Isten követését komolyan kell venni

Szavakban gyakran elhangzik az, hogy Istenért mindent, de csak kevesen gondolják komolyan, de még ennél is kevesebben cselekszik meg. Pedig amire elhívást kaptunk, azt nem lehet félvállról venni, nincs semmi e világon, amire érdemes lenne lecserélni.

Máté evangéliuma 16,26
„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?”

Lehetünk gazdagok, híresek, tekintélyesek, uralkodók, de mit számít mindez, ha az örök életünket kárhozatban töltjük? Nem azon kell lennünk, hogy éppen be tudjunk csusszanni Isten országába, hiszen akik így élnek, azok pont nem fognak bejutni oda. Az ige üzenete az, hogy vagy mindent, vagy semmit! Ha a földi értékek miatt veszni hagyjuk a lelkieket, ha fontosabbá válik a test a léleknél, a vágyaink az elhívásunknál, az akaratunk Isten akaratánál, akkor miben is reménykedünk? Az, hogy elfogadtuk Isten kegyelmét, az mindennek a kezdete, itt még rá se léptünk arra az útra, amelyet Jézus mutatott meg nekünk, mely egyetlen út az üdvösségre. A kegyelem nem az, hogy elfogadtuk Isten bűnbocsánatát, hanem hogy Isten fogadta el a mi bocsánatunkat, vagyis a kegyelmet kérni kell, nem elfogadni. Sőt, a kegyelmet ki kell érdemelni, ehhez pedig nem elég a bűn feletti megkeseredés, hanem el is kell hagyni azt, továbbá a megbocsátó akarata szerint kell élnünk az életünket. Jézus nem véletlenül hagyott ránk példázatot a Máté 18. fejezetében, hogy megértsük: Isten kegyelmével nem lehet visszaélni.    

Tehát először megkapjuk Isten kegyelmét, majd rálépünk az egyetlen útra, amely az Atyához vezet. Ez az út pedig nem más, mint Jézus. Az utat úgy képzeljük magunk elé, hogy van egy indulási pont és egy érkezési pont, a kettő pont közötti távolságot pedig meg kell tenni ahhoz, hogy a célba érjünk. Így van ez azzal az úttal is, ami az Atyához vezet, csakhogy sokan se az indulási, se az érkezési ponttal nincsenek tisztában. Ugyanis mindennek a kezdete az, amit a tanítványok elhívásánál is láthatunk: hátrahagytak mindent, követték Jézust akárhová is ment. Itt már a legtöbben elbuknak… Az érkezési pont pedig nem a feltámadásunk, hanem a halálunk pillanata! Más kegyelmet kapni, megint más megtérni és ismét megint más újjászületni. Az utat még ezen a világon kell megtennünk, szükséges hogy a halálból életre keljünk, a testünk uralmából a lelkünk uralkodására jussunk. Ehhez viszont az elhívásunk szerint kell járnunk:

2Thesszalonikai levél 1,1-12
„Pál és Silvánus és Timótheus a Thessalonikabeli gyülekezetnek, Istenben, a mi Atyánkban, és az Úr Jézus Krisztusban: Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. Mindenkor hálaadással tartozunk az Istennek, atyámfiai, ti érettetek, amiképpen méltó is, mivelhogy felettébb megnövekedék a ti hitetek, és mindnyájatokban bővölködik az egymáshoz való szeretet; Annyira, hogy mi magunk dicsekszünk veletek az Isten gyülekezeteiben, a ti kitartástok és hitetek felől, minden ti üldöztetéstek és szorongattatástok között, amelyeket szenvedtek: Bizonyságául az Isten igazságos ítéletének; hogy méltóknak ítéltessetek az Isten országára, amelyért szenvedtek is. Mert igazságos dolog az az Isten előtt, hogy szorongattatással fizessen azoknak, akik titeket szorongatnak. Néktek pedig, akik szorongattattok, nyugodalommal mivelünk együtt, amikor megjelenik az Úr Jézus az égből az ő hatalmának angyalaival. Tűznek lángjában, ki bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent, és akik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangyéliomának. Akik meg fognak lakolni örök veszedelemmel az Úr ábrázatától, és az ő hatalmának dicsőségétől, Amikor eljő majd, hogy megdicsőíttessék az ő szenteiben, és csodáltassék mindazokban, akik hisznek (mivelhogy a mi tanúbizonyságunknak hitele volt ti nálatok) ama napon. Mivégből imádkozunk is mindenkor ti érettetek, hogy a mi Istenünk méltóknak tartson titeket az elhívásra, és töltsön be titeket a jóban való teljes gyönyörűséggel, és a hitnek hathatós munkálásával. Hogy dicsőíttessék meg a mi Urunk Jézus Krisztusnak neve ti bennetek, és ti is ő benne, a mi Istenünknek és az Úr Jézus Krisztusnak kegyelméből.”

