Szerző Téma: Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról  (Megtekintve 3504 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #15 Dátum: 2014 November 03, 20:06:54 »

Az Alap a mélyben, a látszat a felszínen

 

Minden dolog, ami velünk, emberekkel történik, elsősorban látszat. Mert mi szemmel és füllel, értelemmel és érzékszervekkel ellátott lények vagyunk, azaz emberek. Veszély közeledik, megrémülünk. Kilátástalanság vesz körül, bizonytalanokká válunk. Egyedül hagynak minket, magányosakká leszünk. Nem sikerülnek dolgok, elkeseredünk. Menekülünk, szaladunk, hadakozunk, próbálkozunk, törekszünk... mindig a jó cél érdekében: hogy sikerüljön megtalálni azt, amit úgy érezzük, valahol elveszítettünk. Mindenki ilyen. Ahány ember csak élt a földön, ilyen szívvel rendelkezett. Egy ideig. Addig, míg el nem érkezett az idő az életében, amikor rájött: amit lát, csak a felszín...

34 éves leszek nem sokára, de már 3 esztendeje, hogy elérkezett az az időpont az életemben, amikor megálltam én is. Megálltam, mert nem láttam értelmét a további menetelésnek. A cél, amit kitűztem az életemben, egyre távolabbinak tűnt. És én minden nap egy kicsit elégedetlenebb voltam. Most, hogy visszatekintek erre az időre, hálát adok Uramnak, Istennek, hogy megengedte ezt az időszakot nekem. Hálát adok Neki, hogy nem adott megelégedett szívet, vagy lelket időnek előtte. Ám úgy látom, egyetlen embernek sem ad. Hogyan is adhatna?! Az egyetlen út, amin keresztül a szív valóban elérkezhet szívének teljességéhez, vágyainak a megvalósulásához, a földi életének a céljához, az maga Jézus Krisztus. Én meg azt hittem, majd 15 éven keresztül, hogy elég nekem, ha tudom, s vallom, hogy én is hívő keresztyén ember vagyok. Mekkorát tévedtem!
Tudjátok, mit mondok? Nem elég megtérni ahhoz, hogy ebben az életben is győzelmeket arassunk! Nem elég elfogadni az örök élet reménységét! Nem elég megragadni a kereszt váltságát úgy, hogy azt hangoztatva talán valami többlet eredményt érhessünk el! Nem elég! Valójában minden egyes megtért ember élete a döntése pillanatában azonnal elrejtődik Jézus Krisztussal együtt az élő Istenben, mint Atyában. De vajon biztosan megértettük, mit jelent ez a számunkra? Nem hiszem...
Azt jelenti, hogy amikor megtértem, egy csodálatos fennsíkon találtam magam. Testvérek vettek körül, s szeretetet éreztem itt belül. Annyira örültem annak, amit kaptam! A kegyelemnek, Isten - felém kinyilvánított - szeretetének. Az örök életemnek. Az Igének, s a Biblia közelségének. Bizony, emlékeim szerint nagyon közel került az Ige a szívemhez... De még mindig csak ott álltam egy sík terepen. Semmim nem volt. Sem házam, sem értékem, sem kincsem. Egyedül Arról az Atyáról tehettem bizonyságot, aki, úgy éreztem, ott áll mellettem, hogy végig kísérje földi életemet is. Tudjátok, hogy mit tettem ekkor? Azt, amit minden egyes megtért embernek meg kellene tennie: elkezdtem ásni. Jelképesen szólva. Nekiálltam megkeresni azt, amit a számomra valójában jelent a kereszt. A gyakorlatban kerestem a meglátott és felismert "szellemi" törvények jelentőségét. Csak ástam és ástam és ástam... Kerestem. Kerestem Azt, Akire alapozhatom az elszúrt életemet. Mert elszúrtam én is. Éppen erre jöttem rá akkor, amikor ott álltam - üres kézzel - a hatalmas sík terep kellős közepén. A látszat szerint mindenem meg volt. Volt gyülekezetem, volt hitvallásom, volt családom, voltak testvéreim és voltak munkatársaim. Volt vállalkozásom, volt képességem, voltak meglátásaim és voltak jogaim. Nem voltam nincstelen, és mégis az voltam. Akkor, ott, úgy éreztem, mindent elveszítettem, amit valaha is a magaménak tudtam. Elméletileg? Igen. A gyakorlatban el nem tudtam képzelni, mit jelent majd nekem, ha leásva, egyszer csak olyan alapot találok az életemnek, mely "sziklaszilárd", kimozdíthatatlan. Nem is az volt a lényeg, hogy megértettem-e, hanem az, hogy elkezdtem ásni. Tudtam, hogy nem az jelenti az igazi keresztyénséget, amit látok. A csalódott, elfáradt és megcsüggedt testvérek élete mind ezt jelezte felém. Senki nem volt, aki felmutathatta volna azt az életet, amiről az Ige beszélt. Egyetlen ember nem adatott mellém, aki szólhatott volna: - ember! Rossz az alapod! Mégis éreztem, itt belül, hogy ez az igazság. Nekivetkőztem és kézbe vettem az ásót. Olyan érzéssel ástam, mint aki a saját sírját ássa. Úgy viselkedtem a valóságban, mint akinek elment a maradék esze is, miközben valami láthatatlan, ám szinte legendává vált kincs után kutat. Mindenki igyekezett lebeszélni róla. Még a saját testvéreim is úgy álltak mellettem, mint ha megborult volna valami egyensúly az agyamban. Minél lejjebb ástam, annál kevésbé látszottam, s annál kevésbé láttam a többieket. Mintha elástam volna magam. Mélyen jártam, mint aki már kivetkőzött saját magából. Mégis, minden másodpercben ott lüktetett a szívemben a bizonyosság: fogok találni valamit. Valamit, ami méltó alapot képez egy egészen új életre. Három hónapig ástam...
Azután egyszer csak valami keményen megpattant az ásóm vasa. Elértem a célt. Olyan anyagot találtam, melyre nyugodtam alapozhattam az új életemet. Megtaláltam Krisztussal együtt Istenben elrejtett életemet. Egy egészen más életet, mint amit ma a legtöbben keresztyénségnek hívnak. Több volt az annál, amit ma láthat az ember. Kimozdíthatatlan Kő-sziklára leltem. Megtaláltam azt az alapot, melyre minden félelem és bizonytalanság nélkül elkezdhetem építeni a házamat, azaz új életemet alapozhatom Arra. El is kezdtem... Alapoztam. Jézus Krisztus, mint Kő szikla, ott volt alattam, s én nem akartam többet semmi mást, mint Őreá építkezni. Tudtam is én a mindennapi életben, hogy ez mit fog eredményezni?! Dehogy tudtam! Úgy álltam akkor, mint újszülött gyermek, aki még azt sem tudja, mit miért cselekszik. Egyben azonban biztos voltam: amíg ezen az alapon állok, semmi és senki nem képes kimozdítani engem onnan. Isten rendelkezett így. Nem megtérés volt ez, hanem annál sokkal több. Átadtam az egész földi életemet Neki, s úgy értettem azt, ahogyan az Igében Jézus is kéri: teljesen és végérvényesen. Nem csak elhívást kaptam, s nem csak megtértem tékozló utamról. Egyszerűen mindent feláldoztam azért, hogy ami azután velem történik, csak Isten akarata szerint történhessen. Persze hogy bolondnak néztek ezért a többiek! Olyat tettem, ami a felszínen élő testvérek számára láthatatlan. Azok számára, akiknek a gyülekezet csak egy látható közösség, akiknek a szeretet csak egy fajta érzés, vagy jó cselekedet, akiknek az ima mindössze beszélgetés Istennel, s akik még inkább megtartani igyekeznek földi életüket, mint elveszíteni azt Krisztusért, soha nem akarnak elkezdeni ásni. Hiszen meg vannak elégedve életükkel. Látszólag... Meg van mindenük. Látszólag... Hisznek, hiszen megtértek. Örök életük van. Hogy mégis, egy kicsit el kell szenvedniük ezen a földön azt, ahogyan a hitetlenek vannak hatalmon, vagy ahogyan a politika és a gazdaság felettük uralkodik, hát szenvednek. Vagy szenvednek, vagy hatalomra törekszenek ők is. Hogyan is válhatna a számukra elérhetővé egy boldog és kiegyensúlyozott élet, ha nem a felszínen elkezdett építkezésekkel?! Látszólag...
Gyülekezeteket építenek. Nem templomokra gondoltam! Azok csak keserű következményei annak, ahogyan a felszínen kezd az ember testvéri közösséget építeni, mondván: - épület is kell hozzá.
Hívő életeket építenek. Hívők hívőkkel házasodnak, s ha lehet, gyermekeiket is hívő módon nevelik. Hitre? Dehogy hitre! Látni akarásra. Az van, amit ők is látnak. Van a látható hívő társadalom és van a láthatatlan Isten. Ebben milyen igazuk van! Soha nem lesz látható az ilyen úton járó testvérek számára Isten, mint Atya.
Vállalkoznak, munkálkodnak. Hiszen meg is kell élni valamiből... Csak azt nem értik, hogyan veszem a bátorságot arra, hogy kijelentsem Isten nevében: rossz úton járnak. Egyáltalán fel sem képesek fogni, hogyan tud valaki olyan szinten hitből élni, ahogyan eddig csak Müller Györgyről olvastak. Mintha Müller György valami különleges elhívottja lett volna az Úrnak... Pedig ő maga mondta, hogy "mindenkinek lehetséges ez az út". Ha ásni kezd... A felszínen megtalálható minden, amit ma látunk, ha körbe nézünk a keresztyénségben. A tévtanítások, a testvéri közösségek, a misszió. A legtöbb dolog, amit mi hívő szolgálatnak vélünk, csak felszínes látszat. Híjával van annak az alapnak, mely képes akkor is megtartani azt, ha az egész világ összedől. Ezért történik, hogy a legtöbb hívő ember oly ádáz küzdelmet vív azért, hogy megtarthassa szolgálatát, misszióját, elért eredményeit. Mintha bizony nem is az Ige mondta volna: "- mid van, ami a tiéd?" Semmijük nincs...

Most pedig hadd osszam meg veletek, mit jelent a számomra a gyakorlatban leásni, s erre az "Alapra építkezni":

- Amikor előre tekintek, a jövőbe, s megijedek attól, amit ott látok, legyen az politikai, avagy gazdasági kilátás, ugyanakkor megnyugszom, mert olyan alapra építkeztem, melyet semmi nem ingathat meg. Bármilyen szelek jönnek, s bármekkora árvíz vagy szökőár közeledik, én békésen fekszem Krisztus tenyerén. Utánozhatatlan ez a fajta békesség annak, aki csak a felszínre alapozott!

