Téma: IZRAEL BIBLIAI TÁJAK ÜZENETE

[torokkarol]

Jó lenne Izraelben tartani a következő fórumtalálkozót.

ez nagyszerű ötlet

Légitársaság
www.elal.comAz EL AL ISRAEL AIRLINES magyarországi irodája. Repülőjegyek Tel Avivba már 57.000 Ft-tól.Tel : 1 266 2970, e-mail hu.elal@elal.co.il
 igy már többen is utazhatnak Izraelbe!!!

https://www.facebook.com/ELALHungary

[Antee]

Mondjuk ez a találkozó sokaknak nagyon költséges lenne, és ezért egyben akadály is. 

[bacsipista]

Hát igen, valóban drága lenne. És nem csak a repülőjegy hanem az ott tartózkodás költsége is.

[torokildiko46]

  talán majd egyszer ott is lehetünk

[Antee]

Ámen.

[torokkarol]

                                      Jerikó, a pálmák városa



Szodoma és Gomorra kapcsán említettük már, hogy a mai Holt-tenger helyén az időszámításunk előtti 18. századig öt gazdag, ősi város helyezkedett el, amelyeknek védővára éppen Jerikó volt. Ez a terület ugyanis, annak idején, a Jordán lelassult folyása miatt igen bőséges termést kínált, s erre vezetett egykor a „királyi út”, az ókori Kelet legfontosabb kereskedelmi útvonala.

Természetesen nem tudhatjuk, Szodomát, Gomorrát és a többi legendás, elpusztult várost mikor építették, de minden bizonnyal nagyon régiek voltak, hiszen azok bejárati védővárosának, Jerikónak a maradványait megtalálták és alaposan megvizsgálták az archeológusok. Jerikó, a régészek megállapítása szerint, jelenleg a legrégibb ismert város az egész világon: hatalmas méretű falai, amelyeket romos állapotban ma is megcsodálhatunk, tízezer évesek! Ugyancsak a régészeti kutatásnak köszönhető az a feltételezés is, hogy ennek a városnak a falait az időszámításunk előtti 1420—1410 körül egy rendkívül súlyos földrengés pusztította el. (Ennek feltehető okáról és bibliai vonatkozásáról később még szót ejtünk.)

Jerikó megerősített várának kapuit éjszakára bezárták, bástyáit katonai őrség védte. A város közelében, ősi idők óta hatalmas pálmaligetek terültek el, melyeknek termése messze földön keresett volt. Ugyancsak erről a vidékről (és Gileádból) szállították Egyiptomba a balzsamot és a mirhát, valamint azt különleges, illatos olajat, amellyel (Izraelben is) a királyokat kenték fel, emelték trónra. Nem véletlen, hogy Jerikót már a Biblia „a pálmák városának” nevezi.
Mózes, még a honfoglalás előtt felosztotta Kánaánt a zsidó törzsek között, és kijelölte utódját Jósua személyében, azután megkapta Isten utolsó parancsát: Jerikóval szemközt, a Jordán túloldalán, a Nébó hegyén kell meghalnia: A népvezér ugyanis nem juthatott be Izrael földjére (az általa megálmodott Kánaánba), csupán halála előtt, a hegy csúcsáról láthatta azt. „Felkapaszkodott Mózes Moáb síkságáról a Nébó hegyére, a Piszga csúcsára, amely Jerikó átellenében van, és megmutatta neki az Örökkévaló az egész országot, Gileádot egészen Dánig. Egész Naftalit, Efrájim és Menáse földjét, s egész Juda területét, egészen a hátsó tengerig. A délvidéket és a lapályt, Jerikó völgyét, a pálmák városát egészen Cóárig. Így szólt hozzá az Örökkévaló: Ezt az országot, amelyről megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy utódaiknak adom azt, most megmutattam szemed láttára, noha oda be nem juthatsz. S meghalt ott Mózes, az Örökkévaló szolgája, Moáb országában, az Örökkévaló szava szerint (Mózes V. könyve, 34. fejezet 1-5. vers).

Jósua közben megkezdte Mózes által kiszabott legfontosabb feladatának, a honfoglalásnak az előkészületeit. Két kémet küldött Jerikó városába, akiket egy parázna fogadósné, Ráháb mentett meg — a Biblia leírása szerint — a király katonái kezéből. Ráháb a padlás ablakából engedi ki őket, ugyanis ez a fogadó a városfalba épült, kifelé csak egy lőrésnyi padlásablak nyílt, ami önmagában is jól mutatja, milyen vastag falak vehették körül a várost.

Jerikó kikémlelésének története Josephus Flavius római zsidó krónikás leírásában egy ponton eltér a Biblia elbeszélésétől. A Szentírásban ugyanis azt olvassuk, hogy a két izraeli hírszerző megérkezése után azonnal Ráháb kocsmájába tér, míg Josephus azt állítja, hogy előbb bejártáka bárost, megvizsgálták a bástyákat, a városfal gyengébb pontjait, s csak este telepedtek le a fogadóban. A történet — mindkét esetben — Ráháb mentőakciójával folytatódik, aki elmondja, mennyire fél a nép az izraeli támadástól, s hogy szinte bizonyosak a város elestében. A fogadósné azt kéri a kémektől, őt és családját kíméljék meg. Egy vörös fonalat tegyen majd ki az ablakba az ostrom idején: ez lesz a jel, amely megvédi őt — bíztatják amazok. A kémek, miközben a hegyek felé veszik útjukat, hogy ott három napra elrejtőzzenek üldözőik elől, távoztukban észreveszik, hogy a kocsmárosné máris kiakasztotta a vörös fonalat
Miért változtatta meg, miért egészítette ki a történetet a római zsidó krónikás? Valószínűleg úgy vélte, olvasói úgy érzik majd, a kémek nem teljesítették feladatukat, hiszen még a város belsejében sem jártak! Csakhogy nem vette észre, a hírszerzők a legfontosabb információhoz mégis hozzájutottak: Jerikó lakói iszonyúan félnek, s ezt nem csupán Ráháb szavai bizonyították, hanem főként elsietett, önkéntelen mozdulata…

            A honfoglaló zsidók természetesen nem értettek a várostromhoz. (Áj városát például, Jerikó eleste után, csupán csellel tudták bevenni, Jeruzsálemet, Hacórt pedig egyáltalán nem tudták elfoglalni.) A hadvezér Jósuának — a két hírszerző beszámolója alapján — csupán egyetlen fontos információ állt rendelkezésére, nevezetesen az, hogy a nép iszonyúan fél: teljesen biztosak abban, hogy Izrael fiai elfoglalják a várost. Márpedig Jósua éppen erre a félelemre alapozta tervét: nem támadta meg, nem ostromolta a várat (nem is lett volna képes rá), csupán naponta megkerülte a nép Jerikót, a minden zsidó család tulajdonában volt sófárkürt iszonyú hangjának folyamatos harsogása mellett. Végül a hetedik napon hétszer tették ugyanezt. Amikor aztán hangos kiáltással a falak felé fordultak, azok — így beszéli a Szentírás — maguktól leomlottak előttük.

            „Fölkelt Jósua korán reggel, és vitték a papok az Örökkévaló ládáját. Hét pap vitt hét harsonát, kosszarvat, az Örökkévaló ládája előtt, folyamatosan haladva, fújva a harsonákat. A fegyveres csapat pedig előttük vonult, az utóvéd pedig az Örökkévaló ládája után haladt, mentek, és fújták a harsonákat. És megkerülték a várost, minden nap egyszer, és visszatértek a táborba. Így tettek hat napon át. S történt a hetedik napon, fölkeltek a hajnal feljöttekor, s megkerülték a város ugyanezen rend szerint hétszer, csupán ezen a napon kerülték meg azt hétszer. És történt hetedszerre, amikor fújták a papok a harsonákat, akkor így szólt Jósua a néphez: Fújjatok riadót, mert nektek adta az Örökkévaló a várost. S legyen a város örök szentség, az meg minden, ami benne van, az Örökkévalónak, csak Ráháb, a paráznanő maradjon életben, ő és mindenki, aki vele van a házban, mert elrejtette a követeinket, akiket küldtünk” (Jósua könyve., 6. fejezet 12-17. vers).

      Jerikó falainak leomlását általában földrengéssel magyarázzák a bibliatudósok. A kutatók egy része azonban korábban úgy vélte, a zsidó honfoglalás ennél az általunk már említett időpontnál később következhetett be, szerintük csupán az időszámításunk előtti 13. század elején, tehát mintegy másfélszáz évvel a jerikói földrengés katasztrófája után. Így az izraeliek — állítják ezek a tudósok — már csak a romokat láthatták, s ehhez a látványhoz költötték — úgymond — a legendát.
Újabban azonban Haiftól kissé északra, a Karmel hegy lábánál, a tengerpart közelében, egy sírbarlangból négy óhéber betűből álló sírkő került elő, s erről egyértelműen megállapították, hogy időszámításunk előtt 1400 körül keletkezett. A sírtábla olvasata egy ősi héber nevet, valószínűleg a halott nevét tartalmazza: Jákob-nak hívták az illetőt. Így joggal feltételezhetjük, hogy ekkor, i.e. 1400 körül a honfoglalás már megtörtént, vagy legalábbis folyamatban volt. Ezért aztán elég egyértelmű, hogy Jerikó bibliai ostroma a feltételezett földrengéses pusztulással — minden bizonnyal — egy időben, i.e. 1420-1410 táján következett be…

            A Szentírás szerint Jósua megeskette a népet, hogy Jerikót soha többé nem építik újjá: „Átkozott legyen az az ember az Örökkévaló előtt, aki fölkel és felépíti ezt a várost, Jerikót, elsőszülöttjével alapozza meg, és ifjabb gyermekével állítsa fel kapuit” (Jósua könyve, 6. fejezet 26. vers). A néphit szerint később, Hiél személyében az átok beteljesült (vö. Királyok I. könyve, 16. fejezet 34. vers). Jerikó lakóiról azonban mindvégig hallunk a Bibliában (az őslakók vízhordók és favágók voltak, a Benjámin törzs tagjai is megtelepültek benne, sőt, Élijáhu próféta tanítványai is laktak ott). Ezért Valószínű, hogy az átok csupán a városfalak és kapuk építésére vonatkozott. A védtelen várost ezért tudta a moábi király egykönnyen elfoglalni, zsidó lakóinak ezért kellett többször is menekülniük (vö. Bírák könyve, 3. fejezet 13. vers és Krónikák II. könyve, 28. fejezet 16. vers).

            Jerikó lakói többször kénytelenek voltak a környező hegyek közé rejtőzni. A júdeai hegyek és a pálmák városától délre fekvő Hol-tenger menti vádik (időszakos patakok) barlangjai mindig a menekülők legfőbb rejtekhelyei voltak. Már a babilóniai fogság előtt Cidkijáhu, Juda királya is erre igyekezett megszökni, de Nabokodonozor katonái utolérték. A fogság után (i.e. 538-tól) Jerikó ismét jelentős zsidó város lett, lakói segítettek Nehemjának, hogy Jeruzsálem falait megerősítse. A római korban Jerikó üdülőváros lett: környélén már akkor meleg források törtek fel. A pálmák városát Antonius egy kegyes mozdulattal az egyiptomi Kleopatrának ajándékozta. Négy évvel később Augustus császár visszaadta Heródesnek, aki palotát, pálmákkal, illatos dísznövényekkel pompázó oszlopcsarnokot és egy Küprosz nevű erődöt épített ott.
 A Talmud korában, egészen az arab hódítás koráig, Jerikó virágzó város volt: gazdagon termő földjein — az ország más részeivel ellentétben — már peszach előtt arathattak, ligeteiben datolyát, fügét, gránátalmát és olajat, erdeiben mézgyantát szüreteltek. Annak idején vízellátása is biztosítva volt: a mai Ain Szultán forrás, amelyet a zsidó hagyomány Elisa próféta csodatettéhez kötött és róla nevezett el, bőségesen fedezte a lakosság szükségletét, és a ligeteket is megöntözte. „Aki látja ezt a virágzó várost, amelynek falait hajdan a föld nyelte el, köteles hálát adni a Mindenhatónak” (Talmud Brakhot 54/a.).

            A régészek Jerikóban egy csodálatos, kora középkori zsinagóga romjait is feltárták, ahol a 9. századból való gyönyörű mozaikpadló épen maradt. A művészi mozaik, apró, színes kövekből kirakva, egy remek menórát ábrázol, alatta héber szöveg látható, a következő felirattal: salom al-Jiszraél (= béke legyen Izraelen). A kívánság azonban mindmáig nem valósult meg, amit mi sem jelez jobban, mint az a szomorú tény, hogy az utóbbi időben a jerikói zsinagóga maradványait az arab város lázongó lakói teljesen feldúlták….

http://www.zsido.hu/izrael/bibliai.htm

a képek a saját gépről vannak

[torokkarol]

                       A Karmel-hegy

     A Karmel-hegy


Tested fölött a fej olyan, mint a Karmel, fejeden a haj, mint a bíbor, királyi fürtökkel ékesítve” (Énekek éneke, 7. fejezet 6. vers). A Szentírás nem véletlenül a női szépséggel veti össze azt a vízben gazdag, virágzó hegyvidéket, amely Izrael északnyugati részén, Haifa fölött terül el. Legmagasabb csúcsa ugyan csak 535 méter, ám tölgy- és fenyőerdői, a völgyekben megbúvó patakok és cserjék, a tavasszal virágzó rétek, a déli és nyugati, a Földközi tengerbe nyúló lejtőkön termő olajfaligetei és szőlőskertjei mégis varázslatossá és fenségessé teszik. Jesája próféta is a „Karmel díszét” (héberül Hadar hakarmel) említi (35. fejezet 2. vers), s ez a kifejezés mindmáig használatos.

Nevét a hegy a héber kerem és Él szavak összetételéből nyerte, ezek együttes jelentése: az Isten szőlőskertje. Az erős napsugár, a jó minőségű föld, a többnyire kellő csapadék és a patakok tápláló vize édes aszúszemeket érlel, ezeket októberig a szőlőtöveken hagyják, úgyhogy az ebből nyert tömény mazsolabort vízzel és fűszerekkel kell oldani. A hegydélnyugati lejtője mind a mai napig világszerte ismert borvidék, s a „Carmel” márkanevet szinte mindenütt ismerik.

