Ádventben, a várakozás idejében vagyunk. Egy kicsiny faluban a hegyek között. Már mindent betakart a hó, sötétedik. A házak ablakaiban csak a gyertyák fénye világít. Kukkantsunk be az egyik ablakon. Négy gyertya ég az ádventi koszorún. Olyan csend van, hogy hallani a lángok sercegését.
S láss csudát, a gyertyák beszélni kezdtek! Sóhajtva szólalt meg az első:
- Az én nevem BÉKE. Lángom lobog, de az emberek nincsenek békében, nem akarnak engem! - Közben mindig kisebb és kisebb lett a lángja, míg végül kialudt teljesen.
Fellobbant a második gyertya, és így szólt:
- Én vagyok a HIT, de teljesen fölöslegesen égek. Az emberek mindenfélében hisznek, de Istenről nem akarnak hallani. Semmi értelme, hogy tovább lobogjak. - Egy széláram fújt át a szobán, s ez a gyertya is kialudt.
Halkan, és nagyon szomorúan jelentkezett ekkor a harmadik:
- Az én nevem a SZERETET. Lassan nincs erőm lobogni. Az emberek félretettek engem, csak önmagukat szeretik. Nem néznek másokat, akik éhezik a szeretetet. - És egy utolsó lobbanással ez a fény is kialudt.
A kisfiú ekkor érkezett haza. A szobába lépve meglepődve nézett a koszorúra, s felkiáltott haragos-keserűen:
- Mi történt veletek? Hiszen mindegyiknek égni kellene!
Csaknem sírva fakadt, de ekkor fellobbant a negyedik gyertya, és így szólt:
- Ne félj! Addig, amíg én égek, meggyújthatjuk újra a másik hármat, mert az én nevem a REMÉNY.
A kisfiú e lánggal meggyújtotta a kialudtakat, és boldogan nézett a négy gyertya fényébe.