- Amikor elfogy a pénzem, én nem szaladok a hitelintézetekhez, de még a kedves és szerető testvérekhez sem. Egyedül ama alap biztosítja a számomra azt, hogy valóban "ne aggodalmaskodjak" amiatt, hogy miből fogok kenyeret venni, számlákat fizetni... Akinek nincs meg ez az alap, az el nem tudja képzelni, mit jelent ez a fajta hit, főleg a gyakorlatban.

- Amikor betegség támad a családban, vagy saját életemben, legyen az bármilyen természetű, nekem okom van feltételezni, hogy olyan alapon nyugszik az egész életem, mely még akkor is állni fog, amikor én már a koporsóban fekszem...Hogyan is félnék én bármitől is?!

- Amikor kiküld az Úr, hogy dolgozzak Neki, már nem azon kezd járni az agyam, hogy miből, hogyan, meddig és hol, hanem békésen ráhagyatkozom arra az Istenre, aki ott áll mellettem, hogy Ő legyen az, Aki nem csak alapozik, hanem építkezik is - a mindennapjaimban. Hogyan is merném a bátorságot venni arra, hogy a legkisebb "szolgálatot" is egyedül, azaz az Ő személyes jelenléte nélkül végezzem?! Még egy honlap is csak addig működik, amíg Ő akarja. Semmi részem nekem nincs ebben... Látszik ez? Dehogy látszik! Ugyanazt látja mindenki, ami a szem előtt van. Egy újabb keresztyén honlap... Egy másik keresztyén élet... Pedig milyen messze áll mindettől a valóság!

- Amikor testvéri összejövetelre vágyódom, vajon nem hasonló elvek alapján teszem-e? Vagy fogjak szervezkedésbe? Mintha a gyülekezet csak a körülöttem élő és látható testvérekből állna? Hiszen egészen másról beszél az Ige! Láthatatlan Testről, melynek tagjai ugyanazon Sziklára építkeznek, s bár eljön a pillanat, amikor "szemtől szemben" állunk egymással, mint emberek, mégis valami megmagyarázhatatlan alap az, ami egyedül képes összekötni bennünket. Ez nem egy olyan földi gyülekezet! Egészen más. Nem lelki, s nem érzelmi kötelékek ezek. Én magam sem erre vágyódom igazából. Semmit nem használnak a számomra az olyan "emberi kapcsolatok", melyek csak abból építkeznek, amit a föld felszínén lelnek - fából, szénából, pozdorjából -, mint inkább ugyanúgy a föld mélyén lelt kincsekből építkező testvéreket fogadom el valóban testvéreimnek. Jézus Krisztus mindenkit hajlandó összekötni egymással, de csak Önmagán keresztül. A legnagyobb bajom mindig azokkal a testvéreimmel van, akik meg akarják spórolni, hogy ásniuk kelljen, ezért épületük mindössze földi ház, földi épület, földi otthon, földi gyülekezet. Miért csodálkozzak hát azon, amikor testvérek oly biztosnak tűnő élete az egyik pillanatról a másikra váratlanul összeomlik?! Egyszerű törvényszerűsége ez Krisztusnak.

- Amikor elcsendesedem, s imára kulcsolom szívem, ugyanígy teszem. Hitből, s kősziklára alapozva, tudván, hogy akármit is akarok én ember, úgyis csak az lesz a javamra, amit Isten akar, vagy megenged. Kérhetek én bármit, csak az lesz építő, s növekedést adó a számomra, ami megegyezik az Úr akaratával. Bizony rá kellett ébrednem, hogy az igazi imádságos szív nem nyelveken szól, s nem elragadtatja magát! Egyszerű gyermeki hittel hódol Atyja akarata előtt, készen arra, hogy bármit is megmutat az Úr, azonnal engedelmeskedjen annak.

- Amikor elveszni látszik a munkahelyem, amikor megtámadnak az utcán, amikor csak ki akarnak használni, amikor át akarnak verni, amikor igazságtalanul vádolnak, amikor a családom veszélybe kerül, amikor összetörik az autóm, amikor magas összegű számla érkezik, amikor felszólítanak valamiért, amikor barátkozni akarnak velem, amikor szolgálatra kérnek fel, amikor influenzás leszek, amikor szélvihar közeledik, amikor elveszik a postám, amikor vendég jelentkezik be, amikor ellenem fordulnak... mindig, minden helyzetben személyesen tapasztalhatom meg, mit jelent Krisztushoz, mint szilárd Kő-sziklához alapozódva élni. Egy egészen más életet, mint amiről manapság a szószékekről beszélnek! Valódi, győzelmes életet! Semmi nem hat rám, és semmi nem uralkodik rajtam. Egyetlen világi erő sem képes a mélybe rántani. Mintha valóban elhagytam volna ezt a világot, és még sem... Hát nem erről beszélt az Úr Jézus, amikor így fogalmazott: "valóban szabadok lesztek."?! Attól tartok, igen. Erről.

Még egy apróság: Ne felejtsétek el, hogy a jó alapra is csak olyan anyagokból lehet építkezni Krisztus szerint, melyeket egytől egyig - akár arany, akár ezüst, akár drágakő - csak a föld alatt lehet megtalálni! Ásni ezért mindenféleképpen kell!
Mit mondott Pál?
"Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus. Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát, az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja kipróbálni. Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat fog kapni, de ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át. " (I.Kor.3:11-15)

Nem lehet más alapot, azaz más sziklát vetni alapnak, csak egyet: Jézus Krisztust. Hogy mégis, az emberek nagy többsége nem akarja ezt elfogadni, ez nem azt jelenti, hogy rossz az alap náluk, hanem hogy NINCS ALAPJUK! Olyan házak, olyan gyülekezetek, olyan szolgálatok, s olyan keresztyén életek épülnek, melyek egyszerűen nem vették figyelembe az egyetlen alapot. Megtért emberek, akik nem ástak le az alapig, hogy arra építkezzenek, hanem megelégedtek a felszínnel. Alap nélkül építkeztek.
Egy egészen más kérdés, hogy ki mit építkezik az Alapra, vagy a "fövenyre"! Tulajdonképpen hadd tegyek bizonyságot arról, hogy meglátásom szerint képes az ember még a jó alapra is rosszul építkezni! Maga Krisztus, az Ő Szent Szellemén keresztül gondoskodna arról, hogy senkinek ne legyen kár és szemét munkája azután, de milyen az ember?! Idővel úgy tetszik neki, sokkal egyszerűbb a munka, ha nélkülözi a Szellem irányítását. Így buknak azután hatalmasat azok is, akiknek egyszer jó alapra épült a házuk, de később elmulasztották az építőanyagokat is Tőle beszerezni. Saját utakra tértek... A legkisebb vihar is nyilvánvalóvá teszi, kinek milyen anyagból épült a háza. A legkisebb vihar is...
Sajnos úton út félen összetalálkozok olyan testvérekkel, akik csak abban erősítenek meg: lehet jól kezdeni, s rosszul befejezni. Lehet hittel indulni, s látni akarással végezni. Lehet Krisztusra alapozni, s végül értéktelen emberi cselekedeteket ragasztani hozzá. Milyen szánalmasan sivár egy ilyen élet azután!

Kívánom nektek, hogy legyen bennetek elszántság arra, hogy Isten elé járuljatok, s megkérdezzétek: - Uram, tényleg így van? Hát valóban nem lehetséges Nálad nélkül semmit sem tenni? Valóban kár és szemét minden, amit csak a felszínen építettem, s az alapom - bár ismerlek Téged - nem Te vagy? Valóban kevés az, amit látok, s a hit szemére van szükségem, hogy én is ásni kezdhessek? Mert őszintén mondom, nem értem, amiről ez az ember itt beszélt...

Hallod meg a választ Tőle! Egyedül Tőle!


... egy szolgája az Úrnak




"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #16 Dátum: 2014 November 04, 20:54:06 »
Egy kérdés - két felelet. Isten mérleg-elve...

Istennek erről a bizonyos - általam megfogalmazott - "mérleg-elvéről" rengeteg területen lehetne beszélni, ám ezúttal mindössze egy helyzetre fókuszálnék: amikor valamitől szabadulni akarsz, valami nyomaszt téged, valami problémád van, valamiben segítségül hívod az Ég Urát.