Amikor a Szentírás „tejjel-mézzel folyó Kánaánról” beszél, nem csupán képletes szófordulatot alkalmaz, hiszen már a korai ókorban ezen a tájon (Izrael északi-északnyugati vidékein) olyan fák is léteztek, amelyeknek kérgéből a legínségesebb időben is gyantamézet lehetett fakasztani, s a kókuszhoz hasonló, lehulló gyümölcsökben „tej” folydogált. Még később is, valahányszor az ország értékeit kívánták ecsetelni, a Karmel-hegyet említik először. „Elvittelek benneteket a Karmel országába, hogy egyétek gyümölcseit és minden javát” (Jeremiás könyve, 2. fejezet 7. vers).

Érthető, hogy ezen a tájon már ősidők óta megtelepült az ember, barlangjaiból folyamatosan kerülnek elő őskori és ókori régészeti emlékek. A közelmúltban egy amerikai turistacsoport az egyik barlang mélyén bevert fejű koponyára bukkant, s az esetet azonnal jelentették a legközelebbi rendőrörsön. Valóban gyilkosság történt, — állapította meg a nyomozati jelentés —, csakhogy a bűneset több ezer évvel korábban zajlott le…
A hegy bővelkedik a mélyebb és kevésbé mély barlangokban, ahova már a korai ókorban is szívesen rejtőztek az emberek. Sőt, egyes barlangokat hosszabb-rövidebb ideig lakóhelyként is használták. Ámosz próféta is említi ezeket a búvóhelyeket, de úgy véli, Isten ítélete elől ezek sem nyújthatnak oltalmat. „Ha a (bűnösök) elrejtőznének a Karmel csúcsán, onnan is felkutatom és elhozom őket” (Ámosz könyve, 9. fejezet 3. vers).

A Karmel-hegyen sok sírbarlang található. A hegy északnyugati lejtőjén, Haifától északra, a tenger közelében, egy ilyen sírbarlangból került elő az első izraeli zsidó emlék, egy kőbe vésett felirat, amely röviddel (mindössze tíz-tizenöt évvel) a honfoglalás után, az időszámításunk előtti 1400 körül készült. Csupán négy óhéber betű található ezen a sírtáblán, egy jól ismert bibliai férfinév: az itt eltemetett zsidót történetesen Jákobnak hívták. Ebből is látható, hogy a Karmel-hegy egyike volt a Kánaánba érkező törzsek első letelepülési helyeinek.

A honfoglalás után Jósua szétosztotta a meghódított földet az egyes törzsek és családok között. A Karmel vidéke Asér és Zebulon törzseinek határterülete lett (Vesd össze Jósua könyve, 19. fejezet 26-27. vers). Asér leszármazottai mezőgazdasági termeléssel, Zebulon fiai viszont — nyilván a haifai öböl segítségével — halászattal és tengeri kereskedelemmel foglalkoztak. Amikor Debóra prófétanő a 12. században meg akarja bosszulni Hacór városának folyamatos támadásait, őket is hadba hívja, mivel területük közel esett az említett városhoz.

A Karmel hegyén, a Szentírás szerint, számos fontos történelmi esemény zajlott le, ezek közül a legjelentősebb Élijáhu (Illés) próféta személyéhez kötődik. Élijáhu a gileádi Tisbi falvából jött ide, hogy a Mindenható küldetését teljesítse. Neve annyit tesz: az Örökkévaló az én Istenem. S valóban, a próféta egész élete az egyistenhit szolgálatában, a társadalmi igazság védelme érdekében állt. Ebben az időben, a 9. század közepén (871-től 852-ig) egy igen jelentős uralkodó, Áháb, Omri fia állt az izraeli királyság élén. A korabeli közel-keleti források szerint a nagyhatalmak szinte egyenrangú partnerükként fogadták el őt, aki legyőzte és adófizetőivé tette a szomszédos országokat: Arámot, Moábot és Ammont. A föníciai városállamokkal baráti kapcsolatot teremtett: ennek érdekében a szidoni királylányt, Izebelt feleségül is vette. Fővárosa, Somron nagyszerű építészeti remekekkel gazdagodott. Csakhogy a bibliai emlékezet nem ezeket érzi fontosnak, inkább a vallási-erkölcsi szempontokat veszi figyelembe, s ezért egyértelműen elítéli Áháb királyt
Áháb, aki a Salamon halálával kettészakadt Izrael hetedik királya volt, eltávolodott a zsidó egyistenhit hagyományaitól. „Áháb, Omri fia pedig király lett Izrael fölött, …s uralkodott Somronban huszonkét évig… S mintha csak kevesellte volna Jerobeámnak, Nevát fiának vétkeit, folytatva azokat feleségül vette Izebelt, Elbáálnak, a szidoniak királyának lányát, elment és szolgálta Báált, és leborult előtte. S oltárt emelt Báálnak, a Báál házát, amelyet Somronban épített. S létrehozta Áháb az Aséra ligetét, és tovább bosszantotta az Örökkévalót, Izrael Istenét, súlyosabban, mint Izrael bármelyik királya tette, aki előtte volt” (Királyok I. könyve, 16. fejezet 29-33. vers).

Báál és Aséra egyaránt föníciai-kánaáni termékenységistenek voltak, amelyek kultusza már korábban sem volt ismeretlen Izraelben, legnagyobb elterjedésüket azonban kétségtelenül Áháb és Izebel (Jezabel) idején érték el. A báálok (a szó jelentése úr, gazda, mellesleg innen ered magyar bálvány szavunk) minden bizonnyal bikaistenek voltak, míg az asérák (jelentése bőség, boldogság) inkább a női termékenység jelképei lehettek A föníciai királyné hazájából nagy számmal hozatott papokat, hogy a zsidókat saját hitére térítse. Ugyanakkor kegyetlenül üldözte a prófétákat, sokukat meggyilkoltatta. Egyesek az országból elszökve, vagy barlangok mélyén igyekeztek meghúzódni, hogy átvészeljék a nehéz éveket. A király első embere, Obadjá például (a királyi pár akarata ellenére) ötven-ötven prófétát rejtegetett és táplált két barlang sötétjében.

Élijáhunak ugyancsak menekülni, bujkálnia kellett, s többek között a Karmel-hegy egyik barlangjában talált menedéket. Ezt a barlangot mindmáig „Illés barlangjának” tartja a helyi hagyomány. Az üldöztetés olyan súlyossá vált, hogy végül egyedül Élijáhu maradt a próféták közül Izrael földjén, s ezért a nép őt tekintette a megváltás utolsó reményének.

A Szentírás szerint Isten megbüntette Áhábot és Izebelt a bálványimádás elterjesztése miatt, s ezért három éven át nem hullott eső. Különösen érdekes Élijáhu és Áháb személyes találkozása: a próféta szinte ráparancsol a szorult helyzetben levő királyra. „S történt, mihelyt meglátta Áháb Élijáhut, így szólt hozzá: Hát te vagy az, Izrael megzavarója? Amaz így válaszolt: Nem én zavartam meg Izraelt, hanem te és atyád háza, hogy elhagytátok az Örökkévaló parancsolatait, és hogy jártál a báálok után. Most pedig küldj és gyűjtsd össze egész Izraelt a Karmel hegyére, a Báál prófétáit is, mind a négyszázötvenet” ugyanott, 18. fejezet 17-19. vers). S a nagyhatalmú király eleget tett a próféta felszólításának: a Karmel hegyére hívta a hitében elbizonytalanodott népet és a nagyszámmal érkezett idegen prófétákat. Velük szemben Élijáhu egymaga vette fel a versenyt
A Karmel délkeleti csúcsán mindmáig látható az a magaslat, ahol hajdan Élijáhu megküzdött a Báál-papokkal. (A közelében ma karmelita kolostor áll.) A próféta és a papok számára egy-egy tulkot hoznak, felteszik a fára, de tüzet nem gyújtanak alá. Élijáhu megengedi, hogy Báál papjai szólítsák először istenüket, küldjenek tüzet az oltárra, de azok napestig hiába próbálkoznak. A próféta —  a nép meggyőzése érdekében — végül már gúnyos hangvételt választ: „Kiáltsatok hangosabban, mert ha isten ő, netán beszélnivalója támadt, netán akadályoztatva van, netán útra kelt, talán alszik éppen, és akkor felébred. Azok pedig fennhangon kiáltottak, és összeszabdalták magukat szokásaik szerint, karddal és lándzsával, amíg a vér el nem lepte őket. S lassan elmúlt a dél, eljött a késő délutáni lisztáldozat ideje, ám sem hang, sem válasz, sem isteni jel nem érkezett” (ugyanott, 27-29. vers).

Végül maga Élijáhu készíti elő áldozatát, a nagyobb hatás kedvéért még vizet is öntet a fára. „A lisztáldozat elérkezésének idején, előrelépett Élijáhu próféta és így szólt: Örökkévaló, Ábrahám, Izsák és Izrael Istene, a mai napon nyilvánvalóvá válik, hogy Te vagy Isten Izraelben, s én a Te szolgád vagyok. Hallgass meg, Örökkévaló, és felelj nekem, hadd tudja meg ez a nép, hogy Te, Örökkévaló, vagy az Isten, hiszen Te engedted meg azt is, hogy szívük elforduljon Tőled” (ugyanott, 36-37. vers). A próféta imájának hatására tűz szállt le az égből, még a köveket, a port és a vizet is felperzselte, a nép pedig egyhangúan ezt kiáltotta: „Az Örökkévaló az Isten”. (Hadd tegyük hozzá, hogy a jom kipuri böjt végén ugyanezt mondjuk, hétszer egymás után.)

A tömeg ezután levetette gátlásait, felgyülemlett dühét a Báál-papok ellen fordította, valamennyiüket lemészárolták. Áháb király, mit sem zavartatva magát, vacsorázni tért, Élijáhu azonban a Karmel egy másik csúcsára ment, hogy esőért imádkozzék. A Karmel hegy tetejéről mindmáig páratlan kilátás nyílik a haifai öbölre, ahol a nyugati tenger habjai közt, csodálatos színek kíséretében nyugszik le a nap. Ez a látvány nyújtott pompás hátteret a próféta újabb csodatételének: leborult a hegytetőn, hogy az Egek Urához imádkozzon. Elküldte szolgáját, nézze meg a tengeri utat, lát-e valami változást. Hetedszerre tenyérnyi nagyságú piciny felhőcske jelent meg a láthatár szélén. Élijáhu ekkor szolgáját a királyhoz küldte, fogasson be gyorsan, és induljon el, mert rövidesen elered az eső. Mire a szolga visszatért, teljesen elborult az ég, kitört a vihar, és a szomjas föld magába szívhatta a várva-várt csapadékot.A Karmel csúcsairól érzékelhető, magával ragadó látvány a Talmud tudósait sem hagyta hidegen. A magasból alátekintve a Földközi tenger habjainak tükröződését, folyamatos színárnyalat változásait figyelhetjük meg. Aki tartósan szemléli, délibábos képeket fedezhet föl bennük. Rabbi Hijja, az egyik legkiválóbb mester például váltig állította: „Aki látni akarja, milyen volt Mirjám kútja, menjen fel a Kármel tetejére, és tekintsen a tenger irányába. Előbb-utóbb látni fog a távolban valami szitafélét, amely éppen olyan, amilyen a prófétanő kútja lehetett” (Sabbat 38/a).

A talmudi mesterek a Karmel leghíresebb termékét, a mazsolaszőlő édes-erős nedűjét sem vetették meg. Egy vita során például azt mondják valamire: „ez épp olyan, mint a Karmel bora” (Nidá 21/a) —  tudniillik szép, vörös színű. Élijáhu csodája sem merült feledésbe. A Talmud említi azt a szokást, hogy az őszi nagyünnepek végén, a záróünnepen (smini aceretkor), amikor az esőért imádkoznak, így szól a nép Istenhez: „Kérünk, válaszolj nekünk, ahogyan meghallgattad Élijáhu imáját a Karmel hegyén” (Taanit 15/a).

A legkiválóbb tudósok nem átallottak tanulni még az idegenektől, így az ősi ellenségnek tartott arámiaktól sem. Egy történet szerint „két arámi férfi esett fogságba a Karmel hegyén. Sammáj (az időszámításunk kezdetén élt mester, az egyik jeruzsálemi főiskola rektora) velük ment, és bölcs dolgokat hallott tőlük. Így szólt: Áldott legyen az Örökkévaló, aki bölcsességet adott Ábrahám leszármazottainak! Mindent megtett azért, hogy kiszabadítsa őket. Miután ez sikerült, békében hazatérhettek (Szanhedrin 104/a).

A „Karmel dísze” ma is Izrael egyik legszebb vidéke. Noha a város már szinte a hegy csúcsáig terjeszkedett, noha kábelkabinok visznek föl a levegőben Haifa felső részébe, a hegyoldal (benne a Baháj-szentély) megőrizte régi szépségét, s a magasból nagyjából ugyanaz a csodálatos látvány tárul elénk, ami a régieket, Élijáhu prófétát és a talmudi mestereket is rabul ejtette.

http://www.zsido.hu/izrael/bibliai.htm

a képek a saját gépről vannak letöltve

[torokkarol]

Beér Seva, a Negev fővárosa
Izrael déli részén, a Negev sivatag közepén fekvő nagyváros (ma az ország egyik legmodernebb városa) már a Biblia korában is nagy jelentőséggel bírt. Erre vezetett az időszámításunk előtti 3. évezredtől kezdve a híres karavánút, amelyen keresztül (a Szináj kősivatagának hágóin át) szállították Egyiptomba Mezopotámia és a környező országok kincsit, Indiától a mai Törökország területén virágzott hettita birodalomig. Mielőtt Szodoma és Gomorra elpusztult volna, Beér Seván keresztül vitt a tengerpart és onnan Egyiptom felé a híres „királyi út” is, amelyről már korábban szóltunk. A Holt-tenger vidékén annak idején öt gazdag város létezett, ahonnan balzsamot, mirhát és illatos olajat vittek ezen az útvonalon, Egyiptom országába.

