehet végtelen .
Te, aki gondomat viseled, ne a szeszélyes vénasszonyt lásd bennem. Figyelj egy kicsit oda és meglátod!"
Óh milyen sok tekintettel, milyen sok emberi tettel találkozunk nap mint nap. Mit veszünk észre? A ráncokat, a szeszélyt és a keménységet? Milyen szép lenne, ha arra törekednénk, hogy átérezzük az álmokat, a meleg szív dobogását és a sokszor egészen elrejtett szeretetet!
(forrás: Bruno Ferrero: Van ott fenn valaki c.könyvéből)
-
Nem vásárolható
Fiatal pár lép be a város legszebb játéküzletébe. A férj és a feleség hosszasan nézegetik a színes játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az állványokon, mások a mennyezetről lógnak le vagy a pultokon fekszenek szívderítő tarkaságban.
Vannak itt síró és nevető babák, elektronikus játékok, kicsike konyhák, melyekben lángost és süteményt sütnek.
Nem tudják eldönteni, melyiket vegyék meg.
A csinos eladónő hozzájuk lép. - Nézze - kezdi magyarázni a feleség -, nekünk egy egészen kicsi lányunk van, és mi sokat vagyunk távol hazulról, gyakran még este is.
- Olyan kislány, aki keveset mosolyog - folytatja a férj.
Szeretnénk venni neki valamit, ami boldoggá tenné - veszi át a szót újra az asszony -, akkor is, ha mi nem vagyunk mellette... Valamit, aminek örülne, ha egyedül van.
Nagyon sajnálom - szólal meg udvariasan az eladónő - de mi nem árulunk szülőket.
forrás: Bruno Ferrero
-
A látogatás
Egy fiatalember minden nap délben bekukkantott a templom ajtaján és pár másodperccel később már ment is tovább.
Kockás inget és szakadt farmert viselt, mint a többi maga korabeli fiatal. Papírzacskóban hozta az ebédre szánt két zsömléjét. A plébános gyanakvóan kérdezte, hogy miért jött, mivel manapság már a templomban is lopnak.
- Imádkozni jövök – válaszolta a férfi.
- Imádkozni… Hogy tudsz ilyen gyorsan imádkozni?
- Hát… mindennap benézek a templomba és annyit mondok: „Jézus, Józsi vagyok", aztán elmegyek. Rövid imádság, az igaz, de remélem, hogy az Úr meghallgat.
Néhány nap múlva egy munkahelyi baleset következtében a fiatalembert fájdalmas törésekkel szállították kórházba.
Többen voltak egy szobában. Érkezése teljesen átalakította az osztályt. Nemsokára az ő szobája lett a folyosó összes betegének találkozóhelye. Fiatalok és idősek ültek az ágya mellett és ő mindenkire rámosolygott, mindenkihez volt egy-egy kedves szava.
A plébános is eljött meglátogatni és egy nővér kíséretében odament a fiatalember ágyához.
- Azt mondták, hogy nagyon össze vagy törve, mégis vigaszt nyújtasz a többiek számára. Hogy vagy képes erre?
- Annak az embernek köszönhetem ezt, aki minden nap délben eljön hozzám.
Az ápolónő félbeszakította: - De hisz délben soha nem jön senki!
- Ó, dehogyisnem. Mindennap eljön, benéz az ajtón és azt mondja: - Józsi, Jézus vagyok -, és elmegy.
(Bruno Ferrero)
-
Köszönöm, kedves Pista Testvérem, tényleg nagyon tanulságos történetek!
:2smitten:
-
A hal nélküli halászok példázata
Történt egyszer, hogy volt néhány ember, akik halászoknak nevezték magukat, és íme, sok hal nyüzsgött a környék vizeiben. Az egész vidéket patakok és tavak tarkították, mindegyikben tömérdek a hal, és a halak éhesek voltak.
Azok, akik halászoknak nevezték magukat, heteken, hónapokon, éveken keresztül tanácskozásra ültek össze, és hivatásukról, a halászatról, a bőséges halállományról és arról beszélgettek, hogyan lehetne halászni.
Évről évre pontosan megfogalmazták a halászat jelentőségét, hivatásként emlegették a halászatot, és bejelentették, hogy a halász elsődleges feladata mindig is a halfogás.
Állandóan új és jobb módszerek, és a halászat új és jobb meghatározásai után kutattak. Ám egy dolgot nem tettek: nem halásztak.
Nagy, műgonddal megtervezett és költséges oktatóközpontokat építettek, amelyek eredeti és elsődleges célja az volt, hogy a halászokat megtanítsák a halfogás fortélyaira. Mindezek alatt az évek alatt tanfolyamokat tartottak a halak szükségleteiről, természetéről, osztályozásuk módszereiről, a halak pszichológiai reakcióiról, és arról, hol lehet halakat találni.
Az oktatóknak doktori címük volt a halászat tudományából, ám ezek az oktatók nem halásztak. Kemény, szorgalmas tanulás után évről évre sokan végeztek, és kaptak diplomát halászatból.
Egy, a halászat szükségességéről tartott tanácsozás után egy fiatal résztvevő elment halászni. Másnap arról számolt be, hogy két nagyszerű halat fogott. Kiváló fogásáért kitüntették, és felkérték, hogy lehetőség szerint vegyen részt az összes fontosabb tanácskozáson, ahol elmondhatja, hogyan akadt a horgára a két nagy hal. Abbahagyta tehát a halászatot, hogy legyen ideje beszámolni a többi halásznak, és filmet készítsen a nagy fogásról. Jelentős tapasztalata jutalmául beválasztották a halászok szövetségének elnökségébe is.
El kell ismernünk, hogy a „halászok" között sokan valóban odaadó bugalommal végezték a dolgukat, áldozatokat hoztak, és minden nehézséget vállaltak. Hiszen nem mesterüket követték-e, aki azt mondta: „kövessetek engem, és én emberhalászokká teszlek titeket"? Képzeljük el, hogy mennyire megsértődtek néhányan, amikor egyszer valaki felállt, és kijelentette, hogy akik nem fognak halat, nem is igazi halászok, akárhogy erősködnek. Megállapítása mégis helyesnek tűnt.
Halász-e az az ember, aki évről évre nem fog halat? Követi-e valaki a Mesterét, ha nem halászik?
18Amikor Jézus a Galileai-tó mellett járt, látott két testvért, Simont, másik nevén Pétert és testvérét, Andrást. Halászok voltak, s épp hálót vetettek a tengerbe. 19Megszólította őket: "Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!" 20Azon nyomban otthagyták hálójukat és csatlakoztak hozzá. 21Útját folytatva megpillantott két másik testvért is, Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost. Épp hálójukat javítgatták a bárkában, apjukkal, Zebedeussal. Őket is hívta. 22Rögtön otthagyták a bárkát apjukkal egyetemben, és a nyomába szegődtek. 23Azután bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, és gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget a nép körében.
Máté 4:18-23
-
Igaz barát
Volt két barát akik együtt jártak óvodába, iskolába és együtt vonultak be az amerikai hadseregbe. Még a fronton is együtt harcoltak hazájukért.
Egy nap visszavonulás közben az egyik barát kapott egy halálos lövést,és felakadt a szögesdrótra. A másik barát mikor meglátta, azonnal a segítségére akart menni,de a parancsnoka ráförmedt.
- Ne menj ki a védett árokból, mert már úgyse tudsz rajta segíteni, még téged is
lelőnek.
A barát meghökkent, de mihelyt el ment a parancsnoka, azonnal a barátjához
rohant. Vállára vette és sietett vissza vele.
Menet közben ö is kapott egy halálos lövést. Minden erejét összeszedte és vonszolva de beértek a futóárokba, ahol a parancsnoka ismét ráförmedt: - - Megmondtam, hogy ne menj ki érte mert már nem tudsz segíteni rajta.
De nem hallgattál rám. Most te is meg fogsz halni vele együtt.
Meg érte ez neked?
A barát már annyit tudott mondani;
- Igen megérte, mert amikor oda mentem hozzá,így szólt!
TUDTAM , HOGY ELJÖSSZ ÉRTEM.
forrás: www.hotdog.hu/user_profile.hot?user_id=910843 (http://www.hotdog.hu/user_profile.hot?user_id=910843)
-
Egyik este, akár csak a többi napon, a kicsi árva lányka az utcasarkon állt, és ételt, pénzt koldult, vagy bármi más egyebet, amivel az emberek megszánják. A kislány ócska ruhát viselt, piszkos volt és kócos a haja.
Egy gazdag ember sétált el a kislány mellett, anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna.
De amikor hazatért a drága otthonába, boldog és jómódban élő családjához, a gazdagon terített asztalhoz, gondolatai vissza-visszatértek az árva kislányhoz.
Nagyon megharagudott Istenre, amiért engedi, hogy ilyen körülmények között éljenek emberek.
Szemrehányást tett Istennek, mondván, "Hogy engedheted, hogy ez megtörténjen? Miért nem teszel valamit, hogy segíts ezen a kislányon???"
Aztán lénye legmélyéről meghallotta Isten válaszát "Már tettem. Megteremtettelek Téged. "
forrás: e-mail
-
Az előbbi történethez nagyon passzol, sajnos. :pityereg:
Mi vagyunk az Úr keze és lába, persze ha nem süket a fülünk.
-
Fekete - fehér történet
(Ez a jelenet a British Airways London-Johannesburg közötti járatán történt meg.)
Egy ötvenes fehér asszony egy fekete mellett ül. Láthatóan nagyon zaklatott, hívja a stewardesst.
A légikisasszony kérdezi:
- Mi a probléma, asszonyom?
- A fehér nő: talán nem látja? Egy fekete mellé ültetett engem. Nem bírom elviselni, hogy egy ilyen gusztustalan lény mellett kelljen ülnöm. Adjon nekem egy másik ülést. Kérem!
A légikisasszony:
- Nyugodjon meg, a gépen majdnem minden ülés foglalt. Megnézem, hogy van-e még szabad hely.
A légikisasszony elmegy és néhány perccel később visszajön.
- Asszonyom, mint ahogy gondoltam, nincs több üres helyünk a turista osztályon. Beszéltem a parancsnokkal és ő megerősítette, hogy a bussiness classon sincs több hely. Van azonban egy hely az első osztályon.
Mielőtt az asszony bármilyen megjegyzést tehetne, a légikisasszony folytatja:
- A mi légitársaságunknál egyáltalán nem szokás, hogy egy turista osztályon ülő utasnak engedélyezzék, hogy átüljön az első osztályra, de figyelembe véve a körülményeket, a parancsnok úgy találta, hogy valóban botrányos arra kényszeríteni valakit, hogy egy ilyen visszataszító ember mellett üljön.
A légikisasszony a feketéhez fordul:
- Nos, kérem Uram, ha úgy kívánja, vegye a kézipoggyászát, mivel az első osztályon a szabad hely Önre vár.
A körülöttük levő utasok, akik elképedve asszisztáltak a jelenethez, felemelkedtek és tapsoltak.
(szerzője ismeretlen)
-
A mester és tanítványai
Egyszer élt egy nagyon különleges alkotásokat készítő szobrász mester. A szobrai majdnem megmozdultak és rengetegen jártak alkotásainak csodájára messze földről.
Ahogy az már ilyenkor csak lenni szokott, néhányan nagyon szerették volna megtanulni ezt a művészetet és könyörögtek neki, hogy fogadja őket tanítványaivá. A mester egy ideig gondolkodott, de aztán, nehogy tudása vele szálljon a sírba, úgy döntött, hogy elfogadja a jelentkezőket.
Először csak pár tanítványa volt, akikkel teljesen az alapoknál kezdte. Első lépésként megtanította nekik, hogyan kell jó drótvázat csinálni a leendő szoborhoz, aztán azt, hogy miként kell rátapasztani erre az agyagot, és így tovább…
Telt múlt az idő és szép lassan egyre több tanítványa lett, mivel igen sokan megszerették kedves modoráért és különleges alkotásainak készítését egyre többen, szerették volna magukévá tenni.
Aztán egy nap, sok-sok év tanítás után a mester úgy érezte, hogy már minden tudását át adott tanítványainak és azt mondta, hogy akkor mától nem tanít többet, hanem vissza vonul és úgy ahogyan kell, elkészíti élete fő művét.
Így is tett.
Mikor elkészült, egy valóban monumentális és különleges szobrot készített el, ami méltán volt életének fő műve. Mikor befejezte, érezte, hogy akkor már mindent megtett ebben a világban, és pár napra rá eltávozott. Meghalt.
A tanítványai nagyon sajnálták, hogy szeretett mesterük nincs már velük ebben a világban, és jó ideig szomorkodtak emiatt… Viszont mivel sokan voltak, kezdett a csoport a fejetlenség sűrű erdeje felé tévedni, így arra az elhatározásra jutottak, hogy választaniuk kell maguk közül egy utódot a mester helyére.
Azt találták ki, hogy a mester összes tanítványa készítsen egy alkotást, és akkor azok elbírálása alapján választanak maguk közül vezetőt.
Minden tanítvány nagyon kitett magáért és végül el is készült az összes mű.
Némelyik nem sikerült olyan jól, lettek közöttük teljesen átlagosak, de kiváló is készült szép számmal.
Volt azonban köztük kettő, amelyek nagyon különlegesre sikerültek és végül minden tanítvány ezen két szobor közt gondolkodott.
Az egyik tökéletes mása volt a mester életének fő művének, a legapróbb részletekig megegyezett azzal és ugyan olyan fantasztikus élmény volt rátekinteni.
A másik viszont egészen mást ábrázolt, de nagyon aprólékosan el volt készítve, a mester tanította elvek alapján és a szobrászat összes, csínját-bínját alkalmazta készítője megalkotásánál. Erre is nagyon fantasztikus volt rá nézni.
A tanítványok egy ideig vacilláltak, aztán végül úgy döntöttek, hogy azt a tanítványt választják meg utódnak, aki a tökéletes mását készítette el a mester fő művének…
Ekkor a másik versenyben maradt tanítvány így szólt:
- Mindannyian ostobák vagytok és semmit nem értettetek meg a mester tanításaiból. A mester nagyon sokáig tanított bennünket, hogy kiváló művészekké válhassunk. Nagyon sokat tanította az elveket, és rengetegszer hangsúlyozta azoknak az elsajátításának, megvalósításának fontosságát. Erre most azt választanátok meg utódjául, aki tökéletesen lemásolta őt. De a mester nem tanított egyikünket sem arra soha, hogy utánozzuk őt, vagy bárki mást.
Azt tanította, hogy önálló és valódi művészekké váljunk, ne pedig tökéletes másolókká…
Hát körülbelül a tanulság is ennyi. Nem utánoznunk kell a mesterünket, hanem megérteni és megvalósítani a tanításait, majd a saját életünkben alkalmazni a megszerzett tudást…
Persze ha egy mester azt várja el, hogy tanítványai őt utánozzák és mindent pontosan, úgy csináljanak, mint ahogyan ő, akkor érdemes elgondolkodnunk, hogy vajon valóban jó mestert választottunk-e magunknak…
forrás: internet
-
Ez pedig az egyik kedvenc mesém. Lehet tanulni belőle bárkinek.Oscar Wilde
A Boldog Herceg
A mű eredeti címe: The Happy Prince
Fordította: Lengyel Balázs
Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán.
Nemhiába csodálta mindenki.
- Legalább olyan szép, mint egy szélkakas - jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének -, csakhogy nincs annyi haszna - tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.
- Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! - sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. - A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért.
- Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog - dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.
- Olyan, mint egy angyal - mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.
- Honnan tudjátok? - kérdezte a számtantanár. - Sose láttatok angyalt.
- Dehogynem, álmunkban - válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.
Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy, sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:
- Szeresselek? - kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.
- Micsoda nevetséges kapcsolat - csivitelte a többi fecske -, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona. - És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.
- Örökké csak hallgat - mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. - És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. - Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés - folytatta a fecske -, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! - Eljössz-e velem? - kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. - Hitegettél csak! - kiáltotta a fecske. - Indulok a piramisokhoz. Isten veled! - És elrepült.
Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.
- Hol töltsem az éjszakát? - kérdezte. - Remélem, felkészültek a fogadásomra.
Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.
- Itt fogok megszállni - kiáltott fel -, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! - És leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. - Arany a hálószobám - mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült; de alig dugta a fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. - Milyen különös! - kiáltott fel. - Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből.
Akkor ismét ráhullott egy csepp.
- Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? - kérdezte. - Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. - És elhatározta, hogy továbbszáll.
De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta - de jaj, mit is látott?
A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.
- Ki vagy te? - kérdezte.
- Én vagyok a Boldog Herceg.
- Miért sírsz akkor? - kérdezte a fecske. - Teljesen átáztattak a könnyeid.
- Míg éltem, és emberi szívem volt - felelte a szobor -, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.
"Úgy, hát belül nem is arany?" - jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.
- Messze innen - folytatta mély, zengő hangon a szobor -, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.
- Engem várnak már Egyiptomban - mondta a fecske. - Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.
- Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat - felelte a fecske. - Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt.
De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.
- Bár nagyon hideg van - mondta -, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.
- Köszönöm kicsi fecske - mondta a Herceg.
Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett.
Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.
- Milyen csodálatosak a csillagok - mondta a férfi -, és milyen csodálatos a szerelem hatalma!
- Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra - felelte a lány -, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták.
A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubint. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát.
- Milyen jó hűvös van - mondta a kisfiú -, most már meg fogok gyógyulni! - És édes álomba merült.
Akkor a fecske visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta, mit végzett.
- Furcsa - jegyezte meg -, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van.
- Mert jót cselekedtél, azért - mondta a Herceg.
A kis fecske elgondolkozott ezen, s azután elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.
Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött.
- Milyen rendkívüli jelenség - mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. - Fecske télen! - És hosszú levelet írt az esetről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mivel teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.
- Ma este indulok Egyiptomba - mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán.
Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek.
- Nicsak, egy előkelő idegen! - mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát.
Amikor felkelt a hold, visszarepült a Boldog Herceghez.
- Nem üzensz semmit Egyiptomba? - kiáltotta. - Nyomban indulok.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára.
- Várnak már Egyiptomban - felelte a fecske. - Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránittrónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, messze-messze, a város túlsó szélén látok egy fiatalembert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük hajlik, és mellette, egy talpas pohárban hervadozó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette.
- Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. - Vigyek neki is egy rubint?
- Sajnos, nincs több rubinom - mondta a Herceg -, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte, és befejezi a darabját.
- Drága herceg - mondta a fecske -, én ezt nem tudom megtenni! - És sírva fakadt.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam!
A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába.
Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását; de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a hervadt ibolyákon.
- Mégiscsak megbecsülnek - kiáltott fel -, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat! - És sugárzott a boldogságtól.
Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából.
- Húzd meg! - kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant.
- Megyek Egyiptomba! - kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a Boldog Herceghez.
- Búcsúzni jöttem - szólt fel hozzá.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára!
- Tél van - felelte a fecske -, nemsokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek, és bután bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában, és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és fehér galambok. Drága Herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubin pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán.
- Odalent a téren - mondta a Boldog Herceg - álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufát beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja.
- Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske -, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam.
Kivájta hát a fecske a Herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe.
- De gyönyörű üvegcserép! - kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott.
A fecske pedig visszaszállt a Herceghez.
- Most már vak vagy - mondta -, így hát veled maradok örökre.
- Nem, kicsi fecském - mondta a szegény Herceg -, menned kell Egyiptomba.
- Örökre veled maradok - mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál.
Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen országokban. Mesélt a piros ibiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján, és csőrükbe kapják az aranyhalakat; mesélt a szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent; mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevék mellett, és borostyánszemeket szorongatnak a kezükben; mesélt a holdhegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene; mesélt az óriás, zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti; mesélt a törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel.
- Drága kicsi fecském - mondta a Herceg -, csodálatos dolgokat beszélsz nekem, de nincs csodálatosabb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság, mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál.
Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok a kapuk előtt üldögélnek. Berepült a sötét sikátorokba, és belenézett az éhező gyermekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg.
- Jaj de éhesek vagyunk! - mondták.
- Itt nem alhattok! - kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek.
Aztán a fecske visszarepült, és elmondta a Hercegnek, mit látott.
- Aranylemezkékkel vagyok borítva - mondta a Herceg -, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek; az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk.
A fecske lecsipegette hát az aranylevélkéket, egyiket a másik után, míg a Boldog Herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az aranylevélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle; nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát.
- Van már otthon kenyerünk! - kiáltották.
Amikor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy, az utcák mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és ragyogtak; a házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristálytőr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk skarlátszínű sapkában korcsolyáztak a jégen.
A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott, de annyira megszerette a Herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék.
Végül érezte, hogy nemsokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhasson a Herceg vállára.
- Isten veled, drága Herceg - suttogta -, ugye, megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet?
- Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba - mondta a herceg -, túlságosan hosszan időztél itt; de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek.
- Nem Egyiptomba indulok - mondta a fecske. - A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére?
Azzal ajkon csókolta a Boldog Herceget, és holtan hullott a lába elé.
Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejéből, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos.
Másnap kora reggel a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren.
Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra.
- Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg! - mondta.
- Ütött-kopott, de még mennyire! - harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel; és odamentek a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről.
- Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette - szólt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál!
- Koldusabb már a koldusnál! - ismételték a tanácsosok.
- És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! - folytatta a polgármester. - Csakugyan legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.
És a városi írnok följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát.
- Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé - jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.
Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák: mi történjék az érccel.
- Természetesen új szoborra van szükségünk - mondta -, és legyen az az én szobrom.
- Az én szobrom - mondta mindegyik városi tanácsos, és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felőlük, még egyre civakodtak.
- Milyen különös - mondta a munkavezető az öntőműhelyben. - Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítanunk.
És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.
- Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb - mondotta az Úr egyik angyalának; és az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat.
- Jól választottál - szólt az Isten -, mert ez a kis madár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a Boldog Herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.
-
Köszönöm Dafna, a kedvenc történeteim közé tartozik.
-
A kőfaragó
Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt magával és az életével. Egy szép napon, amikor mendegélt elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt.
Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók.
„Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő!” – gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene szegény kőfaragó módjára tengetnie az életét.
Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa és vette körül, amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyulölte is mindenki, aki nála szegényebb volt.
Egyszerre csak pompás gyaloghintót vittek el háza előtt, a gyaloghintóban magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. „Milyen hatalmas ez a hivatalnok” – gondolta. „Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!”
Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett gyaloghintón cipelték, és a nép reszketett tőle, gyűlölte és földig hajolt előtte, amerre csak járt.
A nyári nap forrón tűzött és a hivatalnok iszonyúan kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről.
”Milyen hatalmas a nap!” – gondolta. „Bárcsak nap lehetnék!”
Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá.
Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és földműves közé, így a nap sokat veszített erejéből.
„Milyen hatalmas az a viharfelhő!” – gondolta. „Bárcsak viharfelhő lehetnék!”
Ezután hatalmas felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat, mindenki kétségbeesésére.
Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. A szél volt az. „Milyen hatalmas a szél” – gondolta. „Bárcsak szél lehetnék!”
Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a háztetőkről, kicsavarta tövestől a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített.
Hanem egyszerre csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan igyekezett is elfújni, csak állt rendületlenül. Hatalmas szikla volt az. „Milyen hatalmas ez a szikla!” – gondolta. „Bárcsak szikla lehetnék!”
Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon.
Ahogy ott állt, egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. „Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál? – kérdi.
Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.
forrás: internet
-
A két szerzetes
Két szerzetes - egy öreg és egy fiatal - a kolostorba tart. Egy megáradt folyón kell átkelniük. A folyó partján egy fiatal nő áll, micsoda veszély, kísértés egy cölibátusban élő embernek.
Az öreg szerzetes elfordítja a fejét, tudomásul sem veszi a nő jelenlétét. A fiatal egyszerűen odamegy, a nyakába veszi a lányt és átviszi a folyón.
Ezután a két szerzetes szótlanul gyalogol tovább. Végül az öreg nem bírja tovább, kifakad, megfeddi a fiatalt, hogy miért tett ilyet, nem szabad, a fogadalom tiltja.
A fiatal csak ennyit mond:
- Én letettem a lányt a folyó túlpartján, de te még mindig cipeled.
forrás: ismeretlen
-
Köszönöm Dafna, a kedvenc történeteim közé tartozik.
Ennek nagyon örülök, kicsit féltem, hogy belekontárkodtam a munkádba, de azt hiszem ez a mese mindenkinek tanulságos lehet, ha nyitott szivvel olvassa.
-
Harag
Nagypapa és nagymama összevesztek valamin, s nagymama annyira dühbe gurult, hogy nem szólt többet nagypapához. Másnap nagypapa már teljesen megfeledkezett a vitáról, de nagymama továbbra sem figyelt rá, és nem is szólt hozzá. Tehetett a nagypapa akármit, nem tudta a párját kihúzni sértődött hallgatásából. Végül is nagypapa hozzáfogott turkálni a szekrényekben és a fiókokban...
Miután ez így ment egy darabig, nagymama már nem bírta türtőztetni magát:
- Mi az ördögöt keresel? - kérdezte dühösen.
- Istennek legyen hála, megtaláltam! - mondta nagypapa hamiskás mosollyal - a hangodat!
Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is. (Kolossé 3:13)
-
A "beteg" ökör
Volt egyszer egy földműves, aki nagy szorgalommal igyekezett kilépni a szegény paraszti sorból. Nap, mint nap kora reggel befogta egyetlen ökrét és vén öszvérét az eke elé és egész napestig fáradhatatlan munkálkodott.
Egy nap aztán az ökör azt mondta az öszvérnek:
- Én olyan fáradt vagyok, semmi kedvem ma is kimenni a földre. Gyere, játsszunk beteget és ma pihenjünk egy kicsit.
A vén öszvér így válaszolt:
- Nem. A munkát most kell elvégezni, aztán majd pihenhetünk.
Hajnalban mikor jött a földműves, látta a földön elnyúlt "nagy beteg" ökröt, úgy döntött aznap nem fogja be az iga elé. Friss szénát, vizet és abrakot rakott elé. Minden kényelmet megadott neki.
Este, mikor az öszvér hazaért a szántásból, az ökör megkérdezte;
- Hogyan boldogultatok?
- Hát nélküled nem sokra jutottunk, de azért haladtunk valamicskét - válaszolt az öszvér.
- Aztán beszélt-e rólam a gazdánk?
- Nem szólt semmit - volt a válasz.
A következő nap az ökör arra gondolt; olyan jó volt itthon maradni, extra táplálék, kényelem, hűs árnyék… És megint betegséget színlelt.
Mikor az öszvér fáradtan hazaért, elkezdte faggatni:
- Hogy telt a nap?
- Azt hiszem jól, bár most sem jutottunk túl sokra, de már látni a barázda végét.
- És mit mondott a gazda felőlem?
- Semmit - hangzott a válasz - ám visszafele megálltunk a vágóhídnál és hosszasan elbeszélgetett a mészárossal.
Amit vet az ember, azt fogja aratni is. (Galata 6:7)
-
Abortusz
Egy asszony elmegy a nőgyógyászhoz, és így szól:
- Doktor úr, óriási bajban vagyok és nagyon nagy szükségem lenne a segítségére. A gyermekem még nincs egy éves, és megint terhes lettem. Nem akarok ilyen közeli korú gyerekeket.
- Rendben, mit szeretne tőlem?
- Azt szeretném, hogy szakítsa meg a terhességemet, nagyon számítok Önre.
Az orvos gondolkodóba esik, majd így szól:
- Azt hiszem, van egy jobb... megoldás, ami az Ön számára is kevésbé veszélyes.
A nő elmosolyodott, gondolván a doki megértette, mit szeretne.
Az orvos folytatta:
- Nézze, hogy ne kelljen egyszerre két kisbabára vigyáznia, öljük meg azt, amelyik az ölében van most. Így tudna egy kicsit pihenni, mielőtt a másik megszületik. Ha meg akarjuk ölni az egyiket, mindegy melyik az. Az Ön testére semmi veszélyt nem jelentene, ha az ölében lévő babát választaná.
A hölgy elszörnyedt.
- Na de, doktor úr! Milyen szörnyű! Megölni egy gyereke? Az bűn!
- Szerintem is, - mondta az orvos – de nekem úgy tűnt, ez Önnek nem probléma, és azt gondoltam, akkor ez a legjobb megoldás.
Az orvos elmosolyodott, érezte, érthető volt az álláspontja. Sikerült meggyőznie a mamát arról, hogy nincs különbség aközött, hogy egy már megszületett gyereket ölnek meg, vagy azt, aki még az anyaméhben van. A bűn ugyanaz!
A szeretet azt mondja: Feláldozom magam, hogy a másiknak jobb legyen. Az abortusz azt mondja: Feláldozom a másikat, hogy nekem jobb legyen.
Ne ölj! 2 Mózes 20,13
forrás: Kató István blogja http://mai-ige.blogspot.com (http://mai-ige.blogspot.com)
-
Üzletkötés
A jómódú gazda és a szegény ember üzletet kötött. A gazda minden héten ad két kiló túrót a szegény embernek, aki pedig viszonzásul két kiló összegyűjtött mézet ad. Ment az üzlet rendben jó ideig, amíg egyszer csak a gazda arra gondolt, hogy bizony nem minden ember tisztességes, és meg kellene mérni, amit kap. Úgyhogy mikor legközelebb vitte a túrót, és néhány perc múlva megkapta a mézet, azt hazavitte, és a pontos mérlegén megmérte. Hát, csak másfél kiló volt!
Felháborodva ment a szegény emberhez és indulatosan a szemére vetette, hogy becsapta őt.
A szegény ember lehajtotta fejét és így szólt:
- Nagyon sajnálom, hogy így történt, de én nagyon szegény ember vagyok. Egy kétserpenyős mérleget még tudtam szerezni, de súlyokra már nem volt pénzem. Így hát, amikor megkaptam tőled a túrót és kivittem a kamrába, rátettem a mérleg serpenyőjére, és a másik serpenyőbe kimértem az azonos súlyú mézet.
A gazda roppant módon elszégyellte magát és hazament.
Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek. (Lk 6:38)
-
Koszonom,hogy leirtad ezeket a torteneteket,tenyleg nagyon tanulsagosak.Jo volna mindenkinek nagyon elgondolkozni rajta mert mely mondanivalojuk van. :thanks:
Varom a tobbit :igen:
-
Oscar Wilde: A csalogány és a rózsa
- Azt ígérte, táncol velem, ha piros rózsát viszek neki - kiáltott fel a diák - csakhogy az én kertemben nincs egyetlen szál piros rózsa.
Hallotta ezt a csalogány fészkében, az örökzöld tölgy mélyén és kinézett a levélréseken át és elcsodálkozott.
- Nincs a kertemben egyetlen szál piros rózsa! - kiáltott fel a fiú és szép szeme megtelt könnyel.
- Milyen apróságokon múlik is a boldogság! Olvastam mindent, amit a bölcsek írtak, ismerem a tudományok titkait, mégis tönkremegy az életem egyetlen szál piros rózsa miatt.
Kép - Végre egy hűséges szerető - mondta a csalogány. - Róla énekeltem minden éjszaka, bár nem ismertem; róla meséltem minden éjszaka a csillagoknak és most itt áll előttem. Haja sötét, mint a bimbózó jácint, ajka piros, mint a vágy rózsája; de a szenvedély olyan halovánnyá tette az orcáját, mint a sápadt elefántcsont, és a szomorúság rányomta bélyegét a homlokára.
- A herceg bált ad holnap éjszaka - suttogta a diák - és az én szerelmem ott lesz a társaságban. Ha viszek neki egy szál piros rózsát, hajnalig velem táncol. Ha viszek neki egyetlen szál piros rózsát, a karomban tarthatom, és ő majd ráhajtja a fejét a vállamra és a kezét kezembe zárom. De nincs piros rózsa a kertemben, így hát magamban fogok ülni és ő majd elsuhan mellettem, rám se pillant, és a szívem meghasad belé.
- A leghűségesebb szerető, kétségtelenül - mondta a csalogány. - Amiről én énekelek, azt ő végigszenvedi; ami nekem öröm, neki gyötrelem. Bizony, csodálatos a szerelem. Értékesebb a smaragdnál, drágább a drága opálnál. Gyöngyön és gránátalmán meg nem vásárolható, nem is árulják a vásártereken. Nem kapható a kereskedőknél, nem is lehet lemérni az arany-mérlegen.
- A zenészek fenn ülnek majd a karzaton - mondta a diák - játszanak a húros hangszereken és az én szerelmem táncolni fog a hárfák és a hegedűk hangjára. Táncolni fog, olyan lebegőn, hogy a lába nem is érinti majd a földet és a tarkaruhás udvaroncok tolonganak körülötte. De velem, velem nem táncol, mert nem viszek neki piros rózsát - és leborult a fűre és kezébe temette arcát és sírt.
- Miért sír? - kérdezte a kis zöld gyíkocska, míg farkával egyensúlyozva elsurrant mellette.
- Vajon miért? – kérdezte a pillangó, aki ide-oda táncolt a napsugárban.
- Vajon miért? - suttogta szomszédjának lágyan, halkan a százszorszép.
- Egy szál piros rózsáért sír - mondta a csalogány.
- Egy szál piros rózsáért? - kiáltották. - Milyen nevetséges! - És a gyíkocska annyira cinikus volt, hogy hangosan is felnevetett.
(http://www.bacsipisti.eoldal.hu/img/picture/52/Nightingale.jpg)
De a csalogány átérezte a diák szomorúságának titkát, és némán üldögélt a tölgyfán és a szerelem misztériumán gondolkozott.
Aztán egyszerre csak széttárta barna szárnyait és a levegőbe emelkedett. Mint az árnyék suhant át a ligeten, mint az árnyék lebegett a kert fölött.
Kép
Gyönyörű rózsafa állt a pázsit közepén, amikor megpillantotta, leereszkedett hozzá és megült az egyik ágán.
- Adj egy szál piros rózsát - szólította meg - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.
De a rózsafa megrázta a fejét.
- Az én rózsáim fehérek - felelte - fehérek, mint a tenger tajtéka, fehérebbek, mint a hegycsúcsokon a hó. De menj a bátyámhoz, aki a vén napórát fonja körül, ő talán megadja neked, amit kívánsz.
Így a csalogány átrepült ahhoz a rózsafához, amelyik a vén napórát fonja körül.
- Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.
De a rózsafa megrázta a fejét.
- Az én rózsáim sárgák - felelte - sárgák, mint a hableány haja, aki borostyán trónusán ül, és sárgábbak a réten virágzó nárciszoknál, mielőtt levágja őket az arató sarlója. De menj a bátyámhoz, aki ott hajt a diák ablaka alatt, ő talán megadja, amit kívánsz.
Így a csalogány odarepült ahhoz a rózsafához, amely a diák ablaka alatt nőtt.
- Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.
De a rózsafa megrázta a fejét.
- Az én rózsáim pirosak - felelte - pirosak, mint a galamb lába és pirosabbak a nagy korall legyezőknél, amelyek az óceán üregeiben lengedeznek. De a tél megdermesztette nedveimet, a fagy elpusztította bimbóimat és a vihar letördelte ágaimat, nem lesznek rózsáim ebben az egész esztendőben.
- Csupán egyetlen szál piros rózsát szeretnék - kiáltotta a csalogány - egyetlen szál piros rózsát! Hát nincs mód rá, hogy megkaphassam?
- Van egy módja - felelte a fa - de az olyan rettenetes, hogy el sem merem mondani.
- Mondd csak - szólt a csalogány - nem félek.
- Ha piros rózsát szeretnél - mondta a fa - magadnak kell elővarázsolnod énekeddel a holdfényben és önnön szíved vérével kell majd megfestened. A kebledet tövisnek szegezve kell énekelned. Teljes éjszaka kell így énekelned, és a tövisnek át kell szúrnia a szívedet, és eleven vérednek át kell ömlenie az én ereimbe és véremmé kell válnia.
- A halál nagy ár egy piros rózsáért - kiáltotta a csalogány - és az élet mindenkinek drága kincs! Olyan jó elüldögélni a zöld erdőben és figyelni a napot aranyszekéren és a holdat gyöngyös kocsiján. Édes a galagonya illata, édes a völgyben rejtőző harangvirág és dombokon nyíló hangafű. De a szerelem többet ér, mint az élet, és mi egy madár szíve az emberi szívhez képest?
Ezzel széttárta barna szárnyait és a levegőbe emelkedett. Mint az árnyék suhant el a kert fölött, s mint az árnyék lebegett végig a ligeten.
