Jennifer Perez:
A pokol valóság, én jártam ott!
Egy keresztény családban nevelkedett 15 éves lány bizonysága, aki feltámadt a halálból. Eltávolodott az Úrtól, és túladagolva, holtan találták meg, Isten a pokolra küldte. Az Úr kegyelméből kapott egy második lehetőséget és visszatérhetett azzal a küldetéssel, hogy figyelmeztesse az elveszetteket, a hitehagyottakat, és a langyos keresztényeket az Úr nyomatékos üzenetével.
Isten áldjon meg benneteket testvérek. Arra kérnék mindenkit, hogy nyissa ki a Bibliáját és lapozzatok Joel próféta könyvének 2, 28 verséhez:
„És lészen azután, hogy kiöntöm lelkemet minden testre, és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok; véneitek álmokat álmodnak; ifjaitok pedig látomásokat látnak.”
Az én nevem Jennifer Perez és 15 éves vagyok. Nem könnyű nekem tinédzserként elétek állnom és elismernem a hibáimat, de a Szent Szellem segítségében bízom, Ő fog segíteni, és ad erőt, amire most nagy szükségem van. Mindenekelőtt dicsőséget és hálát szeretnék adni Uramnak, Jézus Krisztusnak. Nem akarok hittételeket elmondani vagy új hitelveket felvetni, csak azt fogom nektek elmondani, amit láttam, amit halottam, és amit éreztem.
Röviden szeretnék beszélni a családomról. A szüleim keresztények, és jó példával jártak előttem, Isten útját mutatták meg életükkel. Három évvel ezelőtt lettem keresztény, és fogadtam el az Urat Nicky Cruze testvérrel együtt. Két évig az Úr utjain jártam, de amikor elkezdtem a középiskolát, lázadóvá kezdtem válni, és elhagytam Isten útjait. Lázadoztam a szüleim ellen, és a droghoz nyúltam. A barátaim vettek rá arra, hogy ezt megtegyem.
Gondoltam, hogy keresztény vagyok, és én teszem majd a barátaimat kereszténnyé. Ehelyett ők vittek engem vissza a világba. Valójában a drog volt az, aminek a hatására sok mindent tettem. Gonosz szellemek költöztek belém, ez volt az, ami lázadóvá tett a szüleimmel szemben. Ők szigorúak voltak, és nem engedtek el sehová, így azt sem engedték, hogy egy barátom házában töltsem el az éjszakát. Mindent titkokban kellett tennem, a hátuk mögött. Lógni akartam az iskolából. Alig akartam menni, éppen csak annyit, hogy a látszatot fenntartsam. Azon a ponton voltam, hogy drogfüggővé válok, de az Úr mindebből kiemelt. Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy keresztény voltam.
A bizonyságom 1997. május 2-án kezdődik. Volt egy barátom, csak barátok voltunk, és semmi több, és ő tudta ezt. Azt gondoltam, hogy ismerem őt, de valójában egyáltalán nem tudtam, ki ő. Azon az éjszakán felhívott és megkérdezte, hogy nem tudnék-e kijönni, csavarogni. A szüleim nem voltak otthon. Imádkozni mentek a közösségbe, mint minden pénteken. Azt mondtam nekik, hogy én nem akarok velük tartani, mert rosszul érzem magam. Már megőrültem tőlük, mert többször azt terveztem, hogy éjszaka különböző barátaimmal bulizni megyünk, de a szüleim nem engedtek el. Így arra kértem őket, hadd maradhassak otthon, és otthon hagytak. Amikor elmentek az imádságra, a barátom felhívott. Azt mondta: „Miért nem jössz el, már mindenki itt van?” Gondoltam magamban: „Nem akarok szembeszállni a szüleimmel, de talán ki tudok szökni, és soha sem fogják megtudni”, és így is tettem.