Az ősi város neve, a hagyomány szerint Ábrahám történetéből ered. A Biblia leírásában ugyanis az első ősapa igen sokat tartózkodott az ország déli részén, különösen a Negev sivatag vidékén, Kádes és Súr között. Itt említik ezt a különös tájat, ahol „az első héber” gazdag nyájait terelgette. Sőt,— a Szentírás szerint —, a várost éppen Ábrahám alapította, és tőle nyerte mai nevét, így aztán joggal nevezhetjük azt Ábrahám városának.

Avimelech, Gerár királya itt látogatja meg az első pátriárkát, aki panaszt emel nála, amiért a király szolgái sorra eltömték az általa fúrt kutakat, a sivatagban oly fontos ivóvíz forrásait. A Szentírás kitűnő pszichológiai megfigyeléssel érzékelteti, hogy Gerár királya, miközben szabadkozik, menteni igyekszik magát és embereit, egyszerre több kifogást is hoz fel, s ezzel zavarát és érintettségét árulja el: gyanússá teszi magát előttünk. „Így szólt Avimelekh: Nem tudom, ki tehette ezt a dolgot, és te sem mondtad el nekem, és én sem hallottam róla, kivéve ezt a mai napot” (Mózes I. könyve, 21. fejezet 26. vers
Különös, de politikailag nagyon bölcs, amit Ábrahám tesz: a találkozás helyén —  a király jelenlétében — új kutat ásat, és ugyanakkor busásan megajándékozza vendégét. Ennek alapján „ott mindketten szövetséget kötöttek” (ugyanott, 31. vers), amelyet a király esküjével erősített meg. A héber nyelvben oly gyakori szójáték segítségével Beér Sevá neve ezért kétféleképp fordítható: akár a királyi eskü kútja, akár az ajándék-nyájak száma szerint a hét kútja lehet. Ábrahám ezután “tamariszkusz-fát ültetett Beér Sevában, és szólította ott az Örökkévalót, az örök Istent” (ugyanott., 33. vers). Azon a vidékén, a környék beduin lakói mindmáig mutogatnak egy hatalmas fát, amely állítólag a pátriárka kezétől való…

A bibliai történet mondhatni megismétlődik Ábrahám fia, Izsák esetében. A Szentírásban ugyanis az ismétlésnek különös jelentősége van: ha egy-egy történet visszaköszön, az arra utal, hogy különösen fontosnak tartották. Izsák esetében is Avimelekh, Gerár királya szerepel, ám könnyen lehet, hogy az „avimelekh” kifejezés (kb. királyi sarj jelentéssel bír) nem név, hanem csupán Gerár városának szokásos királyi címe, ahogyan a fáraók nevét sem közli a Biblia, hanem minden egyes korban „a fáraóról, Egyiptom királyáról” beszél.

Izsák történetében is azt olvassuk, hogy a gerári király szolgái sorra eltömik az ősapa által létesített kutakat, amelyek pedig a sivatagos vidéken az életet, a nyáj fenntartását, egyszóval a megélhetést biztosították. Végül a király, barátja, Ahuzat és hadvezére, Fikhol társaságában felkeresi Izsákot, hogy esküt tegyen, szövetséget kössön vele. Az ősapa viszonzásul megvendégeli őket. „Lakomát készített számukra, s ők ettek és ittak. Kora reggel pedig felkeltek, megesküdtek egymásnak, s elbocsátotta őket Izsák, s ők eltávoztak békével. Azon a napon történt, hogy Izsák szolgái eljöttek hozzá, és elmondták neki annak a kútnak a történetét, amelyet akkor ástak: Vizet találtunk. És elnevezte azt Sivának, innen a város neve, Beér Seva, mind a mai napig” (ugyanott, 26. fejezet 30-33. vers)
Ez a második történet azonban éppenséggel nem könnyíti meg a városnév magyarázatát, épp ellenkezőleg, még tovább nehezíti azt. Ebben az esetben ugyanis, a fent említett kétféle fordítási lehetőség mellé még egy harmadik feltételezhető magyarázat is társul. Izsák szolgái, a bibliai történet elbeszélése szerint, akkor fúrták a hetedik kutat (héberül sivá) a sivatagban. A legvalószínűbb értelmezés azonban kétségtelenül az „eskü kútja”, hiszen Dávid kedvenc feleségének, Salamon anyjának a fenti városnévhez hasonló neve (Bat Seva) is minden bizonnyal szüleinek esküjére utal.

Az ősapák egyébként is előszeretettel tartózkodtak „a sivatag fővárosában”. Itt töltötte utolsó éveit Izsák, itt szerezte meg az elsőszülöttséget Ézsautól Jákob, s amikor Izsák idős korában megvakult, az apai áldás is ─ csalárd módon ─ a fiatalabb testvér birtokába jutott. Jákobnak, jól tudjuk, ezért menekülnie kellett, ahogyan a Szentírás fogalmaz: „Eltávozott Beér Sevából, és (rokonaihoz) Háránba ment” (ugyanott, 28. fejezet 10. vers).

 A hét szűk esztendő során, amikor az Egyiptomban immár alkirályi rangra jutott József magához hívja egész családját, az idős Jákob (Istentől kapott nevén Izrael) előbb ─ az ősi karavánúton ─ Beér Sevába megy, nyilván azért is, hogy ott az Örökkévaló tanácsát kérje, mert fél ismét elhagyni az országot. Végül a Mindenható bíztató szavára a pátriárka és fiai rászánják magukat, és útnak indulnak Egyiptomba.

„Elindult Izrael mindennel, amije volt, és elérkezett Beér Sevába, s ott áldozatot mutatott be apja, Izsák Istenének. S így szólt Isten Izraelnek az éjszaka látomásában, és azt mondta: Jákob, Jákob! S ő azt mondta: itt vagyok. Így szólt: Én vagyok az Isten, atyád Istene. Ne félj lemenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek téged ott. Én veled megyek Egyiptomba, s én majd fel is hozlak onnan, és József fogja (halálodkor) a kezét rátenni szemedre. Felkelt hát Jákob Beér Srevából, és elvitték Izrael fiai apjukat, Jákobot és gyermekeiket, feleségeiket azokon a szekereken, amelyeket a fáraó küldött, hogy elvigye őt” (ugyanott, 46. fejezet 1-5. vers)
Az izraeli honfoglalás után Jósua, a nép vezére, Mózes tanítványa pontosan szétosztotta a megszerzett országot. Beér Seva ekkor Juda törzsének déli határvidéke lett. Úgy tetszik azonban, hogy a város hol Judához, hol a szomszédos Simon törzséhez tartozott, mert a bibliai szövegek hol az egyik, hol a másik törzs területén említi azt. Az sincs kizárva, hogy Simon törzsének területe már igen korán beépült Juda törzsének birtokába, s így nehéz volt különválasztani városaikat. (Vesd össze Jósua könyve, 19. fejezet 1-3. vers).

Egy bizonyos: Beér Seva volt annak idején (és még az izraeli királyság korában is) a leginkább délen fekvő zsidó település volt. A Szentírásban ugyanis gyakorta találkozunk ezzel a kifejezéssel: „Dántól Beér Seváig” (például Sámuel II. könyve, 17. fejezet 11. vers stb.), vagy néha fordítva: „Beér Sevától Dánig”, ami ─ természetesen ─ a teljes országra utal, annak legtávolabbi (északi, ulletve déli) pontjait említve meg.

Sőt, azt kell mondanunk, Beér Sevá kifejezett nagyvárosnak számított: fallal volt körülvéve, kapujában hetente kétszer több bíró is működött. A legtöbb városban, ugyanis (hétfőn és csütörtökön) heti piacot tartottak, s ott székelt a városi bíróság, amely a felmerülő ügyes-bajos dolgokban azonnal ítélkezett. Általában egy-egy választott városi bíró tevékenykedett, akinek segítségére két hozzáértő ember, az ülnökök voltak. A nagyvárosokban viszont egyetlen bíró képtelen lett volna ellátni feladatát, ezért ott két-három bírónak is akadt munkája. Márpedig a Bibliából tudjuk, hogy Sámuel próféta mindkét fiát Beér Sevába küldte a helyi bírói feladatra. Tehát ez a város, egészen biztosan, jelentős település lehetett. Más kérdés, persze, hogy a fiúk nem álltak a helyzet magaslatán, s nem bizonyultak méltóknak apjuk nevéhez. „Miután Sámuel magöregedett, fiait bírákká emelte Izraelben. Az elsőszülött neve Joél, a másodszülötté pedig Avija volt, bírák lettek Beér Sevában. Ám fiai nem jártak az ő útjain, hanem a haszonszerzés felé hajlottak, elfogadtak megvesztegetést, és elferdítették az igazságot” (Sámuel I. könyve, 8. fejezet 1-3. vers
Jerobeám, aki Salamon király halála után kettészakította az országot, meg akarta akadályozni, hogy a nép továbbra is Jeruzsálembe zarándokoljon, ezért bálványokat állított fel az általa uralt országrész határállomásainál. Erről szóltunk már Bét Él kapcsán, ám ugyanilyen határbálvány (bikaisten?) állhatott a Beér Sevába vezető úton is. Nem véletlen tehát, hogy Ámosz próféta, aki délről érkezett az Örökkévaló szavára Somronba, Izrael akkori fővárosába, ezt a pogány cselekedetet is számon kéri a népen és az uralkodón. „Akik Somron gyalázatára esküsznek, és azt mondogatják: él a te istened, Dán, vagy: él a Beér Sevába vivő út, mind elhullanak, és nem kelnek fel többé” (Ámosz könyve, 8. fejezet 14. vers).

A jóslat ─ mint tudjuk ─ bekövetkezett, az északi országrész, Izrael 722-ben az asszírok által, a déli, Juda pedig a babilóniai fogság előtt, 586-ban elpusztult, Beér Seva lakóit elhurcolták Babilóniába. A fogság elmúltával azonban, a perzsa uralom idején, még egyszer sikerült benépesíteni a várost. Nehemja (Nehémiás) eredetileg a perzsa király írnoka volt, tőle kapott engedélyt, hogy megsegítse a visszatelepült zsidók helyzetét. Így ő maga is visszatért Jeruzsálembe, a király még csapatokat is adott rendelkezésére. Megerősítette Jeruzsálem leomlott falait, megszervezte az ország politikai és gazdasági erejét, és felmérte a lakosság újratelepülését a falvakba és a városokba. A Biblia könyvei közé felvett írása említi Beér Sevát, mint Juda egyik újra virágzó városát (Nehemja könyve, 17. fejez 11. vers).

A város ezután, hosszú évszázadokon át békében élt és fejlődött, s még a római elnyomás sem szakította meg további sorsát. Lakói leginkább a környéken folyó állattenyésztés „eredményeit” hasznosították: bőrfeldolgozással, gyapjú feldolgozásával, szőnyegszövéssel foglalkoztak. Még a korai keresztény egyházatyák (Hieronymos és Eusebius, vagyis Szent Jeromos és Szent Özséb) még említik a zsidó várost, így Beér Seva csak a kora középkorban, az arab hódítás után néptelenedett el.
Hosszú, kietlen évszázadok következtek, az egész középkorban és újkorban csupán a környék beduin pásztorai látogatták Ábrahám városát. A 20. század elejéig romvárosként tartották számon Beér Sevát: összeomlott falai, elhagyott, kopár épületmaradványai emlékeztettek mindössze a dicső múltra. És persze, bővizű forrásai. Három ilyen forrást (kutat) tartottak számon a beduinok, az egyiket „Ábrahám kútjának” nevezték. A város neve is megváltozott: az eredeti névre emlékeztető arab Bir asz-Sziba elnevezéshez „az oroszlán forrása” jelentést társították.

A modern cionista mozgalom és a zsidó bevándorlás hozott csupán változást a város életében. Beér Seva egykettőre dinamikusan fejlődő nagyvárossá terebélyesedett. Számunkra, persze, az sem mellékes, hogy a város sok magyar származású lakossal rendelkezik. Kereskedelmi gócpont lett. A modern üzleti élet mellett a múlt egy darabja is megőrződött. A környék beduinjai ugyanis itt szerzik be szükségleteiket, és igyekeznek eladni sajátos, népművészeti árucikkeiket. A csütörtöki beduin-piac sok látogatót vonz. Nemrég még (persze, csupán a helyi beduinok, a szó szoros értelmében) az asszonyokat is itt vásárolták. Egy fiatal lány többnyire két kecske árába került…

Manapság már nem ez a jellemző. A városban számottevő ipart és újabban az ország első miniszterelnökének, Ben Gurionnak a nevét viselő egyetemet hoztak létre itt. Izrael egyetlen komoly vasútvonala is elér ide. Érdekes, hogy amióta a kulturált, öntözéses mezőgazdaság általánossá lett a környéken, mintha Beér Seva időjárása is megváltozott volna. Noha továbbra is kevés, de összehasonlíthatatlanul több a csapadék, Aki hosszabb ideje nem járt a környéken, annak bizonyára feltűnik, hogy a zöld övezet megnőtt, a sivatag pedig délebbre húzódott.

A “Negev fővárosa”, miközben megőrizte Ábrahám örökségét, a modern világ részévé lett.


http://www.zsido.hu/izrael/bibliai.htm

[bacsipista]

Köszönöm testvérem. Nagyon gazdag áttekintés és ismeretterjesztés ez az írás.

[torokkarol]

Galilea regényes tájai
           

            A hegyekben, dombokban, patakokban és erdőkben bővelkedő tájat a korai ókortól kezdve mesés, gazdag vidékként említik. Nevét is innen nyerte: Galilea (héberül Galil) általában vidéket (manapság valamely város peremén elterülő környéket) jelent. Mivel azonban ma már ennek a vidéknek ez a neve, a tájat a héber nyelvben mindig névelővel (Hagalil) említik.

            A vidék két részből áll: Alsó- és Felső-Galileából. Mindkettő kelet-nyugati irányban terül el, a Galileai tó (Tibériás városa) és a Beka völgyétől egészen a Földközi tengerig Akkó és Készárija (az ókori Caesarea) vonaláig. A két rész Kfar Hananjánál (magyarosan Ananiás falvánál) válik külön. Az ember ősi-ősi idők óta lakja ezt a vonzó, regényes tájat, a régészek ezért minduntalan találnak itt különféle ókori, sőt őskori lelteket.

