Nem volt a tűzben sem…

1Királyok könyve 19,1-21
„És Akháb elbeszélé Jézabelnek mindazokat, a melyeket Illés cselekedett és a többek között, hogy hogyan ölte meg mind a prófétákat fegyverrel. És követet külde Jézabel Illéshez, mondván: Ezt cselekedjék velem az istenek és úgy segéljenek, ha holnap ilyenkor úgy nem cselekszem a te életeddel, mint a hogy te cselekedtél azoknak életekkel mind egyig. A mit mikor megértett, felkelvén elméne, vigyázván az ő életére. És méne Beersebába, a mely Júdában volt; és ott hagyá az ő szolgáját. Ő pedig elméne a pusztába egynapi járó földre, és elmenvén leüle egy fenyőfa alá, és könyörgött, hogy hadd haljon meg, és monda: Elég! Most óh Uram, vedd el az én lelkemet; mert nem vagyok jobb az én atyáimnál! És lefeküvék és elaluvék a fenyőfa alatt. És ímé angyal illeté őt, és monda néki: Kelj fel, egyél. És mikor körülnézett, ímé fejénél vala egy szén között sült pogácsa és egy pohár víz. És evék és ivék, és ismét lefeküvék. És az Úr angyala eljött másodszor is és megilleté őt, és monda: Kelj fel, egyél; mert erőd felett való utad van. És ő felkelt, és evett és ivott; és méne annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel egész az Isten hegyéig, Hórebig. És beméne ott egy barlangba, és ott hála. És ímé lőn az Úrnak beszéde ő hozzá, és monda néki: Mit csinálsz itt Illés? Ő pedig monda: Nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért; mert elhagyták a te szövetségedet az Izráel fiai, a te oltáraidat lerontották, és a te prófétáidat fegyverrel megölték, és csak én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek. És monda: Jőjj ki és állj meg ezen a hegyen, az Úr előtt. És ímé ott az Úr volt elmenendő. És az Úr előtt megyen vala nagy erős szél, a mely a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat az Úr előtt; de az Úr nem vala abban a szélben. És a szél után földindulás lett; de az Úr nem volt a földindulásban sem. És a földindulás után tűz jöve, de nem volt az Úr a tűzben sem. És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatszék. És mikor Illés ezt hallotta, befedé az ő arczát palástjával, és kimenvén, megálla a barlang ajtajában, és ímé szózat lőn ő hozzá, a mely ezt mondá: Mit csinálsz itt Illés? És ő felele: Nagy búsulásom van az Úrért, a Seregeknek Istenéért, mert az Izráel fiai elhagyták a te szövetségedet, lerontották a te oltáraidat, és a te prófétáidat megölték fegyverrel, és én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek. És monda az Úr néki: Menj el, térj vissza a te utadon a pusztán át Damaskusba, és mikor oda jutándasz, kenjed királylyá Hazáelt Siriában; És Jéhut, a Nimsi fiát kenjed királylyá Izráelben, és Elizeust, az Abelméholabeli Sáfát fiát pedig kenjed prófétává a te helyedbe. És lészen, hogy a ki megmenekedik Hazáel fegyverétől, azt Jéhu öli meg, és a ki megmenekedik a Jéhu fegyverétől, azt Elizeus öli meg. De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, mely meg nem hajolt a Baálnak, és minden ajkat, mely meg nem csókolta azt. És ő elmenvén onnét, megtalálá Elizeust, a Sáfát fiát, a mint szántott tizenkét járom ökörrel, és ő maga a tizenkettedikkel volt; és Illés hozzá méne, és az ő palástját reá veté. És ő elhagyván az ökröket, Illés után futott, és monda: Kérlek hadd csókoljam meg az én atyámat és az én anyámat, és azután követlek. És monda: Menj, térj vissza; mert mit cselekedtem tenéked? És elmenvén ő tőle, vőn azután egy pár ökröt, és levágá azt, és az ekéhez való szerszámokból tüzet rakván, megfőzé azok húsát, és a népnek adá, és evének; és felkelvén, elméne Illés után, és szolgála néki.” 

