Egy rabbi tanítványaival sétált, és arról beszélgettek, hogy milyen a kapcsolata az embernek Istennel.
Ekkor megláttak egy kislányt, aki keservesen sírt.
A rabbi megkérdezte: „Miért sírsz gyermekem?”
„Mert bújocskát játszottam a barátaimmal.” – sziszegett a kislány.
„És azért sírsz most mert nem találtak meg a barátaid?” – akarta tudni a rabbi.
„Nem, megtalálhattak volna könnyen, mert akartam is, hogy könnyen rámtaláljanak, de egyáltalán nem is kerestek.” – zokogott tovább a kislány.
Ez a történet azt tanítja velünk, hogy útban vagyunk itt a földön, és a kislány szomorúsága pedig, hogy barátjai nem is keresték. Erre kell gondoljak, amikor Isten haragjáról beszélnek.
Ez amit pirossal kiemeltem fáj.
Ez olyan szomorú és mégis igaz. Velem is előfordult, hogy voltam a gyülekezetben és mintha ott sem lettem volna. Majd 400 ember között egyedül.
Épp most beszélgettem egy testvérnővel a megbocsátásról. Azt mondta, egy személyről, hogy megbocsátott neki, de a jelenlétében egyedül érzi magát, nem tud beszélgetni vele. Megbocsátott de nincs bizalom. Ez is fáj.