A diák még mindig ott feküdt a fűben, és szép szemében még fel se száradtak a könnyek.
- Légy boldog - kiáltotta a csalogány - légy boldog; megkapod a piros rózsát! Életre hívom énekemmel a holdfényben és önnön szívem vérével festem meg. Viszonzásul annyit kérek csupán, hogy hűséges szerető légy, mert a Szerelem bölcsebb, mint a Bölcselet, márpedig az igen bölcs, és erősebb a Hatalomnál, pedig az nagyon erős. Lángszín a szárnya és a teste is mint a láng. Ajka édes, mint a méz és lehelete akár a tömjén.
A diák fölnézett a fűből, oda hallgatott, de nem értette, mit mond neki a csalogány, mert csak olyasféle dolgokról tudott, amelyekről a könyvek beszélnek.
De a tölgyfa megértette, és elszomorodott, mert nagyon szerette az ágai közt fészkelő kis csalogányt.
- Énekelj nekem még búcsúzóul - suttogta - nagyon egyedül leszek majd nélküled.
A csalogány énekelt hát a tölgyfának és a hangja olyan volt, mint az ezüstkoporsóból felcsengő vízcsobogás. És amikor befejezte a dalt, a diák felkelt és elővette zsebéből jegyzőfüzetét és irónját.
- Kétségtelenül van forma-érzéke - mondta magában, míg keresztülsétált a ligeten - ezt nem lehet tagadni; de vajon mit érez közben? Attól tartok, semmit. Nyilván olyan, mint a legtöbb művész; merő stílus, őszinteség nélkül. Nem áldozná fel magát másokért. Csak a zenével törődik, hiszen tudnivaló, hogy minden művészet önző. Mégis el kell ismerni, akad néhány szép hangja. Milyen kár, hogy nem jelentenek semmit se és nincs gyakorlati értékük! - Azzal bement a szobájába, lefeküdt keskeny szalmaágyára és elgondolkozott szerelmén, és nemsokára elnyomta az álom.
Amikor pedig a hold fönnragyogott az égen, a csalogány odarepült a rózsafához és a tövisnek feszítette keblét. Egész éjszaka énekelt tövissel a keblében és a hideg kristályos hold lehajolt hozzá és úgy hallgatta. Egész éjszaka énekelt és a tövis egyre mélyebben és mélyebben fúródott keblébe és a szíve vére egyre apadozott.
Előbb a szerelem ébredéséről dalolt egy fiú meg egy fiatal lány szívében. És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál, úgy tárta ki egyik szirmát a másik után, ahogy egyik dal követte a másikat. Eleinte halovány volt, mint a köd a folyó felett - halovány, mint a hajnal lába és ezüstös, mint a virradat szárnya. Mint a rózsa árnyéka az ezüsttükörben, mint a rózsa árnyéka a víz színén, olyan volt ez a rózsaszál, amely a fa legfelső ágán virágba szökkent.
De a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szegezze mellét erősebben a tövisnek. - Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa - vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!
S így a csalogány még erősebben nekifeszítette keblét a tövisnek és egyre hangosabban és hangosabban énekelt, mert a szenvedélyről dalolt, amely egy férfi és egy hajadon lelkében születik.
És enyhe pír öntötte el a rózsa szirmait, ahogy a vőlegény arca elpirul, amikor megcsókolja menyasszonya ajkát. De a tövis még nem hatolt a csalogány szívébe s így a rózsa bimbós belseje fehér maradt, mert csak egy csalogány szíve-vére festheti karmazsinpirosra egy feslő rózsa szirmait.
És a fa rákiáltott a csalogányra, szorítsa magát jobban a tövishez. - Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa - vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!
S így a csalogány még erősebben feszítette keblét a tövisnek és a tövis belefúródott a szívébe és a szegény madarat gyötrelmes, vad kín járta át. Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány a szerelemről dalolt, amelyet beteljesít a halál, a szerelemről, amely nem hal meg a sírban.
És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája. Karmazsinpiros volt a szirmok koszorúja és karmazsinpiros volt, mint a rubint, a rózsa zárt szíve.
(http://www.bacsipisti.eoldal.hu/img/picture/46/www.tvn.hu_2a0e66d11abdb0236b8caf250a1f0ab3.gif)
De a csalogány hangja elgyengült, kis szárnya megereszkedett és szeme elhomályosult. Halkabban, egyre halkabban énekelt és úgy érezte, valami összeszorítja a torkát.
S akkor utoljára még egyszer felcsapott a dal. Hallotta a fehér hold is, és megfeledkezett a virradatról s fenn vesztegelt az égen. Hallotta a piros rózsaszál, s átjárta a reszketeg gyönyörűség és a hideg hajnali levegőben kitárta szirmait. A visszhang elvitte a dombok közé bíbor barlangüregébe és felébresztette álmukból az alvó pásztorokat. Végiglebegett a dal a folyó nádasain és a nádasok elvitték üzenetét a tengernek.
- Nézd, nézd - kiáltott a fa - kivirult a rózsa! - de a csalogány nem válaszolt, mert holtan feküdt a magas fű között, tövissel a szívében.
A diák meg kinyitotta délben az ablakát és kinézett rajta.
- Ejnye, milyen csodálatos szerencse - kiáltott fel - egy piros rózsa! Egész életemben nem láttam még hozzá foghatót. Olyan szép, hogy bizonyosan valami hosszú latin neve van - s kihajolt és leszakította
Aztán föltette kalapját és átszaladt a professzor házába, kezében a rózsával.
A professzor lánya a tornácon ült és kék selyemfonalat gombolyított egy csévére, míg kutyuskája a lába előtt hevert.
- Megígérte, hogy velem fog táncolni, ha hozok egy szál piros rózsát - kiáltotta a diák. - Íme, itt a világ legpirosabb rózsája. Tűzze ma este a szíve fölé, és ha majd együtt táncolunk, ez a rózsa el fogja mondani, mennyire szeretem magát.
- De a lány arca elborult. - Félek, nem illik a ruhámhoz - válaszolta - különben is a kamarás unokaöccse néhány igazi drágakövet küldött nekem és mindenki tudja, hogy a drágakő többet ér, mint a virág.
- Szavamra, maga nagyon hálátlan - mondta haragosan a diák; és kihajította a rózsát az utcára, egyenesen a kerékvágásba és egy kocsi máris keresztülgázolt rajta.
- Hálátlan?! - mondta a lány. - Maga meg goromba, ha éppen tudni akarja; és végre is, mi maga? Csak egy diák. Aligha van ezüstcsatos cipője, mint a kamarás unokaöccsének - azzal fölkelt a székről és bement a házba.
Milyen buta dolog a szerelem - mondta távozóban a diák. - Félannyi haszna sincs, mint a logikának, mert nem bizonyít be semmit és mindig olyat ígér, ami nem következik be, és elhiteti velünk, ami nem igaz. Szó, ami szó, semmi gyakorlati haszna, s mivel korunkban fő a gyakorlatiasság, visszatérek a bölcselethez és a metafizikát fogom tanulmányozni.
Visszatért hát szobájába, elővett egy nagy poros könyvet és belemerült az olvasásba.
forrás: http://www.bacsipisti.eoldal.hu/cikkek/irodalom/tortenetek/oscar-wilde_-a-csalogany-es-a-rozsa-.html (http://www.bacsipisti.eoldal.hu/cikkek/irodalom/tortenetek/oscar-wilde_-a-csalogany-es-a-rozsa-.html)
-
A fehér kendő
A vonat lassan közeledett az állomás felé. Mindenki izgatottan várta, hogy hazaérkezhessen.
Feltűnt nekem egy fiatalember, aki idegesen tekintett ki az ablakon. Miután szóba elegyedtem vele, feltárult előttem szomorú élettörténete.
Fiatalon szülei ellen lázadva megszökött otthonról. Nem bírta a szülői ház légkörét. Új barátaival mindent kipróbált, amitől otthon óvták, intették.
Hamarosan börtönben találta magát, ahol nagyon megbánta addigi életét.
Éppen ma szabadult. Nem volt hová mennie, ezért írt a szüleinek, hogy bocsássanak meg neki, és fogadják vissza a szülői házba. Azt is megírta, hogy megérti, ha nem tudnak neki megbocsátani. A délutáni vonattal fog érkezni.
Ha szülei készek visszafogadni, kössenek a kert égén lévő diófára egy fehér kendőt, amit ő a vonatról láthat, különben tovább utazik. Amikor a vonat a kanyarhoz közeledett, a fiún egyre nagyobb feszültség lett úrrá.
Arra kért, hogy nézzem meg, ott van-e a fán a megbocsátást jelentő kendő. A kanyarban feltűnt a vén diófa. Felkiáltottam a látványtól. A fa tele volt kendőkkel, sőt lepedőkkel, nehogy a fiú tovább utazzon.
-
Újrakezdés
A liget területén lévő pázsit közepén kinyílott egy pár pitypang.
Az egyik szép sárga virágú, fejlettebb volt, mint a többi.
Derűs képet nyújtott, mint a májusi este. A virág hamarosan magba szökött.
Hópehelyhez hasonló, könnyű kis ejtőernyők övezték a magjait.
Terveket szőttek és találgatták:
- Hol tudnak majd gyökeret verni?
- Ki tudja?
- Csak a szél tudja.
Egy szép napon elragadta őket a szél. A magocskák belekapaszkodtak az apró kis ejtőernyőkbe és tovarepültek.
- Sziasztok... Sziasztok.
Többségük sikeres repülés után mezőkön, kertekben kötött ki. Csak egy volt közülük, amelyik nemsokára egy járda szegélyében lévő kis hasadékba esett. Csak egy jelentéktelen kis rögben kapaszkodott meg.
- Ez mind az enyém - mondotta.
Fontolgatás nélkül helyet foglalt. Csírát és gyökeret engedett a szűk kis repedésben. Pár méterre tőle egy düledezõ padocskán egy fiú üldögélt. Tekintete zavart és felindult volt. Nagy gondja lehetett, mert kezét ökölbe szorítva, kétségbe esve hadonászott. Észrevett két gyenge kis levelet a cement közötti repedésben.
- Kár a gőzért, nem fogsz boldogulni, úgy jártál mint én - és eltaposta a fiatal hajtást.
Másnap észrevette, hogy a megnyomorgatott hajtás kiegyenesedett és a két levélből négy lett. Hosszú ideig szemlélte a bátor kis hajtást. Sőt, naponta visszatért hozzá. Föltűnt neki, hogy rövid időn belül kinyíltak a sárga virágok és virítottak mintha boldogságukat hirdetnék. Az idő múlásával a fiú úgy érezte, hogy a harag és a megalázás fájdalma enyhülni kezd benne. Kiegyenesedett és teleszívta tüdejét friss levegővel. Érezte, hogy a gondjai tovaszállnak. Megvan! Nekem is lehetséges egy újrakezdés.
Nevetni és sírni szeretett volna. Megsimogatta a virágokat. A növények is megérzik, ha szeretik őket. A pitypangnak is ez volt élete legszebb napja.
(http://www.bacsipisti.eoldal.hu/img/picture/42/betonbol.jpg)
Ne kérdezd a széltől, miért ragadott magával. Küzdj, dolgozz akkor is, ha a cement rideg keze fog tartva.
-
Szabad a fiad
Történet egy asszonyról, akinek halálra ítélték a fiát. Amikor az édesanyja meghallotta a halálos ítéletet, így mondta, ha mindenen keresztül is kell mennie, elmegy a királyhoz, kegyelmet kérni fia számára.
Nem tudta megállítani senki, neki menni kellett és odaborult a király elé és azt mondta: - Király kegyelmezz a fiamnak!
A király kemény tekintet nézett rá.
- A fiad vétkezett. Bűnös, és a megérdemelt ítéletet végre kell hajtani. Ezért holnap délben amikor megszólal a harang, a fiadat kivégzik.
Akkor, így mondta az asszony, másnap délelőtt elindul fel a hosszú lépcsőkön a toronyba egészen a harangig. Valami láthatatlan erő vitte és irányította lépteit.Ez az erő a fia iránt érzet szeretet volt. Felérve a toronyba két kezébe fogta a harang nyelvét, lefogta és szorította azért, hogy a harang ne tudjon megszólalni.
A süket harangozó húzta a harangot, de a harang nem szólalt meg, néma maradt. Viszont az édesanya két keze eleven ronccsá lett. Akkor vissza ment a király elé, odamutatta neki a két csonkot amely kezeiből maradt és azt mondta:
- Király - a harang nem szólalt meg!
A király szeméből kiesett a könny .
- Asszony, a fiad szabad!
Ezen a történeten keresztül könnyebb megérteni, hogy mit jelent az Isten szeretete. Jézusnak mennie kellett korbácsoláson, töviskoronán keresztül, amíg oda nem tehette a két véres kezét az Atya elé :
- Atyám bocsáss meg nekik.
És az Atya megbocsát, mert Jézus megfizette az árat az én bűnömért, a te bünödért és a mi bűneinkért.
-
Egy rózsa álma
(http://prante.hu/blog/wp-content/uploads/2010/06/2010-06-10_IMG_2705_0.jpg)
Egy rózsa éjjel-nappal a méhekkel álmodott, de a valóságban egy sem pihent meg a szirmain. A virág azonban tovább álmodozott. Hosszú éjszakáin elképzelte, hogy az eget ellepik a méhek, és sorra leszállnak, hogy megcsókolják őt. Így tudta kibírni másnapig, amikor a napsütésben újra kinyílt.
Egyik este megszólalt a hold, aki ismerte a rózsa magányát:
- Nem unod a várakozást?
- Talán. De folytatnom kell a küzdelmet.
- Miért?
- Mert ha nem nyílok ki, elhervadok.
Amikor úgy érezzük, hogy a magány minden szépséget elpusztít, a túlélés egyetlen módja az, ha nyitottak maradunk.
De nem mindegy, hogy mire!
[img width=370 height=531]url=http://www.szoftverbazis.hu/szoftver/cdrlabel-v7-1--magyar--JW6.html]
-
Igazi szeretet
Erik szívesen magával vitte Bobit, a kutyáját, hogy a patak mentén felfedező utat tegyenek a tanyájukon.
Egyszer, amikor a legelőn jártak, Erik meglátott egy tehenet biztos távolban. De ahogy megálltak, hogy
bizonyos nyomokat szemügyre vegyenek, dühödt tehénbőgést hallott, és valami nagy robajjal áttört a
bozóton. Földbe gyökerezett a lába, ahogy egy fekete tehén rá akart rohanni.
De akkor Bobi – akit arra tanítottak, hogy tartsa távol magát a tehenektől – acsarkodva rávetette magát a
tehénre. Az megrázta a fejét, és figyelme Bobi felé irányult, majd a következı pillanatban földhöz
teremtette az ebet.
Erik felmászott egy fára abban a tudatban, hogy Bobi meg tudja védeni magát. Ám ahogy lenézett onnan,
látta, hogy tévedett. „Istenem, kérlek vigyázz Bobira!”- könyörgött, amikor a felbőszült tehén újra
nekitámadt a kutyájának.
Erik fentről figyelt, míg végül a tehén visszament a bozótba. A bozót takarásában észrevette a tehén
újszülött borját. Leereszkedett a fáról, és odasietett a mozdulatlan Bobihoz. Összeszorult torokkal
nyalábolta a fel a kutyát, és minden erejét összeszedve a házukhoz vitte.
- Apa! Anya! – kiáltotta kétségbeesetten. – Segítsetek!
Szülei futva jöttek, és Erik arcáról peregtek a könnyek, miközben beszámolt a történtekrıl.
Apa Bobi mellkasához szorította a fülét.
- Még ver a szíve! – mondta. – Vigyük el az állatorvoshoz!
Erik a váróteremben ült, amíg az orvos hosszan vizsgálta, és ellátta Bobit.
- Fel fog épülni a kutyád – mondta, miután végzett-, de több bordája is eltört. A tüdeje átfúródott, és
agyrázkódást kapott. Itt marad nálunk, míg megerősödik. Erik és édesapja szótlanul hazahajtottak.
- Bobi a tehénnek ment, hogy ne bántson engem – mondta végül Erik.
Apa bólintott.
- Bobi önként nézett szembe a halállal azért, hogy te élhess. Tudod, mire emlékeztet ez engem? – kérdezte
édesapa. – Jézus áldozatára. Ő úgy szeretett minket, hogy fájdalmat szenvedett testében, lelkében,
szellemében. Az életét adta, hogy megmentsen bennünket a haláltól. Ezzel megmutatta nekünk, hogy
milyen az igazi szeretet.
A Bibliában meg van írva: "Abból ismerjük meg a szeretet, hogy Ő az életét adta értünk." 1János 3:16
(A történet "A zárba illő kulcs" 3. kiadásából származik.)
-
Istennel találkoztam
Volt egyszer egy kisfiú, aki feltétlenül találkozni akart az Istennel. Tisztában volt azzal, hogy az Istenhez vezető út nagyon hosszú, ezért az összes fellelhető dobozos kólát és csokoládét bepakolta hátizsákjába, és elindult. Addig futott, amíg egy parkhoz nem ért, ahol megpillantott egy öreg nénit.
A néni egy padon ült, és a galambokat nézte, akik táplálék után kutattak a földön. A kisfiú leült a néni mellé a padra. Kinyitotta a hátizsákját, és már éppen ki akart venni egy dobozos kólát, amikor arra gondolt, hogy a néni biztosan nagyon éhes lehet. Ekkor fogott egy csokoládét, és odaadta a néninek. A néni hálásan elfogadta az édességet, és a fiúra mosolygott-csodálatos volt a mosolya.
A kisfiú még egyszer látni akarta a mosolyt, ezért kólával is megkínálta a nénit, aki újra rámosolygott, talán még sugárzóbban, mint előtte. A kisfiú majdnem kiugrott a bőréből. Egész délután a parkban maradtak, de egy szót sem szóltak egymáshoz.
Amikor besötétedett, a kisfiú elálmosodott, és úgy döntött, hazamegy. Már ment néhány lépést, amikor megállt, és visszafordult. Visszasétált a nénihez, és átölelte. A néni legszebb mosolyával ajándékozta meg.
Amikor a fiú hazatért, édesanyja különös mosolyt látott az arcán, és megkérdezte:
- Mi jó történt ma veled, hogy ilyen boldog vagy?
A kisfiú így válaszolt:
- Istennel ebédeltem, akinek csodálatos a mosolya.
Amikor az idős néni hazaért, fia már az ajtóban várt rá. Amikor megkérdezte, miért mosolyog, a néni így válaszolt:
- Istennel ebédeltem, aki sokkal fiatalabb, mint amilyennek gondoltam.
-
Egy Indián bölcs asszony amikor a hegyekben utazgatott, egy folyóban talált egy különösen értékes követ.
Értékesebb, mint a drágakő
Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs Indián asszony kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral.
Az éhes utas meglátta a drágakövet az Indián asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ.
A vándor örvendezve jószerencséjén továbbállt, hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie.
Ám néhány nappal később a vándor visszatért az Indián asszonyhoz, és visszaadta neki a követ.
-Gondolkoztam. . . . – szólalt meg.
-Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb.
-Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ.
-
Álmot láttam
Az Ember elment a Bölcshöz:
- Álmot láttam, de sehogy sem tudok rájönni, mi az értelme. Kérlek, segíts rajtam!
- Hallgatlak - bólintott a Bölcs.
- Az utcán mentem, a mi utcánkban, ahol minden nap járok. Olyan is volt álmomban, mint egyébként; nem volt semmiféle változás rajta, csak annyi, hogy nagy szürke göröngyökkel volt tele a járda.
Amikor megrúgtam az egyiket, rájöttem, hogy ezek nem göröngyök, hanem kövek. Egyet zsebre vágtam, hogy megmutassam a Barátomnak, akihez indultam. Amikor elővettem, kettévált a kezemben. Belül szikrázó, tiszta ragyogású volt. Azonnal tudtam (bár nem értek hozzá), hogy ez GYÉMÁNT!
Rohantunk az ékszerészhez, de közben telepakoltuk a zsebeinket a csúnya, szürke kövekkel, hátha. . .
Az ékszerész vágta, csiszolta a kettévált követ, végül fel is mutatta, hadd lássuk mi is, hogy sziporkázik:
- Még soha nem találkoztam ilyen nagy és tiszta gyémánttal" - lelkesedett.
Kipakoltam a sok egyforma szürke kövemet. Ő bizalmatlanul nézte a sötétlő halmot, majd legyőzve utálkozását, egyet megfogott és vijjogó gépével kettévágta.
Smaragd volt.
A következő rubin, utána valami csodaszámba menő ritkaság, és aztán így végig.
Felfoghatatlan kincs feküdt előttem, szikrázott, tündökölt ezerféle színben, a belsejükben rejtőző érték.
Én pedig döbbenetemben felébredtem. De nem tudok szabadulni az álomtól.
Mondd, mit jelenthet?
- A szürke kövek a MINDENNAPJAID, barátom!
Éppen ideje, hogy felfedezd: valóságos kincsesbánya a mindennapok sokasága. Dolgozni kell rajtuk, az igaz, de ha jól megmunkálod őket, gazdagabb leszel mindenkinél.
Már reggel vedd kezedbe napodat, hogy megláthasd benne a hűség gyémántját, a bizakodás smaragdját,
a szeretet rubinszínű áldozatosságát. . .
Mától kezdve soha nem beszélhetsz "szürke hétköznapokról", hiszen láttad, mi rejlik bennük!
(ismeretlen szerző)
-
Osztálytalálkozó
Egy régebben végzett osztály tanulói összejöttek, hogy meglátogassák régi egyetemi tanárukat.
A beszélgetés hamar panaszkodásba csapott át, a stresszes élet és munka kapcsán. A tanár, kávét ajánlva fel vendégeinek, kiment a konyhába, s egy nagy kannányi kávéval és többféle csészével tért vissza: porcelán, műanyag, üveg; néhányan simák voltak, néhány közülük drága és ritkaság volt, s szólt, hogy mindenki szolgálja ki magát.
Amikor minden diák kezében egy csésze kávé volt, a tanár így szólt:
– Megfigyeltétek, minden szép és drága csésze elkelt, hátrahagyva az olcsó, műanyag csészéket? Habár mindenkinek az a természetes, hogy mindenből a legjobbat kívánjátok magatoknak, ez a problémáitok és a stresszetek forrása is. Amit valójában mindenki akart az a kávé volt, s nem a csésze, de tudatosan a jobb csészékre vadásztatok, s egymás csészéit figyeltétek.
Feltételezzük, hogy az Élet a kávé, s a munkahelyek, a pénz, és a társadalmi pozíció a csészék. Ezek csak eszközök az Élethez, de az élet minőségét nem változtatják meg. Néha, azzal, hogy csak a csészére figyelünk, elmulasztjuk élvezni a benne lévő kávét.
-
Adomány a vak koldusnak
Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel:
“Vak vagyok. Kérem, segítsenek!”
Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot. Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró így válaszolt:
- Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.
Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt:
“Tavasz van, és én nem láthatom. ”
-
A kérdőjel
(http://nagyvazsonyma.hu/wp-content/uploads/2012/01/k%C3%A9rd%C5%91jel.jpg)
Volt egyszer egy kérdőjel. Kecses termete és – mint általában a kérdőjeleknek – nagyon intelligens ábrázata volt. Egy ideje azonban szomorúan, elkeseredve, csalódott szívvel járta az országot. Úgy tűnt, már senkinek sincs rá szüksége. Mindenki egyre inkább legádázabb ellenségéhez, a felkiáltójelhez csatlakozott. Mindenki kiabált: „Előre! Áll meg! Mozogj már! Szedd a lábad!”
A felkiáltójel az erőszakos emberek jele és most ők uralják a világot.
Az országutakon és a városi utcákon, ahol a kérdőjel egykor úgy járt-kelt, mint egy király, most senki sem kérdezi meg a másiktól: „Hogy vagy?”, csak odavetnek egy „Szevasz”-t. Már nem fordul elő, hogy megáll egy autó, leeresztik az ablakot és megkérdezik: „Bocsánat, jó irányba megyek Róma felé?” Manapság mindenki GPS-t használ, ami határozottan osztogatja az utasításokat: „Az első leágazásnál jobbra!”
Belefáradva a céltalan kóborlásba, a kérdőjel egy családnál húzta meg magát. A gyerekek mindig is szerették a kérdőjeleket.
De ebben a családban volt egy apa meg egy kamasz fiú, akik egész nap felkiáltójelektől hemzsegő szócsatákat vívtak egymással.
- Sose hallgattál meg!
- Nem érdekel, mit gondolsz! Itt én parancsolok!
- Elegem van ebből! Elmegyek innen örökre!
A végére az apa csak legyintett egyet, kimerülten és csalódottan, a fiú pedig megalázva és elnyomva érezte magát, ami még agresszívabbá tette. És mindketten szenvedtek, mert nincs kínzóbb fájdalom annál, mint fizikailag közel, de lelkileg távol lenni valakitől.
A kérdőjel lesben állt a lámpaernyőn és az első adandó alkalommal akcióba lépett.
Az apa összeráncolt homlokkal és ökölbe szorított kezekkel készül a visszavágásra, de a saját maga legnagyobb meglepetésére ez szaladt ki a száján:
- Mit gondolsz erről?
Először a fiú is csak hallgatott meglepetésében.
- Tényleg tudni akarod, papa?
Az apa bólintott. És végre beszélgettek egymással.
A végén majdnem egyszerre tették fel a kérdést:
- Szeretsz még engem?
A kérdőjel örömében cigánykereket vetett a lámpaernyőn.
(Bruno Ferrero)
-
Melinda imája
(http://oklara.files.wordpress.com/2010/02/odesima2.jpg)
A kép csak illusztráció
Melinda nevelt kislány volt. Édesapja elhagyta édesanyját mielőtt még megszületett volna, édesanyja pedig meghalt miután a kislány megszületett. Így édesanyja testvére, és férje elhatározták, hogy magukhoz veszik a gyereket, és ők fogják felnevelni. A házaspár, Zoltán és Éva nagyon örültek a kis jövevénynek, mivel nekik nem lehetett saját gyermekük, de ugyanakkor nagyon bánatosak voltak az anya elvesztése miatt.
Melinda szépen cseperedett. Szülei mindent megadtak kislányuknak amire csak szüksége volt. Megfeszített munkával biztosították a család biztonságos mindennapi betevőjét. Zoli a város legjobb állatorvosaként dolgozott, Éva pedig egy iskolában oktatott felsőbb osztályos tanulókat. Mikor a kislány elérte azt a kort, Zoltán és Éva leültek vele megbeszélni, hogy bizony nem ők a vér szerinti szülei, és elmesélték azt is őszintén gyermeküknek, hogy miként került a családba.
Melinda elég nehezen dolgozta fel ezeket a tényeket, de szülei gondoskodása, odaadó önfeláldozó szeretete mindenért kárpótolta a kislányt. Ezután már Zolit, és Évát nevezte szüleinek. Meli, így becézték szülei, nagyon okos értelmes kislány volt, mivel az iskola után szülei rengeteget foglalkoztak vele, külön órára járatták. Mikor nagyobb lett, a házimunkában is besegített édesanyjának.
Zoli egy nap nagyon fáradtan leverten jött haza a kórházból. Felesége látta rajta, hogy valami nincs rendben férjénél, és tudakolni kezdte rossz kedvének okát. A férfi megpróbálta azzal magyarázni, hogy nehéz napja volt, nem akarta megijeszteni párját, hogy rosszul lett a munkahelyén. Gondolta, hogy majd jobban lesz ha pihen egy kicsit, hisz nem tudott róla, hogy beteg lenne. Éjszaka azonban egyre erősödő szívgörcsei miatt felesége is megijedt, és azonnal hívta a mentőt, akik rögtön kórházba vitték a férfit. A szokásos vizsgálatok beigazolták, hogy Zolinál nagy baj van. Meg kell műteni a szívét, közölték az orvosok. Éva és a kislány mindennap meglátogatták "apucit" a kórházban. Az orvosok legyengült szervezetét erősítették Zolinak, hogy meg tudják műteni. Egyik nap Éva épp egyedül ment be férjéhez, és üresen találta férje ágyát. Az orvosok elmondták a nőnek, hogy akkor éjjel összeomlott a férje vérkeringése, és már nem tudtak segíteni rajta. Nehéz napok következtek ezután.
Éva édesanyja egy időre odaköltözött hozzájuk, hogy segítsen gyermekének, hogy támasza legyen ezekben a nehéz napokban. Meli is vigasztalhatatlan volt alig tudta elfogadni édesapja halálát. Nagy akarattal figyelt az órákon, és minden erejét összeszedte, hogy ne rontsa le a jegyeit, és hogy segítsen otthon is édesanyjának a házimunkában.
Egy nap, ahogy hazaért az iskolából, nem találta otthon édesanyját.
-Nem akartalak megijeszteni kislányom, azért nem telefonáltam az iskolába. Anya a kórházban van be kellett vinni. - mondta Melinek a nagymama.
-Menjünk be hozzá együtt! - mondta a kislány.
Így is történt. Éva nagyon megörült gyermekének, és édesanyjának, de sajnos nem sok jóval biztatták őket az orvosok. A nő súlyos ideg-összeroppanást kapott. A kislány és a nagymama nagyon el voltak keseredve, és egyre azon töprengtek, ahogy hazafelé tartottak, hogy mit lehetne tenni?
Ahogy hazaértek, a kislányt elnyomta az álom. Ilyet még sosem álmodott.
"Ne ijedj meg Tőlem, én nem bántalak Téged! Én minden embert szeretek! Én vagyok Jézus Krisztus" - mondta neki az Úr.
"Tudom, hogy nagy szükségetek van rám, mert édesapád meghalt, és anya is a kórházban van! Csak hívj kislányom, imádkozzál hozzám, és ha őszintén hozzám fordulsz, akkor jövök, és segítek nektek!" - és erre
a kislány felébredt.
Elmesélte nagyanyjának, hogy mit álmodott. A nagyi kissé meglepődött, de csatlakozott Melihez az imában.
"Drága Mennyei Atyánk! Nagyon hálásak vagyunk Neked mindenért, ami az életben van. Kérünk Téged Drága Jó Uram, hogy gyógyítsd meg Évát. Melinek az anyját, mert nagyon beteg lett. Kérlek Uram ne vedd el Éva életét, mert nagy szüksége van még rá a családjának! Mindenkor dicsőítünk, és magasztalunk Téged, és áldunk Téged Uram! Mert Te vagy a Mindenható Atya Isten! Ámen!"
És ahogy így imádkoztak együtt mindkettőjüknek patakzottak a könnyei.
Éva napról-napra jobban érezte magát. Egy hét múlva már a kórházból is hazaengedték. Egy hónapon belül már tanítani is tudott az iskolában
Azóta minden este együtt imádkozik a család lefekvés előtt.
-
Istennek is van humora
Volt egyszer egy férfi, aki nagyon belefáradt a mindennapi munkába. Ő mindennap dolgozni járt, a felesége meg csak otthon ült. Szerette volna, ha a felesége is megtudná, mi mindenen megy keresztül nap mint nap, ezért egy este így imádkozott:
- Mindenható atyám! Mindennap dolgozni járok, és naponta 8 órát robotolok, miközben a feleségem csak itthon ül. Szeretném, ha ő is megtudná, mi mindenen megyek keresztül, ezért kérlek uram, add, hogy egy napra testet cserélhessünk. Amen.
És Isten az ő végtelen bölcsességében meghallgatta a férfi kérését. És a férfi másnap reggel már női testben ébredt.
Felkelt, reggelit készített a párjának, felébresztette a gyerekeket, kikészítette az aznapi ruhájukat, reggelit adott nekik, becsomagolta a tízóraijukat, elvitte őket az iskolába. Hazament, összeszedte a vegytisztítóba való holmikat, és elvitte. Megállt a banknál is, pénzt vett fel, elment bevásárolni, kifizette a számlákat, és rendezte a csekk-könyvet is. Kicserélte a macska almot, és megfürdette a kutyát.
Ekkor már délután egy óra volt, és igyekeznie kellett, hogy be tudjon ágyazni, hogy rendet rakjon, pórszívozzon, és még a konyhát is rendbe tegye és felmossa. És már rohanhatott az iskolába a gyerekek elé, akik hazafelé még vitatkoztak is vele egy sort. Kitett egy kis sütit meg tejet, és rávette a gyerekeket, hogy írják meg a leckéjüket és tanuljanak. Ezután felállította a vasalódeszkát, és tévét nézett, miközben vasalta a ruhákat. Fél ötkor nekiállt krumplit pucolni, és zöldséget mosni, hogy egy kis salátát készítsen. Kisütötte a húst, és egy kis zöldbabot is párolt mellé vacsorára. Vacsora után kitakarította a konyhát, beindította a mosogatógépet, majd elrakta a tiszta edényeket. Megfürdette a gyerekeket, és ágyba dugta őket. 9-re már nagyon fáradt volt, és bár a napi munkával még nem végzett, úgy döntött ő is bebújik az ágyba, ahol még elvárták tőle, hogy szeretkezzen, és ő ezt panasz nélkül meg is tette. Másnap reggel, amikor felébredt, azonnal letérdelt az ágya mellé, és így imádkozott:
- Mennyei Atyám! Nem tudom, mire számítottam. Belátom, hiba volt, hogy irigykedtem a feleségemre, mert képes egész nap otthon lenni. Kérlek Uram, nagyon kérlek, csináljuk vissza a cserét!
És Isten az ő végtelen bölcsességével ezt felelte:
- Fiam, látom, tanultál a leckéből, és ezért boldogan cserélem vissza a dolgokat abba a formába, amiben eredetileg is voltak. Csak kilenc hónapot várnod kell még. Tegnap este teherbe estél.
-
Bruno Ferrero - Elvitte a szél
(http://sztarinfo.hu/images/stories/0a_eletmod/20111031/pitypang003.jpg)
A liget területén lévő pázsit közepén kinyílott egy pár pitypang. Az egyik szép sárga virágú, erős fejlettebb volt, mint a többi. Derűs képet nyújtott, mint a májusi este.
A virág hamarosan magba szökött. Hópehelyhez hasonló, könnyű kis ejtőernyők övezték a magjait. Terveket szőttek és találgatták:
- Hol tudnak majd gyökeret verni?
- Ki tudja?
- Csak a szél tudja.
Egy szép napon elragadta őket a szél. A magocskák belekapaszkodtak az apró kis ejtőernyőkbe és tovarepültek.
- Sziasztok. . . Sziasztok.
Többségük sikeres repülés után mezőkön, kertekben kötött ki. Csak egy volt közülük, amelyik nemsokára egy járda szegélyében lévő kis hasadékba esett. Csak egy jelentéktelen kis rögben kapaszkodott meg.
- Ez mind az enyém - mondotta.
Fontolgatás nélkül helyet foglalt. Csírát és gyökeret engedett a szűk kis repedésben.
Pár méterre tőle egy düledező padocskán egy fiú üldögélt. Tekintete zavart és felindult volt. Nagy gondja lehetett, mert kezét ökölbe szorítva, kétségbe esve hadonászott.
Észrevett két gyenge kis levelet a cement közötti repedésben.
- Kár a gőzért, nem fogsz boldogulni, úgy jártál mint én - és eltaposta a fiatal hajtást.
Másnap észrevette, hogy a megnyomorgatott hajtás kiegyenesedett és a két levélből négy lett. Hosszú ideig szemlélte a bátor kis hajtást. Sőt, naponta visszatért hozzá. Föltűnt neki, hogy rövid időn belül kinyíltak a sárga virágok és virítottak mintha boldogságukat hirdetnék.
Az idő múlásával a fiú úgy érezte, hogy a harag és a megalázás fájdalma enyhülni kezd benne. Kiegyenesedett és teleszívta tüdejét friss levegővel. Érezte, hogy a gondjai tovaszállnak.
Megvan! Nekem is lehetséges egy újrakezdés.
Nevetni és sírni szeretett volna. Megsimogatta a virágokat. A növények is megérzik, ha szeretik őket. A pitypangnak is ez volt élete legszebb napja.
Ne kérdezd a széltől, miért ragadott magával. Küzdj, dolgozz akkor is, ha a cement rideg keze fog tartva.
Ezeket a kis történeteket a szél hozta magával. Csak a szél tudja, hol vernek gyökeret, és hol szöknek virágos díszbe.