            Josephus Flavius (a zsidó régiségek római történetírója) és a Talmud egybehangzó leírása bőségesen termő vidékként említi, s azt állítják, hogy amikor a Szentírás „tejjel-mézzel folyó országról” beszél, elsősorban erre a tájra gondol. Itt hadd jegyezzük meg, hogy ez a kifejezés (a „tejjel-mézzel folyó ország”) nem pusztán költői kép, hanem a korabeli valóságon alapul. Galileában ugyanis már az ókorban voltak olyan fák (mint manapság a kókuszpálma), amelynek terméséből „tejet” lehetett inni. S a méz is, hasonlóképp, magától „megtermett” itt, egyes fák törzséből lehetett ugyanis olyan gyantamézet csapolni, amely az éhes vándor táplálására alkalmas volt…

Az izraeli honfoglalás (i.e. 1400) után Galilea Naftáli törzsének területe lett. Talán az sem véletlen, hogy Naftáli törzsi szimbóluma a szarvas, a hegyes-dombos vidéken ez az állat ugyanis őshonos. Annak idején a terület legjelentősebb városa Kádés volt, ahol korábban az ókori kelet egyik legnagyobb csatája folyt. Mielőtt Dávid király (i.e. 1003-ban) elfoglalta volna Jeruzsálemet, az ország északi részén, Naftáli hegyeiben fekvő Kádés kiemelt vallási központ lett a zsidóság számára, akárcsak az ország középső részén Shem (Sikhem) és a korábban tárgyalt Bét Él, vagy a délen, Juda törzsének területén található (általunk már megbeszélt) Hebron. (Vesd össze Jósua könyve, 20. fejezet 7. vers)

Salamon király építkezéseihez (elsősorban a jeruzsálemi Szentély és a királyi palota létrehozásához) a türoszi király, Hirám (Ahirám) rengeteg faanyagot és aranyat szállított, amiért cserébe Salamon felajánlott húsz galileai várost Hirám számára. Az uralkodó azonban nem volt megelégedve az ellenszolgáltatással, hiszen föníciaiaknak nem területre, nem földbirtokra volt szükségük, hanem árukészletre, piacra és kereskedelmi kapcsolatokra. Márpedig a galileai lakosság mindig egyszerű emberekből, földművesekből, állattenyésztőkből, kézművesekből állt. „Kivonult Hirám Türoszből, hogy megtekintse a városokat, amelyeket Salamon adott, de nem tetszettek neki. Így szólt: Miféle városok ezek, amelyeket nekem adtál, testvérem? S elnevezte azokat Kabul földjének, mind a mai napig” (Királyok I. könyve, 9. fejezet 12-13. vers). A „Kabul” szó, persze, nem a mai Afganisztán fővárosára utal, jelentése „lebilincselt”, mert a király úgy érezte, ő csupán „bilincsbe vert”, de nem igazán hasznosítható tulajdonhoz jutott.

Türosz minden bizonnyal nem is igen érékesítette megszerzett birtokát, amelyet egyhamar ismét zsidó területként említenek. Mindenesetre az ideiglenes tulajdonváltás elősegítette a lakosságcserét. A zsidó kézművesek (a jobb megélhetés és a nagyobb munkalehetőség miatt) Galileából beköltöztek Türosz és Szidon föníciai nagyvárosaiba, míg számos föníciai, aki mezőgazdasággal, állatokkal akart foglalkozni, galileai lakos lett.

Miután Élijáhu (Illés) próféta korában — s erről a Jordán-völgyével kapcsolatban szóltunk már — a Kerit patak vize kiapadt, a próféta, isteni parancsra, Felső Galileába, az északon fekvő Carfatba ment, a hegyek közé, abba a városba, amely annak idején a föníciai Szidon tulajdona volt. Ennek ellenére, persze, a lakosság jelentős része zsidó maradt. Tudnunk kell, hogy az ekkor, az időszámításunk előtti 9. század második felében, Áháb király igen jó kapcsolatokat teremtett a gazdag és erős föníciai városállamokkal, köztük Szidonnal is. Élijáhu éppen azért menekült oda, mert — a fenti okok miatt — a szidoni tulajdonú városokban kevésbé keresték őt üldözői.

Carfat városában egy a Bibliából jól ismert csoda menti meg a próféta életét. “Ekkor ismét szólt hozzá az Örökkévaló igéje a következőképpen: Kelj föl és menj Carfatba, amely Szidoné, és maradj ott. Íme megparancsoltam egy özvegyasszonynak, hogy téged tápláljon. Felkelt és elment Carfatba, s amikor a város bejáratához ért, íme egy özvegyasszony ott fát szedegetett. Megszólította és mondta: Hozz nekem, kérlek, az edényben egy kis vizet, hogy igyam. Elment, hogy elhozza. Ezután újra megszólította és mondta: Hozz nekem kezedben, kérlek, egy darab kenyeret. Így szólt az asszony: Esküszöm az Örökkévalóra, hogy nincs nekem kenyerem, hanem csak egy maroknyi liszt van a vékámban és egy kevés olaj a korsómban. S íme, most szedegetek két darab fát, hogy lemenjek és elkészítsem a magam és a fiam számára, majd megesszük és meghalunk. Ekkor így hozzá Illés: Ne félj, menj be és tégy szavad szerint, csakhogy előbb készíts számomra abból egy kis kenyeret, és hozd ki nekem. A magad és fiad számára majd később fogsz készíteni, mert így szól az Örökkévaló, Izrael Istene: A lisztes véka nem fogy ki, és az olajos korsó nem apad ki mindaddig, amíg az Örökkévaló esőt nem küld a föld színére” (Ugyanott, 17. fejezet 8-14. vers)..

A próféta története számos isteni csoda leírását tartalmazza, méghozzá olyan csodákét, amelyek azután Jézus újszövetségi történetében is visszaköszönnek. Ezek közé tartozik a liszt és olaj, vagy ahogy általában nevezik, a kenyérszaporítás csodája, amelyről az imént hallottunk. Ám ugyanott, Carfat városában, az özvegyasszony házában egy másik, az Újszövetségből ismert csodás eseménytípussal is találkozhatunk, a halott-feltámasztás csodájával. Csakhogy Élijáhu esetében ennek a csodának racionális magyarázatát is megsejthetjük. Az özvegyasszony fia súlyos betegségbe esik, és meghal. Az asszony ezért Illést hibáztatja, aki a halott gyermeket felviszi a padlástérben levő szobájába, és ott ágyára fekteti, majd “átadta anyjának, és mondta Illés: Lásd, él a te fiad. Ekkor így szólt az asszony Illéshez: Most már tudom, hogy Isten embere vagy, és általad az Örökkévaló szava mag az igazság” (Ugyanott, 21-24. vers).

A csoda feltehető magyarázatát akkor érthetjük meg, ha annak egy részletesebb változatát is megismerjük, amely Élijáhu tanítványával és utódjával, Elisával esett meg. A próféta tanítványa gyakran jár a Karmel hegyétől 37 kilométerrel keletre, a Jordán irányában fekvő, galileai Suném városában. Itt az egyik házaspár még padlásszobát is berendez Elisa tiszteletére. Csakhogy egyszer, aratás idején a házaspár fia kimegy az édesapához a mezőre, majd rövidesen a tűző nap miatt a fejét fájlalja, és elájul. Az apa hazaviteti a gyermeket, ám délben az anyja ölében meghal. Az édesanya, kétségbeesésében, a padlásszobában a próféta ágyába fekteti a fiút, és Elisáért küld.

A próféta rövidesen megérkezik, Istenhez fohászkodik, majd a mesterétől tanult módon cselekszik: “Ráfeküdt a gyermek testére, rátette száját a szájára, szemét a szemére, kezét a kezére, fölé hajolt, erre fölmelegedett a gyermek teste. Felállt, egy darabig járt-kelt a házban, ismét ráfeküdt és fölé hajolt, erre hétszer is feltüsszentett a fiú, majd felnyitotta szemeit” (Királyok II. könyve, 4. fejezet 34-35. vers). Nyilvánvaló, hogy Élijáhu és tanítványa, Elisa a mesterséges légzés módszerét alkalmazva mentették meg a gyermekek életét, egy olyan korban, amikor ennek tudományos magyarázatát még közel sem ismerték. Mindez, persze, semmivel sem csökkenti az isteni csoda jelentőségét.

Amikor i.e. 722-ben az asszírok Izrael államát elpusztították, lakóit deportálták és helyükbe az úgynevezett szamaritánusokat telepítették, Galilea földjét elhanyagolták, s a vidék elvadult, elnéptelenedett. A babilóniai fogságból visszatértek is eleinte csak Jeruzsálem környékén éltek, de rövidesen Galileába is eljutottak, s a vidék ismét virágzásnak indult. A második Szentély fennállása idején Judea északi határa Felső-Galilea északi részén húzódott.

A Talmud korában (az időszámításunk első évszázadaiban) Galileában nagyon sok egyszerű, szegény ember élt. Megélhetésüket úgy biztosították, hogy egyfajta faluközösséget alkottak, s együtt művelték földjeiket, közösen gondozták nyájaikat, és együtt próbálták meg értékesíteni a termést. Leginkább gyümölcsöt termeltek, gyapjút készítettek, Magukat a föld népének (héberül am-haárec) nevezték, s noha Jeruzsálem és a második Szentély római lerombolását követően a zsidó főiskolák jobbára itt tevékenykedtek, a falusi lakosság mégis elzárkózott tőlük. A galileai átlagemberek a 2-3. században vidéken, olyan sajátos vagyonközösségben éltek, ami akár a modern izraeli kibucok előzményének is tekinthető. A galileai „föld népéről” egyébként a budapesti Rabbiképző végzettje, a magyar származású londoni professzor, Büchler Adolf írt kitűnő könyvet.

A Talmud egyik kötetében (Avot, 5. fejezet 13. tétel) a magántulajdont illetően négyféle embertípusról olvashatunk: Az igazember szerint ─ úgymond ─ ami az enyém, az a tied, s ami a tied, az is a tied. A gonosz viszont úgy tartja, hogy ami az enyém, az az enyém, s ami a tied, az is az enyém. Az átlagos vélemény, ha valaki így szól: ami az enyém, az enyém, ami a tied, az a tied. Mások szerint ez Szodoma álláspontja, mert az Isten által elpusztított városban az emberek egyáltalán nem törődtek egymással. Van viszont egy negyedik vélemény is: az enyém a tied, s a tied az enyém, ez a Talmud szerint az „am haárec” (a galileai faluközösség) nézete.

Említettük már, hogy az országnak ez a része jó gyümölcstermő vidék volt: az időszámításunk kezdete körül innen szállítottak friss gyümölcsöt Izrael déli részébe, Judába is. Az egyik talmudi mester azt tanácsolja, hogy Galileában leginkább olajfát érdemes ültetni (Brésit Rabbá 2. fejezet). Úgy tetszik, a rabbi tanácsát a falusiak megfogadták, mert másutt, a Talmudban arról hallunk már, hogy a galileaiaknak több olajuk volt, mint boruk (Názir 31/b.). Sőt, mivel tudjuk, hogy annak idején az olajat világításra is használták, itt a római lámpástól bizonyos mértékig eltérő, világítást szolgáló kis cseréplámpásokat is készítettek, amelyeket „galili korsónak” nevezett a nép (Sabbat 47/a).

Az egyszerű, földműveléssel foglalkozó galileaiak a vallás dolgaiban meglehetősen tájékozatlanok, műveletlenek voltak. A tanulatlan embert ezért abban a korban „balga galileai” megszólítással illették (Éruvin 53/b). Nem véletlen, hogy az „am haárec” rövidesen a tudatlan ember szinonimája lett, s az is maradt mindmáig, (Jiddisül amhórecnek mondják.) Ugyanakkor a kabbala és a titkos tudományok igen népszerűek voltak köreikben. (A korai kereszténység is azért tudott itt, Názáretben és kornyékén, hódítani, mert a hozzá nem értő emberek vágytak valami egyszerű, mégis magával ragadó lelki vigasz iránt.) A Babilóniai Talmud említ egy galileait, aki az egyik babilóniai talmudi főiskolán előadást akart tartani a titkos tudományokról, a zsidó misztikáról, de elkergették (Sabbat 80/a).

Galilea lakossága ─ mint említettük már ─ nagyon változatos volt. A föníciaiak, arámiak és szamaritánusok letelepedését, az időszámításunk előtti utolsó századokban, nagy számmal érkező görögök követték. A legtöbb görög Szephoriszban (eredeti héber neve Cipori =madárka) épített magának otthont. A különféle népességű lakosok hosszú ideig békességben éltek egymás mellett.

Az arab hódítás, a keresztes hadjáratok és a török invázió egyáltalán nem segítették elő a békés fejlődést. A vidék zsidólakossága (ha kis számban is) mégis folytonosságot mutat. A török törvény lehetővé tette, hogy aki valahol akár egyetlen olajfát ültet, azt a földet már birtokba vette. A 20. század elején az elhagyott galileai tájon egyes, főként Egyiptomból érkezett arab vállalkozók ilyen sebtében történt faültetéssel hatalmas birtokokat szereztek, amelyeket aztán részben eladtak (sokszoros áron) a zsidó szervezeteknek. A legkomolyabb vásárló a Keren Kayemeth Le-Israel volt, amely a megvásárolt (főként magaslati) területet többnyire fenyőfákkal ültette be. Ezeken a földeken létesültek az első modern zsidó telepek Galileában.