Imádkozol, mert megláttad, hogy egyedül semmire sem mész. Megpróbáltál ezerszer is megszabadulni belőle, de nem ment. Nap mint nap odavitted az Úr elé, hogy Ő oldhassa meg azt, de mindig azzal szembesültél, hogy elmaradtak az eredmények. Saját módszereid rendre kudarcot vallottak. Emberekhez is fordultál, de egyetlen jó szándékú tanács sem segített rajtad. Elérkezett az idő, hogy feltegyél egy kérdést az Úrnak: - miért Uram? Mit csinálok rosszul?
Őszinte kérdésre őszinte válasz érkezik. Kiderül, hogy még mindig nem mondtál le teljesen a bizonyos probléma saját elképzelésed szerinti megoldásáról, ezért nem hagytál helyet szívedben, hogy Krisztus békessége, s a Benne való hit megjelenhessen abban - első feleletként.
Életedet már letetted az Ő kezébe. Kimondtad, hogy "Legyen meg a Te akaratod velem" , mégis, mintha elmaradni látszanának az elébe vitt dolgok megoldásai... Egyenként láttat meg veled dolgokat az Úr, melyek nemtetszését váltották ki, s a lelkiismereted tombol ilyenkor. Kéred Őt, hogy vegye át ezeket a hibákat, s adjon helyette Neki tetsző életet. Ám az Úr nem jelentkezik... Ekkor valóban kétségek közé keveredik szíved, s inogni kezd hited. Nem is történhet ez másképpen. A mérlegnek mindig két oldala van. Ha csak az egyiket akarod könnyíteni, felborul a rend! Amikor úgy akarsz megszabadulni nehézségektől, hogy Krisztus benned élő és munkálkodó jelenlétének nem adsz esélyt arra, hogy elfoglalja azt a helyet, melyet ilyenkor fel kellene szabadítanod, a várva várt megoldás elmarad. Hiába mentél Atyád elé titkon problémáddal, Ő nem tudott a helyére állni. Miért? Mert valójában nem is hagytál Neki helyet.
Emlékezz csak Annára! Egyensúlyban volt az élete, mielőtt odaállt volna az Úr elé? "Ő meg csak sírt, és nem evett semmit." (I.Sám.1:7) Nem nevezhető ez egyensúlynak. Inkább borzalmas szenvedés az ilyen élet. Mégis így élnek ezrek és ezrek a mai gyülekezetekben... Azután egyszer csak megtörténik a valódi átadás: "hosszasan imádkozott az ÚR színe előtt" (1:12) S nézzük az eredményt: "Azután elment az asszony a maga útjára, evett, és nem volt többé szomorú az arca." (1:18). Látjuk már a mérleg másik oldalát? Megoldódott a problémája? Nem. Foglalkoztatta ez az asszonyt ezek után? Nem. Mert egyensúlyba került a hívő élete. Az egyik oldalon a hiány, míg a másik oldalon maga Isten - a jelenlétével. A hiten át Isten jelenik meg az emberben ilyenkor. Nem is mindennapi hit az ilyen! Olyan hit, mely mintha meglátná az addig láthatatlan Istent, az Ő láthatatlan megoldásaival együtt. Ez a látvány már akkor is működésbe hozza a mérleget, amikor még az emberi szemek és az emberi érzékszervek semmit sem tapasztalnak abból. Rengetegen vétik el a jó utat ezen a ponton. Csak azt fogadják el megoldásnak, amit a saját szemükkel is láthatnak. Erre pedig csak az után kerülhet sor, hogy valóban lemondtak mindenről, hogy Krisztust megnyerhessék ezen keresztül. Egyszerűnek tűnik? Mégis, személyes tapasztalataink szerint sokszor lehetetlennek tűnik mindez. Szívünk annyira megszokta, hogy mindent testből fakadóan értelmez, hogy nagyon nehezen szánja el magát a teljes lemondásra. Aki mégis megteszi, az az egyensúlyt elnyeri. Nem a megoldást, hanem a békességet! Amíg csak megoldást várnak rengetegen, olyan úton haladnak, mely soha nem hoz tartós eredményt életükre, s a Szent Szellem gyümölcsei sem teremhetnek az ilyen életben.
Nézzük csak meg a gyakorlati oldalát!
Átadtál az Úrnak mindent, amit csak úgy éreztél, át kell adnod. Átadtad a munkahelyedet, a családi életedet, a hobbidat, a hétköznapi depresszióidat, a kérdéseidet, a rossz szokásaidat, a kísértéseidet, a gyülekezetedet, a rokonaidat, az anyagi dolgaidat... Legalábbis egyszer kimondtad: - átadom. Mégis, mintha minden nap meg kellene vívnod ugyanazokat a csatákat, amiket régen. A Sátán támad, a tested kísért, a problémák megjelennek. Van úgy, hogy még erőteljesebben, mint régen. Elbizonytalanodsz. Talán mégsem adtál át Neki mindent? Talán csak szíved csalt meg téged? Hazugság lett volna minden kimondott szó? A munkahelyen nehézségek, a családban veszekedések, a szíved mélyén menekülés a hobbi dolgokba, a lelked mélyén fásultság, s félelem, a tested pedig örökké valami élvezet után akar nézni... - Tehát minden a régi. - vallod be magadnak.
Megértetted, hogyan működik az Úr mérlege? Nem úgy, ahogyan első elképzelésed feltételezné! Megtanulhatod, hogy egy dolog elfogadni Krisztus váltságát, s egy másik dolog azt személyesen megtapasztalni. Nem ugyanazt jelenti a kereszt elfogadása majd e kereszt jelentőségének a megértése? De nem ám! A megszentelődés folyamata erről szól. Isten, mint Atya előtt, Jézus Krisztuson keresztül már most is szentek vagyunk. A mindennapokban ez a szentség hatalmas erőfeszítések nyomán tapasztalható meg. Hogy mik ezek az erőfeszítések? Az állandó lemondások. Krisztus cseréje. Amikor valamit úgy teszünk le az Ő kezébe, hogy közben elfogadjuk azt, amit Ő akar ennek a helyébe rakni. A megoldást? Nem! Őt magát - személyesen. Az Ő természetét - a Szent Szellem teljessége által.
Milyen sokszor kérkedünk azzal: - Az Úrban vagyunk. Tudjuk valójában, hogy mit jelent ez? Hogyan értelmezzük azt, amikor így beszélünk? Mit értünk ez alatt? Hogy a kegyelem talaján élünk és mozgunk? Hogy Krisztussal együtt Istenben elrejtett életünk van? A mennyekben? Ez igaz, és mégsem jelenti azt, hogy mi valójában ezt is értjük ilyenkor. Egészen más kimondani : - Benne élünk, mozgunk, és növekedünk, mint azt: - átéljük, mit jelent ez a mindennapi életben. Amikor valóban megtörténnek az említett "cserék". Fogalmazhatnék úgy is, hogy amikor a száj már elhallgat, mert nem tudja kifejezni azt, ami az emberben történt. Ezt jelenti az, hogy a mérleg egyensúlyba áll. Ezzel lehet kifejezni, hogy valamit az Ő lábai elé tettünk, hogy végleg (!) lemondjunk arról, majd megtapasztaljuk, hogy a következő pillanatban az Ő békessége felfoghatatlan mértékben a mienkké lett. Belépett az Úr az életünkbe. Nem oldódtak meg a problémák, de már nem érdekel, hogy valaha megoldódnak e azok! Mindent megelégítő Krisztusunkkal járunk. Ezt jelenti, amikor az Úrban van az ember.

Vannak megtapasztalások arról is, amikor a következő pillanatban látható, tapintható megoldás érkezik fentről, hogy bizonyítsa: átvette az Úr a Neki átadott dolgot, s meg is oldotta azt. Mégis... Ha ilyenkor elmarad az emberben az a fajta megtapasztalás, mely akkor is békességet adna, ha semmi nem történne, nem sokat érnek az ilyen megtapasztalások. Azt gondoljuk közelebb vittek az Úrhoz, de idővel kiderül, csak ráállítottak egy olyan útra, ahol már mindent úgy óhajtunk átadni Neki, hogy azonnal megoldásokat kaphassunk cserébe. Ez utóbbi hozzáállás nem Krisztus mérlegén alapul! Egyszerű emberi elképzelés. Látni akarás. Észre sem vesszük, hogy úgy mondunk le dolgokról, hogy jobbat kapjunk azok helyett. Cél-orientált élet jelenik meg bennünk. Azt hisszük, megismertük az Urat.. Ó, ha valóban megismerhetnénk Őt! Nem érdekelne többet semmilyen látható megoldás.

Nagyon nehéz észrevenni a különbséget a két fajta hozzáállás között. Sokszor derül ki, hogy amit mi Neki tulajdonítottunk, csak saját lelki erőnkből fakadt, vagy akár a gonosz világosságának trükkje volt. A "gyümölcseikről ismeritek fel azokat" üzenete éppen erről szól. Úgy megszabadulni valamiből, hogy közben saját emberi erőnkre is szükség van, hogy megállhassunk, nem valódi szabadulás. Úgy meggyógyulni valamiből, hogy közben nem múlik el a félelem belőlünk: nehogy még egyszer ilyen helyzetbe kerüljünk, nem gyógyulás. Hadd említsem meg ismételten a "remény hal meg utoljára" mondásunkra hivatkozva, hogy az emberi reménykedésnek teljesen meg kell halnia ahhoz, hogy valóban megtörténhessen az egyensúly elnyerése, azaz a teljes Krisztusban kapott szabadságunk. A remény képes hónapokkal és évekkel is eltolni Krisztus jelenlétének megoldását, csupán amiatt, hogy a félelmen át a szívben még arra sarkallja az embert: reménykedjen valami látható és tetszetős megoldás után! Ez a remény a valódi megoldás útjában áll. El kell halnia. Nincs fájdalmasabb pillanat, mint amikor ez bekövetkezik. Fájdalmas - az ó-emberi természetünk számára. Ekkor derül ki, hogy egyáltalán nem is tettünk le semmit az Úr kezébe. Csak úgy kértünk segítséget, hogy közben mindent megtarthassunk a "földi dimenzióban". A mennyei szféra nem kapott helyet. Nem is történt igazi, tartós, gyümölcsökkel teli eredmény... Ha olyan emberrel beszélgetek, aki örömmel tesz bizonyságot arról, milyen csodálatosan elvégezte benne az Úr, hogy többet ne függjön valamilyen régi beteges megkötözöttségétől, csak egyetlen dologra vagyok kíváncsi: mit kapott az illető cserébe. Ha megjelent benne az Úr jelenléte, mely örömmel, békességgel, s hittel jár együtt, már tudom, hogy megtörtént a valódi csere. Ha félelemmel és rettegéssel számol be arról, hogy még mindig milyen nehezére esik abban a bizonyos dologban megállnia, esetleg harcokról beszél, melyek nap mint nap elérik őt azok miatt, csak felszínes az egész győzelem. Nem valódi. Híjával van Krisztus békességének.