-
Istennek is van humora
Volt egyszer egy férfi, aki nagyon belefáradt a mindennapi munkába. Ő mindennap dolgozni járt, a felesége meg csak otthon ült. Szerette volna, ha a felesége is megtudná, mi mindenen megy keresztül nap mint nap, ezért egy este így imádkozott:
- Mindenható atyám! Mindennap dolgozni járok, és naponta 8 órát robotolok, miközben a feleségem csak itthon ül. Szeretném, ha ő is megtudná, mi mindenen megyek keresztül, ezért kérlek uram, add, hogy egy napra testet cserélhessünk. Amen.
És Isten az ő végtelen bölcsességében meghallgatta a férfi kérését. És a férfi másnap reggel már női testben ébredt.
Felkelt, reggelit készített a párjának, felébresztette a gyerekeket, kikészítette az aznapi ruhájukat, reggelit adott nekik, becsomagolta a tízóraijukat, elvitte őket az iskolába. Hazament, összeszedte a vegytisztítóba való holmikat, és elvitte. Megállt a banknál is, pénzt vett fel, elment bevásárolni, kifizette a számlákat, és rendezte a csekk-könyvet is. Kicserélte a macska almot, és megfürdette a kutyát.
Ekkor már délután egy óra volt, és igyekeznie kellett, hogy be tudjon ágyazni, hogy rendet rakjon, pórszívozzon, és még a konyhát is rendbe tegye és felmossa. És már rohanhatott az iskolába a gyerekek elé, akik hazafelé még vitatkoztak is vele egy sort. Kitett egy kis sütit meg tejet, és rávette a gyerekeket, hogy írják meg a leckéjüket és tanuljanak. Ezután felállította a vasalódeszkát, és tévét nézett, miközben vasalta a ruhákat. Fél ötkor nekiállt krumplit pucolni, és zöldséget mosni, hogy egy kis salátát készítsen. Kisütötte a húst, és egy kis zöldbabot is párolt mellé vacsorára. Vacsora után kitakarította a konyhát, beindította a mosogatógépet, majd elrakta a tiszta edényeket. Megfürdette a gyerekeket, és ágyba dugta őket. 9-re már nagyon fáradt volt, és bár a napi munkával még nem végzett, úgy döntött ő is bebújik az ágyba, ahol még elvárták tőle, hogy szeretkezzen, és ő ezt panasz nélkül meg is tette. Másnap reggel, amikor felébredt, azonnal letérdelt az ágya mellé, és így imádkozott:
- Mennyei Atyám! Nem tudom, mire számítottam. Belátom, hiba volt, hogy irigykedtem a feleségemre, mert képes egész nap otthon lenni. Kérlek Uram, nagyon kérlek, csináljuk vissza a cserét!
És Isten az ő végtelen bölcsességével ezt felelte:
- Fiam, látom, tanultál a leckéből, és ezért boldogan cserélem vissza a dolgokat abba a formába, amiben eredetileg is voltak. Csak kilenc hónapot várnod kell még. Tegnap este teherbe estél.
:hehe: :afro: :2angel:
-
Jó lenne,ha előbb mindenki elgondolkozna és beleképzelné a másik helyzetébe magát,mielőtt kritizálná vagy elmarasztalná bármiért is. Aki ezt nem teszi,szerintem önző ember,csak a saját helyzetére gondol.
Valóban jó ez a kis írás. Én is megtapasztaltam már,hogy Istennek van humorérzéke,a végtelen bölcsessége mellett!
:afro: :066:
-
A keresztény élet velejárója a bizonyságtevés, igehirdetés. Ezeket színesebbé és könnyebben érthetőbbé tehetjük illusztrációk alkalmazásával, melyeket beleszövünk írásainkba, beszédeinkbe.
Ezek ábrázolhatják a minket körülvevő világot, az emberi természetet, Isten igazságát.
Jézus Krisztus gyakran beszélt példázatokban, Pál is gyakran használt illusztrációkat az igazságot hirdetve.
Szeretném, ha ebben a topikban hasonló illusztrációk és példázatok kapnának helyet.
-
Első illusztrációként Török Ildikó által feltett történetet osztom meg, mert azt elolvasva jött a gondolat, hogy gyűjtsük egy csokorba fórumunkon, a jobbnál jobb és igazabbnál igazabb példázatokat, illusztrációkat.
A bűn súlya
Egy jókedvű fiatal indián félbeszakította az evangélistát:
- Ön a bűn súlyáról beszél. Én ebből semmit sem érzek. Milyen nehéz az? Nyolc kiló? Tíz kiló?
Az evangélista ezt válaszolta:
- Mondja csak, érzi-e a test, ha rá négyszáz kilós súly nehezedik?
- Nem, mert akkor már halott - felelt az ifjú.
- Az a lélek is halott, amely a bűn súlyát nem érzi - folytatta az evangélista.
-
Száz bűn könnyebb, mint egy?
Milinda, a hatalmas király azt mondta az öreg papnak:
- Te azt mondod, hogy aki száz éven keresztül mindenféle lehetséges rosszat elkövet, de a halála előtt bocsánatot kér Istentől, újjászülethet az égben. Viszont ha valaki csak egy bűnt követ el, de azt nem bánja
meg, akkor a pokolban végzi. Igazságos ez? Száz bűn könnyebb, mint egy?
Az öreg pap így válaszolt a királynak:
- Ha fogom ezt a nagy követ és a víz felszínére helyezem, le fog süllyedni és elmerül vagy lebegni fog?
- Elmerül - válaszolta a király.
- És ha fogok száz nagy követ, egy csónakba teszem őket, és a csónakot pedig a vízre lököm, le fognak süllyedni, vagy lebegni fognak?
- Lebegni fognak.
- Akkor száz kő és egy csónak könnyebb, mint egy kő?
A király nem tudta mit válaszoljon, az öreg pedig elmagyarázta:
- Így van, király, az emberekkel is. Bármennyi bűn terheli is vállukat, ha Istenre támaszkodnak, nem kerülnek a pokolba. Az pedig, aki csak egyszer vétkezik ugyan, de nem kéri Isten irgalmát, el fog veszni.
Mert a bűn zsoldja a halál az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban a mi Urunkban.
Római levél 6,23
...hogy amiképpen úrrá lett a bűn a halál által úgy uralkodjék a kegyelem is az igazsággal az örök életre Jézus Krisztus a mi Urunk által.
Római levél 5,21
-
Első illusztrációként Török Ildikó által feltett történetet osztom meg, mert azt elolvasva jött a gondolat, hogy gyűjtsük egy csokorba fórumunkon, a jobbnál jobb és igazabbnál igazabb példázatokat, illusztrációkat.
A bűn súlya
Egy jókedvű fiatal indián félbeszakította az evangélistát:
- Ön a bűn súlyáról beszél. Én ebből semmit sem érzek. Milyen nehéz az? Nyolc kiló? Tíz kiló?
Az evangélista ezt válaszolta:
- Mondja csak, érzi-e a test, ha rá négyszáz kilós súly nehezedik?
- Nem, mert akkor már halott - felelt az ifjú.
- Az a lélek is halott, amely a bűn súlyát nem érzi - folytatta az evangélista.
:morning:
köszönöm áldott testvérem! én meg hozzá csatolom a képet!
:016: :rozsa: :thanks: :026:
-
A bolond gazdag
16
És monda nékik (Jézus) egy példázatot, szólván: Egy gazdag embernek bőségesen termett a földje.
17
Azért magában okoskodék, mondván: Mit cselekedjem? mert nincs hová takarnom az én termésemet.
18
És monda: Ezt cselekszem: Az én csűreimet lerontom, és nagyobbakat építek; és azokba takarom minden gabonámat és az én javaimat.
19
És ezt mondom az én lelkemnek: Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve; tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél!
20
Monda pedig néki az Isten: Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet te tőled; amiket pedig készítettél, kiéi lesznek?
21
Így van dolga annak, aki kincset takar magának, és nem az Istenben gazdag.
Lukács 12, 16-21
-
Gyógyító szeretet
Írta Bruno Ferrero
Az orvos csalódottan rázta meg fejét. Betegén a javulás legkisebb jele sem látszott. Immár tíz napja, hogy az idős úr semmiféle gyógykezelésre nem reagál. Teljesen elhagyatottan feküdt a kórházi ágyon, úgy tünt, ereje sincs már, hogy életéért küzdjön. Elfáradt, beletörődött sorsába. A következő napon az orvos ismét megrázta a fejét, ám ezúttal az őt ért meglepetéstől. Az idős úr minden életfunkciója a normális értéket mutatta. Párnájára támaszkodva ült az ágyon, teljesen visszanyerve egészséges színét.
- Mi történt Önnel? - kérdezte az orvos. - Tegnap már teljesen feladtuk a reményt, most pedig minden tökéletesen működik. Mi történt?
Az öregúr mosolyogva bólintott:
- Igaza van, doktor úr, tegnap valami történt: meglátogatott az unokám, aki azt mondta nekem: "Ó, nagypapa, haza kell jönnöd, gyorsan, mert elromlott a biciklim"
Akit szeretünk abban megbízunk. Aki felé kimutatjuk szeretetünket az nem fogja egyedül érezni magát, és nem lesznek olyan gondolatai, hogy már senkinek sincs szüksége rám. Egy mosoly, egy kedves szó, egy ölelés amely nem kerül semmibe sem, de a szeretetet közvetíti, amely gyógyít és életet ad.
-
Prédikáció
John Wesley egyszer prédikációt tartott, amelynek három fontos pontja volt:
1. Szerezd meg mindazt, amit tudsz.
Erre az egyik pénzsóvár hallgatója felkiáltott: Ámen!
2. Tartsd meg mindazt, amit tudsz.
A férfi ismét így szólt: Ámen.
3. Add oda mindazt, amit tudsz.
Ekkor az önző gazdag így szólt: Milyen kár, hogy így tönkretett egy jól induló prédikációt.
-
:taps:
ISTEN AD MINDENT!
A kisfiú megkérdi az anyukájától:
- Anyu, ugye Isten adja meg a napi kenyerünket?
- Igen, kisfiam.
- És anyu, ugye a Jézuska hozza a játékokat?
- Igen, kisfiam.
- Akkor az apu meg mit is csinál egész nap? :?: :?:
-
Kísértés
Egy édesapának el kellett utaznia néhány napra, és arra oktatta tizenéves fiát, hogy az autót ne használja, amíg távol lesz a háztól. Amikor hazatért, a fia köszöntötte őt, és ezt mondta:
- Míg távol voltál, majdnem megszegtem ígéretemet. Ugyanis itt hagytad a kocsikulcsokat, és én három napig hordtam azokat a zsebemben, miközben harcoltam a kísértéssel.
Az apa mosolyogva mondta:
- Csak akkor van kísértés és csak akkor győzhetsz fölötte, ha meg tudod mutatni, hogy mit teszel, amikor megkapod a lehetőséget.
forrás: http://www.baptista.hu/vamospercs/beke/J.htm (http://www.baptista.hu/vamospercs/beke/J.htm)
-
Találkozás az Úrral
Ben Jochai rabbit megkérdezte egyik tanítványa:
- Az Úr miért nem látta el Izráelt egy egész évi mannával?
A mester így szólt:
- Példázattal válaszolok. Egyszer volt egy király, és annak volt egy fia. A király a fiúnak egy egész évi ellátást adott át egy bizonyos napon. Ez ismétlődött évről évre, és végül az apa már csak az ellátás átadásának a napján látta a fiát, évente egyszer. Ezért a király megváltoztatta tervét, és attól kezdve mindig napról napra adta oda fiának, amire szüksége volt. Ekkor a fiú már minden reggel meglátogatta az édesapját. Isten azért bánt így Izráellel, és azért adta naponta a szükséges mannát, hogy naponta kívánják a vele való találkozást.
Nekünk naponta kell Krisztushoz jönnünk a mindennapi kenyérért és lelki erőért, és ő napról napra gondoskodik rólunk.
-
Nagyon jó illusztrációk, kedves Pista Testvérem!
:afro: :2smitten:
-
Nagyon jó illusztráció kedves Pista.
:2smitten:
-
A szeretet ereje
Egy futballcsapat legjobb játékosának vak volt az apja. Vaksága ellenére mégis elment minden meccsre, ahol a fia játszott. Egy este meghalt az apa, éppen akkor, amikor fia egy fontos mérkőzés előtt állt. Az edző azt tanácsolta a fiúnak, hogy a halálesetre való tekintettel az volna a legjobb, ha ezen a mérkőzésen nem játszana. A fiú azonban mégis játszott és ez lett élete legjobb játéka. Az edző megkérdezte, hogy miért tudott ennyire jól játszani. A fiú ezt válaszolta: „Ez a játék volt az első, amit apám láthatott.”
forrás: http://mirjam571.multiply.com/journal/item/221/A-szeretet-ereje-Egyperces (http://mirjam571.multiply.com/journal/item/221/A-szeretet-ereje-Egyperces)
-
:taps: Köszönöm szépen kedves Pista testvérem!! :2smitten: :2smitten: :2smitten:
valóban a szeretett a legfontosabb az életünkben, és nagyon jó hogy vannak akik példát mutatnak nekünk , akik eszünkben juttatják hogy Mennyire szeret minket az Örökkévaló
János Evangéliuma:3:16 Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. a legnagyobb árat fizette értünk , ezért mik is példát kell vegyünk és :
Róma levél:12:10 Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek; a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek.
I. János levél:4:10 Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.
I. János levél:4:11 Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást.
I. János levél:4:19 Mi szeressük őt; mert ő előbb szeretett minket!
-
Egyszer egy nagy olajszállító hajó kapitánya fényt látott közeledni a távolban és üzenetet küldött: „Változtasson az irányán, mert össze fogunk ütközni!”
Nemsoká megérkezett a válasz:
„Önnek kell megváltoztatni az irányt!”
Újra a kapitány:
„Egy tapasztalt kapitány vagyok egy hatalmas olajszállító hajón, azonnal változtasson irányt!!!”
Nem kellett sokáig várni a válaszra:
„Egyszerü tengerész vagyok, változtasson irány!”
A kapitány láthatólag dühösen, becsületét sértve érezve, mostmár kiabált:
„Mit képzel maga, nekem akar parancsolni? Azonnal változtasson irányt!”
Ám az utolsó válaszból kiderül egyértelmüen, kinek kell engedelmeskedi:
A világító toronyban ülök, változtasson irányt!
Legyünk világító tornyok az emberek számára ebben a világban!
http://www.youtube.com/watch?v=m7RSryuJAwE# (http://www.youtube.com/watch?v=m7RSryuJAwE#)
-
Köszönöm Elisabeth, nagyon jó ez a kis történet.
Én is megosztok egy rövid kis gondolatot.
Egy katonatiszt két szóval megfogalmazta a megtérés deffinícióját.
Hátra arc!
(Ez is egy irányváltoztatás)
-
Egyszer egy nagy olajszállító hajó kapitánya fényt látott közeledni a távolban és üzenetet küldött: „Változtasson az irányán, mert össze fogunk ütközni!”
Nemsoká megérkezett a válasz:
„Önnek kell megváltoztatni az irányt!”
Újra a kapitány:
„Egy tapasztalt kapitány vagyok egy hatalmas olajszállító hajón, azonnal változtasson irányt!!!”
Nem kellett sokáig várni a válaszra:
„Egyszerü tengerész vagyok, változtasson irány!”
A kapitány láthatólag dühösen, becsületét sértve érezve, mostmár kiabált:
„Mit képzel maga, nekem akar parancsolni? Azonnal változtasson irányt!”
Ám az utolsó válaszból kiderül egyértelmüen, kinek kell engedelmeskedi:
A világító toronyban ülök, változtasson irányt!
Legyünk világító tornyok az emberek számára ebben a világban!
http://www.youtube.com/watch?v=m7RSryuJAwE# (http://www.youtube.com/watch?v=m7RSryuJAwE#)
:igen: :igen: :afro:
kedves Erzsike! :2smitten: :2smitten: :2smitten:
ez nagyon tanulságos történet!
erről most eszembe jutott egy bibliai idézett amit a mi Urunk Jézus Krisztus mondott:
Máté Evangéliuma:5:14 Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város.
:033: :ima02:
-
Zsoltárok könyve:145:9
Jó az Úr mindenki iránt, és könyörületes minden teremtményéhez.
Te TELJES ÉRTÉKŰ LÉNY VAGY, az Ő teremtménye, és megváltott KINCSE.
Szeret Téged az ÚR úgy ahogy vagy !
Légy ebben áldott.
Ez a jelenet a British Airways London - Johannesburg közötti járatán történt meg. Egy ötvenes fehér asszony egy fekete ferfi mellett ült. Láthatóan nagyon zaklatott volt emiatt, igy hivta a stewardesst. A légikisasszony kérdezi:
- Mi a probléma, hölgyem?
A fehér nő:
- Talán nem látja? Egy fekete mellé ültetett engem. Nem bírom elviselni, hogy egy ilyen gusztustalan lény mellett kelljen ülnöm. Adjon nekem egy másik ülést, kérem.
A légikisasszony:
- Nyugodjon meg kérem. A gépen majdnem minden ülés foglalt, de megnézem, hogy van-e még szabad hely.
A légikisasszony elment, majd néhány perccel később visszajött és azt mondta:
- Ahogy mondtam, nincs több üres helyünk a turista osztályon. Beszéltem a parancsnokkal és ő megerősítette, hogy a business osztályon sincs több hely. Van azonban egy hely az első osztályon. - és mielőtt az asszony bármilyen megjegyzést tehetett volna, a légikisasszony folytatta - A mi légitársaságunknál nem szokás, hogy turista osztályon ülő utasnak engedélyezzék, hogy átüljön az első osztályra, de figyelembe véve a körülményeket, a parancsnok úgy találta, hogy valóban botrányos arra kényszeríteni valakit, hogy egy ilyen visszataszító ember mellett üljön. - majd a légikisasszony a fekete férfihez fordult:
- Úgyhogy Uram, ha úgy kívánja, vegye a kézipoggyászát, az első osztályon a szabad hely Önre vár.
A körülöttük levő utasok, akik elképedve asszisztáltak a jelenethez, felemelkedtek és tapsoltak.... :119:
-
Nagyon jó ez a történet.
-
Fekete léggömb
Egy néger kisfiú nézte a léggömbárust a vásárban. Az árus jó üzletember lévén eloldozott egy piros lufit, amely felszállt a magasba, és egy sereg reménybeli fiatal vásárlót vonzott oda.
Aztán felengedett egy kéket, majd egy sárgát és végül egy fehéret is. Egymás után felszálltak a magasba, mígnem eltűntek a szem elől. A kis néger egy darabig álldogált egy fekete léggömb előtt, majd megkérdezte:
- Uram, ha elengedné a feketét is, az is felszállna olyan magasra, mint a többi?
A léggömbárus megértően mosolygott rá. Eloldotta a fekete lufi zsinegét, és miközben az felszállt a magasba, így szólt:
- Kisfiam, nem a színe, hanem ami belül van, az emeli a magasba.
-
KŐBE VÉSVE...
Két barát ment a sivatagban.
Kirándulásuk alkalmával összevesztek, és az egyik barát képen törölte a másikat, aki megsértődött, és anélkül, hogy szólt volna bármit is, beleírta a homokba:
"Ma a legjobb barátom lekevert egyet!"
Mentek tovább a sivatagban, egy oázishoz értek, ahol elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki kapott egy pofont, fuldoklani kezdett, de a másik kimentette. Magához térvén, kőbe véste:
"Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!"
Az a barát, aki lekevert egyet, majd megmentette a másikat, megkérdezte:
- Mikor megütöttelek, homokba írtad. Most meg kőbe vésted. Miért?
A másik azt válaszolta:
- Mikor valaki megbánt, csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se törölhesse el.
TANULD MEG SÉRELMEIDET HOMOKBA ÍRNI, A JÓSZERENCSÉDET PEDIG KŐBE VÉSNI! Azt mondják, egy különleges emberrel találkozni, akit tisztelsz, egy pillanat műve.
Megszeretni egy nap elég, de az illető elfelejtéséhez már lehet, hogy kevés egy élet is.
-
A kútba esett szamár története
Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbálta kitalálni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédjait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet hányni a kútba. A szamár megértette mire készülnek, és rémisztően üvölteni kezdett, majd nemsokára elcsendesedett. Kis idő elteltével a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy a szamár él, és minden lapátnyi föld után valami csodálatosat művel. Lerázza magáról a földet, majd feláll a tetejére. Ahogy a paraszt és szomszédjai tovább lapátolták a földet a szamárra, ő lerázta magáról azt, és egyre feljebb lépdelt. Hamarosan mindenki ámulatára a szamár átugrott a kút peremén és boldogan elsétált!
-
A kútba esett szamár története
Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbálta kitalálni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédjait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet hányni a kútba. A szamár megértette mire készülnek, és rémisztően üvölteni kezdett, majd nemsokára elcsendesedett. Kis idő elteltével a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy a szamár él, és minden lapátnyi föld után valami csodálatosat művel. Lerázza magáról a földet, majd feláll a tetejére. Ahogy a paraszt és szomszédjai tovább lapátolták a földet a szamárra, ő lerázta magáról azt, és egyre feljebb lépdelt. Hamarosan mindenki ámulatára a szamár átugrott a kút peremén és boldogan elsétált!
:afro: :hehe:
okos szamár!
:rozsa: :016:
-
Nagyon jó ez a topic, kedves Pista Testvérem!
Sok tanulságos példázatot lehet találni itt!
:2smitten:
-
Köszönöm Elisabeth. Igyekszem bővíteni.
-
:fel: :026:
-
Megelégedettség
Két könnycsepp úszott lefelé az élet folyóján. Az egyik megkérdezte a másiktól: “Ki vagy?” “Egy lány könnycseppje vagyok, aki szeretett egy férfit és elveszítette. De ki vagy te?” Az első könnycsepp így válaszolt: “Én annak a lánynak a könnycseppje vagyok, aki hozzá ment feleségül.” Az élet ehhez hasonlít. Sírunk, mert nem kaptunk meg valamit, de talán kétszerte úgy sírnánk, ha megkaptuk volna.
Pál helyesen mondta: “mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek”(Fil 4: 12).
-
A farizeus és a vámszedő - ima variációk
(http://kepfeltoltes.hu/121103/farizeus_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)
Két ember ment fel a templomba imádkozni. Az egyik fiatal, a másik idős. A fiatal megállt és így imádkozott magában.
-Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Életunt, panaszkodó, vagy mint ez az idős is. Csak megszokottságból imádkozó, a kákán is csomót kereső. Új énekekkel dícsérlek nap mint nap, elmegyek minden alkalomra.
Az idős pedig térdre borulva, szinte magába roskadva így szólt:
- Istenem elfáradtam a hitharcban. Légy irgalmas hozzám.
Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát megaláztatik, aki pedig megalázza magát felmagasztaltatik.
Két ember ment fel a templomba imádkozni. Az egyik idős, a másik fiatal. Az idős meghajtotta fejét, és így imádkozott magában:
-Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Könnyelmű, vagy mint ez a fiatal is. Pillanatnyi hangulata mozgatja, a gyülekezeti élet rendjét nem ismeri. Egész életemben tiszteltem nevedet. Naponta imádkozom gyermekeimért és unokáimért.
-A fiatal pedig az előtérben állva, még hátul sem akart leülni, hanem csendben így szólt,:
- Isten, látod milyen üres nélküled az életem. Légy irgamas hozzám.
Mondom nektek ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.
Két ember ment fel a templomba imádkozni. Az egyik karizmatikus, a másik konzervatív. A karizmatikus felemelte a kezét és így imádkozott:
- Isten, dicsőítelek Téged, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Szentlelked kenete, áldásod nélküli látszathívő, vagy mint ez a konzervatív is. Böjtölök, éjszakákon át imádkozom, naponta bizonyságot teszek az embereknek.
A konzervatív távol állva még fejét sem akarta felemelni, így szólt:
- Tiszta szívet teremts bennem Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem.
Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.
Két ember ment fel a templomba imádkozni. Az egyik konzervatív, a másik karizmatikus. A konzervatív kezét összekulcsolva megállt, és így imádkozott magában:
- Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Érzelmektől hajtott, csak szájjal dícséretet mondó, újdonságokat hajhászó, vagy mint ez a karizmatikus is. Ismerem Igédet, az apostoli hitvallást, segítem a rászorulókat.
A karizmatikus pedig távol állva könnyes szemmel így szólt:
- Isten, megérintettél, és most egész életem átformáló munkádra vár.
Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.
Két ember ment fel a templomba imádkozni. Az egyik presbiter, a másik vállalkozó. A presbiter időben érkezett és csendben így imádkozott magában:
- Isten, hálát adok Neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. A vasárnapot ágyban töltő, megbízhatatlan, vagy mint ez a vállalkozó is. Szolgálok Neked, látogatom az időseket, néped gondja-baja a vállamon.
A vállalkozó pedig megkésve és fáradtan, fejét a padra hajtva így szólt:
- Isten, szétfolynak dolgaim, légy irgalmas hozzám.
Mondom nektek, ez megigazulva ment haza nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki, felmagasztalja magát megaláztatik, aki pedig megalázza magát felmagasztaltatik.
Két ember ment fel a templomba imádkozni. Az egyik vállalkozó, a másik presbiter.
A vállalkozó megkereste helyét, és így imádkozott magában:
- Isten, hálát adok Neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Akiknek csak beszédben áll az Isten országa, az élet sűrűjében tapasztalatlan, vagy mint ez a presbiter is. Üzleti dolgaimat Igéd szerint végzem, és az én adományaimból épült ez az imaház.
A presbiter pedig felment a szószékre és így szólt:
- Isten, nem vagyok méltó, hogy Igédet hírdessem, de fogadj el irgalmadból.
Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.
Két ember ment fel a templomba imádkozni. Az egyik újonnan megtért, a másik régi hívő. Az újonnan megtért örömmel jött és így imádkozott magában:
- Isten, hálát adok Neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Boldogtalan, céltalan, vétkek között élő, vagy mint ez a régi hívő is. Megtértem, megkeresztelkedtem, Igéd naponta szól hozzám, és irányítasz.
A régi hívő szokásos lépteivel jött, és magában ezt az éneket dúdolta:
- Üres kézzel menjek-é s úgy álljak-é az Úr előtt?
Mondom néktek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát megaláztatik, aki pedig megalázza magát felmagasztaltatik.
Két ember ment fel a templomba imádkozni. Az egyik régi hívő, a másik újonnan megtért. A régi hívő megállt, és így imádkozott magában:
- Isten, hálát adok, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Tékozló, Igéd mélységeit nem ismerő, vagy mint ez az újonnan megtért is. Próbára tettek a nehéz időkben és nem tagadtalak meg, megbecsülnek testvéreim is.
Az újonnan megtért pedig a hátsó padba ült, és szemét egyszerűen egy pillanatra behunyva így szólt:
- Isten, friss fogadalmam a kísértések között pillanat alatt szétporladt. Légy irgalmas hozzám.
Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát megaláztatik, aki megalázza magát, felmagasztaltatik.
-
Ez tetszett! :afro:
Egyben elgondolkoztató is! :03:
-
Az utolsó könnycsepp
(http://kepfeltoltes.hu/121208/_regember_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)
Az aluljáró homályában egy öreg bácsika kuporgott a hideg kövön.
Az emberek elmentek mellette. Nem néztek rá, vagy ha mégis, akkor furcsa, semmitmondó tekintetük szinte égetett.
Fájt neki ez a tekintet nagyon.
Ugyan mit tudják ők, hogy miért van itt. Csak egy koldust látnak, pedig ő több.
Ő egy ember, egy ember, akinek ez a sorsa. Belenyugodott. A szíve mégis tele volt fájdalommal. Egy kisfiú megállt előtte ragyogó, kipirult arccal.
-Te vagy az télapó? – kérdezte, s szemében huncut fény csillogott.
Az ősz, öreg emberke megsimogatta szakállát, majd így válaszolt:
-Igen én vagyok. S látva a kisfiú örömét eltűnt belőle a fájdalom és minden rossz emlék, csak a jó maradt.
Szívét melegség járta át és boldog volt. Abban a percben talán a legboldogabb a világon.
Fáradtan lecsukta szemeit, amiből egy könnycsepp még utat tört magának.
Utolsó könnycsepp.
Szép csendben elaludt és reggel mikor rátaláltak, már megfagyott
forrás: Erdélyi Piroska - Facebook
-
:( ez nagyon megrendítő történet kedves Pista testvérem!
:( :( :pityereg: :pityereg:
de mennyire igaz hogy az emberek nem törődnek az ember társaikkal!
Márk evangéliuma 12,31
31 A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat.
:019: akkor ez a parancsolat nincs betöltve:
-
A szultán és az álomfejtők
(http://www.lutheran.hu/z/ujsagok/evelet/archivum/2008/35/17.jpg)
Egy szultán azt álmodta, hogy minden foga kihullott. Mihelyt felébredt megkérdezett egy álomfejtőt, hogy mit jelent ez az álma:
- Ó mily szerencsétlenség ez, Uram!- kiáltott fel az álomfejtő.
- Minden kihullott fogad egy hozzátartozód elvesztését jelenti.
- Micsoda, Te pimasz fráter - kiáltotta dühösen a szultán. - Hogy mersz te nekem ilyet mondani? Pusztulj el innen!
És kiadta a parancsot hogy ötven botütést mérjenek erre szemtelen alakra.
Egy másik álomfejtőt hívtak és vezettek a szultán elé. Amikor az az álomról értesült így kiáltott fel:
- Micsoda szerencse, a mi urunk valamennyi hozzátartozóját túl fogja élni!
Erre felderült a szultán arca és így szólt:
- Köszönöm neked barátom. Menj tüstént a kincstárnokommal, és vegyél át tőle ötven aranyat!
Menet közben azt mondja neki a kincstárnok:
- De hiszen te is úgy értelmezted a szultán álmát, mint az első álomfejtő!
Az okos ravasz mosollyal válaszolta:
Jól jegyezd meg: sok mindent meg lehet mondani, csak azt kell tudni, HOGYAN
forrás: http://bacsipista.multiply.com/journal (http://bacsipista.multiply.com/journal)
-
A favágó
(http://images.bacsipista.multiply.com/image/eB3MK89h1-gvUfPVYfFntQ/photos/1M/300x300/349/photo-349.jpg?et=EIRm636Oh9obX74fpVAkNg&nmid=0)
Réges-régen élt egy öreg favágó a fiával. Nagyon szegények voltak, de volt egy csodaszép, hófehér lovuk.Mindennap elment a két férfi az erdőbe, tüzelőfát szedegettek, majd fillérekért eladták a faluban. A falu népe a fejét csóválta ezen.„Öregapám” – mondogatták neki:
- Miért nem adod el a lovadat? A gróf egy vagyont ígért érte. Úgy élhetnél a fiaddal, mint egy fejedelem.
- Reménytelen ezekkel az emberekkel. Mindig ugyanazt fújják” – gondolta az öreg magában.
- Ez a ló több, mint egy állat – hangzott mindig a válasza. - Ő a barátom. Mondjátok meg, hogy adhatnám el a barátomat?
- Jól van – felelték a falubeliek, de egyszer majd ellopja valaki a lovadat. Akkor aztán sajnálhatod majd.
És valóban: egy reggel nem volt ott a ló az istállójában. Az öregember és a fia mindenütt keresték, de nem találták meg.
Látod, nekünk volt igazunk! – csúfolták a falubeliek. - Valaki ellopta a lovadat. Jobb lett volna, ha ránk hallgatsz, és megszerezted volna a pénzt, amíg megvolt rá a lehetőséged.
A saját ostobaságod változtatta átokká azt, ami áldásodra lehetett volna!
Az öregember csöndesen így felelt:
- Hogy áldás-e vagy átok, nem tudom megítélni. Csak annyit tudok, hogy a ló ma nincs az istállóban.
Néhány nap múlva visszatért a ló – egy egész sereg vadlóval együtt. A falu népe teljesen elképedt, és gratulált az öregnek a nem remélt „szerencséhez”.
- Mégiscsak neked volt igazad, öreg – mondták. - Nem kellett volna olyan elhamarkodottan ítélkeznünk. Amit átoknak gondoltunk, áldásnak bizonyult. Egy egész vagyont szerezhetsz ezekből a lovakból!
Az öreg favágó értetlenül rázta a fejét:
- Hát már soha nem fogják föl ezek az emberek? Hogy áldás-e vagy átok, nem tudom megítélni. Annyit tudok csak, hogy újra itt a lovam, és tíz vadlovat hozott magával.
Néhány nap múlva a favágó fia eltörte mindkét lábát, miközben a vadlovakat akarta betörni.
A falu lakói újra elámultak az öreg bölcsességén. - Most is neked volt igazad – vélekedtek.- Amit mi áldásnak tekintettünk, arról kiderült, hogy átok. Most ágyban fekszik a fiad, és arra sem képes már, hogy veled menjen.
Mély sóhajjal válaszolt a favágó:
- Hát már sohasem lesztek bölcsebbek? Hogy áldás-e vagy átok, nem tudom megítélni.
Csak annyit tudok, hogy a fiam mindkét lábát eltörte.
- Hogy milyen bolond ez az ember!’ – gondolták a falubeliek, és otthagyták. -Hát nem látja, hogy mi a baj?
Néhány nap múlva a király hadat üzent egy másik országnak, és az összes falubeli fia bevonult. Volt miért panaszkodnia és sírnia a falu népének, amikor látták, hogy a fiaik szép rendben menetelve otthagyják őket.
- Biztosan elesnek a fiaink ebben a gonosz háborúban – jajveszékelték. - Sohasem látjuk viszont őket! Milyen szerencse hogy a fiad eltörte a lábait! Amit átoknak tartottunk, végül áldásnak bizonyult!
Az öreg újra csak a fejét rázhatta. Türelmesen megpróbálta elmagyarázni nekik:
- Hogy áldás-e vagy átok, nem tudom megítélni, csak azt tudom, hogy a ti fiaitok bevonultak a háborúba, és az enyém itthon maradt. Egyedül Isten tudja, hogy végül mi lesz mindezekből.
(Elizabeth Mittelstädt)
Talán mostani életedet átokként éled meg, de Isten képes azt is áldássá tenni. Bízzunk benne!
„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javokra van…”
Rómaiakhoz írt levél 8:28
forrás: http://bacsipista.multiply.com/journal (http://bacsipista.multiply.com/journal)
-
Áldott Testvérem! Ez nagyon jó és igaz! Köszönöm az Örökkévalónak az ebben rejlő üzenetet. Neked is köszönöm Testvérem, hogy megosztottad velünk mind ezt. Áldjon meg Téged az ÚR és adjon Neked békességet!
-
Ajándék
"Egy nap egy gazdag ember adott egy kosár szemetet egy szegény embernek.
A szegény ember elmosolyodott, és elment a kosarakkal, kiürítette,
megmosta és feltöltötte gyönyörű virágokkal. Visszament a gazdag emberhez, és visszaadta neki.
A gazdag ember meglepődött és azt kérdezte:
- Miért adsz nekem szép virágokat ha én szemetet adtam neked?
A szegény ember így válaszolt:
- Mindenki azt ad, ami a szívében van."
-
Apa, mennyi az órabéred?
"Az apa fáradtan tér haza a munkahelyéről, és leroskad a fotelbe. Hétéves kisfia jön oda hozzá, és megkérdezi:
- Mondd Apa, neked mennyi az órabéred?
Az apja haragra gerjed:
- Miért kérded?! Csak nem valami hülye játékot akarsz megvetetni velem? Azonnal mars a szobádba!
A kisfiú szemébe könnyek jelennek meg, de illedelmesen felmegy a szobába, és becsukja maga mögött az ajtót.
Ahogy az apa ül a fotelben, még forronganak benne a nap eseményei, ahogy a főnöke megint újraíratta vele a prezentációját, ahogy a kollégája 3 nappal a projekt vége előtt elment betegállományba... Kezébe temeti az arcát.
"Mikor lesz ennek vége?" - kérdezi magától.
Aztán eszébe jut a gyerek. "Talán nem kellett volna így bánnom vele... Lehet, hogy csak egy ártatlan kérdés volt, és én értettem félre, azért mert úgy érzem, a környezetemben már mindenki rajtam élősködik." - gondolja magában, és elindul felfelé a lépcsőn. Benyit a gyermek szobájába, ahol a fia a földön kuporogva játszik magában.
A fiú felnéz, és újra megkérdezi:
- Apa, neked mennyi az órabéred?
- Négy dollár fiam.
- És tudnál nekem adni két dollárt?
Az apa gyanakvó tekintettel ránéz a fiára, és azon töpreng: "Remélem nem valami játékot akar venni belőle magának..." Majd meg is kérdezi tőle:
- Mire kellene neked az a két dollár?