A vadregényes tájak ma is vonzó látványt nyújtanak az ide látogatónak, s a messzi múlt izgalmas történetekről beszél

[torokkarol]

Timna — Salamon oszlopai


   

A hely, amelyről ezúttal szólni szeretnénk, a Vörös tenger partján fekvő Élattól mintegy 30 kilométerrel északra fekszik, s nem véletlenül vált az izraeli idegenforgalom egyik legérdekesebb látványosságává. A színes kőrengetegek, a ként, káliumot, mangánt, vasat, foszfort és főként rezet rejtő hegyek mindmáig csodálatos látványt nyújtanak az ide érkezőnek: egyik-másik hegykúp csupa zöld, fekete, vagy éppen vörös színt ölt magára. A napszak változásaival a a szürkés kövek lilába, a sárgák rózsaszínbe váltanak: a látszólag holt vidék csupa életet áraszt, szinte megigézi a látogatót, egy percre sem hagyhatjuk figyelmen kívül az apró változásokat.
A környék mai, turisztikai neve Timna-park. Az Élat és a Holt teger között húzódó, úgynevezett Arava-völgy nyugati oldaláról induló, mintegy 70 négyzetkilométer kiterjedésű területen, az úgynevezett Timna-völgyben olyan, 300 méter magas dombokat is látni, amelyeknek réztartalma 55 százalékos. A csodálatos barlangok, apró lyukak és mélyedések, a bibliai település izgalmas régészeti emlékei is nagy vonzerőt jelentenek mindenki számára.
Timna neve ugyan több változatban is előfordul a Bibliában, ám egyik sem azonosítható az imént meghatározott helynévvel. A ma ismeretes Timna viszont kapcsolatba hozható a Szentírásban említett Ézsau (Jákob ikertestvére) egyik leszármazottjával, akit később fejedelemként is idéznek, ami azt jelenti, hogy az Izraeltől délre letelepült edomi nép egyik törzse és lakhelyük viselte ezt a nevet (Mózes I. könyve, 36. fejezet 22. és 40. vers). Ebből az következik, — legalábbis a Biblia véleménye alapján —, hogy az Izrael népével rokon edomita népcsoport (Ézsau leszármazottainak egyik törzse) lakta hajdan ezt a területet. Azt persze nem állítja a Szentírás, hogy ők lettek volna a környék eredeti őslakói, vagy hogy ők fedezték volna fel a hegyvidék kincseit.
Az előkerült leletek tanúbizonysága szerint Timnában már az időszámításunk előtti 6. évezredből emberi település nyomait tárták fel a kutatók. Az ásatásokat itt Binjamin Rothenberg, a Tel Aviv-i Egyetem régészeti tanszékének professzora vezette, az ‘Arava expedíció’ keretében (1959-től 1990-ig), és ahhoz a londoni régészeti-érctani intézet is komoly segítségét nyújtott. Megállapításaik szerint a rézbányászat Timnában már a késő neolitikumban elkezdődött, és egészen a középkorig tartott. Míves réztárgyak is napvilágra kerültek, különösen a korai rézkorból, a 4-3. évezred tájáról: kultikus edények, tálak ékszerek és dísztárgyak. A rezet nemcsak a környéken lakó népek, elsősorban az Arava-völgy túlsó (keleti) felén élő midjániták használták, hanem az ókori egyiptomiak is.

Nagy számmal kerültek elő, az időszámításunk előtti 14-12. századokból egyiptomi emlékek, amelyek azt bizonyítják, hogy Egyiptomnak olyan nagy szüksége volt a rézre, hogy hajóval (a mai Szuez vidékéről az élati öbölig) rabszolgák tömegeit hozták ide, hogy az általuk kitermelt fémet elszállíthassák a birodalomba. Az érc kitermelésében a fáraók megbízottai együttműködtek a környéken lakó népekkel, a midjámitákkal és az amalekitákkal. (Róluk a Bibliában számos említés esik. Mózes például, amikor Egyiptomból menekülnie kellett, Midjánban talál otthonra: Mózes 2. könyve, 2. fejezet 15. vers.) A feltárt rézedények legszebb darabjai ebből a korból valók. Az egyik barlangban ma is láthatók azok az egyiptomi sziklarajzok, amelyeket akkor az itt senyvedő rabszolgák véstek a barlang falába.

A timnai park legérdekesebb látványossága az a hatalmas méretű kőképződmény (három egyenes sziklafal), amelyet az utókor „Salamon oszlopai” névvel emleget. Ennek közelében találták meg a régészek azt a templomot, amelyet az egyiptomi munkások emeltek Hathor isten tiszteletére. A sziklafalba vájt templomban, amelyet Széti fáraó (i.e. 1318–1304) kezdett építeni, az expedíció sikere és az ott dolgozók érdekében, a kőpadló és faragványok mellett istenszobrokat láthatunk. Széti utódja, II. Ramszesz fáraó (1304–1237) fejezte be az építkezést. Ebből a korszakból számos rézből készült tárgy maradt fenn: macska és leopárd figurák, gemmák, skarabeusok, Hathor-szobor és egy gyönyörű plakett, amely Hathor isten fejét ábrázolja. Mellette egy nagyméretű sztélét tártak fel, egyiptomi hieroglifákkal teleírva. A templombejárat két oldalán ugyancsak sztélék voltak, amelyekre a templomot látogatók írták be köszönetüket és hódolatukat.

A timnai ásatások azért is jelentősek, mert fényt deríthetnek a hajdani midjáni kultúra és az ősi (mózesi) zsidóság kapcsolatára, amely összefüggés egyébként Mózes apósának, a midjáni főpapnak, Jitrónak a Bibliában leírt látogatásából már sejthető volt. Mózes II. könyve, 18. fejezetében arról olvashatunk, hogy Jitró tanácsokat ad vejének, a zsidó közösség megszervezése érdekében. A timnai ásatások során előkerültek Midjánból való gyapjú- (ruha) maradványok, fém ékszerek és ajándéktárgyak. Az egyiptomiakkal együttműködő midjániták ugyanis csoportosan látogatták ezt a Hathor-szentélyt, majd az egyiptomiak távozása után önálló sátorszentéllyé alakították át. S ami a legfontosabb: egy szépen kidolgozott, furcsa vörösréz kígyó bukkant elő, amelyet a midjániták tiszteltek. Márpedig a Bibliában is olvashatunk egy különös rézkígyó felállításáról.

„Az Örökkévaló tüzes kígyókat bocsátott a népre, s azok megmarták az embereket, és sokan meghaltak Izrael népéből. Akkor elmentek a nép (képviselői) Mózeshez, és azt mondták: Vétkeztünk, mert az Örökkévaló ellen és ellened szóltunk; imádkozz az Örökkévalóhoz, hogy távolítsa el tőlünk a kígyókat. Mózes imádkozott a népért. És az Örökkévaló így szólt Mózeshez: Készíts magadnak tüzes kígyót, és emeld fel azt póznára: s ha valakit megmarnak, és feltekint arra, életben marad. Elkészítette hát Mózes a rézkígyót, és felemelte azt póznára. S úgy történt: ha a kígyó valakit megmart, és az feltekintett a rézkígyóra, életben maradt” (Mózes IV. könyve, 21. fejezet 6-9. vers).

Érdemes megemlítenünk, milyen sorsa lett később ennek a Mózes által emelt rézkígyónak. A honfoglalást követően ugyanis először Silóba, majd Jeruzsálembe, a Salamon király által épített Szentélybe került. A nép szinte babonás tisztelettel vette körül, s hitük szerint nem csupán a kígyómarástól mentette meg őket, hanem minden betegséggel szemben védelemért fordultak hozzá. Nehusta (= a réz) névvel illették, s azt hitték, elég rátekinteniük, és máris gyógyulásra számíthatnak. Ezért aztán Hizkijáhu (Ezékiás) király, aki uralomra lépése után visszatért a tiszta egyistenhit alapjaihoz, az egyéb bálványképekkel együtt összetörette. A király „rombolta le a magaslatokat, törte el az oszlopokat, és vágta ki az Aserát (= a kultikus liget fáit), és törte össze az érckígyót is, amelyet Mózes készített; mert mind az ideig az Izrael fiai jó illatú áldozatot mutattak be annak, és nevezték azt Néhustánnak” (Királyok II. könyve, 18. fejezet 4. vers).

„Salamon oszlopai” ugyan nem tőle valók (azok nagyszerű természeti képződmények, a szél és a víz vájta ki az évmilliók során), mégis a nagy zsidó királyt dicséri, hogy nem csupán a nemzetközi kereskedelemmel foglalkozott (arról másutt már szóltunk), hanem az országon belül jelentős gazdasági beruházásokat hajtott végre, így bányákat is létrehozott. Timnában hosszú időn át, rendszeresen folytatott rézkitermelést. A rezet innen szállították az ország belső részeibe, akárcsak a Vörös tengeren, az általa létesített kikötőn keresztül Egyiptomba. A régészek feltárták a bányamunkások számára emelt lakhelyeket és sok más érdekes emléket. A rezet tartalmazó köveket ékszerként, dísztárgyként is jól hasznosították. A timnai hegyekben ugyanis háromféle, gyönyörű, réztartalmú kő, vagyis malachit fordul elő. Az igazi malachit csillogó zöld színű, de van világos és sötétkék árnyalatú is. (Ezeket újabban „élati kőnek” nevezik.) A legritkább az olyan féldrágakő, amelyben a zöld és a sötétkék színek egyaránt előfordulnak: az ilyen követ azuritnak mondják.

Salamon kezdte először kiaknázni a Holt tengerben és környékén található különleges ásványokat. Egy régi forrás alapján joggal feltételezhetjük, hogy a holt tengeri só gyógyító hatását is felismerte. Annak idején ott – mint korábban említettük – még rendszeres hajóközlekedés folyt, amelyet Salamon szintén felhasznált: így tudott kapcsolatot tartani a moábi, ammóni és midjáni uralkodókkal.

Az Aravá völgye voltaképpen egy nagy földtörténeti törésvonal (az úgynevezett szíriai árok) mentén húzódik északról dél felé, ahol valamikor (az időszámításunk előtti 2. évezred kezdetén) minden bizonnyal szörnyűtermészeti katasztrófa zajlott le. (Erről a feltételezésről már szóltunk Szodoma és Gomorra történetével kapcsolatban.) A katasztrófa előtt a Holt tenger nem feküdt ilyen mélyen, s a Jordán vize nyugodtan tovább folyhatott a Vörös tenger, a mai Élati öböl irányába. Miután a szíriai árok lesüllyedt, a Jordán vize fennakadt, s a folyamatos párolgás következtében a Holt tenger egyre sósabb lett, az Aravá völgye pedig, a vízhiány miatt egyre szárazabb és kihaltabb vidékké változott. Ez a tragikus folyamat csak a legutóbbi időben, a modern zsidó települések jóvoltából alakult valamivel kedvezőbben.

Mivel a törésvonal bizonyos mértékig földrengésveszélyes területnek tekinthető, ez talán összefüggésbe hozható egy különös bibliai történettel. Itt zajlott le ugyanis, a pusztai vándorlás idején Kórah (Kóré) lázadása, s egyfajta földrengéssel magyarázható a lázadók példátlanul súlyos büntetése. „Kórah, Jichár fia, aki Lévi fiának, Kéhátnak fia volt… Rúben fiaival fellázadtak Mózes ellen, és velük Izrael fiai közül kétszázötvenen, akik a gyülekezetnek fejedelmei voltak, mind neves emberek. Összegyűltek Mózes és Áron ellen, és azt mondták nékik: Sokat szántatok magatoknak, holott az egész gyülekezet, minden tagja szen, és köztük lakozik az Örökkévaló: miért emeltétek hát fel magatokat az Örökkévaló gyülekezete fölé?” (Mózes IV. könyve, 16. fejezet 1-3. vers). A felkelők tehát, akik egyébként Mózes közeli rokonai voltak, és egyébként is kivételezett szerepet töltöttek be Izrael gyülekezetében, látszólag demokráciát hirdettek, holott valójában egyeduralomra törekedtek. Mózes, persze, átlátott szándékaikon, ezért így válaszolt nekik: „Talán keveslitek azt, hogy Izrael Istene kiemelt benneteket Izrael gyülekezetéből, hogy a gyülekezet előtt álljatok, és szolgáljatok néki… még a papságot is magatoknak kívánjátok?” (ugyanott, 9-10. vers).

Végül a lázadókat tragikus végzet várta, s ezt Mózes előre megjósolta: „Ha úgy halnak meg ezek, ahogyan minden más ember meghal, s ha minden más ember büntetése szerint lesznek megbüntetve, akkor nem az Örökkévaló küldött engem. Ha viszont az Örökkévaló valami új dolgot cselekszik, és a föld megnyitja száját, és elnyeli őket és mindazt, ami az övék, s ők elevenen szállnak alá, akkor megismerhetitek, hogy valóban meggyalázták ezek az emberek az Örökkévalót” (ugyanott, 29-30. vers). A különös végzet a Biblia szerint utolérte a bűnösöket: „És alászálltak azok és mindaz, ami az övék volt, elevenen a sírba: és befedte őket a föld, és elvesztek a többiek szeme elől. Az izraeliták pedig, akik körülöttük voltak, mind elfutottak a kiáltozásaikra; mert azt mondták: mindjárt elnyel minket is a föld! És tűz jött ki az Örökkévalótól, és megemésztette mindazt a kétszázötven férfit, akik füstölő szerekkel áldoztak ott” (ugyanott, 33-35. vers). Kérdés, hogy ezt a egyedülálló, példátlan eseményt egyáltalán meg lehet-e reálisan magyarázni reálisan? Ha igen, csak egy súlyos földrengés látványa jöhet szóba, ami – mint említettük – ezen a vidéken egykönnyen elképzelhető.

Az Arava völgyében, a ritkás növényzetben a szárazságot jól tűrő sittim fa (az egyiptomi akác) a leggyakoribb: ebből készítette hajdan Becalél mester – Mózes utasítása szerint – a frigyládát és a pusztai Szentély más fontos tárgyait. A bokrok között ott találunk egy bizonyos igénytelen növényt, amely kora hajnalban megduzzad, levelei közt apró bogyó jelenik meg, s ennek mézédes nedvét fogyasztani is lehet, ám az első napsugártól kiszárad, szálkássá lesz, vagy megbüdösödik. Egyes tudósok szerint ez volt a titokzatos manna, amellyel Izrael népét etette az Örökkévaló, amíg negyven esztendőn át a sivatagban bolyonganiuk kellett. Márpedig a Szentírás ehhez hasonlóan, érzékletesen szól a különleges ’égi ajándékról’: „S ahogy fölszállt a harmat lerakodása, és íme, a sivatag területén valami finom pikkelyszerű volt, finom, mint a zúzmara a földön. Látták ezt Izrael fiai, és így szóltak egymáshoz: Mi ez? (héberül mán hu), mert nem tudták, mi az… S elnevezte azt Izrael háza mannának (= micsodának), s az olyan volt, mint a koriander magja, fehér, az íze pedig, mint a mézes lepényé” (Mózes II. könyve, 16. fejezet 14-15. és 31. vers). „Szólt hozzájuk Mózes: Senki hagyjon belőle reggelig, de nem hallgattak Mózesre, és néhányan meghagytak abból reggelre, de férgessé vált, és megbüdösödött” (ugyanott, 19-20. vers).