Áldott testvérek. E mai alkalommal ezen igén elindulva ereszkedjünk az értés és az értelem nagyobb mélységeibe, ahogyan azt az írás mondja is: 

Zsoltárok könyve 42,8
„Örvény örvényt hív elő zuhatagjaid hangjára; minden vízáradásod és hullámod összecsap fölöttem!” 

Mert az tudva levő, hogy az Isten igéje mindig több és mélyebb, mint amit első, vagy akár sokadik olvasásra arról tudni vélünk! Ugye ebben a fejezetben Elijáhu-ról, illetve a pályafutásának egy momentumáról olvashatunk, éspedig arról a momentumról, amikor előtte is nyilvánvalóvá vált az a dolog, hogy a pályafutásának végéhez ért ugyan, de a rábízott feladatot, még nem végezte el. Többen úgy gondolják pusztán a 2-3-as versből kiindulva, hogy Éli féltette az életét és ezért kezdett menekülni. 

„És követet külde Jézabel Illéshez, mondván: Ezt cselekedjék velem az istenek és úgy segéljenek, ha holnap ilyenkor úgy nem cselekszem a te életeddel, mint a hogy te cselekedtél azoknak életekkel mind egyig. A mit mikor megértett, felkelvén elméne, vigyázván az ő életére. És méne Beersebába, a mely Júdában volt; és ott hagyá az ő szolgáját.” 

Valójában nem azt írja, hogy féltette az életét, hanem azt, hogy: „vigyázván az ő életére”. A kettő között pedig óriási különbség van. Ha Éli ugyanis az életét féltette volna, akkor ő nem az lenne, aki! Nem prófétált volna, nem szállt volna szembe a királlyal, nem szállt volna szembe a Baal prófétáival, nem igyekezett volna azon, hogy a Yisráél népét visszafordítsa az Isten által kijelölt és mutatott útra. Éli vigyázott az ő életére, és ez pedig abból adódott, hogy tudván tudta, hogy bár a küldetését még nem teljesítette (!!!), ám a földi pályafutásának a végére ért. Ez egyben azt a tényt is megmutatja, hogy Éli számára mit jelentett a hit, mit jelentett a szolgálata, és mekkora odaszánás volt benne az Istentől kapott feladat elvégzésére (így mennyire máshogy hangzik…). Most óhatatlanul is feldereng bennem az ellentét, tehát a kontraszt, amit Éli életvitele, tanítása tehát, és a mai hithősök, mint hívők által felmutatott „odaszánás” között tapasztalunk. Éli számára az a tény, hogy nem tudja elvégezni a rá szabott időben a rá szabott feladatot, elviselhetetlen kudarcot jelentett. Ám az elkerülhetetlen vég ne az ellenség kezéből érje őt utol, hanem ő akarja visszaadni a lelkét az Istennek, akkor is, ha kudarcot vall, tehát ne küldjék őt hozzá, hanem ő akarja elvinni a kárvallását az Istenhez (nem elbújik a Teremtő elől, hanem kész elé állva, megvallani a kudarcát). Ugye a mai hithősök, ha kér valamit az Isten, boldogok, mert utasította őt az Isten valamire. De hogy meg is tegye??? Nana, azt már „nem akarhatja az Isten (!!!), hogy meg kelljen mozdulnom”! Isten nem kérhet tőlem olyan dolgot, ami esetleg az érdekeim ellen megy. Azt nem akarja az Isten, hogy tegyek valamit, hiszen nem a cselekedetek által van a megigazulás, hanem hitből ugye??? Végül is érthető ez testvérek. Éli még egyszerű ember volt, és abban a korban, még nem volt oly „felvilágosult” a nemzedék, mint ma, azért gondolkodott Éli és a többi Istennek odaszánt hit embere máshogy, mint a maiak. Azért az azonban mégis érdekes, hogy az Isten az Ő „egyszerűségüket” adta és kívánta meg a későbbiektől örökül! 