Ha megszabadultam a pénz fogságából, már nem jelenthet problémát az sem, ha egy millió forint van a számlámon, de az se, ha tizenegy forint az összes vagyonom. Hitből élek. Mit jelent ez? Ott áll az élő Isten a túloldalon, hogy mindenben kiegyenlítse minden igényemet. Szilárdan áll az ilyen alap!
Ha megszűntek a félelmeim, már nem kell elfordulnom a gazdasági- vagy politikai "helyzetektől", a hirtelen támadó testi betegségektől, hogy Istenhez szaladjak. Egyszerűen csak Benne bízom egyedül. Nem félek többet. Teljessé lett bennem Krisztus szeretete. Egyensúlyban vagyok.
Ha sikerült megszabadulnom az alkohol, vagy a túlzott kávé, esetleg a csokoládé utáni vágyaimtól, ez nem jelentheti azt, hogy minden esetben leizzadva kell megharcolnom a saját harcomat, hogy ne okozzon tényleges elbukást az esetleg megjelenő kísértés ezekben. Krisztus az, Aki megszabadított, azáltal, hogy mindezek helyére állt - személyesen! Ha mégis kísértésként jelennének meg ugyanezek a dolgok bennem, már olyan egyensúlyban találják hívő életemet, mely gondoskodik arról, hogy ne nyúljak utánuk. Nehéz ezt megfogalmazni. Egyik testvérem szavaival élve: az Ő iránta érzett szeretetem az, mely ilyen esetekben inkább nemet mond minden kísértésre, hogysem megint fájdalmat okozzon Neki. Igaza van...
Ha valóban letettem elé rossz családi viszonyaimat, ez azt jelenti, hogy valahányszor megjelenik előttem e rossz kapcsolatnak a fájdalmas valósága, már nem hat rám egyáltalán, helyette mérhetetlen békességet, és egyfajta kíváncsisággal teli hitet támasztott bennem az Úr. Kíváncsi vagyok arra, hogyan kezeli ezt az egészet Ő. Nem miattam, hanem Miatta.
Ha valóban kész vagyok beengedni Őt úgy az életembe, hogy rajtam keresztül elérhesse családomat, feleségemet, férjemet vagy gyermekeimet, egy olyan helyzetbe állítom magam, melyben egyik részről lemondok minden addigi jogomról, hogy "boldog apa, anya, férj, vagy feleség" lehessek, másfelől pedig alkalmat adok a Menny Urának, magának Krisztusnak, hogy személyesen birtokba véve életemet, valódi jelenlétével pótolhasson mindent, amiről csak lemondtam. Azt felelik erre sokan: - nem adhatom fel emberi méltóságomat, s felelősségemet ezen a földön! Nem léphetek ki mindenből! Azt válaszolom erre: Aki kész feladni ezt, az egyik pillanatban megtapasztalja, mit jelent Istennel együtt járni - akár egyedül is, majd később átélheti azt is, mit jelent, amikor Isten belép a problémájába , olyan természetfeletti megoldásokat nyújtva azokra, melyeket soha senki nem érhetett volna el - egyéb utakon. Ez utóbbi megoldás: Isten második felelete. A mérleg egyensúlyban marad, s ez az egyensúly végül megteremti az Úr munkálkodásának valódi gyümölcseit: megtérést, megújulást, megszabadulást, gyógyulást...
Mindez gyönyörűen megtalálható Jézus ígéretében, miszerint: "Bizony, azt mondom nektek, egy ember sem hagyhat el házat, testvéreket, anyát, apát, gyermekeket, szántóföldeket értem és az örömhírért úgy, hogy ne kapná meg azok százszorosát, most ebben az időben: házakat, testvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket üldözésekkel, az elkövetkező korban pedig örök életet." (Mk.10:29-30)

"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #17 Dátum: 2014 November 06, 21:16:53 »



Kapaszkodj! Ha tudsz...

 
"Kapaszkodj abba, amid van, hogy senki el ne vegye koszorúdat." (Jel.3:11)


Úgy írom ezeket a sorokat, ahogyan bárki írhatná: két kézzel. Mind a két kezemre szükség van ahhoz, hogy írhassak... Éppen így minden erőmre, időmre, akaratomra és igyekezetemre szükség van ahhoz, hogy belekapaszkodhassak Mennyei Megtartó Uramba, mint Főbe. Egyetlen apró félrenézés, s az egyik kezem már le is csúszott... Elméletileg nem nehéz "kapaszkodni ama Főbe", ám a mindennapi gyakorlat ennél sokkal keményebb harcokat jelent. Így vagyok ezzel én is. Hiszen mim van, amibe kapaszkodhatok? Kapaszkodhatok a hitembe? Ha igen, akkor hogyan? Mit jelentsen ez a gyakorlatban? Bizony ezt az Igét az orrunk elé lehetne lógatni, hogy egész nap ott legyen a szemünk előtt. Talán kiderülhetne, mennyire egészen mást értünk a kapaszkodáson manapság...

Azt tapasztalom, a megtért hívő ember számára egészen csodálatos Jézus Krisztusban gyönyörködni. Miután átéljük, mit jelent az Ő megismerése, számunkra is kézzel fogható valósággá válik az, mit jelenthet Vele járni a hétköznapok világában is. Persze ennek az egész megtapasztalásnak akad egy aprócska feltétele. Minden pillanatban Krisztusba kell kapaszkodnunk ahhoz, hogy le ne csússzunk a keskeny útról. A keskeny út, ha már itt tartunk, éppen a Benne való elmélyülés, a Belőle való táplálkozás útja, melyen kizárólag azok képesek járni is, akik számára egyértelművé vált a "kapaszkodás" Isten szerint való értelmezése. Mit jelent hát a gyakorlatban "belekapaszkodni ama Főbe"?

- Egy olyan hozzáállást, mely még a legmélyebb és legsötétebb pillanatok közepette is nyitva hagy ajtót az Ő érkezésére. Soha nem csukja be maga mögött a kaput. Amikor azt érzem, a világi kísértések, vagy saját testi vágyaim őrült erővel próbálnak legyűrni engem, s amikor már a gyengeség jeleit vélem felfedezni magamon - beleértve az emberi félelem egyre erősebb támadásait is -, nem sok esélyem maradna a győzelemre egyedül. Ilyen állapotban még ahhoz sincs az embernek ereje, hogy két kézzel kapaszkodjon Istenbe. Minden erőmet elveszi a víz tetején való fennmaradás. Kiszívja az energiámat a lelki tusakodás, mely még a tapasztalatokkal teli múltamból akar táplálkozni. Harcolok, minden erőmet összeszedve - mint aki életéért küzd. Tudom mi a tét, ezért semmi esetre sem akarom feladni. Talán már esélyem sincs a győzelemre, de ez nem érdekel. Átéltem már, mit jelent, ha a Sátán győz, vagy amikor a test vesz uralmat életem felett, s azt is tudom, mit jelent, ha Krisztusban meggyökerezve hitből való életem erőteljesen megmutatkozik a hétköznapok csatáiban. Ezért nem adom fel... Ebben a küzdelemben csodálatosan érvényesül Krisztus törvényszerűsége, miszerint az ember - bármilyen tökéletes és szent, Isten előtt -, csak ember maradt, akinek ugyanannyira szüksége van Krisztusra, s Benne Isten kegyelmére és szeretetére. Már a földön fekszem, s talán az utolsókat készülök rúgni, amikor megjelenik az Úr. Miért? Mert még egy ilyen eleve kudarcra ítélt csatában is nyitva hagytam az útvonalat Krisztus megérkezése előtt. Ha nem hagytam volna, végem lenne... Senki nem tudna nekem segíteni. Sem testvérek, sem tanítások, sem a Biblia, sem a régebbi tapasztalatok! Egyedül Jézus Krisztus képes kimenteni egy vesztes állapotból. A hit által. Az által a hitem által, mely kevés volt arra, hogy egyszerű és gyors menetben legyőzze az őt ért támadásokat, de elég volt arra, hogy kaput nyisson a győzelmet ígérő Krisztus előtt. Ha ez a fajta hozzáállás hiányzik a mindennapi életből, a hívő - bármilyen tudás, vagy erő birtokában van, is - eleve vesztes életet él. Eljön az a pillanat, amikor a saját ereje csődöt mond, s nem lesz elég hite arra, hogy belekapaszkodhasson Krisztusba. Inkább kapálózik testvérek, gyülekezetek, megoldások felé két kézzel, mint hogy utat nyithasson "ama Egyetlennek", Aki tényleg képes megtartani mindenkit a keskeny úton. Félelemmel és rettegéssel szemlélem azokat a testvéreimet, akik ugyanazon az úton indultak el, mint én, de egy idő után, mintha megálltak volna; hitük megfogyott, s én attól félek, nincs elég erejük arra, hogy Krisztus felé vessék magukat. Imádkozom azért, hogy legalább azt tegyék meg, hogy egy kis utat hagyjanak nyitva életükben Krisztus érkezésének. Ha ez is hiányzik, marad a keserű halál. Szívet szaggatóan fájdalmas azt látni, amikor egy nehéz helyzetbe keveredett hívő testvér életében már annyi hit sincs, hogy Krisztus egy keskeny ösvényen érkezhessen, mert mindent elfoglalt az emberi igyekezet, hogy szabadulhasson a bajokból. A keresztyének ebben az állapotban nem veszik észre, hogy a világosság, ami felé törekednek, valójában sötétség, s az imaharcok, amivel küzdeni óhajtanak, csak nevetséges emberi próbálkozások a győzelemért. Kevés. Minden kevés egy olyan életben, ahol mustármagnyi hit sincs. Hiába a gyülekezetek hadakozása, s hiába a szerető és törődő testvérek segítsége. Egyedül a Krisztussal való személyes kapcsolat lenne képes gyógyítani, s győzelmet hozni, de az a fajta út kizárólag hit által nyitható meg. Vajon akad mély hely a Benne való hitnek, hogy munkába állhasson egy beteg vagy elfáradt életben? Jó kérdés ez...

- Egy olyan viselkedést, mely közben a szív nagyon jól tudja, hogy a két kézzel való kapaszkodás tökéletesen kifejezi azt az Igét, amit Jakab így fogalmaz meg: " a hit cselekedetek nélkül halott". Mit gondoltok, milyen cselekedetek képesek úgy munkába állítani a két kezet, hogy az bármikor Istenbe markolhasson? Azt hiszem, ezzel ki is fejeztem, mennyire veszélyes olyan szolgálatot, vagy olyan munkát vállalni, mely úgy igénybe veszi a kezeket, hogy azok már nem tudnak kapaszkodni az Úrba, csak a munkába. A munka pedig - legyen bármily nemes és szent célért folyó - soha nem fogja megtartani az embert! Amikor "szolgálatról" van szó, mindannyiunknak meg kellene értenünk, hogy olyan munkát ért alatta Isten, mely sem a kezeket, sem a lábakat, sem a szívet nem veszi úgy igénybe, hogy közben azok leszakadjanak a Főről! Sőt! Éppen ellenkezőleg! Az igazi szolgálat közben nagyon jól megtanulja az ember, mit jelent úgy tevékenykedni, hogy közben nyitva van a fül, figyel a szem, kapaszkodik a kéz - s minden egyedül Krisztusból ered, s Benne rejlik. Úgy elindulni szolgálni, hogy meg van az autó, rendelkezésre áll a pénz, jelentkeztek a testvérek, nyitva vannak a kapuk, s minden nyilvánvalóan sikeresnek és áldottnak mutatkozik, de mindehhez szükségünk van mindkét "kezünkre", melyekkel eközben egyedül Krisztusba kellene kapaszkodunk - hit által -, teljesen felesleges és haszontalan. A Sátán, s a világ egy leheletnyi erejével képes teljesen tönkretenni a szolgálatot az ilyen esetben. A kéznek Jézus Krisztusba kell kapaszkodnia! Mind a kettőnek! Hittel! A cselekedetek, melyekről Jakab beszél egyáltalán nem az emberi akarat tettei! A hitnek cselekedeteiről beszél az apostol, méghozzá annak a hitnek a tetteiről, mely már nem is tud elképzelni mást, mint Krisztust, de Benne, s Vele együtt mindent. Beleértve az Ő által munkált jó cselekedeteket is! Azokat, melyek immár olyan életen keresztül valósulhatnak meg, amiben a Fő megkapja a valóban fő-szerepet, s a "kapcsok és kötelékek" Krisztusból indulnak ki. A tettek már nem emberi tettek többé. Krisztusból fakadnak, a Belé kapaszkodó hiten keresztül. Hogyan is lehetne összekeverni egy Istennek szolgáló és egy embernek szolgáló testvér életét?! Az egyik két kézzel kapaszkodik Urába, s engedi, hogy e hitén át Isten megtapasztalható lehessen a saját életében - mások számára is, miközben a másik csak azt nézi, hogyan lehetne hasznos - az embernek. Milyen sajnálatosan szegény és mezítelen egy olyan szolgálat, amit nem Jézus Krisztus készített elő! Hadd tegyem hozzá, hogy amikor Ő indít valamire, egyszerűen nem létezik olyan földi akadály, mely ellene állhatna az Ő akaratának, azaz ebben az esetben már semmi szükség nincs az ember - mindent fedező, s mindent biztosítani akaró - erőfeszítéseire. Két kézre van szükség, mely hittel megragadta Krisztust, hogy ezen az élő hiten keresztül megvalósulhasson az Úr eredeti szándéka: minden az Atya dicsőségére történhessen.