Mások viszont úgy vélik, a manna valójában a tamariszkusz és a sittim fán élő különleges bogár (tudományos nevén a trabutina mannipara) nősténye által kibocsátott báb, illetve az abban található nedv. A legnagyobb kánikulában, június-júliusban tenyészik: a fák levelei és ágai között húzódik meg, majd egyhamar kiszáradva a földre hull. A beduinok arabul mán min-szamá, égi mannának nevezik, és mindmáig fogyasztják. A bibliai próféták héberül is hasonlóképpen emlegetik: mán min-hasamájim.

[torokkarol]

A Hermon hófödte csúcsai
           
            Még azok is, akik már többször jártak Izraelben, csak nehezen tudják elképzelni, hogy ebben a mediterrán (olykor szubtrópusi jellegű) országban, a Biblia földjén hófödte csúcsok magaslanak az ég felé, ahol télen éppúgy lehet síelni és más téli sportokat művelni, akárcsak a magas Kárpátokban. A hó Izrael területén valóban nagyon ritka, egyedül Jeruzsálemben szokott hullani, egyszer-kétszer hull évente. Ilyenkor a gyereke reggel kitekintenek az ablakon, és tudják, aznap nem kell iskolába menni, erre ősi idők óta külön engedélyük van, hogy játszhassanak-csúszkálhassanak egy kicsit, mert a fehér lepel délig úgyis mindig elolvad. Ám az ország északnyugati határvidékén, az úgynevezett Anti-Libanon hegyvidék déli nyúlványain a hó nem olvad el, sőt a fehér „hósapka” hosszú hónapokig megőrződik, így ha oda látogatunk, az év nagy részében találkozhatunk vele.
A Bibliában először Mózes beszédei között találkozunk nevével, amikor a zsidóság „nagy tanítómestere” az általa vezetett Jordánon túli hadjáratról, még az Ígéret földjének elfoglalása előtt: „Megszereztük annak idején az emóriak két királyától azt a földet, amely a Jordánon túl van, az Arnon pataktól a Hermon hegységig” (Mózes V. könyve, 3. fejezet 8.vers). Majd hozzáfűzi, mintegy a pontosság kedvéért: „A szidoniak (= a föníciaiak) a Hermont Szirjonnak nevezik, az emóriak pedig Sznirmek hívják” (ugyanott, 9. vers). (A Sznir szó etimológiáját a Jeruzsálemi Talmud a hóval azonosítja, mivel „a hegy csúcsán a hó sem nyáron, sem ősszel nem olvad meg teljesen”. Mózes később is említi a hegyet, ám ott egy újabb névváltozata is előkerül: „Aroér (városától) egészen a Szion hegységig, amely a Hermon” (ugyanott, 4. fejezet 48. vers). S hadd tegyük hozzá: az arabok — messziről látszó hófedte magaslatai okán — Dzsebel as-Seikh (az ősz sejk hegye) névvel emlegetik.
A Hermon legmagasabb csúcsa meghaladja a két és félezer métert, pontosan 2759 méter, tehát meghaladja a Kárpátok legmagasabb csúcsait is. Izraeli területen ma három nagyobb és néhány kisebb csúcsáról beszélhetünk (természetesen így volt ez az ókorban is), ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy a zsoltárköltő egy helyen többes számban említi a Hermont: „Istenem, miattam sanyarog a lelkem, Rád gondolok a Jordán földjéről és a Hermonokról” (Zsoltárok könyve, 42. fejezet 7. vers).
A hegy lejtőinek nagy része már az őskor óta emberi településre adott módot: a zsidó honfoglalást megelőzően egy kis nép, a hettitákkal rokon hivveusok húzódtak meg itt, Jósua azonban legyőzte őket: „a hivveus a Hermon alatt, a magaslat földjén” (Jósua könyve, 11. fejezet 3. vers). A hegyvidék egyébként később sem volt sűrűn lakott. Ami mégis rendkívül fontossá tette a vidéket: az itt termő ciprus fontos építkezési anyagként szolgált nem csupán az izraeli, de a föníciai városok létrehozásához. A próféta például, miközben gyászdalt énekel a föníciai Cor (= Türosz) fölött, azt állítja, hogy a hatalmas kereskedőváros szépségét a hegyekből kitermelt fák által nyerte: „A Sznir (= Hermon) ciprusából építették föl mind a bordáidat, cédrust a Libanonból vittek, hogy föléd árbocot emeljenek” (Ezékiel könyve, 27. fejezet 5. vers).
A Hermon sűrű erdeiben még ma is számos ragadozó állat tanyázik, az ókorban ez különösen jellemző volt. Ennek ellenére nem féltek tőle, a hegy és a vadon inkább a szépség szimbóluma lett: A zsoltárköltő a korábban általunk már tárgyalt, vonzóan szép Tábor-heggyel együtt említi: „Észak és dél ¾ Te teremtetted őket, Tábor és Hermon, Nevedben ujjonganak” (Zsoltárok könyve, 89. fejezet 13. vers). Nem véletlen, hogy a vadakat rejtő, erdős hegyvidék az Énekek énekének szerzőjét is megihlette. „Velem a Libanonról, kedvesem, jöjj velem a Libanonról, tekints le az Amana csúcsáról, a Sznir és a Hermon csúcsáról, az oroszlánok rejtekéből, a párducok hegyeiről” (Énekek éneke, 4. fejezet 8. vers).
Vannak, akik úgy vélik, az itt megemlített három helynév (Amana, Sznir és Hermon) valójában a három legkiemelkedőbb magaslat hajdani neveit jelzi. (Ma persze, az egész hegyvidéket Hermonként ismerjük.) Az viszont kétségtelen, hogy odafentről a kilátás mindmáig elragadó: ellátni szinte Izrael egész területére, a Földközi tengertől a Jordán völgyéig és a Genezáreti tóig, a Libanoni hegységtől Jeruzsálemig.
A Biblia korában úgy vélték, nem csak a Jordán vize ered a hermon vidékéről, de a nyári éjszakákon hulló harmat forrása is itt található. A 133. zsoltár három gyönyörű képet állít egymás mellé: a testvérek és jó barátok együttes társaságát, az Áron főpap hajára és szakállára hulló illatos (felszentelésre szánt) szent olajat és a „Hermon harmatát, mely alászáll Cion (= Jeruzsálem) hegyeire, mert ott rendelte el az Örökkévaló az áldást, életet mindörökké” (Zsoltárok könyve, 133. fejezet 3. vers).
Miután Sámson küzdelmei (bármilyen hősiesek is voltak) nem tudták megmenteni Izraelt és különösen saját törzsét, Dánt a filiszteusok folyamatos támadásaitól, időszámításunk előtt 1100 körül a Dán-törzs tagjai csoportosan elhagyták ősi lakhelyüket, és ide, a Hermon lejtői közé, az ország legészakibb részébe települtek át. (A környéket az átköltözöttek nevéről mindmáig Dán névvel illetik, akárcsak az ott átívelő, gyorsfolyású, a Jordánba siető patakot.) Nem volt ez részükről könnyű vállalkozás, hiszen régi területük viszonylag jól termő vidék volt (a filiszteusok épp ezért támadták őket), itt viszont, szokatlan körülmények között, keményen meg kellett küzdeniük a mindennapi megélhetésért. Ugyanakkor viszont meglehetős biztonságot nyújtott ez a terület, hiszen a fő közlekedési utak és az átvonuló ellenséges csapatok messze elkerülték, s a nagy föníciai városokból is csak nehezen lehetett megközelíteni azt. Nem véletlen, hogy mielőtt az átköltözésbe fogtak volna, Dán fiai kémeket küldtek szét az ország minden területére, hogy alkalmas földet találjanak maguk számára. (Akik manapság azon a vidéken laknak, úgy tartják: nem véletlen, hogy ennél szebb, vonzóbb tájat keresve sem találtak Dán törzsének kémei sehol másutt Izraelben.)
Dán városa egy kellemes, vadregényes erdővel szegélyezett völgyben feküdt, eredeti neve Lájis (= nőstényoroszlán) volt, nyilván az ott gyakorta előforduló vadállatok okán. Amikor Dán törzse megszállta a vidéket, kis számú, védtelen lakóit kardélre hányták, és a várost felgyújtották. Később mégis újraépítették, s ekkor kapta későbbi nevét. „Elnevezték a várost Dánnak, ősük, Dán nevéről, aki Izraelnek (= Jákobnak) született, korábban azonban Lájis volt a város neve” (Bírák könyve, 18. fejezet 29. vers).
Mintegy száz esztendővel később Dávid király már szükségét érezte annak, hogy megerősítse ezt a vidéket, hiszen itt a közelben vezetett a határvonal a damaszkuszi fővárossal rendelkező nagy szomszéd, Arám irányába. A régészek a közelmúltban tárták fel Dán erődjét, ahol sok érdekes tárgyi emlék mellett egy feliratos táblát is találták az alapító, Dávid király nevével. Így kézzelfogható bizonyíték került elő a vár felállításának időpontjáról és körülményeiről. Ettől kezdve ez az erőd az egyik legfontosabb bástyája lett az ország védelmének. Salamon király hadvezérei is használták a várat, amikor északról kisebb támadások érték az országot.
Salamon halála után, mint korábban már ismertettük, kettészakadt az ország. Az északi országrész, Izrael királya, Jerobeám áldozati helyet állított fel Dánban, amely akkor már az északi határállomás szerepét is betöltötte. Valójában ezzel az intézkedéssel azt kívánta megakadályozni, hogy a lakosság ne menjen át a szomszédos Szíriába (Arám országába) áldozatot bemutatni. Abban az időben ugyanis Arám országában egy zsidó katonatiszt, Salamon egyik volt hadvezére, Recin lett a király. Persze, ezt a politikai szempontot a Biblia kevésbé tudta értékelni, inkább azért kárhoztatja Jerobeámot, mert a jeruzsálemi zarándoklat ellen fordult, és pogány szertartásokat vezetett be országában. Ezért aztán a zsidó utókor Jerobeámot, mint bálványimádót és az ősi ország szétszakítóját, a legnagyobb bűnösök közt tartja számon. “Tanácsot tartott a király, és készített két aranyborjút, majd így szólt hozzájuk: Elég volt nektek, hogy Jeruzsálembe zarándokoljatok! Itt vannak Izrael istenei, akik felhoztak téged Egyiptom országából. És elállította az egyiket Bét Élben, a másikat pedig Dánba helyezte” (Királyok I. könyve, 12. fejezet 28-29. vers).

            A talmudi bölcsek éppen ezért negatív képet festett mind Dán törzséről, mind a nevüket viselő városról. Bibliamagyarázatukban azt állították, hogy Ábrahám azért üldözte ellenségeit Dán vidékéig, a Hermon lejtőiig (vesd össze Mózes I. könyve, 14. fejezet ?? vers), mert előre látta, hogy utódai ott majd bálványimádást követnek el. Úgy vélték, Izrael minden törzse igyekezett ellenállni Jerobeám pogány kultikus terveinek, egyedül Dán törzse fogadta azt el, fenntartás nélkül. Ezért aztán — mondják — „az északi szél Dán törzsének területéről, a Hermon hegyéről ered, onnan terjed a sötétség az egész világra, a bálványimádás bűne miatt, amelyet Jerobeám idején elkövettek, az aranyborjú felállításával”.

A régiek arra is figyelmeztetnek, hogy Dán törzse már korábban, Jerobeám előtt is bálványimádás bűnébe esett. Kétségtelen, hogy a bibliai Bírák könyvéből, ahol Dán fiainak lakóhely-változtatásáról olvasunk, azt is megtudjuk, hogy útközben, Efrájim törzsének területén egy gazdag földbirtokos, Mikha birtokán húzódtak meg, s ott bálványokat, papi jóslásra szolgáló eszközöket, éfodot és terafimot szereztek, pontosabban loptak. Sőt, magukkal vittek egy fiatal levitát, Jehonátánt, aki pedig Mikha szolgálatában állt. S amikor megtelepültek Dán városában, ott felállították az orvul szerzett pogány istenszobrot. „Dán fiai felállították maguknak a faragott képet, Jehonátán pedig, Gérsom fia, Menáse unokája, ő meg az utódai papjai lettek Dán törzsének, az ország száműzetésbe hurcolásának napjaiig” (ugyanott, 30. vers).
A bölcsek, Dán törzsének utólagos befeketítése érdekében még messzebbre tekintenek vissza, s azt hangoztatják, Dán fiainak vonzódása az idegen kultusz iránt már akkor megnyilvánult, amikor Mózes korában, a pusztai vándorlás idején egy bűnös embert találtak a táborban. „S kiejtette és átkozta az Örökkévaló nevét egy izraelita nő fia, akkor elvitték őt Mózes elé. Az (illető) anyjának neve Slomit, Divri lánya, Dán törzséből” (Mózes III. könyve, 24. fejezet 11. vers).
     Mindez persze nem változtat a Hermon lejtőinek vonzó, vadregényes jellegén. A táj egyik jellegzetes színfoltja a sziklák között lezúduló, vadul kanyargó, időszakos patak, a Náhál Dán (Dán patakja). Nyár végén, kora ősszel a patakmeder gyakorta kiszárad, s csak az őszi esőzés után jelenik meg benne újra a víz.  Kora tavasszal viszont (ahogy a Hermon csúcsain olvadni kezd a hó) a patak megárad, gyorssodrású, kristálytiszta vize bőségesen biztosítja a környék öntözési szükségletét, és más patakokkal, forrásokkal együtt táplálja a Jordán folyóját. Újabban a fiatalok sajátos sportot űznek a Dán-patakon. Felső folyásánál használaton kívül került autógumi-belsőre (héberül abuvra) ülnek, és úgy zubognak alá a vízen, mintegy órányi, másfél órányi idő alatt sok kilométert haladva lefelé. A nem éppen veszélytelen vállalkozás közben segítik egymást, valahányszor egyikük felborul, a mederből kiemelkedő félelmetes szikláknak ütközve. Nyáron iskolás csoportok, fiúk-lányok és tanáraik keresik fel az „abuvozás” színterét: számukra mindez ugyanis csak kihívást és jó szórakozást jelent…