Malakiás könyve 4,1-6
„Mert ímé, eljön a nap, lángoló, mint a sütő-kemencze, és olyanná lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a pozdorja, és megégeti őket az eljövendő nap, azt mondja a Seregeknek Ura, a mely nem hagy rajtok gyökeret, sem ágat. És feltámad néktek, a kik félitek az én nevemet, az igazságnak napja, és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt, és kimentek és ugrándoztok, mint a hízlalt tulkok. És széttapodjátok a gonoszokat, és porrá lesznek lábaitok nyomása alatt azon a napon, a melyet én szerzek, azt mondja a Seregeknek Ura. Emlékezzetek meg Mózesnek, az én szolgámnak törvényéről, a melyet rendeltem ő általa a Hóreben, az egész Izráelnek rendelésekül és ítéletekül. Ímé, én elküldöm néktek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy el ne jőjjek és meg ne verjem e földet átokkal.” 

Belátom ez egy picit keményre sikeredett idézet lett, mert itt azokat, akik nem Élihez hasonlóan gondolkodnak és az ő útmutatását nem követőket, az Isten kevélynek, gonosztevőknek titulálja, és kárhozatra ítéli. Talán azért ezt illesztettem be, mert csak a Szentírás van előttem nyitva, a Micimackó könyvéből pedig én azért nem tudok idézni, mert a gyermekségem elteltével, azon túl léptem (nem úgy, mint mások). Visszatérve a témához, tehát azt a dolgot látjuk tényként, hogy Éli, emberként gondolkodva, tehát három dimenzióban látta meg a helyzetét, és az így, hát nem tűnt rózsásnak előtte. Földi pályafutásának a vége elérkezett, kudarcnak élte meg, hogy annak az Istennek kell a kudarcát bejelentenie, akit mindennél, és mindenkinél jobban szeretett, a rábízott feladat teljességének pedig, még a végét sem látja, nem hogy elmondhatná: „én mindent megtettem!” Erről az utolsó mondatról pedig az a félelmes dolog jut eszembe, amit Jézus mondott: 

Lukács evangéliuma 17,10
„Ezenképen ti is, ha mindazokat megcselekedtétek, a mik néktek parancsoltattak, mondjátok, hogy: Haszontalan szolgák vagyunk; mert a mit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük.” 

Továbbá most tudtam meg, hogy ezt valóban Jézus mondta! És ez állítólag már az „újszövetségi” írások között van. Tehát akkor ennyi a cselekedetek szükségességéről! Ha mindent meg is cselekedtünk, a kegyelem akkor is kegyelem! De ez nem azt jelenti, hogy akkor nem is kell cselekedni. Azért fontos megszívlelnünk, hogy Éli emberileg gondolkodott. Figyelem! Nem azt mondom, hogy testileg, hanem azt hogy emberileg! A kettő nem ugyan az. Ha Éli testileg gondolkodott volna, akkor mondhatnánk, hogy féltette az életét. De akkor nem is szolgálta volna az Istent! Tehát Éli „emberileg” gondolkodott, és ez pedig behatárolta a lehetőségek figyelembe vételét. Tehát nem számolhatott az Isten csodájával. Ez az Éli az az Éli, aki tüzet hívott le a Mennyből. Ez az Éli az az Éli, aki a bőség idején szárazságról beszélt, és a szárazságban esőről! És ezek ellenére mondtam, hogy nem számolt az Isten lehetőségéivel. Nevezetesen azzal, hogy az Örökkévaló úgy határozott, hogy Éli szolgálatának teljességre jutásához három, teljességében négy (!!!) „forduló” szükséges. 

1.) Amit róla a Királyok könyvében olvasunk.