- Mindjárt megmutatom! - mondja a gyermek sejtelmes mosollyal az arcán.
Apja előveszi a két dollárt, és odaadja a fiának. Mire a fiú benyúl a takarója alá, és előveszi a spórolt pénzét. Elkezdi összerakosgatni az aprót, ami összesen két dollárra jön ki. Hozzáteszi a most kapott másik két dollárt, és boldogan az apja felé nyújtja:
- Apa! Most, hogy kifizetem neked, tudsz velem is tölteni egy órát, hogy együtt játszunk?
Néhány évvel ezelőtt beszélgettem egy igazán gazdag emberrel, aki a következőt mondta nekem, ami alapjaiban megváltoztatta a gondolkodásomat: "Bármit megtehetek, amit csak akarok. Illetve...egy dolgot mégsem: A 22 éves lányomat már nem tudom visszaültetni a hintába, hogy játszhassak vele."
forrás: facebook
-
Mosoly, ami életet mentett
Egyszer egy pap New York Bowery nevű részén járt, ahol sok a hajléktalan. Három barátjával épp a komp felé igyekezett. Útközben láttak egy rongyokba öltözött embert a járdán ülni. Nagyon piszkos volt, és szemmel láthatóan depressziós. Amikor a tekintete összetalálkozott a papéval, intett neki, hogy menjen oda hozzá. A pap meghatottan elindult felé. A barátai azonban gyorsan rászóltak:
- Csak nem mész oda ahhoz a csavargóhoz?!
A pap elengedte a füle mellett barátai figyelmeztetését, és odalépett a hajléktalanhoz. Pár szót váltott vele. Aztán rámosolygott és indult a komphoz. Amint a beszállásra várakoztak, a hajléktalan futva odajött hozzá, és zokogott, mint egy gyerek. Előhúzott egy fegyvert, és azt mondta:
- Atyám, ma reggel, mielőtt találkoztunk, arra készültem, hogy befordulok egy sikátorba, és szétloccsantom a fejemet. Amikor ön felbukkant, intettem és ön odajött. Válaszolt a hívásomra és a könyörgésemre. Aztán úgy beszélt velem, ahogy azzal beszélnek, akit szeretnek, de nem ez tartott vissza attól, amit terveztem. Távozóban a szemembe nézett, és rám mosolygott. Hét év óta ez volt az első jele az emberi szeretetnek, ami felém irányult, és el akartam mondani, hogy a mosolya visszaadta ma az életemet.
Aztán beszélgettek még egy kicsit kettesben, a pap megtudta, hogy ez az ember valamikor orvos volt a John Hopkins Kórházban. A pap megáldotta, majd folytatta útját.
Később a pap elment a kórházba, és kérdezősködött a férfi felől. Különböző orvosoknak és nővéreknek említette meg az illető nevét, és azt mondták, hogy tényleg orvos volt itt, de valami probléma miatt távozott. Senki sem tudta megmondani, hogy hol tudná megtalálni. Három évvel később csörög a telefon, és egy kellemes hang üdvözli a papot.
- Halló, itt Dr. Lawson. Emlékszik még rám? A kikötőben találkoztunk. Ismét itt vagyok a kórházban. Csak azt akartam mondani, hogy milyen sok múlik egy mosolyon - néha minden egy mosolyon múlik.
forrás: http://jellem.qwqw.hu/?modul=oldal&tartalom=1182940 (http://jellem.qwqw.hu/?modul=oldal&tartalom=1182940)
-
Köszönöm, Pista testvérem a megható történeteket!
:2smitten:
-
Bruno Ferrero: Gyógyító szeretet
Az orvos csalódottan rázta meg fejét. Betegén a javulás legkisebb jele sem látszott. Immár tíz napja, hogy az idős úr semmiféle gyógykezelésre nem reagál. Teljesen elhagyatottan feküdt a kórházi ágyon, úgy tünt, ereje sincs már, hogy életéért küzdjön. Elfáradt, beletörődött sorsába.
A következő napon az orvos ismét megrázta a fejét, ám ezúttal az őt ért meglepetéstől. Az idős úr minden életfunkciója a normális értéket mutatta. Párnájára támaszkodva ült az ágyon, teljesen visszanyerve egészséges színét.
- Mi történt Önnel? - kérdezte az orvos. - Tegnap már teljesen feladtuk a reményt, most pedig minden tökéletesen működik. Mi történt?
Az öregúr mosolyogva bólintott:
- Igaza van, doktor úr, tegnap valami történt: meglátogatott az unokám, aki azt mondta nekem: "Ó, nagypapa, haza kell jönnöd, gyorsan, mert elromlott a biciklim".
-
Húúúú! Ez nagyon tetszik! Mennyire fontos tudni az idöseknek, hogy még szükség van rájuk!
:fel: :taps: :rozsa2: :068:
-
Igen! :afro:
-
Igen, Elizabeth az idős ember is érték. Istennek mindenképpen, és bár a felnőtt gyerekek időnként nyűgnek érzik az idős emberrel, szülővel való gondoskodást, a gyerekek, az unokák nem úgy élik meg.
Sajnos sokan elfeledkeznek arról, hogy mit köszönhetnek szüleiknek.
Következzen itt egy rövid kis videó és akinek szüksége van rá, tanuljon belőle szeretetet és türelmet.
http://www.youtube.com/watch?v=V32cjfPwXzc# (http://www.youtube.com/watch?v=V32cjfPwXzc#)
-
Valóban nagyon elgondolkoztató, kedves Pista Testvérem!
Köszönöm, hogy felraktad!
:2smitten:
-
Egy pásztornak meséli nagy örömmel egy ember: „Láttam egy angyalt!” Gondolkozott kicsit a pásztor, majd válaszolt: „Ma reggel benéztem a tükörbe és láttam egy fiát Istennek!” Az angyalok csodálatos teremtmények, de szeretnének olyanok lenni mint mi: Isten gyermekei, mert mi Isten fiai és leányai vagyunk.
Egy keresztény meglátogatja Izraelben a Sirató-falat. Megkérdezi töle egy vallásos zsidó:
„Ki feszítette meg Jézust?”
A hívö pillanatra elgondolkozik majd megszólal:
„Én, én feszítettem meg Jézust. Saját büneimmel feszítettem meg. Ö azért halt meg, hogy nekem ne kelljen meghalni büneimért!”
http://christlicheperlen.wordpress.com/category/geschichten/ (http://christlicheperlen.wordpress.com/category/geschichten/)
-
Így van...
-
Egy pásztornak meséli nagy örömmel egy ember: „Láttam egy angyalt!” Gondolkozott kicsit a pásztor, majd válaszolt: „Ma reggel benéztem a tükörbe és láttam egy fiát Istennek!” Az angyalok csodálatos teremtmények, de szeretnének olyanok lenni mint mi: Isten gyermekei, mert mi Isten fiai és leányai vagyunk.
Egy keresztény meglátogatja Izraelben a Sirató-falat. Megkérdezi töle egy vallásos zsidó:
„Ki feszítette meg Jézust?”
A hívö pillanatra elgondolkozik majd megszólal:
„Én, én feszítettem meg Jézust. Saját büneimmel feszítettem meg. Ö azért halt meg, hogy nekem ne kelljen meghalni büneimért!”
http://christlicheperlen.wordpress.com/category/geschichten/ (http://christlicheperlen.wordpress.com/category/geschichten/)
ÁMEN EZ IGAZ NAGYON IGAZ!!! :Jezus01: az én bűneimet cipelte!
-
A koldus és Szent Antal szobra
Egy koldus Szent Antal szobra előtt áll. Fel-felnéz rá, s a kalapját adományért tartja. Észreveszi ezt a falu gazdag fösvénye, s nem állhatja meg szó nélkül:
- Hogyan? Te a szobortól kéregetsz? S gondolod, ad valamit?
- Adni nem ad semmit, de így szoktatom magam az olyan kőszívűekhez, mint te…
-
:taps: :138:
-
Nagyon találónak érzem ezt a történetet, mert bár sokan imádkoznak az Úrhoz, azért, hogy adjon enni az éhezőknek, de az eszükbe sem jut, hogy ezt nekik kellene megtenni.
Máté 25
34 "Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot.
35 Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok,
36 mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.
40 A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg."
-
Nagyon találó is a történet. kedves Pista Testvérem! Teljesen egyetértek!
A frappáns válasz mosolyogtatott meg.
:2smitten:
-
Sólyom
A fiatal sólyom elmondta anyjának, hogy komoly tervei vannak.
- Mik a terveid? - kérdezte az anyja.
- Be akarom repülni az egész világot, el akarok olyan helyre jutni, ahol még a madár sem járt.
- Jól van, tanulj csak szorgalmasan!
Attól fogva a fiatal sólyom megszakítás nélkül gyakorolta a repülést. Ám eközben semmi mással nem foglalkozott, semmi más nem érdekelte.
Egy reggel így szólt hozzá az anyja:
- Gyere menjünk táplálékot keresni.
- Nem anyám, én nem megyek. Nekem más fontosabb dolgaim vannak. Te is arra serkentettél, hogy szorgalmasan tanuljak és felkészüljek a világ körüli útra.
- Igen gyermekem, - felelte az anyja - de a vágyad soha nem válhat így valóra, ha nem vagy képes, hogy táplálékot szerezz magadnak. Első nap még csak nagyon éhes leszel, a következő napon pedig úgy legyengülhetsz, hogy nem tudsz tovább repülni. A harmadik napon pedig éhen halsz ...
-
Kedves István ez igy van a mi lelki táplálékunkkal is :afro:
Ha nem tápláljuk a lelkünket üresek semmik vagyunk! ahogyan a testnek szüksége van eledelre így a léleknek is ! Jézus is ezt mondta :
János Evangéliuma:4:34 Monda nékik Jézus: Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, aki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem.
-
Igen. :afro:
És mennyivel fontosabb a lelki táplálás a test táplálásánál...
-
Isten dobozai
Isten két dobozt adott nekem, és azt mondta :
- A fekete dobozba gyűjtsd bánatodat és a minden örömödet az arany dobozba.
Megfogadtam amit mondott, így mindkét dobozba gyűjtögettem, ahogy kérte.
(http://files.tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/200000069-b16c9b3640/arany_doboz.jpg)
Az arany doboz napról napra nehezebb lett, de a fekete egyre könnyebb.
(http://files.tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/200000070-6d0846ef98/fekete_doboz_kicsi.jpg)
Kíváncsiságból kinyitottam a fekete dobozt, hogy megtudjam az okát.
A doboz alján találtam egy lyukat, melyen a bánat kipotyogott.
Megmutattam Istennek a lyukat és eltűnődtem,
- Kíváncsi vagyok, hogy hova tűntek belőle a bánataim !
Ő gyengéden elmosolyodott és így szólt :
- Gyermekem, mindegyik itt van velem.
Megkérdeztem Istent :
- Miért adtad nekem a dobozokat ? Miért adtad az arany dobozt és a lyukas feketét ?
- Gyermekem, az arany dobozt azért adtam, hogy számold az áldásokat, a feketét pedig azért, hogy tudj elengedni..
forrás: http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/blog/ (http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/blog/)
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a fájdalmas és bántó dolgokat, eseményeket nem tudjuk elfeledni, és gyakran előhozzuk azokat. Ilyenkor olyasmi történik velünk, mint amikor a gyógyulás közepén tartó sebet ismét feltépnénk. Engedjük el ezeket a fájdalmakat, ne emésszük magunkat, hiszen változtatni már úgy sem tudunk rajta.
Emlékezzünk inkább a szépre, a jóra és az örömre.
-
"És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek;" Máté 6,12
-
A két favágó
Az erdőben egymás mellett dolgozott két favágó. A fák törzseinek hatalmas volt az átmérője. Sokat kellett dolgozni a fakitermeléssel.
Mindketten egyformán jól kezelték a fejszét, de a munkamódszerük nem egyezett: az első kitartó munkával vágta a fába fejszéjét, egyiket a másik után. Ritkán és akkor is csak rövid szünetet tartott.
A másik favágó óránként hosszabb pihenőre megpihent...
Naplementekor az első favágó csak a munka felét végezte el. Izzadtan és fáradtan tette le a szerszámot, szinte teljesen kimerült.
A második, szinte hihetetlen, de befejezte a munkát. Egyszerre kezdték a favágást és a fák is nagyjából egyformák voltak. Az első favágó nem hitt a szemeinek.
- Nem értem a dolgot - mondta. - Minden órában kiadós pihenőt tartottál és mégis előbbre vagy.
- Igen, láttad, hogy minden órában megálltam pihenni. Amit viszont nem láttál az az volt, hogy a szünetet arra is felhasználtam, hogy megélezzem a fejszémet - mondta a másik favágó.
Ilyen a mi hitünk is. Adódnak az életünkben olyan pillanatok amikor a hitünk gyengébbé válik és azt saját erőnkből próbáljuk kiegyenlíteni. Az életünk pedig lassan és döcögve halad előre, vagy megáll.
De ha rendszeresen az Úrral vagyunk, tanulunk tőle, időt szakítunk a Biblia tanulmányozására, hallgatunk a hangjára, akkor hitben megerősödve haladunk tovább.
Nem elég egyszer megerősödni, naponta edzeni kell lelki életünket is és az Úrtól kapott hit csodákra képes.
ApCsel 3,16
És az ő nevében való hit által erősítette meg az ő neve ezt, akit láttok és ismertek; és a hit, mely ő általa van, adta néki ezt az épséget mindnyájan a ti szemetek láttára.
-
ÁMEN!
-
Amen :2smitten:
-
Nagyon tanulságos történet, kedves Pista testvérem! Hányan merülnek ki, mert önmaguk erejében bíznak. Igen a baltának élesnek kell lenni. Ha az Ígével szemben megtompulunk, akkor kompenzálni akarjuk a saját erövel, de ez nem vezet jóra. Nekem is meg kellett tanulnom:
Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.
Jn 15,5
:2smitten:
-
Három asszony...
Három asszony ment vízért a kútra. Nem messze onnan egy öreg üldögélt a padon, és figyelte, hogyan dicsérték az asszonyok fiaikat.
- Az én fiam - mondta az első - ügyes és fürge. Felülmúlja fürgeségben a falu bármelyik gyermekét.
- Az én fiamnak - mondta a második - olyan hangja van, mint egy fülemülének. Ha énekel, mindenki csak hallgatja és bámulja őt.
A harmadik hallgatott.
- Hát te miért nem dicséred a fiad? - kérdezte a két másik.
- Nem tudom, mi miatt is dicsérhetném - válaszolta - az én fiam nem rendkívüli gyerek és nincs benne semmi különös.
Az asszonyok megtöltötték vödreiket és elindultak hazafelé. Az öreg lassan követte őket. Látta milyen nehezére esik az asszonyoknak, hogy a vödrüket cipeljék és nem is csodálkozott azon, hogy egy idő múlva letették terhüket, hogy egy kis levegőhöz jussanak. Ekkor szembejöttek velük fiaik. Az első kézre állt és cigánykereket vetett.
- Milyen ügyes gyerek! - kiáltották az asszonyok. A második egy dalba kezdett, s az asszonyok meghatottan figyelték, könnyekkel a szemükben. A harmadik fiú odaszaladt anyjához, szó nélkül átvette tőle a vödröket és elindult velük hazafelé. Az asszonyok odafordultak az öreghez és megkérdezték
- Mit szólsz a fiainkhoz?
A fiaitokhoz? - mondta csodálkozva az öreg - én csak egyetlen fiút láttam!
-
:fel: :104:
De mennyire találó a történet!
:2smitten:
-
:069:
olvastam egy történetet és most megosztom veletek:
A kezdő favágó
Volt egy munkanélküli fiatal fiú, aki végső elkeseredettségében favágónak jelentkezett. Amikor elment a felvételi elbeszélgetésre, a főnök azonnal baltát adott a kezébe, és próbára tette. A lelkes fiú pillanatkor alatt kivágott egy hatalmas fenyőt. Ez annyira megtetszett a főnöknek, hogy a fiú már a következő héten munkába állhatott.
Eljött a hétfő, és az ifjú favágó lelkesen nekilátott a munkának. Nagyon élvezte, és mindent megtett, hogy ő legyen a kollégái közül az első. Sokszor még az ebédszünetet is feláldozta, hogy több fát tudjon kivágni. Az első nap kétszer annyi fát vágott ki, mint a többiek.
Amikor eltelt egy hét, az igyekezet megmaradt, de végül mégis az új fiú vágta ki a legkevesebb fát. A főnök magához hívatta és azt mondta:
„Te gyerek! Megnéztem a heti teljesítményedet, és messze alulmarad a többiekével szemben. Ha ezt így folytatod, akkor ki leszel rúgva!”
„De én tejes erőmmel dolgoztam, és még az ebédszüneteim közül is feláldoztam néhányat. Megállás nélkül dolgoztam, még csevegni sem álltam le a többiekkel.” – válaszolta kétségbeesetten a fiú.
„Mondd te gyerek! Élezted-e a fejszédet a héten, akár egyszer is?” – kérdezte a főnök.
„Azt nem, Uram. Annyira keményen hajtottam, hogy arra nem akartam pazarolni az időmet.” – mondta szégyenkezve a fiú.
Vajon te hogyan végzed az Úr szolgálatát? Úgy mint ez a favágó? Számunkra az imádság a fenőkő, mely élessé tesz, és sikeressé a mindennapokban. Ha csak robot módjára hajtunk, de nem szakítunk időt Istenre, akkor eltompulunk, és keserves nyögve nyeléssé válnak a mindennapjaink. Szánjunk időt az Úrra, és engedjük, hogy Szent Lelke által megélezze tompa lelkünket. :ima02: :ima05: :019:
-
Ildikó köszönöm a történetet. Valóban szükség van arra, hogy élessé tegyük azt az eszköszt amivel munkálkodunk. a folyamatos karbantarásra szükség van. az elménknek, testünknek, szellemünknek és az Úrral való folyamatos kapsolatunknak.
-
Ildikó köszönöm a történetet. Valóban szükség van arra, hogy élessé tegyük azt az eszköszt amivel munkálkodunk. a folyamatos karbantarásra szükség van. az elménknek, testünknek, szellemünknek és az Úrral való folyamatos kapsolatunknak.
EZ IGY IGAZ !
ha nem élezzük meg a kést kenyeret sem tudunk szeletelni :01:
-
Érdekes történetet mondott el egy indiai misszionárius, akit egy távoli faluba hívtak, hogy merítsen be és fogadjon be a gyülekezeti közösségbe több, mint hatvan felnőttet, akik a hinduizmusból tértek meg Krisztushoz. A misszionárius észrevette, hogy egy fiatal fiú ül hátul a sarokban, és erősen figyeli, hogy mi történik. Végül a fiú is előrement, és megkérdezte tőle a misszionárius, hogy ő is akar-e csatlakozni a gyülekezethez. Amikor a fiú igennel válaszolt, a misszionárius ezt a tanácsot adta neki:
- Fiam, te még nagyon fiatal vagy, és ha fölvennélek és később elesnél, akkor kárt okoznál Krisztus ügyének. Hat hónap múlva ismét ide jövök. Légy hűséges az Úr Jézushoz ez alatt az idő alatt, és aztán, ha úgy találjuk, hogy kitartó és hűséges maradtál, bemerítelek és örömmel befogadlak a gyülekezetbe.
Ekkorra már az egész gyülekezet fölállt és valaki az összes nevében ezt mondta:
- Miért kell addig várni? Hiszen ez a fiú vezetett mindnyájunkat az Úr Jézus Krisztushoz.
forrás: baptista.hu/
Márk Ev. 10:14
Jézus pedig ezt látván, haragra gerjede és monda nékik: Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa.
-
:afro: :2smitten:
Mikor pedig menének az úton, jutának egy vízhez; és monda a komornyik: Ímhol a víz: mi gátol, hogy megkeresztelkedjem?
Csel 8,36
:019: :Jezus04:
-
Jeruzsálemi vak kisfiú
Élt Jeruzsálemben egy szegény kisfiú. Rubennek hívták. Mindig szomorú volt, és csak messziről hallgatta a vidáman játszó fiúk, lányok csacsogását. Nem játszhatott velük: vak volt.
Egyik alkalommal hallotta, hogy a jeruzsálemi asszonyok a názáreti Jézusnak nevezett híres prófétához vezetik gyermekeiket. A szomszéd kislány őérte is elfutott: hívta, hogy menjen velük.
- Miért mennék veletek? - válaszolt Ruben. Engem úgysem szeret senki, ő sem szeretne egy vak gyermeket.
Rubennek nemcsak a szeme volt vak, hanem a Lelke is. Mert senki sem szerette őt, az apátlan-anyátlan árvát, a szíve is megvakult. Nincs szörnyűbb, mint amikor valakinek nemcsak a szeme, hanem a Lelke sem lát. Ruben nem tudta elhinni azt a sok szépet, amit Jézusról beszéltek. Nem tartott a többiekkel. Így maradt ki a kis hitetlen Ruben a gyerekek közül, akiket megáldott az Úr Jézus.
Közben múlt az idő. Ruben azt hallotta, hogy a názáreti Jézust halálra ítélték. Nagy volt a városban a zajongás. Fél nappal később már azt beszélték az emberek, hogy Jézust keresztre feszítették, majd miután meghalt, eltemették. Tompultan hallgatta a rikácsoló embereket. A hitetlen embert nemigen érdekli mások sorsa, kínja, szenvedése.
Egyszer sírást hallott. Ez a sírás mégis a szívéhez férkőzött. Asszonyok mentek el mellette. Az egyik közelében ácsorgó kisfiú odasúgta neki:
- Most mennek az asszonyok a názáreti Jézus sírjához. Köztük van Mária is, Rabboni * ami annyit jelent Mester * anyja.
Ruben úgy gondolta, hogy Jézus anyjának a sírását hallhatta. Felkelt és tapogatózva elállta az asszonyok útját. Az egyikük rászólt:
- Ilyenkor is az úton lábatlankodsz?
Előbb azt hitte, hogy Jézus ellenségei közül kémkedik valaki utánuk, de aztán látta, hogy a vak Ruben tartja védőn maga elé sovány kezeit.
Mária is észrevette, hogy a gyermek vak. Már nem sírt. Magához vonta szelíden a vak kisfiút, megsimogatta és így szólt:
- Szegény gyermek, szeretlek és a szívem sajog érted. Élnek-e a szüleid?
- Nincs senkim! - mondta Ruben.
- Gondold azt, hogy én vagyok az édesanyád - simogatta meg ismét a gyermeket Mária. Aztán a fülébe súgta, hogy holnap hol keresse fel őt.
Másnap a Krisztus halála utáni harmadik nap volt éppen - Ruben elbotorkált oda, ahova Mária hívta. Arra gondolt, hogy hátha kap kenyeret, gyümölcsöt. A szíve azonban titokban arra vágyott, hogy ismét megölelje őt ez az asszony. Milyen szép lenne, ha ismét magához vonná, oly gyengéden, mint először tette. Már sajnálni kezdte Ruben, hogy miért nem ment annak idején a többi gyermekkel Jézushoz. Ha ilyen lágyan tud simogatni az édesanyja, biztosan jó ember volt Ő is. Hátha igaz, amit az emberek suttogtak Róla, hogy égből jött próféta volt és azért tette csodáit, mert szerette az embereket.
Ruben vak szemüregéből könnyek csordultak. Abban a pillanatban vakító fényesség áradt köréje valahonnan. Úgy megérintette, hogy a földre roskadt. A fénytengert továbbra is látta, s ő, akire eddig fekete sötétség borult, egy fájdalmas tekintetű, nagyon szép asszonyt látott, akihez a vakító sugarakban gyönyörű férfi hajolt le. Ruben szíve tudta, hogy a názáreti Jézust látja. Boldogan ölelkezett össze édesanya és gyermeke.
Ruben a csodálatos látványtól úgy megrémült, hogy eszeveszetten futni, rohanni kezdett. Majd lihegve, pihegve roskadt össze. Körülnézett...
Látott... Nem volt vak többé, égboltot, felkelő napot, házakat, virágokat látott. A szemét dörzsölte. Csodálkozott. Látásával itta, bámulta Isten szép világát. Másnap tudta meg az utcagyerekektől, hogy a názáreti Jézus feltámadt halottaiból.
Erről suttogott az egész város. Megbizonyosodott előtte, hogy az ő látását is a feltámadt Krisztus adta vissza. Sírni kezdett örömében. Könnyei annak az útnak a porába hullottak, amelyen a Rabboni haladt, amikor három nappal előbb nehéz keresztjét vitte a kálváriára.
forrás: http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/blog/ (http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/blog/)
-
Szomorú arc az állarc mögött
Egy ember elment az orvoshoz. A várószobában Müller József néven jelentkezett be. Az orvosnak előadja a panaszait: „Doktorúr, állandóan szomorú vagyok és félelmeim vannak a jövő miatt.”
Az orvos alaposan kivizsgálja, és megállapítja a diagnózist: „Ön kimerült, és depressziója van.” Továbbá a kezelési lehetőségeket is feltárja: „ Ajánlanám, hogy próbáljon lazítani. Ki kell pihennie magát. Terelje másfelé a gondolatait. Talán jó lenne egy kéthetes nyaralás, vagy nézzen egy vidámabb színházi művet, vagy még jobb ötletem van: Ismerek egy cirkuszt, ahol egy nagyon jó bohóc vidámítja fel az embereket, látta már?.”
A beteg hallgat...
„Akkor menjen el, és meglátja nevetni fog! Ez már a fél gyógyulást fogja jelenteni! Nem véletlen mondja a közmondás: >Nevetés fél egészség.< bátorítja az orvos.”
A beteg csóválja a fejét és megszólal: „Kedves Doktorúr! Nagy kedves Öntől ez a tanács, de sajnos nem tudom megnézni őt.”
„De miért nem?” – kérdezi az orvos.
„Én vagyok az a bohóc...” – hangzott a válasz.
-
Köszönöm kedves Elisabeth a történetet.
Álarcot viselünk, hogy azok akik néznek ne láthassák meg valódi arcunkat..
Vidám képet mutatunk, pedig a fájdalom összepréseli szívünket.
Más a bohóc. Neki a vidámítás a munkája. a gondoktól terhelt embereknek
egy pillanatnyi öröm, egy rövid kikapcsolódás és gondtalanság illúzióinak megteremtése.
A bohóc az élet színésze. És oly sokan vagyunk, mi is színészek. De ha átöltözünk a fájdalmas, kegyetlen valóságba kerülünk.
A mi orvosunk pedig Jézus Krisztus. Ő nem illúziókat ajánl nekünk, hanem a valódi békességet, szabaságot és megújulást.
Róma levél:5:1
Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által,
-
ÁMEN!
Nem kell nekünk állarcot hordani, rejtegetni fájdalmunkat. Reménységünk, hogy Isten lát a szívekbe is. Nála találunk gyógyulást.
Ezt mondja a magasztos, a felséges, aki örök hajlékában lakik, szent az ő neve: Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is. Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét.
Ézs 57,15
Az ÚR rendelkezései helyesek, megörvendeztetik a szívet. Az ÚR parancsolata világos, ragyogóvá teszi a szemet.
Zsolt 19,9
-
Drága Testvéreim!
Nagyon köszönöm a történeteket.Némelyik megríkatott, van amelyik megmosolyogtatott. Építőek voltak.
-
A herceg és a bölcs
Élt egyszer egy bölcs ember,akit nagyon szerettek a hazájában az emberek. Az ország gonosz hercege azonban gyűlölte, mert bizony szemben a bölccsel nem tudhatta magáénak népe szeretetét. Ezért aztán szüntelenül azon fáradozott, hogy lejárassa a bölcset.
Végül is kidolgozott egy tervet. Holnap (mondta a herceg) amikor az öreg a piactérre megy, hogy szóljon az emberekhez, én is ott leszek. Egy galambot fogok a kezemben tartani, és azt mondom :
- No tudós férfiú, mondd meg nekem, ez a madár, amit a kezemben tartok, élő vagy holt? Ha azt mondja holt, kinyitom majd a kezemet, és hagyom a madarat elrepülni. Ha azt mondja élő, akkor megfojtom a madarat a tenyeremben, és hagyom, hogy holtan essen a földre. Mindkét esetben bolonddá teszem a bölcs embert.
Eljött a másnap, és a herceg már ott állt a piactéren, jóval a bölcs megérkezése előtt.Türelmesen várakozott, és amikor a tudós megjelent és elkezdett beszélni, a herceg kivette a galambot a kalitkából, és mindenki számára hallhatóan megszólalt:
- Bölcs ember!(kiabálta) Szeretnék feltenni neked egy kérdést. Ez a madár, amit a kezemben tartok,élő vagy holt?
A tömeg elcsendesedett, és minden szem a megszólított felé fordult. A bölcs várt egy kicsit, majd először az emberekre, azután pedig a hercegre nézett, és azt mondta:
- Az, amit a kezedben tartasz, olyan amilyenné te teszed.
(John Kalench)
-
Mikor nem gondoltad hogy látlak!
A következő gondolatokat egy gyermek írta le.
Mikor nem is gondoltad, hogy látlak, megetettél egy kóbor cicát. Ebből megtanultam, hogy szép dolog, ha gondoskodunk az állatokról.
Mikor nem is gondoltad, hogy látlak, a kedvenc sütimet készítetted el. Megértettem, hogy az életben apró dolgok is válhatnak különleges ajándékká.
Mikor nem is gondoltad, hogy látlak, éppen imádkoztál. Ebből megtudtam, hogy van Isten, akivel bármikor beszélgethetek, és megtanultam, hogy bízzak benne.
Mikor nem is gondoltad, hogy látlak, ebédet főztél, és elvitted egy beteg ismerősünknek. Ebből megtanultam, hogy egymásról gondoskodnunk kell.
Mikor nem is gondoltad, hogy látlak, idődet és pénzedet olyan emberekre szántad, akik rászorulnak. Megértettem, hogy akiknek többjük van, adniuk kell a sajátjukból azoknak, akiknek kevesebbjük van.
Mikor nem is gondoltad, hogy észreveszem, jóéjt-puszit adtál. Ebből megéreztem, hogy biztonságban vagyok, és szeretsz engem.
Mikor nem is gondoltad, hogy látlak, könnyek szöktek a szemedbe. Megértettem, hogy az életben érhetnek fájdalmas dolgok is, és nem baj, ha ilyenkor sír az ember.
Mikor nem is gondoltad, hogy látom, hogyan gondoskodsz rólunk, elhatároztam, hogy én is megpróbálom a tőlem telhető legjobbat adni.
Mikor nem is gondoltad, hogy látlak, mindvégig láttalak. Szerettem volna így szólni: Köszönöm, hogy láthattam mindazt, amiről te nem is gondoltad, hogy látom!"
-
Nagyon jó!
Többet ér a bölcsesség a gazdagságnál!
Aki vermet ás, beleesik, és aki követ dob el, arra esik vissza.
Péld 26,27
:2smitten:
-
No comment... :060:
http://www.youtube.com/watch?v=k16kW21UQqo#ws (http://www.youtube.com/watch?v=k16kW21UQqo#ws)
-
Ez az igazi rablás és kizsákmányolás...Robbanni tudok amikor ilyet látok..
-
Ez a címe a Youtubeon:
"Egy film, amit a UBS (bank) & Co a legszivesebben betiltana..."
-
:( Borzasztó.
-
Jól illusztrálja a kapzsi emberek életét.
-
Ma hozták a keresztény hírekben. Igazából a bankok döntéseit ábrázolja. Hányan vannak akik szegények és hitelre vettek házat, és a valutaspekuláció miatt nem tudják fizetni tovább és elvesznek mindent, majd kiköltöztetik öket. Vagy gondolok, amikor a vizet elzárják több gyerekes családnál. Szomorú. :060:
-
Megkérdeztem Istent
Uram, kérdezhetek Tőled valamit?
ÉN: Uram, kérdezhetek Tőled valamit?
ISTEN: Természetesen.
ÉN: Ígérd meg, hogy nem leszel mérges rám...
ISTEN: Ígérem.
ÉN: Miért zúdítottál ma annyi mindent a fejemre?
ISTEN: Ezt hogy érted?
ÉN: Hát, reggel elaludtam.
ISTEN: Igen...
ÉN: Egy örökkévalóságig tartott, míg beindult az autóm.
ISTEN: Aha...
ÉN: Ebédre nem olyan szendvicset kaptam, amilyet rendeltem - így várnom kellett.
ISTEN: És?
ÉN: Hazafelé lemerült a mobilom épp mikor valaki hívott...
ISTEN: Értem.
ÉN: És mintha ez még nem lett volna elég, mikor hazaértem és pihenni szerettem volna, beleültem az új masszázsfotelomba az pedig nem akart bekapcsolni. Ma nem jött össze semmi! Miért engedted, hogy minden így alakuljon?
ISTEN: Engedd meg, hogy megmagyarázzam: hajnalban a Halál Angyala állt ágyad mellett én pedig egyik angyalom küldtem, hogy küzdjön meg vele az életedért. Hagytalak aludni ez idő alatt.
ÉN: (szégyenkezve) Áh...
ISTEN: Azért nem engedtem, hogy az autód beinduljon, mert ha elindulsz, épp egy részeg sofőrrel találkozol utadon, aki beléd hajtott volna.
ÉN: (megalázkodva) Ó...
ISTEN: Az, aki a szendvicsed készítette beteg volt, így nem akartam, hogy tőle kapd az ebéded. Tudtam, hogy nem késhetsz munkából.
ÉN: (zavarban) Aha...
ISTEN: A telefonod pedig azért merült le, mert az a személy, aki hívott csak hazugságokkal tömte volna a fejed és Te hittél volna neki. Így védtelek meg tőle.
ÉN: Értem, Uram.
ISTEN: Ó, és az a masszázsfotel pedig hibás volt és tönkretette volna az áramellátást a házadban.
ÉN: Úgy sajnálom, Uram...
ISTEN: Ne sajnálkozz, csak tanulj meg bízni bennem! Jóban és rosszban egyaránt.
ÉN: Bízni fogok benned, Uram!
ISTEN: És ne kételkedj. Mindig jobb lesz az általam tervezett nap számodra,mint amilyen a tiéd lenne.
ÉN: Nem fogok kételkedni. Engedd meg, hogy megköszönjek mindent, amit értem tettél.
ISTEN: Nincs mit megköszönnöd, gyermekem. Ez csak egy újabb nap volt, hogy Istened voltam és nagyon szívesen törődöm a gyermekeimmel.
-
A holdat is Te teremtetted, Uram?
A holdat is Te teremtetted, Uram?
- Igen, én.
- És a napot is?
- Azt is én alkottam.
- És a mezőt, az erdőt, a virágokat, a madarakat?
- Azokat is, mindent!
- A pénzt is?
- Nem, a pénzt az ember teremtette magának.
- S akkor mégis: miért szeretjük annyira a pénzt?
- Mert nem szerettek engem.
-
:afro: :2smitten:
-
Cipő
Egy ember nagy szegénységben élt, és csak egy pár cipője volt, aminek a talpa kilyukadt és már az ember lábujjai is kilátszottak belőle. Elkeseredetten ment végig az utcán és így panaszkodott magában: “Akár mezítláb is mehetnék, mintsem hogy ezeket a szerencsétlen, kényelmetlen cipőket viseljem.” Amint egyre jobban elkeseredett, találkozott egy emberrel, aki a járdán ült és koldult. A szegény embernek nem volt lába. Egy pillanat múlva a kesergő rájött, hogy az ócska cipőnél sokkal rosszabb, amikor még lába sincs az embernek, amire fölhúzza a cipőt.
Panaszkodsz?
Gondolj arra, hogy mennyivel rosszabb is lehetne a helyzeted!
Probléma
A különbség a Nap mérete és egy százforintos mérete között óriási. Mégis olyan közel tarthatjuk a pénzérmét a szemünkhöz, hogy nem látjuk tőle a napot. Ugyanez a helyzet problémáinkkal. Isten ugyan sokkal nagyobb, mint bármilyen probléma, amivel eddig találkoztunk, mégis olyan közelről szemlélhetjük bajainkat, hogy elhomályosíthatják Isten jelenlétét az életünkben.
-
Kebbics viszketegség
Van egy régi haszid mese egy asszonyról, akit Anna Kebbicsnek hívtak. Mást sem csinált, csak panaszkodott Egész nap így siránkozott:
„Olyan kevés pénzem van, a ruháim ócska rongyok."
„Olyan rossz az egészségem, a hátam olyan, mint Jerikó falai."
„Olyan messziről kell cipelnem a vizet, hogy a lábaim olyanok, mint egy-egy görögdinnye."