Miután a Jordán folyó forrásvidéke is a Hermon csúcsai közelében található, s mivel a mesterséges öntözés a Szentföldön ma elsősorban a Jordán vizére támaszkodik, a gyűjtőmedence jelentősége az utóbbi időben hallatlanul megnőtt. Itt találhatók Izrael legészakibb települései: Metula és Dán, akárcsak a környék legnagyobb városa, Kirjat Smona, ahol többnyire csak modern lakóházakat láthatunk, de több fontos ipari vállalkozás is működik ott. Lakói között feltűnően nagy számmal találunk magyar származásúakat. Szívükben a Kárpátok bércei mellett ma már a Hermon hófödte csúcsai fénylenek.


http://www.zsido.hu/izrael/bibliai.htm

[torokkarol]

         

Timna — Salamon oszlopai
           

A hely, amelyről ezúttal szólni szeretnénk, a Vörös tenger partján fekvő Élattól mintegy 30 kilométerrel északra fekszik, s nem véletlenül vált az izraeli idegenforgalom egyik legérdekesebb látványosságává. A színes kőrengetegek, a ként, káliumot, mangánt, vasat, foszfort és főként rezet rejtő hegyek mindmáig csodálatos látványt nyújtanak az ide érkezőnek: egyik-másik hegykúp csupa zöld, fekete, vagy éppen vörös színt ölt magára. A napszak változásaival a a szürkés kövek lilába, a sárgák rózsaszínbe váltanak: a látszólag holt vidék csupa életet áraszt, szinte megigézi a látogatót, egy percre sem hagyhatjuk figyelmen kívül az apró változásokat.
A környék mai, turisztikai neve Timna-park. Az Élat és a Holt teger között húzódó, úgynevezett Arava-völgy nyugati oldaláról induló, mintegy 70 négyzetkilométer kiterjedésű területen, az úgynevezett Timna-völgyben olyan, 300 méter magas dombokat is látni, amelyeknek réztartalma 55 százalékos. A csodálatos barlangok, apró lyukak és mélyedések, a bibliai település izgalmas régészeti emlékei is nagy vonzerőt jelentenek mindenki számára.
Timna neve ugyan több változatban is előfordul a Bibliában, ám egyik sem azonosítható az imént meghatározott helynévvel. A ma ismeretes Timna viszont kapcsolatba hozható a Szentírásban említett Ézsau (Jákob ikertestvére) egyik leszármazottjával, akit később fejedelemként is idéznek, ami azt jelenti, hogy az Izraeltől délre letelepült edomi nép egyik törzse és lakhelyük viselte ezt a nevet (Mózes I. könyve, 36. fejezet 22. és 40. vers). Ebből az következik, — legalábbis a Biblia véleménye alapján —, hogy az Izrael népével rokon edomita népcsoport (Ézsau leszármazottainak egyik törzse) lakta hajdan ezt a területet. Azt persze nem állítja a Szentírás, hogy ők lettek volna a környék eredeti őslakói, vagy hogy ők fedezték volna fel a hegyvidék kincseit.
Az előkerült leletek tanúbizonysága szerint Timnában már az időszámításunk előtti 6. évezredből emberi település nyomait tárták fel a kutatók. Az ásatásokat itt Binjamin Rothenberg, a Tel Aviv-i Egyetem régészeti tanszékének professzora vezette, az ‘Arava expedíció’ keretében (1959-től 1990-ig), és ahhoz a londoni régészeti-érctani intézet is komoly segítségét nyújtott. Megállapításaik szerint a rézbányászat Timnában már a késő neolitikumban elkezdődött, és egészen a középkorig tartott. Míves réztárgyak is napvilágra kerültek, különösen a korai rézkorból, a 4-3. évezred tájáról: kultikus edények, tálak ékszerek és dísztárgyak. A rezet nemcsak a környéken lakó népek, elsősorban az Arava-völgy túlsó (keleti) felén élő midjániták használták, hanem az ókori egyiptomiak is.

Nagy számmal kerültek elő, az időszámításunk előtti 14-12. századokból egyiptomi emlékek, amelyek azt bizonyítják, hogy Egyiptomnak olyan nagy szüksége volt a rézre, hogy hajóval (a mai Szuez vidékéről az élati öbölig) rabszolgák tömegeit hozták ide, hogy az általuk kitermelt fémet elszállíthassák a birodalomba. Az érc kitermelésében a fáraók megbízottai együttműködtek a környéken lakó népekkel, a midjámitákkal és az amalekitákkal. (Róluk a Bibliában számos említés esik. Mózes például, amikor Egyiptomból menekülnie kellett, Midjánban talál otthonra: Mózes 2. könyve, 2. fejezet 15. vers.) A feltárt rézedények legszebb darabjai ebből a korból valók. Az egyik barlangban ma is láthatók azok az egyiptomi sziklarajzok, amelyeket akkor az itt senyvedő rabszolgák véstek a barlang falába.

A timnai park legérdekesebb látványossága az a hatalmas méretű kőképződmény (három egyenes sziklafal), amelyet az utókor „Salamon oszlopai” névvel emleget. Ennek közelében találták meg a régészek azt a templomot, amelyet az egyiptomi munkások emeltek Hathor isten tiszteletére. A sziklafalba vájt templomban, amelyet Széti fáraó (i.e. 1318–1304) kezdett építeni, az expedíció sikere és az ott dolgozók érdekében, a kőpadló és faragványok mellett istenszobrokat láthatunk. Széti utódja, II. Ramszesz fáraó (1304–1237) fejezte be az építkezést. Ebből a korszakból számos rézből készült tárgy maradt fenn: macska és leopárd figurák, gemmák, skarabeusok, Hathor-szobor és egy gyönyörű plakett, amely Hathor isten fejét ábrázolja. Mellette egy nagyméretű sztélét tártak fel, egyiptomi hieroglifákkal teleírva. A templombejárat két oldalán ugyancsak sztélék voltak, amelyekre a templomot látogatók írták be köszönetüket és hódolatukat.

A timnai ásatások azért is jelentősek, mert fényt deríthetnek a hajdani midjáni kultúra és az ősi (mózesi) zsidóság kapcsolatára, amely összefüggés egyébként Mózes apósának, a midjáni főpapnak, Jitrónak a Bibliában leírt látogatásából már sejthető volt. Mózes II. könyve, 18. fejezetében arról olvashatunk, hogy Jitró tanácsokat ad vejének, a zsidó közösség megszervezése érdekében. A timnai ásatások során előkerültek Midjánból való gyapjú- (ruha) maradványok, fém ékszerek és ajándéktárgyak. Az egyiptomiakkal együttműködő midjániták ugyanis csoportosan látogatták ezt a Hathor-szentélyt, majd az egyiptomiak távozása után önálló sátorszentéllyé alakították át. S ami a legfontosabb: egy szépen kidolgozott, furcsa vörösréz kígyó bukkant elő, amelyet a midjániták tiszteltek. Márpedig a Bibliában is olvashatunk egy különös rézkígyó felállításáról.

„Az Örökkévaló tüzes kígyókat bocsátott a népre, s azok megmarták az embereket, és sokan meghaltak Izrael népéből. Akkor elmentek a nép (képviselői) Mózeshez, és azt mondták: Vétkeztünk, mert az Örökkévaló ellen és ellened szóltunk; imádkozz az Örökkévalóhoz, hogy távolítsa el tőlünk a kígyókat. Mózes imádkozott a népért. És az Örökkévaló így szólt Mózeshez: Készíts magadnak tüzes kígyót, és emeld fel azt póznára: s ha valakit megmarnak, és feltekint arra, életben marad. Elkészítette hát Mózes a rézkígyót, és felemelte azt póznára. S úgy történt: ha a kígyó valakit megmart, és az feltekintett a rézkígyóra, életben maradt” (Mózes IV. könyve, 21. fejezet 6-9. vers).

Érdemes megemlítenünk, milyen sorsa lett később ennek a Mózes által emelt rézkígyónak. A honfoglalást követően ugyanis először Silóba, majd Jeruzsálembe, a Salamon király által épített Szentélybe került. A nép szinte babonás tisztelettel vette körül, s hitük szerint nem csupán a kígyómarástól mentette meg őket, hanem minden betegséggel szemben védelemért fordultak hozzá. Nehusta (= a réz) névvel illették, s azt hitték, elég rátekinteniük, és máris gyógyulásra számíthatnak. Ezért aztán Hizkijáhu (Ezékiás) király, aki uralomra lépése után visszatért a tiszta egyistenhit alapjaihoz, az egyéb bálványképekkel együtt összetörette. A király „rombolta le a magaslatokat, törte el az oszlopokat, és vágta ki az Aserát (= a kultikus liget fáit), és törte össze az érckígyót is, amelyet Mózes készített; mert mind az ideig az Izrael fiai jó illatú áldozatot mutattak be annak, és nevezték azt Néhustánnak” (Királyok II. könyve, 18. fejezet 4. vers).

„Salamon oszlopai” ugyan nem tőle valók (azok nagyszerű természeti képződmények, a szél és a víz vájta ki az évmilliók során), mégis a nagy zsidó királyt dicséri, hogy nem csupán a nemzetközi kereskedelemmel foglalkozott (arról másutt már szóltunk), hanem az országon belül jelentős gazdasági beruházásokat hajtott végre, így bányákat is létrehozott. Timnában hosszú időn át, rendszeresen folytatott rézkitermelést. A rezet innen szállították az ország belső részeibe, akárcsak a Vörös tengeren, az általa létesített kikötőn keresztül Egyiptomba. A régészek feltárták a bányamunkások számára emelt lakhelyeket és sok más érdekes emléket. A rezet tartalmazó köveket ékszerként, dísztárgyként is jól hasznosították. A timnai hegyekben ugyanis háromféle, gyönyörű, réztartalmú kő, vagyis malachit fordul elő. Az igazi malachit csillogó zöld színű, de van világos és sötétkék árnyalatú is. (Ezeket újabban „élati kőnek” nevezik.) A legritkább az olyan féldrágakő, amelyben a zöld és a sötétkék színek egyaránt előfordulnak: az ilyen követ azuritnak mondják.

Salamon kezdte először kiaknázni a Holt tengerben és környékén található különleges ásványokat. Egy régi forrás alapján joggal feltételezhetjük, hogy a holt tengeri só gyógyító hatását is felismerte. Annak idején ott – mint korábban említettük – még rendszeres hajóközlekedés folyt, amelyet Salamon szintén felhasznált: így tudott kapcsolatot tartani a moábi, ammóni és midjáni uralkodókkal.

Az Aravá völgye voltaképpen egy nagy földtörténeti törésvonal (az úgynevezett szíriai árok) mentén húzódik északról dél felé, ahol valamikor (az időszámításunk előtti 2. évezred kezdetén) minden bizonnyal szörnyűtermészeti katasztrófa zajlott le. (Erről a feltételezésről már szóltunk Szodoma és Gomorra történetével kapcsolatban.) A katasztrófa előtt a Holt tenger nem feküdt ilyen mélyen, s a Jordán vize nyugodtan tovább folyhatott a Vörös tenger, a mai Élati öböl irányába. Miután a szíriai árok lesüllyedt, a Jordán vize fennakadt, s a folyamatos párolgás következtében a Holt tenger egyre sósabb lett, az Aravá völgye pedig, a vízhiány miatt egyre szárazabb és kihaltabb vidékké változott. Ez a tragikus folyamat csak a legutóbbi időben, a modern zsidó települések jóvoltából alakult valamivel kedvezőbben.

Mivel a törésvonal bizonyos mértékig földrengésveszélyes területnek tekinthető, ez talán összefüggésbe hozható egy különös bibliai történettel. Itt zajlott le ugyanis, a pusztai vándorlás idején Kórah (Kóré) lázadása, s egyfajta földrengéssel magyarázható a lázadók példátlanul súlyos büntetése. „Kórah, Jichár fia, aki Lévi fiának, Kéhátnak fia volt… Rúben fiaival fellázadtak Mózes ellen, és velük Izrael fiai közül kétszázötvenen, akik a gyülekezetnek fejedelmei voltak, mind neves emberek. Összegyűltek Mózes és Áron ellen, és azt mondták nékik: Sokat szántatok magatoknak, holott az egész gyülekezet, minden tagja szen, és köztük lakozik az Örökkévaló: miért emeltétek hát fel magatokat az Örökkévaló gyülekezete fölé?” (Mózes IV. könyve, 16. fejezet 1-3. vers). A felkelők tehát, akik egyébként Mózes közeli rokonai voltak, és egyébként is kivételezett szerepet töltöttek be Izrael gyülekezetében, látszólag demokráciát hirdettek, holott valójában egyeduralomra törekedtek. Mózes, persze, átlátott szándékaikon, ezért így válaszolt nekik: „Talán keveslitek azt, hogy Izrael Istene kiemelt benneteket Izrael gyülekezetéből, hogy a gyülekezet előtt álljatok, és szolgáljatok néki… még a papságot is magatoknak kívánjátok?” (ugyanott, 9-10. vers).

Végül a lázadókat tragikus végzet várta, s ezt Mózes előre megjósolta: „Ha úgy halnak meg ezek, ahogyan minden más ember meghal, s ha minden más ember büntetése szerint lesznek megbüntetve, akkor nem az Örökkévaló küldött engem. Ha viszont az Örökkévaló valami új dolgot cselekszik, és a föld megnyitja száját, és elnyeli őket és mindazt, ami az övék, s ők elevenen szállnak alá, akkor megismerhetitek, hogy valóban meggyalázták ezek az emberek az Örökkévalót” (ugyanott, 29-30. vers). A különös végzet a Biblia szerint utolérte a bűnösöket: „És alászálltak azok és mindaz, ami az övék volt, elevenen a sírba: és befedte őket a föld, és elvesztek a többiek szeme elől. Az izraeliták pedig, akik körülöttük voltak, mind elfutottak a kiáltozásaikra; mert azt mondták: mindjárt elnyel minket is a föld! És tűz jött ki az Örökkévalótól, és megemésztette mindazt a kétszázötven férfit, akik füstölő szerekkel áldoztak ott” (ugyanott, 33-35. vers). Kérdés, hogy ezt a egyedülálló, példátlan eseményt egyáltalán meg lehet-e reálisan magyarázni reálisan? Ha igen, csak egy súlyos földrengés látványa jöhet szóba, ami – mint említettük – ezen a vidéken egykönnyen elképzelhető.

Az Arava völgyében, a ritkás növényzetben a szárazságot jól tűrő sittim fa (az egyiptomi akác) a leggyakoribb: ebből készítette hajdan Becalél mester – Mózes utasítása szerint – a frigyládát és a pusztai Szentély más fontos tárgyait. A bokrok között ott találunk egy bizonyos igénytelen növényt, amely kora hajnalban megduzzad, levelei közt apró bogyó jelenik meg, s ennek mézédes nedvét fogyasztani is lehet, ám az első napsugártól kiszárad, szálkássá lesz, vagy megbüdösödik. Egyes tudósok szerint ez volt a titokzatos manna, amellyel Izrael népét etette az Örökkévaló, amíg negyven esztendőn át a sivatagban bolyonganiuk kellett. Márpedig a Szentírás ehhez hasonlóan, érzékletesen szól a különleges ’égi ajándékról’: „S ahogy fölszállt a harmat lerakodása, és íme, a sivatag területén valami finom pikkelyszerű volt, finom, mint a zúzmara a földön. Látták ezt Izrael fiai, és így szóltak egymáshoz: Mi ez? (héberül mán hu), mert nem tudták, mi az… S elnevezte azt Izrael háza mannának (= micsodának), s az olyan volt, mint a koriander magja, fehér, az íze pedig, mint a mézes lepényé” (Mózes II. könyve, 16. fejezet 14-15. és 31. vers). „Szólt hozzájuk Mózes: Senki hagyjon belőle reggelig, de nem hallgattak Mózesre, és néhányan meghagytak abból reggelre, de férgessé vált, és megbüdösödött” (ugyanott, 19-20. vers).

Mások viszont úgy vélik, a manna valójában a tamariszkusz és a sittim fán élő különleges bogár (tudományos nevén a trabutina mannipara) nősténye által kibocsátott báb, illetve az abban található nedv. A legnagyobb kánikulában, június-júliusban tenyészik: a fák levelei és ágai között húzódik meg, majd egyhamar kiszáradva a földre hull. A beduinok arabul mán min-szamá, égi mannának nevezik, és mindmáig fogyasztják. A bibliai próféták héberül is hasonlóképpen emlegetik: mán min-hasamájim.

                                                                                                          Raj Tamás

[torokkarol]

Bibliai tájak titkai
Az ősi Jeruzsálem


A város neve minden bizonnyal két ősi sémi szó összetétele, a sok ezer éves település alapítói, a jebuszi nép nyelvén Uru Sálem (héberül Ír Hasalom), vagyis a béke városa. (Sajnos, ezt a nevet nem mindig igazolta a történelem.) A Szentírásban is Salem városaként említik először, amelynek királya - Ábrahám korában - a legendás Malkicedek volt. Miután Ábrahám, a bibliai történet szerint, háborús győzelmével megmenti Salem város szövetségeseit, s még a zsákmányból sem kér semmit, a király áldást mond rá: "Áldott legyen Ábrahám és áldott legyen a Legfelsőbb Isten (Mózes I. könyve, 14. fejezet, )
Izrael országának természetes fővárosa az ország középső részén, 500 méter magasan, hegyek gyűrűjében fekszik. A jebuszí nép birtokát képező várost az időszámításunk előtti 1410 körül, a zsidó honfoglalás vezére, Jósua sem tudta meghódítani. Az egyiptomi Tell el Amarna-i levelek között fennmaradt a sálemi király egyik üzenete, amelyben támogatást kér a "támadó hordák" ellen. A fáraó ugyan képtelen volt (vagy nem akart) segítségére sietni, ám a jól védhető város ekkor még megmenekült. Dávid uralmának kezdetén már csak a város (fallal körülvett) központi része maradt az őslakosok kezén, tőle délre juda-beliek, északra és nyugatra pedig Benjámin törzsének tagjai települtek le.
Amíg az ősi Róma tudvalevőleg hét dombra épült, addig a mai Jeruzsálem hetvenhét hegyen és dombon helyezkedik el, s középütt természetesen a Har habájit, a Szentély hegye áll, amely voltaképpen egy hatalmas sziklatömb. A hagyomány szerint ezen a hatalmas sziklán zajlott le Ábrahám próbára tétele, Izsák feláldozása, (helyesen megkötözése). Erre a sziklára emelte Salamon király a Templomot, s arra épült jóval később, az arab hódítás után a Sziklamecset is. Az iszlám legenda szerint ugyanis ezen a sziklán dobbantott Mohamed lova, mielőtt az arab prófétával az égbe szállt volna. A hegyet borító szikla alapjait a Siratófaltól a piac felé vezető ókori utca jobb oldalán mindmáig láthatjuk.
A zsidó néphit úgy tartja, Ábrahám helytállása vetette meg a későbbi jeruzsálemi Szentély alapjait. Nem véletlenül: miután Isten megakadályozta Izsák feláldozását, jutalomként itt, a Mórija szent hegyén azonnal szövetséget kötött vele: "Bizony, meg foglak áldani, és úgy megsokasítom utódaidat, mint az ég csillagai, és mint a föveny a tenger partján, magzatod meghódítja majd ellenségei kapuját. És áldottak lesznek utódaid által a föld összes népei, mivelhogy hallgattál szavamra" (Ugyanott, 22. fejezet, 17-18. vers).
Az ókori Föníciában és Kánaánban általános volt az elsőszülött fiúgyermekek feláldozása. Több föníciai nagyvárosban, de még a föníciaiak által alapított Karthágóban is a régészek elsőszülöttek temetőit találták meg. Jeruzsálemben, az őslakó jebúszí nép ugyancsak feláldozta isteneinek elsőszülött fiúgyermekeit. Azt a völgyet, ahol az elsőszülöttek temetője volt, első nagy királyuk gyermekéről Gé ben Hinomnak (Hinom király fiának völgye), vagy röviden Gé-Hinomnak nevezték. A Dávid korától Jeruzsálembe érkező zsidók - érthetően - szinte elborzadtak ennek gondolatától, és soha nem települtek le ebben a völgyben Az irtózatos hely félelemmel töltötte el őket. Nem véletlenül, a Gé-Hinom kifejezésből lett a gyehenna, mint a pokol képzete, vagy a keresztény legendában a pokol tornáca… (A völgyet ma "a szultán medencéjének" nevezik, ám mindmáig jóformán lakatlan, csak művészi rendezvényekre használják.)
Említettük, hogy Jeruzsálemet végül Dávid király foglalta el, időszámításunk előtt 1003-ban. Mivel a város déli peremén ekkor már Juda törzsbeliek, északi és nyugati szélén pedig Benjámin-beliek telepedtek meg, a nagy király nyilvánvaló célja - a leendő főváros megszerzésén túl - e két, hosszú ideje egymás ellen harcoló törzs egyesítése volt. A hegyekkel és erős kőfallal körülvett város meghódítása azonban nem volt könnyű feladat.
Dávid egész életén keresztül háborúkat folytatott, elsősorban a szomszéd országokkal szemben. Izrael határait jelentős mértékben kitágította, Halálakor a "nagy Izrael" az Eufrátesztől "Egyiptom vádijáig" (határfolyójáig), a Szináj-félsziget közepéig húzódott. Ő alkalmazott először Izraelben hivatásos, zsoldos katonákat, ő szerelte föl a hadsereget "modern" eszközökkel: lovakkal, harci szekerekkel és páncél öltözettel. Ő vezette be - Védelmül a fegyverek ellen, s hogy katonái a páncélöltözet alatt felismerjék egymást - a pajzsot is. A zsidó hagyomány szerint ő vésetett a katonák pajzsára egy sajátos ismertetőjelet, a hatágú Dávid-csillagot (héberül magén Dávid, vagyis Dávid pajzsa). Az ország eredeti területét jól védhető erődökkel bástyázta körül. Nemrég, Izrael legészakibb részén, Tell Dánban (a mai Szíria határán) egy ókori erődöt tártak fel a régészek. A felirat itt arról tanúskodik, hogy a várat Dávid emelte, s még az építtető király neve is jól olvasható az előkerült korabeli szövegben…
Dávid legjelentősebb katonai sikere azonban kétségtelenül Jeruzsálem elfoglalása volt. Az erős falakkal körülbástyázott város meghódítása, mint már említettük, nem bizonyult egyszerű feladatnak. A jebuszí király gúnyosan meg is üzente Dávidnak: "Előbb a vakokat és a sántákat távolítsd el seregedből, mintha azt mondaná: Nem fog ide Dávid sohasem bejönni" (Sámuel II. könyve, 5. fejezet, 6. vers). Izrael hadvezére csak csellel tudta a várost bevenni. Jeruzsálemet ez idő tájt már vízvezetékkel látták el: a város alatt ciszterna húzódott, amelybe a környék forrásainak vizét vezették be, hogy ostrom idején kellő mennyiségű ivóvízzel lássák el a lakosságot. A vízgyűjtő medencétől lépcsők vezettek a város kútjaiig. Dávid hadvezére, Joáb elzáratta a források vizét, majd mihelyt a csatornák kiszáradtak, katonáit a kutakon keresztül a városba vezette. Így foglalták el - várostrom nélkül - Izrael későbbi fővárosát. A harc kezdete előtt Joáb egy jelszót hirdetett meg, amely mindmáig a zsidó vallásgyakorlat egyik fontos kulcsszava: hazak venithazak bead Elohénu uvead irénu (= "Légy erős, és erősítsük egymást, Istenünkért és városunkért").
Itt hadd jegyezzük meg, hogy a tudomány történetében ez az első említés vízvezetékről és effajta gyűjtőmedencéről. Ezt a technikai újdonságot a várost elfoglaló zsidók rövidesen eltanulták, és később még jelentős mértékben fejlesztették is. Az időszámításunk előtti 8. század végén, a készülődő asszír támadás előtt Hizkijáhu, Juda királya bevezette a város alá a Jeruzsálemtől délre fekvő Siloáh forrás vizét. Sok száz méteres csatornát építettek ehhez a föld alatt, amelynek fúrását két irányból kezdték meg. Ahol a két csapat találkozott, a munkások héber nyelvű emléktáblát állítottak, s ezt a régészek több mint száz éve megtalálták. A Siloáh-felirat készítői számot adnak arról a csodálatos érzésről, amely akkor töltötte el őket, amikor meghallották, a fal túloldaláról, a másik csapat hangját, meglátták az első csákányokat, majd kezet nyújthattak egymásnak.
"Így szóltak Jebusz lakói Dávidhoz: Nem fogsz ide bejönni, ő mégis elfoglalta Cijon erődjét, ez Dávid városa. Dávid pedig azt ígérte: Aki először leveri a jebuszít, főnökké és fejedelemmé lesz, és Joáb, Ceruja fia jutott fel oda, így ő lett a vezető. Dávid pedig a várba költözött, ezért nevezték el azt Dávid városának. Fölépítette Dávid a várost köröskörül, a Millótól a kerületéig. Joáb pedig felélesztette a város többi részét" (Krónikák könyve, 11. fejezet, 5-8. vers). Dávid városa, az eredeti jebuszí település és annak Dávid által újjáépített és bővített része a Szentély hegyétől délre terült el. Az utóbbi három évtizedben sok ásatást végeztek ezen a helyen, és a nagyszámú tárgyi bizonyíték a Biblia igazát támasztja alá. Ma már újra megtekinthetők azok a körkörös kis lépcsők, amelyek a hajdani kutakból vezettek le a ciszternához.
Dávid városépítő tevékenysége is jelentős volt: sok fontos épületet emelt Izrael új fővárosában, mindenekelőtt a saját palotáját. "Hirám, Cór (= a föníciai Türosz) királya követeket küldött Dávidhoz, meg cédrusfákat, fafaragókat és kőfalfaragókat, és azok házat építettek Dávidnak. Így megtudta Dávid, hogy megszilárdította őt az Örökkévaló királyként Izrael fölött, s hogy fölemelte uralmát népe, Izrael kedvéért" (Sámuel II. könyve, 5. fejezet, 11-12. vers). Hiába hozatta fel Dávid - nagy áldozatok árán -a frigyládát Jeruzsálembe, a Szentélyt mégsem építhette föl, mert - a Szentírás szavaival szólva - "vér tapadt a kezéhez". Az Örökkévaló házának felépítését azonban előkészítette. Palotájától északra-északnyugatra feküdt a Cijon-hegy, ahol a leendő Szentélynek állnia kellett. Dávid megvásárolta ezt a területet, holott az egyébként is tulajdonába juthatott volna. Ám ha kisajátítással vagy hadizsákmányként került volna kezébe a Cijon-hegy, később esetleg elvitathatták volna tőle, ő viszont megfizette azt, s így jogosan lett az Dávidé és utódaié.
Dávid király hetven éves korában hunyt el. A Talmud szerint Dávid szombat napján halt meg, amikor éppen jeruzsálemi palotájának kertjében, egy fa árnyékában pihent.
Dávidot - a hagyomány szerint - városának falában temették el. Sírja ma is ott látható (az Óváros délnyugati szélén, az "örmény negyed" és a Cion-kapu közelében), kései hívei éjjel-nappal mellette imádkoznak. A sírkamrát a világ különböző tájairól hozott kegytárgyak díszítik. Csakhogy a szakértők és a tudósok ennek a helynek a hitelességét nagyon is kétségbe vonják. A király személyének tiszteletét azonban mégis jól kifejezi, elvégre Dávid leszármazottai évszázadokon át uralkodtak a nép fölött, amely egyedül Dávid házának utódait fogadta el jogos királyának. Ezért aztán mindig számon is tartották az örökösök családfáját: több zsidó család mindmáig ahhoz tartozónak vallja magát.
Dávid élete végéig megőrizte költői és zenei tehetségét. A Szentírás számos dalt és zsoltárt tulajdonít neki. A Talmud pedig azt tartja, hogy Dávid ágya fölött egy hárfa függött, esténként a költő-király azon játszott mindig, s amikor aludni tért, és miután meghalt, a hangszer magától folytatta a megkezdett éneket. A nép valóban szívébe zárta Dávidot, kései utódját mindmáig várja Messiásként. "Minden, amit a király tett a nép szeme láttára, jó volt" (Sámuel II. könyve,, 3. fejezet, 36. vers). Jeruzsálem akkor lett Izrael fővárosa, és mindvégig az is marad…

Raj Tamás
(Forrás: http://www.erec.hu)