- Végül, nem maradhat ki az egyik legfontosabb magyarázat: egy olyan szellemiség az emberben, mely kész Krisztusban meggyökerezve Neki engedelmeskedni, hogy ez által részt vehessen Krisztus Testének, magának az Eklézsiának fejlődésében. Mit is jelent ez a gyakorlatban? Amikor még gyülekezetbe jártam - mindegy melyikbe - csak azt néztem, ami a szemem előtt volt. Láttam testvéreket, akik nyomorúságos életet éltek, s láttam testvéreket, akik könnyű és boldognak tűnő élet részeseiként jártak oda. Tudtam mit kell szolgálnom, s értettem mi a feladatom. Minden a kezemben volt, amit vártak tőlem. Akár a buzdítás, akár a segítés, akár a támogatás, akár a szolgálat, akár a megértés, akár a látogatás, akár az együtt örülés, vagy akár az együtt sírás. De be kell vallanom, soha egyetlen egy esetben sem éreztem azt, amit most érzek: minden hiábavaló annak, aki nem Krisztuson keresztül él, s nem Őrajta keresztül kapcsolódik másokhoz. A bizonyos "Főbe való kapaszkodás" elengedhetetlen feltétele annak, hogy a valódi Test, mint Gyülekezet kirajzolódhasson előttünk, méghozzá a hétköznapi életünk keserves óráiban! Bármilyen szorongató helyzetbe is keveredtem, saját magam élhettem át, ahogyan gyakorlatilag senki és semmi nem volt képes segíteni rajtam. Ha érkezett is segítség, későn, vagy részben. Nem oldott meg semmit... Mindig ott magasodott a kérdés előttem: mit érthetett a Biblia szentek közösségén, s mire gondolt Jézus, amikor az Ő Gyülekezetére célzott, amit Péternek ki is jelentett később a Szent Szellem? Ezt? Akkor ez igencsak nyomorúságos gyülekezet! Nem is kívánok részt venni benne, ha csak arra képes, amit a földi gyülekezetek megvalósítottak. Ha csupán azt jelenti az Ő Gyülekezetének a tagsága, hogy ugyanúgy kérnem kell, ugyanúgy szenvednem kell, s ugyanúgy kihasználnak majd engem, akkor inkább életem végéig egyedül maradok. Ám ezerszeres köszönet Mennyei Atyámnak, Aki úgy látta jónak, hogy engedelmességemen keresztül becsatoljon engem ama mennyei Gyülekezetébe, ahol egészen másképp zajlanak a dolgok!
Amikor olyan testvérrel találkozom, akinek valóságosan nehéz, mondhatni alig elviselhető problémája akadt ebben az életben, már nem gyomorgörcsöt okozó nyomás nehezedik rám, mint inkább örömmel teszek tanúbizonyságot arról, mit jelent Jézus Krisztusban gyökerezve megtapasztalni az Ő Testét, s mit jelent Rajta keresztül elnyerni a teljes békesség és öröm állapotát, beleértve a valódi tagokon keresztüli tökéletes működését egy gyülekezetnek. Hihetetlen, mennyire fontos, hogy az illető megtegye ugyanazt a lépést: teljes szívvel, teljes akaratával vesse magát Krisztus lábai elé, azaz engedje meg már végre Neki, hogy egyedüli uralkodó lehessen életében! Ezt jelenti egy válságba jutott embernek két kézzel kapaszkodnia "ama Főbe". Nem számít, milyen földi közösség tagja! Semmi jelentősége nincs ennek! Lehet katolikus, lehet református, lehet baptista, vagy lehet karizmatikus, lehet megújult, vagy lehet törvényeskedő, lehet zsidó, vagy lehet messiás-hívő... A Krisztusba való kapaszkodás szempontjából mindennek semmi jelentősége nincs! Pedig mennyien azt gondolják, hogy van. Óvják, szeretgetik saját közösségüket, nehogy valami idegen betegye oda a lábát. Azt hiszik, ezzel megóvják a tagokat? Dehogy. Bárki - ismétlem: bárki - képes egyetlen cselekedetével megragadni az Urat - felekezettől függetlenül! Ha akarja... Ha nincs tele a keze tanításokkal, emberi segítség-kérésekkel, panaszokkal, vagy megoldásokkal. Mert a feltétele a Mennyei Tagságnak egy: üres kéz. Még pontosabban: üres szív, ahol azonban őszinte hittel hellyel kínálják az Ég Urát. Mi más kellene ma egy embernek ahhoz, hogy megtapasztalhassa a teljes szabadulást, a teljes gyógyulást, a teljes győzelmet? Krisztusba kapaszkodva már nem létezik sem ember, sem hatalom, sem erő a földön, mely kiingathatná őt a jó útról. Maga Krisztus a garancia erre! Abban a pillanatban, hogy emberek készek egyedül Jézus Krisztus felé fordulni, hogy Tőle reméljenek megoldást életükre, megtapasztalják, mit jelent belépni az Atya királyságába, s mit jelent Rajta keresztül belépni a Gyülekezetbe. Felteszem azt a kérdést, amire nem sokan szeretnének választ kapni Istentől: ezek után mi szükség van olyan közösségekre, amelyeket a mai keresztyének oly szívesen alakítanak ki maguknak?
Ha valóban Krisztus szerinti közösségek alakulnának, egészen más állapotba kerülne a keresztyénség - élő állapotba. Ha valóban Krisztust prédikálnák a szószékekről, s ha az Őt prédikáló lelkészek, tanítók, szolgatársak valóban Krisztus Testének tagjaként az Ő akarata szerint élnék életüket, egészen más bizonyságot tennénk a világnak. Erőnek s hatalomnak a bizonyságát. De nem ez történik... Kialakultak a tanok, a nézetek, s megalakulnak az olyan emberi közösségek, akik valamely nézetnek megfelelően gyűjtik magukhoz az embereket, igyekezve megnyerni azokat saját elképzeléseiknek. Hol van már ebben Krisztus Gyülekezete?! Sehol. Egyszerű hívő emberek gyűlnek össze, hátha meríthetnek a tanításokból, az emberi lélek bátorításaiból. Ha ez működne - akár egyetlen egy esetben is -, én gondolkodás nélkül lépnék be tagnak oda. Ám éppen ellenkezőleg zajlik a valóság. Ha történnek is csodák, csak az emberi lélek rejtelmeiben, megcsalva mind a szívet, mind a lelket. S amikor végre valósággá válhat egy-egy ember életében a személyes kapcsolat Jézus Krisztussal, azonnal ott teremnek a hívők százai és ezrei, hogy emberi ötletességeiken, s humán hozzáállásaikon keresztül kitépjék az illető kezéből azt a kicsiny hitet is, mely látszólag meggyökerezett az Úrban. Az igazi gyökér azonban kitéphetetlen. Nem tudok eléggé hálás lenni Atyámnak azért, amikor saját szememmel láthatom, ahogyan egy-egy testvér életében már ott munkálkodik az élő Isten, mert ő megengedte Neki ezt. Az ilyen életben elszakíthatatlan a hit gyökere, mely magából Krisztusból fakad! Az ilyen testvér lassan kezd ráébredni, mit jelent Krisztus Testének a tagsága, elkezdi megtapasztalni annak az addig láthatatlan működését. Ki az, aki ezt elhiszi, ha nem az, aki már Krisztusból fakadó hittel feltette életét az Ő oltárára, hogy áldozatának füstje Istennek tetsző illatként szállhasson a magasba?!
Olyan kézzel, mely még emberi megoldásokban reménykedik, képtelenség Krisztusba is kapaszkodni! Ha a számodra még lehetséges emberi erővel helyrehozni hibákat, elrendezni tévedéseket, s kialakítani működő kapcsolatokat, a te kezed is tele van. És nem Krisztussal! Ha még fontos, hogy jól érezd magad a gyülekezetben, ha még számít valamit, hogy egy másik testvér odament hozzád, hogy segítségét ajánlja fel neked, ha még úgy érzed, kellenek a testvérek melléd, semmit sem tapasztaltál abból, amiről most beszéltem. Mert tele van a kezed az emberi kapcsolatok istentelen értelmezésével, azaz saját életed megóvásának mindenre kész indulatával. Így nem lehet Jézus Krisztusba is kapaszkodni! Így nem lehet megvalósítani a "hitből való életet"! Ezen az úton csak emberi csalódások, kudarcok, és szakadások várnak rád. Mi hát a megoldás?

Engedj ki mindent a kezedből, hogy megkapaszkodhass Krisztusba! Csak Rá számíts! Csak Benne bízz! Egyedül Őhozzá fordulj! Senki - sem ember, sem könyv, sem tanítás, sem módszer, sem semmi - ne állhasson Krisztus és te közéd! Ha ezt hajlandó vagy megtenni, - ó, mennyire csak könnyes szemmel tudom kimondani! - az élő Isten Fia, maga a feltámadott Krisztus jön segítségül hozzád, hogy jelenléte azonnal begyógyítson minden sebet, s megoldjon minden problémát, valamint Őrajta keresztül beléphess egy olyan közösségbe, mely szent és tökéletes: mert az Ő Gyülekezete! Ez az egyetlen útja, hogy Krisztusban hívő, megtért emberek valóban építő módon kapcsolódhassanak egymáshoz. Az első Krisztus, s utána is csak Rajta keresztül minden. Hogyan is fogalmazhatnám meg érthető módon, hogy az én életem ugyanígy el van rejtve Krisztussal együtt az Atyában, földi szemnek láthatatlan módon, de a test tagjai számára igencsak láthatóan és megtapasztalhatóan?!