„A házam olyan kicsi, hogy alig tudok megmozdulni benne."
„A gyermekeim olyan ritkán látogatnak meg, hogy lassan már meg sem ismernek."
Egy reggel Anna Kebbics arra ébredt, hogy viszket az orra. A viszketés egész nap nem enyhült. Elment a városba, hogy felkeresse a rabbit.
Amikor a rabbi meglátta Annát, megkérdezte:
- Hogy vagy, Anna? Anna így felelt:
- Olyan kevés pénzem van, a ruháim ócska rongyok. Olyan rossz az egészségem, a hátam olyan, mint Jerikó falai. Olyan messziről kell cipelnem a vizet, hogy a lábaim olyanok, mint egy-egy görögdinnye. A házam olyan kicsi, hogy alig tudok megmozdulni benne. A gyermekeim olyan ritkán látogatnak meg, hogy lassan már meg sem ismernek. Aztán itt van ez a viszketés az orromon, ami annyira gyötör. Mondd meg nekem, rabbi, mit jelent ez?
A rabbi így szólt:
- Anna, ezt a viszketést Kebbics-viszketegségnek hívják - a panaszkodók viszketegségének. A jelentése pedig a következő: Amilyennek tartod magad, olyanná válsz.
A következő reggelen, amikor Anna felkelt, még mindig viszketett az orra. Alig tudott megmozdulni. A háta kővé vált, mint Jerikó falai. Ahogy körülnézett, azt látta, hogy a háza úgy összezsugorodott, hogy a karjai kilógtak az ablakon, a lábai meg a bejárati ajtón. Meg sem tudott benne mozdulni. A lábfejei helyén két hatalmas görögdinnye éktelenkedett. Ruhái ócska rongyokká változtak. Amikor a fia és a lánya arra jártak, Anna szólt nekik, de azok fejüket csóválva továbbmentek - nem ismerték meg.
Az orra meg továbbra is viszketett.
Kétségbeesésében Annának eszébe jutott a Kebbics-viszketegség jelentése: Amilyennek tartod magad, olyanná válsz! Mit jelent ez?
Anna elkezdett gondolkodni:
Tulajdonképpen elég pénzem van a megélhetésemhez, sőt még több is. Mostantól fogva adok a feleslegemből azoknak, akik nem állnak olyan jól.
Az egészségem sem olyan rossz. Valójában a koromhoz képest egész jól érzem magam.
Örülök, hogy ilyen szép házban lakhatom. Nem túl nagy, de kényelmes és elég meleg.
Ami azt illeti, nem is bánom, hogy vízért kell járnom. Szeretem az út menti virágok illatát.
És a gyermekeim - olyan büszke vagyok, hogy önállóak lettek, és már tudnak gondoskodni saját magukról.
Csodálatos módon, amíg Anna ezeket mondta, visszaállt az eredeti állapota - életszemlélete pedig örökre megváltozott.
Amikor a rabbik Anna történetét mesélik, a következő mondattal fejezik be: Bárcsak örökké viszketne az orrotok!
forrás: http://erdelyikeresztyenek.network.hu/blog/hatarok-nelkul-hirei/a-kebbics-viszketegseg (http://erdelyikeresztyenek.network.hu/blog/hatarok-nelkul-hirei/a-kebbics-viszketegseg)
-
Nagyon tanulságos Tetvérem! :afro: Olyan könnyen panaszkodunk...Meg kell térni ebből is!
-
Nagyon jó a történet, kedves Pista Testvérem!
Sokan panaszkodnak, mintha azzal megoldódna a problémájuk. Igazán a panasz nem más, mint lázadás Isten ellen. Nagyon tanulságos Izrael története:
De útközben elfogyott a nép türelme, 5. és így beszélt a nép Isten és Mózes ellen: Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból? Azért, hogy meghaljunk a pusztában? Hiszen nincs kenyér és nincs víz, szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt. 6. Ezért mérgeskígyókat küldött az ÚR a népre, és azok megmarták a népet, úgyhogy sok izráeli meghalt.
4Móz 21,4-6
Nem volt valami egészségfejlesztö a panaszkodásuk. A folytatást ismerjük.
Kicsoda pedig az közületek, a ki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal?
Lk 12,25
:2smitten:
-
Mit látsz?
Egy nap az öreg hívta tanítványait, és mutatott nekik egy fehér papírlapot, melynek közepén állt egy kis fekete pont.
- Mit látsz itt? - Kérdezte az öreg.
- Pont. - Mondta az egyik.
- Fekete pöttyök. - Erősítette meg egy másik.
- Vastag fekete pont. - Mondta egy harmadik.
Ekkor a tanár beült egy sarokba, és sírni kezdett.
- Mondd el nekünk, miért sírsz olyan keservesen? - Kérdezték a meglepett tanítványok.
- Azért sírok, mert az én tanítványaim csak egy kis fekete pontot láttak a kezemben, és egyikük sem vette észre, hogy egy tiszta fehér lapot tartottam ...
Milyen gyakran ítélünk meg egy személyt az ő kis hiányosságai miatt, megfeledkezvén érdemeiről....
-
Két kéz
Azt mondta egyszer a kicsi kéz a nagynak:
Te hatalmas kéz, szükségem van rád, mert nélküled szinte semmit sem érek.
Éreznem kell tenyered melegét, mikor felébredek s mellettem megjelensz.
Amikor éhezem és táplálékot adsz, és segítesz, hogy megragadjak valamit s felépíthessem apró játékaimat.
Velem vagy midőn járni tanulok, s hozzád futok, ha félelem gyötör. Kérlek, ne hagyj el, marad énvelem!
A nagyobb kéz így válaszolt a kicsinek:
Te, kicsi kéz, szükségem van rád, hogy belém kapaszkodj és megragadj!
Hagyd, hogy érezzem kedvességedet, mert érted kell kezet fognom sokakkal, de játszani és mosolyogni nem tudok, csak veled együtt amikor amikor te átölelsz, és veled együtt felfedezem a világot, a csodálatos kicsiny dolgokat.
Hadd érezzem jóságodat, azt, hogy szeretsz, veled együtt tudok ma újra kérni is, és hálát adva megköszönni a dolgokat.
Légy mindig énvelem, erősítsd a kezem!
(Gerhard Kiefel )
-
A kréta
Az egyik egyetemen volt egy ateista filozófia professzor. Az volt az elsődleges célja, hogy diákjainak bebizonyítsa, Jézus nem létezik. Az egész szemeszter erről szólt. Senki sem mert vele vitatkozni, mert olyan vehemenciával érvelt, hogy rögtön lehordta azt, aki meg merte kérdőjelezni állításait.
A semester végén a 300 diáknak mindig feltette azt a kérdését: ,,Van-e még olyan valaki, aki hisz Jézusban? Álljon fel!"
A 20 év alatt soha senki sem mert felállni, pedig voltak a diákok között keresztények is. Tudták, hogyha valaki feláll, akkor ezt fogja neki mondani: ,,Te egy komplett bolond vagy! Egy egyszerű példa egyből rá is mutat. Ha ezt a krétát, ami a kezemben van leejtem, akkor összetörik. A Mindenható számára - ha tényleg olyan mindenható - nem jelentene gondot, hogy ezt megakadályozza. Mégis minden évben darabokra törne a kréta, ha elengedném."
Nem olyan régen egy keresztény fiú került a csoportjába. Már hallotta a professzor hírét. Tartott is tőle. A fiú egész tanévben imádkozott azért, hogy majd legyen ereje felállni, és felvállalni a hitét a professzor és csoporttársai előtt.
Végül eljött a nagy nap. A professzor szokásához híven újra feltette a kérdést: ,,Ha van valaki a csoportban, aki még mindig hisz Jézusban, álljon fel!" A keresztény fiú erőt vett magán és felállt. A 300 fős csoport megdöbbenve nézett rá és kiváncsian várták a professzor reakcióját.
Az azonnal neki rontott és üvöltötte: ,,Te bolond! Ha létezne, akkor meg tudná akadályozni, hogy ha ezt a krétát a földre dobom, összetörjön!"
Erre, ahogy dühében földhöz akarta vágni a krétát, az hirtelen kicsúszott az ujjai közül, és a nadrágján végig gurulva ért földet, ahol szépen lágyan tovább gurult a diákok felé, és nem tört össze.
Mindenki döbbenten nézett. A professzor elvörösödött, meredten nézett és végül szégyenében kirohant az óráról.
Ezután a keresztény fiú kiállt és bizonyságot tett Jézusról. Megosztotta csoport társaival azt, hogy Jézus igenis élt, él és élni fog, aki szeret minket és eltörölte a bűneinket.
(Forrás: Istentisztelet.hu)
-
A kéz
Egy gyermeket elküldött bevásárolni az édesanyja. Pontos volt és figyelmes. A fűszeres, hogy megjutalmazza, levett a polcról egy nagy cukros dobozt, kinyitotta és megkínálta a gyermeket:
- Vegyél kicsim!
A gyermek vett egy cukrot, de a fűszeres tovább bátorította:
- Vegyél annyit, amennyi elfér a kezedben!
A gyerek nagy kerek szemeivel ránézett:
- Ó, akkor te vegyél nekem!
- Miért?
- Mert neked nagyobb kezed van.
Amikor imádkozunk, kéréseinket nem hitünk kicsinységével mérjük. Arra azonban jól emlékezzünk, hogy Isten keze nagyobb.
-
A munkásember
Volt egy templom, ami mindenki előtt nyitva állt napközben, hogy bárki bemehessen imádkozni. A lelkész dél körül mindig megnézte, kik mennek be a templomba. Az egyik nap látott egy borostás, piszkos ruhába öltözött embert, aki kifelé menet köszönésképen bólintott a fejével.
A rákövetkező napokban, ez a férfi mindig ugyanabban az időben jelent meg. Furcsállotta a lelkész, hogy ilyen ember is betévedt a templomba, és kételkedett abban, hogy tényleg imádkozni jár oda. Sokat foglalkoztatta a gondolat, hogy miért is jár oda ez az ember, végül egyik nap kíváncsiságból leszólította kifelé menet, szívélyes hangon: „Hagy kérdezzem meg, miért jár ide nap, mint nap?”
„Nem messze a templomtól házat építünk, és ott dolgozom. Déltől van 1 órás ebédidőm. Gyorsan megeszem az ebédem és a maradék időt itt töltöm imádsággal, hogy erőt merítsek, de sajnos csak éppen pár percem marad imádkozni.” – válaszolta a munkásember.
„Oh, értem. És mit lehet imádkozni, ha mindig csak pár percet tud itt tölteni a templomban?” – érdeklődött tovább a pap.
„Mindig ugyanazt az imát mondom el: Drága Atyám, ma ismételten eljöttem, hogy elmondjam, mennyire boldog és hálás vagyok neked, hogy eltörölted a bűneimet és, hogy ismerhetlek. Én nem tudom, hogyan kell jól imádkozni, de azt tudom, hogy sokat gondolok rád. Szóval Jézus köszönöm, hogy meghallgattál. Ámen.”
A lelkész meghatódott a munkásember egyszerű, őszinte és szívből jövő imáján. Mondta, hogy jöjjön nyugodtan, ha ideje engedi, szeretettel látja. Végül a munkásember visszasietett az építkezéshez, mivel letelt az ebédideje.
A rákövetkező napokban a pap nem látta a munkásembert eljönni a templomba. Pár nap után kezdett aggódni, így elment az építkezésre, hogy megkeresse. Sajnálattal hallotta, hogy kórházba került, egy baleset folytán, így azonnal elindult, hogy meglátogassa. De mindenki sajnálkozott, mivel nagyon szerették azt az embert. Amerre csak járt, mosolyt csalt a körülötte levők arcára, és nyugalmat árasztott.
A lelkész, amikor belépett a kórházi szobába, a nővér örömmel köszöntötte: „Végre valaki, aki meglátogatja szegény embert. Már jó pár napja itt van, és még csak egy virágot sem küldtek neki, pedig egy olyan kedves ember, és még sincs, aki meglátogatná, vagy gondolna rá.” Ezután kiment a szobából.
A munkásember arcán ugyan úgy ott volt, az öröm, mint előtte, és így szólt: „ Drága lelkész úr! A nővérkének nincs igaza. Én olyan boldog vagyok, mert mindig van valaki az ágyam mellett, aki fogja a kezem, és szelíd halk hangon beszél hozzám.”
„És mit mond?” – meglepődve kérdezte a pap.
„Drága gyermekem, ma ismételten eljöttem, hogy elmondjam, mennyire boldog vagyok, hogy eltöröltem a bűneidet és, hogy megismertél. Mindig öröm volt számomra őszinte imáidat hallgatni, és sokat gondolok rád. Szeretlek és gondot viselek rólad, ne aggódj!”
-
A nagy bűvész
Hudini egy nagyon híres bűvész volt. Hogy miről volt híres? Hát arról, hogy bárhonnan ki tudott szabadulni. A legjobban őrzött börtönökből is sikeresen kijutott, anélkül, hogy észre vették volna. Különböző cseleket, trükköket alkalmazott.
Egyszer meghívták egy kis faluba. A településen építettek egy kis börtönt. A cellák biztonságát akarták tesztelni. Hudini elvállalta. Az épület tervezői állították, hogy ezeket a börtönajtókat még maga Hudini sem tudja kinyitni. A nagy bűvész közölte, hogy 5 perc alatt ki fog jönni a rácsok mögül. Bement a cellába, majd rácsukták a vasajtót. Hudini rögtön munkához látott. Nem teljesen tisztességes, de a nadrágövében egy kis tű volt elrejtve. Most elővette a tűt, és elkezdte a zárat mozgatni vele. Már fél óra eltelt, de a zárral még mindig nem boldogult. Minden eddig ismert módszerét megpróbálta bevetni, hogy a kis tűvel kinyissa a börtönajtót. Már 2 óra is eltelt, de még mindig semmi eredmény. A bűvész már kezd kétségbeesni. Szenved a gondolattól: Mi lesz, ha nem bír kijutni? Végül teljesen feladta. Kétségbeesetten, összetörve kissé nekidőlt a börtönajtónak. A könyökével egy kicsit meglökte az ajtót, és majdnem kiesett rajta. Az ajtó ugyanis kinyílt, mivel be sem volt zárva.
Ez az eset valóban megtörtént, de lelki értelemben is nagyon sokat tanulhatunk belőle.
Az emberek rabságban élnek. A bűn rabságában. Próbálnak szabadulni, minden terhet lerázni magukról, de az igazi békés szabadságot nem tudják elérni. Megkísérlik csalással, ügyes kis eszközökkel kinyitni a börtönajtót, miközben nem veszik észre, hogy az végig nyitva volt. Jézus kinyitotta számunkra az ajtót. Nem kell elszenvednünk jogos büntetésünket, szabadon távozhatunk, az ajtó már nincs kulcsra zárva. Sajnos sokan még nem tudják ezt, és keresik a kulcs megoldást az életük nagy problémájára. Légy te, aki felvilágosítod az embereket arról, hogy az ajtó nyitva áll, és az onnan kivezető út maga Jézus! Ámen.
forrás: http://andre.glap.hu (http://andre.glap.hu)
-
Cipő
Egy ember nagy szegénységben élt, és csak egy pár cipője volt, aminek a talpa kilyukadt és már az ember lábujjai is kilátszottak belőle. Elkeseredetten ment végig az utcán és így panaszkodott magában: “Akár mezítláb is mehetnék, mintsem hogy ezeket a szerencsétlen, kényelmetlen cipőket viseljem.” Amint egyre jobban elkeseredett, találkozott egy emberrel, aki a járdán ült és koldult. A szegény embernek nem volt lába. Egy pillanat múlva a kesergő rájött, hogy az ócska cipőnél sokkal rosszabb, amikor még lába sincs az embernek, amire fölhúzza a cipőt.
Panaszkodsz?
Gondolj arra, hogy mennyivel rosszabb is lehetne a helyzeted!
Probléma
A különbség a Nap mérete és egy százforintos mérete között óriási. Mégis olyan közel tarthatjuk a pénzérmét a szemünkhöz, hogy nem látjuk tőle a napot. Ugyanez a helyzet problémáinkkal. Isten ugyan sokkal nagyobb, mint bármilyen probléma, amivel eddig találkoztunk, mégis olyan közelről szemlélhetjük bajainkat, hogy elhomályosíthatják Isten jelenlétét az életünkben.
Kedves István testvérem épp igy jártam én is , karácsonyra vett a feleségem nekem egy jó pár fordított bőr bakancsot annyira meleg volt mint a bánya, de a múlt héten egy nap mire haza értem tiszta viz volt a lábam, megnéztem a talpát sehol nincs kilukadva , de mégis beázik, megszárítottam és gondoltam majd ma este is és holnap is azzal megyek dolgozni majd, imádkoztam , és kértem az Urat hogy adjon nekem másik cipőt , mert nincs más és a sport cipő még hideg, , szóval imádkoztam ,és nem szoltam semmit a feleségemnek,de az este mikor haza jött meglepetés: vett nekem a tegnapi kereset pénzéből egy szép pár cipőt, nagyon meglepődtem , mert én nem szóltam neki csak az Úrtól kértem, és a feleségem az utolsó pénzén vett nekem cipőt!!! hálás vagyok az Úrnak hogy meghallgatta az imámat! :ima05:
és eszembe jutott az ige: még a számon sincs a szó de te Uram tudod azt!
-
Karcsi aranyos, gondoskodó feleséged van akinek Jézus él szívében.
Dicsőség az Úrnak! És veled együtt örülök az új cipődnek.
-
„Mindig ugyanazt az imát mondom el: Drága Atyám, ma ismételten eljöttem, hogy elmondjam, mennyire boldog és hálás vagyok neked, hogy eltörölted a bűneimet és, hogy ismerhetlek. Én nem tudom, hogyan kell jól imádkozni, de azt tudom, hogy sokat gondolok rád. Szóval Jézus köszönöm, hogy meghallgattál. Ámen.”
A munkásember arcán ugyan úgy ott volt, az öröm, mint előtte, és így szólt: „ Drága lelkész úr! A nővérkének nincs igaza. Én olyan boldog vagyok, mert mindig van valaki az ágyam mellett, aki fogja a kezem, és szelíd halk hangon beszél hozzám.”
„És mit mond?” – meglepődve kérdezte a pap.
„Drága gyermekem, ma ismételten eljöttem, hogy elmondjam, mennyire boldog vagyok, hogy eltöröltem a bűneidet és, hogy megismertél. Mindig öröm volt számomra őszinte imáidat hallgatni, és sokat gondolok rád. Szeretlek és gondot viselek rólad, ne aggódj!”
köszönöm ez egy nagyon jó példa!!!
-
Dicsőség az Úrnak! :afro:
-
Kedves István testvérem épp igy jártam én is , karácsonyra vett a feleségem nekem egy jó pár fordított bőr bakancsot annyira meleg volt mint a bánya, de a múlt héten egy nap mire haza értem tiszta viz volt a lábam, megnéztem a talpát sehol nincs kilukadva , de mégis beázik, megszárítottam és gondoltam majd ma este is és holnap is azzal megyek dolgozni majd, imádkoztam , és kértem az Urat hogy adjon nekem másik cipőt , mert nincs más és a sport cipő még hideg, , szóval imádkoztam ,és nem szoltam semmit a feleségemnek,de az este mikor haza jött meglepetés: vett nekem a tegnapi kereset pénzéből egy szép pár cipőt, nagyon meglepődtem , mert én nem szóltam neki csak az Úrtól kértem, és a feleségem az utolsó pénzén vett nekem cipőt!!! hálás vagyok az Úrnak hogy meghallgatta az imámat! :ima05:
és eszembe jutott az ige: még a számon sincs a szó de te Uram tudod azt!
;) igen Karcsi , este láttam a cipőt a konvertor előtt , láttam a vizes zoknit és és nap közbe imádkoztam hogy tudjam előbb be fejezni a munkát hogy vehessek cipőt, és meghalgatott a Mindeható :afro:
:016: :161: :017: :027:
-
Adomány
Egy párizsi, szegény, vak asszony egyszer 27 frankot adott missziói célokra. Midőn emiatt ismerősei megfedték, hogy anyagi erején felül adakozott, azt mondta:
- Nem adtam sokat. Vak vagyok, olajra nincs szükségem. Hasonló sorstársaimat megkérdeztem, hogy mennyit adnak ki egy év alatt olajra, s azt mondták, hogy 27 frankot. Én tehát e 27 frankot a pogányoknak adtam világosságképpen.
-
A negyedik bölcs története
Az evangéliumok tudósítása szerint a három bölcsek Mt evangéliumában a kisded Jézusnak aranyat, tömjént és mirhát vittek.
A legenda szerint keleten élt még egy 4. Mágus is, akit Artabannak hívtak.
Artaban, mikor meglátta a csillagot, elindult ő is tisztességet tenni a Messiásnak, akit ő is nagyon várt. Eladta minden gazdagságát és a pénzen vett három drágakövet: egy opált, egy rubint és egy türkizt. Mindhárom a rendesnél drágább és nagyobb volt. Ezek után elindult, hogy megkeresse a már úton levő másik három bölcset Betlehem felé. Útközben sok halálos veszedelem leselkedett rá, de Artaban mindent elviselt és győzelmesen ment
szíve óhaja felé, meglátni a kis Jézust.
Bármennyire is sietett, mégis több alkalommal akadályok meredtek eléje. Első alkalommal egy beteg embert talált az úton elhagyatva. Leszállt a tevéről, hogy segítsen a szerencsétlen szenvedőn. Amint önmagával vívódott, hogy mit is kell tennie, úgy tűnt neki, hogy Jézus szól hozzá: Én vagyok a szeretet, és akinek nincs szeretet a szívében, nem lehet tanítványom!” erre Artaban a beteg mellett maradt, amíg az felgyógyúlt és így vigasztalta megsegítőjét:
- Betlehemben megszületett a Messiás, a történelem nagy csodája. A bölcsek arra felé mentek. Vedd a karavánod és igyekezz utol érni őket.
De először a karavánt kellett megszereznie, s ezért a városban jó pénzért eladta az opált és sok szenvedést eltűrve, végre eljutott Betlehembe.
Ott megrendülve hallotta, hogy Heródes több ezer csecsemőt megöletett katonáival, hogy Jézust is megsemmisítse, féltve trónját tőle.
De hiába Artaban minden igyekezete, a kis Jézust sehol nem találta meg.
Mária, József és a kisded már Egyiptomba menekültek.
Artaban bekopogott egy családhoz és ott szállást kért. Jöttek Heródes katonái, hogy e család egyetlen csecsemőjét megöljék. A gyermek édesanyja szőrnyű fájdalmában Artabantól kért segítséget. Látva az édesanya szőrnyű helyzetét, elővette a rubint és átnyújtotta a katonák egyikének, kérve, hogy könyörüljenek a kisdeden. Így is történt. A kisgyermek életben maradt.
Artabannak már csak egy köve maradt. Sok országon vándorolt végig, de az Igazság és Szeretet Fejedelmét, Jézust, nem találta meg.
Évek teltek el, csaknem 30 esztendő, amikor aljutott Júdeába, ahol hallotta, hogy sokan beszélnek az Úr Jézusról, tetteiről és tanításairól. Én most már célhoz értem - mondta magában, megyek és Jézus lábaihoz teszem az utolsó drágakövet.
Artaban azon a napon érkezett Jeruzsálembe, amikor Jézus vállán kereszttel ment fel a Golgotára.
„Későn érkeztem” - szakadt fel lelkéből a fájdalmas vallomás. Sietett a tömeget utol érni, de egy láncra vert asszonyba ütközött, akit két római katona kísért. Mikor az asszony meglátta Artabant, kitépte magát a katonák kezéből, s oda rohant hozzá.
- Isten küldött téged, hogy légy megmentőm, mert ruhádról, viseletedről látom, hogy egy népből származunk
mindketten. Apám adósságai miatt rabként hurcoltak ide, hogy mint rabszolgát eladjanak. Légy könyörűletes, segíts néped leányán, könyörgött az asszony.
Artaban szomorú hangon így szólt, szemeit a Golgotára emelve:
- Uram, Jézusom, úgy látom, nincs szükséged az én ajándékomra. Te küldted ezt az asszonyt előmbe, hogy ne tudjak hozzád jutni 33 év múlva sem.
Elővette az utolso drágakövet és odaadta a katonának. Az asszony szabad volt újra.
Ebben a pillanatban a föld megmozdult, a nap elsötétedett és a házak összeomlottak. Ez volt az a perc, mikor Jézus a keresztfán meghalt. Egy hang szólt hozzá valahonnan a messzi távolból:
- Igazán mondom neked, mindazt, amit tettél az enyéimmel tetted és velem tetted Isten dicsőségére”.
Artaban boldog volt, mert végre látta Jézust, aki elfogadta az ő ajándékát azok életében, akiket segített.
Karácsony volt Artaban szívében és Jézus csillaga örökre ott ragyogott szívében, vezetve őt Isten országa felé.
/Telegraful Roman 1980. 128. Sz./ (s. gy.)
-
Az egyik vasárnapon, amikor a család hazatért a délelőtti istentiszteletről, az apa a prédikációt kritizálta, a leány szerint az énekkar kriminálisan énekelt, és az anya hibásnak találta az orgonista játékát. De a témát levették a napirendről, amikor a család legkisebbje, a hatéves Bence ezt mondta: “Mégis elég jó show volt azért a húszasért, amit a perselybe dobtatok...”
-
:061:
Vannak akik vallásos okokból járnak Istentiszteletre, mások jó időtöltés céljából vagy épp pihenni. Ja igen, ott van az a szélsőséges irányzat is, akik jól akarják érezni magukat az Istentiszteleti alkalmon, nevetni, fetrengni, rohangálni...
Kevesebben vannak akik az Úr akaratát keresik.
-
Hát igen, jó buli volt, - mondhatják. De ha megkérdezed az alkalomról kijövőket, hogy miről is szólt az Istentisztelet nagy részük el sem tudja mondani.
-
:061:
Vannak akik vallásos okokból járnak Istentiszteletre, mások jó időtöltés céljából vagy épp pihenni. Ja igen, ott van az a szélsőséges irányzat is, akik jól akarják érezni magukat az Istentiszteleti alkalmon, nevetni, fetrengni, rohangálni...
Kevesebben vannak akik az Úr akaratát keresik.
ez igaz kedves Anti! csak sokan elfelejtik hogy a szíveket vizsgálja az Úr ! Ő többet tud rólunk mint mi magunk és őelőtte nem lehet úgy mond színészkedni:
Zsoltárok könyve:7:10 Szünjék meg, kérlek, a gonoszok rosszasága és erősítsd meg az igazat; mert az igaz Isten vizsgálja meg a szíveket és veséket.
Róma levél:8:27 Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint esedezik a szentekért.
Jeremiás könyve:12:3 Engem pedig ismersz te, Uram! látsz engem, és megvizsgáltad irántad való érzésemet:
-
Egyetértek Ildikó, Isten valóban a szíveket vizsgálja. Sajnos erre hivatkoznak azok is, akik rendbontóan viselkednek az Istentiszteleti alkalmakon, amit fentebb egy kicsit részletesebben le is írtam. Teljes mértékben el tudom hinni, hogy az adott testvér aki rendbontóan viselkedik, valójában nagyon szereti az Urat és átadta az életét Neki. Viszont amit meg kell érteni, hogy az Urat nem akárhogy lehet tisztelni, nem akárhogy lehet a jelenlétébe lépni. Van aki szereti viccből ugratni a másik testvért, de az Urat nem lehet ugratni. Lehet bohóckodni a másik testvérrel, de az Úrral nem lehet bohóckodni. Isten megadta a hozzá való lépés módját...
Pál is részletesen és egyértelműen megadta az Istentisztelet módján:
1Korintusi levél 14,33
"Mert Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene."
Amúgy érdemes az egész 1Kor 14 fejezetét elolvasni erről.
-
"Magasztallak, Uram, Istenem, teljes szívből, és tisztelem nevedet örökké."
Zsolt 86:12.
Úgy gondolom, hogy akit tisztelek azt nem botránkoztatom meg, sem szavakkal, sem illetlen viselkedéssel.
-
A bányász lámpája
A sóbányász naponta leszállt a föld gyomrába, hogy munkáját elvégezze. Felszerelése nagyon egyszerű volt: egy lámpa és egy csákány.
Egyik este, amikor munkája végeztével a felszínre igyekezett, egy tekervényes és szűk folyosón elejtette a lámpását, ami összetört.
Az első pillanatban a bányász még örült is a kárnak: - Végre megszabadultam tőle! Mindenhová magammal kellett vinnem, vigyáznom kellett, hogy hová teszem, és még a munka közben is figyelnem kellett rá. Egy gonddal kevesebb, sokkal szabadabbnak érzem magam. Végül is, ezen az úton már évek óta járok, csukott szemmel is kitalálok.
Az emlékezet azonban hamarosan cserben hagyta. A sötétben minden egészen más volt. Pár lépés után nekiment a falnak.
Talán máris eltévesztette az utat? Hogy lehet, hogy ilyen hamar eltévedt? Megpróbált visszatérni a kiinduló ponthoz, de csakhamar ott állt a vízgyűjtő partján, ahonnan elindult.
- Nem is lehet olyan mély - gondolta magában -, de ha beleesek, biztosan megfulladok.
Óvatosan lekuporgott és elindult négykézláb. Nemsokára vérzett a keze és a térde. Tehetetlenségében sírva fakadt, mert hiába igyekezett, alig jutott előre.
Nagy vágy fogta el a lámpája után. Nem maradt más választása, várakoznia kellett türelmesen, hátha leszáll hozzá valaki, hogy megkeresse és legalább egy gyertya csonkjával kisegítse.
"Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon. Esküt tettem és megtartom, s követem, amit elrendeltél."
119. Zsoltár 105-106
-
A tiszteletröl Jézus is beszélt:
Hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisztelik az Atyát. A ki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát, a ki elküldte őt.
Jn 5,23
És nem mindegy, hogyan tiszteljük Urunkat:
Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, a melyek embereknek parancsolatai.
Mk 7,7
Meg kéne szívlelni Jézus Szavait.... :igen:
-
Indiai lány, aki Jézust választotta
Készítette: Élő Víz
- Apám, misszionárius szeretnék lenni népem lányai és asszonyai között - jelentette ki Liliy Singh, a vékony, sötét hajú indiai kislány.
A büszke hindu szempillája megrebbent. Arcvonásai csodálkozást, haragot és megvetést fejeztek ki.
- Nagy hibát követtem el - válaszolta elfúló hangon. - A missziói iskolába küldtelek, mert azt hittem, hogy jellemed elég erős, hogy ellen tudj állni a keresztyén tanításnak. Sohasem gondoltam volna, hogy az én lányom ennyire könnyen befolyásolható.
- Apám, megtanultam Jézus Krisztusban hinni - mondta Lily szerényen és alázatosan, de szilárdan - ezért egészen őszinte akarok lenni hozzád és nyíltan az Úr Jézus mellé akarok állni.
- Milyen szégyent hozol rám és az egész családra! Mit teszel velem? Anyád halála óta csak te maradtál nekem. Hogyan vagy képes ezt az új, idegen Istent jobban szeretni apádnál? - A férfi uralkodott haragján, de hangján csalódottságának egész keserűsége érződött.
- Apám, azért szeretlek úgy, ahogy eddig még sohasem szerettelek, mert annyira szeretem a megváltót - válaszolta Lily. Szemébe könnyek szöktek. Hangja remegett, úgy folytatta: - Itt nagy gazdagságban élek. Mindenem megvan, amit csak kívánok. Indiában azonban rengeteg asszony él irtózatos szegénységben, félelemben és reménytelenségben, mert nem hallották az evangélium gyógyító üzenetét, amit pedig én el tudnék vinni közéjük.
- Ebből elég! - kiáltott az apa mérgesen a lányára. Aztán meggondolta magát. Sokkal barátságosabban szólt Lilyhez: - Mutatok neked valamit.
Lily elcsodálkozott. Mit tervez apja? Lement utána a pincébe. Ott apja egy titkos ajtót nyitott ki. Sötétfolyosón mentek végig, amelyet apja lámpája is alig világított meg. Egy terembe értek, amelyben néhány láda volt gondosan elrendezve. Az apa letérdelt, fogta az egyik ládát és kulccsal kinyitotta. Mi volt benne? A lámpa halvány fényénél egy halom gyémánt csillogott és ragyogott előttük. Az apa kimarkolt egy csomót és hagyta, hogy ujjai között visszahulljanak a ládába. Lily csodálkozott. Micsoda gazdagság! Csodálkozása azonban még nagyobb lett, amikor az apa egyik ládát a másik után nyitotta ki, és látta, hogy mindegyik drágakövekkel és arannyal van tele.
Az apa örült:
- Ez családunk gazdagsága, amely nemzedékről nemzedékre gyűlt össze és öröklődött. Mindez a tiéd. Nincs más örökösöm. De csak azzal a feltétellel kapod meg az örökséget, ha megtagadod új hitedet.
Ezeknél a szavaknál a hindu lány ijedten hátrált. Szívében azonban nem volt kérdés. Világosan állt előtte ebben a pillanatban az Úr Jézus szava:
"Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, a lelkében azonban kárt vall".
Halkan, szeretettel, de belső örömmel mondta:
- Apám, ha egyszer meghalok, nem vihetem magammal ezt a sok drágakövet és csodálatos díszeket. Ha a dicsőségben leszek mennyei Atyámnál, nem is tudok mihez kezdeni mindezzel. De tudod, most és itt van valamim, ami sokkal értékesebb ennél. Békességem és örömem van Megváltómban. Kell ennél több a földön?
Ali Singh jó ideig megkövülve állt ott. Érezte, hogy el akarja fogni a kétségbeesés. Egész gazdagsága sem képes egyetlen lányát eltéríteni ettől az úttól? Csendesen mentek vissza és leültek a verandán álló kis asztalhoz. Alkonyodni kezdett. Ali Singh megparancsolta a szolgának, hogy hozza a teát. Egy ideig egyikük sem szólalt meg. Végül az apa szakította meg a csendet:
- Nem tudom elképzelni, misszionárius legyél, de ismerem Indiát, és ezért tudom, hogy ez az élet kemény és nehéz, de mindenekelőtt nagyon magányos élet. Itthon mindened megvan, amit csak akarsz.
- Apám, nagyon jó vagy hozzám. De a földi vagyon soha nem tett boldoggá. Isten szeretete tölti be a szívemet és nagyon boldoggá tesz. Legnagyobb vágyam az, hogy ezt a szeretetet elvigyem indiai testvéreimnek is.
- A mi népünk tud gyűlölni. Sokan kasztunk árulójának fognak tekinteni. Az életedre törnek és megpróbálnak megölni. Mi lesz, ha majd a halállal kell szembenézned?
- Jézus Krisztus nem hagy el a veszély, sőt a halál órájában sem. A menny dicsőségében vár rám.
- Hagyd már abba! Nem tudod, hiszen még nem is érted, mit beszélsz. Nincs benned ilyen bátorság. A halál félelmetes: remegni és reszketni fogsz. Add fel új hitedet és terveidet!
- Megnyugszol és elengedsz, ha meggyőződsz róla, hogy kész vagyok odaadni az életemet is Jézus Krisztusért.
- Ezt először be kellene bizonyítani.
Lily ajka ebben a pillanatban egészen elfehéredett. Fél percre mintha ijedtség suhant volna át arcán, de utána megint megjelent rajta az a békés, boldog kifejezés, ami annyira jellemző volt rá.
- Apám, te ezt most nem érted, talán később. Kész vagyok meghalni, ha Isten akarja.
Az apa letette teáscsészéjét és megkérte a szolgát, hogy hozzon egy tálkában tejet. Amikor megérkezett a tej, székén mozdulatlanná merevedett, de megparancsolta a szolgának, hogy a tálkát az asztal közelében tegye le a földre. Nem tartott sokáig, hosszú, sárgásbarna, fekete-fehér mintás kígyó bújt elő az asztal alól. India egyik legveszélyesebb kígyója kúszott a tejes tál felé. A szolga rémülten nézte.
- Öld meg a kígyót! - kiáltott az apa. -
Lily érezte, ahogy a lábán kúszott át. Ekkor hirtelen eszébe jutott: Tényleg kész vagy meghalni? Ugyanakkor imádkozni is tudott:
"Úr Jézus, ha most magadhoz akarsz venni, kész vagyok rá.'Apám, nem látod, hogy Isten bátorságot adott a halál közeledtekor? Nem kell félnem a haláltól, mert az Úr Jézus megnyitotta előttem az utat az örök élethez. Halálom órájában hozzá megyek.