2.) Amit Malkijá prófétánál olvasunk róla, és amit a Bemerítőnél meg is találunk először (ekkor Jézus róla bizonyságot is tett két ízben, hogy ki ő valójában). Mt.11,8-15.; Mt.17,11-13.

3.) Ám ugyanez a szolgálat, mint hogy az idők teljességére nézve ismét a Messiást várjuk (vissza), most, a napjainkban is folyik.

4.) A Jelenések könyve szerint bizonyságtétel is szükséges a teljességhez, tehát a negyedik szolgálata, ami már nem megmentésre hanem az elvesztésre irányul, és erről beszélt már Zakariás is... ( Zak.4,11-14.; Jel.11.) 

Ez az amit Éli nem tudott, mert nem tudhatott, és ezért nem számolt ezzel a lehetőséggel, de ennek ellenére,nem dacoskodott, nem fenyegetőzött, nem zsarolt, nem emberi tanácsokat keresett, nem ötletelt, nem vette a maga kezébe a sorsának alakítását, hanem a kútfőhöz járult, Őt kereste, elé vitte a dolgát a kudarcának megvallásával együtt! 

1Királyok könyve 19,4-5
„Ő pedig elméne a pusztába egynapi járó földre, és elmenvén leüle egy fenyőfa alá, és könyörgött, hogy hadd haljon meg, és monda: Elég! Most óh Uram, vedd el az én lelkemet; mert nem vagyok jobb az én atyáimnál! És lefeküvék és elaluvék a fenyőfa alatt. És ímé angyal illeté őt, és monda néki: Kelj fel, egyél.” 

Az érdekes fordulat ott áll be, amikor mintegy „mi sem természetesebb, mint hogy ide jutottál” módon, az Úrnak angyala (ki is lehetett ő?) nem a problémával törődött, hanem azzal hogy táplálja Élit, ezzel egyszer s mind kijelentette: nyugi, nincs még vége. A továbbiak előtt, egy személyes bizonyságot szeretnék megosztani veletek. 

Tudjátok Testvérek (persze hogy nem), az elmúlt időszakom, hogy is mondjam csak, rendkívül megviselt engem. Talán Pál fogalmazza meg legkifejezőbben ezt az állapotot: 

2Korinthusi levél 7,5
„Mert mikor Macedóniába jöttünk, sem volt semmi nyugodalma a mi testünknek, sőt mindenképen nyomorogtunk; kívül harcz, belől félelem.” 

Gondok a munkahelyen, gondok a tágabb családban, testvérek dolgai, szolgálat, nehézségek, harcok. És hát eljött a mai nap is. A nehézségek továbbra is megvannak, de szolgálatra kell készülnöm. Ám felismertem magamban azt az érzést, hogy annyira az elmúlt napok hatása alá kerültem, hogy az Úr vezetésében nem lehetek biztos. Illetve félő, hogy az üzenetbe belekeveredik a saját szívem lötyögése is. Na, ennek nálam már a gyanúja is kizárja azt, hogy szolgálatot vállajak. Hiszen eddig is voltak harcaim az igehirdetéseim miatt, ám minden esetben elmondhattam azt, hogy semmi másról nem beszéltem, mint amire az Úr vezetett! De azt éreztem, hogy a mai alkalom után ezt nem mondhatnám el, és így nem kell! Olvastam az igéből, megnyugvás nincs, zaklatottság növekszik, próbáltam az Úrhoz fordulni imában, de nem változott az alap felállás, és azok a dolgok, amik eddig terheltek engem, most is ott verik az ajtót a tudatomban. Felhívtam a testvéremet és szolgáló társamat, hogy megvalljam a kudarcom, és kérjem, hogy vegye át tőlem a szolgálatot, ő pedig ez helyett beszélgetni kezdett velem. Mondtam magamban: „a te bajod, akkor most rád zúdítom, ezt hord ki”. Beszéltem, beszéltem, beszéltem, igazából: panaszkodtam, panaszkodtam, panaszkodtam, egy idő múlva felfigyeltem valamire vele kapcsolatban. Nem merült el ezekben a dolgokban, hanem csak hagyta, hogy beszéljek, és ezzel mintegy azt éreztem, hogy nem végeztem mára. Tudtam, hogy: 

1.) Nem veszi át a szolgálatot.