Azon az éjszakán a szüleim, miután hazajöttek, lefeküdtek aludni. Mindenre elszántan készen álltam arra, hogy kiszökjek, ezért felhívtam a barátom, és mondtam neki, hogy várjon rám az utcánk sarkán. Szóltam neki, hogy ne jöjjön el a házunk előtt, nehogy a szüleim felébredjenek, és összedőljön a tervem. Párnákat tettem a takaróm alá, és kimásztam az ablakon. Egy kétemeletes házban laktunk, és házunk minden ablaka be volt rácsozva. De mióta a szüleim bíztak bennem, az én ablakom nem volt rács. Így húztam hasznot a szüleim bizalmából. Kimásztam a tetőre, és leugrottam, egyből a földön landoltam. Az Úr tervezett így mindent, mert kitörhettem volna a lábam, és ez megakadályozhatta volna azt, amit Isten tervezett el számomra.
Kimentem az utcára, a barátom már ott volt. De amikor beszálltam az autóba három fiút és egy másik lányt láttam. Gondoltam magamban, hogy „semmit sem fogok csinálni, csak elengedem magam, drogozok és iszok.” De amikor láttam a három fiút és a lányt, megijedtem attól, hogy ki akarnak majd használni. De beszálltam az autóba, és elindultunk. Korábban, amikor beszéltem a barátommal telefonon, azt mondta, hogy csak körbenézünk egyet a városban. Erre mondtam azt, hogy „OK, ez jól hangzik”, így mentem bele. Nem gondoltam volna, hogy egy motelben fogunk kikötni. Mert oda érkeztünk meg.
Amikor megálltunk, kitett egy patyolat előtt, amely a motel mellett volt. Mondták, hogy ott várjak, és hogy mindjárt felszednek egy másik barátot. Mondtam, rendben, de kitaláltam, hogy azért hagynak ott, hogy egy szobát kivegyenek. Amikor visszajöttek, felvettek, és elvittek abba a szobába. Azt mondták: „Nyugi, bízz bennünk! Nem fogunk semmit se csinálni, csak várjuk a másik barátunkat, hogy jöjjön, és akkor mindannyian lelépünk.” Így megbíztam bennük, soha nem gondoltam volna, hogy bántani akarnak, de megjegyzem, hogy nem tudtam, ki a barátom valójában. Először csak beszélgettünk, aztán megkérdeztem őket, „Miért nem iszunk valamit addig, amíg várakozunk?” A barátom és én elhagytuk a szobát, és lementünk a motel előtti kis étterembe. Három Sprite-ot vettünk, és visszatértünk a szobába. Ők elkezdték kitölteni a Sprite-ot poharakba. Nem hoztak magukkal táskát, vagy bármit, ami gyanús lett volna, amiből azt gondolhattam volna, hogy valamit fognak tenni az italomba, vagy hogy velem tesznek majd valamit. Minden, amit tettek, nagyon ártatlannak tűnt.
Kimentem a WC-re, hogy megigazítsam a hajam, és a női dolgaimat elvégezzem, és mire visszaértem, már kitöltötték az italom. Néhány rágót vettem a számba, epreset, és megittam azt, amiről azt hittem, hogy Sprite. Ami ezek után történt, arról nincs tudomásom.
Amikor újra látni kezdtem, éreztem, hogy a szellemem kilép a testemből. Már a kórházban voltam, és láttam az összes orvost és nővért magam körül. Amikor kilépett a szellemem, láttam a testemet az ágyon. Tudjátok, hogyan néztek ki akkor, ha nézitek magatok a tükörben, és láttok egy tükörképet. De én nem a visszatükröződésemet láttam, hanem a saját testem az ágyon. Amikor körülnéztem, két vörösbe öltözött ember jelent meg ott, „gyere az utadra”, mondták, és megragadtak, mindegyik egy-egy karomat.