Al Singh hangja remegett:
-Igen most már tudom. Inkább megmérgeztettelek volna, csakhogy ne legyél misszionárus. De most látom, hogy a te Istened az igaz, élő Isten. Nem tudok neki többé ellenállni. Legyél misszionárus, Istened küldötte, ha az akarsz lenni. De ne felejts el engem, apádat sem. Nekem is beszélj Jézus Krisztusról!
-
Köszi a történet. Kedvenceim egyike, az én honlapomról van. (Az eredeti cimét megváltoztatva adtam ezt a cimet ennek a történetnek.)
Igen nagyon fontos a hűség. Ne tagadjuk meg Jézust semmilyen körülmények között sem.
"aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt."
Mt 10:33.
-
:079:
nekem nagyon tetszett , el olvastam és gondoltam megosztom
én itt olvastam:
http://bovitettbiblia.blogspot.hu/2013/05/indiai-lany-aki-jezust-valasztotta.html (http://bovitettbiblia.blogspot.hu/2013/05/indiai-lany-aki-jezust-valasztotta.html)
és nagyon megtetszett :068: :2smitten: :044:
-
Elgondolkoztam a történeten... Sajnos nem mindig végzödik ilyen "Happy End"-el. Nagyon sokan valóban az életüket adják Krisztusért, úgy Indiában, mint a muzulmán és a kommunista országokban. Soha sem volt ilyen világméretü keresztényüldözés.
Imádkozzunk testvéreinkért, hogy a legnehezebb órákban is adjon nekik az ÚR eröt, és takarja be öket Szent Vérével.
:ima02:
-
Sikeres evangélizáció
Egy kis magyar faluban történt az eset a második világháború alatt.
Egy iskolában a tanító – a veszélyes idő miatt is – mindent megtett, hogy a tanulók elfogadják személyes megváltójuknak az Úr Jézust.
Sokszor elmondta nekik, hogy mit jelent a megváltás, hogy az Isten az Úr Jézusban eljött, magára vette bűneinket, elszenvedte büntetésünket, meghalt, majd feltámadt. És azért vállalta a kínhalált, hogy mindenki, aki ezt hittel elfogadja, és hisz Őbenne, megmeneküljön.
De a gyermekek nem értették, és sokszor megmosolyogták a tanítót. A harcok pedig egyre közelebb jöttek a faluhoz is.
A tanító letérdelt az Úr elé, és kérte, hogy adjon neki bölcsességet, hogy úgy tudja elmondani a megváltás jelentőségét, hogy a gyerekek megértsék, és befogadják Megváltójukat.
És a mi Urunk meghallgatta az imát, és válaszolt, de válasza különleges volt.
Másnap az iskolában a gyerekek felháborodva közölték tanítójukkal, hogy az egyik gyerek ennivalóját ellopta valaki. Ebben az időben nagyon kevés élelem volt, és ha valaki ennivalóját ellopták, aznap már nem tudtak másikat adni a szülők, tehát ez főbenjáró bűnnek számított.
A tanító teljes motozást rendelt el, és megmondta, hogy akinél megtalálják, az huszonöt botütést kap a tenyerébe.
A motozás eredménye az lett, hogy megtalálták egy nagyon sovány kislánynál az ennivalót. A tanító tudta, hogy olyan szegények a szülők, hogy szinte enniük sincs mit. Azt is tudta, hogy ha a kislány megkapja a megígért botütést, belehal, de a szavát nem másíthatta meg.
Kihívta a kislányt, aki reszketve és sírva kiment. Majd a tanító jobb kezébe fogva a botot, a saját kinyújtott bal tenyerébe csapott teljes erejéből. Egyik ütés a másik után. A gyerekek látták, hogy már vér folyik a tanító kezéből, és kiáltoztak, hogy hagyja abba, de ő nem hagyta abba, amíg mind a huszonöt botütést rá nem mérte a tenyerére.
Utána így szólt a gyerekekhez: ugye tudjátok, hogyha ez a szegény kislány kapja ezt a büntetést, meghal. De a bűnt meg kell büntetni. Hát ezt tette Isten, aki tudta, hogy az ember örökre elvész, elpusztul, mert nem bírja ki azt a büntetést, ami járna neki.
Ezért Ő maga állt a bűnös ember helyére, és magára vette valamennyiünk bűnét, Ő viselte el a büntetést. Ő halt meg azért, hogy mi élhessünk.
A gyermekek most értették meg, hogy miről beszélt nekik a tanítójuk, és sírva borultak az Úr elé. Az egész osztály befogadta az Úr Jézust személyes megváltójának.
Hát ez egy sikeres, hatásos evangelizáció volt, amely megmentette a gyermekeket, és az Úr Jézus új követőivé tette őket.
forrás: http://www.bacsipisti.eoldal.hu/cikkek/hit-oldalak/sikeres-evangelizacio.html (http://www.bacsipisti.eoldal.hu/cikkek/hit-oldalak/sikeres-evangelizacio.html)
-
Kedves István!
Nagyon áldott ez a történet. Nem vagyunk-e mi is felnöttek néha olyanok, hogy amíg nem tapasztaljuk meg, nem igen tudunk hinni. De Isten az Ö szolgálóit megáldja bölcsességgel és vezeti akaratában.
:afro: :2smitten:
-
A vizuális hatás megértette a hallottakat. Szomorú történet, de valójában sikeres evangélizáció is.
-
Ma is megtapasztaltam az istentiszteleten, hogy beül közénk olyan aki néz, mint Rozi a moziban. A dicsőitésnél meg sem mukkan, csak néz és valóban úgy viselkedik, mint aki egy szinházi előadásra érkezett. Tudom Isten igéje élő és ható, de a botfülűek számára is?
-
Jó kérdést vetettél fel Magdika! :afro:
Én is találkoztam már olyan esettel, mikor az Istentiszteleten úgy viselkedett egy testvér, mint egy első osztályos tanuló a kommunista időkben. Úgy ül mint egy szobor, semmit sem lehet leolvasni az arcáról, a dicsőítés alatt pedig vigyázzban áll. Tulajdonképpen be lehet ezt tudni annak is, hogy szándékosan nem akarja kimutatni az érzését és a gondolatait. Vagy lehet azért van így, mert máshol jár az esze és nem az Isten igéjére figyel.
-
Sokszor tapasztalom én is ugyanezt. Ebben a hónapban én voltam az alkalomvezető, és szemtől-szembe láthatom az embereket. Észre lehet venni, hogy ki az akit gondok gyötörnek, ki az aki beáll a sorba és türelmetlenül várja, hogy mit is akar számára mondani az Úr, és vannak közönyösek, akik azt mondhatják, látták, hogy itt voltam. Nem ítélem el őket, valamikor én is csak a láttatásért mentem, de ahogy megismertem az Urat, már őt kerestem. Jó lenne ha ezek az emberek engednék, hogy ne csak megérintse őket az Úr, hanem vezesse is.
-
Igen...
-
Istentisztelet
Egy cápavadász hajóskapitány kötött ki egy vasárnap a tengerparton, és elment az ottani kis kápolnába. Miután vége lett az istentiszteletnek, a lelkipásztor beszélt a kapitánnyal, és azt tapasztalta, hogy az igehirdetés semmilyen benyomást nem tett az ember értelmére. Végre a kapitány őszintén beismerte: “A tény az, hogy mialatt ön prédikált, én azon gondolkoztam, hogy hol volna a legjobb cápákra vadászni. Az én szívemben már semmi másnak nincs helye, csak a cápáknak.” Ha mindenki ugyanilyen őszinte volna, akkor be kellene vallaniuk, hogy azért nincs rájuk hatással az istentisztelet, mert a szívük túlságosan tele van a világ ügyeivel.
forrás: http://baptista.hu/vamospercs/beke/I.htm (http://baptista.hu/vamospercs/beke/I.htm)
-
Istentisztelet
Egy cápavadász hajóskapitány kötött ki egy vasárnap a tengerparton, és elment az ottani kis kápolnába. Miután vége lett az istentiszteletnek, a lelkipásztor beszélt a kapitánnyal, és azt tapasztalta, hogy az igehirdetés semmilyen benyomást nem tett az ember értelmére. Végre a kapitány őszintén beismerte: “A tény az, hogy mialatt ön prédikált, én azon gondolkoztam, hogy hol volna a legjobb cápákra vadászni. Az én szívemben már semmi másnak nincs helye, csak a cápáknak.” Ha mindenki ugyanilyen őszinte volna, akkor be kellene vallaniuk, hogy azért nincs rájuk hatással az istentisztelet, mert a szívük túlságosan tele van a világ ügyeivel.
forrás: http://baptista.hu/vamospercs/beke/I.htm (http://baptista.hu/vamospercs/beke/I.htm)
érdekes történet de legalább őszinte volt a kapitány , igy eszembe jutott az a közmondás hogy ami a szívemben van a számban is , és akkor ha nekünk az szívünkben van Isten igéje az kell hogy a szánkba is legyen
:2smitten: :2smitten: :2smitten:
köszönöm szépen kedves Pista testvérem a történetet
hogy megosztottad velünk! :026: :031: :thanks:
-
A tisztább kosár
A sváb parasztasszony hazajön a templomból. Unokája megkérdezi, hogy miről szólt a prédikáció?
- Hát azt már nem tudom, - volt a kitérő válasz.
Mire az unoka rákérdez:
- Minek jársz akkor annyit a templomba, ha még a prédikációt se tudod?
- Hát, - mondja a nagymama, - tudod, olyasmi ez, mint amikor kosárban hozol vizet: mire hazaérsz, a víz mind kifolyt belőle, de - tisztább lett a kosár!
-
A kis ír misszionárius (The Little Irish Missionary by James Smith)
James Smith, 1859
Történt egyszer, hogy egy angliai úriember meglátogatta Írországban Krisztus egyik ottani szolgálattevőjét. Egy nap elmentek sétálni, és séta közben az angol férfi meglátott egy igen szegényes kinézetű, rongyos ruhákat viselő ír fiút, ahogyan az jött feléjük az úton. “Itt jön az én egyik kis misszionáriusom!” – jegyezte meg az ír szolgálattevő. Ahogyan a fiú közelebb ért, az angol úriember látta, hogy egy könyv volt a hónalja alá szorítva. “Nos, fiam,” fordult felé figyelemmel a férfi, “te valóban misszionárius vagy?”
“Igen, uram!”
“És milyen tant tanítasz?” – kérdezte.
“Azt, hogy:
‘Van egy forrás, szent vérrel teljes,
amely Immánuel ereiből ered;
és a bűnösök, akik ebben megmártóznak,
minden bűn-foltjuktól megtisztulnak!’”
“Elég szegénynek tűnsz!” – jegyezte meg a férfi.
“Nagyon is téved, uram — mert én gazdag vagyok!”
“Ugyan milyen gazdagságod van neked?”
“Teljes bizonyossággal mondhatom: enyém Krisztus végére mehetetlen gazdagsága. Sőt, mi ennél is több: Isten örököse vagyok, és az Úr Jézus Krisztus társ-örököse.”
“És még mid van neked?”
“Ó, igen, van egy romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségem, amelyet a mennyben tartanak fenn számomra!”
Olvasó, ez az ír fiú egy igazi teljes evangéliumi misszionárius volt, mert azt tanította a szegény ír bűnösöknek, hogy Jézus drága vére minden bűntől meg tudja tisztítani őket. Nem a papokhoz, vagy Szűz Máriához küldte őket — hanem közvetlenül az Úr Jézus Krisztushoz! És nem is arra vezette őket, hogy a saját érdemeikben bízzanak — hanem egyedül csak Krisztus vérében! Nem számít, mennyire bűn-fekete is egy ember — mert Jézus vére olyan hófehérre mossa, mint a hó! Nem számít, mennyire bűnösen jön is valaki, mert a Jézusban való hite által Isten teljes bűnbocsánatot és tökéletes igazságosságot ad a szívébe.
Ez a szegény fiú egy boldog keresztény volt, mert felismerte, hogy milyen nagy szüksége van Krisztusra; hogy neki jogcíme van Krisztus gazdagságára; és hogy ő Krisztus társörököse. Boldog volt mindabban, amit Krisztus jelentett a számára, és örömmel várta a dicsőséges, mennyei örökségét.
-
Nagyon jó történet.
Ha bennünk él Jézus szeretete és békessége akkor valóban gazdagok vagyunk.
-
Irgalmaaság
Volt egyszer egy kisfiú, aki elveszítette az édesanyját, és a nagymamájához került. Williams nagyon jó gyerek volt, csak egyetlen dolgot nem tudott megállni, ha csak tehette, mindig elcsent valamit. Szegény nagyanyja nagyon meg volt ijedve unokája miatt. "Ha ez a gyerek így folytatja, a börtönben fog kikötni" - sóhajtott fel fájdalmasan néha. Azt hitte, hogy ha valamivel ráijeszt a gyerekre, az majd visszatartja őt. "Williams, ha mégegyszer ellopsz valamit, egy forró kötőtűt teszek a kezedbe!" - fenyegette meg a fiút kétségbeesésében.
Williams látta, hogy a nagymama elszánt, és egy darabig nem csent el semmit. Aztán egy napon, amikor már a tüzes kötőtű réme nem kísértett annyira, a fiú csak elemelt valamit. A nagymama szó nélkül hozta a kötőtűt, felmelegítette, jó erősen megmarkolta Williams kezét és a kezéhez nyomta azt, de nem a fiú kezéhez, hanem a saját kezéhez.
Williams lesújtva állt a nagyanyja előtt. Szemébe a megbánás könnyei tolultak, és zokogva átölelte a nagymamát. A fiú soha nem csent el semmit többé.
"Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek."
Mt 5:7.
forrás: Részlet a "Bibliai útmutató gyerekeknek az év minden napjára" című könyvből. (The Answer Foundation)
-
:afro:
Köszönöm kedves Pista testvérem!
igen nagyon tanulságos :2smitten: :2smitten: :2smitten: :thanks: :026:
-
Az idős ács
Az idős ács egy szép napon úgy döntött, ideje nyugdíjba vonulni. Főnökének elmondta, hogy bár hiányozni fog a kereset, amit a munkájáért kapott, mégis otthagyja a házépítést, mert többre értékeli a szabadidőt, amit az évtizedek során szép nagyra nőtt családjával tölthet.
- Valahogy majd csak elleszek; mondta.
A főnök nagyon sajnálta, hogy elveszíti legjobb ácsmesterét, s arra kérte őt, hogy utoljára segítsen felépíteni neki még egy házat.
Az ácsmester ráállt, de nem telt el sok idő, és máris látni lehetett, hogy az utolsó házába a szívét már nem tette bele. Az elvégzett munka hanyag volt,... tovább a folytatáshoz (http://havannacsoport.hu/index.php/tanulsagos-toertenetek/az-idos-acs)
-
Irgalmaaság
Volt egyszer egy kisfiú, aki elveszítette az édesanyját, és a nagymamájához került. Williams nagyon jó gyerek volt, csak egyetlen dolgot nem tudott megállni, ha csak tehette, mindig elcsent valamit. Szegény nagyanyja nagyon meg volt ijedve unokája miatt. "Ha ez a gyerek így folytatja, a börtönben fog kikötni" - sóhajtott fel fájdalmasan néha. Azt hitte, hogy ha valamivel ráijeszt a gyerekre, az majd visszatartja őt. "Williams, ha mégegyszer ellopsz valamit, egy forró kötőtűt teszek a kezedbe!" - fenyegette meg a fiút kétségbeesésében.
Williams látta, hogy a nagymama elszánt, és egy darabig nem csent el semmit. Aztán egy napon, amikor már a tüzes kötőtű réme nem kísértett annyira, a fiú csak elemelt valamit. A nagymama szó nélkül hozta a kötőtűt, felmelegítette, jó erősen megmarkolta Williams kezét és a kezéhez nyomta azt, de nem a fiú kezéhez, hanem a saját kezéhez.
Williams lesújtva állt a nagyanyja előtt. Szemébe a megbánás könnyei tolultak, és zokogva átölelte a nagymamát. A fiú soha nem csent el semmit többé.
"Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek."
Mt 5:7.
forrás: Részlet a "Bibliai útmutató gyerekeknek az év minden napjára" című könyvből. (The Answer Foundation)
Jézus is gyalázatot, sebeket és megvetést szenvedett el a mi bűneinkért. Ha Őt igazán szeretjük, akkor vigyázunk magunkra hogy ne kövessünk el bűnt, hiszen azok okozták Jézus szenvedését.
-
Szeressétek ellenségeiteket
Andrást katona korában nagyon sokszor kígúnyolták. Hitetlen katonatársai nem hagytak ki egyetlen alkalmat sem, hogy valami gonoszságot ne tegyenek vele.
Gyakran megtörtént, hogy a reggelinél, amíg imádkozott, a többiek elcsenték tőle a kolbászt, és csak a kenyeret hagyták a tányérjában. A legtöbb kellemetlenséget mégis egy tagbaszakadt fiú okozta neki, akivel egy körletben aludt. Ez a fiú mindig felöntött a garatra, ha kimaradást kapott, és rendszeresen belekötött Andrásba, amikor visszament a laktanyába. Az egyik kimenő után, a körletben arra lett figyelmes, hogy András még nem alszik, hanem imádkozik. Ez annyira feldühítette, hogy hozzávágta a bakancsát, ami pont a fején találta el az imádkozó fiút. A dobás olyan szerencsétlenül sikerült, hogy András arcát elöntötte a vér. A nagydarab fiú, mint aki jól végezte dolgát, lefeküdt aludni.
Másnap reggel nem akart hinni a szemének. Bakancsa ott állt az ágya mellett, és csak úgy ragyogott. András így viszonozta a sok bántalmazást.
Katonatársát ez úgy megszégyenítette, hogy bocsánatot kért Andrástól. A két fiú ezután még barátságot is kötött, és András dolga is sokkal jobbra fordult. Új barátjával még Jézus Krisztusról is tudott beszélgetni.
"Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket,"
Mt. 5:44
forrás: "Bibliai útmutató gyerekeknek az év minden napjára" című könyv
-
Örök szeretettel...
"Örök szeretettel szerettelek téged!"
Jeremiás 31, 3
Így szólt Isten:
Annyiszor akartam már beszélni veled, de nem hagytál időt nekem.
Annyiszor akartam már mondani neked:
"Itt vagyok számodra!"
De te féltél.
Annyiszor akartam már mondani neked:
"Ne félj, mert veled vagyok!"
De nem hittél nekem, hanem távolinak és halottnak gondoltál.
Annyiszor akartam már beszélni veled, de nem hagytál szóhoz jutni, hiszen szabadságodban áll, hogy eldöntsd meghallgatsz-e, vagy ha akarsz, kikapcsolsz.
Ha kész vagy arra, hogy meghallgass, akkor azt szeretném mondani neked:
"Örök szeretettel szerettelek téged"
Szerettetem örökké, ugyanaz marad.
Akár elfordulsz tőlem, akár odafordulsz hozzám:
Szeretlek téged!
Szeretlek téged, mert élsz.
(Szeretlek, mert ember vagy.
Szeretlek, mert hozzá tartozol a Földhöz.
Szeretlek, mert hely és idő keretei között, adott helyen és adott időben kell megvalósítanod magad.
Szeretlek, mert nem élhetsz remény és hit nélkül.
Rám bízhatod magad.
Van időm számodra.
Bármikor, bárhol, bármilyen gyakran.
Éjjel vagy nappal, gyere, ülj le, nem kell semmit mondanod.
Látlak.
Ha akarod, beszélhetsz.
Beszélj, kiálts, átkozódj, imádkozz, imádj, fuss el, gyere újra, örök szeretettel szeretlek.
Mielőtt a világra jöttél volna, irántad való szeretetem már működött.
Szeretlek.
Azért maradsz fenn, mert szeretlek:
Nem fogsz meghalni.
Nem semmisíthetlek meg, mert szeretlek.
Bármit teszel, veled megyek.
Amint az anya akkor sem hagyja el gyermekét, ha a valami rosszat tesz, úgy sem, hagylak el semmilyen esetben sem. mert szeretlek.
Engedd magad szeretni!
Nyílj meg, engedd, hogy szerethesselek!
Engedd, hogy szerethessenek a dombok, amelyeket látsz.
Engedd, hogy szerethessenek a hegyek, engedd, hogy szerethessen a virágzó rét, és engedd, hogy szerethessen a forrásvíz.
Engedd, hogy szerethessenek az emberek, akikkel együtt vagy.
Engedd magad szeretni!
Engedd, hogy szerethessen a Föld és engedd, hogy szerethessenek a csillagok.
Örök szeretettel szerettelek téged, embernek fia, ismerem történetedet, semmi sincs elrejtve előlem.
Várom, hogy igent mondj rám.
Nem szeretnélek kényszeríteni.
Időről időre áthaladok az úton, ahol jársz, nem félek, reménnyel telve várok, hitedre, irántam való bizalmadra.
Semmi részem nincs abban, ha félsz tőlem, de én, a te Istened mindent megteszek azért, hogy elnyerjem bizalmadat.
(Martin Gud)
-
A sánta róka
Egy ember az erdőn ballagott keresztül. Egyszer csak megpillantott egy rókát, amelyiknek hiányzott az egyik lába. A férfinek az a kérdés motoszkált a fejében, hogy vajon hogyan maradt a róka életben?
Aztán megpillantott egy tigrist, elejtett zsákmányával a szájában. A tigris teleette magát, s a maradékot hagyta, hogy a róka elfogyassza. A rókát Isten ugyanezen a tigrisen keresztül táplálta másnap is.
Az ember ámulatba esett Isten jóságától. Nyomban el is határozta, hogy ő is meghúzza magát egy sarokban, és teljesen az Úrra bízza magát, aki majd gondoskodik minden szükségletéről. Úgy is tett, de hosszú ideig semmi sem történt. A szerencsétlen már majdnem halálán volt, amikor egyik napon hangot hallott:
- Ó, te tévelygő, nyisd ki a szemed, és pillantsd meg az Igazságot! Ne a sánta rókát utánozd, a tigris példáját kövesd!
Anthony de Mello
-
Erről ez az ige jutott eszembe:
Apostolok Csel. 20,35
"Mindenestől megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről gondot viselni, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá: Jobb adni, mint venni."
-
Jobb adni, mint kapni, ezt írja a Biblia is. Mégis sokan inkább csak a kapást tekintik áldásnak. Pedig milyen felemelő érzés látni az örömet annak a szemében akinek egy vágya a kapott "ajándék" által teljesült.
-
Úgy dolgozz, mint aki az Úrnak dolgozik!
-
Nem Yorkban megkérdezték egy napon az egyik nagy épület lépcsőit súroló asszonytól:
- Sophie, úgy-e Isten gyermeke vagy?
- Igen, uram, én a Király gyermeke vagyok.
- Ha te a Király gyermeke vagy, azt hiszed, hogy Isten téged hercegnőnek tekint?
- Egészen bizonyosan annak – mosolygott Sophie.
- Ha tehát Isten az Atyád és te hercegnő vagy, a Király gyermeke, nem gondolod, hogy rangon aluli dolog részedre, hogy New York Cityben ezeket a piszkos lépcsőket súrolod?
Sophie tántoríthatatlanul válaszolt:
- Semmi megaláztatás nincs ebben. Én nem a főnököm, Mr. Brown lépcsőit súrolom. Én ezeket a lépcsőket Jézus Krisztusnak, az én Megváltómnak súrolom.
-
Egyszer egy gazdag ember megkérdezte a barátjától:
- Miért bírálnak mindig a fukarságomért? Mindenki tudja, hogy mindent jótékonysági célokra hagyományozok, amikor meghalok.
A gazdag ember barátja ezt mondta: - Hadd, beszéljek neked arról a malacról, amely arról panaszkodott a tehénnek egy napon, hogy ő mennyire népszerűtlen.
- Az emberek mindig beszélnek a te szelídségedről és szép szemeidről – mondta a malac –. Természetesen, te adsz nekik tejet és tejfölt, de én többet adok. Adok nekik sonkát, szalonnát, sörtét. A lábamat még meg is füstölik. Mégsem szeret engem senki. Miért van ez?
- A tehén gondolkodott egy pillanatig, majd így válaszolt:
- Talán azért, mert én addig adok, amíg életben vagyok
-
Jobb adni, mint kapni, ezt írja a Biblia is. Mégis sokan inkább csak a kapást tekintik áldásnak. Pedig milyen felemelő érzés látni az örömet annak a szemében akinek egy vágya a kapott "ajándék" által teljesült.
Jó észrevétel! Jézus mondta azt, hogy jobb adni mint kapni. Akik pedig nem így gondolják, azokban még nem alakult ki Istennek ez a természete hogy valósággal megélhesse ezt.
Aki ad, annak van miből adnia. Ezért egyben nem csak az az áldás hogy adott, hanem ott a hála is Isten felé, hogy tudott miből adni!
De akik csak gyűjtenek és halmoznak, a szükségben levő testvér mellett pedig elmennek, abban hogy lenne meg Isten szeretete?
1János levele 3,17
"Akinek pedig van miből élnie e világon, és elnézi, hogy az ő atyjafia szükségben van, és elzárja attól az ő szívét, miképpen marad meg abban az Isten szeretete?"
-
Egyszer egy gazdag ember megkérdezte a barátjától:
- Miért bírálnak mindig a fukarságomért? Mindenki tudja, hogy mindent jótékonysági célokra hagyományozok, amikor meghalok.
A gazdag ember barátja ezt mondta: - Hadd, beszéljek neked arról a malacról, amely arról panaszkodott a tehénnek egy napon, hogy ő mennyire népszerűtlen.
- Az emberek mindig beszélnek a te szelídségedről és szép szemeidről – mondta a malac –. Természetesen, te adsz nekik tejet és tejfölt, de én többet adok. Adok nekik sonkát, szalonnát, sörtét. A lábamat még meg is füstölik. Mégsem szeret engem senki. Miért van ez?
- A tehén gondolkodott egy pillanatig, majd így válaszolt:
- Talán azért, mert én addig adok, amíg életben vagyok
Nagyon jó! Pont ez a lényeg, hogy Jézus sem csak a kereszten adta oda az életét miértünk, hanem a földi élete során is. A saját szükségleteiről lemondott, hogy másokét betölthesse. Nem önmagáért élt, hanem folyton szolgálta az embereket. Ilyen példát adott Jézus, ilyen életet is kell élnünk.
1János levele 2,6
"Aki azt mondja, hogy ő benne marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt."
-
Ez az ige jutott eszembe ahogy olvastam a történetet:
Római levél 14,5-8
Ez az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, az pedig egyformának tart minden napot: mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében. Aki az egyik napot megkülönbözteti, az Úrért különbözteti meg. Aki eszik, az is az Úrért eszik, hiszen hálát ad az Istennek. Aki pedig nem eszik, az Úrért nem eszik, és szintén hálát ad az Istennek. Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk."
-
Találó ige, minden cselekedetünkkel az Urat kell dícsérnünk.
-
Igen és ámen.
-
Tagadd meg Jézust!
Egyszer Kínában éppen akkor támadtak meg egy templomot, amikor abban istentiszteletet tartottak. A támadók célja az volt, hogy a lakosságban félelmet keltsenek. Különösen a keresztényekben akartak bizonytalanságot kelteni.
A fegyveresek minden embert a szószék elé tereltek. A egyik katona leakasztott egy képet a falról, ami Jézus ábrázolta, és az embereket arrra kényszerítette, hogy köpJék le a képet. Aki a parancsot megtagadja, azt agyonlövi. A katona közben torkaszakadtából ordítozta, hogy a vallás az öregasszonyoknak való.
A lelkész és a presbitrerek elsőkén járultak a képhez, és a halál miatti félelmükben leköpték azt. Hirtelen egy kislány ugrott elő, ráborult a képre, és tuhája ujjával törölgetni kezdte azt. Jézus képét magához szorította, és hangosan zokogva kiáltotta a katonák felé: "Nem engedem, hogy Jézust leköpjétek, inkább öljetek meg!" A katonák annyira megdöbbentek a kislány bátorságán, hogy a többi keresztényt békén hagyák. Egyedül a lelkészt és a presbitereket végezték ki. A katonák parancsnoka azt mondta: "Ha a hitedért nem érdemes meghalnod, akkor élned sem érdemes érte."
"Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt." (Máté 10, 32-33)
forrás: http://havannacsoport.hu/index.php/bibliai-utmutato-gyerekeknek (http://havannacsoport.hu/index.php/bibliai-utmutato-gyerekeknek)
-
Igen.
Akkor tudunk igazán Jézusért élni, ha képesek vagyunk meghalni érte.
-
A kötél és a talicska
Ez a történet Charles Blondin nevű híres francia cirkuszi mutatványosról szól a 19-dik században, aki egy hosszú acélkábelt feszített ki a Niagara vízesés fölött. Erős szélben is biztonsági védőháló nélkül járkált, futott, sőt táncolt a kötélen az őt figyelő óriási tömeg ámulatára és gyönyörűségére.
Egyszer fogott egy téglával megrakott talicskát, és azzal ejtette ámulatba a tömeget, hogy könnyedén áttolta a kötélen a vízesés egyik szélétől a másikig. Ekkor Blondin odafordult a tömeghez, és azt kérdezte tőlük: - Hányan hiszik el, hogy ebben a talicskában egy embert is át tudok tolni a kötélen?
A vélemény egyöntetű volt. Mindenki éljenezett, és magasra emelte a kezét. Mindenki elhitte, hogy meg tudja tenni!
- Akkor - kérdezte Blondin, - egyikük vállalkozna rá, hogy ő legyen az az ember?
Amilyen gyorsan a magasba emelkedtek a kezek, ugyanolyan gyorsan ereszkedtek le. Egyetlen néző sem akadt, aki vállalkozott volna a hajmeresztő mutatványra, és az életét Blondinra bízta volna.
Sokan mondják Jézusnak: ,,Igen, hiszek." Ha te is azok közé tartozol, akik ezt mondják, kész vagy-e hited bizonyítékát adni azáltal, hogy teljesen őrá bízod az életed?
Kész vagy-e ,,beülni a talicskába", és kockára tenni mindent a hitedért? Ezt jelenti hinni. A hit nem csupán értelmi tevékenység. Teljes elkötelezettséget kíván.
-
Hajótörött
Egy hajótörés egyetlen túlélője egy kicsi és lakatlan szigetre vetődött. Buzgón imádkozott Istenhez, hogy megmentse, és minden nap a horizontot fürkészte, hogy vajon jön-e valami segítség, de semmit sem észlelt.
Kimerülve, de végül is sikerült egy kis kunyhót építenie a vízből kimentett farönkökből, hogy megóvja magát a különböző természeti veszélyektől, és ahol kevés javait tárolja.
De egy nap, miután ennivaló után nézett, hazaérvén, a kunyhóját lángokban találta és a füst az egekig gomolygott.
- A legrosszabb történt - minden elveszett...
Megtelt fájdalommal és méreggel.
- Isten, hogy tehetted ezt velem ? - kiáltotta.
Azonban másnap kora reggel, egy hajó hangjára ébredt, amely a sziget felé közelgett. Őt jött megmenteni.
- Honnan tudtátok, hogy itt vagyok ? - kérdezte az elcsigázott ember a megmentőitől.
- Láttuk a füstjelzésedet - válaszoltak.
Könnyű elcsüggedni, amikor a dolgok rosszul mennek, de nem szabad elvesztenünk a reménységet, mert Isten dolgozik az életünkben, még akkor is, ha szenvedünk.
Emlékezz arra, ha legközelebb a "kis kunyhód" porrá ég, hogy ez talán egy "füstjelzés" is lehet, amely Isten kegyelme után kiáltozik.
-
Római levél 8,28
"Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javokra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak."
-
Nem sokan ülnének be a talicskába. tapasztalhatjuk, hogy amikor egy gyülekezt is kemény helyzetbe kerül milyen sokan vannak akikre nem lehet számítani.
-
Ámen.
-
A megbocsátás ládikója
Egy tanár, minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.
Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.
A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben...
Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.
Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a karton doboz is kezdett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.
Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt lelki nehézség súlyát képviseli, akkor amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban.
Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva. A valóságban azonban ez a legnagyobb
szívesség, amit önmagunknak tehetünk!
-
A gyógykezelés
Az orvos csalódottan rázta meg fejét. Betegén a javulás legkisebb jele sem látszott. Immár tíz napja, hogy az idős úr semmiféle gyógykezelésre nem reagál. Teljesen elhagyatottan feküdt a kórházi ágyon, úgy tünt, ereje sincs már, hogy életéért küzdjön. Elfáradt, beletörődött sorsába.
A következő napon az orvos ismét megrázta a fejét, ám ezúttal az őt ért meglepetéstől. Az idős úr minden életfunkciója a normális értéket mutatta. Párnájára támaszkodva ült az ágyon, teljesen visszanyerve egészséges színét.
- Mi történt Önnel? - kérdezte az orvos. - Tegnap már teljesen feladtuk a reményt, most pedig minden tökéletesen működik. Mi történt?
Az öregúr mosolyogva bólintott:
- Igaza van, doktor úr, tegnap valami történt: meglátogatott az unokám, aki azt mondta nekem: "Ó, nagypapa, haza kell jönnöd, gyorsan, mert elromlott a biciklim".
Bruno Ferrero
-
Sebészorvos
A doktor sietve érkezett meg a kórházba. Telefonon hívták be egy sürgős műtét miatt. Gyorsan átöltözött, bemosakodott és elindult a műtő felé. A váróteremnél találkozott a műteni kívánt fiú édesapjával.
- Mi tartott ennyi ideig? Miért nem jött be időben dolgozni? Nem tudja, hogy a fiam élet és halál között van? Nincs Önben egy csepp felelősségérzet sem? -kérdezgette mérgesen az apuka.
A doktor csak elmosolyodok kedvesen és hozzátette:
- Sajnálom uram. Jöttem amilyen hamar csak tudtam. Nem tartózkodtam a kórházban a mai nap. És most csak annyit tudok mondani, hogy nyugodjon meg kérem, hagy tudjam végezni a dolgom.
- Nyugodjak meg? Mit szólna hozzá, ha a maga gyereke lenne ilyen helyzetben? -kérdezte az apa mérgesen.
A doktor újra csak egy kedves mosolyt engedett el és hozzátette:
- Csak azt tudom önnek mondani, amit Jób mondott : porból lettünk és porrá leszünk, áldott legyen az Úr neve! A doktorok nem tudják meghosszabbítani az emberi életeket. Most menjen és foglaljon helyet a váróban, megteszünk minden tőlünk telhetőt higgye el."
- Tanácsokat osztogatni akkor, amikor nem vagyunk érintettek az ügyben túlságosan is könnyű! -morogta az apuka és kiment a terembe.
A műtét eltartott 4 és fél óra hosszat. Végül mosolyogva és boldogan jött ki az orvos a műtőből.
- Köszönöm Istenem! Sikerült megmentenünk a fiát. Minden rendben zajlott le. -mondta az orvos az apukának, és minden egyéb kontaktus nélkül elviharzott.
- Minden kérdésére válaszolni fog a nővérke. Vigyázzon a fiára! -szólt vissza az ajtóból.
- Miért volt ilyen arrogáns? Miért nem volt 5 perce, hogy megbeszéljük mi történt odabent? Miért ennyire figyelmetlenek és lelketlenek az emberek? -morogta az apa.
A nővér közben megérkezett és válaszolt az elhangzottakra:
- A doktor úr fia meghalt egy autóbalesetben. Ma van a temetése. Onnan jött el, amikor hívtuk telefonon, hogy a maga fiát sűrgősen meg kell műteni. És most, hogy végzett siet vissza, hogy odaérjen amikor eltemetik a fiát. -válaszolta szomorúan a nővér.
1. "Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! 2. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek. 3. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?
Máté 7,1-3
-
Rágalmazás
Amikor egy újság hamis és félrevezető beszámolót közölt egy bizonyos férfiról, az a férfi odament egy bölcs emberhez és megkérdezte, hogy milyen ellenlépést javasol e rágalommal szemben. Miután a bölcs meghallgatta a panaszokat, ezt ajánlotta: “Tisztelt uram, ne tegyen semmit! Akik megvásárolják azt a lapot, azok fele sohasem látja az önről szóló cikket. Akik mégis meglátják, azok fele nem olvassa el. Akik mégis elolvassák, azok fele nem érti, miről van szó. Akik mégis megértik, azok fele ismeri önt, és nem hiszi el. Akik pedig mégis elhiszik, azok az emberek egyáltalán nem beszámíthatók.”
-
Tanulj meg adni is!