 

"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #18 Dátum: 2014 December 06, 19:47:28 »

Krisztus Testének titkai

 
"Ti a Krisztus teste vagytok, részenként tagjai!" (I.Kor.12:27)


Szabad egy olyan témában tapasztalatokról beszélnem, mely láthatatlan az egyszeri emberi értelem számára? Szabad arról a titokról szólnom, melyről maga Pál is így szólt: "Nagy ez a titok. Én azonban a Krisztusról és az eklézsiáról beszélek." (Ef.5:32)? Megengeditek nekem, ha leleplezem ezt a titkot, méghozzá ugyanúgy, ahogyan az Úr is leleplezte azt számomra, s mindazok számára, akik hajlandók Őt követni? Bizonyságot tehetek arról, mennyire elvétette a mai keresztyénség az utat, amikor olyan megoldások felé indult, melyet az ember saját bűnös emberi természetén keresztül igyekszik megvalósítani? Attól tartok, nem tehetek mást...

Nekem is rá kellett ébrednem, hogy az, amit látok, nem egészen fedi a valóságot. Azoknak más, akik nem csak azt engedték meg Krisztusnak, hogy halálán és feltámadásán keresztül mintegy menedékre lelhessenek az örök életet tekintve, hanem azt is, hogy földi életük teljes mértékben alárendelődjön egy egészen felfoghatatlan és azelőtt láthatatlan valóság felismerésére: Krisztus teste valóban létezik. Létezik, él, munkálkodik, ám mindezt az emberi szem, az emberi fűl és az emberi értelem számára rejtett módon teszi. Nem abban áll a titok, hogy valóban létezik-e, hanem abban, hogy valóban láthatóvá válhatott-e az egyszeri hívő ember számára! Ott vannak az emberi megoldások, a Sátán tökéletesre csiszolt hazugságai, melyek felelősek mindazért, amivé ma vált a keresztyénség. Átvette a hatalmat az emberi test, azon, amin egyedül Jézus Krisztus uralkodhat...
A mai kor hívő emberei már úgy kezdik megtérésük utáni első napjaikat is, hogy közben eszük ágában nincs megkérdezni Krisztust, mint Főt, vagy Istent, mint Atyát, hogyan is gondolta keresztyén életük mindennapjait. Miért is tennének fel ilyen kérdést, ha egyszer már a megtérést követő másodpercben gondoskodik a Sátán arról, hogy a szívben meggyökerező magot kikaphassa, s a hitet, melyen keresztül személyesen kapcsolódik a személy Urához, elnyomja, megvakítsa, megnyomorítsa. Sikeresen végzi munkáját, mert alig találni olyan emberi közösséget, vagy egyházi gyülekezetet, ahol kijelentik: nem a látható testvérekre van szüksége egy új megtérőnek, hanem egyedül Jézus Krisztusra, s majd Rajta keresztül mindazokra, akikkel Ő összeköti. Inkább tetszik azt tanítani, amit az ember is lát: egy szerető emberi közösségbe való bekapcsolódást; egy látható szolgálatot; egy látható és ennél fogva tervezhető, elemezhető, mérhető életet. Mennyire nem így gondolja ezt az Úr Jézus!
Többször visszatérő kérdésünk - mondhatni hangos elmélkedésünk - volt a testvérek között az, amikor feltételeztük , hogy egyik pillanatról a másikra bekopogtat hozzánk egy frissen megtért ember, hogy megkérdezze: - hogyan tovább? Nem tudtunk rá válaszolni... Én magam is egy olyan meggyőződésre jutottam ebben, miszerint "a maga idejében" mindent elrendez az Úr. Hogyan is lehetne egy láthatatlan valóságban előre tervezni?! Ki tudná azt előre megmondani, hogy egy másik testvérének akár egy órával később éppen mire lesz szüksége - bátorításra, mert elcsüggedt, vagy feddésre, mert elbízta magát, vagy egyéb, előre nem látható szolgálatra? Ki tudná csupán értelmi tudását használatba állítani egy olyan helyzetben, mely ugyanakkor a természetfeletti Isten szíveket és veséket vizsgáló jelenlétét éhezi, hogy egyedül Őrajta keresztül érkezhessen a tökéletes megoldás - egy engedelmes szolgán keresztül?
Lassan kezdem felfogni, mit értett azon az Úr, amikor így üzent: Krisztus tanítványai számára nem létezik más idő, csak a jelen! Ha valaki a jelenben, azaz éppen ebben a pillanatban kész alárendelni magát Urának, aki az Isten, az meg fogja tapasztalni, mit jelent belépni az örökkévalóságba - Vele együtt. Egyébként a múlt csak visszaránt, a jövő pedig félrevezet... A múltba tekintő testvérek lemaradnak Jézus Urunk minden pillanatban megújuló szolgálatáról, s miközben azzal foglalkoznak, hogy elemezzenek, helyrehozzanak, vagy megjavítsanak, észrevétlenül mellékvágányra siklanak. Még akkor is, ha történetesen saját szellemi élményeikre vagy Istennel megélt tapasztalataikra tekintenek. Nem! Az igazság az, hogy egyetlen múltban történt esemény sem képes megközelíteni azt az élményt, amit az okoz, ha minden pillanatban Krisztussal járunk. Nem mehetünk vissza sem az időben, sem a térben, hogy megláthassuk, mit hol rontottunk el. Ezen a ponton a teljes pszichológia tudománya csúnya kudarcot vallott... De hadd kérdezzek valamit: vajon lehet egyáltalán bármi köze Krisztus láthatatlan gyülekezetének, az Ő láthatatlan, ám annál valóságosabban tapasztalható jelenlétének egy mindössze látható dolgokra, megélt eseményekre, vagy átélt emberi tapasztalatokra alapozó tudományhoz? Persze, hogy nem lehet! Mégis rengetegen igyekeznek sebeiket, régmúlt borzalmaikat és elszúrt múltjukat ilyen módszerekkel gyógyítani. Bár meglátnák ezek az emberek, hogy Krisztus nélkül semmire nem mennek, Krisztussal viszont semmire és senkire nincs szükségük! Legelsősorban azokra nincs szükségük, akik még mindig csak a látható, érezhető és megmagyarázható dolgokkal foglalkoznak! Sokkal több győzedelmes életet élő erős hitű testvérünk élne e világban...

A mindennapi tapasztalataim, melyek csodálatosan tárják elém egy mindeddig ismeretlen valóság gyakorlati meglétét, sőt, annak tökéletes működését, hálás szívet teremtettek bennem Mennyei Atyám felé. Egy olyan Isten felé, aki kész mindenkit örömmel beállítani eleve eltervezett helyére, ha benne engedelmes szívre lel. Egy ilyen Atyát követni, s egy ilyen Atyának engedelmeskedni több, mint örömteli megtapasztalás!



"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."

Nem elérhető Imrepapa

  • Moderátor
  • Testvérünk
  • *
  • Hozzászólások: 43
Re:Egy kedves barátom bizonyságtételei egy megszünt honlapról
« Válasz #19 Dátum: 2014 December 31, 23:13:05 »

Mielőtt ítélnél...


Örömmel a szívemben köszöntelek benneteket az év elején, s kívánom nektek, hogy minden egyes napotok úgy teljen el, hogy hitetek erősebb és kitartóbb lett, még akkor is, ha az életben nyomorúságok, nehézségek, próbák vagy harcok vesznek majd körül! Bizony, én is úgy tapasztalom, nincs győzelem mindezek nélkül! Sikeresen el lehet sajátítani a legnagyobb igei tudást, létre lehet hozni a legerősebb testvéri közösséget, el lehet kezdeni a leghasznosabb missziós szolgálatot - természetesen megfelelő kitartással, szívós akarattal, szerető bátorításokkal, s önzetlen támogatókkal -, de mindezeknek az ég adta világon semmi hasznuk nincs, amennyiben olyan indulat vezérel minket, mely még igyekszik elkerülni a kellemetlenségeket, megúszni a próbákat, vagy kivédeni a várható kellemetlenségeket! Hogyan állíthatnánk valamiről, hogy az a mi Urunk személyes szolgálata, ha közben minden erőnkkel azon munkálkodunk, hogy mi - egyszerű emberek - a lehető legtökéletesebb módon útját állhassuk az előttünk álló próbáknak, vagy kikerülhessük a várható harcokat?! Ugyan milyen célt lehetne kijelölni, melynek elérésére mi is képesek lehetünk, s hogyan vehetnénk a bátorságot mindezek mellé Isten áldásait igényelni, ha egyszer feketén fehéren ott áll az Igében: "nálam nélkül semmit!". Ha azonban az élő Isten velünk van - pontosabban fogalmazva: elérhette, hogy mi végre Ővele legyünk -, vajon ki állhat akkor ellenünk?! Semmi és senki. Éppen ezért mondom, milyen kifejezhetetlen örömet okoz a számomra megtapasztalni, ha Krisztus Uramnak engedelmeskedve, az Ő akarata szerint munkálkodom, s közben ajtók nyílnak, utak jelennek meg, oázisok teremnek, a Menny szinte összeér a földdel!