Akkor már csak azt kellene kitalálni, hogy mi az elhívatásunk. Olvassuk el:

1Péter levele 2,19-25
„Mert az kedves dolog, ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedvén. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök? de ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: Aki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott: Aki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre: Aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: akinek sebeivel gyógyultatok meg. Mert olyanok valátok, mint tévelygő juhok; de most megtértetek lelketek pásztorához és felvigyázójához.”

Továbbá:

Efézusi levél 4,1-3
„Kérlek azért titeket én, ki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok úgy, mint illik elhívatásotokhoz, melylyel elhívattatok. Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben, Igyekezvén megtartani a Lélek egységét a békességnek kötelében.”

Tehát vannak jegyek, amelyeket hívőkként fel kell vennünk. Ezt nem azokra a gyakorlatokra kell érteni, úgymint a gyülekezeti részvétel, rendszeres imádkozás vagy igeolvasás, amelyek ugyan jók és megtartandók, de ezen sokkalta túlmutatnak azok a tanítások, amelyeket Jézus és az apostolok hagytak ránk. Ez pedig az, hogy haljunk meg önmagunknak és éljünk Isten akaratának.

Valamiért nagyon féltik a hívők az életüket. Nem az élet-halálra gondolok, hanem a mindennapi dolgokra. Mintha titokban nem hinnének Istenben és ezért a rövid földi életükben próbálják megelégíteni magukat, hogy ha esetleg nem jönne össze a dolog a túlvilágon. A hitben elődeink bizonyságot tesznek az ember életének a rövidségéről, minőségéről, nagyban különbözik a mai kor tanításaitól. Figyeljük csak meg Mózes szavait:

Zsoltárok könyve 90,10
„A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részök nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatünik, mintha repülnénk.”

Vagy például Jákób bizonyságtétele:

1Mózes 47,7-10
„Bevivé József Jákóbot is az ő atyját, és állítá őt a Faraó elé. És köszönté Jákób a Faraót. És monda a Faraó Jákóbnak: Hány esztendős vagy? Monda pedig Jákób a Faraónak: Az én bujdosásom esztendeinek napjai száz harminc esztendő; kevesek és nyomorúságosak voltak az én életem esztendeinek napjai, és nem érték el az én atyáim élete esztendeinek napjait, ameddig ők bujdostak. És megáldá Jákób a Faraót, és kiméne a Faraó elől.”

Nyomorúságos élet? Azokban nem a hitetlenek részesülnek? Hát pont hogy nem ők, hisz ők otthon vannak e világban, sokkalta inkább ez a hívők osztályrésze. Sok helyen olvashatunk az apostolokat ért különféle nyomorúságról, úgymint: üldöztetésekről, bántalmazásokról, éhezésekről, börtönzésekről és más egyéb helyzetekről. Olvassunk el egy történetet a sok közül és figyeljük meg, hogy miként élték meg a bántalmazást.

Apostolok Csel. 5,40-42
„előhívták az apostolokat, megverették őket, azután megparancsolták nekik, hogy ne szóljanak Jézus nevében, és azzal elbocsátották őket. Ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért; és nem hagytak fel a naponkénti tanítással, és hirdették a Krisztus Jézust a templomban és házanként.”

Tehát örültek a bántalmazásoknak, mert nem a bűneik miatt kapták azokat, hanem Jézusért, az igazságért! Mi valahogy nem tudunk örülni a bántalmazásoknak igaz? Vajon az apostolokban van a hiba, vagy bennünk? Az apostolok cselekedeteiben a következőket olvassuk:

Apostolok Csel. 14,22
„Erősítették a tanítványok lelkét, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben, mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.”

Visszatérve Jákóbra. Róla tudjuk, hogy volt találkozása Istennel, nem akármilyen ígéreteket kapott, láthatjuk az áldásokat is, aminek részese lehetett, és mindenekfelett Isten bizonyságot tett róla a halála után is:

2Mózes 3,6
„És monda: Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene. Mózes pedig elrejté az ő orcáját, mert fél vala az Istenre tekinteni.”

Fontos megemlíteni azt a hozzáállást is, amit a maiak gondolnak Jákóbról és például Ábrahámról vagy Izsákról, mégpedig azt, hogy nekünk már Jézusunk van, nagyobb örökösök vagyunk, és Isten fiainak neveztetünk!

Jákóbnak is volt Jézusa, nem kapott kisebb örökséget Istentől annál, amit mi is kapunk, és ahogyan az imént is olvastuk, Isten Jákób nevéről neveztette önmagát. Jákóbnak viszont a cselekedetei, az Istenismerete, az Istentisztelete sokkalta nagyobb volt, mint a maiaké. El kellene gondolkozni azon, hogy mitől vagyunk Isten fiai!? Attól hogy azt mondjuk magunkról? Attól, hogy „elfogadtuk” a kegyelmét? Nem inkább attól, hogy az Isten akaratát teljesítjük? Komolyan kell venni az elhívásunkat, komolyan kell venni Isten akaratát, máskülönben Isten sem vesz komolyan minket.

{flike}