Egy vak indiai koldult egy útszélen, miközben ujjaival kavarta az edényében levő rizsszemeket. Ha néha arra ment valaki, dobott egy kis rizst az edényébe. Egy napon hin-tózörgést hallott a távolból. A maharadzsa közeledett kíséretével. Ilyen pillanat még nem volt az életében. Arra gondolt, hogy ez a nagy ember megáll és egész zsák rizst ad neki. Valóban, az aranyozott hintő megállt a szegény koldus előtt. A nagy ember lelépett, és a koldus leborult előtte. Aztán csaknem leszakadt rá az ég, mert a nagy ember ezt mondta: „Add nekem a rizsedet". Félelem és gyűlölet vonult a koldus arcára. Belenyúlt edényébe és odadobott egy szem rizst a maharadzsa felé. A nagy ember ezt kérdezte: „Ez minden?" A koldus a földre köpött, átkozódott és még egy rizsszemet odadobott. A nagy ember megfordult, föllépett hintójába és elhajtott. A koldus dühösen és összetörtén tapogatta ujjával a megmaradt rizsszemeket az edényében. Valami keményet érzett, ami más volt, mint a rizs. Kiemelte. Egy aranyszem volt. Kiöntötte a rizst, és már nem törődött vele. Egy másik aranyszemet is talált. Ha bízott volna a nagy emberben, akkor minden rizsszemért aranyszemeket kaphatott volna.
-
Misszionáriusi vizsga
Egy havas reggelen, 5 órakor egy misszionáriusjelölt csöngetett a misszionáriusokat vizsgáztató otthon ajtaján. Bevezették az irodába, ott ült három órán át, mire megjelent vizsgáztatója. 8 órakor egy nyugalmazott misszionárius lépett be és elkezdte a kérdezgetést:
- Tud-e szavakat betűzni?
Eléggé óvatosan, a jelölt ezt válaszolta:
- Igen, uram.
- Rendben van, akkor betűzze azt a szót, hogy kenyér!
Kibetűzte.
- Rendben van, ért-e valamit a számoláshoz? - folytatta a vizsgáztató.
- Igen, értek valamit.
- Kérem, mondja meg, mennyi kettő meg kettő.
- Négy -, válaszolt a jelölt.
- Ez rendben is van – mondta a vizsgáztató. – Azt hiszem, jól sikerült a vizsga. Holnap közlöm a bizottsággal.
A bizottsági ülésen a vizsgáztató ezt a jelentést terjesztette be az interjúról:
“A jó misszionáriusi szolgálathoz szükséges minden követelmény megvan benne.
Először vizsgáztattam önmegtagadásból, és kértem, hogy reggel ötkor legyen az otthon ajtajánál. Elhagyta meleg fekhelyét egy havas reggelen, minden panaszkodás nélkül.
Másodszor, vizsgáztattam a pontosságát. Időben érkezett.
Harmadszor, vizsgáztattam a türelmét. Várakoztattam három órán át, hogy találkozzék velem.
Negyedszer, vizsgáztattam a vérmérsékletét. Semmi harag és neheztelés nem volt benne.
Ötödször megvizsgáltam az alázatosságát, mert olyan kérdéseket tettem föl neki, amikre egy hétéves gyermek is válaszolhat, és egyáltalán nem méltatlankodott.
Láthatjátok, hogy a jelölt megfelel a követelményeknek. Éppen ilyen misszionáriusra van szükségünk.”
Lélektől kapott képességekre van szükség, de a Lélek által létrehozott gyümölcs sokkal fontosabb.
-
Dávid kövei
Egy új imaház ajtajára három héber szó alapján a következő mondatot vésték: “A bölcs lelkeket nyer meg.” Ezzel a gyülekezet létezésének célját fejezték ki. A gyülekezet lelkipásztora e szavak alapján prédikált az imaházmegnyitás napján. Kifejtette, hogy a “megnyer” szóval szokták leírni a vadra cserkésző vadászt, és emlékeztette hallgatóságát, hogy bölcsen kell végezniük “lelkeket megnyerő” munkájukat. Dávid is gondosan készült a Góliáttal való harcra. Öt sima kövecskét választott ki a patakból. Nem tételezte fel, hogy egy kő is elég, és majd keres egy másikat, ha szükség lesz rá. Sose menjünk az Úr munkájába szegényes fölkészüléssel!
forrás: http://baptista.hu/vamospercs/beke/L.htm
-
Amen! Milyen sokszor esunk ebbe a hibaba,hogy felkeszuletlenek vagyunk.Ami bolcstelensegre utal .:)
-
A látogatás (Bruno Ferrero)
Egy fiatalember minden nap délben bekukkantott a templom ajtaján és pár másodperccel később már ment is tovább.
Kockás inget és szakadt farmert viselt, mint a többi maga korabeli fiatal. Papírzacskóban hozta az ebédre szánt két zsömléjét. A plébános gyanakvóan kérdezte, hogy miért jött, mivel manapság már a templomban is lopnak.
- Imádkozni jövök – válaszolta a férfi.
- Imádkozni… Hogy tudsz ilyen gyorsan imádkozni?
- Hát… mindennap benézek a templomba és annyit mondok: „Jézus, Józsi vagyok", aztán elmegyek. Rövid imádság, az igaz, de remélem, hogy az Úr meghallgat.
Néhány nap múlva egy munkahelyi baleset következtében a fiatalembert fájdalmas törésekkel szállították kórházba.
Többen voltak egy szobában. Érkezése teljesen átalakította az osztályt. Nemsokára az ő szobája lett a folyosó összes betegének találkozóhelye. Fiatalok és idősek ültek az ágya mellett és ő mindenkire rámosolygott, mindenkihez volt egy-egy kedves szava.
A plébános is eljött meglátogatni és egy nővér kíséretében odament a fiatalember ágyához.
- Azt mondták, hogy nagyon össze vagy törve, mégis vigaszt nyújtasz a többiek számára. Hogy vagy képes erre?
- Annak az embernek köszönhetem ezt, aki minden nap délben eljön hozzám.
Az ápolónő félbeszakította: - De hisz délben soha nem jön senki!
- Ó, dehogyisnem. Mindennap eljön, benéz az ajtón és azt mondja: - Józsi, Jézus vagyok -, és elmegy.
-
Megfényesedünk tőle
Egy lelkész minden erejét felemésztették a rázuhanó anyagi és családi bajok, betegségek és a rengeteg kapálás. Szinte agyon lapították a terhek. Csak teste-lelke utolsó erőfeszítésével tudott már egy-egy szolgálatra készülni. Egy este hiába húzta meg a kis templom apró harangját, nem jött senki, egy árva lélek sem az istentiszteletre. Csak várt, várt a sűrűsödő szürkületben, hogy csak egy neszező lépést hallana, de süket csend vette körül.
Akkor leborult a nyikorgó padra, ráborult a kopott fára, és sírt. Rázta a zokogás. Amikor valamiképpen össze tudta szedni magát, kitámolygott a templom elé. S hangosan kiszakadt belőle:
- Istenem, mit csináljak?
Mintegy különös ámenként kigyulladt az első fény a falu egyik házacskájában, benne pedig egy HANG:
- Ha nem tudsz beszélni nekik Rólam, beszélj most róluk Nekem.
Egész testében reszketve, ahogy a faluban egymás után kigyulladtak a fények, beszélni kezdett róluk.
- Ott, Uram, mindenki gyűlöli egymást! Könyörülj rajtuk!
- Amott, Uram, a férfi most is a szőlőben bujkál a szeretőjével és sír a felesége. Én már csődöt mondtam. Te még segíthetsz rajtuk.
- Az a ház, Uram, lopott kukorica árából épült. Uram, tisztítsd meg a szívüket és kezüket.
- Ott, Te jobban tudod, mint én, az öreg szülők halálára várnak. Könyörülj és irgalmazz nekik!
Így imádkozta végig a falut, attól az estétől kezdve minden lámpagyújtáskor. Utána mindig határtalan békességet érzett. Valami különös módon pár hét múlva újra járogatni kezdtek a templomba az emberek.
Egyik este a falu öreg és bibliás parasztasszonyától megkérdezte:
- Miért volt az, hogy hónapokig alig jártak a templomba, sőt olykor senki sem jött, most meg egy kicsivel többen jönnek, mint eddig?
Az asszony azt válaszolta:
- Mert most vidámabb a beszédje, nem olyan sanyarú, mint eddig volt. Most megfényesedünk tőle.
Gyökössy Endre nyomán
-
A ceruza öt értéke
A gyermek nézte a nagyapját amint levelet ír.Egy adott pillanatban megkérdezte tőle:
- Olyan mesét írsz, ami velünk megtörtént? Vagy talán egy rólam szóló történetet írsz?
Nagyapja félbe hagyta az írást és mosolyogva ezt mondta unokájának:
- Igaz, rólad írok. Azonban a szavaknál fontosabb a ceruza amivel írok. Szeretném, ha ilyen lennél te is amikor megnősz.
A gyermek értetlenkedve nézte a ceruzát, mivel semmi különöset nem látott rajta.
- De ez olyan mint az összes többi ceruza, amit életemben láttam!
- Minden attól függ, hogyan nézed a dolgokat. A ceruzának öt értéke van, amit ha sikerül megtartanunk, olyan emberré válunk, aki egész életében békében fog élni a világgal.
Első érték: Tehetsz nagy dolgokat,de soha nem feledd,hogy létezik,egy lépteinket vezető Kéz. Ezt a kezet Istennek nevezzük és Ő vezet mindig kívánsága szerint minket.
A második érték: Időnként abba kell hagynom az írást,hogy meghegyezzem a ceruzát. Ez kevés fájdalmat okoz a ceruzának, azonban végül élesebb lesz. Tehát el kell tudnod viselni a fájdalmakat,mivel ezek tesznek jobbá téged.
A harmadik érték: A ceruza megengedi nekünk a radír használatát,hogy kitörüljük azt ami téves. Meg kell értened azt, hogy kijavítani egy dolgot,nem jelent feltétlenül rosszat, a legfontosabb az, hogy megmaradjunk az igaz/egyenes úton.
A negyedik érték: A ceruzának nem a fája vagy külső formája a fontos, hanem a benne lévő grafit. Ugyanígy gondozd azt ami benned történik.
És végül,az ötödik érték: Mindig nyomot hagy. Neked is tudnod kell, hogy bármit teszel is életedben, nyomokat fog hagyni,
ezért meg kell próbálnod minden tettedet tudatosítani.
-
Élet
Az élet olyan, mint a tükör – ha csúnyán nézel rá, csúnyán néz rád vissza; és ha mosolyogsz, visszamosolyogva köszönt.
-
A répa, a tojás és a kávé
Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tűnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében. Édesapja szakács volt. Kézenfogta õt és elvitte a munkahelyére.
Fogott három fazekat és vizet forralt bennük. Amikor forrni kezdett bennük a víz, az egyikbe sárgarépát, a másik fazékba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott. Miközben fõttek ezek a dolgok a fazekakban, egyetlen szót sem szólt, csupán rámosolygott a leányára. A lány türelmetlenül várakozott, magában azt kérdezve, vajon mit akar tenni az édesapja. 20 perc elteltével, apja eloltotta a tüzet, majd egy tálba rakta a tojásokat, egy tányérba a sárgarépát és kitöltötte a kávét egy csészébe.
Ezután megkérdezte lányától:
- Kedvesem, mit látsz itt?
- Tojást, sárgarépát és kávét - válaszolta õ.
Ekkor arra biztatta, hogy tapinsta meg a sárgarépát. A lány megtapintotta és érezte, hogy puha. Azután arra kérte, hogy hántsa le a tojás héját és a lány, érezte, hogy a tojás nagyon kemény. Majd arra kérte õt, hogy kóstolja meg a kávét. A lány nevetve kortyintott az illatos nedûbõl, és megkérdezte:
- Mit jelentenek mindezek, apám?
Az édesapja elmagyarázta ekkor neki, hogy mind a három elemet ugyanolyan körülmények közé helyezték: forró vízbe. Csakhogy mindhárom elem különbözõképpen reagált erre: A sárgarépa megpuhult és törékennyé vált. A tojások erõsen megkeményedtek. Ellenben a kávé, megváltoztatta a vizet.
- Mit gondolsz, te melyikhez hasonlítasz ezek közül? - kérdezte lányától az apa.
Amikor a mostoha körülmények kopognak ajtódon, te hogyan válaszolsz erre?
Egy látszólag kemény sárgarépa vagy-e, akit megérint a fájdalom és elveszíti keménységét?
A tojáshoz hasonlítasz, aki képlékeny szívvel és folyékony szellemmel indul, azonban egy kegyetlen esemény után, keménnyé és rugalmatlanná válik?
Te kívül ugyanolyan maradtál, azonban belül megkeseredett a szíved?
Vagy, egy kávészem vagy?
A kávé megváltoztatja a forró vizet, a neki fájdalmat okozó elemet. Amikor a víz eljut a maximális forráspontra, a kávé kiengedi legjobb aromáját és zamatát.
-
Az ibolyacsokor
Egyszer az Úristen színe elé került egy ember, aki a halála előtt becsomagolta egy nagy bőröndbe mindazt, amit az életében értéknek tartott. Az autóját, a házát, a személyes kapcsolatait, a takarékbetétkönyveit.
Az Úristen azt mondta neki:
- Mutasd meg, mit hoztál át az életedből!
Az ember kinyitotta a bőröndöt, s megdöbbenve látta, hogy az szinte teljesen üres. Mindössze egy csokor ibolya hervadozott benne.
Kérdezte az ember az Úristentől:
- Hol vannak az értékeim? Mindent át akartam hozni... nem értem, hová tűntek, és hogy kerültek ide ezek a hervadozó ibolyák?
- Nem emlékszel erre a kis virágcsokorra? - kérdezte az Úristen.
- Nem emlékszem.
- Hát tudd meg, hogy ez volt az egyetlen igazán önzetlen cselekedeted egész életedben, amelyért nem vártál viszonzást vagy köszönetet, amikor ezt a csokor ibolyát egy kirándulás alkalmával egy ismeretlen katona sírjára tetted.
-
A lelkészválasztás nehézségei
Egy gyülekezetnek nem volt pásztora, újat kellett választani. Ez minden közösség számára fontos pillanat. Ki lesz az utód? A remény mindig ott van, hogy a következő talán jobb lesz, mint az előző volt. Tehát, vigyázat!
Egy egyházi gondnok nagyon kiváncsi volt, milyen lelkipásztort is szeretne magának a gyülekezet. Ezért egy maga által írott levelet vitt magával a gyülekezet vezetőinek gyűlésére, és úgy olvasta fel, mintha egy jelentkező levele volna. A levél így hangzott:
„Testvérek, hallottam, hogy a ti közösségetek pásztort keres, és engem érdekelne a hely. Vannak egyes pozitív erényeim, melyeket értékesnek ítélnétek. Abban a kegyelemben van részem, hogy kellő erővel és meggyőződéssel prédikálok, és írói készségemmel is jelentős sikereket értem el. Azt mondják rólam, hogy jó szervezőkészségem van. Valóban igazolni tudom ügyességemet, mivel több város gyülekezeti vezetője voltam már. De bizonyos embereknek vannak kifogásaik ellenem. Már 50 éves vagyok, de egy közösségnél sem töltöttem három évnél több időt. Némely gyülekezetet el kellett hagynom, mivel nyugtalanságot okoztam közöttük. Be kell vallanom azt is, hogy háromszor vagy négyszer börtönben is ültem, de nem azért, mintha valami rosszat tettem volna. Az egészségem kívánnivalókat hagy maga után, mivel kétkezi munkát végeztem, hogy megélhessek. Gyülekezeteim elég kicsik voltak, habár nagyvárosokban volt a székhelyük. Néhol nézeteltéréseim adódtak más vallási közösségek vezetőivel. Hogy az igazságnál maradjak azt is el kell mondanom, hogy egyesek bíróság elé idéztek és testi sérüléseket is okoztak. Az adminisztráció sem ment a legjobban. Ismert vagyok arról, hogy elfelejtem néha azt, akit megkereszteltem. Szeretnék az önök segítségére lenni, és tőlem telhetően mindent megtenni az önök közösségéért.”
Amikor a levelet felolvasta, megkérdezte az egyházi gondnok, hogy nem érdekelné-e a vezetőséget ez a jelentkező. A visszautasító válasz így hangzott:
- Csak nem foglalkozhatunk egy beteges, civakodást szító és feledékeny pályázóval!
Tulajdonképpen még sértve is érezték magukat, hogy egy ilyen egyáltalán ajánlkozni is mer.
- Na, azért legalább a nevét mondja meg! - kíváncsiskodott egyikük.
A válasz így hangzott:
- Pál apostol.
forrás: http://www.vasarnapiuzenet.hupont.hu
-
Hát igen, könnyű ítélkezni...
-
Tudatlanság
Egy utazni vágyó ember jegyet foglalt egy hajóútra át az Atlanti-óceánon. Csak annyi pénze volt, amennyi éppen elég volt a jegyre, ezen kívül egy kis kekszre és egy darab sajtra.
Az utazás első néhány napján még finom volt a keksz és a sajt, de aztán állott és unalmas lett. Mindig nagyon megéhezett, amikor nézte, hogy a felszolgálók nagy sült húsokat, rákokat, csirkéket és egyéb finom ételeket vittek a hajó vendégeinek.
Egyszer már olyan éhes lett, hogy megragadta az egyik felszolgálót: ,,Bármit megteszek, ha kaphatok egy olyan sült húst." - mondta - ,,mosogatok, szobát takarítok, még a fedélzetet is felmosom!"
A felszolgáló így válaszolt: ,,Ugye Ön vett jegyet? Az étkezés benne van a jegy árában."
Így van sok hívő is, aki nem tudja mit kapott az üdvösséggel együtt.
-
Igen. Ajándékokat, de jó adagnyi felelősséget is!
-
A nagypapa
Nagypapa és nagymama összevesztek valamin, s nagymama annyira dühbe gurult, hogy nem szólt többet nagypapához.
Másnap nagypapa már teljesen megfeledkezett a vitáról, de nagymama továbbra sem figyelt rá, és nem is szólt hozzá. Tehetett a nagypapa akármit, nem tudta a párját kihúzni sértődött hallgatásából.
Végül is nagypapa hozzáfogott turkálni a szekrényekben és a fiókokban.
Miután ez így ment egy darabig, nagymama már nem bírta türtőztetni magát:
- Mi az ördögöt keresel ? - kérdezte dühösen.
- Istennek legyen hála, megtaláltam! - mondta nagypapa hamiskás mosollyal.
- A hangodat!
-
Adnál vért ?
Igaz történet egy kisfiúról, aki a húgánal vérátömlesztés kellett,hogy életven maradjon. Az orvos elmagyarázta a kisúnak, hogy a húgának ugyanaz a betegsége, mint amiből a kisfiú két évvel ezelőtt felépült. A kislánynak úgy van esélye a túlélésre, hogy vérátömlesztést kapjon olyan valakitől, aki ezt a gyilkos kórt már legyőzte. Így a kisfiú ideális donornak bizonyult.
- Adnál vért a kishúgodnak? - kérdezte a fiút az orvos
A kisfiú kicsit elgondolkodott, majd így válaszolt az orvosnak:
- A húgomért igen,doktor bácsi.
Megtörténtek a szükséges vizsgálatok, és eljött a nagy nap.
Betolták a két gyereket a kórterembe. Johnny erős és egészséges volt,Mary sápadt és sovány. Mikor tekintetük találkozott, Johnny bíztatóan mosolygott Maryre. Mikor a nővérke beleszúrta Johnny kezébe a tűt, a mosoly lehervadt a kisfiú arcáról és némán figyelte, ahogy átfolyik a vére a csövön. Egy kis idő múlva Johnny reszkető hangja törte meg a csendet.
- Doktor bácsi mikor fogok meghalni? - kérdezte félénken
Az orvos csak ekkor értette meg, hogy miért tétovázott egy kicsit a gyerek, amikor megkérdezte tőle, hogy adna-e vért a testvérének. És azt, hogy milyen önfeláldozás volt ez a kisfiú részéről, hiszen ő valóban azt hitte, hogy meg fog halni ha ezt megteszi. Az életét adta volna oda a testvéréért.
- Ekkor elmagyarázta neki az orvos, hogy nem fog meghalni, viszont a testvére meg fog gyógyulni az új vértől.
Érted ki adná oda az életét? Ezek azok az emberek, akiket érdemes, és meg is kell becsülnünk, és nekünk is meg kell tennünk értük mindent, amit csak tudunk, és amíg lehetőségünk van rá! Néhány dolog, amire most törekszel, akkor üresnek fog tűnni. Néhány dolog, ami most felzaklat, akkor jelentéktelennek fog tűnni, tehát hozd ki a lehető legtöbbet minden pillanatból! Hozz létre olyan emlékeket, melyeket aztán kincsként őrizhetsz.Mert ők pótolhatatlanok!
Ezt csak akkor értjük meg amikor már nem lesznek. Cselekedjünk tehát amíg nem késő!
-
A nagypapa
Nagypapa és nagymama összevesztek valamin, s nagymama annyira dühbe gurult, hogy nem szólt többet nagypapához.
Másnap nagypapa már teljesen megfeledkezett a vitáról, de nagymama továbbra sem figyelt rá, és nem is szólt hozzá. Tehetett a nagypapa akármit, nem tudta a párját kihúzni sértődött hallgatásából.
Végül is nagypapa hozzáfogott turkálni a szekrényekben és a fiókokban.
Miután ez így ment egy darabig, nagymama már nem bírta türtőztetni magát:
- Mi az ördögöt keresel ? - kérdezte dühösen.
- Istennek legyen hála, megtaláltam! - mondta nagypapa hamiskás mosollyal.
- A hangodat!
Ez nagyon aranyos! :hehe:
-
George Thomas plébános volt New England-nak egy kis városkájában. Húsvét reggelén, amikor zsúfolt templomában felment a szószékre prédikálni, egy régi, rozsdás, rozoga madárkalitkát vitt magával és letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és kíváncsian várta, mi fog itt történni. A plébános elkezdte a prédikációt:,,Amikor tegnap végigmentem a Főutcán, szembe jött velem egy fiatal gyerek, kezében lóbálta ezt a madárkalitkát, és a kalitka alján három kis vadmadár lapult, reszketve a hidegtől és a félelemtől. Megállítottam a fiút és megkérdeztem:
- Na, mit viszel magaddal?
- Csak ezt a három vacak madarat - felelte.
- Aztán mit akarsz csinálni velük? - kérdezősködtem.
- Hazaviszem őket és szórakozom velük - felelte. - Feldühítem őket,
kihúzom a tollaikat, egymás közötti viadalra uszítom őket. Élvezni fogom.
- De előbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?
- Ó, van otthon két macskánk - mondta a fiú -, azok szeretik a madárhúst. Megetetem őket velük.
Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:
- Fiam, mennyit kérsz a madarakért?
- Nem kellenek magának azok a madarak, atya. Hiszen azok csak vacak szürke mezei madarak Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek.
- Mennyit akarsz értük? - kérdeztem ismét.
A fiú végignézett rajtam, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árat: tíz dollár. Kivettem a zsebemből a tíz dollárt, odaadtam a gyereknek. A fiú letette a kalitkát a földre és egy pillanat alatt eltűnt.
Én aztán felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott
letettem, kinyitottam az ajtaját, és szabadon engedtem a madarakat.”
Miután Thomas plébános elmondta a kalitka történetét, mindjárt egy másik történetbe kezdett:
,,Egy nap a Sátán és Jézus között párbeszéd folyt. A Sátán épp az
Édenkertből jött és büszkén dicsekedett:
- Az egész emberiséget a kezeim közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek!
- Mit fogsz csinálni velük? - kérdezte Jézus.
- Szórakozni fogok velük. Megtanítom őket, hogyan házasodjanak és hogyan váljanak el egymástól; feldühítem őket, meg arra is megtanítom, hogyan gyűlöljék és kínozzák egymást; hogy részegeskedjenek és kábítózzanak; arra, hogy fegyvereket és bombákat találjanak fel és öljék egymást.
Nagyon fogom élvezni - mondta a Sátán.
- Mit csinálsz majd velük akkor, ha eleged lesz a játékból?
- Megölőm őket! - felelte a Sátán.
- Mennyit kérsz értük? - érdeklődött tovább Jézus.
- Nem kellenek neked azok az emberek! Nem jók azok semmire! Megveszed őket, ők pedig csak gyűlölni fognak. Leköpnek, megátkoznak és megölnek.
Nem kellenek ők neked!
- Mennyit kérsz? - kérdezte újból Jézus.
A Sátán végignézett Jézuson és megvető gúnnyal mondta:
- A véredet, az összes könnyedet és az egész életedet!
Jézus így szólt:
- Megegyeztünk! - aztán kifizette az árat...''
Ezzel George Thomas plébános fogta a madárkalitkát és lement a
szószékről.
-
A bohóc
Az egyik neves ideggyógyász rendelőjében megjelent egy külsőleg ápolt, jól öltözött és kiegyensúlyozott férfi. Pár mondat után azonban az orvos észrevette, hogy a nyugalom mélyen gyökerező levertséget és szomorúságot takar.
A specialista nagy gonddal végezte a vizsgálatot és a beszélgetés végén egyszerű szavakkal így szólt a beteghez:
- Miért nem megy el ma este a cirkuszba, mert ha nem tudná, ma lesz az első előadás a városban! Műsoron van egy híres bohóc is, akiről azt állítják, hogy a fél világot megnevettette már. Mindenki róla beszél, mert egy különleges egyéniségről van szó. Meglátja jót fog tenni.
A rendelőben lévő férfi felzokogott és így szólt:
- Az a bohóc én vagyok.
-
Törvény
Tegyük föl, hogy egy hajó horgonyoz a közeli kikötőben, és a horgonyláncnak 613 láncszeme van, ami a mózesi törvény 613 parancsolatát képviseli. Ha egy láncszem elszakad, a hajó elsodródik a parttól, tehát a 612 láncszem nem ér semmit, ha csak egyetlen egy elszakad. Vagy gondoljunk egy olyan helyzetre, amikor leesünk egy nagyon magas szikla tetejéről, és egy lánc tart meg bennünket. Hány láncszemnek kell elszakadnia ahhoz, hogy a mélységbe zuhanjunk, és halálra zúzzuk magunkat? A mózesi törvény ugyanilyen, mondja Jak 2: 10. Ha egy pontot megszegünk, akkor az egész törvény megrontásában bűnösök vagyunk.
Jakab 2,10.
Mert aki valamennyi törvényt megtartja, de akár csak egy ellen is vét, az valamennyi ellen vétkezett.
-
BÁTORSÁG
- Miért nem termett gyümölcsöt az ittlétem?
- Talán azért - válaszolta jóindulatúan a Mester-, mert nem volt elég merszed megrázni a fát.
-
Fogságba került sólyom
Egy földművesnek sikerült hurkot vetni a sólyom lábára és a csűrben tartotta. A ragadozó madár nem tudott hozzászokni a tyúkok életéhez. Óriási lendülettel próbálta elszakítani a kötelet, amellyel a lába oda volt kötve egy gerendához. Sóvárogva nézett a kék égre hátha így sikerül a szabadulás. nem volt semmi eredmény, a kötél mindig visszahúzta. Így ment ez hónapokon keresztül. A sólyom lába megsebesedett, szárnyából a toll nagy része is kihullott. Megszokta a rabságot. Pár hónap múlva már a tyúkok eledelét is megette. Elégedett volt, bár csak vonszolni tudta magát.
Észre sem vette, hogy az eső és a hó annyira megpuhította a kötelet, hogy nagyon könnyű lett volna elszakítani. Csak egy közepes nekilendülés és repülhetett volna nyugodtan haza.
-
A tűz közelében (elképzelt beszélgetés)
Jézus idejében egy férfi megközelítette őt és így szólt:
- Mester, másokkal együtt és is nagyon jól tudom, hogy Isten Fia vagy és az igaz útra oktatsz mindenkit.
Mégis meg kell mondanom, hogy követőid, akiket apostoloknak nevezel és a közösségben élnek, nekem sehogy sem tetszenek.
Észre vettem azt is, hogy nem sokban különböznek a többi embertől. Nem is olyan nagyon régen az egyikkel volt egy erélyes összetűzésem. különben tudott dolog, hogy követőid egymással nem mindenben értenek egyet és nem is nagyon szeretik egymást. Ismerek közülük egyet, aki zavaros anyagiakkal foglalkozik...
Éppen ezért egy nagyon őszinte kérdéssel fordulok hozzád: Lehetek és is hozzád tartozó, ha apostolaiddal nem sokat törődök?
Ha megengeded azt is megmondanom, hogy szívesen vagyok keresztény, de semmi közösség, semmi egyház és egy apostol sem érdekel.
Jézus szeretettel és figyelemmel hallgatta.
- Ide figyelj! - mondta neki. - Volt egyszer egy kis embercsoport, akik szívesen leültek egymással és beszélgettek. Amikor rájuk sötétedet, összegyűjtöttek egy csomó fát és tüzet gyújtottak. Szorosan egymás mellett ültek és melegedtek. A tűz arcukat is megpirosította. Az egyik egyszer csak meggondolta magát és kivált közülük. Kezébe vett egy darab égő fát és egyedül, egy magányos helyen ő is leült.
A fadarab egy ideig az ő kezében is égett és világított. Nem kellett sokat várni, elhalványodott a tűz és ki is aludt.
A férfi sötétben maradt, és vacogott a hidegtől.
Nem sokat gondolkozott, fölállt, fogta az elszenesedett fadarabot és visszament barátaihoz. A fát a tűzre dobta és az hamarosan lángot fogott, ő meg leült barátai mellé. Melegedett és a tűz fénye visszaverődött az arcáról.
Jézus mosolyogva hozzáfűzte:
Aki hozzám tartozik, az a tűz mellett marad mint a többi barátaim. Ezt azért teszik, mert én azért jöttem a világba, hogy tüzet hozzak oda és nem is akarok mást, mint azt, hogy égjen.
-
A kéz
Egy gyermeket elküldött bevásárolni az édesanyja. Pontos volt és figyelmes. A fűszeres, hogy megjutalmazza, levett a polcról egy nagy cukrosdobozt, kinyitotta és megkínálta a gyermeket:
- Vegyél kicsim!
A gyermek vett egy cukrot, de a fűszeres tovább bátorította:
- Vegyél annyit, amennyi elfér a kezedben!
A gyerek nagy kerek szemeivel ránézett:
- Ó, akkor te vegyél nekem!
- Miért?
- Mert neked nagyobb kezed van.
Amikor imádkozunk, kéréseinket nem hitünk kicsinységével mérjük. Arra azonban jól emlékezzünk, hogy Isten keze nagyobb.
-
A cirkuszi bohóc esete
Soren Kierkegaard filozófus egy alkalommal elmondott egy történetet egy cirkuszról, ami kigyulladt. A cirkuszról átterjedt a tűz a környező mezőkre is, és már a közeli falut is veszélyeztette. A cirkuszigazgató látta, hogy a falu elpusztulhat lakóival együtt, ha valaki nem figyelmezteti őket, ezért kérte, hogy valaki azonnal induljon, és figyelmeztesse az embereket a közelgő veszélyre. Erre a bohóc felpattant a biciklijére jelmezestül, és azonnal letekert a faluba.
Amikor leért, akkor hangosan kiáltozni kezdett az utcán:
„Mindenki meneküljön, mentsék az életüket, hatalmas tűz közeleg!” – harsogta teli torokkal.
A kíváncsi falusiak felfigyeltek a bohóc kiabálására, de csak nevettek rajta, és nem vették komolyan a figyelmeztetését. A bohóc látta az emberek reakcióit, ezért elkezdett könyörögni, hogy meneküljenek. De így sem vették komolyan, hanem végül már nem találták viccesnek, és morgolódva mindenki visszament a dolgára. Végül a tűz hatalmas pusztítást végzett, és sokan meghaltak, mert senki sem vette komolyan a bohócot.
A lelkipásztorokra és papokra sok ember úgy tekint, mint a bohócokra. Nem veszik őket komolyan, mert nevetségesnek gondolják őket, mivel az Úr üzenetének a hirdetése a feladatuk. Emiatt nekünk hétköznapi keresztényeknek kell hirdetnünk az evangéliumot, hogy az emberek szíve megnyíljon, és befogadja.
-
Vasárnap
Egy kínai keresztyén beszélt arról az emberről, aki elment a piacra, kezében hét pénzdarabbal, amit zsinórra fűzve tartott magánál. Amikor látott egy koldust, aki szegényebb volt tőle, odaadott hat pénzdarabot a kéregetőnek. A koldus ahelyett, hogy hálás lett volna érte, nyomába szegődött az embernek, amíg végre lehetőséget látott rá, hogy ellopja tőle a hetedik pénzdarabot is. A kínai keresztyének ezt az esetet alkalmazva illusztrálják azt a tényt, hogy miután Isten hat napot adott az embernek, az ember ellopta azt az egy napot is, amit Isten magának tartott fenn.
-
Találó példa!
-
A legszebb bibliafordítás
Négy lelkész beszélgetett a különféle bibliafordításokról. Volt, aki a régi bibliafordítást dicsérte, mert annak szavai már a szívéhez nőttek. A másik a legújabb fordítást szerette, mert annak nyelvezete modern és érthetõ. A harmadik azt a fordítást kedvelte, amelyik a leghűségesebben adja vissza az eredeti görög és héber szöveget.
A negyedik hallgatott.
– Hát te melyiket szereted legjobban? – kérdezték tőle.
– Az édesanyám fordítását. Ő mindjárt lefordította a Bibliát az életre, és ez volt a legmeggyőzőbb fordítás.
forrás: http://bibliakor.network.hu/
-
Mi a szeretet?
Tulajdonképpen hol terem a szeretet? - kérdeztem egyszer egy anyát.
- Magról vetik - nevetett rám.
- És honnan szerzik hozzá a magot?
- Nem kell azt szerezni. Belőlünk magunkból pereg. S megfogan a tenyér simogatásában, a szem pillantásában és minden ölelésben.
- Öntözni nem kell?
... - Dehogynem. Jó szóval.
- Nem könnyel?
- Ments ég! A könny sós és kimarja a kis szeretet palánta hajtásait.
- Hát palántázni kell a szeretetet?
- Palántázni bizony. Elültetni még a szikes talajba is. Mert ha a szeretet nem terem, kihűl a föld.
- Úgy érted, hasztalan a nap heve, ha belülről nem fűt, semmit sem ér?
- Igen, így értem, mert emberközpontú világban élek, és emberként gondolkozom.
- Elsősorban mi hát a szeretet?
- Biztonság. Ha szeretsz és szeretnek, mindig van szövetségesed.
- És mi a szeretet másodsorban?
- Erő. Ha feltöltődsz vele, könnyebbnek érzed a batyut, mit az élet a válladra rakott.
- Szeretni mégsem mindig boldogság. Néha gyötrelem. Mégis érdemes szeretni?
- Csak azt érdemes!
-
Ő mindjárt lefordította a Bibliát az életre, és ez volt a legmeggyőzőbb fordítás.
Ott a pont! :afro: :hehe: :2smitten:
Hiába beszélünk az embereknek Isten Igéjéről, ha nem fordítjuk le elsősorban a saját életünkre, nem lesz meggyőző. :044:
-
Egy gyógyszerész különös megtérése
Istennel bizony nem sokat törõdõ gyógyszerészsegéd voltam egy kis faluban. Gazdám nem nagyon szeretett éjjel ügyeletet tartani. Ez rendszerint rám hárult.
Egyik éjjel már harmadszor keltem fel kimerülten, idegesen, ingerülten. Mikor kinyitottam az ajtót, egy copfos kis parasztlányka
állt elõttem recepttel a kezében. Dühömben majd hozzávágtam a kulcsot.
- Ne haragudjon patikus bácsi, nagyon beteg az édesanyám.
De én csak dühösen, álmosan dolgoztam tovább, és elkészítettem az orvosságot. A kislány fizetett, és "Isten fizesse meg"-et is
mondott. Én eltettem a pénzt, a receptet is el akartam tenni, amikor véletlenül ismét a receptre néztem. Egy pillanat alatt átfutott az
agyamban egy rettenetes felismerés: Jaj, mit tettem?! Sokszoros adagot adtam az egyik alapanyagból, ami már méreg, és az az édesanya reggelre halott lehet!
Mint a bolond rohantam az ajtóhoz, ki az utcára és hangosan, kiabálva mondtam:
- Kislány, kislány!
De nem jött vissza. Már messze járt.