Ahogyan kimondhatatlan hálával csordultig telt szívvel ott álltam Uram előtt, hogy Vele kettesben, csendben zárjam az elmúlt évet, csak jöttek elém az év során átélt események, azok hatásai szívemben, lelkemben, s minden körülményem közepette. Még az év legkeményebb pillanatai is örömre és hálaadásra indították szívemet, mert megláthattam azokon keresztül is, mit jelent, amikor szeret az Isten. Nem is a látható dolgokról beszélek, hanem azokon át Isten láthatatlan munkájáról, mely ugyanakkor olyan mélyen vert gyökeret bennem, hogy nem is tudok olyat elképzelni, mely képes lenne ezeket kiszaggatni. Talán éppen ezeken a gyökereken keresztül élhetem mindennapjaimat, olyan táplálékot magamhoz véve, melyhez semmi nem hasonlítható, amit ma a polcokon kapni lehet... Ha voltak kísértések, amikből csúnya bukások, majd még rondább megszégyenülések származtak, is előnyömre váltak ezek; ha voltak próbák, melyek kiállítottak hitemmel együtt a szírt szélére, hogy bemutassák nekem, mekkorát lehet zuhanni ha magasan járok, is megtanulhattam mit jelent, amikor a legnagyobb magasságban, vagy a legkilátástalanabb mélységben is alázatos és megtört szívvel járulhatok Ahhoz, Akin keresztül, ha meghaltam is élek tovább; ha történtek emberi értelem számára rejtett események, melyek a látszólagos világ előtt talán tömeges megbotránkozást váltottak ki, és megtapasztalhattam, mit értett Pál azon: "mi a Krisztusért ostobákká, erőtlenekké, dicstelenekké lettünk..." (I.Kor.4:10); végezetül, ha az egész elmúlt esztendő -  számomra legerőteljesebb - üzenetét kellene megfogalmaznom, így tenném: megkaptam, s átvettem egy évvel ezelőtt az Igét - "Bizony, bizony azt mondom nektek, ha a földbe hullatott gabonamag el nem hal, egyedül marad. Ha azonban meghal, sok gyümölcsöt terem." (Jn.12:24) -, mely az év folyamán élővé válhatott a számomra. Hogyan? Szembesültem azzal, mennyire hajlamos az ember az érzelmein keresztül irányítania életét, s ezek az érzelmek milyen hihetetlen módon gátjaivá válnak Jézus Krisztus engedelmes követésének. Nem segítik, hanem akadályozzák az Úr munkálkodását. De milyen kegyetlenül nehéz levetkőzni ezt az érzelmi természetet! Majd belepusztul az ember! Sőt! Bele is pusztul...
Be kell vallanom, hogy az is nehezemre esett, amikor szembesülnöm kellett az alábbi Ige üzenetével: "Egyebekben imádkozzatok értünk testvérek, hogy az Úr igéje fusson és megdicsőüljön, mint nálatok is és hogy a helytelen és rossz emberek közül kiragadjon bennünket az Úr, mert nem mindenkié a hit. Hű az Úr, aki titeket meg fog szilárdítani és a rossztól megőriz. " (II.Tessz.3:1-3) Szomorúan vettem tudomásul, hogy nem mindenki követi valójában Jézus Krisztust, aki azt hangoztatja! Csak mondani, csak hirdetni, csak beszélni róla - nem nehéz. Mindenki tud úgy beszélni, hogy tessen a világnak, tessen az embereknek, de igen kevesen képesek úgy élni, hogy már nem is kell beszélniük - tetteik beszélnek, s ezek a tettek már nem is az emberek felé szolgálnak, hanem egyedül Istennek, hogy engedelmességükön keresztül ismét Krisztus szolgálhasson az embereknek. A keskeny út félelmetesen keskeny! Nem fér el rajta csak a kereszt, s mindazok, akik ott függnek azon - Krisztussal együtt -, hogy vele együtt élhessenek. Bármilyen szépen és zengzetesen hirdetik is egyesek az evangéliumot, miközben úgy hiszik: Krisztust hirdetik, csak megtévesztették magukat, s a világnak szolgálnak. Nem ezrek és ezrek, hanem milliók és milliók követnek olyan tanítókat, evangélistákat, misszió-munkásokat, vagy éppen prófétákat, akik már egészen más úton haladnak. Elvétették a hitet. Talán volt egy kevés hitük az elején, hiszen tagadhatatlan a valósága annak, hogy minden megtért ember kap hitet ajándékba, ám sok esetben ezt a hitet nem munkába állítják, hanem elnyomják, megölik. Hogyan is származhatna "élet" olyan prédikációkból, vagy akár csodákból, melyek névlegesen Krisztust szolgálják, valójában azonban egyszerű emberi-, lelki-, vagy éppen ördögi munkálkodások?! De jaj! Mit teszek? Vétkezem az Úr Igéje ellen? Hiszen ott áll a Bibliában, miszerint "Ne ítéljetek, hogy titeket se ítéljenek!" (Mt.7:1), még pontosabban: "Ne ítéljetek látszat szerint, hanem igazságos ítélettel ítéljetek!" (Jn.7:27), avagy: "Ki vagy te, hogy másnak a cselédjén ítélkezel? Saját ura állítja talpra vagy ítéli el. De talpán fog állni, mert az Úrnak hatalma van rá, hogy felállítsa." (Róm.14:4). Hálát adok Uramnak, Krisztusnak, hogy a sok nehézségen és próbán át valamiféle világosságot gyújtott bennem ez Igék üzenetét illetően. Hányszor hallottam ezeket a csodálatos Igéket, melyeket a legtöbben hangoztattak és hangoztatnak ebben a kifordult nemzedékben?! Az egyházak, a gyülekezetek, s a legtöbb hívő ember, aki csak Krisztust Krisztusnak vallja, ráállt ennek az Igének egy olyan használatára, mely - mint kiderült - olyan messze van a valódi értelmétől, mint a Menny a földtől. Mi késztetheti az embert arra, hogy kikanyarítson egy Igét az Egészből, hogy azt a számára legkedvesebb módon használatba állíthassa? Miért olyan kedves ez az Ige oly sok keresztyén ember számára, s miért csattogtatják szerte a világon minden olyan esetben, amikor bárki - ismétlem: bárki - ki meri ejteni a száján a szót: "nem"? Úgy értem: "nem jó út", "nem igazi Krisztus", "nem hívő", "nem szeret", vagy "nem hasznos"... Mert, egyre inkább úgy látom, egy olyan időszak érkezett el, melyben már a "tiszta sem tiszta", s a "világos sem világos". S ha egyszer valaki ki merné ejteni a száján ezt, számoljon azzal, hogy kiközösítik, támadni fogják, elítélik, s üldözik! Mi történhetett ezzel a világgal, hogy már egy őszinte szó sem ejthető ki anélkül, hogy ne kellene szembe nézni az ítélkezés vádjával? Bizony utolsó idők ezek! Olyan mértékben összemosódott az emberi ítélkezés a szellemi ítélettel, hogy ember legyen a talpán, aki képes szétválasztani e kettőt. Sajnos, a Sátánnak éppen ez a célja! Hogyan lehetne megtéveszteni emberek tömegeit, ha nem ezen az úton?! Szépen lassan, de biztosan elérte az embereknél - hívő, megtért emberekről beszélek -, hogy elforduljanak Attól, Aki egyedül képes igazságos ítélettel ítélni, s helyette odaforduljanak az emberi praktikákhoz. Mit tettek?! Mit értek el ezzel? Elérték, hogy az ember megint csak látszólagosan ítéljen. Elérték, hogy az alapján döntik el, ki az, aki Istennel jár, amit látnak a szemükkel, éreznek a lelkükkel, vagy hallanak a fülükkel. Mintha bizony nem ezek a részek lennének azok az emberben, melyeknek inkább a kereszten kellene feszülnie, mint a mindennapi életben hasznot hajtania?! A látszólagos ítélkezés. Borzalmas károkat képes okozni! Szétválaszt testvéreket, s kettészakít emberi életeket. Megvonja a bizalmat Istentől, s távoltartja a hitet Krisztustól. Láttam, ahogyan testvérek odaállnak egymással szembe, hogy elmondják, mi az, ami hibás a másik életében. Mintha ennek lenne bármi értelme... Arról beszélnek, amit látnak. Azt hangoztatják, amit hallottak, s amit éreznek. Azzal foglalkoznak, amiről Isten Igéje pontosan az ellenkezőjét tanítja, miszerint semmi köze az egyik embernek ahhoz, hogy a másiknak miben van békessége, legalábbis a látható dolgokkal kapcsolatban nincs! Mit gondoltok, hol másutt lenne képes az ember megítélni a másikat, ha nem a látható területeken? Ott. Ha eszik, hát nem tudja...? Ha nem eszik, hát nem értette meg...? Ha megveszi, hát miért...? Ha nem akarja megvenni, csak nem...? Ha elment, minek...? Ha nem ment el, vajon hogyan gondolta...? Ha számára még jelent valamit, vajon sejti már...? Ha már semmit nem jelent neki, mit képzel...? Hiszen mindezek olyan területet érintenek, melyhez egy másik testvérnek semmi köze nincs! Lehet, sőt szabad úgy élni Jézus Krisztussal Istenben elrejtett életet, hogy közben ezer ember ezer féle képpen él. Ha az alap jó, s az építkezés halad! Ha...
Tudjátok, mit mondott Pál erről? "Nekem pedig a legkisebb dolog, hogy ti ítélkezzetek rajtam, vagy emberi ítéletnap, sőt magam sem ítélkezem magamon, mert lelkiismeretem semmiről sem tud magamra vonatkozólag, de ez még nem tesz engem igazságossá: aki rajtam ítélkezik, az az Úr. Így hát idő előtt ti se ítéljetek semmi felől, amíg el nem jön az Úr. Ő majd rávilágít a sötétség rejtett dolgaira, s világossá teszi a szívek szándékait. Akkor majd mindenki az Úrtól kapja meg dicséretét. " (I.Kor.4:3-5) Ugye, mennyire más? Egyedül Istenre bízta magát. Senkit és semmit nem jelölt olyan posztra, ahol annak joga lenne bármilyen ítéletre, hacsak nem Isten maga akar szólni valakin keresztül. De ebben az esetben is Isten szól! Hogy mit jelent a gyakorlatban, amikor egy másik emberen keresztül szól az Úr? Nem könnyű ezt elmagyarázni... Valójában egyetlen egy esetben történik: amikor az illető olyan közel áll Istenhez, hogy kész meghallani az Ő hangját bármin keresztül. Akár egy másik testvérén keresztül is. Ki szól ekkor? Nem az ember, hanem az Isten! A másik ember az, aki a legtöbb esetben soha nem tudja meg, hogy valójában mire és hogyan használta fel Isten őt arra, hogy rajta keresztül üzenjen Őt kereső gyermekének. Mi történik ilyenkor? Ember áll összeköttetésben emberrel? Dehogy! Két hívő ember közeledik Istenhez... Nem egymáshoz! Istenhez! Észrevétlen, amikor két testvért kapcsol össze az Úr, hogy az egyik hiányát kiegészítse a másik többlete. Soha - egyetlen esetben sem - vallja a magáénak az ember, ha segíthetett egy másiknak, amennyiben az egész valóban Krisztus munkája volt, ugyanígy aki kapott valamit egyik testvérétől, miközben közelebb került Krisztushoz, egyedül Urának adhat hálát, s nem függhet embertársától! Ha mégis ez történik, megkérdőjelezem, hogy nem pusztán emberi - azaz érzelmi vagy értelmi - segítségnyújtás történt-e, aminek azonban Krisztus Igéje szempontjából semmi haszna nincs, s nem is lesz soha. Összeköthetünk embereket egymással, alapíthatunk közösségeket, szerethetjük egymást, s szolgálhatunk egymásnak, de ha ezeket az alkalmakat nem Urunk készítette elő, csak fecséreljük az időnket, s az energiánkat. Amit az elmúlt évben ezen a területen tapasztalhattam, az ugyancsak félelmetes volt! Megérthettem, hogy minden egyes testvéri kapcsolat, mely nélkülözi Krisztus világosságát, s egyértelmű munkáját, csak ellenáll Neki, s nem épít, hanem rombol. Apropó, világosság. Mondhatom azt, hogy ezzel elérkeztem tapasztalataim legkellemetlenebb pontjához? Attól félek, igen...