Elvittek egy helyre, és amikor felfedeztem, hol vagyok, láttam, hogy ez a mennyország. Az első, amit láttam, egy nagyon nagy fal volt. Fehér volt, és elnyúlt olyan messze, hogy számomra végtelennek tűnt. A fal közepén volt egy kapu, egy hosszú kapu, de ez zárva volt.
A Ószövetségben Mózes beszél a sátorról, és leírja a paramétereit. Én emlékeztem erre, és olyanak láttam a falat, mint a sátornál. Jobbra a kapu mellett volt egy széles szék és ennek jobb oldalán egy kisebb szék. Úgy tűnt, hogy aranyból készítették őket. Tőlem jobbra volt egy széles fekete kapu, körülötte rettenetesen sötétség, de tudtam a rajta lévő fogantyúról, hogy kapu. Ez egy undorító kapu volt. De a bal oldalamon ott volt a paradicsom, fák, kristályos víz hullt alá, és fű. Olyan békesség áradt benne, de senkit sem láttam ott.
Felnéztem, és láttam magam előtt az Atyát, nem láthattam az arcát, mert a dicsősége olyan nagy és olyan fényes, hogy mindent bevilágított a mennyben. A dicsősége mindent ragyogóvá tett. Nem volt nap, hold, nem látszottak a csillagok, Ő volt a világosság. Láttam a testét, és teste a Fiút is magába foglalta, egyik a másikban volt, együtt voltak. Látható volt az elkülönülésük, mégis az egyik a másik belül volt, együtt léteztek.
Jobbra mellettük két angyal állt, Gábriel és Mihály. Onnan tudtam a neveiket, hogy a homlokukra fel volt írva.
Amikor az Atya előtt álltam, rettenetesen mocskosnak éreztem magam. A térdeimre estem és sírtam. Iszonyatosan szégyelltem magam. Ha láthattam volna az arcukat, akkor sem akartam volna, mert annyira szégyenkeztem előttük. Amikor az Atya előtt voltam, Ő megmutatta az életem filmjét, a kezdetektől egészen addig. Azt mondta, hogy a legfontosabb része akkor zajlott, miután Mellette döntöttem, mert akkor már meg voltam mentve. Megmondtam a barátaimnak, hogy keresztény vagyok, de valójában nem mutattam nekik semmi gyümölcsöt. Ő azt mondta, hogy elrendeltetett, hogy a pokolba kell mennem.
Gábriel arkangyal odalépett, és megragadott a karomnál fogva. Elvitt az undorító fekete ajtóhoz, amit közelebbről meg sem akartam nézni. Próbáltam megállni, de szellemben voltunk, így keresztülmentünk a kapun. Amikor a kapu másik oldalán voltunk, minden teljes sötétségbe borult, arra is képtelen voltam, hogy magamat lássam. Nagyon gyorsan elkezdtünk zuhanni, úgy, mint a hullámvasúton. Ahogy zuhantunk egyre forróbb, és forróbb lett. Behunytam a szemem, nem akartam látni, hol vagyunk.
Amikor megálltunk, kinyitottam a szemem. Egy hatalmas úton álltunk. Nem tudtam, hogy hova vezet. De az első dolog, amit azonnal éreztem, a szomjúság volt. Rettenetesen szomjas voltam. Folyamatosan mondtam az angyalnak, hogy „szomjas vagyok, szomjas vagyok.” De úgy tűnt, mintha nem is hallott volna engem. Elkezdtem sírni, és amikor a könnyek lefolytak az arcomon, teljesen elpárologtak. Kénszag terjengett, olyan, mint az égő gumiabroncsok szaga. Próbáltam befogni az orrom, de csak még rosszabb lett. Szellemi testben mind az öt érzékszervem érzékenyebbé vált. Amikor megpróbáltam az orrom befogni, csak még erősebben éreztem a kén szagát. A kis szőrök a karomról mind eltűntek. Éreztem a rettenetes hőséget, iszonyú forróság volt.
Holnap felteszem a folytatást.
Colhicum