Betámolyogtam a hátsó kisszobába, térdre estem, kezemet összekulcsoltam, és imádkozni kezdtem ahhoz, akihez gyermekkorom óta
nem imádkoztam:
- Hát áldj meg és segíts, ha tudsz, Isten, ha vagy az Égben.
Valami effélét mondhattam, és azt sem tudom, hogy meddig tartott. Ha rövid volt is, ezer esztendőnek tűnt.
És ekkor megint belehasított a csöndbe a csengõ. Rohantam az ajtóhoz. Megdermedten álltam, nem akartam hinni a szememnek. Megint
a copfos kislány lépett be, sírástól maszatos arccal. Néztünk egymásra. Tán már meg is halt az anyja?
Akkor a kis copfos hebegve megszólalt:
- Patikus bácsi, ne haragudjon rám. Részeg emberektõl megijedtem, elejtettem az üveget és eltörött... De nincs több pénzem.
Lelkendezve újból elkészítettem az orvosságot... Megsimogattam a ki copfost. És azóta hiszek és imádkozom.
Bognár Cecil bencés egyetemi tanár jegyzete alapján
forrás:mailona.blog.xfree.hu
-
Játék a tűzzel - avagy a bűn természete
Egyszer egy arab tevehajcsár, egy nagyon hideg éjszakán a sivatagban aludt a sátrában. Éjnek idején felébredt, és látta, hogy tevéje bedugta az orrát a sátorlap alatt. Már éppen tiltakozni akart, de azután arra gondolt, hogy a tevének csak olyan kis része van a sátorban, amely nem zavar. Mire később ismét felébredt, akkorra a teve már bedugta az egész fejét és hosszú, szőrös nyakát is a sátorba. Az arab most már összeszedte magát, hogy tiltakozzon, de a teve megelőzte, és így szólt: "Valóban annyira zavarok? Olyan rettenetesen hideg van odakint, és nem tolakodom be tovább."
Az ember újra elaludt, és mikor harmadszorra felébredt, ijedten látta, hogy már a teve mellső lábai és púpja is belül vannak. Amikor fel akart ugrani, hogy kihajtsa a tevét, ez ismét megszólalt: "Most aztán komolyan megígérem, hogy egy centiméterrel sem jövök beljebb - és azonkívül, ha ketten vagyunk bent, akkor melegebb lesz a sátorban." Az arab annyira lusta volt, hogy növekvő rossz előérzete ellenére újra elaludt. Hamarosan azonban rémült kiáltással ébredt fel: "Segítség! ", mert a teve teljes testsúlyával ránehezedett. "Ha hely kell" - válaszolta kiáltására az állat -, "kint tágasabb!"
A bűn, a tevéhez hasonlóan, nem sétál egyenesen be az ember életének a sátrába; ha ezt megkísérelné, azonnal visszautasítanánk. A bűn lassan, fokozatosan furakodik be az ember életébe. Az arabnak nem volt szándékában, hogy átengedje a tevének a sátrat, de az állat végül is elérte ezt, mert az arab szóba állt vele, ahelyett, hogy határozottan kizavarta volna. Így a bűn is, a kísértés négy különálló mozzanatában kerít bennünket hatalmába. Először egy rossz gondolat jut eszünkbe (a teve orra), és ha nem ûzzük ki azonnal, akkor a következõ lépésben elfoglalja képzeletünket, vagyis elkezdjük kiszínezni magunkban hogyan követjük el a bûnt (a teve feje és nyaka). A gonosz kép aztán a cselekvés vágyát ébreszti fel bennünk (a teve lábai és púpja), ez pedig a bűnös cselekedetre ösztönöz bennünket.
Mi tehát a helyes módszer, amellyel elbánhatunk a kísértéssel? Az ember nem kerülheti el azt, hogy rossz gondolatok támadjanak benne - ez mindenkivel elõfordul, vagy más szóval, mindenkit érhet kísértés. Azt azonban már megakadályozhatjuk, hogy a rossz gondolatok bűnös elképzelésekké és kívánságokká váljanak. "Arról nem tehetsz, hogy egy madár elrepül a fejed felett - de azt már igenis megakadályozhatod, hogy fészket rakjon a hajadban!"
A szabály tehát az, hogy akkor küzdjünk meg a kísértéssel, amikor elõször támadja meg a gondolatvilágunkat, és ne játsszunk vele.
Űzd el a tevét, amikor az orrát bedugja a sátorlap alatt, később sokkal nehezebb lesz vele megbirkózni.
Ne játssz a tûzzel! Kapcsold ki a TV-t, ha felzaklat, amit látsz! Ne nézz olyan portálokat, DVD-ket, melyek gonosz indulatokat, erotikus vágyakat ébresztenek benned!
-
A gyógykezelés
Az orvos csalódottan rázta meg fejét. Betegén a javulás legkisebb jele sem látszott. Immár tíz napja, hogy az idős úr semmiféle gyógykezelésre nem reagál. Teljesen elhagyatottan feküdt a kórházi ágyon, úgy tünt, ereje sincs már, hogy életéért küzdjön. Elfáradt, beletörődött sorsába.
A következő napon az orvos ismét megrázta a fejét, ám ezúttal az őt ért meglepetéstől. Az idős úr minden életfunkciója a normális értéket mutatta. Párnájára támaszkodva ült az ágyon, teljesen visszanyerve egészséges színét.
- Mi történt Önnel? - kérdezte az orvos. - Tegnap már teljesen feladtuk a reményt, most pedig minden tökéletesen működik. Mi történt?
Az öregúr mosolyogva bólintott:
- Igaza van, doktor úr, tegnap valami történt: meglátogatott az unokám, aki azt mondta nekem: "Ó, nagypapa, haza kell jönnöd, gyorsan, mert elromlott a biciklim".
-
Segítség a szükség idején
(http://files.tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/200000002-b192db287d/j%C3%A9zus%20a%20viharban.JPG)
Amikor Hudson Taylor misszionárius első ízben utazott Kínába, a vitorlás hajó útját sokszor akadályozta a szélcsend és az ellenszél. Egy alkalommal egy olyan sziget mellett hajóztak el, amelyen kannibálok laktak. És éppen itt megint alábbhagyott a szél, és a hajó a tükörsima vízben lassan sodródott a veszélyes partok felé. Az utasokat elfogta a rémület, ha arra a borzalmas fogadtatásra gondoltak, amelyre számíthattak. A kapitány ebben a nagy szükségben a misszionáriushoz fordult és azt mondta neki:
- Ön hisz abban, hogy Isten meghallgatja az imádságot. Nos, kiáltson hozzá! Ha az ön imádsága nem segít, mindnyájan elveszünk.
- Imádkozom – felelte Hudson Taylor – de csak azzal a feltétellel, ha felvonja az összes vitorlát, hogy a szélnek, amit Isten küld, legyen mibe belekapaszkodnia.
A hitetlen kapitány nem akarta nevetségessé tenni magát és a teljes szélcsendben felhúzatni a vitorlákat. A misszionárius azonban kijelentette, hogy addig nem imádkozik, amíg a kapitány nem teljesíti az ima meghallgatásának feltételeit.
Egyre közelebb sodródtak a parthoz. S akkor végre a kapitány teljesítette utasának kívánságát, noha a levegő meg sem rezdült. Hudson Taylor visszavonult a kabinjába, és az Úr elé vitte a helyzetüket. Miközben még imádkozott, hangosan kopogtak az ajtaján. A kapitány állt az ajtó előtt és így kiáltott:
- Még mindig imádkozik, hogy meginduljon a szél? Abbahagyhatja. Erősebb szél támadt, mint amennyire szükségünk van. – És így is volt. A legnagyobb veszély pillanatában, amikor a hajó már egészen közel volt a szárazföldhöz, feltámadt a szél, amely visszavitte a hajót a nyílt tengerre.
Olvass tovább: http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/segitseg-a-szukseg-idejen/
-
Evangélium
“Hirdesd az igét!” - mondja Pál Timóteusnak.
Hugh Thomsen Kerr helyesen hangsúlyozza a következőket:
“Nem szociológiát, hanem üdvösséget; nem közgazdaságtant, hanem evangéliumot; nem reformokat, hanem megváltást; nem kultúrát, hanem megtérést; nem haladást, hanem bűnbocsánatot; nem új társadalmi rendszert, hanem újjászületést; nem forradalmat, hanem megújulást; nem renoválást, hanem ébredést; nem felélesztést, hanem feltámadást; nem új szervezetet, hanem új teremtést; nem demokráciát, hanem örömhírt; nem civilizációt, hanem Krisztust kell prédikálnunk; mert mi nagykövetek és nem diplomaták vagyunk.”
-
A gyógykezelés
Az orvos csalódottan rázta meg fejét. Betegén a javulás legkisebb jele sem látszott. Immár tíz napja, hogy az idős úr semmiféle gyógykezelésre nem reagál. Teljesen elhagyatottan feküdt a kórházi ágyon, úgy tünt, ereje sincs már, hogy életéért küzdjön. Elfáradt, beletörődött sorsába.
A következő napon az orvos ismét megrázta a fejét, ám ezúttal az őt ért meglepetéstől. Az idős úr minden életfunkciója a normális értéket mutatta. Párnájára támaszkodva ült az ágyon, teljesen visszanyerve egészséges színét.
- Mi történt Önnel? - kérdezte az orvos. - Tegnap már teljesen feladtuk a reményt, most pedig minden tökéletesen működik. Mi történt?
Az öregúr mosolyogva bólintott:
- Igaza van, doktor úr, tegnap valami történt: meglátogatott az unokám, aki azt mondta nekem: "Ó, nagypapa, haza kell jönnöd, gyorsan, mert elromlott a biciklim".
Sok idős embernek az a problémája, hogy feleslegesnek, nyűgnek érzi magát. Otthonában is csak elviselik jelenlétét, de már nem számítanak rá. Magyarul szólva, csak kerülgetik.
Ez mély lelki sérüléseket tud okozni. De itt a történetben megjelent az unoka: Papa, szükségem van rád! ezt jelentette ki a kérésében és láss csodát, az életkedv megnövekedett, a feleslegessé válás érzete megszűnt.
Istennek minden életkorunkban szüksége van ránk. Ő tudja, hogy milyen szolgálat az amit megfáradt testünk ellenére is teljes értékűen tudunk teljesíteni. És nem tudhatjuk kik azok akiknek miránk van szüksége.
Soha ne add fel!
"Az öreg emberek bölcsek, a hosszú életűek megfontoltak."
Jób 12:12.
-
Egyetértek Testvérem. :2smitten:
Isten ereje nem csak az ifjakban van, hanem az idősebbekben is. Főként pedig bölcsesség! :afro:
-
Igy igaz.És az Úr csodákra képes.
Ézsaiás 40, 31
"De akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el."
-
„Szemet szemért, fogat fogért”
Egyszer egy lelkész Isten változhatatlanságáról tanított, aki mindig ugyanaz a szerető Teremtő volt, van és lesz mindörökké.
A tanítás után odament hozzá egy ember, aki megkérdőjelezte Isten jellemének állandóságát, és öröktől fogva tartó szeretetét, és ezt mondta:
– Kedves Lelkészúr! Hogyan taníthatja ezt? Hiszen ha megnézzük az Ószövetséget, akkor nyilvánvaló, hogy ott Isten teljesen más, mint Jézus kereszthalála után, az Újszövetségben. Mert Jézus előtt, szigorú, merev szabályokat állító, és az azt megszegőket lesújtó haragjával büntető Istenkép van előttem. A szemet szemért és fogat fogért igéről nem is beszélve!
Erre a lelkész nyugodt hangon így felelt:
– Kedves testvérem az Úrban. Maga az Ószövetség igéi cáfolnak rá állításaidra. Enged meg, hogy felolvassak néhány igeverset neked:
„Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatot.” Hóseás 6:6.
„Az igaz azt kapja, amit igazságáért érdemel, a bűnös pedig azt kapja, amit bűneiért érdemel. De ha a bűnös megtér, és nem követi el többé vétkeit, hanem megtartja minden rendelkezésemet, törvény és igazság szerint él: akkor élni fog, nem hal meg... Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram, az Úr – hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen.” Ezékiel 18:20-23.
„Kegyelmes és irgalmas az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy. Jó az Úr mindenkihez, irgalmas minden teremtményéhez.” Zsoltárok 145:8-9.
„Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk.” Zsoltárok 103:10.
És ez még csak néhány igevers az Ószövetségből, mely kifejezi az Úr irgalmát és kegyelmét. Azzal, hogy Jézus Krisztus feláldozta magát, egy fal dőlt le ember és Isten között, de az Úr szeretete az emberek iránt mindig is változatlan volt, és a szívet vizsgálta. Az Ószövetségi időkben hiába áldozott valaki az írások szerint, ha szívében nem bánta meg bűneit, akkor az áldozata felesleges volt, és képmutatás.
A sokat emlegetett „szemet szemért, fogat fogért” ige célja pedig az, hogy megfékezze az embereket, hogy ne torolják meg a sérelmet, úgy, hogy az arányaiban nagyobb legyen, mint amit elkövettek ellene.
- Úgyhogy drága testvérem kérlek, olvasd rendszeresen a Bibliát nyitott szívvel, és az Úr csodálatosan fel fogja nyitni szemedet az Ő valóságos jelleméről.
Forrás: http://andre.glap.hu/Magyar/Hitvallas/Kereszteny_tortenetek_II_/Sz
-
Amen!
-
Remény
Londonban egy elcsüggedt férfi elindult, hogy beleugorjon a Temzébe, amikor meglátta Watts “Remény” című festményének egyik másolatát. Gondosan megfigyelte a képet, amely egy bekötött szemű asszonyt ábrázolt, aki a világ tetején ült és egyhúrú hárfáján játszott. A férfi így kiáltott fel, amint visszafordult végzetes útjáról: “Nekem is van még egy húr a hegedűmön. Odahaza van egy kisfiam.”
Watts, George Frederick: Remény. 1886. The Tate
(http://cms.sulinet.hu/get/d/40b780af-46f4-447f-27ba-501b80253461/1/8/b/Normal/11_16_3_1_a.jpg)
-
Rágalmazás
Amikor egy újság hamis és félrevezető beszámolót közölt egy bizonyos férfiról, az a férfi odament egy bölcs emberhez és megkérdezte, hogy milyen ellenlépést javasol e rágalommal szemben. Miután a bölcs meghallgatta a panaszokat, ezt ajánlotta: “Tisztelt uram, ne tegyen semmit! Akik megvásárolják azt a lapot, azok fele sohasem látja az önről szóló cikket. Akik mégis meglátják, azok fele nem olvassa el. Akik mégis elolvassák, azok fele nem érti, miről van szó. Akik mégis megértik, azok fele ismeri önt, és nem hiszi el. Akik pedig mégis elhiszik, azok az emberek egyáltalán nem beszámíthatók.”
-
Az önuralom
Marcus Aurelius volt a római császárok közül az egyetlen olyan, aki komolyan foglalkozott filozófiával, és könyvet is írt.
Hatalmas termetű katonatiszt – korábban gladiátor – intézett kérdést egyszer az uralkodóhoz:
- Császárom, mit tegyek, ha sértegetnek? Lépten-nyomon borzalmas sértéseket kapok mindenféle hitvány emberektől. Elbújnak az utcán, a tömegben. Feldühítenek, császárom! Szeretném őket kásává aprítani! Az egész tömeget! Mit tegyek?
Marcus Aurelius elmosolyodott.
- Azt mondják, képes vagy felemelni száz font követ.
A volt gladiátor öntudatosan kihúzta magát.
- Igen, császárom!
- Azt is mondják, akár ezer font súlyú falszakaszt is képes vagy megtartani egy ideig, hogy ne dőljön a bajtársaidra.
A megtermett férfiú arcán büszke mosoly ömlött szét. Még jobban kihúzta magát.
- Igen, császárom!
Marcus Aurelius mosolyogva mérte végig.
- Akkor miért nem bírod el néhány szó súlyát?
forrás: http://magazin.nekunkszol.hu/az-onuralom/
-
Bizony... :afro:
Lukács evangéliuma 6,28
"Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak." (http://urszava.net/biblia/karoli-gaspar/lukacs-evangeliuma/6/28/?page=1)
-
Traktátus, mint próbakő
Egy hajó kötött ki a szigeten. a benszülött első kérdése ez volt:
- Van-e traktátus nálatok?
- Miért kérded, hiszen úgysem tudsz olvasni - érdeklődött a kapitány.
- Igazad van - szólt a benszülött, - de jó hasznát veszem. Ha fehér ember jön hozzánk és üzletet akar velünk kötni, egy traktárust adok neki és figyelem, mit csinál vele. Ha figyelmesen átolvassa és tisztelettel bánik vele, arról tudom, hogy az nem csap be. De ha káromkodva eldobja, nincs bizalmam hozzá.
"Az igének megútálója megrontatik; a ki pedig féli a parancsolatot, jutalmát veszi."
Példabeszédek 13:13]
-
:afro: :afro: :afro: en nagyon jó !!! köszönöm :2smitten: :2smitten: :2smitten:
-
Kölcsön az Úrnak
„Aki könyörül a nincstelenen, az Úrnak ad kölcsön, mert Ő megtéríti jótéteményét” (Péld 9, 7).
Egy apa 50 centet adott a kisfiának, és azt mondta, hogy arra költheti, amire akarja. Később, amikor
érdeklőldött a pénz sorsáról, a fiú közölte vele, hogy kölcsön adta valakinek.
- Kinek adtad kölcsön? – kérdezte az apa.
A kisfiú így válaszolt:
- Odaadtam az utcán egy szegény embernek, akiről láttam, hogy éhes.
- Ó, ez butaság volt! Soha nem fogod visszakapni – oktatta az apa.
- De apa, azt mondja a Biblia, hogy aki adakozik a szegényeknek, az kölcsönt ad az Úrnak” – közölte a gyerek.
Az apa olyan elégedett volt fia válaszával, hogy még további 50 centet adott neki, aki így szólt:
- Ugye, mondtam neked, hogy vissza fogom kapni, csak nem gondoltam, hogy ez ilyen hamar lesz!
Kölcsönöztél-e valaha az Úrnak? Felismerted-e valaha mások nyomorúságaival kapcsolatban a közvetlen
mennyei kérést, hogy amid van, másnak is adj belőle? A Biblia óva int a szegénység lenézésének
és mellőzésének bűnétől, hogy kegyes szavakat használjunk, miközben gondosan őrizzük talán tömött
pénztárcánkat (Jak 2,4-7; Péld 22,6). A Galata 6,10 is azt mondja: „…tegyünk jót mindenkivel…”
Nem arra kaptunk ígéretet, hogy azonnal jutalomban részesülünk. De az Úr Jézus a visszajövetelével
kapcsolatos tanításában azt mondja, hogy jutalomban lesz részünk, ha az Ő nevében a magunkéból másoknak
adományozunk (Mt 25,34-46). Adományozhatsz szeretet nélkül, de nem tudsz szeretni adományozás
nélkül.
H. Bosch
-
A kis csavar
Az emberi test Isten csodálatos alkotása. Egyetlen testrészünk sem felesleges. Miképpen egy hatalmas szerkezetben egyetlen kis csavarnak is megvan a maga szerepe. Az alábbi történet is erről beszél:
A kis csavar egy volt a sok százezer közül. Két vaslemezt szorított egymáshoz a hatalmas hajón. Egy nap megszólalt:
- Elég kényelmetlen helyem van itt. Egy kicsit kinyújtózom, nekem is jár egy kis pihenés…
A környező csavarok kétségbeesetten üvöltöttek rá, amikor meghallották, hogy lazítani akar egy kicsit.
- Megőrültél, kiscsavar? Ha elengeded a két vaslemezt, mi kettészakadunk!
A vasgerendák nem hittek a fülüknek:
- El ne engedjétek a lemezeket, mert akkor megingunk mi is!
Szélvészként terjedt el a hír az egész hajón:
- A kiscsavar forgat valamit a fejében!
Mindenki megijedt. A hatalmas hajótest még a gondolattól is remegni kezdett: a kiscsavar kieshet a lyukból…
A vékony és vastag vaslemezek, a hajóbordák, a vasgerendák üzenetet küldtek a kiscsavarnak:
- Nagyon kérünk, légy szíves és maradj nyugodtan! Ha te lazítasz, veszélybe kerül az egész hajó, egyikünk sem fogja elérni a kikötőt! Ne tedd ezt velünk!
Ez hízelgett a kiscsavar büszkeségének. Eddig eszébe sem jutott, hogy ő mennyire fontos a többiek számára. Visszaüzente:
- Maradok, ahol vagyok!…
Kis csavarnak látod magad a családodban, a munkahelyeden, településed közösségében? Maradj a helyeden, és tedd azt, amit rád bízott az Úr! Attól se többet, se kevesebbet!
-
Valóban mindnyájan egy testhez tartozunk, és mindegyik tagnak meg van a maga szerepe. Így alkotnak egységet, segítik egymást, és közös erővel sok mindenre képesek! Így kellene hogy legyen Isten egyházában is, hiszen ez az Isten akarata. De ehelyett a tagok egymást ütik-vágják, meghasonlás van közöttük, és így az egész test inkább hasonlít arra, mikor egy megszállott saját magában tesz kárt. De van kivétel, vannak még szolgálók, akik nem az önmaguk dicsőségét keresik, hanem egyedül Isten dicsőségét. És vannak egyéb tagok, akik mindent félretesznek azért, hogy Istennek kedves életet élhessenek.
-
Nagyon fontos, hogy egység legyen, ne széthúzás és egymásra mutogatás. Mert olyankor történik az, hogy némelyek értékesebbnek tartják szolgálatukat a másikénál, lenézik azt és széthúzást, bomlást idéznek elő.
Istennél mindenkinek egyformán helye és fontos szerepe van.
-
Igen, csak fel kellene ismernie mindenkinek az elhívását. Mert van olyan elhívás, amely mindenkire vonatkozik, és ezen kívül van olyan elhívás is, amely egyéneknek külön-külön adatott, hogy végezzék Isten munkáját.
-
Így igaz.
Ez mindenkinek szól.
"...Elmenvéne széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek...." Márk 16,15
A lelki ajándékokat pedig mindenki megkapja, de nem egyformát és nem egyformán
4 A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz.
5 Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz.
6 És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz.
7 A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele.
8 Mert némelyik a Lélek által a bölcsesség igéjét kapta, a másik az ismeret igéjét, ugyanazon Lélek által.
9 Egyik ugyanattól a Lélektől a hitet, a másik ugyanazon Lélek által a gyógyítások kegyelmi ajándékait.
10 Van, aki az isteni erők munkáit vagy a prófétálást kapta; van, aki lelkek megkülönböztetését, a nyelveken való szólást, vagy pedig a nyelveken való szólás magyarázását kapta.
11 De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja.
1 Korintus 12, 4-11
-
A tisztább kosár
A sváb parasztasszony hazajön a templomból. Unokája megkérdezi, hogy miről szólt a prédikáció? "Hát azt már nem tudom", - volt a kitérő válasz. Mire az unoka rákérdez: "Minek jársz akkor annyit a templomba, ha még a prédikációt se tudod?" - "Hát, - mondja a nagymama, - tudod, olyasmi ez, mint amikor kosárban hozol vizet: mire hazaérsz, a víz mind kifolyt belőle, de - tisztább lett a kosár!"
-
Ámen, így igaz. Az Úr igéje megtisztít, ha nem állunk ellent neki.
-
Csen apó története
Egy olyan történetet szeretnék elmondani, amely azt példázza, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van.
Csen apó történetének a híre messze vidékre eljutott. Kivételesen bölcs embernek ismerték, akit azonban nem mindig tudtak megérteni.
Így történt akkor is, amikor Csen apó egyetlen lova elveszett az erdőben. Valahogy elszabadult, és úgy elnyargalt, hogy nyoma veszett. Este jöttek a szomszédok, hogy kifejezzék együttérzésüket a nagy bajban. Az apó azt kérdezte tőlük:
- Honnan tudjátok, hogy ez baj?
A szomszédok összenéztek, nem értették. Hogyne lenne baj, hiszen az öreg kenyérkeresete veszett el.
Alig telt el egy nap, bámulatos esemény következett. Csen apó lova hazajött négy vadlóval együtt, akikkel valahol a vadonban összebarátkozott. Az apó gyorsan becsukta a kaput, és beterelte a lovakat az istállóba.
Jöttek is a szomszédok, hogy sok szerencsét kívánjanak, hiszen Csen apónak nagy jó jutott osztályrészül.
- Honnan tudjátok, hogy ez jó? - kérdezte az öreg.
A falubeliek csodálkoztak, hiszen ennyi lóval a falu első gazdája lett Csen apó.
Másnap Csen apó fia elkezdte betörni, megszelídíteni a vadlovakat, közben az egyik úgy levetette magáról, hogy eltört a
lába. Csúnya, nyílt törés lett.
Újra jöttek a szomszédok, igazi, keleti részvéttel, hogy ebben a bajban melléjük álljanak.
Honnan tudjátok, hogy ez baj? - kérdezte megint Csen apó.
A szomszédok megdöbbentek, hogy egyetlen fia állapotára ilyet mer mondani. Közben a nagy csendet odakintről kétségbeesett jajgatás törte meg. Kiderült, hogy a postás jár a faluban, és behívókat visz szét a legényeknek, mert kitört a háború.
Csen apóékhoz is hozta a behívót.
- Micsoda szerencse! - mondták a szomszédok. - Ennek a fiúnak nem kell bevonulnia katonának!
- Honnan tudjátok, hogy ez szerencse?" - mondta megint Csen apó.
De ez már sok volt a szomszédoknak! Felálltak, és szó nélkül hazamentek. Ki-ki gondolta a magáét. Csen apóék orvosért küldtek, és jött is a missziós orvos. Sínbe tette a törött lábat, majd olvasott nekik az evangéliumból. A család fogékony szívvel hallgatta, megismerték Jézus Krisztust, az ő Megváltójukat. Isten szeretete megragadta az egész családot.
- Ez igen, ez már szerencse! - újságolta most már Csen apó mindenfelé.
Ungár Aladár: ,,Íme, az ajtó előtt állok" c. könyvéből
-
A hűséges barát
Volt két barát akik együtt jártak óvodába, iskolába és együtt vonultak be az amerikai hadseregbe. Még a fronton is együtt harcoltak hazájukért.
Egy nap visszavonulás közben az egyik barát kapott egy halálos lövést,és felakadt a szögesdrótra. A másik barát mikor meglátta, azonnal a segítségére akart menni, de a parancsnoka ráförmedt.
- Ne menj ki a védett árokból, mert már úgyse tudsz rajta segíteni, még téged is lelőnek!
A barát meghökkent, de mihelyt el ment a parancsnoka, azonnal a barátjához rohant. Vállára vette és sietett vissza vele.
Menet közben ö is kapott egy halálos lövést. Minden erejét összeszedte és alig vonszolta magát mire vissza ért legjobb barátja holttestével, de beért a futóárokba.
A parancsnoka ismét ismét mondta neki;
- Ugye, megmondtam, hogy ne menj ki érte, mert már nem tudsz segíteni rajta. De nem hallgattál rám. Most te is meg fogsz halni vele együtt. Megérte ez neked?
A barát már annyit tudott mondani:
- Igen megérte, mert amikor oda mentem hozzá, így szólt! Tudtam, hogy el jössz értem!
-
Órásműhelyben
Egy órásműhelyben a polcra tettek egy éppen elkészült kis órát. Ott állt két idősebb óra között, amelyek buzgón ketyegték másodperceiket.
- Úgy, most tehát rajtad a sor - mondta az egyik a kettő közül.
- Sajnállak! Most ugyan vidám vagy, de várj csak, majd ha egy évben több mint 31 milliószor ketyegsz, akkor erőd végén leszel.
- Micsoda, 31 milliószor ketyegni! - kiáltott ijedten az újonnan jött. - arra sosem volnék képes! - és kétségbeesésében azonnal meg is állt.
Ekkor beleszólt a beszélgetésbe a másik óra:
- Te buta jószág, minek hallgatsz ilyen szóbeszédre? Nincs semmi baj. Egyszerre mindig csak egyet kell ketyegned. Próbáld meg újra, ugye, ez nem is nehéz? És most még egyet, ezt is ugyanolyan könnyen, és most csak így mindig tovább.
- Ó, hát ez egyenként nem is nehéz! Akkor újra kezdem! - kiáltotta megkönnyebbülve az új óra. Összeszedte magát, és bátran ketyeget tovább, egyszerre mindig csak egyet. Nem számolta sem a napokat, sem a hónapokat, be év végére több mint 31 milliót ketyeget, és szinte észre sem vette.
Bárcsak mi, keresztények is csak egyik másodpercet a másik után vennénk, és nem az egész évet egyszerre! Az Úr imádságában a ,,mindennapi" szükségekről van szó (Mt. 6:11). ,,Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja" - mondja az Úr (Mt. 6:34). És az ígéret négyezer év után is érvényes: ,,... élteden át tartson erőd!" (5Móz. 33:25)
Ch. E. Cowman
-
A sánta róka és a tigris
Egy ember az erdőn ballagott keresztül. Egyszer csak megpillantott egy rókát, amelyiknek hiányzott az egyik lába. A férfinek az a kérdés motoszkált a fejében, hogy vajon hogyan maradt a róka életben? Aztán megpillantott egy tigrist, elejtett zsákmányával a szájában. A tigris teleette magát, s a maradékot hagyta, hogy a róka elfogyassza.A rókát Isten ugyanezen a tigrisen keresztül táplálta másnap is. Az ember ámulatba esett Isten jóságától. Nyomban el is határozta, hogy ő is meghúzza magát egy sarokban, és teljesen az Úrra bízza magát, aki majd gondoskodik minden szükségletéről.Úgy is tett, de hosszú ideig semmi sem történt. A szerencsétlen már majdnem halálán volt, amikor egyik napon hangot hallott:
- Ó, te tévelygő, nyisd ki a szemed, és pillantsd meg az Igazságot! Ne a sánta rókát utánozd, a tigris példáját kövesd!
forrás: http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/a-santa-roka-es-a-tigris/
-
Manna vagy hagyma?
Az izráeliták panaszkodtak a manna miatt. Azt hiszem, a manna volt a legjobb étel, amit a világ valaha látott. Isten készítette, és ő tudta, hogy miként alkossa a legjobb táplálékot. Minden tápérték benne volt egyetlen fogásban, amire az izráelitáknak szükségük volt a pusztában való meneteléshez. Ennek ellenére nem tartották ízletesnek.
Az volt a baj, hogy Egyiptomban tönkretették ízlelőszerveiket az ottani hagymákkal. Amikor az ember a hagymát kívánja, akkor egészen biztos, hogy nem kívánja a mannát.
Amikor gyülekezeti tagjaim közül némelyek nem szeretnek jelen lenni az imaalkalmakon, és nem találnak örömet az istentiszteleteken és a munkában, bizonyosra veszem, hogy Egyiptomban jártak, és jól behagymázták magukat.
Tehát el lehet képzelni, hogy a legrosszabb keverék az, amikor a hagyma és a manna összekeveredik.
forrás: http://baptista.hu/vamospercs/beke/V.htm
-
Biblia
Egy indiai földműves Északnyugat-Indiában megtanulta kívülről János evangéliumának első fejezetét. Az aratás után kiment a környező falvakba, és ismét elmondta, amit megtanult. Ezt gyakorolta éveken át. Nyolc év alatt mintegy négyszázan fogadták el a keresztyénséget, és alámerítkeztek. Meg van írva: „Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem” (Ézs 55:10-11).
-
A prédikátor
Egy hideg vasárnapon történt. A templom parkolója hamar megtelt. Ahogy kiszálltam a kocsimból, arra lettem figyelmes, hogy a testvérek valamit sugdolóznak, miközben bemennek a gyülekezetbe. Ahogy közelebb értem, észrevettem egy embert, amint támaszkodik a templom falának. Már majdnem egészen lefeküdt, mintha aludna. Egy hosszú, nagyon rongyos viharkabát volt rajta és egy kalap a fejére húzva, hogy már az arcát sem lehetett látni. Egy kb. 30 éves cipő volt rajta, ami olyan kicsi volt rá, hogy kilógtak a lábujjai. Gondoltam, hogy hajléktalan és hogy alszik, így bementem a templom ajtaján. Bent elkezdtünk beszélgetni. Szóba került a kint fekvő hajléktalan is. Az emberek csak mosolyogtak és suttogtak, de senki sem volt hajlandó behívni, hogy üljön le. Én sem. Néhány perc múlva elkezdődött az istentisztelet. Mindenki a prédikátort várta, hogy foglalja el a helyét, és szóljon az Igéből, amikor kinyílt az ajtó. Bejött a hajléktalan, fejét lehajtva végigsétált a padok között. Az emberek zavarban voltak és suttogtak, meg arcokat vágtak. Végigment a szószékig, ahol aztán levette e kalapját és a kabátját. Elszorult a szívem. Ott állt a prédikátorunk... ő volt a hajléktalan. Senki sem szólt egy árva szót sem.
A prédikátor elővette a Bibliáját és letette. "Testvéreim, azt hiszem, nem kell mondanom, hogy miről fogok ma prédikálni." Aztán elkezdett énekelni egy éneket, amelynek így hangzottak a szavai: "Ha tudok segíteni valakin, amint elmegyek mellette. Ha tudok egy vidám szót, mi megnevettette. Ha meg tudom mutatni, hogy az ő útja helytelen, akkor már nem hiábavaló az életem."
Vajon hiábavaló az én életem?
-
Vasárnap
Egy kínai keresztyén beszélt arról az emberről, aki elment a piacra, kezében hét pénzdarabbal, amit zsinórra fűzve tartott magánál. Amikor látott egy koldust, aki szegényebb volt tőle, odaadott hat pénzdarabot a kéregetőnek. A koldus ahelyett, hogy hálás lett volna érte, nyomába szegődött az embernek, amíg végre lehetőséget látott rá, hogy ellopja tőle a hetedik pénzdarabot is. A kínai keresztyének ezt az esetet alkalmazva illusztrálják azt a tényt, hogy miután Isten hat napot adott az embernek, az ember ellopta azt az egy napot is, amit Isten magának tartott fenn.
-
A prédikátor
Egy hideg vasárnapon történt. A templom parkolója hamar megtelt. Ahogy kiszálltam a kocsimból, arra lettem figyelmes, hogy a testvérek valamit sugdolóznak, miközben bemennek a gyülekezetbe. Ahogy közelebb értem, észrevettem egy embert, amint támaszkodik a templom falának. Már majdnem egészen lefeküdt, mintha aludna. Egy hosszú, nagyon rongyos viharkabát volt rajta és egy kalap a fejére húzva, hogy már az arcát sem lehetett látni. Egy kb. 30 éves cipő volt rajta, ami olyan kicsi volt rá, hogy kilógtak a lábujjai. Gondoltam, hogy hajléktalan és hogy alszik, így bementem a templom ajtaján. Bent elkezdtünk beszélgetni. Szóba került a kint fekvő hajléktalan is. Az emberek csak mosolyogtak és suttogtak, de senki sem volt hajlandó behívni, hogy üljön le. Én sem. Néhány perc múlva elkezdődött az istentisztelet. Mindenki a prédikátort várta, hogy foglalja el a helyét, és szóljon az Igéből, amikor kinyílt az ajtó. Bejött a hajléktalan, fejét lehajtva végigsétált a padok között. Az emberek zavarban voltak és suttogtak, meg arcokat vágtak. Végigment a szószékig, ahol aztán levette e kalapját és a kabátját. Elszorult a szívem. Ott állt a prédikátorunk... ő volt a hajléktalan. Senki sem szólt egy árva szót sem.
A prédikátor elővette a Bibliáját és letette. "Testvéreim, azt hiszem, nem kell mondanom, hogy miről fogok ma prédikálni." Aztán elkezdett énekelni egy éneket, amelynek így hangzottak a szavai: "Ha tudok segíteni valakin, amint elmegyek mellette. Ha tudok egy vidám szót, mi megnevettette. Ha meg tudom mutatni, hogy az ő útja helytelen, akkor már nem hiábavaló az életem."
Vajon hiábavaló az én életem?
Köszönöm kedves István a történetet össze szorúlt a szivem is :296: nagy igazság van benne!!! és valóban elgondolkoztató :?:
-
Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.
Jakab 4:17
35. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok,
36. mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.
37. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna?
38. Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna?
39. Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád?
40. A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg."
41. "Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre. 42. Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom,
43. jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg.
44. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked?
45. Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg.
46. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre."
Máté 25:35-46