"Megírtam nektek levelemben, hogy ne keveredjetek össze paráznákkal. Nem általában e világnak paráznáival vagy kapzsijaival és ragadozóival vagy bálványimádóival, különben még a világból is ki kellene mennetek. Nos azt írtam nektek, hogy ne keveredjetek össze olyannal, akit testvérnek neveznek és mégis parázna, vagy kapzsi, vagy bálványimádó, vagy szitkozódó, vagy részeges, vagy ragadozó, az ilyennel együtt se egyetek. Hiszen mit tartozik ez rám, hogy a kívül valókat megítéljem? Nem a benn lévőket ítélitek-e meg? A kívülvalókat pedig Isten ítéli meg. Vessétek ki a gonoszt magatok közül." (I.Kor.5:9-13) Hiszen kik is azok a "bentlévők"? A saját testvéreink. Azok, akik úgy vallják, ők is Isten gyermekei. Milyen szomorú, hogy a hívő testvérek többsége inkább alkalmazza az ítélkezést a hitetlen embertársak felé, mint saját testvérei megmentésére! Hitetleneken ítélkezni?! Mi értelme bármit is megmondani egy világi embernek, aki még azt a nyelvet sem beszéli, amit mi; akinek halvány fogalma sincs arról, mit jelent a bűn, s a gonoszság, vagy mit jelent a megtisztított lelkiismeret?! Mégis, úgy látom, sokkal szívesebben vizsgálgatják sokan a kívülvalókat, mint saját testvéreiket. Hát ezért tartanak itt a gyülekezetek! Ezért esnek el sokan. Ezért mennek tönkre keresztyén életek, s családok! Mert nincs meg az a szeretet a testvérekben, mely hajlandó fájdalmat okozni magának, csak mentse a másikat. Nincsenek olyan testvérek, akik már nem azt nézik, ami a szemük előtt van, hanem azt, ami a mélyben rejlik. Hogyan? A Szent Szellem világosságában természetesen. Ember nem képes oda lelátni, ahol a rejtett problémák vannak. Egyedül Isten, s Rajta keresztül mindazok, akik megengedik, hogy elsősorban a saját életükben valósággá válhasson az Ő világossága. Nehogy azt gondoljuk, hogy ha valaki beengedi az Ő világosságát az életébe, akkor csak a saját életét kezdi meglátni! Nagyon szánalmas lenne akkor Krisztus Teste... Nem! Ahogyan kezdi valaki megérteni, mit vétett, s ahogyan kezdi megismerni Krisztust személyesen, úgy javul a látása - az egész világról. Mindenről. Isten személyes ismerete és a Benne való megerősödés hihetetlenül tiszta látást ad mindazoknak, akik hajlandók voltak magukra venni keresztjüket, s úgy követni a Mestert. Most már csak egy őszinte kérdésem van ezzel kapcsolatban: Ha valaki lát valamit, vajon szólnia kell-e minden esetben? S ha igen, hogyan? Mikor? Végül pedig mit?
Hogyan is fogalmaz Isten Igéje? "Amit szólunk is, nem emberi bölcsesség tanította szavakkal szóljuk, szellemi dolgokkal mérve össze a szellemi dolgokat. Lelki ember nem fogadja el Isten Szellemének dolgait, hiszen ostobaság neki. Nem is ismerheti meg, mert szellemileg vizsgálhatók meg. A szellemi ember mindent megvizsgál, ő maga azonban senki vizsgálata alá nem esik. Hát ugyan ki ismerte meg úgy az Úr gondolkodását, hogy taníthatná őt? Bennünk azonban az Úr gondolkodása van. " (I.Kor.2:13-16)
Több testvért is hallottam már így szólni: - az ember, bármilyen bölcs és bármilyen engedelmes is Isten felé, csak ember marad, ezért amikor beszél, vagy szolgál, esetleg mond valamit, óvatlanul is vétkezik abban. Ahogyan az Ige is mondja: "aki nyelvével nem vétkezik, az tökéletes..." Egy valamiről mindannyian elfelejtkeztek. Ha valóban Isten készít fel valakit egy munkára, Ő tökéletes munkát végez. Nem fog az Úr addig munkába állítani egy embert, amíg a veszélye is fennáll, hogy téved. Az ember hajlamos tévedni, Isten soha! Az ember még a legszentebb állapotában is képes egyik pillanatról a másikra emberit csempészni a szellemibe, az Úr soha! Mit is jelent akkor a "szellemi ember" fogalma? Bizony, nem egy tökéletes keresztyént. Nem is egy kiváló pásztort. Valójában egyet jelent: azt az állapotot, amikor az egyszeri hívő ember teljes odaadással engedi meg Istennek, hogy használatba állítsa őt. Abban a pillanatban, ahogy az Úr elkezdi végezni munkáját egy emberen keresztül, az illető ellen senki és semmi nem szólhat - büntetlenül! Azt gondoljuk, csak Mózesnél volt így? Dehogy! Amikor az Úr szól, vagy az Úr cselekszik, ott sem a Sátán, sem emberi hódolói nem rúghatnak labdába. Ha valóban az Úr az, Aki szól...
Az a legnagyobb problémám a mai kor missziójával, s gyülekezeteivel, valamint a legtöbb keresztyén szolgálattal, hogy már régen elveszítették Istentől való eredetüket. Azt látom, már egyáltalán nem az Úr az, Aki végzi a munkát a testvérek között, hanem a testvérek azok, akik munkálkodnak - Isten nélkül. Vajon nem éppen ez okozza az evangélium erőtlen és szerencsétlen terjesztését? De bizony ez! Rengeteg a munkás, akiket már nem az Úr képzett ki, s nem az Úr küldött el. Ilyen munkások soha nem képesek eredményt elérni! Tudnak adakozni, ha van miből; képesek missziózni, gyülekezeteket alapítani, tanokat hirdetni, teológusokat képezni, de nem képesek embereket megváltoztatni, családokat megmenteni, hitet megerősíteni, s igazi szabadulásokat megvalósítani. Látszat munkára elegek, de mire lesz elég "ama napon" ez a látszat eredmény?! Semmire... Azt tapasztalom, a sokat hangoztatott Ige már elveszítette isteni erejét és hatalmát, hogy helyette speciálisan kialakított pszichológiai és egyéb emberi tudományokból merített források vegyék át helyét. Borzalmas tények ezek! Nem arról van szó, amikor egy ember eltévelyedik, s már azt hiszi, hogy lát, közben vak és világtalan, hanem arról, hogy már nem ismerek keresztyén egyházat, ahol teológiai szinten valóban Jézus Krisztust tanítanák - méghozzá az életükkel, nem pedig a szavaikkal! Így van ez? Milyen kétségbeejtő állapot! Elmész, meghallgatod a keresztyén, Istent dicsőítő alkalmakat, melyet felemelt kezek, hangosan síró arcok, becsukott szemek, s hangos halleluja kísér, miközben majd meghasad a szíved, s kézzel fogható módon érzed, ahogyan az igaz Isten, a Menny és Föld Ura szenved ezek miatt, hiszen az összetódult emberek csak megint egy könnyebb utat kerestek maguknak, s már semmi közük ahhoz, amit Isten valódi dicsérete jelenthet... Ki mered ezt jelenteni? Nem egy adott alkalomról beszélek, hanem általában az ilyen alkalmakról. Számíthatsz rá, hogy őrült és sátánista jelzőkkel távozol. Pedig igazad van, jól érezted... Elmész egy evangelizációs alkalomra, ahol Jézus nevében beszélnek, az evangéliumról beszélnek, de a háttérben megpillanthatod egy szépen felépített és megtervezett emberi munka alapjait, egy szánalmas és semmire nem jó alapot, tele emberi módszerekkel, ötletekkel, elképzelésekkel. Mi haszna lesz? Ha meg is tér valaki a hallott Igére, csak Isten hatalmas kegyelme és irgalma, ha az illető nem esik azonnal áldozatául az emberi utánzatoknak. Azt tapasztalom, sok esetben áldozatául esik... Sokáig azt hittem, hogy ha élnek, s munkálkodnak Krisztusnak átadott életű emberek vallásos közösségek élén, csak esélyt adnak arra nézve, hogy katolikus, evangélikus, református, baptista vagy egyéb közösségbe tért emberek is megtapasztalhassák Krisztus jó hírét, megtérhessenek, s beállhassanak Krisztus Testébe szolgálni. Mert ismerek ilyen szolgálókat. De egy ideje egészen más meglátásra jutottam. Feltettem magamnak a kérdést: hová vezetik a szolgák a megtért híveket? Valóban Krisztushoz? Sajnos, nem. Beállítják egy olyan egyházba, ahol már régen nem Ő az úr. Hogy mi lesz a következménye ennek? Még az említett pásztorok és szolgák sem fognak tudni megállni, ha ott maradnak, nem hogy a frissen megtért emberek! Ez a valóság. Mégis, találni olyan testvéreket, akik határozottan és őszintén követik Mesterüket. Eklézsia, azaz kihívottak közössége - tudjátok mi a megdöbbentő ebben? Hogy eljött az ideje, amikor már nem csak a világból kihívottak, hanem az eltévelyedett egyházakból is... Ha fel merik vállalni a hitüket.
Hadd ismételjem meg a mai üzenet Igéjét: "Törekedj viszont az igazságra, a hitre, a szeretetre, a békességre azokkal együtt, akik tiszta szívből hívják segítségül az Urat." (II.Tim.2:22)

Ezt kívánom mindenkinek, minden nap, e világ végezetéig,


... egy szolgája az Úrnak







"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem."