Életérzés
Rosszul aludtam az éjjel, nyugtalanul ébredtem. Igaz, már napok óta rám terhelődött valami megfoghatatlan árny, amit most értettem meg.Új típusú pusztába értem vándorlásom során. 12-13 évvel ezelőtt az is nagy felismerésnek számított, hogy addigi védett, megszokott gyülekezeti környezetemből maga az Úr vezetett a kietlenbe. S bizony, jól tette. Mennyi mindent lehet megtanulni azon a helyen, ahol a kopár, szikkadt, víztelen földön nincs más táplálékforrásom, csak Isten. Nincs más védelmezőm, csak a Jó Pásztor. Ő vezet el a tiszta vizű, éltető forráshoz is. Éjszaka megvilágítja a félelmetes sötétséget, szárnyaival betakar a nappali hőség elől. Teljes egészében Tőle függök.
Most mintha még keményebb lenne a föld, még távolabb a víz, rettenetes az éjjeli hideg és szorongató a nappali tikkadás. Veszélyek, idegen hangok mindenhonnan. Alig vagyunk már, rengetegen elszéledtek a béresekhez…
Ez a puszta ijesztő. Fullasztó. Lelkem olykor háborog, és emlékeztetni kell magam jó reménységem forrására, aki bensőmbe helyezte az Életet. Örök élet vizét és tápláló Mannát.
Vándorlok tovább. Futni már nincs erőm. Hátra nem nézek. Oldalra is ritkábban, nehogy elvonják a figyelmemet, vagy a csalódások elszívják energiámat. Felsejlik előttem az a csodálatos hely, ahova réges-régen elindultam, ahova egyre szomjasabban elvágyom ebből a kérkedő, hazug, sodomai világból, ahol majd az Isten letöröl minden könnyet, és Jézus, aki a Krisztus, örökkévaló nyugalmat ad nekem.
"Vigyázó! Meddig az éjszaka, meddig még az éj?" Ésaiás 21:11.
Kérdezem, mert a tömegek nem vesznek észre semmit…
Guti Tünde – 2024. május 3.
