Lukács evangéliuma 15. rész
A TÉKOZLÓ FIÚ(K) PÉLDÁZATA
Elgondolkoztam azon, hogy pl. mint filmrendező, hogy képzelném el a záró jelenetet:
Bent az apa és a ház népe ünnepel. A tékozló fiú ül az asztalnál, eszik (hisz éhes), és potyognak a könnyei a táljába: mert nem ezt érdemelte volna. Ekkora szeretetre nem számított. Meghatódottságában (és szégyenében) sír.
Bátyja is sír, kint. Mert nem erre számított. Szerinte nem a tékozló öccse méltó az ünneplésre, hanem inkább ő, a hűséges. A jófiú.
Milyen ellentmondás! A rossz fiút ünneplik, a mintagyerek pedig asszisztáljon ehhez a "cirkuszhoz".
Kicsit megértem a nagyfiút is.
Igen, ilyenek vagyunk mi, emberek, mint ez a két fiú.
És Isten olyan, mint az apa. Aki mindenkit tud szeretni, és akit igazán senki sem ért meg.
(Ha a megnemértettségre kellene panaszkodni, az Úr kezdhetné a sort.)
Számunkra marad a megtérés, és hogy elkezdünk egyre-egyre jobban hasonlítani Őhozzá, a Szentlélek által...