2.) Nem ad felmentést.

3.) Nem lesz baj. 

Bár ettől még nem lettem békésebb, akkor még. Tudjátok az van, hogy Istennek hála, a hallásom ki van hegyezve az Úr hangjára, és Őt akkor is meghallom, ha a legmélyebb helyzetben leledzem. És akkor szólt az Úr! Persze a testvéremen keresztül, de tudtam, hogy Ő szól hozzám! Azt mondta: „nem volt a földrengésben, nem volt a tűzben sem!” Megszűnt a külvilág számomra. Nem hallottam már a problémákat, megszűnt minden egy csapásra számomra, és végre csak az ige maradt, pontosabban Éli, aki az igéhez vezet vissza! És megértettem mindent. Megértettem, hogy azok a dolgok, amiken átmegyek, az Úrtól való tanítások. Megértettem, hogy azért nem „ereszkedett” mellém a problémák mélyébe a testvérem, mert csak az tud kisegíteni mást a gödörből, aki nincs a gödörben. Megértettem, hogy Éli szolgálata az, hogy: vissza az Isten beszédéhez! 

Malakiás könyve 4,4-5
„Emlékezzetek meg Mózesnek, az én szolgámnak törvényéről, a melyet rendeltem ő általa a Hóreben, az egész Izráelnek rendelésekül és ítéletekül. Ímé, én elküldöm néktek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja.” 

És Éli esetéből megértettem egy ezeknél sokkal nagyobb kijelentést is: 

1Királyok könyve 19,7-12
„És az Úr angyala eljött másodszor is és megilleté őt, és monda: Kelj fel, egyél; mert erőd felett való utad van. És ő felkelt, és evett és ivott; és méne annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel egész az Isten hegyéig, Hórebig. És beméne ott egy barlangba, és ott hála. És ímé lőn az Úrnak beszéde ő hozzá, és monda néki: Mit csinálsz itt Illés? Ő pedig monda: Nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért; mert elhagyták a te szövetségedet az Izráel fiai, a te oltáraidat lerontották, és a te prófétáidat fegyverrel megölték, és csak én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek. És monda: Jőjj ki és állj meg ezen a hegyen, az Úr előtt. És ímé ott az Úr volt elmenendő. És az Úr előtt megyen vala nagy erős szél, a mely a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat az Úr előtt; de az Úr nem vala abban a szélben. És a szél után földindulás lett; de az Úr nem volt a földindulásban sem. És a földindulás után tűz jöve, de nem volt az Úr a tűzben sem. És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatszék.” 

„És monda: Jőjj ki és állj meg ezen a hegyen, az Úr előtt. És ímé ott az Úr volt elmenendő. És az Úr előtt megyen vala nagy erős szél, a mely a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat az Úr előtt; de az Úr nem vala abban a szélben. És a szél után földindulás lett; de az Úr nem volt a földindulásban sem. És a földindulás után tűz jöve, de nem volt az Úr a tűzben sem. És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatszék.” 

Erős szél. Ezek viharok, amik a bajt, a nehézségeket, a problémákat jelentik. De ezekben elmerülve nem halljuk meg az Istent! Földindulás, amikor úgy érzed, hogy minden összedől körülötted, de ebben az állapotban elmerülve nem találod meg az Istent! Tűz, ami ebben az esetben nem az a tűz, amivel Mózes találta szemben magát, tehát ez nem a szentség tüze ami megszentel, hanem az érzelmi állapot jelzője, az indulatok, érzelmek jelzője, ami tűzként emészti az embert. De ebben tűzben nincs az Isten! 

„És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatszék...” 

Mindezekből megértettem, hogy ezen példaadás által, Éli esete arra tanít, hogy a nehézségek, problémák idején ne leterhelten keressük a kiutat, hanem mindentől elvonatkoztatva, mindent letéve, a békességben keressük Őt, mert Ő a békesség fejedelme. Vannak dolgok, amik rajtunk túl nyúlnak, és ezekkel nem tudunk mit kezdeni. De Don Quijote esete a szélmalommal arra tanít, hogy ne hadakozzunk vérszemet kapva oly dolgok ellen, ami ellen nem tehetünk semmit. Csak ami rajtunk áll! De azt mindet, és amihez a mi képességeink már nem elegendőek, azt kipótolja az Isten! Nem kell belemennünk minden harcba! Csak azokba, amibe az Úr vezet! Csak azokban győzhetünk, de azokban a győzelemért, és a győzelemig (!) kell harcolnunk! Erről beszél egyébként Pál is konkrétan: 

2Timóteus 2,4
„Egy harczos sem elegyedik bele az élet dolgaiba; hogy tessék annak, a ki őt harczossá avatta.” 

De a teljes Szentírás is erre tanít, hiszen az Isten népe csak akkor ment harcba, amikor az Isten felhívta őket, és ezeket a harcokat már előre elkészítette az Úr! És az időzítés! Az nagyon fontos, és éppen azért, mert előbb mindig az Úr megy! Mindig, mindenben Ő az első! Ebben is példát hagy Dávid: 

2Sámuél 5,22-25
„Azután ismét feljövének a Filiszteusok, és elszéledének a Réfaim völgyében. Megkérdé azért Dávid az Urat, ki ezt felelé: Ne menj most reájok; hanem kerülj a hátuk mögé és a szederfák ellenében támadd meg őket. És mikor a szederfák tetején indulásnak zaját fogod hallani, akkor indulj meg, mert akkor kimegy te előtted az Úr, hogy megverje a Filiszteusok táborát. És úgy cselekedék Dávid, a mint megparancsolta vala néki az Úr: és vágta a Filiszteusokat Gibeától fogva, mind addig, míg Gézerbe mennél.” 

Azt is látjuk ebben a történetben, hogy bár az Úr volt az, aki már a harc megkezdése előtt győzött, de Dávidnak is mennie kellett, és Dávid és az ő harcosai keze által vitte végbe a csatát és a győzelmet az Úr! Szóval az én, mai történetemben, az én testvérem volt az az angyal (küldött!), aki Élit táplálta és az Úrhoz irányította. Nem árulom el a nevét ennek a testvéremnek, mert sokan felkeresnék őt azzal, hogy legközelebb a Mt. 27,4-5-ös versét idézze, hátha végre felkötöm magam. Tehát számomra mind ez, és mind az elmúlt időszak eseményei azt tanítják, hogy ha biztosan meg akarjuk találni az Úr vezetését, és biztosak akarunk lenni az Úr vezetésében: le kell csillapodni! 

Zsoltárok könyve 37,1-11
„Dávidé. Ne bosszankodjál az elvetemültekre, ne irígykedjél a gonosztevőkre. Mert hirtelen levágattatnak, mint a fű, s mint a gyönge növény elfonnyadnak. Bízzál az Úrban és jót cselekedjél; e földön lakozzál és hűséggel élj. Gyönyörködjél az Úrban, és megadja néked szíved kéréseit. Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti. Felhozza a te igazságodat, mint a világosságot, és a te jogodat, miként a delet. Csillapodjál le az Úrban és várjad őt; ne bosszankodjál arra, a kinek útja szerencsés, se arra, a ki álnok tanácsokat követ. Szünj meg a haragtól, hagyd el heveskedésedet; ne bosszankodjál, csak rosszra vinne! Mert az elvetemültek kivágattatnak; de a kik az Urat várják, öröklik a földet. Egy kevés idő még és nincs gonosz; nézed a helyét és nincsen ott. A szelidek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek nagy békességben.” 

{flike}